Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Két kosár virágot teszek-le itt, a’ Barátság’ Oltára’ zsámolyánál, kedves Arankám! Tőltsd-ki, kérlek, Istened’ elébe, ’s öleld-meg Barátodat.

Kisdedek a’ kosarak; nem olly színesek, nem olly tarkák a’ virágok, mint a’ millyeket mesterséges Kertészeink tenyésztetnek: de az Avattak’ szemeinek kedvesbb ez a’ bágyadttság, kedvesbb ez a’ szelíd eggyűgyűség; illatjok pedig olly édes, mintha a’ Helleszpontósz’ tájékainn itták vólna a’ tisztább ég’ harmatjait; mintha kebleiket az arany kor’ Szellöcskéi fúvalgatták vólna fel.

Vedd-el kosaraimat, Papja az itt tiszteltt jó Istenségnek, – ’s nyújtsa-bé áldozatomat szeretetedért, mellyel négy esztendök ólta éltemre újabb édességeket hint.

Az a’ két munka, a’ mellyet kezeimből eggyütt vészen itt a’ Publikum, nincs eggyűvé kötve a’ Német Originálbann. Sajtó alá készítvén a’ LESSZING Meséit, s’ látván hogy azok, a’ Meseírás’ Theoriája felől való Disszertátzió nélkűl, felette vékony köttetecskét fognának tenni, azon gondoskodtam, hogy melléjek valamelly érdemes Párt kapcsolhassak, ’s amazoknak vékonyságokat ekképen testesíthessem. Választásom Weimári Szuperintendensz HERDER Úrnak Paramythionjaira esett; ’s tudom, hogy Lesszing, ha ennek híre Elyziumi lakásáig hatand, javallani fogja tettemet; javallani túl azon hogy munkája Barátjának munkájával jelent-meg Nemzetünk között; mert itt is valóságos Görög Kellemek lebegnek, mint az ö szép Meséibenn.

Paramythion annyit tész’ mint Múlatkozás; ’s GUYS azt beszélli, hogy a’ Görögnék még ma is így nevezik meséléseiket, mellyekkel eggyüttlétekbenn az időt rövidítik, ’s egymást múlatják. Ezeket ezen felül azért is így nevezhette Kőltőjök, mivel tárgyaik a’ Görögök’ Fábuláiból vétettek, mellyeket Mythósznak hívunk – A’ Német, hasonlóul prózábann írtt, Originál Herdernek Góthábann 1785-ben Zerstreute Blätter nevezet alatt kijött Munkái közt találtatik.

A’ LESSZING Meséit ASZALAY János Úr még tavaly a Kassai Normális Iskolának eggyik Tanítója fordította, kérésemre Érzette ö, hogy a’ kevéssel sokat mondó Lesszinget nem könnyű fordítani, de csakugyan engedett unszolásaimnak: ’s egyedűl azt kötötte-ki, hogy, ha majd a’ fordítással elkészűl, azt az Originállal hasonlítsam-öszve, ’s a’ mit rajta változtatni valónak sejdítendek, jegyezzem-ki. Felraktam jegyzeseimet, még pedig azzal az egyenességgel ’s bátorsággal, a’ mellyeket tőlem a’ belém vetett bizodalom kívánt és érdemlett; ’s vissz’adtam a’ munkát, hogy jegyzéseimnek, ott, a’ hol önnön érzése javallani fogja változtatásaimat, hasznát vehesse. Így készűlt-el ez közös igyekezetünk által; mellyet leginkább azért jelentek, hogy a’ kik különösségeimen fogva reám ismérnek, Barátomat, és engemet a’ Kiadót, félre ne értsenek. – LESSZING is prózában írta Meséit; mint Aezópusz a’ Görögöknél.

Itt még új Ortográphiámnak Apologiáját kellene előhoznom, ha a’ helly engedné. Hosszas magammal való tanácskozás után állapodtam-meg e’ mellett, nem valamelly viszketegségből. Azokat, a’ kik ebben megbotránkoznak, kérem, várják-bé Orpheuszomnak legközelebb megjelenendő darabját. Ott előadom az okokat, mellyek különösségeimre vontanak. – Regmecenn, Abaújvárbann, a’ Xdik hónapnak 25dikénn, 1792.

Tánc és dalok közt kezdé egy víg Leány-sereg innepleni az Auróra innepét. „Legszebb, legbóldogabb Istenné, te a’ rózsalepelben! te az örök ifjúságban! Megújulva kelsz te fel minden-nap’ a’ kedvetőltt Gyönyörűség’ ’s frissítő Virágzat’ ferdejéből!” – Ez vala dalok, ’s a’ magasztaltt Istenné, midőn a’ Nap előjöve, feléjek intézte arany-szín lovait, ’s kiszállt szekeréből, a’ legszebb, de nem a’ legbóldogabb Istenné. Könnyek valának szemeiben, ’s a’ főldről levontt fátyol’ párázatja nedves ködként lapúla-el rózsa alakja előtt.

