Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Édesenn említem még mindenkor azt az időt, mellyben Te engemet mintegy kiszakasztva más tanítványaid közzűl, bíztosabb társalkodásodra méltóztattál, ’s karon fogva vezetvén Rómának és Græciának dőledékjei közzé, az elragadtatott Ifjat, ki az ő Poétáikbann eddig csak a’ Poétákat lelte vala fel, a’ Bőlcseknek ismerésére is szoktatgattad. Így ismértetted Te vélem a’ Chryzippusznál és Krántornál filozofusabb Horátzot, és Homért; így Xénofont, Plutárchuszt, és azt a’ csintalan Nevetőt, kinek bujdosó lelke legközelébb a’ Ferney Urában ütötte-elő magát, Lúkíánuszt. És, ó mint ömlödözött ollyankor teli szíved! mint ragadott-el szavaidnál nem kevésbbé tanító példád! – – Ez a’ megkábúltt Szókratesz már akkor Tanítóm vala nékem. Te az ő nyelvét nem értetted, mint én nem a’ Te Görögéidét. Elhevűlve példád által a’ gyermeki magahittség’ mérészségével kezdtem őt Előtted magyarázni, de megszégyenűlve akadtam-el. Vedd azt tőlem, érettebb férfitól, most; ’s vedd örökös tiszteletemnek, ’s a’ leghívebb, legforróbb háládatosságnak, melly vala tanítványnak mellyjében a’ legérdemesebb Nevelő eránt lobogott, jelenségéűl; egyszersmind pedig engedd-meg, hogy közönségesen tiszteltt charaktered, azok előtt, kiknek gyávaságok Diogeneszemnek különösségein s egyenességén meg fog botránkozni, őnéki védelem és mentség légyen. – Kérni fogom a’ barátság Isteneit, hogy nékem szeretetedet tartsák-meg; tudják ők, hogy ettől életemnek sok bóldogsága függ. – –

Aprílisznek 17dikénn 1792.

Második Tanúm a’ Filozofus DÆMONÁX, kinek charakterét Luciánusz, – eggy ollykor midőn valakit dícsér igen is hiteles Iró, mert ez rajta felette ritkán történik-meg! – Xenofoni tüzzel ’s Plutárchuszi kedvességgel rajzolta. Egykor a’ régi Filozofusok felől lévén beszéd, ’s az tétettvén kérdésül, hogy az elsőség mellyiket illeti? Én, monda Dæmonáx, Szókrateszt tisztelem, Diógeneszt csudálom, Arisztippuszt szeretem. – ’S midőn néki Olympiábann képsarampót akarának álítani, ezt a’ megtiszteltetést azon okból ellenzette, hogy Elődijeknek^* gyalázatjokra ne váljon, hogy azok sem Szókratesznek, sem Diogenesznek nem állítottanak státuákat.

Hogy Diogenesz azok előtt, a’ kik között élt, nem vólt tekintetben, és inkább Eszelősködőnek tartatott , mint valóban Bőlcsnek, az meg nem cáfolja az Arriánusz és^* Dæmonáx tanúságából eredett állatást. Mit nem kellene nékünk tartanunk Szókratesz felöl, ha őt csak az Arisztofanesz felhőiből, az Anytusz vádjából, vagy Bíráinak ítéletekből ismernénk! Kevés tapasztalása van annak, a’ ki nem tudta sok példákból megtanúlni hogy ez vagy amaz szokástól való eltávozás, akármelly ártatlan légyen az bár, a’ legbőlcsebb embereket is elegendő gyakorta egyebeknek nézetni mint a’ micsodák. – De ezek eránt a’ kezünkben lévő Dialogusokbann majd úgy szól maga, hogy őt a’ vád alól csak az nem szabadítja-fel, a’ ki megátalkodott a’ maga állatása mellett. – – 1769.

Mint jutott nékem eszembe történeteimet, elmélkedésimet, vélekedésimet, álmodozásaimat, bolondoskodásimat – a’ ti bolondoskodástokat! – ’s azt a’ bőlcseséget, mellyet e’ kettőből tanúltam, papirosra tenni, az vólna az, a’mit legelébb beszélnék-el néktek, csak papirosom vólna, a’ mire írjak. Másként papiros nélkűl, ha nincs, ellehetnénk; csak viasztáblánk^*, fakérgünk, pergamenünk, pálmaleveleink, vagy még inkább bádogunk, márványunk, elefántcsontunk, sima köveink vólnának; mert ezek mind ollyan portékák, a’ mikre a’ Régiek, kik inkább igyekeztek állandót írni mint sokat, írni, szoktak vólt. Szerencsétlenségemre az előszámlálttak közzűl csak egy darabom sincs; de ha vólna is, mi hasznát tudnám venni, holott sem vésőm, sem tollam, sem semmi írószerszámom e’ kis krétámnál egyéb? E’ nem kis baj! De hát ha azok a’ Világ’ hátán sem vólnának, mit csinálnék bezzeg akkor? Nem írni legkönnyebb vólna: de arról hallani sem akarok; írnom kell akár miképen teszem szerét. – „Homokra írni?” – az koránt sem vólna bolondság! Ismerek két-három-száz Írót a’ régiek és mostaniak közt, kik nem bánhattak vólna okosabban, mintha, mivel már egyszer írni akartak , mint én, – vagy talám mivel írni kéntelenek vóltak, – homokra írtak vólna. – – De csak még is egyebet kell gondolnom. – Vén Bohó! hogy nem láttam mindjárt első nézéssel, hogy hordóm’ falára, csak aprónn írjak, eggy egész Iliász is elfér? – A’ hordóm’ falára írok! Úgy is elég puszta; nincs rajta sem szőnyeg, sem festés, sem faragás, sem aranyozat. ’S jobb vólna é nálamnál az a’ kis bogár, kinek szöszéből Argonautáitoknak drága vásznait szövik, hogy azokkal szobáiknak falait bévonathassák? A’ selyembogár maga csinál magának lakóházat; irígylem mesterségét; annyit én nem tudok: de legalább azzal cifrázom-ki lakóhellyemet én is, a’ mit magam készítek – Igen! azzal czifrázom-ki , akár mi ér; ’s meg sem is szűnök addig, míg ez a’ krétám el nem fogy.

Tréfa a’ mi tréfa: de nem tudom mit tennék bosszúságomban, ha azon tollatlan kétlábú állatok közzűl, mellyek ezen főldalmán, főldgombolyagon, vagy főldtányéron – mi légyen igazábban, hadd törjék rajta fejeket azok, a’ kiknek nincs egyéb dolgok, ’s henyélni szégyenlenek! – csak eggy is vólna, a’ mi kevesebb szükséget érzene nálamnál. Derék portéka ám semmi nélkűl nem szűkölködni! vagy ha épen nem kerűlheti-el az ember, hogy minden nélkűl szűkölködjék, csak annyi nélkűl nem szűkölködni, a’ mi nélkűl nem szűkölködni épen nem lehet; és még akkor is úgy ejteni a’ dolgot, hogy az ember ezt a’ szükséget minél kevesebbé érezze. – Elejéntén ha rá nem szűlt benneteket a’ Természet, az nem a’ legkönnyebbkénn esik: de könnyenn esett é annak a’ bolondnak, a’ ki feltette magában, hogy törik szakad! gazdagon hal-meg, kívánsága’ bételjesedését elérni? Könnyenn esik é a’ szerencsétlen Phædriásznak elérni a’ magáét, míg egy leánykát elámít, azután kedvét tőlti, utóljára pedig éjjel nappal strázsálja? Könnyű é egy más bolondnak egy Vargából vagy Borsárúlóból, atyjává lenni a’ Hazának? ’s meg’ egy másnak valamelly Szatrapesz’ kedvébe jutni? – a’ kétszeres Bolondok! félannyi munkával, mint a’ mennyijekbe a’ kerűlt, hogy a’ Végezés által reájok vetett természeti bajhoz ezer meg’ ezer valóságos és képzeltt bajt vásárolnak, olly bóldogságba tehetnék magokat, melly az Istenekéhez annyira közelít, a’ mennyire főldi bóldogság közelíthet.

Mert, hogy a’ bóldog Istenek azért bóldogok, mivel semmi dolgok nincs, hanem hogy ambróziát esznek, nektárt isznak, ’s orraikonn a’ tömjénfüstöt szörbölik – azt az ő Papjaik úgy hiszik, mint én. Azért ők bóldogok, mert nem érzenek semmi szükséget, nem félnek semmitől, nem reménylenek, nem kívánnak semmit, mindent fellelnek magokbann, – ’s ímé a’ mennyire^* egy nyomorúltt főldi gombától lehet, így vagyok én is; a’ ki kenyér vagy gyökér nélkűl nem lehet-el, hogy meg ne haljon; köpenyeg nélkűl, hogy meg ne fagyjon; kalyiba vagy legalább hordó nélkűl, hogy száraz hellyen vonhassa-ki a’ hideg őszi éjszakákat, és – asszony nélkűl, hogy embereket űltethessen.

Azonban nagyon örűlök neki, hogy a’ dolgot annyira vihettem, hogy az éhség ellen gyökerekkel, a’ levegő’ csipőssége ellen egy durva pokróccal, a’ szél és eső ellen egy hordóval beérhetem magam’. – A’ mi a’ negyedik fogást illeti, tisztes Uraitok ’s Asszonyságaitok nem örömest hallják, ha valaki arról beszéll; az okos ember pedig olly ritkán juttatja eszébe, a’ melly ritkán lehet; ha pedig már eszébe jutott, ’s onnan ki nem kergetheti, no jó! hiszen arról is tett a’ mi kedvező anyánk, a’ Természet! a’ mint arról egy gyönyörű példát hozhatnék-elő; de tartok tőle, hogy irígységre gyúladtok.

Ha közzűletek valaki azt tette-fel magában, hogy a’ Világ’ javallását el fogja nyerni igyekezni, ’s bőlcs lessz – javaslom szívemből! űljön veszteg, ’s hagyjon békét ennek a’ bolondságnak^*. Mert felteszem táskámat és botomat egy babszemre – ha tudni illik^* Pythagorásznak tanítványai nem vagytok! – hogy utóljára is, vagy egy, vagy másképen bolonddá lessz. Vagy megnyeri a’ Világ’ becsűlését, melly eggy általjában lehetetlen! vagy azt a’ becsűlést nem okosságának tulajdoníthatja, hanem pénzének, születésének, tisztségének, kedves kis feleségecskéjének, szép húgának, deli termetének, tiszta hangú gégéjének, gyorsan táncoló lábának, vagy annak a’ hajlékonyságának, hogy jó tótágast tud vetni, ’s a’ kásaszemet a’ tőlyukonn is keresztűlhajítja; egy szóval, mindennek a’ Világon, csak eszének nem! Mert ha az Egeknek különös irgalmából az esze még meg vagyon, úgy a’ Világ ki nem engedi verni a’ maga fejéből, hogy megbolondúlt; melly esetre felette jól fogná tenni, ha azt cselekedné, a’ mit Diogenesz cselekszik: az az, Diogenesz egyenesenn azért hogy esze van, – nem bolond! ’s fel sem veszi, akár mit beszéllnek az Urak felőle. Mert, édes jó Uraim! ha ő az Urak után járna – ő, a’ ki nem osztogathat kegyelmeket, ebédeket nem tarthat, Vendégeit sem persiai borral, sem rendes asszonykákkal nem kínálhatja, úgy az Urak a’kézi malom’ nyelét adnák kezébe, vagy a’ kapához állítnák a’ bányák körűl, vagy hajtóra vinnék Nymfákat vadászni, vagy gyomraik’ emésztését bíznák tréfáira; – arra pedig, és mind azokra, a’ mik ehhez hasonlók, engedelmet kér alázatosan, de magát teljességgel nem adhatja, mert el tud lenni az Urak’ jóakaratja nélkűl.

Az édes jó Asszonykáim… de már a’ más kérdés! Mert szépség, gazdagság, bíbor ruha, fő születés, levendulaszag, ’s frizírozott haj ’s valamelly elmetehetség nélkűl is van egy mód – áldjanak-meg értte benneteket Isteneink, jószívű teremtések! – melly által néktek lehet tetszeni; ’s – azt tartom, mi megértjük egymást. ’S ha valaha rosszakaróim annyira találnák is vinni gonoszságokat, hogy mostani jó ítéleteteket tőlem elvonják, reménylem még is, seregetekben lesznek némellyek, a’ kik jószívűségből védelem alá fognak venni, ’s egymásnak megsugják, hogy Diogenesz – nincs minden érdem nélkűl.

Egyéb eránt, és a’ mi közelebbről illeti a’ Bőlcseséget, bízodalmas drága nagy jó Uraim, Korinthusziak, Szpártaiak, Athéniek, Thébaiak, Mégaraiak, Sicyoniak, ’s ti, kiket becsűletnek okáért legelől kellett vala említenem, ti tiszteletre méltó Hazámfiai, Szinopeiek, – engedjétek előttetek nyilvánságosan kimondani, hogy én azt a’ szerencsét, hogy veletek ugyan-azon ágról szakadtam, sokkal inkább becsűlöm, mintsem hogy magamnak több bőlcseséget tulajdonítsak annál , a’ mennyivel magamat szűktön beérem. Ha valamiképen abból néktek is lehetek szolgálatotokra, megvallom önként, és szívesen, hogy azt mind azon elmélkedéseimnek köszönöm, mellyekre nékem a’ ti életetek ’s cselekedeteitek nyújtottak alkalmatosságot. – Csaknem minden dolgaitok’ végével azt tapasztaltam, a’ mit, ha Oedipusz nem vagyok is, előre megjövendőlhettem vólna, hogy azokat megbántátok, ’s ebből rövídedenn és eggyűgyűenn ezt húzám-ki: Jobb lett vólna, másféleképen tenni azokat.

Ezen elmélkedéseimből egynehány jegyzéseket szedtem-eggyüvé; mellyekből apródonként annyit tálalok előtökbe, a’ mennyit gondolni fogok, hogy egyszerre megemészthettek.

Azonban, és hogy ezen elmélkedéseknek indító alkalmatosságára visszatérjek, az eggyűgyűek’ kedvekért kéntelen vagyok jelenteni, hogy miólta az én kedves barátom, Plátó, engem a’ megőrűltt Szókratesznek nevezni méltóztatott, némelly félfejek a’ Korinthuszi kűlvárosban, vagy talám bent is, azon vannak fáradhatatlanúl, hogy igen sok bolondságaikat az én rovásomra róvják; és, a’ mellyeket én magaméinak vallok, ollyan formába őltöztetik, hogy továbbá magaméinak nem vallhatom. Sajnálnám, ha az, a’ mit ezekről mondani készűlök, nékiek nehézkén fogna esni; mert veszem-észre, hogy ebbenn a’ mendemondában^* nem kis céljok van. Azon bolondságoknak komoly elítélések alatt, mellyeket reám kennek, mély eszeket, csúfolások alatt pedig játékos elmésségeket jobban kimutathatják; ’s ebbenn az a’ szerencséjek vagyon, a’ mellyet az nyér, a’ ki meggyőzni készűltt Ellenségét maga csinálja magának; rajta áll egyedűl, hogy olly gyávának, olly erőtlennek csinálja, a’ millyennek néki kell, hogy róla diadalmot vonhasson. – Minthogy nem vólna emberség múlatságokat elrontani, tehát mind az, a’ mit a’ 4-dik Szakaszig mondani fogok, egyedűl azoknak szól, a’ kik engem közelebbről kívánnának ismerni, de azért Korinthuszba nem útazhatnak.

Megvallom tehát, hogy én sok esztendők-ólta azon törtem eszemet, „miként tehetném magamat olly függetlenné, a’ mint csak lehet: ’s láttam, hogy némelly feltételek mellett azt elérni nem lehetetlen,” – és – „ hogy azok a’ feltételek egészen magamtól függenek.”

Nem kétségeskedtem sokáig. Theóriám nem olly hamar vala feltalálva, mint a’ hogy azt cselekedtem, a’ mit a’ ti Morálisztáitok közzűl legkevesebben tesznek; praxison kezdettem azt, ’s húsz esztendő alatt, dicsekedés nélkűl légyen mondva, annyira vivém, hogy a’ mint látjátok, most kedvemre élek eggy hordóban, babot és gyökeret eszem ebédre vacsorára, ’s a’ nektárt hozzá, nem lévén poharom, öszveszorított markommal a’ szomszéd forrásból merítem. Ellenben ezért a’ legbóldogabb függetlenség’ jutalmával élek. Semmi okom nincs benneteket megcsalni akarni, ’s bizonyos vagyok eránta, hogy ti sem csaltok-meg. Nem várok, nem reménylek, nem kívánok semmit tőletek, ’s a’ mi ennél épen nem kevesebb, nem félek tőletek. – Mert ugyan micsoda éhenhóltt bitang lehetne az, a’ ki botomat, vagy kenyérmorzsás tarisznyámat ellopni akarná? Ha pedig csakugyan talázkozna valaki minden vélekedésemen kívűl, a’ ki eléggé nyomorúltt vólna ebbe a’ késértetbe esni, kész vagyok néki őnként általadni mind eggyikét, mind másikát. A’ ligetben megint találok botot, ’s szűröm’ hegyéből elvágok egy darabot, ’s hellyre van hozva a’ mit tarisznyámban elveszték. – Egy szóval, épen nem látom , miért nem lennénk jó barátjai egymásnak. Akár mire törekedtek, soha sem fogjátok Diogeneszt útatokban állva találni. Kapkodjatok, ha kedvetek tartja – én azt soha sem fogom javaslani! – az Archonságonn, a’ Főpapságonn, a’ Hadivezérségenn; – vágyakozzatok eggy szép Asszony óldala mellé, egy Mátróna, vagy eggy lyányka után, a’ ki húsz mináért kész azzá lenni, a’ mi Endymionnak Diánna vala; – tolongjatok eggy Szatrapesz, eggy Király, vagy eggy Királyné körűl! – veszekedjetek eggy koronáért, vagy eggy hellyért az Istenek között – tudjátok jól, hogy pénzenn azt is meg lehet venni! – eggy szóval, törekedjetek azután, a’ mit elnyerni akartok, akár mi légyen az, Diogenesz nem állja-el útatokat, nem ugrik előtökbe. Diogenesznél ártatlanabb embert nem fogtok soha látni, kivévén – hogy mikor ideje van, kimondja az Igazat; – ’s ha ezzel múlatságtokat, kedvtőltésteket, semmiben nem neveli is, megérdemli, hogy a’ napfényt és a’ levegő’ szívását tőle meg ne vonjátok, ’s szenvedjétek-el, hogy egy fa’ árnyékába dőlhessen, mellyet talám Nagyatyja ültetett.

Nem mondtam é azelébb, hogy Diogenesz a’ Szinopei Icétász fija – kinek bolondságait egyébaránt nem akarom egyebeknek tartattatni, mint valójában a’ micsodák – nem épenn olly bolond, mint a’ Kráneoni Urak és Asszonyok, némelly cselekedeteinek megítélések után, állítják?

„Az az ember azt akarja elhitetni velünk, hogy ő másoknál okosabb, ” azt mondják. – Ti pedig, Uraim és Asszonyaim! azt akarjátok elhitetni másokkal, hogy becsűletes emberek, fedhetetlen Asszonyok vagytok.

„Elvetette a’ fa poharat, midőn meglátta, hogy eggy Koldús öszveszorított marokból ivott.” Ez a’ mondás, követem kötelesen, eggy kevessé ki van tóldva. A’ poharat elkelle hajtanom, mert a’ pohár meghasadt; ’s minthogy nem kaphattam mindjárt mást, ’s szerencsémre eggy becsűletes főldtermést láttam-meg, ki a’ vizet markából hörbölte, eltanúltam mesterségét. Az okos ember mindenben talál alkalmatosságot valamit tanúlni; én pedig, Asszonyom, mondhatom becsűletemre, hogy én az Arisztippusz egész Filozofiáját a’ te kis kutyádtól tanúltam. – De, feltészem, csak azért vetettem-el fapoharamat, mert a’ nélkűl ellenni tudok. Kleon, a’ ki most arany kehelyből iszik, hogy az ártatlan Niciászra kárhoztató ítélettételt ejte, még most is becsűletes ember vólna, ha a’ markából tudna inni, mint én.

„Útálja az Asszonyokat.” – he, he, he! – – –

„Abban keresi kedvét, hogy mindennek ollyat mondhasson, a’ mit örömest senki sem hall.” – Az én hibám é az, hogy Uraságtok az igazat nem örömest hallják? –

„Hordóban lakik” – A’ mint látják az Urak, ez tsaknem olly nagy mint eggy kád; ’s elég tágos eggy olly embernek, kinek sem felesége, sem gyermeke, sem semmi dolga nincs. Hát ha azt akartam vólna láttatni ez által, hogy a’ becsűletes embernek, ha a’ szükség úgy kívánja, a’ szoros hajlék is tágos? – Tudom én azt, jó Xeniadesz, hogy ha majd betegeskedés, vagy az agg kor, tágasbb ’s alkalmatosbb lakás’ keresésére szorítanak, barátságos fedeled alatt, Diogenesz készen kap eggy kis kamarát. Most, midőn a’ nélkűl ellehetek, e’ meleg nyári naponn, a’ zőldellő gyep légyen szofám, puha fűszállal, és illatozó virággal felpárnázva, ’s egy széles ágú cyprus terjesszen enyhítő árnyékot felettem! Itt szívom a’ Természet’ elevenítő lehelletét; mennyezetem a’ bébóltozódott ég, ’s azalatt míg itt fekszem, ’s szemeim megmérsékelhetetlen mélységeit béfutják, elmém tiszta, csendes ’s vídám, mint az!

„De micsoda rendes gondolat az, hogy hordód’ falait írótáblává csináltad?” – Nevezzétek annak! hadd légyen az! hát néktek nincsenek é rendes gondolataitok? Vagy nem olly szenvedhetők é az én rendes gondolataim, azért mert azok enyémek, mint a’ tiétek, azért mert tiétek? – –

De ímé, ímé eggy írótáblácska! Szép írótáblácska, elefántcsontból, aranyozott bőrbe kötve! Ennekutánna, minthogy csekélyebb nincs, talám hasznát fogom venni. Nem vagyok én olly makacs, hogy kerűljem a’ kedvtelést, a’ könnyebbséget, ha engem ő keres, és néki többet nem kell feláldoznom, mint a’ mennyit nyújt. A’ jó Xeniadesz azt tartja, hogy becsesebb lessz, ha néki béírva adom-viszsza. – Meg lessz, a’ mit kívánsz, jó Xeniadesz.

Eggy kevessé hátradőlve feküdt párnákból épűltt kis thrónusán, ’s, a’ mint mondám, kis ebével játsza. Általellenben véle eggy fiatal ember űlt, a’ ki felől a’ Természet sokat ígért, és a’ ki Xenokratesznél azt hallotta, hogy bé kell hunynia szemét, ha érzi, hogy valamelly szép késértetet nyiltt szemmel végig nézni erőtelen. A’ szegény Ifjú nem bírt annyi erővel, hogy szemét béhúnyja; hanem csak lesűtötte azt, – ’s szerencsétlenségére ott eggy parányi láb tűnt szemébe, mint a’ millyennek a’ ferdőből kilépő Grátziák’ lábát képzelhetni; de csak kevéssel vólt feljebb kitakarva a bokájánál. Az reátok ’s én reám nézve semmi sem vólt; de felettébb sok vólt az Ifjúra nézve. Reszketve ’s tébolyodva vonta-vissza szemeit, a’ Szépre nézett, meg’ az ebre, ’s úgy osztán ismét a’ szőnyegre: ’s azalatt a’ szép kis láb láthatatlanná tevé magát. Az Ifjú bánta azt. Rebegő szókkal kezdett szólani; de egészen egyébről, mint a’ mit érze. – A’ Szép hízelkedő kézzel simogatta ebecskéjét; az eb viszontaglotta nyájaskodását; enyelegve nyújtotta első lábait Stróphionjára^*, azután pedig édes – nevetéssel mondanám, ha a’ kutyák nevetni tudnának – nézett reá; újra tépegette Stróphionját, ’s játékával – a’ Szép épen Parrháziusznak jobb kéz felől függő Lédáján legelte szemeit – eggy igen fejér ’s igen szépen domborodott melly’ felét fedezte-fel. Az Ifjú pislogott, ’s elakada öszveszorúltt lélekzete. – A’ kis eb hátúlsó lábaival Aszszonya’ ölébenn állott, első jobb lábát pedig a’ szépen dobogó mellynek vetette, ’s félig kitátott szájjal, a’ vágyódásnak eleven jelentésével, nézett-fel szemébe. A’ Szép öszve-csókolta a’ kis ebet; kis hízelkedőjének nevezte azt, ’s száját mézes tésztákkal tolta teli. – A’ szegény Ifjúnak nem vólt ereje, továbbá is csak a’ főldre nézni, ’s én – kiloptam magamat.

Útambann előltalálám Arisztippuszt, ki rózsákkal felpártázva, ’s arábiai szagokkal illatozva tért-vissza a’ gazdag Klíniasz vendégségéből. Bőv selyem őltözet folyt-le vállain, ’s ragyogott a’ Szyrakúzi Diónyziusz zsákmányjaival. Eggy csoport szép képű Ifjak vették körül, ’s úgy ment közöttök, mint Bakhusz a’ Faunosok és Szatyrok között; ’s a’ maga bőlcseségére oktatta őket. Annubiszra, a’ kis ebek’ védelmező Istenekre, esküszöm! vesszen-el bár mind botom, mind tarisznyám! Arisztippusz minden bőlcseségét a’ Danae’ kis ebétől tanúlta. Hízelkedjetek a’ Nagyok’ és Gazdagok’ erőtlenségeinek; csiklándozzátok szíveknek indúlatjait; igyekezzetek titkos kívánságaiknak teljesítésénn, úgy ejtvén a’ dolgot, mintha nem tudnátok, hogy az nékiek kívánságaik; – ’s teletömik szátokat mézes tésztákkal. Ebből áll az egész titok! – „Csak ebből é? ” – Egy betü sincs több! – –

Higyjétek-el, Klíniasz, Chaerea, Demarchusz, Szardanapalusz, Mídász, Kroezusz, és a’ kiknek benneteket hívnak – nem irígységből, vagy elcsüggedésből cselekszem én azt, hogy hozzátok hasonlóvá lenni nem akarok; sem kevélységből, melly inkábbára úgy könnyít magán, hogy azt, a’ mit el nem érhet, becsmelli; – sokáig elnéztem cselekedeteim’ forrását, belső meggyőződésből származik az, a’ mit semmi sem verhet-ki fejemből, hogy eggy jóakarómnak sem tanácslom az olly bóldogság’ keresését, mint a’ tiétek.

A’ ti Palotáitok tágasok, pompásann épűlttek, a’ Mesterségnek legválogatottabb darabjaival vannak kicifrázva, teli vannak a’ bujálkodás’ legkényesebb szereivel; – kerteitek hasonlók az Alcinousz, és Heszperiszek kertjeihez; – vendéglő palotáitok ahhoz, mellyben a’ Homérósz halhatatlan Istenei a’ nektárból halhatatlanságot isznak; – Inasaitok szépek mint Ganymédesz; Rablyánykáitok mint a’ Szerelem Istennéjének késérői; – éltetek meg nem szakadott vendégeskedés, játékkal, muzsikával ’s táncokkal felkockázva; – eggy Aszszony sem gőgös előttetek; – eggy Danae sincs elzárva; – retesz, kőfal, őrsárkány, minden! minden enged néktek! – aranyotok mindent felülmúl, mindent meggyőz!

Akadhatnátok olly Zofisztára, a’ ki benneteket ezen bóldogságért jól megrakna; – én nem. Nem útálom én a’ Szépet, nem vagyok én ellensége a’ Gyönyörködésnek, akar mit mondanak a’ Kráneoni lyánykák. Semmit sem gyűlölök jobban, mint a’ meg nem győző okokat. A’ „gyönyörűséggel élés” ellágyit, azt mondja Xenokratesz; – a’ „véle nem élés” is, mondom én; külömben Fryne nem kőlt vólna fel mellőled olly kedvetlenűl. – Nem vólt é Alcibiadesz eléggé vitéz? Nem tudta é az éjszakát, midőn meg kellett lenni, a’ szabad ég alatt a’ kemény földönn épenn úgy kivonni, mint a’ szép Neméa karjai között? Nem olly ízletesen ette é a’ Spártai fekete levest, mint Tisszafernesznek asztala mellett a’ legkényesebb ízlésű étkeket? – Kérlek ne hozzatok olly ellenvetéseket elő, mellyek csak eggy óldalról igazak; mellyeket ezer példákkal lehet megcáfolni. Szóljunk igazánn. A’ jóféle Cyprusi bor, ha csak igen meg nem szomjúztatok, úgy é, kedvesebb ital mint a’ kútvíz, akár mit mondanak Morálisztáitok; ’s Jóniai táncoló Nympháitok, vagy azok a’ leányok, kiket néktek Szkió nevelt ; hadd mondják ők a’ mi^* nékik tetszik: csakugyan gyönyörű teremtések. Zeuxisznak, Parrháziusznak, Aetzionnak, Apellesznek munkáival bérakott falaitok elragadja a’ tudatlan Szemlélőt, a’ Hozzáértőket pedig hosszason gyönyörködteti. – Ti nem vólnátok é tehát bóldogok? Nékünk nem kellene é állapotok után törekedni? Nem tészen é igazán bóldoggá akárkit is a’ „széppel ’s kedvessel” élés?

De eggy kétség támad bennem; – úgy tetszik, mintha több vólna mint csak kétség; másként elhallgatom, mert tartok tőle, hogy elrontom kedvetek, ha kimondom. – Magyarázatokra kellene lépnem; az én szándékom pedig elvólna tévesztve, ha únalmatokra lennék. – A’ mint látom, dolgotok van. – A’ szép Filæniont kell meglátogatnotok; – vagy az öreg Sztrepsziadesz ifjú asszonykáját. – Nem tartóztatlak továbbá; ledőlök amoda az árnyékba, ’s eggyet álmodom míg ismét előfordúltok.

Ebbenn a’ szempillantásbann eggy megbocsáthatatlan tetten kapom magamat. – O Icétász fija! be meszsze vagy még attól, hogy bőlcs légy, mint a’ millyetén bolondnak látszasz! Azon gyúladni-fel, hogy eggy ember, a’ ki látogatása által barátságos tiszteletét akarja erántad mutatni, ’s nem tudhatja, hogy álmodni akarsz, tégedet álmodozásodban megháborít. – Ez rútság! Ezt eggy hosszú lábú póktól, eggy darázstól, vagy hangyától is várhattad vólna. – Elbeszéllem az egész dolgot.

