A’ Királynál.
Budán, 1792. Június 17d. és 23dban.
–––
Gróf Teleki József, a’ Magyar és Erdély-országi Protestánsok’ nagy védelme, Június 16dikán magához hívat, megizenvén, hogy velem halaszthatatlan dolga van. – Mentem.
Öcsém Uram, Báró Prónay Gáborral és Consil. Vay Istvánnal, azért mozdítatott-el hívatalától, mert megszűnvén a’ mixta Iskolák, Protestáns azokat nem kormányozhatja; de, én legalább úgy tudom, hogy mindhármoknak meg van ígérve az illő applicátio, még pedig első nyílással. – Menjen tehát, ’s a’ holnapi Audientzián adja-be esedezését a’ Secretáriusságért a’ Budai Kir. Magyar Kamaránál.
Megköszöném gondjait ’s kegyességét, de tanácsát nem akarám követni. Én 1786nak
*1785nek [A számjegy átírás; a toldalék magánhangzója emendálva.]
Novembere olta 1791. Apríliséig szolgáltam, ’s nagy örömmel, mert Gróf Török Lajos alatt ’s iskolák körül. Ismerem a’ dolgok’ becsét; a’ Kamarai szolgálat nem az, a’ mit eszes ember kívánhat. Nem akarok többé szolgálni.
Becsűlöm ezt a’ Philosophiát; de ha Öcsém Uramnak nem kell a’ szolgálat, a’ szolgálatnak és nekünk Protestánsoknak kell Öcsém Uram. Mi hívatalt nem nyerhetünk; Öcsém Uramnak azzal tartoznak; Öcsém Uram elnyeri. Ha nem kell, viselje három esztendeig; akkor tégye-le; az Öcsém Uram’ helyét ismét Protestáns fogja kívánhatni.
Sokára megadám magamat, de azon feltétel alatt, hogy azt három eszt. múlva letehessem.
Teleki haza külde, hogy tenném-fel esedezésemet, de a’ mellyet, elébb hogy béadom, Locumtenentialis Consiliárius Vay József Urral megolvastassak.
Jún. 17d. felmentem az Udvarba. – Ezerszer tapasztalván, hogy mindég szerencsésebb volt szóllásom, ha neki nem készűltem, készűletlenűl léptem az Antichambrebe. Báró Orczy József vala az akkor napi Kamarás; eggy ablakban Generális Báró Splényi Gábor álla; ’s öt az Instánsok’ száma.
Alig léptem a’ szobába, midőn a’ Királytól kilépe Gróf Széchényi Ferencz, a’ Nápolyi Szent Januárius’ veres pantlikájával és csillagával. Ez rövidlátású vala, ’s kérte Splényit, nevezné-meg előtte, kik az Instánsok. Hallván nevemet, a’ Splényi’ helyére vitt, ’s ezt beszéllé: Én most jövök Nápolyból, Rómából, Milánóból, hova a’ Nápolyi Király’ tiszteletére az Ország által veretett Medaillt vittem-meg (annak emlékezetére, hogy az a’ Leopold koronázásán Pozsonyban megjelent). Ferdinánd Herczeg, Maria Theresiának fija, Milanóban velem magyarúl beszéllt, ’s örömmel értette, hogy Gessnernek Idylljeit bírjuk magyarúl. Adjon eggy példányt nekem az Ur, de nyomtattasson elébe eggy levelet a’ Fő-Herczeghez.
Midőn még így beszéllénk, B. Orczy József felszóllíta, hogy menjek-be; mert a’ több esedezők mind elvégzék dolgaikat.
A’ Király felöltött térdig-érő mentéjében, dolmányosan, asztala mellett állott, ’s azoknak neveiket futotta végig még eggyszer, a’ kik ma valának előtte.
Én nem csak szóval el nem készűlve, de végig sem gondolva a’ mit mondani akarok, német nyelven ezt mondám:
Felségednek idvezűlt atyja engemet hívatalomtól egyedül azon okból mozdíta-el, mert mint Protestans Catholicus Iskolák körül többé nem szolgálhatok; de bizonyossá teve, hogy hívatalomtól vétkem nélkül esvén-el, első nyílással illendőleg fogok applicáltatni, ’s ennek jeléűl, esztendei fizetésemet ki is fizettetvén. Olly hívatalt kérek, mellynek fizetése kissebb mint azé volt, mellyet viseltem, rangja pedig nem nagyobb; a’ Secretáriusságot a’ Budai Kamaránál.
A’ Király azt felelte, hogy hívatalt osztogatván, nem a’ Vallást nézi, hanem az érdemet.