Leánykák, úgy monda, kik engem dalaitokkal magasztaltok, eggyűgyű fiatalságtok vonsz mostann engemet tiközétek. Jertek-elő, ’s lássátok millyen vagyok. Ha szép vagyok é? szemeitek látják; ha bóldog vagyok é? azt jó Leánykák, könnyeimből érthetitek, mellyeket Flóra öcsém’ keblébe hullatok naponként. Gyermeki gondatlansággal az agg Tithont választám férjűl, kinek karjai közzűl minden reggel olly korán láttok elsietni. Őt is, engem is meg akarván bűntetni az Istenek, Örökk’élést adtak néki, de megtagadták tőle az Ifjúságot; ’s e’ miatt mindaddig míg eggyütt kell véle élnem, mind szépségem fogy, mind ragyogásom. Ezért sietek mindennap’ olly korán rövid munkámhoz, a’ Setétség’ elkergetéséhez; ’s a’ nappalokonn a’ Nap’ fénye közzé búvok férjem elől; míg osztán, ha az estve előjön, feltalál, ’s kelletlenűl ’s elpirúlva szállok öreg nyoszolyájába. Tanúljatok példámból, Leányok, ’s ne higyjétek hogy a’ legszebbitek a’ legbóldogabb is lesz, hanemha magához hasonló férjet választani szint olly bőlcs, mint a’ millyen szép.

Auróra eltünt; de Megjelenésének emlékezete ezután a’ harmatnak minden könnycseppjében megújúlt a’ Leányoknál. Nem mondták őt többé a’ legbóldogabb Istennének, hogy a’ legszebb vala; ’s bőlcsebbekké levének példája által.

Közötte vala azon meg nem számlálható Tündéreknek, kiket Jupiter a’ végre teremtett, hogy az ő kedveltt embereinek nyomorúságos és rövid élteket könnyítgessék, az Alvás is. Végig tekintett setét alakján, mellybe a’ teremtő Isten őltöztette, ’s így szóla békétlenűl: „Be nem fogok illeni e’ csúnya képpel kedves alakú Testvéreim közzé! Miként jelenjek-meg immajd a’ Vígságok Tréfák ’s Ámort késérő Húnyorgások között? Ha a’ Szenvedő, kiről az aggodalmok’ terhét elveszem, és a’ kit enyhítő felejtéssel itatok, örömmel fogad is; ha az Elfáradtt, kit tikkasztó új munkák’ tevésére edzek, esdekleni fog is utánnam: azok bizony, a’ kik meg nem fáradnak, a’ kik az inség’ csüggesztéseit nem ismerik, a’ kiknek csak örömöket szaggatom félbe…!”

Ok nélkűl búsongassz, felele néki az Embereknek ’s Tündéreknek Atyja: komor alakod mellett is tégedet fog leginkább szeretni minden; mert a’ Vígadás és Játékok is fáradást szerzenek. Sőt hamarább fárasztják-el azt, a’ kit bóldogítani akartak, mint a’ Nyomorgót a’ Gond és Viszontagságok. A’ Gyönyörűségek végre eltűrhetetlen únatkozásokká válnak a’ kedvetőltt Bóldog előtt.

Azonban téged sem hagylak gyönyörködtetés nélkűl; sőt gyönyörködtetéseid feljűl fogják haladni azokat, a’ mellyeket embereimnek Társaid nyújtanak. E’ szókkal eggy ezüstszín szarut adott néki Jupiter, teli rakva édes álmodozásokkal. Ebből öntsd altató mákszemeidet, monda, ’s téged fog minden Testvéreid felett óhajtani mind a’ Bóldog, mind a’ Bóldogtalan. A’ benne lévő Reményt, Vígságot és Játékokat húgaid, a’ Grátziák, bájoló kezekkel szedték a’ mennyei vőlgyekbenn. Az a’ levegői harmat, melly rajtok ragyog, azt, a’ kit bóldogítani akarándassz, szíve’ kívánságainak képzéseivel fogja örvendeztetni: ’s minthogy belé a’ Szerelem’ Istennéje a’ mi nektárunkból néhány cseppet öntött, az a’ gyönyőrűség, mellyet ez fog szerzeni, édesbb lessz és gyengédedebb, mint mind az, a’ mit az embereknek a’ szűk értékű Valóság fog adhatni. Kívánkozva fognak ők a’ legtömöttebb Vígságoknak karjai közzűl repűlni a’ tiéid közzé; a’ Poéták Hymnuszokat énekelnek tiszteletedre, ’s dalaikba a’ néked tulajdon ígézést fogják lehellni igyekezni. Még az ártatlan ’s csak félve kívánó Lyányka is néked fogja kinyújtani karjait; ’s pillácskáin fogsz függeni, az éreztetésbenn érezvén isteniséged’ édes míveit! – –

Az Alvás’ panaszai örvendező háládássá váltak; ’s a’ legszebbike a’ Grátziáknak, Pazithea, lőn hitvese.