Néked most semmi dolgod, Diogenesz!” így szóla. –

Mint mindenkor egyébkor! felelék.

„Tehát melléd ülök.”

Ha nem tudsz jobbat csinálni, bízvást.

„Semmit sem a’ teremtett Ég alatt, csakhogy az Agorán kellene lennem. Ma a’ szegény Lámon dolgát veszik-elő. Az Atyja jó barátja vólt az Atyám házának. Azt tartom, nehezen fogja most egyszer magát ellenségeinek körmei közzül kivájni. Szánom szegényt. Tegnap estve feltettem magamban, hogy ma kikelek mellette – de nincs rá elég kedvem.

Nincs elég kedved reá? – ’s Lámon jó barátja vólt Atyád házának? – ’s a’ szegény Lámon veszedelemben forog?

„A’ mint mondom, ma a’ fejemért nem adnék eggy fillért. Tegnap Klíniásznál éjszakáztunk. Vígság alatt múlt-el az egész éj. Ollyan borunk vólt, mint az Isteneké, táncos lyánykáink, Mímusink, Filozofusaink, kik elébb veszekedtek, azután ittak, utóljára a’ táncoló lyányokba… eggy szóval minden megvólt, valami eggy éjjelt a’ legmúlatságosabb éjjellé teheti.

A’ mind igen jól van, ha úgy akarod, – de a’ szegény Lámon! –

„Ki tehet róla? – Valósággal szánom szegényt. Ő eggy tökélletesen becsűletes ember, ’s eggy igen derék felesége, eggy igen igen derék felesége van.”

’S úgy tartom igen-igen szép felesége is egyszersmind?

„Tegnap hozzám jött, ’s kért, fogjam pártját férjének. Két kis gyermekét is magával hozta, kik minteggy öt, és három esztendősök vóltak, – gyönyörű parányi alakok. Maga az anyjok nem vólt cifra: de képe, őltözete, tekintete, nagyon megérdeklett. Elhevűlve szólott férje felől. – Lehetetlen, hogy vétkes légyen, úgy mond; ő a’ legbecsűletesebb, legfedhetetlenebb ember; a’ leghívebb atya; a’ legigazabb barát. – Semmi nemtelen cselekedetet nem követhet-el szándékkal. – Segíts rajta! hatalmadbann áll, hogy megszabadúljon. Ellenvetéseket tettem néki: de elhárította azokat. – Elébe terjesztettem a’ dolgoknak nehéz vóltát, minthogy olly sok ellenségei vannak. – „Sok van, az igaz; mert érdeme felűlhaladja birtokát.” – Vállat vonítottam. Elfakadt sírva, ’s az a’ két kis gyönyörű teremtés is sírt, midőn látta, hogy anyjok sír; általölelték nyakát, ’s ezt tudakozták tőle: Ez az Úr adja é viszsza nékünk Atyánkat? – Higyd-el, nem lehetett megindúlás nélkűl nézni; ötven mínát adtam vólna annak a’ Festőnek, a’ ki ezt a’ scenát vászonra tette vólna által.

Lehetetlen! – ’ s támadhatott é benned akkor az a’ gondolat?

„Azt elhigyd, hogy megérdemlette vólna, hogy lefesttessék. Soha sem láttam a’ szépséget érdeklőbb alakbann. Mellyje olly indúlatosan dobogott leple alatt, hogy azt tapogathatni véltem; kellem vólt minden, valamit rajta láthattam. – Asszonyom, mondám néki, elkövetek mindent, a’ mi tehetségemben lessz; mit nem tenne az ember az illy szép asszonyért, mint te vagy? Most Klíniászhoz kell mennem; ő vacsorát ád; de még éjfél előtt ellopóskodom tőle. Jöjj-elő akkor; komornyékom hálószobámba fog vezetni, ’s majd eggyütt tanácskozunk, miként lehessen segíteni férjed’ állapotján. A’ dolog leginkább attól függ, hogy… – Gondolod é, Diogenesz, mit csinált a kis Bohó? – Haragosan pattant-fel lábaim elől, melly még inkább nevelte kellemeit, – (kevésbe múlt, hogy öszve nem öleltem) – minekelőtte még el-végezhettem vólna, a’ mit mondani akartam, ’s egész felelete eggy útáló tekintet vala. Jelt adtam Komornyékomnak, ’s elfordúltam. Ismérem a’ fattyút jól, ’s tudom, hogy mindent elkövetett; de nem akart reá figyelmeztetni. Jertek, édes gyermekeim, monda, eggy tekintetére sem méltóztatván emberemet, ’s mellyére szorította kisdedeit; az Ég gondot visel reánk; – ha pedig ő is elhágy, meghalhatunk. – – Látod, hogy okom vólt őt eggy igen-igen derék^* Asszonynak nevezni. –

A’ mint látom, igen is derék a’ Lámon inségére nézve! – O Chærea, Chærea, – lehetséges é –

„Diogenesz, téged megszállott a’ feddés’ lelke. – Isten hozzád! A’ mint mondám, ma nincs kedvem Lámon mellett szólani. – Vídámabb^* társaságot keresek. – – Nem jössz é velem Thryalliszhoz? – A’ Festőm róla eggy Vénusz Kallypigósz képére veszi rajzolását – igen szép darab lessz.

Most egyszer köszönöm hívásodat! – a’ szegény Lámon, az ő szép, és igen-igen derék felesége, két rendes gyermekeivel, annyira elfoglalt, hogy semmire sem vagyok alkalmatos. Festőd eggy vonást sem tehetne tetszésemre; – Menj, menj Chærea – ’s hagyj magános elmélkedésem közt. – – –

Nem; nem gondolkozhatom; meg kellene bolondúlnom, ha kihallgatnám azt a’ gondolatot, a’ melly erővel tolja rám magát. –

Azt, reménylem, tudjátok, hogy ez a’ Chærea eggyike a’ Korinthusz nevezetes Bóldogainak?

Be kedvesen sziszereg itt ez a’ Csalogány! – Eggyet ittam ama’ forrásból; – ’s most majd a’ bokorba fekszem ehhez a’ kis madárkához, ’s néki eresztem szívemet azon gyönyörűségek’ érzésének, mellyeket a’ Természet jóltévő kezekkel szórt az élet’ tövisses útjaira. – A’ szegény Lámon! – Elinduljak é? – – El, elmégyek! De mit fog néki használni szíves igyekezetem, jó szándékom? Nincs tekintetem, nincsenek szövetségeseim, nincs senki a’ ki barátságommal gondoljon. – Idegen vagyok – A’ Lámon ügye a’ közjót, az ő hivatalát illeti; – csak szólásra való engedelmet sem kapok. – – Legalább úgy szólok érette mint Bíztosa. – – – Úgy de nem ismérjük egymást. – Éj, mit tesz az! Elmegyek! – – Eggy olly szép Asszony ne áztatta légyen hijába könnyeivel a’ gaz Chærea lábait. –

Még nem tudtam, miből áll a’ Lámon állapotja, midőn útnak indúlék, ’s Csalogányomat magában hagytam. Közel a’ Városhoz előtaláltam eggyikét a’ Lámon Bíráinak, ’s ettől a’ dolgot egészen megértettem. – Négy-öt gazembertől ered minden; kiket eggy más gazember pénzen vett meg, hogy Lámont megbuktassa, ’s hivatalját elnyerhesse. Azt mondják, hogy a’ köz tárral, melly keze alá vólt bízva, hűségtelenűl bánt. Nem lehetett kivilágosítani reá a’ vád’ valóságát: de az csakugyan igaz, hogy eggy barátjának pénzt adott-ki, a’ ki ezt a’ pénzt, olly szín alatt, hogy azt a’ Haza szükségeire fogja fordítani, az Archon’ írott rendelése mellett vette-fel tőle, ’s megtsalattatott. – Ez vala minden vétke. – De azt kellett vólna látnotok, millyen nagyra vitték Ellenkezői. Lámon nékiek eggy olly ártatlan ember’ büszkeségével felelt, a’ki Irígyeinek kezekben látja bóldogságát, ’s tudja, hogy a’ dolog el van intézve, minekelőtte mentsége kihallgattatott. – Keveset szóla. – – Engedd, Lámon, mondám, hadd szóljak én éretted. Zsibongás, lárma támadt; el akartak nyomni, de kisegített a’ torkom; harsányabban kiáltottam mint ők, ’s tovább folytattam mentségeit. – Azzal az elhevűléssel szóltam , a’ mellyet bennem a’ szép asszony’ és a két rendes gyermek’ elképzelése támasztott; – nem kéméltem Ellenségeit; – a’ Bírák’ lelkeket pedig egyenességeknek, igasságoknak, ’s jószívűségeknek részre hajlani nem túdó szíveknek ’s az ártatlanság’ pártfogásának magasztalásival hajtottam részemre. Harmada olly orcabőrt viselt, melly még el tudott pirúlni. – – – Ez nékí bátorított; – előkezdtem magasztalásimat, ’s egyenességekhez való bizodalmamat emlegettem. Így még eggy harmadot vontam elpirúlásra. – Meg vala nyerve a’ per! Győzedelmemet a’ szép asszony’ ’s a’ két rendes gyermek’ előmutatásával rekesztettem-bé, őket Bíráiknak lábaikhoz vetvén, ’s sírásra ’s esdeklésre késztetvén. – Lámon ártatlannak kiáltatott. A’ zsibongás alatt kiloptam magamat, ’s ímé – megint itt vagyok. – – –

Be szép az estve! be vídám, be nyájas az egész Természet! Gyönyörködöm magamban, mert engedtem az emberség’ szavának. Örömet hoztam-vissza a’ szép asszony’ és két gyermek’ szemeibe. Be forrók lesznek most ölelgetéseik! – Érzem azt, a’ nélkűl, hogy láthatom – ’s kicsoda immár ez estve’ bóldog – Chærea, Klíniasz, Midász, Szardanapalusz, Kroesusz, – vagy én?

Engedjétek-meg, hogy bóldogító érzésemnek szenderítő karjai közt fetrengjek, – ’s addig olvassátok-el még egyszer az utólsó három cikkelyt – ha tetszik; – ’s olly halkal vagy szaporán – a’ mint tetszik.

Valóban poétai helly! – Ez a’ magosra nyúltt rózsavessző teljesen virító rózsáival, be szépen hajlik-előre felettem! be kedvesen hempelyeg-el mellettem a’ kövecsekenn ez a’ kis csermely! be puha ’s be lapos ez a’ gyep! be eleven színe, ’s be sűrű rajta a’ fű! – Puhasággal vádolnám magamat, ha ezt a’ gyönyörű fekvőt keresve-kerestem vólna.

Micsoda bájoló erő vagyon az eggyűgyű Természetben! – Még a’ nempoétai Diogenesz is elhevűlésre ragadtatik általa. – Látom látom igen is a’ Grátziákat; rózsakoszorúzatokkal tartják itt, ezenn a’ fűvesenn, testvéri táncokat. Azalatt a’ bokrokbann elrejtezett kis Ámorok hosszú rózsafonadékokat fonnak; mosolyogva^* kacsinganak egymásra; ímé már kész munkájok. Egyszerre omlanak-ki a’ bokor közzűl, ’s köteleikkel összvefonják a’ Táncolókat. Be gyönyörű festés ez!

Hát ha ezt még olly elevenen látnátok magotok előtt, a’ mint fantáziám előtt lebeg! Az én képzelődésem ecsetje meleg, arról bizonyossá tehetlek benneteket, Asszonykáim! – akármelly érzéketlennek mondanak is mások erántatok – mivel náloknál inkább igyekeztem talám annyira jutni, hogy nálatok nélkűl ellehessek; – de a’ mellett még sem hízelkedem azzal magamnak, hogy ezt a’ mesterséget sokra vittem. Egy Dryász, ki eme’ cseréből felém jönne^*, bizonyság lehetne mondásomnak igazsága felől.

De az én Grátziáim! – Ti talám azt gondoljátok, hogy ezt a’ képet magam találtam, ’s csudálkoztok rajta. Kisegítlek csudálkozástokból; nem szeretem, hogy jobbnak gondoljanak, mint a’ millyen vagyok. – Ez csak kópiája egy más festésnek.

Originalisát Apellesz festette, akit közönségesen Grátziák’ Festőjének neveznek; ’s a’ ki elég bátorsággal bírt, önnmagát nevezni így; mert érzette, hogy az!

Jelen valék, midőn azt Chærea megvette. – Ó ez eggy isteni darab! monda az elragadtatott Chærea. Enyémnek kell néki lenni, akármibe kerűl. Egy Királynak sem engedem. Tudod é Diogenesz a’ myrtus erdőcskét kertembenn, hol néha déli álmot szunnyadok? Ott^* fog ez előttem függeni.

Chærea ezen festésért négy athénai talentumot fizetett-le.

Négy athénai talentumot? mondám; három félig mezítelen lyánykákért, s három vagy négy mezítelen gyermekekért eggy darab vásznon? –

Te csak nézzd, be szépek! monda Chærea; – be ideálisok! be csupa Grátziák! – Mindenike tulajdon charakterének kellemeivel, mindenike magában szép, és még is valamelly titkos visszasúgárzása által szomszéd társának még szépűlttebb.

Az igaz, Chærea! – de ti gazdag emberek csakugyan hibáztok azzal, hogy ezeket a’ Mestereket olly drágán fizetitek. Tíz mína mindenkor elég eggy festésért. Néki azt a’ gyönyörűséget, mellyet ezen kép készítése alatt érzett, valamibe kellene számlálni. – Négy tálentum, Chærea! – olly múlatságért, melly minden kedvességét elveszti egynehány hét múlva! Hány embert tehettél vólna ennyi pénzzel bóldoggá!

Bizonyos idő múlva eggy jószágba mentem-ki, mellyet ez a’ Chærea a’ Korinthuszi tenger’ partján bír. Eggy Fólnagyjára akadtam eggy tisztes ősz emberre. Szomorúann űlt ajtaja előtt, ’s megtörlötte szemeit, midőn meglátott. Kértem, engedje-meg, hogy mellé ülhessek, ’s szomorúságának oka eránt tudakozódtam. – „Ah Idegen! így szóla hozzám, elvesztettem a’ leányomat! eggy tizennégy esztendős gyermeket, ’s a’ legszebbet, mellyet valaha ember látott. Minden Ifjú azt mondotta felőle, hogy ollyan mint az az Oreász, a’ ki az innepnapokon múlató társaival eggyütt táncol. Repesett szívem örömében, ha őt táncolni láthattam. Ollyan vólt egykor anyja is. – Derék leány vólt; munkás, csínos, a’ legjobb anya által neveltetett; kit – ah! bóldognak állítok, hogy ezt a’ kegyetlen napot el nem érhette. – Tengeri hajósok ragadták-el gyermekemet, midőn a’ parton csigákat szedegetett, kertemben lévő hajlékom’ kiékesítésére, hová a’ dél’ rekkenő melege előtt elrejtezni szoktam.

Rá ismértem ezen festés’ hevéből az atyára: de ha tízszer kevesebb kellemmel bírt vólna is leánya, még is olly igazán érzettem vólna fájdalmának súlyát.

Szegény Atya! mondám , ’s letörlöttem szemeimből kicsordúltt könnyeimet; – de hát semmiféleképen nem lehetett é viszaszerzeni? nem lehetett é megvenni a’ Tolvajoktól?

Oh! felele sóhajtva, mindent elkövettem értte. Két talentumot kívántak a’ Tolvajok. A’ lyánka szép, mondának; – valamelly Szatrapesz még többet is megád. A’ pénznek csak felét sem tudtam öszveszerzeni. Megőrűltem bánatomban, ’s az Uramhoz szaladtam Korinthuszba. Ő mértéketlenül gazdag, mondám; könnyeid, ősz hajaid elfogják lágyítani. Hányszor vét-ki két tálentumot eggy hirtelen eltűnő gyönyörűségért? Talám azért a’ gyönyörűségért is ád annyit, hogy eggy Öregnek eggyetlen gyermekét, eggyetlen örömét adhassa-vissza. – Lábaihoz borúltam – de haszontalan vólt minden. – Miért nem viseltem jobb gondot reá; ezt felelte. – Általdöfte szívemet e szóval – ’s ó millyen érzéketlenűl mondta ezt! – Nem gondolkozhatom róla. Az Öreg vígasztalhatatlanúl sírt; én pedig kevésbe múlt, hogy mint Ajax Oiléusz bosszúságomban meg nem dühödtem. Első fellobbanásomban megátkoztam azt, a’ ki legelőször festékbe mártotta ecsetjét, még a’ követőit, minden hozzá tartozandókkal; ide számlálván még a’ festéktörőket is.

Magamban maradván, midőn felhevűltt vérem megszálla, a’ gazdagok ellen támadott haragom szánakozássá változott. Szántam őket, hogy ugyan az, a’ mi bóldogokká tehetné, a’ jótétel’ mennyei gyönyörűsége eránt érzéketlenné tészi. – A’ szegény emberek! Nékik annyi szükségek, indúlatjoknak, képzeléseknek, érzéseknek, makacsságoknak^*, gyengeségeknek, gyarlóságoknak annyi kívánságai vagynak, hogy annak teljesítésére, a’ mit az emberiség kíván, semmijek sem marad.

Be szívesen oda engedném néktek Palotáitokat, kerteiteket képeiteket, bálványaitokat, aranyotokat, ezüstöteket, elefántcsont szereiteket; vendégségeiteket, Koncerteiteket, Komœdiátokat, Táncosnéitokat, majmaitokat, papagájaitokat – csak azt tudnám elfelejténi, hogy tíz ezer embertársaitoknak nincs annyiok, hogy a’ mord esztendő részének alkalmatlanságait elszenvedhessék, minthogy ti márvány palotákban laktok; – hogy nincs mivel béfedezni testek’ mezítelenségét, mert a’ körűltetek szolgáló rabok gazdag köntösökbe őltöznek; – hogy nints annyijok, a’ mivel jóllakhassanak, mert ti egyszeri vendégségetekben nyelitek-el azt, a’ mivel hetekig érhették vólna-bé magokat egynehány ezerek –

Nem folytathatom tovább gondolataimat; tartok tőle, hogy lantomat siketek előtt verem. – De, mit nem követnék el, ha azt lehetne reménylenem, hogy századjaitoknak mindenikéből legalább eggyet megtéríthetek!

Kérlek, jó Chærea, téged és társaidat, ne szóljatok arról, hogy gazdagságtoknak kívánságtokra fordításával a’ szorgalmot, a’ mesterséget, a’ kereskedést fenntartjátok^*; ’s a’ gazdagság’ jelének szüntelen kerengést csináltok, mellyben áll, a’ mint vélitek, a’ Haza’ élete.

„Ezer meg’ ezer él abból, azt állítjátok, hogy építünk, kerteket mívelünk, nagy házakat tartunk, ’s temérdek sok szükségtelen dolgok nélkűl szűkölködünk ’s a’ t. – Arról nincs itt szó. De ha ebben valami érdemet kerestek, úgy valóbann a’ selyembogár ’s piross színt adó csiga magát a’ legszükségesebb és használatosabb teremtések közzé számlálhatják; mert hogy e’ két teremtés körűl egynehány milliom ember keresi élelmét, az tagadhatatlan.

Semmi sem lehet igasságosabb mint az, hogy ti mind azt, a’ mivel bírtok, akár atyáitokról szállott reátok, akár magatok kerestétek, akár loptátok, akár találtátok, azoknak jutalmára fordítsátok, a’ kik puhaságtokért, bujálkodástokért fáradnak.

De, édes Chæreám, vannak ollyak is, a’ kik a’ te érzéseidet ’s phántáziáidat semmivel sem tudják csiklándozni, és a’ kik a’ mellett még is igasságosan kívánhatnak részvételt temérdek gazdagságodból. Az a’ nyomorúltt, a’ kinek eláztatott alvó hellyjéről elrepűltt nyúgodalmát ennek kevés részével visszaadhatnád; – az az ártatlan Szépség, a’ kit te azon gyalázatjától, hogy magát Parrhaziusznak festő alak gyanánt mezítelenítse-ki, ’s a’ kit te az ennél még nagyobb gyalázattól felényi pénzzel menthetnél-meg, mint a’ menyit csíntalan tábláiért adsz; – az az, inségben szenvedő árva, kinek a’ szükség, és a’ közönséges megvettetés minden igyekezeteit leveri, és a’ kiből a’ te adakozásod a’ Társaságnak eggy alkalmatos polgárt, – talám eggy nagy embert, eggy Szókrateszt, eggy Fóciont nevelhetne; – ezek a’ nyomorúlttak nem kívánhatnak é részt bővségedből?

Ti Fortunának más gyermekei, igen serényen tudtok számlálni egyéb esetekben. Számláljátok-fel kérlek, hány ezer tiforma teremtés nyomorog azért, hogy eggyitek vagy másitok negyven ’s ötven tálentumot elvesztegethessen? Nincs é okotok jótétel követésre, ha bár csak azért tennétek is azt, hogy azon útálatot elhárítsátok nyakatokról, mellyet tobzódástok társotokban támaszt, a’ ki sanyarú munkája mellett is alíg mehet annyira, hogy gyermekeinek annyi élelmet szerezzen, a’ mennyit ti mindennap eggy-eggy kutyáitoknak rendeltek? Vessétek-fel csak ezt!

Ti hát nem hiszitek, hogy szép Lelkek szint’ úgy vannak, mint szép ábrázatok, mellyek a’ Mesterségnek semmivel sem tartoznak, és ugyan azért még szebbek?

Egykor eggy Zofisztát cáfoltam-meg. A’ bolond kidemonstrálta a’ Világból a’ Mozgást; én pedig – fel ’s alá sétáltam el szeme láttára!

Igy mutassam é meg néktek is, hogy vannak szép Lelkek? – Tartok tőle, hogy némelly kancsal nézésekre adok alkalmatosságot; – de gondoljatok, a’ mit akartok – – a’ mi egymásról támadott vélekedéseink nem tehetnek bennünket rosszabbakká, mint a’ millyenek vagyunk. – Ezen felűl jelentem előre, hogy én azt a’ történetet csak a’ szép Pszychének, és azoknak beszéllem, a’ kik hozzája hasonlók; nem tilthatom-meg senkinek, hogy hallgasson: de fogadom becsűletemre, hogy sem kevesebbet, sem többet nem mondok, mint a’ mennyit csak Pszyche előtt mondanék, ha az Amfiktyonok’ egész Kollégiuma ide gyűl is. –

Bizonyos idővel ezelőtt, a’ mint tudjátok, vagy ha nem tudjátok is, Athenében múlattam, hogy Plátótól eszelősködni, – Antiszthenesztől élni tanúljak. Egyszer estvefelé, alkonyodás, és setét éj között, a’ Ceramikusz folyosóinn ide ’s tova sétálgattam. Már setét vala a’ tornácon, hanemhogy eggy sok világgal ragyogó palota a’ folyosónak eggyik részére alkalmas fényt vetett.

Ezen pislogó fény mellett eggy árnyékot láttam felém közelgetni, melly közelébb jutván hozzám, egy tizenhat esztendősnyi asszonyalakra változott-el. Olly könnyen vólt öltözve, hogy lábainak eggy részét, ’s azt a’ mellyet, mellynél a’ Hébe’ mellye sem szebb, leple igen kevés részig fedezte-bé; hosszú szőke hajai pedig szabadon lebegtek nyaka körűl.

Ez a’ véletlen látás megzavart; de még ez semmi sem vólt. – A’ lyányka panaszosan terjesztette-ki karjait, mellyeknek fejérsége a’ homályban ragyogott, ’s karom közzé dőlt-el. – Zavarodásom nem lehetett nagyobb.

De csakhamar magamhoz tértem. Jobbommal általfogtam derekát, ’s magammal eggyütt fordítottam-meg, ’s egyenesen vittem eggy szobácskába, mellyet a’ Ceramikusban bérlettem vólt ki. A’ mint látjátok, vonogatás nélkűl követte vezetésemet. Úgy tetszett, mintha ellankadt, ’s a’ bánat által elnyomva lett vólna.

Szobámba értünk. Eggy lócára ültettem le, melly, hogy el ne felejtsem jelenteni, épen nem vólt alkalmatos arra, hogy bennem eggy bizonyos gondolatot támasszon. Gyertyát gyújtottam; ’s azzal a’ figyelemmel néztem-el találmányomat, mellyet az érdemleni látszott.

Ez a’gyermek, nem tudom mivel, mivel nem? lágyabb szívűvé tett, mint egyébkor szoktam lenni. Az, a’ mit érzettem, kibeszéllhetetlen öszveömlése vólt a’ szánakozásnak és szerelemnek. Hogy azt annál csendesebben érezhessem továbbá is, olly szín alatt, mintha híves lett vólna, eggy köpenyeg forma leplet adtam rá, mellyel lábát és kebelét elfedezhette.

Csudálkozással látszott rám tekinteni. Szólani akart, de könnyeinek zápora elfojtotta szavait. Karjaim közzé vettem őt, megcsókoltam, ’s a’ legesdeklőbb hanggal kértem, hogy erántam légyen bízodalommal. – Mintha ki akarta vólna fejteni magát karjaim közzűl, de olly erőtlenűl, hogy ezt az ellenzést más kisztetésnek vette vólna. Én egyebet gondoltam. Félig elaludtt szemeibenn eggy szép Lélek’ jelenségeit sejdítgetém.

Meglehet, hogy megcsalatkoztam vélekedésemben, – mert a’ környűlállások, – a’ szép kebel, ’s az, a’ mit Homérósz Atyánk rózsa karoknak, ’s ezüst lábaknak nevezett vólna, igazán szólván, nagyon elfoglalta képzelődésemet. Egész bízodalommal néki eresztettem magamat érzéseimnek, ’s a’ következendőkből meg fogjátok láthatni, ha megcsaltak é, vagy nem?

Úgy tetszett, hogy a’ lyánka éh; mert egészen el vala lankadva. Szaladtam tehát – de igazán, követlek benneteket, mindég elfelejtem, hogy ezt a’ Kopiáját azon originálisnak, mellynek legkissebb részetskéire is gyönyörűséggel emlékezem, nem magamnak festem.

A’ lyányka, minekutánna valami keveset evett, és bort is kóstolt, annyira feléledt, hogy történeteit előbeszéllhette. – Szemérmes szemmel kezdé azt beszélleni; – de szólásainak, hangjának, mozdúlásainak, édes tekintetének Grátziáit, szerencsétlenségemre nem tudom festeni.

„Az én anyám a’ szép Láisz. Körűlte nevelkedtem jó ideig, ’s ebbenn a’ bóldog gyermeki magam’ nemismérésébenn éltem, valamíg azt nem vesztettem-el, a’ ki elég jószívűséggel bírt, magát atyámnak tartani. Ő Sziciliából eredett, ’s, úgy beszéllték, hogy gazdag, és fő származású vólt. Nem vóltam több hét esztendősnél, midőn meghalálozott. Lassan-lassan meghűlt az anyám szeretete erántam; az új Tisztelők elkergették annak emlékezetét, a’ ki már nem vólt; ’s végtére szíve megszünt Láidionjára emlékeztetni. – Nem leltem vígasztalást: de el kelle rejteni könnyeimet, annak csak féliglátszható maradványjai is fergeteget vontak felimbe. Egyéberánt engem úgy tartott, mint azokat a’ lyányokat, kik körűlötte szolgáltak; ’s énekelni, táncolni, ’s kobzot verni tanúltunk. – ’S te kobzot is versz, kis Grátzia? kérdém, ’s énekelsz is? Imé itt eggy koboz; kérlek – A’ leány félbeszakasztá beszéllését. Anakreonnak legkedvesbb dalát éneklette, – találjátok mellyíket? – ’s mellette olly gyors ujjakkal pengette kobzát, hogy azoknak mindenikét külön-külön lélek látszata eleveníteni. –

Ó Bőlcseség, ó Antiszthenesz! hová lettetek akkor előlem! – Nékem, mintha neveteket sem halottam vólna soha is!

Tébolygó lelkemet éneklő Szépemnek ajakain kerestem-fel.

Hagyd beszélljem tovább történetemet, mondá elvigyorodva, ’s a’ legkedvesebb piros szín futotta-el arcúlatját.

Pirúlása egyszerre visszada magamat magamnak; ’s annak természeti következése a’ vala, hogy én legalább is úgy pirúltam-el, mint lyánykám. – Tovább folytatta beszédét: Tizennégy esztendős valék, midőn a’ szép Láisz által eggy ifju Athénei Lakosnak adódtam-által, a’ ki engem, a’ mint állította, hevesen szeretett. A’ szép Láisz, midőn ez engem tőle elhozott, előmbe adá, hogy ezután őt úgy nézzem, mint a’ kinek mindenekben parancsolatjától fogok függeni. Új Bírtokosom azon hatalmát, mellyet Láisztól kapott, a’ legnyájasabb esdeklések alá rejtette-el. Megszűnés nélkül folyó gyönyörködések alatt múltak-el napjaim. Bóldognak tartottam magamat, a’ nélkűl, hogy előre tekintettem vólna a’ jövendőbe. Glykonnak okai vóltak megnyúgodni eránta mutatott szívességemen; de ha a’ Szerelem az, a’ mi a’ Zaffó énekeiben lobogva ég, úgy kéntelen vagyok megvallani, hogy az én szívem alkalmatlan ennek elfogadására. Belé öntötte vólna azt Glykon, ha elfogadhatná. Sok ízben kellett néki a’ Fáonra írtt éneket éneklenem, mellyben Zaffó a’ szerelem’ hevét olly lobogónak festette; ’s békételenkedve nézte mindenkor, hogy szemeim azt soha sem szikrázták, a’ mit szám éneklett. Végre láttam, hogy szerelme aludni kezd. Epedő hangjai, mellyeken szerelme hozzám szólott, vígabbakká, játékosokká változtak-el, melly nékem, igazán szólva, még inkább tetszett. De ez sem tartott sokáig!

Rövideden (mert látom ásítani kezdetek) a’ szép Bakchisz elragadta lyánykám’ Imádóját, ’s vége vólt a’ Komoediának.

