Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Egmont tehát és Oranien, meg Luther és Erasmus! Valóban, Edes Uram Bátyám, a’ nevek nincsenek roszúl választva, csak az a’ fájlalni való, hogy ezen mi Litteraturánk olly szűk, olly kicsiny, hogy nem csak azon történetekhez képest, mellyekre a’ felhozott nevek emlékeztetnek, hanem azon Litteratura’ történeteihez képest is, mellyben a’ Gotsched ’s Bodmer pereik folytanak olly csekély, hogy azt, ha felség sértés nélkűl lehetne, méltán csak nehány kevés ’s privát emberek Steckenpferdjének^* kellene gondolnunk. A’ kifejezés egy kicsínyt komisch, de az istenség tudja, hogy ezen bohóskodásnál senkinek szíve nem vérzik úgy, mint az enyém. Én mindég úgy voltam! ha százan mondák hogy haladánk, ’s virágzásba menni készűlűnk, én nem hittem; ha százan mondák, hogy ez vagy amaz jól fog kiűtni, én azt tartám, nem. A’ patriotismus, mint minden egyéb, ezer emberben ezer modificatiot szenved. Egyik a’ korcsmát kastélynak nézi, másik a’ kastélyt is korcsmának. Mindeniknek szüksége van hidegebb vérü kalaúzra.

A’ Recensiokrol tett jegyzésem; nem azt akarja értetni, hogy recenseálni nem kell. A’ recensio és Apologia közt nagy a’ külömbség. Én ha időm ’s alkalmam volna az egész világot szeretném recenseálni, de magam mellett apologizálni, azt nem szeretnék. Mert a’ ki azt teszi, annak ügyét félig elveszettnek tekinthetjük. Az ügy és a’ személy csak nem mindég két egymástol külön nem gondoltatható dolog. Ellent nem állván a’ Kisen történt változás oka, ellent nem állván^* mind az a’ mit Szemere Uram Bátyámnak Majus 1.jén mondott: én mindeddig azon értelemben vagyok, hogy némelly apologiák veszélyt hoznak, valamint némelly recommendatiók és complimentek mellyeket kéretlen emberek firkálnak és tesznek. Miért nincs a’ ki ezeknek à la Kisfaludi szakállokba mondja: non tali auxilio &c.? Senki sem örűl azon inkább, mint én, hogy Uram Bátyám a’ czimborákkal semmi dolgot többé magának tenni nem akar. Bár régen lett volna ez, bár Uram Bátyám soha se írt volna Ruszeknek, bár soha se Apologiát Horvát Endrének, ’s Complimenteket Pistának! Én Uram Bátyámnak soha sem voltam inkább barátja mint most, nekem szollanom szabad, nekem szollanom kell, bár ezen levél egyenesen nyomtatás alá menne is. Nem tartozik e valaki ’s minden valaki azzal magának, hogy annyi kedvetlenségtöl kimélje-meg magát ’s az magaéit, a’ mennyitöl lehet?

Ha nem használtak e a’ Bodmeri perek, hogy azt a’ másik vízízü nevet elfeledjem? De úgy hiszem, a’ mi Litteraturai pereinkkel egészen másképen van a’ dolog, ’s ha talán nevetni fog is Uram Bátyám, még is megvallom, hogy én a’ két szóban forgó Litteratura perei közt semmi hasonlót nem lelhetek. Ha ezen mi időnkbeli pereket ellehetett volna e kerűlni, ha azok fel nem tüntek volna ez vagy amaz fogott volna e történni, vagy nem történni, mind ollyan kérdés, mint az: ha Róma nem a’ Tiberis mellett ’s a’ Capitolinus hegy környékein épűlt volna, vagy ha Nagy Sándor a’ maga tronusát Alexandriába helyheztette volna, mint lett volna akkor ’s lenne^* most a’ világ állapotja? Azt kellene csak tudni, mint vannak most a’ dolgok, ’s jól^* vagynak e igy, ’s lehetne e rajtok változtatni? A’ mi megtörtént az megvan történve, de sokszor jut nekem eszembe, hogy a’ szerencse, dicsőség ’s életutáni hir, nem mindég az érdemnek, de gyakran a’ történetnek munkája: Savonarola ha olly fővel bírt volna is mint Luther, még sem fogta volna ennek dicsőségét megnyerni, nem soha! Pedig nem mindenik lármaindító vala e?