Midőn a’ teremteni szándékozó Jupiter azon Valóságokat, mellyeket alkotandó vala, ideális alakokban szólítgatá magához, a’ többiek közt a’ virágzó Flóra is megjelent az Isten előtt. Ki írhatná-le szépségeinek gazdagságát? ki beszéllhetné-le kellemeit? A’ mit szűz méhéből szűlt valaha a’ Főld mind az ő arcúlatjábann, az ő színében,’s az ő lepleiben gyűlt vala eggyűvé. Rá nézének minden Istenek; mindenik Istenné irígylé szépségét.

Válassz magadnak ez Istenek’ ’s Tündérek’ megszámíthatlan seregéből eggyet, monda néki Jupiter; de vígyázz, hiú Gyermek, hogy magad’ meg ne csald!

Gondolatlanúl tekintett széljel Flóra; ’s ó ha a’ deli ’s ő érette szerelemre olvadtt Phoebuszt választotta vólna! De az ő szépsége a’ Leánynak komoly szépség vólt, ’s Szerelme epedő bátortalan Szerelem. Repdesve tekintgetett-széljel, ’s – ki gondolná? – a’ legutólsók’ sergéből választa eggyet: a’csapodár Zephyrt!

Esztelen! monda Jupiter; Nemed még testetlen alakjábann is elébetészi é a’ hízelkedő játékos kellemet a’ komoly, csendes Szerelemnek? Ha ím’ ezt választád vala, – Phoebuszra mutatott – magad is, Maradékaid is részesűltek vólna halhatatlanságábann. Így légyen tiéd a’ a’ kit választál!

Zephyr ált’ölelé szép Kedvesét,’s Flóra legottann eltűnt. Virágporrá válva lepte-el a’ Levegő’ Istenének egész Tartományát.

Jupiter végre hozzá-foga a’ Világnak ideális alakjait Valóságokká érlelni,’s a’ Főld’ kebele nyitva állt életre szűlni az elszórtt Virágporokat. Ekkoronn előkiáltá a’ Kedvese’ hamvai felett elszunnyadott Zephyrt: „Ébredj-fel, Vőlegény, Ébredj-fel! Hozzd-elő Mátkádat, s’ nézzd testesülését!” – Zephyr előhoza a’ Virágport; ’s a’ Virágpor végigrepűlt a’ Főld’ széles határozatjainn. A’ régi szerelmét el nem felejthető Phoebusz megszánta őt,’s felelevenítette elszórtt hamvait. A’ folyamatok’ ’s kútfők’ Nymphái rokon szeretetből általjárták, Zephyr béárnyékozá,’s ezerféleképen csirázó virágban jelent-meg Flóra.

Ó mint örűlt mindenike e’ virágoknak, midőn mennyei Vőlegényét ismét fellelé! Azonnal neki-ereszték magokat csapodárkodó csókjainak,’s gyengédeden rengető karjainak. Szökevény Öröm! mihellyt megnyitotta kebelét a’ Menyasszony, mihellyt a’ menyegzői ágy a’ színek’ és illatok’ gazdagságaival el vala készűlve, azonnal elhagyá Flórát a’ kedvetőltt Zephyr; ’s Phoebusz, szánakozásra^* indúlván egykor annyira szeretett Kedvesének megcsalatott szerelménn, emésztő sugárokkal sietett véget vetni epedő búslakodásainak.

** *

Minden tavasszal megújúl, szép Leányok! e’ Történet. Úgy virágoztok ti mint Flóra; ne válasszatok olly férjt mint Zephyr.

Két Szerelmes kívánságának első bóldog álmodozásaibann űlt eggyütt; de, ah! el vala végezve hogy kívánságok csak álmodozás maradjon. Irígyen metszé-el fonalokat a’ kérlelhetetlen Párka,’s lelkeik egy csókbann, egy sóhajtásbann eggyütt bújdosának-el.

Testeikből való elkőltözések után a’ Szerelem Istennéjének óltára körűl ismértek egymásra. Panaszos esdekléssel bukának-meg a’ felettek lebegő Istenné előtt. „Ah! nem fogád pártunkat kegyes Anya! Láttad szíveink’ kivánságát, ’s nem engedted hogy az emberi életben teljesedést érjen. De mi még az árnyékok’ országábann is eggyütt maradunk; mi még itt is fogjuk egymást szeretni!”