Ez a’ gyermek, a’ mint mondottam, igen szépen beszéllt, – mert az ifjúság’ kedves félénkártatlansága, tekintete, hangja, ’s az a’ bizonyos… minek hívjátok ti azt? a’ mellyet erősen érzettem ugyan, de megnevezni nem tudok, – történetét a’ kihallgatásra méltóbbá, gyönyörködtetőbbé tette, mint valóban vólt. Mert, Uraim, már a’ tagadhatatlan, hogy ez (hálá légyen jószíveteknek, melly illy példákat naponként ád) eggy igen mindennapi történet vólt. – Ezen felűl néha, midőn beszédjében elhevűlt, eggy kevessé kinyillott a’ ráadott lepel, ’s tudjátok, hogy az illyetén kicsinység némelly környűlállásokban nem kicsinység! Egész éjszaka sem úntam vólna-el hallgatni, a’ mit beszéllt. – – De tőletek azt most nem várom. Igasságos leszek erántatok is, magam eránt is; ’s ámbár ez ide nem tartozik, kívánom, hogy minden Mesebeszéllő, Poéta és Hisztoriografus ebből eggy kis leckét venni méltóztassék.

A’ lyányka azt magyarázta előttem, miként esett-meg, hogy ő nékem a’ mondott éjszakánn a’ Ceramikusz folyosóinn olly különös őltözettel szaladt karjaim közzé. Ezen hízak kipótolását, azt vélném, képzelődésteknek hagyhatom. Példáúl elképzelhetnétek, hogy őt Glykon végtére új szerelme miatt eggy barátjának; – – – ez, minthogy tetszése szerint nem alkalmaztatta magát, eggy Faragónak, – – – a’ Faragó pedig, minekutánna róla egynehány modellt vett, eggy Lyánnyalkereskedőnek adta-által; kitől, midőn ez a’ Kalmár őt eggy Efézuszi Hajóssal portékákért akará elcserélni, elillantott, ’s más nap eggy béomladozott épűlet’ dőledékjei között bujkált, – – – vagy valami ehhez hasonlót – – – ’s igen közel jártok az igazsághoz.

Akármint lett légyen ez, az ifjú Láisz az én birtokombann, az én óltalmam alatt vala; – ’s azt tartottam, hogy kötelességem, segítségére kelni. Akkor nem vóltam sokkal gazdagabb, mint most vagyok. Szánakozás és jó tanács vólt az egyedűl, a’ mivel néki szolgálhattam.

Talám az, a’ mit én nékie mondottam, (ha egyéberánt ez az írótáblácska valamelly kézírásbann a’ késő Maradékok’ kezébe jut) sok századok múlva is hasznára lehet valamelly ifjú teremtésnek, ha tudnillik az ehhez hasonló, vagy az ő idejebéli leánytársainak mindenikével-közös kétségeskedésre, – – – hogy nem tudja mit kezdjen felzúdúltt szívével, – – – jutni talál. Illy reménység alatt az itt következő szakaszt a’ Maradékok szebb, és érzékenyebb szívű részének gondos véleélésűl azon kérésem mellett ajánlom, hogy azt a’ Filozofiát, mellyet az által tanítok, egyedűl magoknak tartsák; és abból sem anyjoknak, sem szeretőjöknek ne engedjenek legkissebbet is észre venni.

Az, a’ mi veled történt, így szólottam szép lyánykámhoz, következése vala annak a’ szerencsétlenségnek, hogy a’ szép Laisz vólt anyád. Igyekezzél rajta, hogy szerencsétlenségedet minden egyéb esetekre elfelejtsd, azontúl, a’ mennyiben néked a’ belőle nyertt tapasztalás jövendőben hasznodra lehet. Ezután csak előre nézz, és hátra ne többé. Hogy életed nyúgodalmas légyen é vagy nyughatatlan? az inkábbára tőled fog függeni. Eggy illy szép Teremtés – (nem állhattam-meg, hogy ezt mondván, homlokára ne nyomjam csókomat, – jobb állapotra méltó, mintsem hogy eggy Glykonnak bábjátéka, vagy eggy Kalamisznak modellje légyen. A’ Természet tőled semmit sem vont-el, Édesem: de a’ Szerencse igasságtalan vólt erántad; azonban különös makaccsággal bírván minden cselekedeteiben, váratlan jótéteményekkel hozza talám majd hellyre, a’ mit eddig elmúlatott.

Már elkezdte mutatni kedvezését, midőn engem a’ te kezeidbe juttatott; monda a’ Leány. –

Nem érdemlett é ez a’ felelet ismét eggy csókot?

Életed’ kedvessége vagy nyomorúsága, mondám, attól függ, hogy eggyikével vagy másikával élni tudj. Minthogy rossz hangzású nevek is vannak, kezdjük a’ dolgot neved’ változtatásán. Laídion Glycérionná változzék-el; ’s e’ név alatt foglak eggy Barátommal megismértetni, a’ ki – talám valamelly nem sokból álló jutalomért, – tégedet eggy vén rabasszonya által a’ maga házából Milétuszba által-vitet, a’ hol, felkészűlve mind azzal, a’ mit az illendőség megkíván, magadat csendesen megvonva, figyelmetességre fogsz ragadni mindeneket. Az elrejtezésnek eggy bizonyos neme van, mellyel még jobban láttathatjuk magunkat. Kevés idő múlva az Imádók olly sűrűen fognak körűlötted lebegni, mint a’ méhek a’ kivirított rózsabokor körűl.

Az ő igyekezetek, édes Leánykám, a’ lessz, hogy téged minél ólcsóbban kapjanak-meg; a’ tiéd pedig a’ légyen, hogy magadat minél drágábban adhassd-el. Ebben szíved talám legnagyobb akadályodra lessz. Jaj néked, ha eggy olly tárgyért fog érzeni kezdeni, mellynél csak szemeid lelik-fel azt, a’ mit kerestek; vagy hamarább lágyúl-el mint kellene. Eggy szép Személynek ezer portékája van, a’ mit bízvást, és könnyen elajándékozhat: de szívének mindenkor hatalmában kell maradni. Míg ez a’ Palládionod bírtokodban lessz, addig ne félj hogy meggyőzettetel. Igyekezél rajta, hogy mindenik tisztelődet nyájas illendőséggel fogadhassad: de eggyikét se szerencséltessd. Azokat a’ kegyelmeket, a’ mellyeket károd nélkűl osztogathatsz-el, szeldeld minél apróbb falatocskákra. Eggy tekintet már nagy kegyelem légyen; ’s a’ hidegség és kisztetés közt lévő nagy hízakot, valamint azt, a’ melly a’ kisztetés és ellágyúlás között vagyon, hintsd-bé, ha lehet – száz más kedvezéssel, melly az eggyiktől grádicsonként távozik, a’ másikhoz pedig grádicsonként közelít. De vígyázz, hogy titkos igyekezetedet ezen játék mellett el ne árúld; az annyi vólna, mintha őket előre figyelmetessé tennéd, hogy magokra vígyázzanak; mert megakarod csalni. Ellenben arra is vígyázz, hogy hideg magad’ viselete olly gondolatra ne ragadja tisztelőidet, hogy szíved semmi által sem érdekeltethetik. Azoknak, a’ kik szíved elnyerésére nem egészen érdemetlenek, hagyj^* reményt: de a’ mellett minden mozdúlásaidat úgy intézzd, hogy mindég hatalmadban^* álljon, azt szerencséltetni, a’ ki magát, és bóldogságát kellemeidnek megadni eléggé gyenge, és szerelmes; ide értvén, hogy minden környűlállásoknak igen gondos mérséklése után, Szeretőd, és az ő állapotja megérdemelje azon áldozatot, mellyet te őnékie személyednek, és szabadságodnak általadásával tészessz. Eggy illyennel, midőn azon sebei, mellyeket rajta szemeid ejtettek, érni kezdenek, gondos vígyázással már éreztetheted, hogy ellágyúlhatsz.

Másként azt mondád az elébb hogy nem tudsz ellágyúlni.

Elpirúlt. – Azt gondoltam; felele hebegve.

Én nem, felele az Icétász fia, szerelmes pajkossággal tekintvén szemei közzé.

Ezen pillantásban térde véletlenűl a’ lyányka térdéhez ért.

Érzette, hogy az reszket. –

Nem akarod é tovább folytatni beszédedet? kérdé a’ leány.

Elébb tudnom kell, ha tudsz é ellágyúlni?

’S hát ha tudnék?

Ugy azt kell tudnom, mennyire lágyúlhatsz-el?

Köpenyege, midőn a’ leány azt öszvevonta, térdein felűlről széljel tágúlt. – Édes háborodás reszketett tündöklő szemeiben. – Az Icétász fia akkor huszonöt esztendős vala. Kérdezősködéseinek ekkor el kellett vala némúlni. – Nem volt é oka rá?

– – O Glycérion, miért nem vagyok én Ura eggy Világnak, – vagy, ámbár igen nagy a’ hízak a’ kettő közt, miért nem vagyok csak eggy kis major’ Ura, hol ketten elférhetnénk; – mellynek egy kis kertje, ’s táplálásunkra egynehány darab szántófőldjei vólnának; ’s békerítő cseréje, hogy bóldogságunkat az irígység szemei elől elfogná! – –

Ravasz, erőtelen portéka, édes Barátim, az ember’ szíve: ’s a’ mellett hogy gyenge, hogy igen könnyen tévedésre viszen, még forrása minden örömünknek, ’s a’ legjobb ösztöneinknek, a’ legjobb cselekedeteinknek kútfeje.

Lehetetlen egyebet tennem, kéntelen vagyok azt, a’ ki ezt megérteni nem akarja, vagy valósággal nem érti, – szánni, gyűlőlni.

Azonban óhajtom, hogy a’ mi Szépeink engednének intésemnek, ’s ne higyjék-el magokat elégségesnek gondoltt tapasztalásokban olly igen, hogy azt állítani mérészeljék, hogy bizonyos mértékig el nem lágyúlhatnak.

– Eggy lassú szunnyadás félbeszakasztá a’ barát’ tanításait, és figyelmetes hall- gatását a’ tanítványnak.

Be nehézzé tetted magadnak, Antiszthenesznek! igen is erőtelen tanítványa! tanításod’ folytatását, túl azon, a’ hol azt félbeszakasztád.

Kedves Glycérion! mondám végtére, ámbár igen szeretlek, kéntelen vagyok még is – ha azt akarom, hogy szerelmemnek következése megvetés ne légyen, – tovább folytatni. – Ah! Glycérion, hólnap nem fogjuk látni egymást.

Nem fogjuk látni egymást? ’s miért nem?

Mert az én véledlétem jövendőbéli bóldogságodnak útjában állana.

Micsoda bóldogságomnak? – Gondolkozhatsz é elválásunkról?

Kéntelen vagyok! – Az én állapotom…

„Gátlására lészek é én a’ te szerencsédnek, Diógenesz?”

Nem, édes Glycérionom! a’ Szerencsének és nékem nincs egymással közünk. – Én vólnék az, a’ ki a’ tiédnek hátráltatására lennék.

Ha végezésednek ez az indító oka, úgy kérlek, hallgass-ki! – én nem óhajtok más szerencsét, hanem hogy melletted maradhassak; te érdemes vagy eggy olly barátnéra, kinek mellyjénn a’ szerencsétlenség’, és az emberek’ igasságtalanságait elfelejthesd. – Ne tarts attól, hogy terhedre lessz eltartatásom; én fonni, szőni, kötni tudok. – „Kedves teremtés!”

Soká ellenkeztem – de Glycérion nem állott-el végezésétől. Mondjátok-meg már most, ti, a’ kiknek a’ Természet érzékeny szívet adott, hibáztam é, midőn szemeibenn eggy szép lélek’jelenségeit sejdítettem?

Örökös barátságot fogadtunk, ’s eltávoztunk Athenéből. A’ Világ nem tudott felőlünk semmit, mi pedig a’ Világot igen hamar is elfelejtettük. – Három bóldog esztendő múlt-el… szemeim miatt félbe kell szakasztanom. –

Nincs többé a’ nyájas Glycérion! – Véle eggyütt vesztettem-el mindent, a’ mi elveszteni valóm még vólt, Egyedűl csak sírhalmát állítom, méltónak magaménak nevezni. Senki sem isméri azt körűlöttem. – – – Rózsát űltettem felibe, melly olly tellyesen virít, mint szép kebele virított, ’s édesbben sehol sem illatozik. – – Minden esztendőben megkeresem ezt a’ szent hellyt, a’ tavasz hónapjában. Leűlök reá, eggy rózsát török, – így virágzál egykor! ezt gondolom-el, – ’s széljel tépem a’ rózsát, ’s a’ sírt lehullott leveleivel szórom-bé. – Akkor végigfutom ifjúságom’ édes álmait, ’s sírjára csordúltt könnycseppem nyugtatja-meg a’ kedves árnyékot.

Ha szívetek szánakozásra nem olvadt, az a’ ti hibátok, nem az enyém: de megbocsátom néktek; nem vesztettetek ti el Glycériont – nincs elveszteni való Glycériontok – vagy talám nem is érdemlitek, hogy Glycériontok légyen. Eggy szép mesét tudok; még kicsiny koromban tanúltam a’ dajkámtól. Talám örömestebb hallgatjátok azt. Szívesen szolgálok véle. – De imhol jő a’ Xeniadesz, ’s visszakéri írótáblácskáját.

Te igen jóféle ember vagy, mondá Xeniadesz, elolvasván a’ Glycérion történetét! – Nem nézhetem tovább, hogy a’ Világ másnak néz, mint a’ mi igazán vagy.

’S miért néz ő engem másnak?

Engedj meg nékem, Édesem; én téged annyira szeretlek, hogy el tudnám hitetni magammal, hogy néked nincs semmi hibád.

’S hogyan, jó Xeniadesz? – Nem ember vagyok é én is? Nem olly könnyen lehet é nékem hibám, és bolondságom mint másoknak.

Te engem nem akarsz megérteni, Diogenesz.

Igen jól értelek; de én azt a’ bizonyos tettetést, a’ melly familiánkbann – a’ Deukálion és Pyrrha familiáját értem – annyira uralkodik, teljességgel nem szenvedhetem. Ha a’ beszéd általjában erőtlenségről, hibáról, gyarlóságról van, – minden megvallja, hogy némellyek ő benne is találtatnak, hogy ő benne azok alkalmas számmal vannak: de nevezzd ezeket igaz neveken, olvassd-el előttök az egész laistromot, állj-meg mindenikén ’s tudakozzad, megvan é az benne? meglátod, hogy eggyikre sem kapsz embert, ha a’ maga vallásával engedd magad kifizetetni. Melly inconsequentia! – Útálom azt teljes szívemből. – Vagynak olly így vagy amúgy ejthető dolgok, mellyekbenn én a’ szokás törvényeitől örömest elállok. – Azért engem „a’ Félrefaragónak” hívnak; a’ ki pedig illy csínján nem akar szóllani, a’ Bolondnak. – Jó; hadd legyek az! Ez tehát a’ mogyoró pellyem, a’ min gyermeki módra nyargalok. Ártok é véle valakinek? – Az egész Korinthuszt olly esztelenségbenn, és gonoszságban látom úszni, mellyek azoknak, a’ kik azt követik, más becsületes embernek, ’s a’ Közjónak vagynak kárára. Csendesen nézik-el; – ’s ímé én bennem három-négy kis különösséget nem akarnak megszenvedni, mellyből még a’ ganéjttúró bogár lelkének sincs kára.

„De ezt csak te is kéntelen vagy megvallani, hogy a’ derék ember még derekabb ember vólna, ha hibái, vagy, ha úgy akarod, mocskai nem vólnának.

Tegyük-fel Xeniadesz, hogy lehetséges vólna a’ nélkűl lenni; az lenne a’ kérdés, ha ez a’ hiba nélkűl való tökélletesség nem a’ legcsalhatatlanabb ok vólna é arra, hogy közönséges útálatba jusson valaki. Jaj lenne annak az embernek, a’ ki bőlcsebb találna lenni, mintsem hogy a’ többi halandókhoz eggy vagy más^* erőtelenségben hasonlítson.

Hogyan szenvedhetnék-meg amazok őt? Hogyan engedhetnék-el néki, hogy ő náloknál külömbb? Kéntelen a’ maga érdemével való szabados élhetést valamelly valóságos vagy csak képzeltt bolondság által megvásárlani, melly által egyszersmind ezen sublunáris Világ bolondságainak Géniuszát engeszteli-meg, ’s a’ más bolondoknak hatalmat ád az ő kikacagására. – Azonban néked valóban többet adok, mint igasság szerint adnom kellene, jó Xeniadesz, a’ midőn azt vallom, hogy az, a’ mibenn én másoktól eltávoztam, általjában bolondság, vagy nevetséges makacskodás. Kész vagyok, ha kihallgatsz, néked megmutatni az ellenkezőt. – Beszélld-elő egymás után miben akadnak-fel bennem a’ Korinthusziak; ’s én eggyik^* vádjokat sem hagyom felelet nélkűl.

Eggy felfordúltt kis ladik vólt, a’ mit láttam. A’ benneűlők kihullottak ’s úsztak; de egynek úgy elfogyott vala minden ereje, hogy a’ parthoz nem közelíthetett. Egyszerre a’ fövenyen vólt köpönyegem, – béugrottam a’ vízbe – illik, nem illik! – a’ dolog emberi életnek megmentése körűl forgott. – „Tehát aszszony vala” – Nem tehetek róla, hogy férfi nem vólt; – azonban mondhatom, hogy az akkor úgy sem jutott eszembe, mint az nem, hogy a’ Hóldbann emberek laknak. – Felvettem a’ hátamra, ’s úgy úsztam a’ part felé. A’ fövenyen letenni, ’s azzal ott hagyni, nem lett vólna szép. A’ legközelebb való gyepre vittem tehát. Azt egynehány bokor vette-körűl. Elképzelhetitek, hogy ennyi idő alatt szemembe tűnhetett, hogy az asszony szép asszony vólt. – Kevesebbé érdekel é azólta szerencsétlensége benneteket, hogy felőle ezt tudjátok? – Úgy jártam, mint ti! – Azonban még is mezítelenűl állottam előtte. Az a’ gondoskodás, mellyel ezt a’ szép asszonyt ismét magához hozni igyekeztem, egészlen elfoglalt; annyira, hogy mind addig, míg az asszony felnyitotta szemeit, eszembe sem jutottam magamnak. – Sokat feltennék rá, hogy igen sokat nem látott, olly hirtelen húnyta-bé szemét. – Megütközése, és az a’ sikóltás, melly megütközését nyomban követte, gondolkozóra hozott, ’s akkor vevém észre, hogy köpenyeg nélkűl állottam. – Szépítés nélkűl beszéllem-el előttetek az esetet, minden környűlállásaival. – Nyúgodj itt a’ napfényen, mondám néki, ’s szárazkodj; én köpönyegemért szaladok; mert még látnom kell szemeidet, ’s hallani akarom miben lehetek szolgálatodra. – Elfutottam. Tíz percentés alatt megtaláltam köpenyegemet. Visszatértem hozzá. Ő azalatt felső ruháját kiterítette a’ napra, ’s a’ bokrok megett készűlt levetni a’ többit is. Eggy redős bokor miatt nem látott-meg, noha szemérmes rettegéssel tekintgetett mindenfelé ha közelítek é vissza? – Meg nem mozdúlva állottam veszteg, ’s – néztem őt. Nem mondok róla egyebet, hanem csak azt, hogy száz legény közzűl kilencvenkilencznek meg^* eggynek javaslottam vólna, hogy nézzen másuvá, vagy épen távozzék-el. De eggy ötven esztendős ember, a’ ki húsz esztendők ólta salátával, babbal, és vízzel él, minden státuát bátran nézhet, akár a’ Fídiász kezéből jött légyen az, akár a’ Természetéből. Idő múlva megszáradt köntöse. Bévonta magát abba, ledőlt a’ Nap’ fényén, melly már hanyatlani kezdett, ’s úgy látszott körűltekintgetni mintha azt tudakozná, hová lettem olly sok időre? – Ekkor tehát előjöttem; elpírult, lesütötte szemeit, ’s tébolyogva tekintgetett széljel. Szép Idegen, mondám – – – képe ekkor felderűlni látszott, de pirúlása jobban nevekedett – azért jövök, hogy érthessem miben lehetek szolgálatodra. Eggy ideig nem felelt. Nem sajnálnád é fáradságodat, megtekinteni, úgymond, mi lett eggy vén asszonyból, a’ ki vélem vólt a’ ladikbann. Az a’ dajkám; reménylem kiszabadúlt. – Sietve mentem a’ parthoz. – Mindent kifogtak; csak a’ dajkáról nem tudtam venni tudósítást. A’ szép asszonyka sírt, midőn a’ hírt meghoztam; maga is a’ parthoz szaladt, kérte a’ Hajósokat, hogy dajkáját szerezzék-elő, jutalmat ígért, ’s – talám még mostanáig is sírna, ha eggy ládát nem láttak vólna-meg szemei, tőle nem igen messzére. Az ő ládája vólt, megrakva ruhákkal, ’s drága köveivel. Szerencsére kár nélkűl vetette-ki a’ víz. Örömsúgár derítette-fel egyszerre ábrázatját. – Azt higyjétek-el, az ábrázat gyönyörű ábrázat vólt. – A’ dajkát sehol sem lehetett feltalálni; a’ nap pedig leszállott. Megenyhűlve bánatjában, hogy legalább ládájához juthatott, eggy barátnéjának nevét nevezte-meg, ’s kért, vezessem hozzá. Eggy Hajós hátára vette a’ ládát, ’s kalaúzunk lett. Oda értünk. A’ szép asszony megköszönte fáradságomat; én pedig – jó éjszakát kívántam néki. – Ekkor látszatott legelőször figyelemmel ’s valamelly különös álmélkodással tekinteni rám. – Aludgy csendesen, szép Idegen, mondám; ’s eljöttem tőle.

Most tehát tudakozok minden becsűletes embert, Görögöt és Barbarust, istirát és kappant, – mi Isten csudája lehet botránkoztató ebbenn az egész történetbenn? – Én valósággal által nem tudom látni. Ezen környűlállások mellett nem látom, én, a’ szép Asszony, ’s mi ketten eggyűvé foglaltatván, mit tehettünk vólna egyebet, mint a’ mit elbeszélltem.

Azonban halljátok csak mi történt. Más nap az egész Korinthusz megtőlt vele. Három nap múlt-el, míg egyéb senkinek sem forgott száján, hanem csak Diogenesz – és – a’ szép Idegen. Elbeszéllték egymásnak a’ történetet, ’s mindenik változtatott rajta valamit, vagy valamelly tudva nem lévő környűlállás hellyett más maga koholásabelit adott hozzá. Nem csak, hanem még versekbe is foglalta valaki, ’s már tegnap éjjel az útszán hallám énekeltetni. – De még itt nincs vége a’ dolognak. Ítélet alá vették azt; vizsgálatra vonták, mit cselekedett, mit nem cselekedett Diogenesz és a’ szép asszony? micsoda titkos indító okokból cselekedték azt, a’ mit cselekedtek? mi vólt benne céljok? mit tehettek vólna ez ’s ez környűlállások mellett tenniek? ’s a’ t. Pro et contra beszélltek felőle, ’s az ítélet megeggyező voksokkal abban határoztatott-meg: hogy Diogenesz ezen egész történetben sem úgy nem bánt mint okos ember, sem úgy nem mint tiszta erkölcsű embernek bánni kelletett vólna.

„Eggy öreg Úri-Asszonyság” azt vette rossz neven, hogy köpenyegét olly későn kereste-elő. Ha a’ leglágyabb nevezettel akarjuk is cselekedetét nevezni, monda, micsoda „gondatlanság” vólt az! – Lehetséges é olly annyira elfelejtkezni az illendőségről? Le kellett^* vólna néki az aszszonyt, míg még magához nem tért, a’ parton tenni, ’s úgy osztán tovább vihette vólna a’ gyepes hantra.

Az Asszony igen is lágyan bán véle, monda eggy Második. Hát nem tudja é, hogy néha szándékkal is el lehet valamit felejteni? – és, hogy ekkor az ő célja azt kívánta, hogy a’ legszükségesebbről elébb ne emlékezzék, mint mikor már késő lessz.

Az Eleúziszi Istenekre esküszöm, monda eggy Harmadik, hogy ha én lettem vólna az Idegen, előttem többet meg nem mert vólna jelenni! –

Talám olly tartománybéli aszszony lehetett az, monda eggy Negyedik, a’ hol még természeti módon él minden! –

Vagy talám Faunusznak nézte őt a’ Szép – monda az Ötödik, a’ ki, úgy tetszett, tíz Faunusztól sem ijedt vólna meg.

Nem tudom miért találgatnak ennyit Asszonyságtok, monda a’ Hatodik. Nékem úgy tetszik, a’ dolog világos. Hát ha az Idegen az ollyastól nem idegenkedik? Igen olly formán van az egész történet, hogy ez az asszony azok közzűl való, a’ kik nem igen akadnak-fel rajta, akár a’ maga rendi szerint menjen elikbe valaki, akár nem.

Így ítéltek a’ Korinthuszi Asszonyságok az első és második karból, kivévén a’ Papasszonyokat, kik épen nem ítéltek, hanem csak a’ dolog folyamatja eránt tudakozódtak, ’s hallván, hogy Diogenesz, midőn az asszony felvetette szemeit, köpenyeg nélkűl vólt, elpírúltak, szemeket eltakarták, ’s tovább hallani semmit sem akartak.

A’Férjfiak között a’ dolgot más nézőpontból^* vették-fel.

Miért iparkodott ő csak a’ szép asszony’ kisegítésén? miért hagyta a’ szegény öreg dajkát oda veszni, holott a’ dajkának, a’ mint a’ következés mutatja, az ő szolgálatjára szint olly szüksége lehetett? –

Ez a’ kérdés annyival nyomósabb,^* monda eggy Második, minthogy gondolni lehet, hogy a’ szép asszony az ő segedelme nélkűl is eljutott vólna a’ parthoz.

Az Urak szorossan veszik a’ dolgot, monda a’ Harmadik, mintha nem vólna természet szerint való, hogy az ember inkább akarjon eggy fiatal szép asszony körűl fáradozni, mint a’ megöregedett dajka körűl. He, he, he! – Ez az ember édesdeden nevetett elmés mondásán. – He, he, he!

Kivált hogy, monda a’ Negyedik szárkázmusi tekintéssel; nem mindenkor kap az ember illy ártatlan színt, eggy szép asszonnyal in puris naturalibus menni a’ redős bokrok megé.

Én hitelesen tudósítottam, monda az Ötödik, a’ ki kevéssel ezelőtt leve Tanácsossá, hogy ők ott két óránál tovább vóltak eggyütt; ’s tanúkat lehetne előállítani, kik köpenyegét a’ parton, az asszony ruháit pedig a’ napfényre vetve, eggy száraz ágon, látták fityegni.

Én rosszat vélni nem akarok, mondá eggy „Papja Jupiternek” eggy negyven esztendős tokás, kövér ember, mellynek szegzett állkapcával^*; de ollyanoknak vévén az embereket, mint a’ micsodások, nem hallom örömest, ha cselekedeteket nagylelkűségnek nevezik, midőn a’ dologbann asszony kivált fiatal, és szép asszony fordúl-elő. Nagyon szembetűnő, mi okból forgolódnak olly nagy készséggel körűlöttek Segítőik. Ha nyomosan kell a’ dologhoz szólani, tudni szeretném, miért kell eggy szép asszonynak, annyibann a’ mennyiben szép asszony, szeretetre méltóbbnak lenni dajkájánál? Nem épen úgy emberi teremtés é a’ dajka is, mint az asszonya? Nem eggyformák é mind ez, mind amaz eránt kötelességeink? Nem hasonló szüksége vagyon é a’ jelenvaló történetben a’ segítésre eggyikének, mint másikának? Nem a’ kegyesség, ’s a’ fedhetetlen erkőlcs é az, a’ mi az emberek’ érdemét meghatározza? ’s miért nem lehetne a’ dajka szint olly kegyes ’s fedhetetlen erkölcsű, mint ifjú szép asszonya? – Ha igazat akarunk mondani, kéntelenek vagyunk az ellenkező állítást tartani igaznak.

A’ tiszta erkölcsű ember, ha esze vagyon, – pedig eszének kell lennie, mert külömben szíve minden szempillantásban ki lesz téve a’ megbukásnak – ezen esetbenn annyival inkább hajlott vólna a’ vén dajka megszabadítására, mennél tisztábbak lettek vólna e’ mellett indító okai, ’s mennél épűletesebb lett vólna péld’adása, ’s mennél kevesebb oka lett vólna e’ mellett mind a’ dajka erkőlcse, mind az őnnön magáé miatt reszketni. – –

Bocsásd-meg Isteneknek, és embereknek Atyja! – de lehetetlen tűrnöm, hogy a’ te Papod, illy tiszteletes képpel, továbbá is hallgattassa kérkedékeny oktalanságát. – Légyen igaz, a’ mit mondasz, Jupiternek Papja! légyen igaz! nem lehet okát adni miért légyen szeretetre méltóbb eggy „fiatal szép asszony” mint a’ vén, rút dajkája; – ó ez épen nem méltó a’ szeretetre! – A’ vén dajka tisztasága az a’ nagy kincs, a’ mellyet félteni kell! – Ezt kellett vólna megmenteni! Hadd fúljanak a’ habokba a’ szép asszonyok! mi kár van benne? Az erkőlcs’ fedhetetlensége még nyerni fog általa! a’ késértetek megkevesednek, ’s minő példákat adhatnánk, ha az egész Világ csak „vén dajkákból” állana! – Diogenesz sem úgy nem bánt mint okos emberhez, sem úgy nem, mint tiszta szívűhöz illett vala; mindent oda engedek, Papja Jupiternek, akár mit kívánsz, – mindent! csak hallgass.

Nem kérkedékenységből mondom, de csakugyan igaz, hogy az épen ezelőtt álló cikkely eggyike a’ legoktatóbb írásoknak; ’s e’ szerint tanácslom tiszta szívemből, hogy a’ legnagyobb figyelmetességgel olvassátok-meg azt többször egyszernél.