Felségednek ezen igazságát ’s bölcseségét várja a’ haza, mondám, gyönyörűséggel emlékezvén arra, a’ mit Felséged, mint Korona-örökös, 1790. tett a’ Dietán. De én azt, hogy Protestans vagyok, egyedűl azért említém, mert ez volt egyedűl oka, elmozdítatásomnak. Az érdemre nézve tehát engedje mondanom Felséged, hogy én – wiewohl ich mich sehr gerne in meine Bescheidenheit und in das Gefühl meiner wenigen Kräfte einhülle, nachdem ich das hohe Glück habe, mit meinem König zu sprechen, der viel zu gross ist, als dass er mich kennen könnte, so bin ich aufgefordert zu sagen, dass ich nicht ohne Ruhm, wenigsten nicht ohne Beyfall eines Van-Swieten und Pászthory gedient habe. – (Van-Swieten, a’ Második, Ministere
*Második<)>, Ministere
volt a’ Tudományoknak az egész Monarchiában; Pászthory Sándor, Referendárius, és a’ Tudományi dolgoknak Referense Swieten alatt.) – Minthogy nekem sem a’ Secretáriusság a’ Kamaránál, sem semmi más hívatal valóban nem kelle, szavaimat tiszteletlenség ’s kislelkűség nélkűl ejtettem.
Ez meghatotta a’ Királyt. Egynehányszor mondá: das ist schon gut – ja – hören Sie – mein Schatz – és végre – ich muss Ihnen nur sagen, ich habe einen Anderen in petto dazu ernannt; – den Hajnóczy.
Az a’ tellyes nyúgalom, a’ mellyel eddig szóllék, eggyszerre hévvé lobbant; egészen elfelejtém, hol állok: da gratuliere ich Ew. Maj. zu der sehr glücklichen Wahl. Ich kenne Haynóczy; er ist mein Freund; Ew. Maj. haben in dem ganzen Land wenige, die ihm an Gelehrsamkeit, Arbeitsamkeit, Rechtschaffenheit und edlen Gefühlen gleich kommen. Hätte ich auch nur von weitem muthmaßen können, dass er und ich um die nemliche Stelle einkommen, ich würde gewiss zurückgetreten seyn, aus Furcht, dass ein blindes Glück mir den Vorzug geben könnte. A’ nagyon nemes-lelkű Fejedelem úgy néze szemembe, mintha lelkemig akart volna látni. Tisztának találván, ezt mondá: Um Ihnen zu zeigen, wie sehr ich diese Freundschaftsgefühle und diese edle Resignation zu schätzen weiss, nennen Sie mir ein andres Amt, und Sie haben es.
Megköszöntem, ’s nem tudván most mást nevezni, kértem, engedje-meg Ő Felsége, hogy ha előjövök, e’ királyi szavára emlékeztessem.
Teleki meghagyta volt, hogy az Audentziáról egyenesen hozzá menjek; olly nyugtalanúl várá a’ hírt. De akkor nap nagy dolgokat vártunk a’ Dietai űlésben, ’s én felszökém eggy fiákerre, ’s parancsolám, hogy vigyen a’ kocsis nyargalva.
A’ mint a’ palota ajtaját meg akarám nyitni, láttam, hogy a’ fordítót más valaki
*
[.]alaki [Átírás.]
is tartja kezében. Az ajtó végre megnyilt. Hajnóczy lépe-ki.
Freund, ich gratuliere dir; du bist Secretär bey der Kammer in Ofen. – Bah! bah! monda ez hidegen; wo nimmst du solche Gerüchte her? – Ejnye, semmire-való! kiáltám, ’s általölelém a’ tisztelt férfit; hát azt érdemlem e én tőled, hogy Te titkolózzál előttem? Elmondám, mi történt. Ez vele még szorosbban összefona. Ki hitte volna akkor, hogy három eszt. múlva hóhérpallos alatt fog veszni? – Megtörténhetik azonban, hogy a’ Király az én scénámról emlékezék, midőn peremet referáltatá, ’s életemnek megkegyelmezett; mert ki nem tudja, hogy a’ Császár az emlékező tehetségnek igen nagy mértékében részesűlt.
Telekit ebéd után kerestem-fel. Hat paripája szekerébe vala fogva, ’s maga, ’s fija László, ’s veje B. Prónay Sándor, jöttek a’ grádicson. Öcsém Uram velünk jő a’ Prímáshoz, ’s szekeremen beszélli-el, mi történt, monda. Én tehát, mint Vendég, elfoglalám jobb kézre a’ helyt. (Teleki elragadtatással hallá a’ hírt, ’s a’ mi történt, a’ kevés napok mulva házánál tartott Protestans Conferentziában magammal mondatá-el.)
Consiliárius Vay Józsefet a’ Prímás’ sok vendégei köztt találánk. Öcsém Uram, mondá Teleki, Kazinczynak
*Teleki,<.> Kazinczynak
olly Audientziája volt, a’ millyen kevésnek még. Nyertes lesz, de más hívatalt hamar; mert a’ Secretáriusságot már más kapta-el. – Vay készen volt; a’ Kassai Kamarához menjen, mint Assessor. Az neki kedvesebb, mert házasodni akar, ’s közel lesz az anyjához.
Jún. 23dban tehát ismét megjelentem. A’ Király ezt felelé: Azok az Administrátiók nekem sokba kerűlnek, és nem hajtanak hasznot. Eltörlöm mind, ’s így nem adhatom-meg a’ mit kérsz. Kérj mást.
De még ezen a’ Diaetán Assessornak vala nevezve Báró Fischer Imre.