Lónyai Menyhért.
1792ben Jún. 6d. – Hogy a’ még nem látott koronát jól láthassam, a’ Franciscánusok’ Budai Templomokban olly helyt foglaltam, a’ hol a’ Királynak elmennie kellett. Nem értem-el jól a’ mire vágytam. (NB. Ez az a’ Templom, a’ mellyben Martinovics 18. May 1795.
*1895. [Átírás.]
degradáltatott, hogy 20. May feje vétethessék.) – Eggy rövidebb úton tehát a’ Vár közepében lévő Templomhoz siettem, ’s ott az ajtó mellett fogtam állást, azt remélvén, hogy itt jobban fogom láthatni, midőn a’ Király az Auratus Equesek’ ütése végett mellettem el-megyen. – Jőnek a’ Püspökök. Hirtelen az a’ gondolatom jött, hogy jó lesz magamat közzéjek fúrnom, mert velek igen jó helyig fogok mehetni. Úgy is lett. Ezek felvettek potrohos hasaikra ’s szinte a’ thrónusig vittek hasaikon. A’ Király felűlt; jobb kéz felől a’ Cancellárius Gróf (most Herczeg) Pálffy Károly, balról Gróf Zichy Károly olvasgatták azoknak neveiket, a’ kiknek az ütést venniek kellett. A’ zsámoly szélén Ferdinand Herczeg, (az akkori Toskanai nagy Herczeg most Würzburgi) ’s Jósef, (a’ mostani Palatinus) állottak, ez aranyfonalú amaz pipacsszín posztó mentében, én pedig ezeknek hátok megett Püspök Zábráczki és Lónyai Menyhért között.
A’ felszóllítottak alázatos térdhajtások köztt járúltak a’ thrónus elibe, ’s a’ Király megütötte – megtévedésből nem a’ jobb hanem a’ bal – vállaikat a’ fekete ócska rövid karddal, ’s ezek alázatos térdhajtogatással ismét eltávoztak. Eggyszer Pongrácz Boldisár neveztetik-meg. Ez eggy öreg Úr, Lutheranus Archimandríta ’s Philosophus volt. Lónyai kérdé, ha én is arany sarkantyús leszek e. Nem én; felelék. Csudálnám is, monda. Csak nézzd, minek kellett ez a’ bolondság ennek a’ vén embernek. (Pongrácznak.) Alig kele-fel Pongrácz, midőn Lónyai szóllítatik. Letérdepel; megütik a’ vállát; felkél; ’s megáll előbbi helyén. Rá meresztem a’ szememet. Elszégyelte magát, ’s elpirúlva ezt sóhajtá kínos sóhajtással: Baszom az anyját, a’ ki hírem nélkűl azzá tett. –
A’ Király a’ Templom előtt a’ régi rongyokba öltözve, felűlt a’ fejér lóra, ’s lelovaglott a’ Capucínusok’ mellé, esküvését elmondani. Én siettem a’ Királyi ebéd’ nézésére.
Hamarább jöttem mint kellett; a’ palota üres volt; ’s hév lévén a’ nap, kiléptem az oszlopok alá ’s ott találtam a’ kövér Lubit. – Az Ur leve Auratus Eques? – Nem én; Péter bátyám. – Megvallom, megbotránkoztam midőn a’ Kazinczy nevet hallám ott; mert azt hittem, hogy az Ur vágy az lenni. – Ekkor beszéllém, mi történt Lónyaival. – Kaczagta ő is. Rendes hogy L. nem keres, és még is lesz. Én keresek, ’s nem lehetek.