Eggy csak középszerü elmésséggel bíró ember is könnyen meg fogja belőle tanúlni a’ legszükségesebb Mesterségek’ theoríáját; példáúl, a’ szép móddal ejthető rágalmazást, – a’ történeteknek elváltoztatását, úgy hogy azokban csak az „időt és a’ környűlállásokat” kelletik eggykevéssé hellyekből kimozdítani; – a’ legártatlanabb eseteket kevés munkával botránkoztatókká tenni; – az individuális hazugságokat közönséges igazságokkal támogatni. – Mind ezek ollyas mesterségek, mellyeknek a’ közönséges életre igen széles elhatások vagyon; és a’ mellyek ollyanok, hogy azokat, a’ kik bennek a’ gyakorlást messzére vitték, szint olly titokban tartják, mint némelly Orvosok szokták árkánumjaikat, mert az abból háramló hasznot magoknak kívánják tartani. – Ujobbann intelek, olvassátok-el azt egynehányszor! belőle sokat tanúlhattok.

Megvallom előtted, Xeniadesz, nem állhattam-meg, hogy bosszúmat ne tőltsem azon vastag asszonyonn, a’ ki engem eggy Faunnal hasonlított-öszve. Isméred Lyzisztratát, a’ gyámoltalan Fókász feleségét! – Valamellyik nap, a’ déli nyugvás táján, hozzá vetődtem. A’ meleg nagy vólt. Kertjének múlató házában találtam őt’. Nyugvószékén nyúlt-végig. Eggy fiatal rab, a’ ki alig lépett még legény kora’ esztendejébe, és a’ ki eggy Festőnek a’ Bakchusz képére a’ legszebb ideát adhatta vólna, eggy nagy szellőztetővel térdelt előtte, ’s félre vonta magát, midőn hozzá béléptem. Azt mondám, hogy eggy Barátném’ becsűletének hellyreállítása végett jelentem-meg nála, úgymint a’ ki, maga sem tudja miként, és mi által néki kedvetlenségébe jutott.

Nem akarta megérteni, mire céloztam. Segítségére lettem gyenge emlékezetének, ’s jelentettem, hogy a’ megnevezett asszony nem isméri magát méltónak olly kéméletlen ítéletre, a’ millyet nem régiben személyje felett eggy Társaság tartott. Valóban óhajtanám tudni, ezt vetettem mellé, miként viselte vólna magát, Lyzisztrata, ha azon esetben lett vólna?

„Nem az én hibám, felele, hogy az illendőség’ törvényjei olly szorossak.”

Azon illendőség felől szólasz é, mondám, melly a’ vélekedéseknek ’s cselekedeteknek belső szépségéből származik, vagy arról a’ képzeltt illendőségről, melly az emberek’ vélekedésétől függ? –

„Nem értek a’ ti distinctiótokhoz, felele az asszony. Kiki tudja mit kellessék érteni az illendőség alatt; ’s azt tartom, hogy mindenek megeggyeznek az eránt, hogy van ollyatén törvény, mellyet általhágni nem lehet a’ nélkűl, hogy a’ Világnak alkalmatosság adattassék a’ megítélésre.

Te kétség kívűl arra célozol, hogy én köpenyeg nélkűl valék, midőn az asszony felvetette szemeit. Megvallom, az nem eggyezett-meg az említett törvénnyel: de a’ környűlállások ki fognak menteni, és én valóban rosszat nem is gondoltam.

„Nem arról van a’ szó, mit gondoltál, hanem mit cselekedtél; monda nevetve”

Én magamért, szép Lyzisztrata, mondám, ha eggy olly kellemes Személlyel lennék azokbann a’ környűlállásokban,^* mint a’ millyet magam előtt látok, nem felelek.

„Nem látom-által, miért akarsz engem is belé vonni játékodba, felele elpirosodván, ’s kendéjét olly szerencsétlenűl igazítván-meg, hogy az a’ baj, a’ mellyet ez által hellyre akara hozni, még nagyobbodott.

De szólj egyenesen, szép Lyzisztrata, nem nézted vólna é el ezt a’ kicsinységet eggy olly embernek, a’ ki életedet megmentette? Magában nézvén ez csakugyan a’ legártatlanabb történet vólt.

„Nem épenn annyira ártatlan, mint gondolod.”

Miért nem? Igen alacsonyan kellene nékem az asszonyi szívről gondolkoznom, ha el tudnám hitetni magammal, hogy eggy illyetén történet, melly mind az eggy, mind a’ más félnek szándéka ’s igyekezete nélkűl esett, elégséges vólna őket kiforgatni sarkokból.

„Ki is szóll arról? Nem akarom hogy magatokat olly veszedelmeseknek állítsátok; de hová lenne az a’ becsűlet, mellyel nékünk tartoztok, ha mi az illyetén mérészséget, akármelly ártatlanúl esett légyen is az, olly könnyen néznénk-el, mint a’ te Idegened?”

Talám ő Diogeneszt eggy Faunnak gondolta, szép Lyzisztrata.

Második ízben pirúlt-el. – Te pajkos vagy, Diogenesz, monda, killyebb fordúlván felém, ’s észre nem vévén, hogy ez a’ mozdúlása bal lábának béfedezését olly bontakozásba hozta, melly egész fekvésének annál több festői szépséget adott ugyan; de a’ melly, azon vélekedés szerint, mellyet az ember eggy tiszta erkőlcsű asszonyról tartani szokott, nem eshetik szándékkal.

Valóban, szép Lyzisztrata, eggy Faunnak sok szabad, a’ mi másnak el nem nézettetnék. – Szemeimnek szegzett intézete figyelmetessé tehette vólna az asszonyt, ha nem lett vólna annyira öszvezavarva. – Példáúl, nem javaslanám azt néked, szép Lyzisztrata, így folytatám beszédemet, hogy akarva fordúlj erre a’ végignyúlásra, ha attól csak valamennyire is tarthatnál, hogy eggy Faun^* talál meglepni. –

Ki hitte vólna, felele, tettetett öszvezavarodással szíván-bé magát, hogy a’ Filozofusok nem vakok az illyetén kicsinységekre. Azt még is reménylem, hogy nem fogsz arra a’ vélekedésre vetemedni, mintha a’ te bőlcseségednek kívántam vólna vetni tőrt.

Mit gondoltál magadban, azt én nem tudom; de azt tudom mit cselekednék, ha te nékem a’ Faun mérészségét elkövetni meg-engednéd.

Az asszony engemet bizonyos elálmélkodással nézett, mellyben nem lehete semmi elrettentőt látni. – Tekintete azt mutatta, hogy tudni kívánja, ha valóban érzem é azt, a’ mit mondottam?

Ki lévén mindennek szabva a’ határ, nem méltó-é, mondám továbbat, hogy a’ Virtus is ismerje^* azt? – Hevesebbenn érzem ennek igazságát, szép Lyzisztrata, mintsem hogy ne kívánjam, hogy arról tégedet meggyőzhesselek. –

A’ midőn ezt mondottam, szint olly kevés figyelemmel vóltam köpenyegemre, mint az asszony vólt kevéssel azelőtt tunikájára. Szemei félig valának béhúnyva, ’s emlői, mellyeken huszonnégy pár Szerelem Istenkék eljárhatták vólna táncokat, olly nagyonn emelkedtek, hogy magam is kevésbe múlt, hogy ki nem hányattattam sarkamból.

Szép Lyzisztrata, így kiálték-fel, olly mozdúlással közelgetvén felé, mintha meg nem tartóztathatnám magamat általölelésétől; – miért nem önthetek én tebeléd szelídebb gondolkozást? Az a’ komor tisztaság, mellynek követőjének lenni vallod magadat – tisztelem azt! – kéntelen vagyok azt tisztelni! – de, ó mennyire szeretnélek én tégedet, ha annak az ártatlan Idegennek elnézhetnéd azt a’ kis hibát, mellyel téged annyira megbotránkoztata! Hát ha azt reménylhetném, hogy te magad is el tudsz eggy kedves erőtelenséget követni. –

Én téged valósággal nem értelek; felele; de – kedvemet teljesítenéd, ha magamban hagynál. –

Lehet é illy kegyetlen gondolatod, kérdém, meg-fogván jobbját, ’s nyúgvó ágyának szélére ülvén.

Olly vígyázatlanul vonta vissza kezét, hogy az én kezem, utánna nyúlván az ővének, mellyje eggy részére esett. – „Én nem hagyok magammal játszani, monda.

Épenn ez az, a’ mi miatt kétségbe esem, felelék. Megbonlondúlok belé ha elgondolom, hogy néki rugtattam e’ veszedelemnek; holott, erkölcsöd tisztaságát ismérvén, előre láthattam, hogy nincs mit reménylenem.

Csaknem megpattant mérgében; de nem tudta miként fakadjon-ki.

Láthatod, szép Lyzisztrata, mennyi híjjom vagyon még arra hogy Faunusz légyek, ha annak lenni látszom is. De valld-meg, nem olly könnyen csalattathattál vólna é meg, mint az Idegen.

Haragja könnyekre olvadt-fel.

Láttam, hogy gyengűlni kezdék. Felkőltem, mert valóbann eggy percentésnyiig sem felelhettem tovább magamról.

Azon szempillantásban bélépe a’ Rab, ’s Asszonyának valamit súgott fűlébe. – Nem érthettem egyebet a’ Diophantusz nevénél, – a’ ki meg nem tudta fogni, miért vólna szeretetre méltóbb eggy szép asszony a’ dajkájánál. A’ fickó sietett a’ néki adott parancsolattal, – mellyből én eggy szót sem értettem. Nem vala szükségem egyéb búcsúztatóra. Reménylem, mondám, szép Lyzisztrata, hogy tégedet felőlem, és Idegenem felől egyébféle vélekedésben hagylak-el. A’ tisztelendő Diophantusz épen jókor jő, azt a’ mit elkezdettem, munkába venni, ’s nem tartóztatlak továbbá. Maradj jó egésségben, szép Megkérlelhetetlen! ’s ezzel útnak indúltam, a’ nélkűl hogy ő eggy tekintetre vagy feleletre méltóztatott vólna.

Meg nem tudom fogni, monda Xeniadesz, mint lehetsz annyira Ura magadnak, hogy olly bosszút állj, melly néked csak nem annyiba kerűlt, mint Lyzisztratának.

El nem képzelheted, Xeniadesz, mennyire bosszankodom az illyen álkegyesekre! – színtén úgy, valamint az ártatlanságot, ’s az igaz erkőlcsöt valóban tisztelem.

Hogy azt a’ megvetést, a’ mellyet érdemel, véle egész mértékbenn éreztethessem, mindenek elkövetésére kész vóltam; noha az is igaz, hogy eggy vagy két ízbenn olly forma ellágyúlás szállott-meg, melly megbocsáthatatlan magam’ elfelejtésére ragadhatott vólna.

A’ki maga vagy ezt, vagy valami hozzá hasonlót nem próbált, nem tudja megfogni, melly külömbség van a’ révhez menni mivel ott dolga vagyon; vagy ha bár is, dolga nincs; – és a’ révhez vágattatni, hogy tíz esztendőkig láncoltassék az evezőpad mellé.

Én magam sem érzettem soha elevenebben az illy külömbséget mint a’ minap, midőn sétálván, abba az erdőbe tévelyedtem, melly a’ Neptún Temploma körűl a’ víz’ szélét béfogja, és, a’ mint tudjátok, a’ Néreiszeknek szenteltetett.

Semmit sem vártam kevesebbé mint azt, hogy ezen magánosságbann eggy régi Ismerősömre akadjak; ’s ímé eggy harmincöt esztendős forma embert láték, rongyosan, fésűletlen, szárazon, sáppadttan, béesett szemekkel, eggy szóval a’ nyomorúságnak minden ismértető jeleivel, eggy fa alatt eldűlve. Eggy marék répából ’s vízbeáztatott kenyérből akarta vacsoráját tartani. Úgy tetszett mintha valaha ismértem vólna, ’s közelébb jövén felé nem kevés álmélkodással láttam, hogy az Bakchidesz, kinek kevéssel azelőtt, hogy Athenét elhagytam^* az atyja, egy uzsorás, nyólcszáz Athenei talentomot hagyott.

Hogy találom én itt a’ bóldog Bakchideszt? még pedig magánosan, és illy frugális vacsora mellett?

„Boldog é? ó Istenek! kiálta sóhajtva. Elmúltak azok az idők, jó Diogenesz; mert megcsalatkozható szemeim tégedet annak néznek.”

Akarnám, hogy azok soha se csaltak légyen meg inkább.

„Óhajtva jössz; mert épenn indúlóban valék tégedet felkeresni. Elhagytam Athénét ’s a’ te Oskoládba kívánkozom.”

Úgy haszontalan útat tevél; nékem nincs Oskolám.

„Tehát én leszek első Tanítványod. Tőled akarom eltanúlni mint ejted úgy a’ dolgot, hogy ezen szegénységben, mellyben már sok esztendők ólta vagy, bóldog lehetsz.

’S mire akarod fordítani ezt a’ Tudományt?

„Mire? – Azt tartom, kérdésedre csak eggy reám vetett tekintet is megfelelhet.”

Hogy veled valamelly változás történt, azt sejdíthetem. –

„Ó eggy igen is nagy változás! Te engemet még akkor ismértél, midőn palotáim, faluim, bányáim, fabrikáim, hajóim, eggy szóval annyim vala, hogy pólgártársainknak legnagyobb részek irígykedve nézhetett rám. –

Kétség kívül státuáid, festéseid, persiai szőnyegeid, arany kantáid, szép rabjaid, táncosnéid, ’s Játszóid is valának.

„Vóltak bizony, esküszöm Jupiterre! ’s többek, és jobbak mint akárkinek^* másnak az Athéneiek közzűl.

Sajnálom. –

„Nincs egyebet mit sajnálnod, hanem hogy már nincsenek.”

Sajnálom mint azt hogy vóltak, mind azt hogy már nincsenek. – De micsoda szerencsétlenség által?

„Megvallom az igazat, Diogenesz, nincs is egyéb vígasztalásom benne, hanem az, hogy vélek, míg tartottak, élni tudtam. Nem valamelly reménytelen szerencsétlenség, – hanem a’ pompa, bujálkodás, inneplések, vendégeskedés, leányok emésztették-meg azt. Tíz egész esztendőt – oh, hogy gondolkozhatnám kétségbeesés nélkűl rólok! – tíz egész esztendőt tőltöttem fel nem háborítva a’ Kómusz, Bakchusz és Ámor társaságábann a’ mosolygó Vénusszal, és az öröm’ Isteneivel!

’S ezek a’ nyájas Istenek tíz esztendő alatt nem csináltak egyebet, hanem hogy nyólczszáz talentumodat segítettek megemészteni?

„’S ha még egyszer annyim lett vólna is, még is fel tudtam^* vólna azt cserélni az örömmel, és gyönyörűséggel. – Megismérem, gondatlan ember valék; nem néztem-ki soha is a’ jövendőre.

Hát most midőn kéntelen vagy rá nézni, mihez fogsz? –

„Nem tudok semmihez is, Diogenesz;”

Annyi vesztegetéssel, annyi inneptartással lehetetlen hogy Barátokat ne szerzettél vólna.

„Szerzettem eleget: – de miólta új innepeket nem adhatok, senki sem ismér.”

Azt te az Akadémiában – vagy mivel ősz szakállak körűl nem igen örömest forgottál, húsz elszegényedett Bóldogoktól megtanúlhattad vólna, kik bizonyosan megjelentek körűlötted, ’s nem kellett vólna vágyni önnön tapasztalásra. – De nem akarom azon szemrehányásokat, mellyeket kétség kívűl most magad is tészessz magadnak, az enyémekkel halmozni. Az már most a’ kérdés mihez nyúlunk? Úgy é szeretnéd, ha valamelly jóltévő Istenség elenyészett jövedelmedet visszatérítené.

„Minő kérdés! – Szerencsétlenségemre nem ismérek olly jóltévő Istenséget.”

Csalatkozol, Bakchidesz. – a’ Szorgalom ez a’ jóltévő szánakozó Istenség. A’ Munkásság és Mértékletesség olly kimeríthetetlen aranybányák, mellyekből a’ főldnek legnyomorúlttabb gyermeke is annyit áshat, a’ mennyit akar.

„Úgy de én nem akarok ásni, jó Diogenesz: ’s ha akarnék sem áshatok. A’ munkának minden nemét tanúlni kellett, én pedig – semmit sem tanúltam.

Azt megengedem, hogy eggy Mesterséget sem tanúltál, melly téged eltarthasson; de eszed csak van, szóllani csak tudsz; – végy szolgálatot a’ Házánál; – igyekezz megnyerni az Athéneiek’ bízodalmát.

„Élesen múlatod magadat vélem, Diogenesz! Miként vehetném én arra az Athénieket, hogy bátorságokat, javokat, köztárokat eggy olly ember kezére bízzák, ki a’ maga össi birtokát sem tudta meg-tartani?

Az nehéz lessz, az tagadhatatlan!

„Ezen felül, arra hogy hívatalba léphessek, nem keveset kell tudni.”

Ha az erszény üres,^* az igaz, tudni kell! Birtok nélkül az egyenes úton nincs más mód, nagyra lépni, hanem a’ valóságos^* érdem. – Tegyünk-le hát erről. – Légy Katonává! –

„Közkatonává? – Inkább el-adom magamat valami Hajósnak. – Tisztté? – hogy azt elérjem pénz kell, pártfogás, vagy érdem.” –

Ha eggyik sem tetszik ezek közzűl, nyúljunk más módhoz! – Nem a’ legbecsűletesebbek azok, az igaz: de a’ hol olly kevés választás marad fenn – példáúl, a’ gazdag asszonyok, kik már arra a’ korra jutottak, mellyben vagy le kell mondaniok örökösenn az arany Vénusz munkáiról, vagy pénzen kell venni Tisztelőket. – Fejedet rázod?

„Ó Diogenesz, ezt a’ becstelen útat is elzártam magam előtt. – Azok az asszonyok, a’ kiket említessz, sokat kívánnak; – azt elképzelhedd, hogy a’ melly ember tíz esztendő alatt nyólczszáz talentumot pazarlott-el^*, arra a’ terhes szolgálatra alkalmatlan.”

Ó bóldogító gazdagságok! – Megvallom, végekre értem tanácsló találmányaimnak.

„Nincs szükséged újakon törni magadat, csak arra taníts-meg, hogy illy szűk állapotban, mint a’ millyenben vagyok, miként lehetek olly szerencsés, mint a’ millyennek lenni te látszassz.”

Én nem csak látszom; én valóban az vagyok Bakchidesz! De hadd világosítsalak-fel, hogy csalatkozol ha azt tartod, hogy nyomorúltt állapotban vagyok. Én gazdag vagyok, – gazdagabb mint a’ Persziai Király, mert olly kevés nélkűl szűkölködöm, hogy azt a’ mi nélkűl szűkölködöm, mindenütt fel tudom találni; ’s semmit sem találok, a’ mi vélem éreztesse, hogy azzal nem bírok.

Ez a’ Megeléglés engem illy egésségessé, izmossá tud tenni, a’ millyennek látsz. Néha, megszánásból kiveszem az izzadó rab’ kezéből a’ malomnyelét, ’s őrlök hellyjette.

„Különös Teremtés! – kiálta Bakchidesz.”

Nem képzelheted-el, mennyi függ attól, hogy azon lantnak húrjai, mellyen lelkünk játszani akar, jól légyenek felvonva. Testemben, elmémben, agyvelőmben egésséges lévén, – kivévén egynehány grammnyi^* bolondságot, melly miatt legkissebb betegeskedést sem érzek; gond, nyughatatlanság, alkalmatlan szövetség, függetlenség nélkűl lévén, lehetek é nem bóldog? Nem enyém é az egész Természet, a’ mennyiben véle élek? ’S melly forrása az azzal élésnek a’ szympathiai érzés? – Tartok tőle. Bakchidesz, hogy ezt a’ forrást nem isméred. – Mind ezen bóldogságokon feljűl eggy Barátom is vagyon még.

„’S a’ mellett még is babbal gyökérrel élsz; pokróc fedezi testedet, ’s a’ mint beszéllik, hordóban lakol.” –

Ha társam akarsz lenni, a’ nyári múlatomban lakunk. A’ parton vagyon az, ’s a’ leggyönyörűségesebb körülöttünk, – mert kettőnknek hordóm keskeny lenne. – Az ugyan magában csak eggy Természet által ásott barlang; de mindent fogsz benne találni, a’ mire szükség vagyon; – száraz haraszt van benne fekvésűl, ’s eggy széles, lapos kő asztalnak.

„Elfogadom kínálásodat, reménylvén, hogy elég jószívűséggel bírsz, azt a’ titkot, melly elhitette véled, hogy gazdag, és bóldog vagy, eggy Nyomorúlttal közleni.”

Nem tartóztathattam-meg magamat a’ kacagástól. – Úgy szólassz, mondám, mintha azt gondolnád, hogy amuletteket ’s mágiai jegyeket hordok. Hogy tégedet az én bíztatásaim meg ne csaljanak, Bakchidesz, kéntelen vagyok jelenteni, hogy titkom a’ legegyűgyübb portéka ugyan, de azt mással közleni nem olly könnyű. Én megtaníthatlak gondolkozásaimra; de hogy azoknak igazságát úgy érezzed, mint én érzem, hogy azok által olly bóldog lehess, mint én vagyok, ahhoz több kell; arra téged a’ Természetnek kelle szűlni, mellyet talám elmúlatott. – De tégyünk próbát! – Ha tetszeni fog lakásom; maradj itt! ha nem tetszik valamelly történet talám kimutatja az útat, a’ mellyen elindúlhatsz.

Nevess vélem, jó Xeniadesz: egyszerre maradtam-el Vendégemtől és Tanítványomtól.

Első éjszaka’, mellyet barlangomban töltött, szemét sem hunyta-bé: pedig a’ Homérósz Odysszeüszának nem vólt jobb fekvése midőn a’ Faeáciai révpartra hágott. Meg kell jegyezni, hogy ez az ember puha párnákhoz ’s hattyútollhoz szokott. – Eggy fülemile gyönyörűen csattogott nem messze hajlékunkhoz. Hallgassd, mondám, a’ nyájas éneklőt, be szép altató éneket mond! – Nem hallott, vagy legalább nem érzett semmit abból, a’ mit fülei hallottak. –

Más nap reggel eggy könnyű eperfölöstökömöt ettünk, mellyeket magunk szedénk a’ ligetbenn; a’ mellé eggy darab kenyeret adtam néki táskámból. Igen is könnyűnek állította fölöstökömet, ’s sóhajtozva emlékezett bóldog állapotjának reggeli ebédjeiről, és azon igen is csekély bízakodásról, hogy éjszakára jobb vacsorát kap, mint a’ millyen ebédje vala.

Filozofálni kezdettem véle; megmutattam néki, hogy az ember a’ maga mostani fekvéséhez képest a’ legbóldogabb lehet, ha akarja. Úgy tetszett, hogy figyelmezve hallgatta beszédemet; megvallotta hogy állításaim ellen semmit sem mondhat, de azok még sem tudták meggyőzni. Ezen beszéllgetés közbenn olly hellyre jutottunk, holott figyelmetességre méltóbb tárgyak tűntek szemébe, mint az én Filozófiám.

Közel barlangomhoz eggy Halász’ kalyibája áll. Három fiatal leányai vannak, mellyek az én Athénei Bakchideszem’ szemébenn, a’ ki a’ szép alakokat érdemek szerint tudja becsűlni, méltóknak tetszettek figyelmetesebb megszemlélésre. A’ leánykák a’ kalyiba előtt eggy fa árnyékábann űltek ’s gyalmot szővtek. Bakchidesz azt állítá, hogy az eggyiknek „szép karja” van, mint Júnónak; a’ másiknak olly „karcsú növése” mint eggy Nymfának; a’ harmadiknak pedig eggy pár „sokat ígérő szemei.” – Én még azt soha sem vettem észre.

Mosolygassz, Xeniadesz! Titkóltam é el előtted valamelly gyengeségét szívemnek? – A’ vén Halásznak egyy felesége is vagyon, a’ kit szűkségben, Céresznek lehetne képezni; de akkor nem vólt a’ Leányok mellett.

Estve felé kénszerített Bakchidesz, hogy késérjem a’ Városba. Mint eggy saskeselyű, úgy látszott a’ maga tárgya felé útat keresni; de előttem titkolózott. Azonban míg magamat észre vettem, eltűnt. Kevés idő múlva láttam, hogy valamelly Rabbal beszéll. Felém futott, a’ mint megláta. Eggy szerencsére akadtam, monda örvendést és reménységet mutató ábrázattal. – No? ’s miből áll az a’ szerencse? – Eggy fiatal emberből, a’ ki a’ kedvtőltést szereti, vagy a’ mi ugyan annyit tészen, még ifjú; Ez ma estve titkon akarja múlatni magát egynehány barátjaival; ’s úgy intézi a dolgot, hogy azt fösvény atyja meg ne tudja. Eggy meghitt szolgát külde-ki valamelly alkalmatos hellyet keresni, de az azt sehol sem talált. Azt mondtam a’ Rabnak, hogy én tudok eggyet; ’s képzeld, már viszi Urának a’ hírt, ’s reménylem az magához hívat.

Te még csak eggy napot tőltöttél itten, ’s már is tudsz szerzeni alkalmatosságot? – Szabad é tudakoznom…

Miért ne? felele; reménylem lessz eszed ’s nem kerülöd-el a’ jóllakást. A’ Halász kalyibája elég tágas célunkra. Az Öreg elment hazúlról, halait, nem tudom hol, hol nem? eladni, ’s sokat-ígérő szemű leányai azt beszéllik, hogy csak harmad nap múlva tér-meg.

’S hol beszélltél vélek? kérdém.

Azalatt míg te délbenn elszunnyadtál, arra jó alkalmatosságot kaptam. Ezek a’ leányok olly elevenek, mint az az elementum, a’ mellyen születtek; valóságos Nymphák, ’s azt tartom épen nem tartják nagyra magokat; úgy is látszik, hogy az anyjok sem mondott-le még a’ gyönyörűséggel élésről.

Te jó „alkalmatosságszerző” vagy, Bakchidesz, mondám. Alkalmatosságot szerezni olly hellyen mint a’ millyen Korinthusz, nem a’ legszerencsétlenebb élet’ módja, és valóságosann az, a’ mi a’ te mostani állapotodhoz leginkább illik. Látom hogy reám többé szükséged nincs; én elhagylak. – Légy egésségben, Bakchidesz! – De alig bocsáthatom-meg néked, hogy az alkalmatosság szerzéssel ki-kergetsz nyári múlatómból. Kiesen feküdt az! – Már többé nem mégyek belé, mert nem mind illik az Diogeneszhez, a’ mit Bakchidesz illetlennek nem állít.

– Haszontalan! Filomedon, én azt állítom, hogy egész Korinthuszban nincs olly nyomorúltt Vízhordó, a’ ki több becsűlést ne érdemelne, mint Te. – Engedd-el egyenességemet, – vagy, ha csakugyan megharagszol érte, nem fogod rossz neven venni, ha azzal nem gondolok.

„Azt szeretném látni, monda bosszús ábrázattal, Filamedon.”

Én olly keveset veszthetek-el, fiatal ember, hogy az meg nem érdemli, hogy miatta valakitől féljek. – Ki is bosszonkodna azért, ha néki valaki igazat mond.

„Szemtelen Öreg!”

Te csak tetteted, hogy bosszonkodol, Filomedon; az én mondásom’ igazsága olly szembe-tűnő, hogy a’ te önnszereteted nem vakíthat-meg annyira, hogy azt ne lássd. A’ Vízhordó, akármelly megvettetett teremtés légyen ő bár, hasznára vagyon a’ Társaságnak: – de hát te mi hasznára vagy? – Jer’, csendesítsd el fiatal elhevűlésedet! Szóljunk barátságosann a’ dolog felől. – Te minden esztendőben harminc talentomot kőltessz-el; ebből minden napra mintegy fél-mína esik.

„’S tégedet a’ bánt, Diogenesz, úgy é, hogy te annyit nem kőlthetsz. – Legalább asztali vendégem lehetnél, ha kevélységed megengedné.”

Kevélységem nem, hanem inkább csak kénykeresésem. Miólta a’ másoktól függés alkalmatlanságait megkóstoltam, Asziának minden kincsével sem cserélném-fel azon szerencsémet, hogy magam Ura lehetek.

„Én is épen így gondolkozom, Diogenesz! – Gazdag vagyok; ’s élek véle, ’s abban másokat is részeltetek. Ez nékem tekintetet ’s gyakorta hasznot is hajt. Nincs szükségem azt nagy gonddal, ’s fáradsággal keresni, a’ mit a’ szerencsétől kaptam. ’S miért nem vólnék én szint úgy magam’ Ura, mint te?”

A’ következés rólam rád nem állhat-meg; igen nagy közöttünk a’ külömbség. Te minden esztendőben harminc Athénei talentomot vonsz polgártársaid között.

„Én az én jövedelmemet nem polgártársaim jószágokból vonom; az tulajdonom nékem.”

A’ kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Te a’ jövedelmedet, az igaz, tulajdonodból vonod; de csak azon kötés ereje mellett, mellyet a’ köztársaság felállítói a’ jószágoknak elosztásakor kötöttek. Eleid azon feltétel alatt kapták jószágaikat, hogy annyit a’ mennyi az ő erejekben lejend, a’ közjó fenntartására adni készek légyenek. Ez a’ feltétel és titkos ígéret még most sem vesztette-el erejét. A’ ki a’ Köztársaságból hasznot von, az annak szolgálatjára is köteles.

„Te talám nem vonsz abból semmi hasznot?”

Mellyek vólnának azok?

„Élősködöl, azt pedig minden tudja, hogy szellővel élni nem lehet; bátorságosan jársz ide ’s tova a’ törvény védelme alatt. – Semmibe sem akarod é ezt venni?”

Ez, az igaz, Filomedon, nem épen semmi, de csakugyan nem is több, mint a’ mennyivel nékem a’ Korinthusziak tartoznak. A’ Természet Törvénye mellett nem kívánhatok kevesebbet tőlök, mint hogy békével élni hagyjanak; legalább addig, míg nékiek nem ártok.

„Miért nem tartóznának ők azzal nékem szint úgy, mint néked, a’ nélkűl hogy én nékiek több szolgálattal tartozzam, mint te?”