Az Árnyékok’ szeretete szomorú szeretet, monda a’ szánakodó Istenné. Emberi élteteket vissz’adni nincs hatalmombann: de, hogy benneteket Országomnak valamelly lakosává változtassalak, azt az örök végezések nékem megengedik. Jertek, innepi szekeremet vonó galambjaimmá őltöztetlek-által,’s udvarombann a’ Vígság’ és Hiúság’ társaságábann ambróziával fogtok élni. Állhatatos Szerelmetek megérdemli e’ jutalmot.

„Ne, ó ne, jóltévő Anya! – mondának egy szájjal az Egymást-szeretők – ne add nékünk ezt az irígységet szerző, veszélyes jutalmot! A’ Vígság’ és Hiúság’ seregében, győzedelmes Udvarod’ örök ragyogásában, ki felelhet szerelmünknek állandósága felől? Ha galambokká akarsz tenni, kűldj magános környékekre, hogy szegény fészkünkben mi légyünk, mi maradjunk mindene egymásnak!”

Az Istenné kimondá az Elváltoztatás’ ígéjét, ’s ímé felrepűlt az első gerlice pár! Elbuliklák Jóltévőjöknek háládásokat, ’s sírjok felé siettek, hogy ott hűségeknek előmutatásával, érdeklő panaszaikkal lágyíthassák-el a’ Párkát el nem éltt élteknek vissz’adására. De viszontaglott nyögdécsléseikbenn is vígasztalást lelnek; az a’ hű és érzékeny Szerelem, mellyel fel nem háborítva élnek magános ligetekbenn, édesbb nékik a’ Vígság’ és Játékok’ úntató társaságainál a’ Vénusz thrónusa körűl.

** *

Irígység é, vagy Kegyelem inkább, hogy a’ Párka meghagyá gerlice-alakjokbann, ’s az emberi változó szívnek veszedelmesbb sorsától megörzé?

Szép gyermekei a’ göröngyös fekete Főldnek, beszélljétek-el, ki adá néktek e’ kedves alakot? mert bizonyára gyengéded ujjak képzettek titeket. Micsoda kis Lelkecskék repültek-fel kelyheitekből? ’s micsoda gyönyörűséget éreztetek midőn puha leveleiteken Istennék hagyták rengetni magokat? Beszélljétek-el, békés Virágok! mint állottak ők múlatságos munkájokhoz? mint mosolygottak egymásra midőn levéleitek’ vásznait olly külömbféleképen szövték, olly külömbféleképen festegették?

De hallgattok, kellemes Gyermekek! ’s örűlve élitek élteteket. Jól teszítek! Az oktató Mese magyarázza-meg tehát, a’mit szátok elhallgat.

Kopaszonn állt vala egykor a’ Főld, még csak egy puszta szirt; ’s ímé a’ Nymphák’ nyájas serege felhordá alólról a’ szirtra a’ szűz agyagot; a’ segédre kőltt Géniuszok pedig készen valának a’ szirtet virágokkal béhinteni. Sokfelé oszolva állottak munkájokhoz. A’ félénk Szemérem még a’ hóban ’s az apró fázékony fűben kezdette-el; ’s a’ magát rejtegető Violát szövé. Utánna jött a’ Remény, ’s hűsítő lehellettel tőlté-meg az illatos Hyacinthus’ kis tőltséreit. Látván a’ jól indúltt kezdetet, e’ kettőt sok színű, kevély Szépek követték. Magosra nyúltt fővel jöve-elő a’ Tulipán, ’s a’ sáppadtt Nárcissz epedő szemekkel keresett Szeretőt.

A’ sok Istennék ’s Nymphák más meg’ más munkához állottak a’ Főldnek szépítésére,’s örűltek ékes képzetjeikenn.

’S Vénusz így szóla késedelmeskedő Grátziáihoz: „Testvérei az én kedves Kellememnek, mit késtek? Munkára ti is! Ti is szővjetek tulajdon szépségtekből valamelly látszatós földi virágot.” ’S a’ Grátziák a’ főldre szálltak, ’s Aglája, az ártatlanság’ Grátziája, a’ Liliomot Thalia és Eüphrozyne pedig rokon kezekkel az Öröm’ és Szerelem’ virágát, a’ leányzó Rózsát, szövék.

A’ kert’ és mező’ virágai közt gyakor virág irígylé másikának szépségét: nem a’ Liliom és Rózsa eggyikéét is; de igen az övéket mindeggyik. Eggy tájékán virágzanak ők a’ Hórának egymást szeretve,’s az Ártatlanság’ virága neveli az Öröm’ és Szerelem’ Mátkájának becsét; mert a’ rokon Grátziák őket elválaszthatatlannak szővték.

** *

A’ ti orcáitokonn is Liliom és Rózsa virít, szép Leányzók! Bár ezeknek Vádlói, az Ártatlanság, Szerelem és Öröm, is eggyütt,’s elválaszthatatlanúl laknának azokonn!