Nem ért engem Uram Bátyám! Azt én nem ohajtottam, de bizonyosan én értem magamat, hogy én sem Uram Bátyám eránt, sem Helmeczi vagy más eránt igazságtalan lenni, nem akarok. Gyengeség nélkűl senki sincs, én sem vagyok. Ritkán szoktam elfelejteni azt a’ mit valaha tettem, ’s mástol tétetni javalltam, akarva soha sem felejtettem-el. De annak a’ ki érzi magát, ’s a’ szónak tökéletesb értelmében érzi magát, sokszor kell itt vagy amott, vagy mindenütt is magán változtatni. Ez nem azt teszi, hogy én újítni rosznak tartanám a’ nyelvben. Tettem azt, ’s tenni fogom, ’s mikor fognék én arra a’ gondolatra jőni, hogy valakinek ’s Uram Bátyámnak is az ellenkezőt javalljam? De igaz az, hogy az e’ félékröl egyes ember, sőt az egész nemzet is nem ítélhet, mert az újat sokszor egészen ismeretlen okok fogadtatják-el. Azonban megjegyzésre méltó, hogy igazságtalanság az újtol annyira elkapatni magunkat, hogy a’ Nyelv ideáljában egyedűl csak azt láttassunk szemmeltartani, ’s csak az után törekedni. Mert nem hanyatt homlokkal rohanunk e az egy oldaluságra? A’ stylista formálja a’ nyelvet, de mi formálja hát a’ stylistát?

Ha Uram Bátyámnak valaki azt mondaná: íme itt a’ hiba, azért pirulni épen olly gyengeség volna, mint azt kívánni hogy a’ megintetett pirúljon. Az Isten mentsen-meg engem azon bohóságtol, hogy Én Uram Bátyámat vezérleni akarjam, mert én barátnak ugyan ezerszer jobb vagyok, mint Litteratornak. De bár Én Uram Bátyámat, ’s Uram Bátyámnak munkájit, még ott is a’ hol legmesszebbre járnak ítéleteink, nagyon, igen nagyon tisztelem, még is azt mondom, hogy a’ IX Kötet újabbi Kiadását^* nem tartom elmúlhatatlanúl szükségesnek. Igaz az, a’ mit Superintendens Kis írt a’ tegnap küldött levélben, hogy Uram Bátyám vétett maga ellen mikor fordítóvá lett. Azt is szükség gondolóra venni, micsoda Epochában legyen a’ Nemzet, mellynek írunk. Azt[!] Istenért, hogy azt ne gondolja E[des]. Uram Bátyám, mintha én azt akarnám, hogy a’ publicumnak, mint Lopez de Vega, a’ józan ész kárával hizelkedjünk. De mikor ez a’ mi publicumunk most fordítást épen nem szeret, bizony fordítások nem is fognak úgy kelleni, mint Originalok, ’s csupán a’ név miatt. A’ népet a’ maga gyengéjinél fogva lehet a’ jó útra leghamarabb vinni. Azt is meg kell vallanom, hogy a’ felebb említett ok miatt, Gessnernek stylusa egyforma lett a’ Mármontel ’s Yorick stylusával, ’s az Originállal egybe hasonlítva némelly elhajlásoknak szerző okát hijában keresem. Pedig mit ohajtottúnk^* annyira a’ IX Kötettöl, mint hogy a’ Nyelv egyszerre mennél több oldalt vehessen magának? Kisnek, Edes Uram Bátyám igaza van, Ő Pesten 1809. Uram Bátyám minden munkáji felett a’ baráti leveleket magasztalta.

Higyje-el Uram Bátyám, hogy én Virágot is, minden rettenetes gyengeségei mellett tisztelem, de Én neki semmit meg nem mondanék a’ mit benne én, magam’ ítéleteként, rosznak hiszek, ’s ha recenseálnám munkájit (a’ minek a’ Pesti redactióval történt viszálkodás nélkűl meg is kellett volna történni), azt azzal az előre való tudással vinném véghez, hogy Ő bizonyosan megharagszik, ’s engeszteletlenűl haragszik-meg. Ezen jegyzetböl fogja Uram Bátyám általlátni, milly külömbséget teszek én az én barátaim és mások közt. Kicsiny vagyok, de a’ megkülömböztetés, minden jobbtol, megtiszteltetés.

A’ Közlötteket alázatosan köszönöm. Éljen szerencsésen Edes Uram Bátyám, ölelem forró barátsággal.

Vissza:

Szent-Miklóssy Aloyz,

Szent-Iványi Vincze,

Horváth Ádám,

Superintendens Kis János és

Prof. Fejér György leveleik cum gratiarum actione, hogy az „alázatos köszönet” ne ismételtessék. Én mindezekre ezt kiáltom: saját nyomon!