Szint úgy tartoznak néked is mint nékem; de te nem elégednél-meg, ha csak azzal fizetnének-ki; Te ennél sokkal többet kívánsz tőlök. Némellyekkel főldeidet mivelteted; némellyekkel gulyáidat legelteted; másokkal ismét fábrikáidban dolgoztatsz; eggyike néked posztót szőv; másika szőnyegeket készít falaidat bévonni; harmadikával étkeket készítetsz; szőlőt űltetetsz másokkal; – eggy szóval mind azt a’ mire szükséged vagyon – – pedig mi és mennyi az, a’ mire szükséged van! – néked mások csinálják; – te magad vagy az, a’ ki öszvedugod kezeidet, ’s semmit sem csinálsz! – legalább semmit egyebet, hanem enni, inni, táncolni, csókolgatni, alunni, magadat mások által szolgáltatni; – ’s mind ezeket egyedűl azon harminc talentom ereje mellett, mellyhez egyéb igasságod nincs azon túl, a’ mit néked a’ társasági kötés, és az abból folyó polgári törvény ád; – olly igasságod, melly a’ mint mondám, tőled bizonyos kötelességek bételjesítését kívánja, de a’ mellyekről te még csak annyi figyelemmel sem elmélkedtél, a’ mennyivel étkeid’ lajstroma felett szoktál, midőn azt szakácsod minden reggel elődbe rakja.

„Úgy tetszik Diogenesz, elfelejtetted, hogy szolgálatomat rész szerint rabcselédeim viszik véghez, kiket ezért tartok; rész szerint pedig fogadott embereim, kik általam fizettetnek.”

Ez téged, Filomedon, nem fejt-ki a’ szövevényből. – Ki ád néked arra igasságot, hogy te a’ véled hasonló sorsú embereket úgy nézzd, mint tulajdonaidat? – Azt fogod mondani, a’ Törvény. – De valóban nem a’ Természet’ Törvénye, hanem ollyas Törvények, mellyek a’ magok kötelező erejeket azon világos vagy rejtett Szövetségnek köszönhetik, mellyen az egész pólgári alkotvány épűlt. Mert ezen kívül mi kötelezhetné a’ te rabjaidat engedelmességre, mellyet hamar leráznának magokról, ha illy rettegtető hatalom által nem tartatnának zabolában? – ’S elhitetheted é magaddal, hogy azon „szabadonszületettek” között, kik néked bérért udvarolnak, eggyetlen eggy is vólna, a’ ki inkább ne kívánna ezen kötelesség nélkűl ellenni, ha kénszerítő szükségek, vagy gazdagságravágyások nem tenné önként való raboddá? Nem látod é hogy azok, a’ hellyett, hogy sok napokig tartó fáradságos szolgálatjok által jövedelmednek tízezredik részét sem tehetik magokévá, inkább akarnának, úgy mint te, a’ mosolygó Venusszal, és Bakchusszal, az Öröm’ szerzőjével, eggy puha párnázaton fekünni, és harminc talentomaidon, mellyeket minden fáradságod nélkűl vonsz, – (mert még ezt a’ fáradságot is Tisztedre bízod) – tízezer nékiek szolgáló embereket kitartani? Látni való az, hogy a’ legtöbbek, ha mernék, megtudnák tenni ezt a’ kevésből álló elmélkedést, hogy mostani fáradságok nélkűl ellehetne lenniek, ha, egynehányan öszveállván, bírtokodat zsákmányjokká tennék. – Mi védelmez téged ezen feldúlás ellen ha nem a’ polgári Törvény, és Rendtartás, mellynek kötelezésétől függ ez az egész Szövetség: „Én néked szolgálok, hogy te engemet fizess.” – ’S ha azt tészük is fel, hogy te semmi erőszaktól sem tarthatsz, úgy ismét attól félhetnél, hogy azok az emberek, a’ kiktől te pénzednek kevés részén, szükségeidet, könnyebbségeidet, kényességeidet vásárlod, fáradságokat és munkájokat olly drága pénzenn adnák-el, hogy a’ harminc talentom eggy hétre is alig vólna elégséges, – hogyha ugyan azon polgári Törvény és Rendtartás az eránt nem gondoskodna, hogy a’ kézi munkák árai nem egészlen a’ Dolgozók meghatározásoktól függjenek. – Valld-meg tehát, Filomedon, hogy te a’ polgári társaságból, mellynek tagja vagy, olly nevezetes hasznokat vonsz, hogy a’ nélkűl a’ Mídász kincsének sem vehetnéd hasznát. Ha pedig ez igaz, úgy nem kell több bizonyság arra, hogy Korinthuszbann eggy nyomorúltt Vízhordó sincs, a’ ki náladnál több tekintetet ne érdemeljen. Ez, azon szűk táplálásért, mellyet a’ Társaság néki nyújt, csaknem a’ megszakadásig szolgál néked: te ellenben, kinek az esztendőnként harminc talentomot ád, nem teszessz semmit érte; vagy legalább nem egyebet, hanem azt a’ mit a’ here tészen a méhek’ társaságában; megemészti a’ legjobb mézet, mellyet a’ dolgos méh nagy munkával gyűjt, ’s minden érdeme abban vagyon, hogy új méheket szaporít; ’s – hadd mondjam-ki ezt is, te még ezt sem cselekednéd; ha a’ gyönyörűség’ hathatóságát csak úgy érzenéd, mint azt, hogy a’ Társaság eránt sok kötelességekkel tartozol. – De tégyünk-fel még eggy esetet, Filomedon, melly annyira lehetséges, hogy eggy bizonyos órával sem bíztathatjuk magunkat, hogy meg nem történik. Tízezer embernek kétség kívűl tizenkilencezer és nyólcszáz karral van több karja, mint száz embernek. Annál pedig nincs semmi bizonyosabb, mint hogy Achájában száz hozzád hasonló birtokú emberhez képest vannak tízezren ollyanok, a’ kik eggy támadható zenebona által többet nyerhetnének, mint veszthetnének. Tegyük-fel már, hogy ez a’ tízezer egyszer számba venné karjainak számát, ’s a’ vólna kálkulusának produktuma, hogy éljenek erejekkel, vessék-ki a’ gazdagokat mostani birtokokból, ’s osszák-fel újra a’ köz nyereséget. Mihelyt a’ polgári alkotvány megbomlik, a’ természeti állapot áll-bé, minden a’ hajdani egyenlőségbe dől vissza^*, ’s – eggy szóval, te csak annyit kapnál, a’ mennyit az az alacsony sorsú mesterember, a’ ki lábaidat felsaruzza. Ez a’ könnyen megtörténhető környűlállás téged arra szoríthatna, hogy vagy dolgozz; vagy – olly kevéssel élj, mint Diogenesz; ’s nékem úgy tetszik, hogy te sem eggyikhez, sem másikhoz nem tudnál szokni.

Az igaz olly esetet tettem-fel, mellytől bár nem lehetetlen is az, még is sok okokra nézve nem lehet tartanod. De nincs é sok egyéb eset még, mellyeken te jószágodtól elessél? Nem látunk é naponként elegendő példákat erre? ’S miként segítenél magadon ha ez rajtad meg találna^* történni?

Olly tagadhatatlanúl bizonyos az, hogy a’ te használatlanságod reád nézve szint olly veszedelmes, a’ melly igasságtalan arra a’ polgári alkotványra nézve, mellynek azon bóldogságokért, mellyeket néked nyújt, erődhöz mérséklett szolgálattal tartozol, a’ nélkűl, hogy azon törődöl, miként fizeted-le adósságodat; – rövidedenn, akármelly óldalra fordítjuk a’ dolgot, a’ te öszvehasonlításod a’ Vízhordóval, mindenkor az utólsóbbnak ád elsőséget.

„’S a’ mellett, Diogenesz, azt tartom még is, hogy ha csak rajtad állana, inkább lennél Filomedonná, mint Vízhordó rabbá?”

Ha ki kell mondanom az igazat, sem eggyike, sem másika nem örömest lennék.

„De minekutánna olly sokat tartassz az Egyenlőség felől, miért kívánsz tőlem olly sokat, magadtól pedig olly keveset? – Épen nem látom-által miként vagy te szolgálatjára a’ Közjónak. Te sem kézimesterséget, sem kereskedést nem űzöl, sem Oskolát nem tartassz; – nem mívelsz főldet, nem vagy hívatalban, nem csinálsz semmit; még csak hereméh sem vagy a’ Köztársaságban; – Mivel akarod hát henyeségedet menteni?”

Senkinek sem tartozunk annál többel, mint a’ mit mástól kívánunk. Én a’ Korinthusz lakositól sőt Görögtől, Barbarustól, sem kívánok többet, mint azt, hogy élni hagyjanak. Nékiek tehát többel nem is tartozom. Nem bírok jószágot; nem vonok jövedelmet, és így nincs szükségem a’ közóltalomra. ’S által nem látom, mit kívánhatna tőlem akár Korinthusz, akár más egyéb kissebb vagy nagyobb felekezet.

„Legalább Házadnak, Szinopének, vagyon szoross igassága szolgálatodra.”

Épen annyi mint Babylonnak, vagy Kárthágónak! – Minekutánna a’ Természet akarta hogy születtessem, kellett valahol születtetnem; a’ helly általa tekintetbe sem vétetett. A’ Szinopei Lakosok igen embertelen Urak lettek vólna, ha eltiltották vólna az anyámat, a’ ki szép asszony vólt, kőfalok közt tenni-le terhét.

„De Szinopén nevelkedtél is. – Nem jótétemény é a’ Neveltetés?” –

Az bizonyosan, ha jó: én a’ magaméval nem felette nagyon dicsekedhetem. Az igazi neveltetést Athenébenn Anthiszthenesztől vettem, de az Athéneieknek hasonlóképen igen kevés köszönettel tartozom, mert Antiszthenesz igen csak annyi jót kapott tőlök, mint én a’ Korinthusz lakosaitól. A’ mim ezen feljül van, azt, igazán szólva, itt ’s amott szerzett tapasztalásaimnak, ’s egyedűl magamnak köszönhetem.

„De Ősseid nem Szinopei Lakosok vóltak é? – Miért ne vólna jussa a’ Hazának visszakívánni fijait?” –

Fijait? – Bizonyosan! De a’ születés engem nem tészen valamelly Társaságnak polgárává, ha magam nem akarok az lenni? Szabadon, függetlenűl, egymáshoz hasonló hatalom, és kötelességek mellett, tészi-ki kezéből a’ Természet a’ maga gyermekeit, ’s nem köti őket egyéb kötéllel eggyűvé, hanem csak azon „természeti kötéllel” melly által nékünk az életet adta, és azzal a’ szymphatiaival, mellyel ő az embert ember felé vonszani szokta. Össeimnek polgári szövetsége nem foszthat-meg engemet azon szabadságtól, mellyel a’ Természet megajándékozott. Nincs hatalma senkinek, hogy attól megfosszon, míg valamelly nem Természet által szerzett Közönség javaival^* élni nem akarok. Eggy szóval tőlem függ egyedűl, hogy valamelly különös Hazának polgára akarok é lenni, vagy Kozmopolita.

„’S mit hívsz te Kozmopolítának?”

Eggy olly embert mint a’ millyen én vagyok, – a’ ki, nem tartozván semmi különös polgári felekezethez, a’ Világot Hazájának, ’s a’ maga valóságú teremtéseket, nem nézvén lakosoknak, Klímájoknak, életek’ módjának, nyelveknek, rendtartásaiknak, törvényeiknek külömbségeire^*, hazafi, ’s pólgártársainak, testvéreinek nézi, úgymint a’ kiknek az ő segedelmére, ha nyomorúságban vannak; szánakozására, ha rajtok segíteni nem tud; megintésére, ha őket hibázni látja; ’s eggyütt örűlésére, ha örűlni okok van, jussok vagyon.

Másoktól bészítt állatások, különös haszonkeresések, ’s tulajdon örvényekbe ragadó ösztönök a’ megszokott ösztönei a’ mi cselekedeteinknek, míg magunkat ez vagy amaz különös Társaság tagjának nézzük, ’s bóldogságunkat azon ítélettől^* függesztjük-fel, a’ mellyel ő erántunk viseltetik. Még az is, a’ mit ezekben a’ különös Társaságokban Virtusnak nevezünk, gyakorta a’ Természet ítélőszéke előtt csak ragyogó vétek; ’s azt a’ kinek Spárta vagy Athéne bálvány képet állít, az Argósz’ vagy Megara’ Történetkönyveibenn igasságtalan ’s erőszakoskodó Rablónak festettetik-le, ’s a’ Maradékok útálatjának tárgyává tétettetik.

Egyedűl a’ Kozmopolíta érzi a’ tiszta, részre nem hajló, ’s idegen tóldalékokkal öszve nem kevertt szeretetet embertársai eránt. Haszon után esdeklő önnönszeretet által meg nem gyengítve ver mellyjébenn a’ szív teljes erővel, midőn őt az emberiség segedelemre kiáltja. Semmi sem idegen a’ Természetben szívének érzékenységei előtt. Kedves háládatosságra olvadva nézi azt a’ forrást, melly szomjúságát óltja, ’s azt a’ fát, melly néki árnyékot ád; azt pedig, a’ ki melléje űl, ha a’ Garamansok megől jön is, hazafijának tartja, – ’s ha erkőlcsei ’s szíve szeretetreméltónak mutatják, barátjának.

Ez a’ gondolkozás és érzés elég jutalom néki a’ hellyett, hogy magát különös Társaságoknak tagjává tétettni nem engedi.

Ahhoz szokván már jó idő ólta, hogy azon felűl a’ mit a’ Természet elmúlhatatlanúl megkíván, ellehessen, és azon bujálkodásnak, mellyet a’ kényes ízlés ’s gazdagoknál elmúlhatatlanná változtatott-által, szükségeit érezze, nem nehéz néki mindenütt elélni a’ nélkűl, hogy alkalmatlanságára légyen egynek vagy másnak. ’S ha arra jön is a’ dolog, eggy napi munkájával annyit kereshet, a’ mennyivel magát eggy hét alatt bééri; ’s reményli, hogy az Athéneiek vagy Korinthusziak soha sem fogják azt ellenzeni, hogy eggy ártatlan Jámbor, a’ ki senkinek sem áll útjában, valamelly sziklaüregben vagy odvas fában magát megvonhassa.

Igazán szólván, eggy Kozmopolíta, ha tudniillik az, a’ minek én őt festem, nem olly haszontalan ember, a’ millyennek őt közönségesen tartják. A’ ti hibátok az, ha hasznát nem vészitek. Néki semmi haszna sincs abból, hogy néktek hízelkedjék, benneteket tévelygésre vezessen, ’s esztelenségeiteknek űzésére tűzeljen: mit ér ő az által hogy orra buktok? kitől várhatjátok tehát, hogy néktek azt az igazat nyilvábban kimondja, a’ mire legtöbb szükségtek van. Pedig ennél nagyobb szolgálatot, ha eszetek vólna elfogadni a’ jó tanácsot, néktek senki sem tehetne. – –

Példának okáért, hogy azt ne mond, hogy eggy órádat nálam elvesztegetted, Filomedon, kedvem vólna néked az útra, míg haza érsz, eggy kis tanácsot adni, melly legalább tíz talentomot ér-még; és tőlem még is ingyen kapod.

„Lássuk azt a’ tanácsot, Diogenesz” – Filomedon, te most legfeljebb harmincöt esztendős vagy. Még nem vagy olly idős hogy belőled jó ember ne válhasson. Űzzd-el magad melől kábúltt pajtásaidat, a’ kik mindenen bámúlnak a’ mit szádon kieresztessz; ’s mindent javallanak a’ mit cselekszel, hogy kétszer háromszor jóllakhassanak eggy hétbenn asztalodnál! Fordítsd a’ Napnak legalább hatod részét olly tudományoknak tanúlására, a’ millyekkel a’ köztársaságnak hasznára lehess. Mivel te sokkal gazdagabb vagy mint más pólgártársaid, a’ te javod sokkal inkább kívánja-meg mint más pólgártársaidé, hogy annak a’ Társaságnak jól légyen dolga, mellynek te annyi javaival élsz. – Vagy ha nem hiszed, hogy tanúlásod által szolgálatjára lehess, gondold-meg, hogy a’ Természet, melly egyéb adományait, a’ szépséget, erőt, elmésséget, általlátó éles észt szabadkénye szerint osztogatta-ki, a’ szív jóságát önnön magunknak hagyta. Gazdagságodnak jótételekre fordítása által – alkalmatosságon nem fog múlni – megnyerheted pólgártársaidnak kedvelléseket ’s azt fogod elérni, hogy a’ te nyúgodalmad mindenek’ kívánságának tárgyává vál. – Ki akadozhatna azon, hogy az illy szerencsét eggy marék nyomorúltt aranyon megvégye é?

Az okos ember koránt sem útálja az Örömöt. – Azokat a’ köhögő, felfakadtt epéjű Urakat a’ kik tőle az ellenkezőt kívánják, kűldjétek Demokrituszhoz vagy Hippokrateszhez. Nem megcáfolásra, hanem vérttisztító gyökerekre van szükségek.

Miért kellene útálnunk az Örömöt? Adtak é valamit jobbat az Istenek? ’s miért adtak illy hírtelen eltűnő lételt? – Ha nem az vólt akaratjok, hogy ezt a’ rövid életet öröm alatt tőltsük-el, úgy – igazán szólván, – nem sokat ér adományok!

Bőlcsesség! – Fedhetetlenség! – tiszteltt nevezetek, mellyek sokaknak szájokban csak üress hang vagytok! – mik vagytok ti egyéb, hanemha te – a’ legbizonyosbb út az Örömhöz, – amaz pedig az azzal élésnek legjobb módja? –

Mit kíván a’ legszorossabb kötelesség eggy Tartomány Igazgatóitól egyebet, hanem hogy „az alattok való Népet bóldoggá tegyék?” ’s ha ezek eléggé szerencsések a’ Népnek bátorságoslételt és békességet szerezni; ha a’ munkásságot, a’ mesterségeket, kézmíveket, a’ kereskedést elősegéllik, a’ Tudományokat becsűlik, az érdemet jutalmaztatják; ha azoknak neveltetések eránt, a’ kikbenn a’ majd kihaló mostani Ország ismét felsarjad, bőlcs rendelések által gondoskodnak; ha a’ Népnek egésséges létekre^* szemek vagyon; ha a’ bőségnek esztendeibenn a’ talám békövetkezendő szükséget elhárítják; ha Tisztviselőknek jó embereket tesznek; ha a’ józanokosságot, erkőlcsöt, igaz ízlést és társaságosságot elterjeszteni igyekeznek; – eggy szóval, ha semmit sem múlatnak-el azokból, a’ miket eggy Haza’ Atyja tehet és tenni tartozik;– ha értelemmel hatalommal, akarással és szerencsével az elégségig bírnának is, mind ezt a’ tökélletességnek legfőbb mértékében teljesíteni, – az az, ha nékiek gyermekeiktől minden ártalmast eltávoztatni, ’s ellenben mint azt a’ jót, mellyel az Istenek az embereknek élnie engedtek, reájok árasztani lehetséges vólna is: – mondjátok-meg, mit tettek vólna ezek a’ bóldog Igazgatók egyebet, hanem hogy egynehány százezer vagy milliom embert olly állapotba hellyheztettek, mellyben „az életet örömmel és kényekre tőlthessék.”

Az a’ célja minden virtusnak – akár azt a Virtust nézzük^*, melly eggyenként vett személyekben vagyon, akár azt, melly eggy egész Társaságot éleszt, – hogy valamelly Jót előmozdítson, vagy valamelly Rosszat elváltoztasson, vagy jóvá tégyen; – ha pedig ezt a’ Jót és Rosszat analyzálni fogjátok, ez utoljára mindenkor Fájássá, amaz pedig mindenkor Örömmé fog válni.

Miért izzad veréjtékes képpel a’ munkás gazda egész hetekig sanyarú munkájánál? – Azért, hogy az Innep’ napján háznépestűl eggyütt örömmel élhessen.

A’ kifáradtt Napszámos fáradságos életének nyomorúságait eggy szíves dallal igyekszik elűzni magától; – olly gyönyörűségek közt, a’ mellyeket a’ Plútusz Kedvelttjei nem ismérhetnek, nyitja-meg, eggy hívesítő fa alatt végignyúlva, elégett mellyjét a’ lengedező szellőknek; ’s ha fűvetarató barna Lyánykája, mikor nem is reménylette, mellé síklik, ártatlanabb gyönyörűségek közt felejtkeznek-el mind ketten arról, mint a’ ti gyönyörűségeitek; ti, Mesterei a’ kényesebb életnek! hogy vagynak ollyanok, a’ kik bóldogabbaknak látszanak, mint a’ millyeneknek ők magokat ekkoron érzik.

Az a’ Nepenthe, mellyel mi minden mostani bajunk’, minden elmúltt bánat’, minden reánk törekedő gond’ elfelejtését, béhörböljük, az – Öröm.

Be szerencsétlen lenne az emberi Nemnek kilencvenkilenced’ része, hogyha a’ jóltévő Természet ebből a’ varázsló kelyhéből néha néha egynehány cseppecskét nem öntene az élet’ nyomorúságaira!

Mi Görögök annyira meg vagyunk győzve a’ felől, hogy az öröm a’ legirígyelhetőbb birtoka a’ Halandóknak, hogy egymásnak, midőn öszveakadunk, semmit sem tudunk jobbat kívánni, mint Örömöt (² ).

Minek nevezzem hát azt az embert, a’ ki nem akarja eltűrni, hogy ennek a’ jó Istenségnek áldozzunk? – Beteg, a’ mint mondám, vagy – még több! – gazember!

Ha valamelly Fejedelemnek tanácsot kellene adnom, semmit sem ajánlanék néki inkább, mint azt, – hogy „Népét tégye jó kedvűvé.” A’ rövíd látású emberek nem látják mi függ ettől a’ kevéstől.

A’ „víg Nép” mindent megtesz, a’ mit néki megtenni kell, még pedig készebben, hamarább, ’s jobban mint a’ „komor, buta Nép;” ’s – köztünk maradjon a’ szó, hív Örzőji a’ Népeknek! – hússzorta is többet kész elszenvedni mint más. Felségtek bízvást és bátran tehetik-meg a’ próbát. – –

Ha Athéné víg, akkor eggy Komoedia, eggy Táncosné, eggy kis kedves dal mellett kész elfelejteni azon támadtt aggódásait, hogy az utolsó ütközetben szerencsétlen vólt, vagy hogy a’ köztár kárt szenvedett. Alcibiadesz azt csinálta az ő pólgáraiból a’ mit akart, mert azzal a’ titkos fortéllyal bírt, hogy minden szempillantásban meg tudta őket nevettetni; ’s új új tréfát vetett elikbe, melly alatt elfelejtették azt a’ csapást, mellyet rájok vágott. – Bízvást szoríthattok bennünket eggy kevéssé, Fejedelmek! – mi is azt tennénk ha a’ ti székeitekbenn űlnénk! – de ne ingereljétek tűrésünket, midőn attól tiltatok-el, hogy bajainknak eggy részét magunkról elkacagjuk. Az annyi vólna csak, mintha ti minden hasznotok nélkűl akarnátok terheinket halmozni, – e’ pedig hogy a’ legszelídebb névvel nevezzem is, igen „szükségtelen érdeklés” vólna.

Eggy múlatni, nevetni szerető Nép sokkal készebb a’ Fejedelmek rendeléseinek teljesítésére mint a’ mord kedvű, ’s nem olly hamar fog pártot űtni, mint ez. A’ Religio fanatizmusa, és az országlási fanatizmus, ez a’ két irtóztató monstrum, melly a’ Nemzetek közt a’ legbóldogtalanabb Katasztrophékat szokta támasztani, a’ víg Néphez nem talál semmi rést, hogy béférkezhessék, vagy ha béférkezhetik is azonnal elveszti minden kártékony erejét. Ha eggy vagy más megbomlott koponyában valami dögleletes gondolat támad-fel, néki áll a’ víg tréfa ’s elkergeti a’ víg Néptől. – A’ komor Nép közt pedig csak kevés segéllő környűlállások mellett is, minden elmét impesztált vólna, meghasonlást ’s visszálkodást támasztana, az Országlás alkotmányát veszedelembe ejtené, ’s legalább öt-hat okos embert megfojtana.

„Nem jó jel az, (ezt tartotta a’ vén Demokritusz) ha a’ Virtus valamelly Nép közt gőgös alakot veszen magára. Valamelly kártékony Dæmon lebeg inségetkőltő szárnyain felette. Én nem vagyok ugyan Tirézias (ezt veté hozzá) de az illyen Népnek a’ legtökéletesebb bizonysággal jövendölöm ezt: Ostoba ’s vérengező leszessz eggykor, bóldogtalan Nemzet! Szalmát rágsz majd és bogácskórót, ’s olly csapásokat lészessz kéntelen szenvedni, a’ mitől a’ Természet és a’ józanokosság iszonyodik; – ’s ha látni fogod, hogy azok a’ Csábítók, kiknek képmutató jámborságok által magadat elhagytad bolondítani, napjaikat henyélés és fesletség között töltik-el, a’ Tartomány zsírját kiszívják, feleségeidet ’s lyányaidat öszvefertéztetik – béhúnyod szemedet ’s megnémúlsz, – vagy kinyiltt szemekkel nézed el ’s még is megnémúlsz, ’s elhiteted önnön magadat, hogy semmit sem láttál.”

„Higyjetek nékem, édes Barátim, – másként mire való az? – higyjétek önnön érzésteknek, – ha megengeditek, hogy azt tőletek a’ sok haszontalan Fecsegő elrabolja, én arról nem tehetek – a’ Virtus, a’ ki egyedűl anyja a’ legjobb örömöknek, minden ártatlan gyönyörűséggel megfér.”

’S mellyik gyönyörűség ártatlan? –

Te kérdezed é ezt tőlem, Diophantusz? – Nincsen é érzésed, elméd, szíved, más eránt vonszó szympathiád? Mindenben csak a’ magad javát keresed é? Nem tudsz é senkit is szeretni magadon kívűl? – Ha úgy, legalább azt mondom-el előtted, melly örömök nem ártatlanok. – Miért pirúlsz? Attól tartassz talám, hogy a’ fedhetetlen Lyzisztrata nyugvó ágyára foglak emlékeztetni? Ne félj semmit! – Bár e’ vólna a’ legvétkesebb minden titkos örömeid közt! Az a’ gonosz öröm, Diophantusz, az öröm, a’ mellyel az általad üldözött Jámbort látod fetrengeni lábaid előtt; a’ mellyel azon örülsz, hogy a’ tekéntetbe lépő érdemet elfojthattad, ’s azt a’ jószívűséget, a’ melly téged elhomályosított, gyanussá tehetted; az az öröm, a’ mellyel azon gyönyörködöl, hogy alacsony csapodárkodás által fűlbesúgójává levél valamelly Nagynak; vagy, hogy valamelly vén Banya birtokát a’ feltátott szájú Örökös elől szerencsésen elseperhetted; az az öröm, a’ mellyel te gonoszt tészessz, hogy abból, a’ mint bennünket el akarsz ámítani, jó következzék: – esküszöm előtted, Diophantusz, minden férfi és asszony Isteneinkre! ezek az örömök, ha bár a’ tiéid is, nem olly ártatlanok, mint azon Bacchánszok örömei, kiket ma a’ felkelő Reggel lantpengetés, tánc, teli kanták, ’s szunnyadni kezdő lyánykák mellett lepe-meg!

Nem foghatod-meg, Eurybatesz, mit akarok én az Öröm’ apologiájával, mellyet te a’ Diogenesz szájából hallani épen nem reménylettél. Én legkevesebbet fognék úgy veszteni, azt tartod, ha azok a’ bőlcs Urak, a’ kik tetszenek magoknak, hogy egész éltekben soha sem nevettek, meggyőznék a’ másik felet.

Talám megcsalod magadat, jó Eurybatesz; – mert ők kedvemtől fosztanának-meg; ha pedig attól fosztanának-meg, úgy bízvást elvehetik életemet is, mert én értte a’ nélkűl eggy babot sem adok.

Igazán szólván, Apológiám alatt nem gondolkoztam annyira magam felől, mint a’ ti gyermekeitek, ’s az ő gyermekeiknek gyermekeik felől. – Elképzeltem vólt magamban, mi lenne ha azok az Őszhajúak, a’ kik éjjel nappal az az erkőlcsök’ megromlásán sopánkodnak, és a’ minap, a’ mint hallom, azt a’ tanácsot adták, hogy mind azokat a’ férfiakat és asszonyokat, kik másoknak gyönyörködtetésekkel keresik élelmeket, a’ Városból kergessék-ki, céljokat elérnék; azok a’ Templomok és Kápolnák, mellyekbenn az Öröm’ Isteneinek nyújt Korinthusz áldozatot, mind bézáratnak; a’ Színjátszók, Mímusok, Táncolók, Síposok eggy nap’ fognak a’ Városból kivezettetni, ha azok a’ bőlcs Urak triumfálnak, a’ kik nem örömest emlékeznek ifjú korokról, és talám igasságtalan gyűlölséggel gyűlölik azon örömöket, mellyeknek ízletéhez őket, korok, vagy egykori mértékletlenségek, alkalmatlanokká tették.

Megvallom, Eurybatesz, ezt a’ múlattató csoportot én is kirekeszteném Reszpublikámból, vagy igazábban belé nem eresztem, mihelyt módom lessz képzelődésem szerint alkotni eggy Reszpublikát. – De ha ti is kikergessétek é őket Korinthuszból? már a’ más kérdés. –

A’ Perikleszek és Szokrateszek, Athénének legbőlcsebb, és legjobb fiai, estvénként a’ szép Aszpaziánál gyűltek-öszve. A’ legnyomosabb dolgok felől azzal a’ vídámsággal beszéllgettek ott, melly a’ megúnatkozást elkergeti; azok a’ dolgok pedig, mellyek külömben csekélységeknek tartathattak, az elmés ’s kedves előadás által lettek becsesekké. Aszpázia vólt a’ beszéllgetés lelke. A’ legszebb gondolatok, a’ legbőlcsebb rendelések ebbenn az eggyüttlételben ejtettek, pedig annak célja csak a’ múlatság ’s az időtöltés látszott lenni; Aszpázia sokszor talált módot az egymástól eltávozó elméket észre nem véve öszvekapcsolni, vagy azokat a’ kis hasonlásokat, mellyek idővel a’ Hazának ártalmára lehettek vala, elhárítani. Eggy ízletes vacsora végre az elméket vigságra vezette. Rózsakoszorús kis poharak ébreszgették a’ kellemes nevetkőzést, és az Attikai tréfát; a’ Filozofia a’ Grátziáktól tanúlt víg lenni, ’s olly dolgokat beszélltek, mellyek érdemesek valának eggy Xenofon által feljegyeztetni; végre pedig a’ Múzsák, fiatal leányok képekben, dal és tánc által rekeszték bé a’ múlatságot.