Keseregve panaszlá Auróra az Isteneknek, hogy az emberek gyakorta magasztalják ugyan őt, de kevés van a’ ki szeresse, kevés vagyon a’ ki elébe fusson; és épenn azok közzűl járúlnak legkevesebben hozzája, a’kik szépségét leginkább csudálják ’s éneklik. – „Tégy le búdról :” – (monda a’ Bőlcseség’ Istennéje; ) – „avagy jobb é az én sorsom a’ tiédnél ?”

„’S osztán ” – ( ezt veté hozzá,) – csak lássd kikkel cserélnek-fel háládatlan Magasztalóid? Pillants rájok midőn mellettek elmenéndessz,’s meglátod mint vagynak az Álomkórság’ karjai közzé láncolva! mint rothad testek lelkek!

„’S nincs é elég barátod? nincs é elég tisztelőd? Az egész Természet innepli közelítésedet; felkél minden virág, ’s bíborszínedbenn vészi magára^* menyasszonyi ékességeit. Tégedet idvezl a’ madarak’ serege; ’s új zengzetekkel igyekszik tartóztatni siető útodat. Nem múlaszt-el a’ munkás Földmívelő; nem a’ szorgalmas Tudós. Egésséget és erőt, nyúgalmot és életet isznak abból a’ kehelyből, mellyet nékik te nyújtassz; kétszeres örömmel örűlvén hogy az alvó Bolondok’ lármás csoportja nem szaggatja félbe csendes véled-múlatásokat. – Nem tartod é elég szerencsének hogy fel nem háboríttva szerettetel? hogy gyönyörűségeiddel fel nem háboríttva élhetsz? A’ Szerelemnek ennél felsőbb bóldogságát sem Isten nem ismeri sem ember! ”

Auróra elpirúlt meg nem gondoltt panasza miatt; ’s minden Hőlgy az ő szerencséjét óhajtsa magának, ha szíve ártatlan és tiszta, mint az övé.

Az Éj meg’ a’ Nappal az elsőségért vetélkedének egymás között. – A’ tüzes, fényében kevély Nappal kezdte a’ versengést.

Szegény, kormos Anyám! monda; mid van néked a’ mit az én ragyogó Napomhoz, az én kékes tisztájú Egemhez, az én hímes réteimhez, kies vőlgyeimhez, ’s erdős és magoss hegyeimhez hasonlíthatsz? Nem általlod é említeni henye éltedet az én fáradhatatlanomat látván? A’ mit megöltél, azt nékem kell új élet’ érzésére felkőltenem; a’ mit eltompítottál, az tőlem várja felélesztését.

De kedves é mindenkor élesztésed? kérdé a’ béfátylozott, szelíd Anya. Nem nékem kell é annak, a’ kit kifárasztottál, enyhűlést szerezni? ’s szerezhetek é azt egyébként igen is gyakran, hanemha elfelejtetlek? – Ellenbenn én, Isteneknek ’s Embereknek Anyja, mind azt a’mit szűltem, önnön örömére vészem keblembe; alíg értetem-meg őltözetem’ szélével, ’s azonnal elfelejtik szemfényvesztő játékaidat, s’ fejeket puha álomra hajtják-le. ’S illyenkor mennyei harmattal táplálom az elcsendesedett lelket. A’ szemnek, melly vakító súgáraid miatt fel nem mert az égre tekinteni, felfedem az egyébkor béleplezett Éjt, számíthatatlan Napjaival, csillagaival, reményeivel.

A’ csácsogó Gyermek megtalálá illetni Anyja’ őltözetét,’s elhallgatva ’s lankadttan sippadott mindent ált’ölelő karjai közzé. Ő pedig csillagos pallástjában, csillagos koronájával, örökké nyúgalmas arcúlattal űlt királyszékénn.

„Lankadni látok körűltem, ’s elhalni, minden virágot; ’s még is csak engem neveznek hamar elhervadó, hirtelen elmúló Rózsának. A’ háládatlan Emberek! Nem eléggé gyönyörködteti é őket rövíd életem? Sőt még halálom után is édes illatokat, orvosságokat ’s kenőcsöket adok nékik, gyönyörűségre valót, és haszonra; ’s még is mindég ezt mondogatják: Szegény, te is hamar elmúlsz ! ”

Így panaszlá a’ maga sérelmét a’ virágok’ Királynéja, talám első érzésébenn a’ felé is közelítő elvirításnak. Egy Leány megértette azt, ’s ezt mondá: Ne haragudj, szép Kicsíny! ’s ne nevezzd azt háládatlanságnak a’ mi forróbb szeretet. Megilletődés nélkűl látjuk mi kihalni az egyéb virágokat, ’s azt állítjuk, hogy az nékiek elrendeltt sorsok: de tégedet, Királynéjokat, méltónak állítunk a’ mindég-élésre, ’s ez az a’ mit óhajtunk. Így midőn látjuk, hogy haszontalan vólt óhajtásunk , és te csakugyan elhalsz: ne neheztelj szánásunkért. Magunkat szánjuk mi benned. Hozzád hasonlítjuk életünknek minden szépségét, ifjúságunkat, és minden örömeinket; ’s minthogy ezek is úgy múlnak-el mint te, ez a’ dalunk: Szegény, te is hamar elmúlsz!

Ne higyjétek, hiszelékeny Gyermekek, ne higyjétek a’ Poéták’ kőltésének hogy a’ szemérmes Echó szemtelenűl szerette vólna Narcisszuszt; sem azt ne, hogy kibeszéllte Istennéjének titkait; mert avagy látta é őt valaha emberi szem? halotta é valaha megszólító szavát fül? Jertek, hadd beszélljem-el én az ő igaz történetét!

A’ Szerelem’ gyermeke, Harmónia, munkás segítője vala Jupiternek a’ teremtésbenn. Anyaiasan^* adott tulajdon szívéből egy hangot, egy zengezetet minden Valóságnak, melly ennek belső részeit ált’hatja, egész lételét öszvefonja, ’s minden más rokon Valóságokkal eggyesíti. Végre elfogyasztá magát az igen is hív Anya! ’s minthogy születésére nézve csak Félisten vólt, el kellett válnia gyermekeitől. Ó mit szenvedett szíve az elválás alatt! Könyörögve bukott-le a’ Jupiter thrónusa előtt, ’s ekképen szólott: „Hatalmas Isten, oszlassd-el bár az Istenek között alakomat: csak szívemet, csak érzéseimet ne hagyjd soha kifogyni; ’s azoktól ne szakassz-el, a’ kinek tulajdon szívemből adtam lételt. Láttatlanúl akarok legalább körűltök lebegni, hogy kesergéseknek vagy örömeiknek, mellyeket tőlem vettenek, mindenik hangzatját vélek érezhessem!”

’S mi hasznod abból, ezt felelé az Isten, hogy nyomorúságokat láttatlanúl érezd velek, ha rajtok nem segíthetsz? Tudod pedig hogy a’ segítéstől a’ Végezés’ visszavonhatatlan szava tiltott-el.

„Csak azt engedd-meg, hogy felelhessek gyermekeimnek; csak azt, hogy a szívek’ lantja hangzását én is zenghessem; ’s anyai szívem meg lessz vígasztalva.”

Lágy illetéssel ért Jupiter hozzája, ’s a’ szegény Harmónia legottan eltűnt, ’s a’ mindenütt jelenvaló, alaktalan Echóvá vált. – Valahol gyermekeinek szava hangzik, megszólal ottan az Anya ’ szava is; ’s harmóniai húroknak eggyezéseivel felelget mind az öröm’ mind a’ kesergés’ zengésére minden teremtésből, minden rokonos Valóságból. A’ kemény sziklát is általjárja ő; meglelkesíti a’ legsivatagabb, legmagánosbb erdőt is. És, ó be sokszor nyújtottál már te, szerető Anya! félénk Lakosa a’ Magánosságnak ’s néma Ligeteknek! bánatomban nékem édesbb enyhűlést, mint a’ mit a’ zengzetlen emberszívek’ és emberlelkek’ tömött sokaságában hasztalanúl kerestem! Szelíd szánakozással adod te vissza nékem epedéseimnek sóhajtásait; ’s légyek bár mennyire elhagyatott, légyek akármennyire félr’értetett bár, de akadozó hangjaidnak mindenik ízéből világosann értem, hogy egy mindentáltalható, mindentöszveszerkeztető Anya ismér, hall!

„Mért vagyok én magam néma, magam énektelen minden Társaim között? – (így kesergett a’ csendes Hattyú, kedvére feredvén a’ legszebb Esthajnal képében) – „mért csaknem egyedűl én néma a’ tollas Nép között? A’ rekegő Lud’, kotkotló Tyúk’, ’s visító Páva szavát ugyan nem irígylem: de irígylem a’ tiédet, érzékeny Philoméla! midőn éneked által mintegy tartóztattván késedelmesbben hányom vizbarázdáimat, ’s elrészegűlve múlatok az ég’ visszasúgárzásábann. Ó mint éneklenélek tégedet, aranyszín Estinap! mint énekleném szép fényedet, ’s azt az örömöt, mellyet nékem az szűl! Rózs’arcúlatod’ tűkörébe meríteném-el magamat, ’s úgy halnék-meg! ”