Szólj most, Eurybatesz, bóldogabb lett vólna é Athéne, ha a’ szép Aszpaziát minden lyányaival eggyütt kiküldte vólna falai közzűl? ’s Periklesz és Szókratesz kéntelen lett vólna a’ vacsorát komoran, és magánosan tőlteni?

Hiszed é, hogy Græcia előmutathatná azon szép bálványok és festések tárjait, azokat a’ remekjeit az ideális szépségnek, mellyek a’ Néző lelkét soha nem látott tökélletességig emelik-fel; ha Theodoták, Frynék és Danaék nem lettek vólna, kik az illendőség által magokat el nem tiltatták attól, hogy a’ Mesterségeknek elősegéllése kedvéért szépségeket nézésűl kitegyék?

’S ha a’ Múzsákat és víg Cháriszokat kirekesztjük határunkból, micsoda múlatságot teszünk az ő hellyekbe? – Semmifélét? – Ó úgy az emberi természetet egészen meg kell változtatnunk! – A’ Scythák ’s Thrákusok’(³ ) vendégségei lépnének-bé hozzánk azok után.

Kevés idő múlva elmésségtek megbutúl, magatok viselése durva, szívetek vad és érzéketlen lessz. Bé fogjátok ugyan zárni Ifjaitok előtt a’feslettségnek eggyik útját: de azért ők meg nem jobbúlnak; sőt olly örömöt keresnek, mellyek önnön magoknak ’s Hazátoknak tízszerte veszedelmesebbek lesznek. – Az idegenek kerűlni fogják Várostokat, mert annak nem lessz semmije, melly őket hozzátok vonja; pólgáraitoknak azon munkátlan része pedig, mellytől elvontátok gyönyörűségeinek legártatlanabb eszközeit, kis társaságokra fog felosztódni, ’s egyedűl azért, hogy nem tud mit csinálni, nyughatatlankodásra fakad az uralkodás ellen, ’s becsmelleni fogja a’ közrendeléseket, ’s pártot üt.

Én legkissebbet sem vesztek-el ezek mellett, a’ mint magad is mondád; de öszvevévén mindent azt javaslanám, tartsátok-meg Színjátszóitokat, Mímusaitokat, Kötelenjáróitokat, Éneklőiteket, ’s kur…itokat, ’s nézzétek-el nékiek azt a’ kevés rosszat, a’ mit okoznak. – Húsz módja is van annak, hogy azon megbotlások eltávoztassanak, mellyekre a’ gyönyörűség’ szeretete vezethet bennünket: de azon veszedelmek elhárítására, mellyeket a’ Múzsáknak, Grátziáknak, a’ Szerelemnek, Tréfának, és Gyönyörűség’ Isteneinek elűzése maga után vonna, nem tudok több módot, hanem azt, hogy – Reszpublikátokat a’ Spártai – a’ Plátói – vagy a’ Diogeneszi Reszpublika szerint alkossátok; – az a’ szándék pedig nincs minden nehézség nélkűl.

Mit tartok azok felől, kik a’ szemlélés és tapasztalás alá nem vettetett dolgok eránt bizonysággal intéznek-el minden kérdést; a’ kik kételkedni nem szoktak, és hogy azokról csak annyicskát tudnak mint mi mások, megvallani szégyenlik; – azokról, a’ kik, ha el nem únnátok a’ hallgatást, készek vólnának egész hetekig beszéllni a’ Valóságról, Természetről, Atomuszokról, Homoeomériákról, a’ Teljesről és Üresről, a’ Lélekről és Testről, az Okról és Célról; – a’ kik a’ nemismértt Tartományoknak nagyságát, hosszát, szélességét, fekvését, Klímáját, terméseit, veteményeit, vad állatjait, polgárait ’s ezeknek rendtartásokat, Törvényeiket, elmúltt és jövendőbéli Történeteiket olly bizonyossággal adják-elő, mintha annak leírását hozzájok épen most hozta vólna valamelly Kométa, vagy eggy más mennyei Hírmondó? – Azt akarjátok tudni, hogy ezek felől mit tartok?

Egykor Athenében két egész óráig hallgattam eggy illyen Bőlcs’ fecsegését a’ Pythágorász titkos száma felől. Áhítatosan figyelmeztünk mindnyájan reája, de eggy szót sem értettünk; ’s a’ Pythágorász tanítványa még is közönséges javallást nyert. Megígérte, hogy más nap’ a’ hét Szphærák, meg’ a’ nyólcadik Szphæra, és nyólcadik Szphæra felett lévő csudálatos dolgokról szint olly sokáig, és szint olly tudósan fog beszélleni. Kacagtam a’ magam esztelenségemen, ’s az eggyügyű kíváncsiság még rá is vett, hogy tíz drachmámat és életemnek két óráját feláldozzam annak meghallására, hogy ez a’ csudálatos ember mit tud annyit mondani? – E’ légyen az utolsó drachmám, (így szóltam, midőn vége vala a’ Tanításnak) mellyet a’ hóld felett lévő dolgok előbeszélléséért vettek-ki, ha tovább élek is, mint Títhon élt.

Egynehány nap múlva kihirdettettem Athenében hogy egy Chaldæai Filozofus érkezett-el, a’ ki a’ Ceramikuszban ekkor ’s ekkor közönséges beszédet tartand.

Irtóztató Nép gyűlt-öszve. A’ mennyire csak lehetett Chaldæai módra őltöztem-fel. Hosszú ősz szakállam ’s eggy olly pallást, mellyre a’ Zódiakusznak minden csillagzatjai kőltött formájok szerint fel valának festve, azt tevék, hogy első meglátásommal is szinte epedt hallani minden, azt a’ mit ígértem. A’ mint elkezdettem köhögni, minden elcsendesedett. Végre hozzá fogtam ’s a’ – találjátok miről beszélltem? – nem, azt ugyan ha tíz napig, vagy tíz Olympiászig töritek is fejeiteket, ki nem találjátok. – A’ „Hóldbeli ember” felől beszéllettem.

Nem múlattam-el Hallgatóimat mindjárt Beszédemnek első soraibann a’ legemfazisibb tekervények által ahhoz, a’ mit mondó valék, úgy elkészíteni, hogy szegénykék már alig tudták várni, hogy rá lépjek a’ dologra.

Eggyik a’ másikra nézett, ’s ezt suttogta csóváló fővel és kimeredtt szemekkel: „a’ Hóldbeli ember felől!” – Mindnyájoknak képek azt mutatta, hogy nagyon megcsalattattak abbann a’ mit vártak. – „A’ Hóldbeli ember felől!”

Igen is, „a’ Hóldbeli ember felől!” mondám, el nem rettenvén Hallgatóimnak megütközésekenn; a’ legcsudálatosbb, legnyomosbb, legtitkosbb dologról beszéllek, arról a’ dologról a’ mellyről ember még ember előtt soha nem szólott, – „a’ hóldbeli ember felől!”

Ez a’ vén ember vagy maga bolond, vagy minket tart bolondoknak! ezt mondá az eggyik alkalmasint hangosan; – Mind a’ kettő meglehet, gondolám magamban.

Az öszvegyülekezett sokaság’ harmad része fészkelődni kezdett, mintha menni akarna. – Van é eszetek? így kiálta rájok eggy béhorpadtt szemű Sarufóldozó, a’ ki maga is úgy nézett ki, mintha valamelly Planétából esett vólna-le főldünkre: várhattatok é eggy Chaldæai Bőlcstől kevesebbet? nem mondta é meg előre, hogy hallatlan dolgokról fog beszélleni? – hogyan ítéljük-meg azt a’ mit mond, míg nem halljuk? Többet is láttam már én ollyat, kinek orracimpájáról ki nem láthatta az ember, a’ mit benne azután lelt-fel; ’s eggy szóval épenn azért, hogy olly nevetségesnek látszik az, a’ miről szólani akar, épenn azért mernék bízvást sokbann, igen sokbann fogadni, hogy itt valami elrejtett nagy titok van! – Ki tudja… no’s! én itt maradok; – a’ kinek tetszik elmehet! –

A’ sokaság’ nagyobb része eggy értelemben vólt a’ Sarufóldozóval; – ’s minekutánna a’ dongás-bongás elcsillapodott, veszteg maradt minden, ’s ha egyebet nem is, legalább azt akarta látni, hogy „a’ hóldbeli ember felől” mit lehet mondani?

Elkezdém a’ Beszédet, – ha jól említem, a’ mint következik:

„Azon híradás után, Athénei Urak, mellyet most tartandó Beszédem felől hallátok, nem kívánhattok tőlem semmit igasságosabban mint azt, hogy néktek minden egyébb dolgok felett arról hogy a’ „hóldbeli ember” alatt mit kellessék érteni, olly magyarázatot adjak, melly által minden Hallgatóm, akkor a’ midőn ezen nevezet hangjainak habforma mozgása fülének dobhártyájához hat, azon képzeletet köthesse-öszve, melly senkire nem illik e’ világon, az eggy „hóldbeli emberen” kívül. – ”

„Ezt kívánni tőlem első tekintettel igasságos kívánság ugyan: de, édes Uraim, ez csaknem olly nehéz, mintha azt kívánnátok, hogy a’ főldet körűlölelő tengert eggy ivó kantába merítsem, és – ha Tházuszi bor vólna, egésségtekért felhörpentsem.”

„Sok dolog van e’ Világon, melly első tekintettel épenn nem látszik nehéznek; melly felől azt tartjuk, hogy talpig ismérjük, mint azt az anyát, a’ ki bennünket tojt; de mikor arra jön a’ dolog, hogy szánkat annak előadására nyissuk-fel, csaknem olly szorúlttságban látjá magát az ember, hogy száját annyira zárja-bé minden hangejtés nélkűl a’ mennyire felnyitotta vólt. Ugyan is, van é könnyebb a’ Világon mint ezt mondani: „A’ hóldbeli ember felől tudósítlak benneteket;” – vagy: „Nézzük, mit mondhatunk a’ hóldbeli ember felől:” de tulajdon érzésteket hívom bizonyságúl, szóljatok, nem szepegnétek é, ha valahogy hebehurgyálkodva megígértétek vólna; hogy olly dologról fogtok beszélleni, mellyet sem ti nem láttatok, sem más nem látott soha. Igazán szólván, ámbátor mint Filozofusnak kötelességem Hallgatóim előtt el ne árúlni, hogy tudományom sem nem csalhatatlan, sem nem határozatlan: még is kétséges vagyok eránta, ha a’ hóldbeli embernek Léte felől szóljak é elébb, vagy Lehetősége felől? – Hogy léte felől hitettessetek-el, szükség hogy lehetőségét lássátok; és hogy lehetősége szembetűnő légyen, szükség hogy léte bizonyítassék-meg. Imé itt a’ kifejteni való gombolyag! – Midőn azt mondom: a’ „hóldbeli ember lehető;” vagy nem gondolok az alatt, a’ mit mondok, semmit; – a’ mi természet szerint a’ legkönnyebb portéka; – vagy azt teszem-fel mint valóságot, hogy hóldbeli ember van; mert mondhatnám é egyébként, hogy lehető? – Épenn annyi az, mintha azt mondanám, hogy a’ hóldbeli ember kék, vagy nagy orrú, vagy jámbor; – mert ezt mondván azt teszem-fel, hogy a’ hóldban van ember, külömben nevetséget érdemlene az a’ mondásom, hogy a’ hóldbeli ember ilyen vagy amollyan; ’s ha jól megtekintjük, a’ dolog utoljára is oda menne-ki, mintha azt mondanám, hogy: az a’ dolog a’ melly nincs, csakugyan valami. – Ellenben midőn azt mondom, hogy a’ hóldbeli ember van, akkor az ő lehetőségét előre tészem-fel, mellyről azonban mind addig nem mondhatok legkissebbet is, míg közelebbről meg nem vizsgáltam; – ha pedig megvizsgálom, egyszerre abbann az átkozott karikában vagyok, a’ mellyben „lételről lehetőségre, ’s lehetőségről lételre” forgok örökké, míg utoljára fejem annyira elszédűl, hogy az egész Világ, a’ hóldbeli ember, ’s csekély vagyonságom is, eltűnik szemem elől. Illyetén környűlállások közt, Uraim, nem tudok rajtatok egyébként segíteni, mintha azzal az óstoba non liquet-tel elégszünk-meg, mellyre minekelőtte reá szorúljak, készebb vagyok fejemet is elveszteni; – vagy elégséges eltökélléssel bírunk semmi ellenvetéseket nem tekintvén azt tenni-fel, hogy a’ hóldbeli ember existál, szintúgy mint Hermesz–Trizmegistusz, vagy akármelly más ember a’ Világonn; a’ minthogy nincs is senki, a’ kinek léte felől ugyanazon kétségek ne adják-elő magokat, Melly tekintetben megvallom nékem leginkább tetszik a’ mély értelmű Heraklítusz bizonyítása, a’ ki, hogy kifejthesse magát a’ dologból, így szól: „a’ hóldbeli ember van, mert hogy lehetne ő külömben hóldbeli ember?”

„Minekutánna tehát illyeténképpen szerencsésen kifejténk magunkat a’ legelső nehézségből, az a’ szörnyű nagy kérdés fordúl-elő: Ha van hóldbeli ember, micsoda ő?”

„Itt, Uraim, megnyitom előttetek a’ Metaphyzikai abysszusnak kapuját. Általhathatatlan köd fogja-el itt vizsgáló szemeiteknek ösvényeit. De ne rettenjetek-meg; addig fogunk belé kandikálni, míg belé látunk. – Eggy titkot nyilatkoztatok-ki itt néktek; Filozofusaitok, tudom, megneheztelnek értte, de én azzal nem gondolok. Csak meresszük belé szemeinket, Uraim, nincs egyéb módunk a’ terra incognita ismeretségére juthatni.”

„Nem láttok é még semmit is? – Jól vagyon; tegyük tehát szükséges dispositióba elébb szemeinket. Hallgassatok csak! Midőn legelőször kezdettem azon tőrni eszemet mi légyen „a’ hóldbeli ember” ’s nem tudtam hogy fogjak a’ dologhoz, végigjártam minden Filozofusokat ’s tudakoztam mit tudnak felőle. – „A’ hóldbeli ember?” – Igy szóla az első a’ kit eránta kérdeztem. Nem olly könnyű azt ismérni! Ha mindazáltal feltetted magadban, hogy akár miben kerűljön, csakugyan isméretségére jutsz, annak járj végére, micsoda ő? – és micsodás? – – Ez az épen felelék a’ mit kérdezek.”

Házról házra jártam hogy hallhassam, ki merre útasít-el? ki mit felel kérdésemre? ’s itt láttam a’ régi Mondás’ igazságát, azt kivévén hogy jóval, de ugyancsak jóval is ám! több értelmet kaptam, mint fejet. –

„A’ hóldbeli ember” tulajdonképen nem férfi, mondának némellyek; igazság szerint szint úgy lehetne azt „hóldbeli asszonynak” is nevezni, noha ő magában sem nem férfi, sem nem asszony. Mert ha ő valóban férfi vólna, feleségének is kellene lenni, vagy elégséges ok nélkűl való vólna az ő férfiúsága. Már pedig a’ hóldbeli asszonyról, vagy a’ hóldbeli férfi’ feleségéről még senki sem hallott semmit, és így ’s a’ t.” –

„Hogy ő teljességgel nem olly alkotású mint mi, az tökélletes igazság.” Így szóla eggy más ember,

„Az lehetetlen, monda a’ harmadik; mert akármillyen is ő magában, de hozzánk csakugyan hasonlóbb, mint eggy tengeri lapos csigához, vagy eggy Titanokeratofytonhoz.”

„Én megbizonyítom a’ magam állítását, monda az elsőbb: Mind az, a’ mi a’ „hóld alatt” vagyon, nem a’ hóldban van, és valami a’ hóldban van, az nincs a’ „hóld alatt;” ’s annak hogy az „hóld alatt” és nem a’ hóldban van, a’ hol talám szint’ olly jól lehetne, elégséges okának kelletik lenni. Imé pedig minden ember megvallja azt, hogy a’ hóldbeli ember a’ hóldban vagyon, és így…”

„Ha a’ hóldban vagyon, igen is, concedo! monda ez hírtelen: de én azt merném állítani, hogy két harmad részét az esztendőnek a’ Vénusz csillagában tőlti, vagy legalább télére bizonyosann oda költözködik, mert a’ hóld felette hideg Ország.” –

„No már ez bezzeg szép! kiálta az első; hogy állíthatod te azt, midőn absolute sem nem meleg, sem nem hideg semmi. A’ hóldbeli ember organizatziója bizonyosann az ő lakásához van alkalmaztatva; és, minthogy a’ hóld, a’ mint azt minden Asztronomusz tudja, nedves és hideg: tehát a’ hóldbeli embernek is természet szerint a’ legnagyobb mértékben flegmatikusnak kell lenni. Ha pedig az, úgy által nem lehet látni, mit keresne ő a’ Vénusban, melly a’ Szerelem’ planétája?”

„Ezek az Urak igen magokat elhive beszéllnek a’ hóldbeli ember felől; így szóla eggy negyedik: ’s még is fogadom, hogy nálamnál többet felőle nem tudnak; a’ pedig annyi mintha semmit sem tudnának. Mert legalább eggy érzéssel kellene többel bírnunk, mint a’ mostani öt vagy hat érzésünk, ha felőle hellyes képzeletet akarnánk szerzeni. Úgy szólván mint közönségesen szoktunk, sem nem nagy, sem nem kicsíny; sem nem heves, sem nem fagyos; sem nem édes, sem nem savanyú; sem nem fejér, sem nem fekete; – ő – maga tudja az Isten-adtta micsodás!

„Ez az utolsó világosan Scepticizmusra vezet bennünket, mellyet mi Dogmatikusok eleitől fogva szint’ úgy nem szenvedhettünk, mint a’ Gymnozofiszták Filozofiáját. – – – Így tehát látván, hogy ezen Bőlcseknek átmutatások után szint’ olly keveset tudok a’ dolog felől mint azelőtt, feltettem magamban, hogy próbát tészek mennyire juthatok tulajdon elmélkedésem vezérlése után e’ homályos materiában.”

„Ha igaz az, hogy minden dolog az, a’ micsoda, így szólottam magamhoz, úgy minden további gondolkozás nélkűl azt tehetem-fel, hogy a’ hóldbeli ember „hóldbeli ember.” Ha ezt nékem megadjátok, úgy már sokat nyertem, – Mert így tehát

nem Merkúriusz Lakosa,

sem nem a’ Márszé,

sem nem a’ Jupiteré,

sem nem a’ Szaturnuszé,

sem nem a’ Zódiakuszé,

sem nem a’ Via-lacteáé,

sem nem a’ tűz-égé,

sem nem az Üres öbölé,

sem nem a’ cháószé – hanem igazán és minden kétségen kívül^* a’ „Hóld’ Lakosa,” az az: „hóldbeli ember!” –

’S ember lévén,

sem nem hal,

sem nem madár,

sem nem amphibion,

sem nem féreg; – sem repülni, sem úszni nem tud; noha ezen állítás bizonyságáért nem felelek, mert meglehet, hogy a’ hóldban halszárny nélkűl is lehet úszni, tollszárny nélkűl pedig repűlni; vagy halszárnya is ’s tollszárnya is lehet, ’s egyszersmind hóldbeli ember is maradhat.

Épen illyen bátortalan vagyok annak meghatározásában is, csupán csak magával való identitását tekintvén, ha étellel ’s itallal él é, mint mi,

vagy levegővel, mínt a’

paradicsom-madár;

vagy napfénnyel, mint

a’ Foenix,

vagy ideákkal, mint a’

Plátó Lelkei?

– ha Nemét terjeszti é, vagy nem; – ’s ha terjeszti van é szüksége magához hasonló alkotású nőstényre, vagy nincs?

vagy talám maga magának elégséges é végre, mint a’ csigák? –

ha úgy terjeszti é nemét mint a’ csemeték? gyökér által?

vagy talám hagymafok?

vagy sarjadás?

vagy tojás?

vagy eleven szülemény által? –

vagy talám ugyan azon eggy marad a’ maga nemében: mint a’ Foenix, tulajdon hamvaiból kelvén ki bizonyos időnek előfordúlttával? –

ha:

rövid é, vagy kurta?

kövér é, vagy száraz?

szöke é, vagy barna?

jámbor é, vagy szilaj?

elmés é, vagy ostoba?

ha:

jó Poéta é?

jó táncos é?

jó lovag é?

tud é tarokkot játszani?

’s a’ t.

„Mind ezek, és még több hasonló kérdések, mellyeket középszerű elmésséggel is minden tehet magának, nem fognak könnyen felfejthetni, míg módot nem találunk a’ hóldbeli ember közelebbről való ismeretségére; ámbár kész vagyok valónak venni addig is, ha külömben igaz a’ mit közönségesen állítnak felőle, hogy egyedűl maga van a’ hóldban, hogy nagyon megúnatkozott ember, és a’ társaságos eggyüttlételben kedvetlen és komor.

„De a’ mint meg vagyon^* mondva, Uraim, az a’ szerencse, hogy a’ hóldbeli ember felett támadható problémák nyomosan felfejttessenek, egyedűl annak a’ filozofusi Kolosszusznak tartattatik-fel, a’ ki eléggé elmés vagy szerencsés a’ hóldba vezető útat, ha van, feltalálni; vagy magának oda, ha nincs, útat csinálni; – ’s a’ mi nem kevesebbé szükséges, – a’ visszavezető útat, minekutánna ott elég ideig múlatott, és a’ mit látni kívánt jól megvizsgálta, ismét fellelni; feltévén mindenek felett azt, hogy az illyen érzésekkel, mint a’ miéink, a’ hóldbeli ember felett vizsgálatokat tenni, nem lehetetlen.”

„Látjátok, Athenének Urai, hogy én a’ ti figyelmetekkel nem éltem-vissza; ’s ha mindent igasságosan mérsékeltek, talám többet nyújtottam, mint a’ mennyit tőlem várhattatok. Kevesen vagynak az én Tudományos Társaim közzűl, a’ kik olly kevés hímezéssel, hámozással élnének, mint én éltem, véletek azt éreztetni, hogy „nem tudják mit mondanak.”

Reménylem azonban, hogy a’ hóldbeli Urat az által a’ mit felőle mondottam, vagy inkább nem mondottam, akár mi és akár ki légyen ő magában, nem bántottam meg. Talám megsértettnek tarthatná magát, ha elég szemtelenséggel bírtam vólna, úgy a’ mint tudománybéli Társaim szoktak, ő nékie alakját, organizatzióját, színét, tehetségeit, erkőlcseit, magaviselését, Religióját, eggy szóval belső és kűlső minéműségeit előtökbe adni, és annak „úgy-létét” demonstrálni. – Én azt nem tettem; – ’s viselhettem é ártatlanabbúl eránta magamat, mint midőn felőle – – semmit sem mondtam?”

Ezzel szakada vége Beszédemnek, ’s én magamat a’ Szín’ kárpitjai megé vontam-meg, hogy láthassam micsoda következése lett légyen. Az én kedves Hallgatóim, kik, úgy látszott, mintha azt hitték vólna, hogy a’ java most fogna következni, igen rendes szemeket vetettek reménytelen megcsalódásokon; feltátott szájjal állottak eggy darabig arra felé fordúlva, a’ hol a’ Chaldæai Bőlcs állott: de minekutánna látták, hogy a’ tanításnak vége van, ollyan zsibongás támadt, hogy elijedtem rajta. Itt is, amott is beszéllte eggyik a’ szomszédjának, mi vólt légyen a’ Bőlcs célja? jó volt é, vagy rossz, a’ tanítás? szakálla, pallástja felől mit lehet tartani? ’s a’ hóldbeli ember alatt kit kellessék érteni? mert, hogy a’ dolognak borítékja alatt titok lappang, arról többé senki sem kételkedett. A’ csetepaté nagyobb nagyobb kezdett lenni, lármázni, veszekedni kezdtek; ’s minthogy azok közzűl, kik a’ magok állításokat nem igen könnyen tudták okokkal támogatni, sokan annál erősebbek vóltak vállra ’s csontra nézve, utoljára testi védelmező eszközök vétettek-elő; eggy szóval, felette kevésbe múlt, hogy a’ hóldbeli ember Athenében véres meghasonlást nem indított. – Be nagy gyermekek az Athéneiek! így kiálta eggyike az okosabbaknak, gondosan félre vonván magát; hát nem látjátok é, hogy a’ Chaldæai Bőlcsnek nem vala egyéb célja, hanem hogy véletek és Filozofusaitokkal láttassa hogy nincs eszetek?

Egy szép öszi nap’ a’ Keránionnak eggy kupressusa alatt ültem a’ verőfényen, melly nékünk öreg embereknek olly kedves szokott lenni, midőn álmodozásaimat eggy felém jövö Idegen megháborította. Közelítését jó ideig nem vettem észre: de hozzám szólván, érzettem, hogy valaki közzém és a’ Nap közzé állott.

Te vagy az a’ Diogenesz, (így szóla azzal a’ mérészséggel nézvén végig rajtam, mellyet a’ közemberekben szemtelenségnek nevezünk) – a’ kinek különösségei felől egész Græcia olly ki nem fáradva beszéll?

Ekkor gondosabban néztem végig Emberkémet, mint elejéntén. Rendes, tüzes, fiatal ember vólt; középszerű termetű, de jól nőtt, csak hogy feje eggy keveset bal válla felé hajlott; homloka széles, szemei nagyok és szikrázók, ’s úgy tetszett, mintha velek egész a’ szívedbe hathatott vólna. Sokat ígérő képezete, ’s tekintetébenn a’ kedvesség által meggyengített büszke magahittség azt a’ Valamit tette, a’ mit a’ Királyokban felségnek szoktak hívni. – Későcskén vettem észre, hogy hajai közzé fejedelmi fonadék vala kötve; de úgy tettem, mintha azt nem láttam vólna.

Hát te ki vagy, felelék néki hidegenn, a’ ki magad’ elhive tudakozod azt tőlem?

Én csak Alexander vagyok, a’ Macedóniai Filippusz fia; felele mosolyogva az Ifjú. Megvallom, ez nem sok; de ha nem sok is, szolgálatjára van Diogenesznek. Tudtam hogy te hozzám nem jössz, és így én jövék hozzád. Szólj, mit cselekedjek hogy Filozofiádat könnyebb lábra tehessem? Akár mit kérsz meglessz, hanemha ollyat kérsz, a’ minek teljesítése felűlmúlja hatalmomat.

Királyi szavadra fogadod é azt? kérdém.

„Tulajdon szavamra, felele.”

Tehát kérem Alexandert, a’ Macedóniai Filippusz fiját, – térjen-ki előlem a’ napfényről.

„’S ebből áll é az egész kérés? monda Alexander” –

Most csak erre van szükségem.

Az udvari kullancsok elsárgúltak bosszúságokban.

„Eggy Királynak illő megállani szavát; „monda Alexander, midőn eggy erővel tett mosolygással emberei felé fordúlt. –

Azt mutatja hogy megérdemli azt a’ nevet, mellyet a’ Korinthusziak reá ragasztottak; mondának ezek, – ’s megérdemlené hogy véle úgy bánjunk a’ mint az ebnevezet kívánja. –

Az a’ kívánságtok bízvást elmúlhat, felele a’ fiatal ember; higyjétek-el, ha Alexander nem vólnék, óhajtanám hogy Diogenesz légyek!

’S vége vala a’ beszéllgetésnek. – – –

Ez a’ történet majd szájról szájra megyen. Nem tehetek róla. Igazán, mondjátok-meg, mit kérhettem vólna tőle. – Nem akarom hogy az ollyanokkal mint ő legkissebb dolgom is légyen. – – Nincs szükségem semmire, – ’s ha vólna, nincs é barátom? Királytól végyek é el jótételt, melyet barátomtól sem vészek, holott ennek az által kedvét tőlthetném? –

De ez a’ fiatal ember nékem még is tetszik. – Minthogy nem kerűlhetjük el, hogy Királyaink légyenek, azt kellene óhajtanunk, hogy Királyaink illyenek légyenek. – Fogadni mernék reá hogy ő csak azért kínált-meg, hogy lássa mit felelek; és még is meghökkent feleletemen. – Illő, hogy ő inkább légyen Alexander mint Diogenesz: én is úgy gondolkoznám ha az ő hellyjében űlnék: de, becsűlöm benne, hogy Diogenesz kívánna lenni, ha Alexander nem vólna. – Mennyi beszéllni valót nyújt majd ez a’ kis ember maga felől a’ Görögöknek! Ő magát választotta Vezérűl a’ nagy Király ellen. – Szép igazlószín eggy olly büszke fickónak, a’ ki Macedóniában, és Görög Országban meg nem tud férni! – Bár az egész Világgal parancsolhatna, ’s úgy gondolkozna mint Diogenesz!

Semmiről sem álmodoztam kevesebbé, tegnap éjjel Ulyszesi vánkosaimon feküdvén, mint arról, hogy eggy Király jő látogatásomra – midőn hordóm’ faretesze nyikorogni kezde, ’s Alexander eggy kis lámpással hozzám bétekintett. – Te különös ember vagy, monda; téged kereslek, noha épen nincs okom tegnapi elfogadásodon megnyugodni; ’s kevésben múlt hogy eggy esztelen szándékra nem ragadtál.

Szabad tudakoznom, mellyikre? –

„Nem lenni Király, hogy Diogenesz lehessek; és a’ Királyokat úgy alázni, mint te.”

Engedj-meg nékem Alexander, az nékem nem volt szándékom. A’ verőfényen fekűdtem midőn hozzám állottál. Olly kényemre feküdtem ott, hogy nem lehetett nem sajnálnom attól a’ gyönyörűségtől lett megfosztatásomat, mellyet a’ Királyok semmire sem becsűlnek. Néked nálam nem vala semmi dolgod; nékem pedig nálad semmi kérésem. Félóráig is eltörhettem vólna eszemet mit kérjek tőled, ’s még sem találtam vólna egyebet, hanem hogy térj ki előlem a’ napról.

„Jó! ha te a’ legkülönösebb Filozofus vagy azok között a’ kiket láttam, úgy talám én is a’ legkülönösebb Király vagyok azok közt, a’ kiket te láttál. Te nékem tetszessz. Bár kész vólnál engemet a’ fegyvercsörtetés közt késérni. Eggy olly becsűletes emberre van szükségem, a’ ki nékem az igazat megmondja, – ’s úgy tetszik, hogy te annak oda illenél!” –

Alexander Király! Tulajdon útja van mindennek, a’ mellyről eltérnie nem illik. Nem lennék én többé Diogenesz, ha veled mennék. De, ha kívánod, annyi igazságot adok az útra, hogy az elég lessz, ha a’ Világot öszvejárod ’s nyered is.