Csendesenn örvendve merűlt-el a’ habok közzé a’ szép Hattyú,’s ímé midőn felbukott, egy ragyogó Alakot láta a’ vízszélenn. A’ reggeli ’s estvéli Nap’ Istene vala az; a’ deli Phoebusz. „Ártatlan, kedves Állatom” – (így szóla a’ Hattyúhoz az Isten) – „régi kívánságod meg vagyon hallgatva, ’s mindjárt meglátod teljesedését.” – Ezt mondván, megillette lantjával, ’s a’ Halhatalanok’ zengéseit szólaltatá-meg. Gyönyörködtető erővel hatották-meg ezek a’ Hattyút, ’s az Apolló madara felfeselve ’s zengzetekre ömlödözve énekle most a’ Férjfiúi Szépség’ Istenének húrjai közzé, víg háládások közt magasztalván a’ szép Napot, a’ tündöklő vizet, ’s ártatlan életét abbann. Szelíd vólt szózattyús éneke, mint egész alakja; ’s elszenderedvén édes zengései alatt, hosszú barázdákat hasogatott a’ víz’ sima színén, míg egyszerre – az Elyziumban lelte fel magát az Apolló lábai előtt, mennyei valóságos szépségbenn. Az éneklés, mellyet életében tagadott vala meg tőle a’ Természet, azzá a’ dallá vált, melly tetemeit gyengédedenn óldozza-fel; mert Halhatatlanoknak zengéseit hallá, ’s Istent látott. Háládatosan simúlt az Apolló lábaihoz, ’s isteni hangjaira figyelmezett; ’s imhol érkezék hív Nősténye is, a’ ki Hímjének elvesztésén hóltig sírta magát. Az Ártatlanság’ Istennéje megszerette őket, ’s rajtok száll azólta gyöngyház szekerével az Ijúság’ tavába ferdeni.

** *

Ne csüggedj-el szenvedő Lélek! A’ mi tőled ez életben van megtagadva, minthogy el nem viselhetnéd, azt néked a’ halál’ percentése hozza-elő.

Látjátok ama’ homályos felhőt? kérdé egykor a’ vígann eggyüttmúlató Istenektől Jupiter. Árnyékos-tisztán, ’s öszvegomolyozva úszik az, mélyen lábaink alatt, a’ levegőbenn. Hát ha élő Valóságok’ lakhellyjéűl ’s múlatságainknak új tárgyává tennénk? Így szóla. – Mindenek jóvá hagyák szavát.

Rhea, az Anyja az Isteneknek, legottan leküldé a’ mesterséges Vulkánt, ’s örökk’égő Óltáráról kezébe ada eggy üszköt. Nyakra-főre ment ez, ’s a’ felhőnek szirt-magván feltörte lábait, hogy még most is sántít belé. Üszke’ világánál lement a’ szirtek’ üregjeibe, ’s szentségévé készítette azokat Vesztának; menedékes nyilásokat csinált bennek, ’s még most is ott kovácsolja érceit.

Halhatatlan Anyja, Júnó, utánna tekintett, hogy lássa mit mivel, ’s tekintetének nyájassága felderíté a’ legfelsőbb borongós levegőt. Neptúnusz leönté vizeit, ’s így levének a’ tengerek és folyamok. Pallász fátyolát hajítá feléje, ’s ekképen lőn^* az ég’ kéke, felékesíttve arany csillagokkal. Apolló körűlkocsikázá azt, ’s rá lövellé súgárait. Szűz Húga követte Bátyjának nyomát, ’s hajainak ékességét, a’ Hóldat, az atmoszphaerán hagyá. Céresz a’ fűvekkel és magokkal megtömött Bővség’ szaruját önté-ki; a’ mennyei Vénusz pedig reá szállott, ’s élettel és szerelemmel tőltött-el mindeneket. Az új lakhelly zőldűlt ’s virított; ’s az Istenek eggyüv’állottak egy Valóságot teremteni , ki ez új Tempe’ szépségeivel kényére éljen.

Az Istenek’ Atyja intett, ’s élet ömlött a’ porba. Eggy új alak mozdúlt-meg, hasonló az Istenek’ alakjaihoz, ’s az Istennék szaladtak felegyenesíteni. – Pallász homlokát értette-meg, ’s agyvelőjébenn azonnal szikrát kapott a’ Bőlcseségnek még alvó tüze. Júnó szemeit illette-meg, ’s ímé szemei felségesen nézének-széljel. – Vénusz ajkaihoz érteté gyengéded ujjait, ’s gazdag tárjának legbecsesbb ajándéka, a’ Szerelem’ bájoló szavai, szállott rájok. Így lett a’ Férjfii^*, így a’ Hőlgy. Istenek és Istennék örvendének munkájokonn.