„Magunk közt maradjon a’ szó, nincs is kevesebb szándékomban mint az, hogy az egész Világot magam alá hajtsam. Nem tehetek róla: ollyan gondolataim vagynak, mellyeket lehetetlen kikergetni fejemből. Macedónia semmi sem; – Græcia egynehány patkónyomásnyival több; – Kis Ázsia, Arménia, Média, India, – ez a’ négy még is már alkalmas darab! de ha egyszer ezt magunkévá tesszük, úgy még inkább lessz okunk, azt a’ hátralévőt is magunkévá tenni igyekezni. – Eggy szóval ez a’ Világ eggy darab, úgy é? és így a’ rajta lévő embereknek sincs több Vezérre szükségek egynél; ez az eggy pedig – úgy érzem, senki sem lehet inkább, mint – én!”

Nem felelek róla, hogy ha ezen általesel, még az jut eszedbe, hogy a’ hóldba ’s a’ több plánétákba útat verj, ’s az egész napi-alkotványt ostromold, mert az is eggy darab; annak birtokához, mihelyt a’ főldet magadévá tészed, bizonyosan just fogsz csinálni magadnak.

„Chimærák után soha sem fogok ásítozni; – az én szándékom, jó Diogenesz, olly nemes olly szép, ’s olly könnyű, hogy csudálkoznom kell, miként lehetek én első a’ kinek az eszébe jutott.”

Kacagni fogsz rajtam, Alexander Király, de higyd-el, hogy én épen így gondolkoztam vólna ha a’ te kecsegtető környűlállásiddal bírtam vólna illy ifjú koromban. Markodban vagyon a’ Görögök’ szíve; harmincezer Göröggel pedig eggy olly fickó, mint te, az egész Világon keresztűlhajt. – – De, – mit csinálsz azután véle, ha magadévá tészed? –

„Szép kérdés egy Filozofustól! Azt, a’ mit Macedoniával, és Epirusszal tennék, ha egyebem nem vólna. Ó már az szépen ki van dolgozva fejemben. A’ vad Nemzeteket újonnan épűltt Városokba szítom; nékiek bőlcs törvényeket adok; minden nagy folyamat ’s tengertorok mellett új kereskedőpiatzokat építek; Tartományaimnak mindenikét alkalmatos útakkal eggyeztetem-öszve: az egész főldet eggy nyelvre, ’s ezzel az eggy nyelvvel a’ mi Tudományainkra ’s Mesterségeinkre tanítom-meg; és, hogy egyszerre végigláthassak mindent, ’s gépelyemet rendes forgásban megtarthassam, nyertt Birodalmaimnak szintén közepette eggy nagy Várost állítok, melly minden Nemzetségek eggyesítö pontja, ’s forgásaiknak lelke, a’ Természet’ és Mesterség’ kincseinek tárja, ’s az emberi Nemzet Amphiktionjainak lakása, a’ válogatva szedett Lelkek’ Akademiája, eggy szóval a’ Világnak Anyavárosa ’s az én lakó hellyem légyen.” –

’S mit gondolsz, Alexander Király, meddig tart ez a’ nagy alkotványod?

„Míg eggy Alexander lessz, hogy azt intézni tudja. Ez dicsekedés formáinak látszik, de, meghiszem, annak fogod nézni, a’ micsoda. De tegyük-fel, hogy az emberi dolgok állhatatlansága, vagy inkább az emberi agyvelők’ szédelgősége, mellyek még a’ bóldogságba is csakhamar belé únnak, munkámat fel fogják forgatni: az a’ haszon, mellyet én ez által az emberi Nemzetnek tészek, még is sok századokra fog kiterjedni; ’s nékem jutalmúl még is megmarad az a’ gyönyörűségem, hogy lételemnek múló álmát eggy olly bátor igyekezet által, mellynél nagyobb még nem szállott emberi lélekbe, bizonyos értelemben halhatatlanná tevém.” –

Hát a’ teljesítés nehéz vólta? – – –

„Nehéz vólta? Bízzd rám. Csak tíz esztendőt engedj; akkor osztán jer, ’s nézzd-meg mit tettem.”

’S hát az a’ sok fej, mellynek le kell húlni nyakáról míg annyi Nemzeteket a’ te intézetedtől függésre szoktatsz?

„A’ nélkűl ugyan meg nem esik. – Sajnálom szívesen, – mert a’ vérontásnak barátja nem vagyok: de hogy a’ fejhullások miatt szándékomtól elálljak, azt ugyan az egész Világ feje kedvéért sem cselekszem. – Nem vetem é kockára a magamét is?

Ezen feljül a’ Hirkániai ’s Baktrai asszonyok olly termékenyek, hogy általok az egész veszteség majd hellyre ütődik.”

Ó Alexander! mondám, te most húsz esztendős vagy; mások nemtelen feslettségben, poharak közt, ’s asszonyi fedhetetlenség’ ostromlásában tőltik-el fiatal napjaikat, – te pedig eggy közönséges Ország’ felállítása felől tészessz előrajzolatot, ’s ímé hozzá fogsz teljesítéséhez. – Látom mennyire illetett-meg nagy ideád’ szépsége; te úgy vagy teremttve, hogy azt, a’ mit a’ kis lelkek chimærának tartanak, végre hajtsd. Veled eggyütt, magam is nevetnék magamon, ha szándékodnak abbanhagyására akarnálak bírni. Tégyűk-fel, ha annak hátráltatására nyomos ellenvetéseket hordhatnék is elő, nem annyi vólna é az, mintha eggy szerelembenn égő Ifjúnak azt akarnám demonstrálni, hogy jobban tészi, ha félbeszakasztja szerelmét? – Az olly lelkeket mint a’ tiéd, ollyankor hordja-elő az Ég, mikor új formát akar adni főldünknek. Azok a’ törvények, a’ mellyek bennünket köteleznek, nem tenéked vagynak írva. – Ha én Athénei, vagy Spártai, vagy Kappadóciai, vagy Mediai, vagy Aegyptuszi lakos vólnék, talám szidnálak; de én ez nem vagyok; én Kozmopolíta vagyok. Nem ismerek olly okot, melly valaminek tevését, vagy elmúlasztását javasolhassa, az emberi Nemzetnek egészben tekintett javán kívül. Menj, Alexander, menj, ’s hajtsd-végre azt a’ nagy gondolatot, melly lelkedet elfutotta! – De legdicsőbb lépéseid közt se felejtsd-el, hogy mi, közemberek, az örömöt és fájdalmat szint’ úgy érezzük, mint temagad; és hogy minden érdemeid ’s tökélletességed mellett is olly gyarló vagy, mint mi. Eggy nyomorúltt nyilszála eggy Szogdiáni rabnak vagy eggy hitetlen Médusz négy öt csep mérge, elégséges arra, hogy nagy szándékod füstbe vettessék. A’ te pályád veszedelmes pálya. Az ember semmit sem tűr-el olly nehezen, mint a’ határtalan hatalmat. Az a’ szempillantás, mellyben eléggé gyenge lészessz tömjéntgyújtó ellenségeidnek elhinni, hogy több vagy mint ember, dicsőségednek határszélét elődbetolja. Szép tetteidet akkor olly csúfságokkal fogod megfertéztetni, mellyek igen is fogják éreztetni veled, hogy csak ember vagy. Kegyetlenséged ’s zabolátlan indúlataid gyűlölségessé tészik uralkodásodat, életedet megrövidítik, ’s Országodat hasonlóvá tészik azokhoz a’ messzére sugárzó méteoronokhoz, mellyek az egész Világot csudálkozásra ragadják, de azalatt míg minden szem reájok mered, hirtelen elpattannak.

Alexander elcsüggedtt fővel űlt hordóm’ szélén, ’s elmerűlve látszott azonn a’ mit mondottam. Azt tartom hosszas prédikátziómon szúnyókálni kezdett. De csakhamar hogy elnémúltam, feleszmélkedett, felkőlt, ’s azt mondá, hogy virradtakor Korinthuszból tovább megyen. – „Tréfán kívül, Diógenesz, nem lehetek é néked valamiben szolgálatodra? A’ mint látom, Korinthusz téged nem becsűl érdemed szerint.”

Én megelégszem azzal ha nem bánt. A’ te lelkedféle lelkek jóltenni teremtettek. Ó Alexander! hány ezer sinlődik most rajtam kívűl a’ legmélyebb inségben. Ha azt tennéd az én kedvemért hogy ezek a’ Bóldogtalanok születésednek óráját áldják, úgy többet adnál nékem, mint a’ mennyit maga Dáriusz is adhat.

„Te bóldog ember vagy, Diogenesz. Nem bosszankodhatom miatta, hogy talám te vagy az az Eggyetlen, a’ ki kiád barátságomon.” –

Alexander, (így felelék) annyira tisztellek, a’ hogy még senkit sem tiszteltem. De azt a’ mit szívemben érzek, nem mondhatom. – Király nem lehet Barát, sőt Királynak nem is lehet Barátja. –

„Üsse-meg a’ kő egyenességedet, Diogenesz! nem akarok több részt venni belőle. Utoljára még annyira vinnél, hogy hordódba kívánkozzam; pedig eggy Világnak elég eggy Diogenesz.”

Azt nem merném mondani; de az igaz, hogy két Alexander alatt dőledékké lenne kevés idő múlva.

„Igaz a’ mit mondassz, jó Öreg! – Isten hozzád!”

Alexandernek kell annak lenni, a’ kibenn az a’ szörnyű gondolat támadhat-fel, hogy e’ főldnek minden Nemzetségeiből eggy Nemzetséget alkosson. Az én képzelődésem annyira nem terjed. – –

Elhitetem magamat hogy eggy tudákos Varázsló vagyok, a’ ki mágusi vesszejének segítségével minden idéáit valósággá változtathatja, – és a’ ki előtt pusztán áll eggy olly tágas sziget, mellyen egynehány százezer ember feleségestűl, gyermekestűl – minden férfira legfeljebb két feleséget és hat gyermeket vetvén, – ellakhatik, élhet.

Felteszem továbbá, hogy ez a’ sziget – az ám bezzeg a’ kérdés, mit kellessék feltennem? – azt é példáúl, hogy az én Embereim még nem születtettek; – vagy születtettek ugyan, de még fel-nem-nőttek; – vagy felnőttek ugyan, de még vadok; – – avagy hogy olly tanúlttak, olly módosok ’s szelídek légyenek mint mi Görögök vagyunk? – A’ dolog megérdemli hogy meghányjam, vessem.

Meg hánytam-vetettem, ’s abbann állapodtam-meg, hogy felnőtt emberek légyenek. Nem gyözném várni, míg ennyi embert nemzek, nevelek, karkötőn addig jártatok, míg megtanúlnak járni.

Másként – elfelejtém, hogy Varázsló vagyok! – Avagy nem ollyanokká fogja é őtet pálcám teremteni, a’ millyeneknek óhajtom? – Ez nem kis szerencse; de illyetén szándék mellé elmúlhatatlanúl szükséges is. Alkosson a’ Manó Tartományt, ha kedve tartja, ha olly embereket lessz kéntelen öszve-szedni, a’ millyeket talál.

Albániából, Ibériából ’s Kolchiszból tehát minteggy százezer szép lyányt szállítok-bé szigetembe; mert azt mondják hogy sehol sem teremnek szebbek mint ottan. – Hogy őket négy ’s ötszáz-ezer lyányok közzűl válogatva szedtem, az tudnivaló; piross, pozsgás lyányok, szőke hosszú hajjal, kék szemmel, domború mellyel, húsos tomporral, eggy szóval a’ kikben mind meg van az, a’ mit a’ lyányhozértő az igaz Szépséghez valónak tart; színek csupa rózsa meg’ liliom; és – mindnyájan husz esztendősök.

Ezeket a’ szép teremtéseket eggyetlen eggy csapással varázslom épen Május közepén az Antilibanusz legkiesebb partjára. – Az én Tündéreim már mindenik Mandolafa alatt asztalt terítettek; – nem ollyatén csemegékből, a’ millyekkel a’ mi Gazdagaink magokat lassanként megmaszlagolják; – nem; jóízű, tápláló, leves étkeket készítettek nékiek, ’s friss forrásvizet mellé, annyit a’ mennyi nékik kell.

Ezen keresztülesvén, hé, eredj Hirkániába ’s Baktrianába, ’s hozz-elő nékem százezer fiatal combos fickókat, – nem kellenek nékem Adóniszok, szakállatlan Ganymédeszek, ollyanok, a’ millyeneket ti Gynæceumaitokban tartatok; – erős, izmos, vállas lapockás pimaszokat hozz-elő nékem, kiknek még minden fickóhevek megvan, erdőkben laknak, ’s a’ tygriseket ’s párducokat öldösik, ’s bőrökbe őltöznek. – –

Mint néznek a’lyányok és legények egymásra ha majd eggyűvé akadnak – ó azt könnyű elképzelni!

Végezze-el már most a’ Természet a’ mit én elkezdettem.

Soha se törjétek rajta magatokat, ő nem fog rossz munkát tenni.

„Hogyan? ’s csak forrásvizet mellé?” azt kérditek. „Nem adok é nékik Tházuszi, Chiuszi, Cypruszi bort?” – Eggy cseppecskét sem! Azt gondoljátok, hogy az én Hyrkániai Pimaszaimnak szükségek van az illy erősítő szerekre? Lyánykáim rossz neven vennék ezt a’ kevés bízodalmat.

– – Hasad a’ hajnal. A’ Legények ébredezni kezdenek – ’s a’ szegény álmos Lyánykákat is kőltögetik. – Jó! teljék kedvek, úgy is utoljára esik-meg! – – Rajta Tündérek! kapjátok-fel őket hírtelen, ’s vigyétek olly gyorsan vissza erdeikbe, a’ hogy ide hoztátok; nincs többé szükségem rájok.

Júno-Lucína, légy segédünkre! kilenc hónap múlva legalább százharmincezer gyermekem ’s lyánykám lessz; a’ lyánykáim mint egy-egy^* Grátzia; a’ férfi gyermekek mint maga Ámor. – ’S most jer már, ’s lássad, nem olly Reszpublikát alkotok é belőlök, a’ millyet még soha sem láttál.

Be köszönöm magamnak, hogy Reszpublikám’ jövendőbeli Lakosit tulajdon ideám szerint hagytam csinálni; – vagy, igazábban szólván, hogy rá bíztam a’ „meg nem romlott Természetre,” hogy csinálja ollyanoknak, a’ mint nékie tetszik. Mert ha meg kell vallani az igazat, eggy egész esztendő sem lett vólna arra elég hogy a’ ti Görög ’s Azsiáta fa-bábjaitokat ollyanokká faragjam, hogy Reszpublikámba belé illhessenek.

A’ minap jelen valék az Iszthmusi játékon. Szörnyű tömöttség tolta magát szemem elibe! Végig néztem ott, a’ Királyokon ’s Királynékon kezdve, szintén a’ rab-kalmárokig, ’s citrom-kofákig! Hány féle Nemek ’s kifajzások csak nem megszámíthatatlan Osztályszakaszokban! – Igazgatók, Archonok, Tanácsok, Szószólók, Perfolytatók, – Vezérek, Ezredesek, Kapitányok, szintén azon Bajnokokig, a’ kik tizennyólc fillér napiszámért vitézkednek; – Papok, Poéták, Történetjegyzők, Filozofusok; – Festők, Faragók, Lantosok, Építők, minden szükséges és szükségtelen Mesterségeknek Mesterei, Kalmár, Hajós, Gyöngyárúló, Sáfrányos, Borkupec, Szakács, Pástétomsütő; – Színjátszó, Mímus, Kötéljáró, Szemfényvesztő, Zsivány, Tányérnyaló, Kerítő; – ’s ezek közt annyi bőlcs, elmés, tréfás, ostoba, eggyűgyű, becsűletes ember, annyi akasztófára való, büszke, alacsony lelkű, uzsorás, pazérló, lator, Szykofanta – annyi szélvész, annyi bolond mindenféle színből, nemből, fajtából, ’s termetből, hogy Arisztoteles húsz esztendeig sem érne reá, hogy őket arranzsírozza.

Millyen hatalmas Istenség mondám, a’ Fátum! Mellyik Filozofus az, a’ ki illy heterogénea partikulákból eggy „csak valamennyire is szenvedhető Egészet” csináljon? – A’ Fátum neki áll, ’s belőle alkotta-öszve a’ mi kis tartományainkat; ’s még is, a’ dolognak eldúltt vóltához képest, alkalmasint szenvedhető minden, – úgy é?

Azonban kéntelen vagyok megvallani, akár az én Reszpublikám’ hibája az, akár valami egyébé, hogy én ezeknek az embereknek igen kevés részének tudnám venni hasznokat.

Legis legelől, az „Ország-tisztviselőinek” mutatnék útat; mert az én Reszpublikámnak önnmagában kellene forgani, külömben eggy sulymot sem adnék érte.

Katonák? – Pólgáraimnak bóldogoknak kell lenniek, a’ nélkűl hogy annak lenni láttassanak. Az idegenek ne gondolják hogy megérdemli a’ szerencséltetést a’ rájokütés; – Rablóktól pedig nem félnek. Izmos inas legények ők, a’ kik a’ görcsös botokkal úgy tudnak hadazni, mint ti elpuhúlttak eggy vékony pálcácskával; – úgy tartom, egyszernél többet nem jön kedvetek feleségeik ’s lyánykáik után leskelődni.

Építőmesterek? – Palotákra, Templomokra, Amfitheátrumokra nem lessz szükségünk; ahhoz pedig hogy fából télére rendes kis kalyibákat állítsunk, nem kell Architektus.

Mi meg fogunk elégedni azzal, a’ mit a’ Természet szigetünkön termeszt, ’s azt, meg is emésztjük. Nem lessz tehát semmi csereberélni való portékánk. – Hajósaitok Negóciansaitok Isten’ hírével tovább ballaghatnak; – nálunk nem kapnak semmi vásárlani valót.

Gyapjúfonóitokra ’s Selyemszövőitekre sem szorúlunk. – Gondom lessz arra, hogy szigetünkbenn annyi medve, farkas, róka, ’s hiúz légyen, a’ mennyinek bőrére Lakosaimnak szükségek lessz; hogy pedig nyári ruhánk is legyen, a’ sziget’ déli részét gyapjú csemetékkel űltetem-bé. Feleségeink ’s Lyánykáink szedjék, ecseteljék, fonják, szővjék, fessék azt, ha kedvek tartja, ’s magok szabják magoknak a’ köntösöket; mert a’ csínos öltözetet ezek is úgy szeretik, mint a’ ti Lyányaitok.

„’S mire való a’ köntös? Úgy é, ezt fogja tudakozni eggy Gymnozofiszta?’ –

Azért, mert először: a’ szél és nap bőröknek rózsáit ’s liliomit eldurvítanák; – másodszor: mert nem látom jónak, hogy gyermekfickóim ’s felserdültt Legényim Kedveseiknek szépségeikkel annyira megfamiliarisozódjanak, hogy azokat első szempillantások ólta könyv nélkűl is tudják.

Kézmíveseitekkel? Mi hasznokat venném nékik? De bizony talám „Festőiteket ’s Faragóitokat” is nektek hagyjuk. Nem örömest tészem ugyan azt; de az attól való tartalék, hogy Maradékink közzűl egynek kedve ered képecskéjének Kápólnácskát építeni, ’s abban magát Pappá tenni, felűlmúlja az ő Mesterségekhez vonszó szeretetemet. ’S igazán szólván, nálok nélkűl könnyen el is tudok lenni. Ha Legényeim közzűl eggyik vagy másik olly szépnek tartja Kedvesét, hogy azt hosszabb időre tartandóvá óhajtja tenni, – no jó! tanítsa-meg őt Amor mint kellessék annak eleven Kopiáját csinálni; szebb lessz az mindenkor, ’s bizony állandóbb is, mintha Apellesz vagy Lyzippusz készítette vólna.

Szakácsaitok? Pástétomsütőitek, csemegefőzőitek, illatszűrőtök? – – Félre, félre velek! – Az én embereimnek maga főzzön a’ Természet, vagy legalább ő tanítsa a’ főzésre. Csemegéik faágakon ’s veteményeken teremjenek; – ’s Asszonykáim a’ legcsínosabb, legtisztább, legízletesebb, legjobb szagú portékák a’ nélkűl hogy egyébre szükségek vólna friss kútvíznél, eggy bokrétánál, ’s vánkósaikra vagy pázsitágyokra hintett rózsaleveleknél; hol, bizonyos feltételek mellett, megengedem, hogy álmokból felserkentsétek.

„Filozofusaitok, Történetíróitok, Poétáitok?” – Követem ő Kegyelmeket, de hasznokat nem vehetem? Az ő Tudósságoknak csak fele is elégséges vólna őket örökösen megőríteni. – „Poétákká” őket a’ szerelem, vagy az örvendező elragadtatás tégye. – „Történetíróitoknak” munkáiból csak gonoszságokat tanúlnának, mellyeket nékik ismérni nem szabad; vagy olly virtust, mellynek hasznát nem vehetnék. – Filozofiára nincs szükségek; ha pedig vólna, ott a’ Diogeneszé, – ezt pedig tanúlják anyáiktól ’s dajkáiktól; – e’ szerint, Isten hírével, édes Uraim!

„Színjátszók, Mímusok, Táncolók,” és más egyebek kik e’ rubrika alá tartoznak; – Meglehet hogy az ollyan Reszpublikákban, mint a’ tiéitek, hasznos tagok! múlatják a’ Népet ’s – az nagy haszon a’ Fejedelmeknek; – nékünk rájok semmi szükségünk. – – Az én Ifjaim táncolni az Örőmtől tanúljanak. Fújjátok bár nékiek furuglyátokat, hogy a’ tempót el ne hibázzák, fogadok a’ mibenn akartok, hogy ide fogtok seregleni, ’s azon lesztek hogy természeti táncaikat tőlök eltanúlhassátok. Majd táncpalotáitokban fogjátok azt hímezni: de azt a’ nyájas kellemet, melly az ő szökdécslések kőzt lebeg, azt hijában hímezitek; azt, édes Barátim, érzeni kell; hogy pedig azt egészen érezhessétek, szükség hogy szigetem’ lakosai légyetek. – A’ Mímusok az olly eggyűgyű Nép előtt mint az enyém, érthetetlenek maradnának; a’ Színjátszók^*

S ínjátszók

pedig – – – vallyon mit játszanának ők? Tragædiákat? miért kellene fiatal lyánykáimnak ’s asszonykáimnak szemeit erőltetett könnyekbe fereszteni? – Komédiákat? – Mi köztünk nem lessz tőbb bolondság annyinál, a’ mennyire elmúlhatatlanúl szükségünk lessz, hogy se igen ostobák, se igen tudósok ne légyünk; e’ pedig nincs annyi, hogy azonn eggy egész Parterr nyerítő karrikaturára csiklándoztassék. – Eggy szóval, találunk mi módot az idő’ hosszaságát elfelejteni; tartsátok magatoknak azokat, a’ kik azt nálatok felejtik; ’s – osztán, mi a’ manóval is fizetnénk őket?

„De Orvosaink csakugyan lesznek, úgy é?” – Elég rossz, ha nálok nélkűl el nem lehetünk! – Tisztelem, becsűlöm Hippokratesz Uraimékat, szívesen fogjuk látni, ha hozzánk jőnek; de nálunk kevés munkát kapnak. – A’ mi szigetünk’ levegője egésséges levegő; ’s természeti élésünk, asztalunk mértékletessége, vídám elménk, kevés gondunk, aggódásunk, töprönködéseink mellett, – mire valók vólnának mi köztünk az Orvosok? Uraim, ha megúnjuk a’ tartós egésséget, akkor magunkhoz fogunk benneteket hívni; ti bizonyosan tesztek róla.

Azt a’ nagy csoportot, mellynek eggy része kezeinek gyorsasága, másika nyelvének pergetése, harmadik lábszárainak forgatása, negyedike cselekedeteiteknek magasztalása által keresi élelmét, – (adná Isten hogy Országtokat ettől a’ Nép’ seprejétől kitisztíthatnátok) – Barátim! még elég népetlen szigetek vannak, küldjétek oda; – az enyémen több lakos nem fér-el.

Épenn ollyan ez, mint a’ millyet Arisztoteles kíván, sem nem igen hideg, sem nem igen meleg; levegője, tiszta és szelíd; agyagja, termékeny; erdeje, teli vaddal; cserjéi, teli pacsirtákkal, fülemilékkel, tenglicekkel; folyói és patakjai, teli hallal; hegyei ’s legelői, teli nyájjal; mezői, riskásával ’s búzával.

Látjátok, hogy lakosaimnak ha csak kevéssé igyekeznek is azon gazdagság megtartásán, mellybe őket most teszem, sok századokig tartó tárjok van.

Minthogy csak eggy vesszőcsapásba kerűlt, hogy nékiek kunyhókat is szerezzek, megszerzettem azokat. – Erős cédrus^* fából készűltek azok eggyről eggyig, pálma levéllel vannak béfedve, tágasok, egyformák, ’s szigetemnek lakható minden részein, melly darab inkábbára lapályból áll, egyenlően kiszabott messzeségre vannak elszórva. Minteggy hatvanezert állíttattam; most ez elég lessz; ha pedig idő-múlttával több kell, vagy ezek leroskadnak, építsenek újakat Szigeti Uraimék.

„Építsenek? – könnyű azt mondani; de ahhoz több is kell. Hol vesznek fejszét, fűrészt, fúrót? mert a’ nagy szálfákat nem fogják fogaikkal ledöjthetni, sem gerendákká ’s deszkákká nem rághatják; – hogy pedig baltájok ’s fürészek légyen, vasbányájoknak, olvasztó hutájoknak ’s hámorjoknak kell elebb lenni; ’s hogy megint ezjek légyen….” – hordja el a’ patvar a’ sok ezjeket, azjokat! úgy egészen oda lessz a’ Reszpublikám! Lakjanak főldkunyhókban, szirtüregekben! De hol a’ manóban veszek én annyi szirtüreget? Azt sem engedhetem-meg pedig – tudom én miért nem! – hogy Városokban lakjanak. – – A’ láncos kő tud magánn egyébként segíteni, hanemha mindjárt most annyi fürészt, fúrót, fejszét adok kezekbe, a’ mennyivel magokat béérik, vagy varázspálcám ütésével azt viszem véghez, hogy a’ körűltem szolgáló lelkek legalább minden húsz esztendő alatt eggy illyen szerszámokkal megrakott hajót a’ Sziget partján elmerítsenek.

De már ideje is vólna hogy Népemet új szállásaiba vezessem.

Pálcám’ ereje által életeknek első tizennyólc esztendeit elaludtattam velek; ’s ímé mindnyájan Legény, Leány, a’ tizennyólcadik esztendő’ súgár növésében, erejében, ’s teljes virágában serkennek-fel, megérlelve életeknek legédesebb gyönyörűségeit kóstolni, ’s azon könnyü munkáknak megtevésekhez, mellyekre őket a’ Természet készítette. –

Ó Ámor, és te, nyájas Vénusz, mindent tenyésztető Istenségek! – titeket hívlak most ségítségekre gyermekeimnek! Tinéktek illik azt az édes, ’s hatalmas ösztönt, melly, a’ midőn majd őket egymásfelé vezetem, legelőször döbben-meg mellyjeikben, kifejteni, és azt, a’ mi nálatok nélkül a’ fibráknak hathatósabb játéka vólna, szerelemmé ’s édes érzésekké olvasztani.

Ne gondolja senki, hogy én itt eggy Deus ex machiná-t invokálok. Nagy szükségem van nékem erre a’ mennyei segedelemre. Nem kis dolog százharmincezer tizennyólc esztendős embert hóltok napjáig bóldogokká tenni. Míg még csak azon törtem magam, hogy őket megcsináltassam, könnyű vólt a’ dolog: de minekutánna megvalának, őket bóldogokká is tenni, vagy igazábban szólván, minthogy a’ Természet elegendőképen gondoskodott arról hogy bóldogok légyenek, azt vinni véghez hogy esztelenségek vagy tapasztalatlanságok bóldogtalanokká ne tégye – ez ám a’ göcs!

Bár csak az én varázsmesterségem arra tanítana-meg, hogy’ kellessék fennmaradásoknak vagy szaporodásoknak más módját lelni. Mert ha részrehajlás nélkűl tekintjük-meg a’ dolgot, az evésnek, ivásnak, és még eggy harmadik valaminek (melly leginkább akkor jelentgeti magát, mikor jól ettettek, jól ittattok) szüksége a’ valóságos forrása az emberi nyomorúságoknak. Még jóval a’ szép Heléna előtt adott eggy Valami, a’ mellyet, úgy tartom, nem lessz szükség tulajdon nevén neveznem, ezer meg ezer inségre alkalmatosságot; – ’s valld-meg hány önnönszeretetből vagy kapzsiságból származó gonoszság marad fenn, ha levegővel és napfénnyel fogunk elélhetni.

De már most azt meg nem változtatjuk! Édes fattyaim, itt az én szíves akaratom rajtatok nem segíthet; kéntelenek vagytok úgy élni, úgy tenyészni, mint más földi lakosok. Nem tehetek egyebet, hanem hogy majd a’ Természetet kérdem-meg mint akarja hogy az eggyikkel ’s másikkal éljetek? – Mert nem vagyok olly szemtelen azt gondolni, hogy jobban tudom azt mint ő.

Kezdjük a’ tenyészésen! mert ez a’ legnyomosabb cikkely. Az én Legényim ’s Leányim most a’ fák’ árnyékaibann ülnek, ’s szolgalelkeim őket riskásával ’s gyümőlcssel vendéglik, ezutánni rendes eledeleikkel. Ebéd után táncra kelnek-fel – addig pedig törvényszabásunknak ezen szakaszán keresztül kell esnünk; a’ dolog nem szenved haladékot.

Plátó azt tartja, hogy az Asszonyoknak közös bírtoka a’ legbizonyosabb mód őket a’ Társaság’ csendességére nézve árthatatlanokká tenni. – Ez az ő Reszpublikájában meglehet, melly csupa ideákból van öszve tóldozva-fóldozva, és csupa ideákat vett célúl: – az én Reszpublikámban, hol mindennek természetesen kelletik menni, meg nem állhatna. Meggátlaná szigetem’ népesűlését, ’s gyermekeink mindenik férjfiban keresnék atyjokat, és épenn azért nem lelnék-meg sehol is, mert az szintúgy lehet ez, mint amaz. A’ szerelem, mellyből a’ Természet bóldogságunknak elfogyhatatlan forrását akart készíteni, baromi ösztönné, ’s, nem gyönyörűséggé, hanem éhségi szükséggé, alacsonyítatnék-le. Eggy szóval, által nem látom, hogy lehetnének az én embereim ezen Rendelés mellett olly bóldogok, a’ millyenekké őket tenni én szeretném.

„De, tálálhatsz é más szert, ezt kérdi Plátó, mellyel azokat a’ megszámíthatatlan inségeket elkerülhessd, mellyekre a’ két Nemnek különös birtoka által ezer réseket nyitsz? – ’S nem látod é, hogy midőn embereidet háznépekre szaggatod, ugyan akkor Reszpublikádat számtalan apró társaságokra osztod-fel, mellynek mindenikének más célja vagyon, mint az Egésznek?” –

Azt látom, isteni Plátó – – ha szemeim jól látnak, hogy azokat a’ rendetlenségeket, mellyek tenéked olly veszedelmeseknek látszanak lenni, azzal törlöd-el, hogy neveiket elcseréled, és a’ legnagyobb rendetlenséget Reszpublikádban rendnek csinálod; – ’s ha szemeim jól látnak, hogy te, elősegélni akarván ideális Reszpublikád közönséges interesszéjét, azon érzéseket, mellyek által a’ Köz-jó minden Lakosnak különös javává válik, vagy, rövídebben, a’ melly nélkűl Köz-jót, köz-interesszét gondolni sem lehet, elfojtani igyekszel.

Nem tehetek róla hogy a’ Természet annyi rést, annyi nyílást hagyott az emberen, hogy rajtok temérdek tévedés és romlás fér hozzája.

És még is, Papjává hagyom magamat Berecynthia Anyánknak metszetni, ha az a’ csíntalan portéka, a’ mellyröl szólunk, ezerszer kevesebb bajt nem szerez szigetemben, mint a’ Világnak minden egyéb szigeteiben, félszigeteiben és száraz főldén szerez.

Minteggy hatvanezer Legényem, ’s Legényeknél tízezerrel több Lyányom van – kiket koránt sem készűlök a’ Diánna tiszteletére szentelni. – Hogyan? Én engedjek é tízezer szép, fiatal, eleven vérű lyányt ugarban veszni? – Eggyetlen eggyecskét sem biz én, úgy legyek Diogenesz, a’ szegény édes Anyám’ gyermeke!

Itt hát nincs egyéb mód, hanem, vagy még tízezer fickót csináltatni, – arra pedig most épen nincs kedvem; vagy őket a’ hatvanezer közt elosztani; a’ pedig ellenkezik az én Antiplatonizmuszommal; – vagy – –

Nem gondolám é meg, hogy hamar belé únnak a’ táncba? – Kettecskén, ’s néhol hármasan is mint a’ Grátziák, mendegélnek a’ berekbe, mellyekkel sövény gyanánt vettem-körül lakásokat. – No! úgy tartom már nincs szükség azon törni magamat mit csinálok a’ tízezer lyánnyal. Kacagásra fakadna rajtam Ámor és ravaszkodó Anyja; pedig azzal sem jobban sem rosszabban nem lenne a’ dolog, mint a’ hogy nékiek tetszene. – Inkább rájok hagyom egészen. –

Ti intézzetek-el tehát, jóltévő nyájas Istenségek, mindent! Kössetek ez estve, Reszpublikám’ alkotásának innepénn, annyi szövetséget, a’ mennyit akartok. Sem vak sors, sem idegen hagyomány ne légyen gyermekeimnek eggyűvészerkeztetője. Imé lemondok minden engemet sok tekintetekbenn illethető hatalomról, örökre! Csak Ámornak légyen hatalma az ő szíveikenn. – Reménylem öneki gondja lessz tízezer lyánykáimra. Ha ő tízezer más Leányt rá vehet, hogy ugyan annyi Legény mellett ezekkel megférhetnek, ki ellenzheti azt? – „De hát az ötvenezer Legény nem gyúlad é irígykedésre?” – Ha mindenike úgy szereti a’ magáét, mint én egykor az én Glycérionomot, úgy bizony nem. – „De hát ha nem szereti úgy?” – Ugy lássák mit csinálnak; én nem intézhetek-el mindent magam.

Bár csak a’ ti Királyaitok azt tudnák elképzelni, melly édes dolog bóldoggá tenni eggy egész sereg embert! Semmi sem vólt még édesebb előttem, mint az az álom, hogy százezer szeretetreméltó teremtést legalább eggy éjszaka bóldoggá tettem.

A’ házasságot illető törvényem ki van szabva: húsz esztendő alatt reménylem eléggé népes lessz szigetem. –

Ha van é örök Szerelem? – Azt én nem tudom: de annyit csakugyan tudok, – ámbár életünk’ tizenhatodik esztendejébenn igen készek vagyunk reá, – hogy meg nem gondoltt cselekedet egymásnak azt esküdni; hát még kéntelenségből esküdni…! – Nem, édes fiaim, nem adok néktek magam alkalmatosságot, hogy egymásra annál hamarább rá únjatok.

A’ ki azon szabadság által, mellyet szigetbeli Lakosimnak engedek, megbotránkozott, az bizonyosann azon szemidiámeterhez szokta mérsékleni a’ Világot, mellyet eggy két órányira teszen maga körűl azon keskeny határ közt, mellynek ő Ura. Nagy eggyügyűség mind azt, a’ mi másként van mint nálunk, nevetségesnek, hibásnak, botránkoztatónak nevezni. Ha közelébbről tekintjük-meg a’ dolgot, a’ külömbség a’ kettő közt csak abban vagyon, hogy ti engedelem nélkűl vesztek annak elkövetésére szabadságot, a’ mit én az embereimnek itt megengedek; én nem örömest hozok Törvényt, hogy sokat dispenzálhassak ’s büntethessek.

Nem látom-által miért ne lennének állandók a’ házassági kötések az én szigetemben? – Nagyravágyás, haszonkeresés, garboncáskodás, halálos ellenségeskedés, tehetetlenség, ’s tudja Isten, minek hívják a’ ti egyéb elválasztást okozó minéműségeiteket, nem találtatnak fel nálunk. – Azonban megengedem a’ cserét, ha tudniillik abban mind a’ négy fél megeggyezik.

Azok, a’ kik a’ nélkűl hogy cserére szállottak vólna, negyven esztendeig éltek eggyütt, közönséges hellyen jaszmin és myrtus koszorúval fognak megkoronáztatni; ’s ez által azt az elsőséget nyerik-el, hogy minden innepnaponn illyetén koszorút viselhessenek, ’s legfeljűl űlvén, voksokat legelől adják.

Eggy olly Szép – (rút eggy általjában nincsen is az én szigetemen:) kinek szemére lehet lobbantani, hogy ugyanazonn eggy időben két Férfinak tőltötte kedvét, arra fog kárhoztatni, hogy három hónap alatt minden innepen hat hüvelyknyi magosságú hegyes orrú cipőkkel ’s tizennyólc hüvelyknyire tornyozott kecskehaj búbbal jelenjen-meg. – Ez olly irtóztató büntetés az én asszonyaim’ szemekben, hogy az egész főldkerekségén sehol sincsenek – vígyázva bánóbb asszonyok, mint ők.

Egyébaránt az én szigetemben nem szabad valakinek a’ más szerelme dolgába avatkozni. Az, a’ ki két Szerelmesnek rejtekbarlangjában leskelődni mérészlett; vagy az, a’ ki a’ férjnek elbeszélli, hogy feleségét valamelly Idegennel eggy rózsabokor megett űlni látta, – minden irgalom nélkűl feltétetik eggy csólnakba, ’s első arra alkalmatos széllel, a’ Trítonoknak ’s Néreiszeknek ajánlva, tengerre eresztetik. Eggy illyetén kártékony teremtés elégséges vólna szigetembenn a’ meghasonlás magvát elhinteni.

Azt mondjátok, úgy é, hogy e’ szerint lehetetlen lessz valamelly asszonyt a’ felől meggyözni, hogy ő két férfinak eggy időben tőltötte kedvét. – Nehéz az igaz; de csak ugyan nem egészen lehetetlen. Mert lehetetlen lett vólna külömbenn az említett Törvény értelme alól azt a’ férfit vagy asszonyt ki nem venni, a’ ki az illyen esetben szorossan interesszálva lett vólna. Tégyük-fel, látnám hogy a’ feleségem eggy valakivel megánosságot keres, nem csak szabadságombann áll (ha eléggé embertelen vólnék utánnok leskelődni ’s őket meglepni) hogy feleségemet a’ magos sarkú cipők ’s kecskeszőr pyramisz büntetése alá vessem; hanem az is hatalmambann áll, hogy, ha kedvem tartja, sógoromat a’ cserére kénszerítsem.

Azonbann azt állítják szolgalelkeim, kik a’ morális Világ történeteit olly accurate tudják sok száz esztendőkkel elébb kikalkulálni, mint a’ Csillagnézők az Ekklipsziseket, – hogy ez az eset Reszpublikámnak első huszonöt esztendeibenn alíg történik meg ötször hatszor, melly öt hat ezerszer kevesebb, mint más Tartományban, (feltévén hogy abbann annyi számú Lakosok találtatnak) eggyetlen eggy hónapocska alatt megesni szokott.

Ámor nékem nem veszi vétkűl, ha azon alázatos tisztelet mellett is, mellyel nékie tartozom, kivallom felőle, hogy ő eggy csíntalan, pajkos, állhatatlan gyerek; a’ ki akármelly szemesen vígyázzanak rá, még is néha istentelenségeket követ-el. – Én őt másfélének nem tehetem; – ’s Isten Világ előtt, Legiszlátoraitokra ’s Morálisztáitokra provokálom magamat, tegyék jámborabbá, ha tehetik.

Mit tehetnék hát egyebet mint azt, hogy vagy szárnyait metéljétek-el, – ha pedig azt elmetéllitek, messétek-el mindenét a’ mi elmetszhető; – vagy Népem közt a’ „Szemes vigyázást” teszem legelső virtussá; a’ mint az valóbann az is, akár hol és akár kik közt fogtok lakást.

A’ FÉLTÉS szavát azon háromszáz hatvanöt szók száma közzűl, mellyből Lakosaimnak nyelve áll, kirekesztettem. – – Rosszúl tettem é?

Kolóniámnak mindenik háza megett eggy gyümőlcsöst, eggy veteményest, riskásával bévetett főldet, és eggy kis pamutberket termesztettem.

Minden háznépnek van mezeje; mentől nagyobb lessz a’ háznép, annál több kéz lessz a’ munkára.

Férfiaim mezejeket ’s kertjeiket mívelik, vagy halásznak, ’s közös erdeimben vadásznak; – lyánykáim ’s gyerkőce legényeim, míg pásztori esztendejeket meg nem haladták, nyájaimat legelik; – Asszonyaim pedig a’ belső gazdasággal foglalatoskodnak s ők vetik-bé a’ kertet; ők készítik az ebédet ’s vacsorát; ’s a’ pamut az ő kezeik közt lessz azzá, a’ mi lakosaimmal elfelejteti hogy nincs Persziai ’s Indiai Manufakturájok.

Mind ezen Munkák mellett, – mellyek nem többek hanem csak annyik, a’ mennyire embereimnek szükségek lessz, hogy jobb ízűn egyenek, jobb ízűn aludjanak, – elég idejek marad a’ múlatásra, mellyben magábann áll az életnek egész becse.

Az Atyának elég ideje marad gyermekeivel játszodozni, ’s játszodozva arra tanítani mint vonja fel a’ tegzet, ’s mint keressen fölöstökömöt maga magának; – Az Anyák azalatt kisded lyányaikat arra tanítják, miként kellessék nékiek a’ fülemile énekét eltanúlni; vagy valamelly költeményes Pásztor dalát a’ cytharán játszani.

Estvénként valamelly kedves környéknek árnyékai alatt gyülnek többnyire egynehány szomszéd Lakosok eggyüvé; lant ’s vídám tréfák üzik-el az idő hosszasságának únalmait; elnézik gyermekeiknek játékjokat, ’s eszekbe jut tulajdon gyermeki korok’ édes álmodozása.

Nem tagadom, előttem igen kedves dolog a’ henyélés és múlatság. A’ Munka eszköze a’ mi lételünk céljának; de nem cél.

Édes gyermekeim! Ha kifogom azt az időt, mellyet elalszatok, legfeljebb negyven ötven esztendő az életetek; nem illik é hát mindent elkövetnem, hogy lételteknek örűljetek?

Reszpublikám alkotásának napja, úgy minden esztendőszakasznak ’s minden hónapnak kezdete, meg’ az aratás és a’ szüret, közönséges Innepeim légyenek. Akkor egész Szigetemenn a’ víg örvendezés lelke lebegjen.

Ezek az Innepek lesznek azon eszközeim, mellyekkel az eggyességet, a’ társalkodás kedvességét és az egymástszeretést fogom Népem közt fenntartani. Úgy szólván ezek azok a’ napok, mellyekhez életeket mérsékleni fogják. – Én már tizenhárom rózsainnepet éltem, így szól majd a’ lyányka midőn azt fogja jelenteni akarni, hogy tizenhárom esztendős. – Ezek azok a’ napok, mellyeknek egyéb napokonn előre fognak örűlni; ’s a’ mellyeknek közelgetésekkel magokat a’ serény munkára serkentgetik. – A’ lyánykák és asszonykák szívesebben dolgoznak, hogy a’ közelgető innepen csínosabb öltözettel jelenhessenek-meg; a’ férfiak pedig azon iparkodnak, hogy telitőlthessék kosarokat, ’s majd ha itt lessz a’víg nap, eggyűgyű életekhez képest, látogató szomszédjaikat szívesen láthassák.

Egyébaránt is azt merem mondani, hogy nem igen van olly Tartomány a’ Világonn, a’ hol a’ faárnyékban heverés ’s a’ munka után való pihenés gyönyörűségeit inkább ismerjék, – vagy a’ hol az innepnapokonn a’ vigasság barátságosabb, szympathiaibb, közönségesebb, ’s a’ mellett még is ártatlanabb légyen mint nálam. – Az én embereim jószívű, vídám, joviális teremtései az Istennek; a’ kik örűlnek azon hogy eggyütt vannak, ’s képezetjek sincs arról hogy ’s mint lehetne az életet egymásnak megkeseríteni, vagy miért is kellene azt? Elhárítottam előlök minden alkalmatosságot, hogy illy természet ellen való gondolatok támadjanak bennek.

Tökélletesen meggyőzettetvén a’ felől, hogy mind az a’ lépés, melly őket a’ Természet eggyűgyűségétől ’s kevéssel megelégeledésétől eltávoztatja, a’ bóldogságtól fogja eltávoztatni, – azon vóltam, hogy lehetetlen légyen nékiek ettől a’ jóltévő eggyűgyűségtől eltávozniok.

Eggy új táncot találó, eggy kedves dalt; eggy kedves éneket költő, azzal a’ gyönyörködéssel fog megjutalmaztatni, mellyet ez által Társainak szerzett. Ellenben valamelly újság’ béhozója, vagy újítás’ tanácslója, akár életek’ nemét, akár lakásokat, ételeket, alvásokat, ruházatjokat, munkájokat, erkőlcseiket, szokásaikat illeti az, egyforma büntetést von magára a’ közönséges nyúgodalom’ felháborítójával; azt tudniillik hogy eggy csólnakra tétetik, ’s bévettetik a’ széles tengerre.

A’ Szép és a’ Jó eggyetlen eggy egyenes habforma vonásban foly-el sok számtalan csapongások alatt; eggy természetű ez a’ kettő. – Ha egyszer szert tettél rájok, ’s még is változtatod, minden újításod veszedelmes lessz, akár mit mondjanak bár Filozofusaitok.

Hogy őket ezen igazság felől meggyőzhessd, hívj-elő eggyetlen eggy Athenei Ifjút, ’s nézzd-el nyólc nap alatt mire viszi szegény Reszpublikámat.

Suhogó selyem öltőzetben, ezűst virággal kivarrva, imhol lépeget az én Urfim, arabiai olajtól ’s essentziáktól illatozva, felfodorított hajfürtökkel, ékes sarukban, úgy mint Foebusz Apolló, mikor előtte az Órák a’ Reggel’ arany kapuit megnyitják. – Millyen felkiáltásokat ejt, midőn lyánykáimat eggyűgyű tulajdon fonású pamut őltözetekben, rózsafonadékkal gondatlanúl felpártázott hajfűrtökkel, fülönfüggők, gyűrűk, gyémánt boglárok nélkűl látja-meg! Micsoda felkiáltásokat ejt ha majd kalyibályokba lép, ’s őket ebédlések, inneplések, táncok alatt látja! – „Istenek, be győnyörű teremtések vólnának ezek a’ lyánykák, ha természeti kedvességeket a’ gondosabb nevelés segéllené! Be szerencsétlen eset, hogy ezek a’szeretetre méltó alakok illy nyomorúlttúl élnek!” – Mi nem élünk nyomorúlttúl; mi bóldogok vagyunk, ifjú Jövevény! – „Ezt nevezitek é bóldog életnek? Szegény gyermekek! be sajnálom eggyűgyűségteket!” – ’S hozzá fog eggyűgyűségeknek eloszlatásához, mellytől az ő bóldogságok egyedűl függött vala. Még csak meg sem értik őt. De a’ mit meg nem tud magyarázni, azt megmutatja nékiek, gyűrűit, szelencéit, ’s azt a’ kis tokocskát, mellyben ezer rendes portékácskái vannak elrejtve, és a’ mellyeknek haszonvételek módját ezek soha ki nem találták vólna. – Ez nincs foganat nélkűl, sejdíteni kezdik, hogy tudatlanok, szegények, eggyűgyűk. Ezer kívánságok támadnak-fel megmaszlagosodott lelkekben, ’s felháborítják még ki nem fejlődött tehetségeiknek nyúgodalmas alvását. Ez a’ kedves Csábító él szíveknek szerencsétlen ellágyúlásával szállást fog köztök, eggy Palotát épít, aranyat, mesterséget, tudományt, kereskedést vét közzéjek, – egynehány napiglan bóldoggá tészi őket, úgy nézik őt mint valamelly jóltévő Istenséget, ’s mit tehet egyebet az ő háládatosságok hanem azt, hogy magokat Sklávjaikká tegyék?

’S mi lessz osztán ebből?

Nem kell néki tíz esztendő, ’s hemzsegni fog Reszpublikámbann a’ sok Kézmíves, Mesterember, Kalmár, Hajós, Pap, Katona, Bíró, Prókátor, Orvos, Filozofus, Poéta, Komoediás, Mímus, Köteljáró, Kerítő, Zsivány és – Kóldus, mint az Iszthmuszi Játékokban. – – A’ jóltévő Athénei Ifjú! az ő ajándéka Pandórai szelence vólt. Ma néki szabadságunkat, nyugodalmunkat, gond nélkül^* való bátor létünket, bóldogító munkátlanságunkat adtuk; ő pedig azért szükölködést, szorongatást, esztelenséget, megromlott erkőlcsöt, betegséget, gondot, aggódást, béesett szemet ’s fonnyadtt orcát ada! – Be bóldoggá tevé a’ Diogenesz Reszpublikáját! Imé az ő szigete, – hálá légyen a’ ti Tudományaitoknak, Mesterségeiteknek! – az, a’ mi a’ több szigetek! –

Annyit fecsegtem előttetek gondolkozásaim felől, hogy talám szükségtelen is Reszpublikám’ igazgatását említeni. Igen eggyűgyű az; annak kidolgozása fél órámba sem került.

Kivévén azt a’ külömbséget, a’ mellyet a’ Természet maga tett közöttök, egyröl eggyig hasonlók egymáshoz; ’s – kérik általam Arisztotelesz Uramat, ne végye rossz neven nékiek, hogy ők ezt a’ feltételét: „Az Erőseb természet szerint való Ura a’ Gyengébbnek,” a’ legútálatosabb feltételnek tartják azon esztelen mondások közt, mellyek valaha Filozofus agyvelőjéből származtak.

„Az Erősebb természet szerint való Védője a’ Gyengébbnek,” ez inkább! – Az ő nagyobb ereje nem ád néki hatalmat a’ Gyengébb felett, hanem kötelességeit eggyel megsokasítja.

Szigeti Lakosaimnak eggyűgyű életek módja, nem sok szükségeik, ’s a’ Természet jóvóltába vetett bizodalmam mellett, a’ miért nékik sok Törvényeket nem is adtam; osztán azért is, hogy őket egymáshoz igen szorossan nem hagytam lakozni, nem látom-által hogyan lehetne köztök olly megromlottság, hogy politziai rendeléseket tégyek. –

A’ ti Törvényszabóitok, követem őket hogy kimondom, gyakorta ollyanoknak tetszenek előttem, mint az a’ jó Medve, a’ ki el akarván űzni Remete barátjának orráról a’ legyet, mind az alvó Remetét megölte. –

Ha, a’ mit nem reménylek, Népem közt holmi kis visszálkodások támadnának, vagy ha valaki akár pajkosságból, akár irígykedésből, akár természeti élességből annyira elfelejtené magát, hogy más ellen ollyat követ-el, mellyet nem akar hogy nekie más tégyen: – nem lessz felette nehéz a’ dolgot Prókátor és Bíró, Szédria, és appellata nélkűl is hellyre hozni.

’S osztán inkábbára olly csekélységből is fog állani az illyetén megbántás, hogy azt egy kis tűrés az eggyik oldalról, ’s meg’ eggy kis magábaszállás a’ másikról, könnyen elfelejteti.

Ha pedig csakugyan Bíró elébe kell menni a’ dolognak, úgy eggy két szomszédot Bírónak hívnak, ’s az ő elintézéseket ellenkezés nélkűl teljesíti a’ kárhoztatott fél.

Erőszakoskodásról illy szelíd Népnél mint az enyém tartani nem lehet; tudom bizonyosan, hogy az elnyomott ártatlannak védelméűl annyi kar emelkedik-fel mindjárt az első sikóltásra, a’ mennyi elégséges a’ Megtámadót egészen vissza-verni.

Egyéberánt az a’ Nép, a’ melly erkőlcs által igazgattatik, valameddig erkőlcseit megtartja, Törvényekre nem szorúl. – ’S ha az én szigeti Lakosaim a’ magokét egyszer el fogják veszteni, úgy – mentse-meg őket az Ég a’ mint mentheti! – – A’ szükség épen úgy megtanítja őket a’ Törvényszabásra, mint Arisztóteleszt és Plátót; – de mik a’ Tőrvények Erkőlcs nélkűl?

Minthogy Népnek nem lehet erkőlcse Religió nélkűl, nem felejtkeztem-el erről a’ cikkelyről is. De ollyan Religiot adtam ám néki, a’ melly országlásbeli alkotványom’ eggyűgyűségéhez egészen hozzá illik. Dicsekedés nélkűl légyen mondva, az az jóltévő, szelíd, békeséges, ’s az az elsősége vagyon, hogy nem olly kőnnyen nyövődik-el mint egyéb Religiók; és hogy a’ vele visszaélés is igen kis részben lehet ártalmas a’ Társaságnak.

Szívesen megismértetnélek azzal benneteket, ha attól nem lehetne tartanom, hogy a’ Jupiter, Mársz, Apolló, Merkúriusz, Vulkánusz, és Neptúnusz Istenek’, ’s Junó, Cybele, Diána és Minerva Istenasszonyok’, ’s a’ sok második rendű ’s főld alatt való Istenségek’ Papjait magamra haragítom. Pedig ettől tartani annál több okom van, mivel a’ mint tudjátok, Diophantusz, a’ Papja Jupiternek, nékem nem barátom.

Szólon, eggy olly bőlcs férfi, hogy ti nékie hét Bőlcseitek között is az első hellyet adtátok, Szólon, Athénének Törvényszabója, még abbann a’ vén korbann is, a’ mellytől leginkább szokott grávitást kívánni a’ Világ, elég jó kedvvel bírt – – – – – – –(⁴ ).

„’S mit gondolsz, Diogenesz, mennyi ideig fog fennállhatni az a’ bolond Alkotvány, a’ mellyet te a’ te Reszpublikádnak nevezel?” – Úgyan ezt a’ kérdést tettem én Alexándernek, de én a’ magam módom szerint feleltem-meg reá. – Addig fog fennállani, míg szigeti Népem, akár a’ most említett Athéneiek, akár valamelly más történet által, azon életbeli könnyebbségekkel fognak megismérkedni, mellyeknek bírtokával őket most ti múljátok felől. A’ „Nem-tudás” melly nálatok eggyike a’ legnagyobb szerencsétlenségnek, az én Népemnél a’ bóldogságnak valóságos talpkőve.

„De nem lehetne é (ezt mondjátok) az elmésséget, ízlést, életbeli könnyebbségeket, pompát, bővséget és a’ luxusnak minden birtokát a’ jó renddel, erkőlcsökkel, pólgári Virtussal és köz bóldoglétellel öszvekötni?” –

Semmi sincs könnyebb annál – eggy olly Országban, melly mint a’ Diogenesz Reszpublikája a’ ti gondolkozástok szerint nem egyéb Chimæránál. –

Ohajtanám, hogy a’ Macedón^* Alexander, vagy a’ Babylon Királya, vagy akármelly más jó Király, a’ kinek neve eszetekbe jut, az én állításaimat próbatétel által méltóztatnék meghazudtolni. Ki tudja mi történhetik ezer vagy két ezer esztendő alatt?

Azt megvallom örömest, hogy eggy ollyan Nézőnek, mint példának okáért az vólna, a’ kinek kedve érkezne a’ Hóldból a’ mi fél-gombolyagunkra letekinteni, ennek sok színű ’s formájú Lakosainak véghetetlen külömbségei mellett, – háromszegű, négy szegű, gömbölyű, ’s tojásforma fejeikkel, – horgas, lapos, egyenes, ’s pisze orokkal, – hosszú, rövid, szőke, barna hajokkal, – olajszínű, verhenyeges bőrökkel, – hórihorgas, középszerű, törpe termetekkel, – vagy kötényben és szoknyában, ’s talám kötény és szoknya nélkűl is; – márvány palotáikkal, vagy kő, fa, agyag ’s sás viskóival; – életek módjának, erkőlcsöknek, vad vóltoknak, kipallérozottságoknak külömbségeikkel; – – a’ sok jóltévő ’s ártalmas Istenekbe vetett megszámíthatatlan hitekkel, ’s az álvirtus ’s képzelődésbeli vagy erőltetett tökélletességek lárváival; – hogy mondom, ennek látása eggy Hóldból letekintőnek (a’ kinek ehhez semmi köze nem vólna) sokkal múlatságosabb lenne, mint az én szigeti Lakosaimnak egyenlőségek.

Ez az elképzelés bennünket eggy elébbtett lépés által olly gondolatra vihetne, hogy az emberek csak azért teremttettek, hogy eggy nagyobb karú Lélek dévajságának tréfajátékai légyenek; – de ez olly szomorú, olly útálatos gondolat, hogy csak eggy szempillantásnyiig sem tarthatom lehetségesnek.

Nem vagyok én a’ ti Találmányaitoknak ’s Tudományaitoknak ellensége. Mihelyt annyira süllyedt már valamelly Nép hogy ezekre szüksége vagyon, nem bánhat okosabban, mintha annyira viszi, a’ mennyire vihetni lehetséges. Mennél továbbra távoztatok-el a’ Természetnek eredeti eggyügyűségétől, mennél^* öszverakottabb Politziátok’ Machinája, mennél szövevényesebb célzott igyekezeteitek, mennél romlottabb köztetek az erkőlcs, – annál nagyobb szükségtek vagyon a’ Filozofiára fogyatkozásaitokat bétapasztani, egymással ellenkező törekedéseiteket öszv’eggyeztetni, ’s leomlani készűlő vityillótokat, a’ mint lehet és tudjátok, támogatni.

Ellenben valljátok-meg ti is, hogy ugyan ez a’ Filozofia, ha jóltévő erejét a’ számtalan ellenkező okok nem gátlanák-meg, benneteket lassanként és a’ nélkűl hogy azt észrevehetnétek azon eredeti eggyűgyűségre vezetne-vissza, a’ mellytől eltévedtetek; – külömbenn az egésség’ hellyreállítása nem vólna cél az Orvosi Tudományban.

Mit csinálnak mostani állapototokbann, egyebet Filozofusaitok hanemhogy megszűnés nélkűl azt mutatják, hogy inkábbára mindenfelől hellytelenűl vélekedtek, inkábbára mindenben hibázva léptek, és hogy nálatok inkábbára mindennek másként kellene lenni, mint a’ miként van? – Ez annyi mint a’ Beteget meggyőzni a’ felől, hogy beteg.” – Őt meg is gyógyítani, ez ám a’ munka! – De sokban mernék fogadni hogy ők szint olly kevéssé akarnak benneteket meggyógyítani, mint ti meggyógyúlni. Meg-tudnám én mondani az okát, miért hiszem ezt; de sokat tud ollyat az ember, a’ mit kimondani nem tanácsos.

Reménylem a’ mondottak szerint, hogy, megítélvén azt hogy én nem tehetek róla hogy a’ hó az én szemeimben fejérnek látszik, – nem veszitek rossz neven hogy meg nem tudom fogni, miként lehetne valaki tízezer dolog’ kívánásával bóldog; – vagy azt, hogy micsoda bóldogság lehet illy irtóztató sok dolgok után való ásítozásban?

Tsupán csak ezen Igazság felől való meggyőződésem indíta engemet arra, hogy Reszpublikám’ Lakosait, kiket ollyakká lehetett csinálnom, a’ millyeneknek akartam, az efféle kívánságoktól megmentsem. Eggy éjszakát sem alhattam vólna csendesen, ha ezt vetette vólna szívem szememre: Nem jobb lett vólna é ezeket épen nem hagyni lenni, mint szerencsétlenekké tenni?

Erántok vonszó Atyai szeretetem, még többre viszen, ’s ímé hogy alkalmatosságok ne légyen perfektibilitásokat kifejteni, még eggy ütést teszek varázspálcámmal ’s szigetemet örökkön örökké – láthatatlanná tészem. Hajósaitoknak minden igyekezetei haszontalanok lesznek; nem fogják feltalálni soha is.