’S imhol jöve az Istenek’ Követje, kit a’ Sorshoz küldöttenek vala, megtudakozni, hogy kezeiknek munkájokból mi lejend? Szomorúan hozta azt a’ hírt, hogy a’ Tartarusznak Istenségei haragosan néznek reájok. „Hírek ’s engedelmek nélkűl fogtátok-fel” – (ezt mondá Merkuriusz) – „setét birodalmoknak egy nagy részét. E’ miatt dühösködik Plútó; a’ Párkák és Erynniszek fenekednek; Némezisz pedig a’ Sorsnál bévádolt, ’s ez a’ Hajthatatlan engedett kéréseknek. Halljátok-meg kemény ítéletét.”

„Rövid élet jusson az élőknek az új lakhellyenn; ’s minthogy az szirtból vette lételét, életek olly kemény legyen mint a’ szirt, mellyből főldjök készűlt. A’ gyomrába rejtett érc nékiek örök munka, mindenkor nevekedő versengés és sokaknak közzűlök pusztító halál légyen. Testvér Testvért fog öldösni ,’s a’ Népek’ Pásztorai rakásra ölik immajdan Népeiket. A’ Barát tőrt hány Barátja életének ’s nyúgalmának, ’s a’ Mennyeieknek legédesbb ajándékaik is, az Értelem, a’ szólás ’ meghatása, a’ Szerelem, kifogyhatatlan forrásaivá lesznek közöttök a’ megtévedésnek, csábításnak, ’s inségnek. Így akarja ezt a’ Sors!”

Elhalványodva értették ezt az Istenek. Még szólt vala Merkúriusz, midőn a’ Sors’ Szolgálója, a’ tiszteletes képű Némezisz, imhol jöve már jutalmazni a’ Jót, büntetni a’ Gonoszt. Láttatlan’ jár és kél ő mindenha, ’s feljegyzi az embereknek tetteit; ’s a’ mint a’ Megkérleletetlennek elébetészi könyvét, úgy hozza ez az ítéletet.

Elréműlének az Istenek, de nem vóltak tanács és segéd nélkűl. Tudták ők hogy a’ Sors a’ maga végezésétől el nem áll^*: de tudták azt is, hogy annak sanyarúságát enyhíteni lehet. A’ Merkúriusz által izentt Végezésben nem vala az , hogy az új alkotásúak tulajdonjai légyenek a’ Főldalattiaknak; és még kevésbbé az, hogy a’ rájok vetett nyomorúságon valamelly szánakodó Istenség ne könnyíthessen. Megint felkűldék tehát Merkúriuszt a’ felettek lakó Fátumhoz, hogy enyhítse-meg a’ Sors’ végezését.

Igasságos Istenség! monda ennek az Istenek’ Követje, az örök Táblák elébe állván; az Ember ártatlan, mert ő nem teremtette magát. Engedd-meg tehát, hogy az ő Teremtői rövíd és inségekkel rakott életét enyhíthessék.

A’ Szükségnek örök Magzatja Igent intett fejével, ’s Merkúriusz így folytatá továbbá beszédét:

Igasságos Istenség! a’ főld Főldalattiaktól vagyon nyerve, és így maradjon továbbat is birtokokban; kűldjenek abból, ha kedvek tartja, az emberre bajt, nyomorúságot, mérget: De mind az, a’ mi a’ főld’ szinénn él, az Istenek’ munkája; engedd tehát hogy az ennekutánna is ezeké maradjon. Ha a’ Párka fonalat metsz, légyen porrá az ember’ teste: de nékem engedd-meg, hogy a’ mennyből eredett lélekzetet a’ Mennybeliek’ környékeibe vihessem, a’ honnan az alászállott.

Sokat kérsz, monda a’ Fátum, ’s Némezisz szóljon.

Némezisz előjöve, ’s így szóla: Az örök Törvények visszafizetést kívánnak. A’ ki rosszat tett e’ főldön, ’s érette meg nem lakolt, az a’ Tartaruszban lakoljon érette, míg lelke meg nem tisztúl; akkor vidd a’ hová tetszik. A’ tisztákat keresztűlviheted még az Orkuszonn is; nem fogom ellenzeni.

A’ Fátum Igent intett, ’s Merkúr a’ legigasságosbb thrónus elől eltávozott.

Be egészen más scéna kezdődött most a’ főldönn! A’ Mennybeliek békés viaskodásban tolongottak a’ Főldalattiakkal a’ bóldogtalan-bóldog ember-sereg körűl, mert az ő bírodalmaik közt ki vala szabva a’ határ, ’s Némezisz vigyázott rája. A’ Tartarusz’ aknája veszélyeket szűlt, pestis és betegségek, főldrengés és lángpatakok jöttek-fel belőle, és a’ csábító arany és öldöklő vas. A’ Párkák fontak ’s metszettek; az Erynniszek az emberek’ szíveibe süttögették a’ szövétnekeket, de csak a’ szerint, a’ hogy nékiek a’ tetteket-jegyző Némezisz erre engedelmet adott.

Ellenbenn a’ szánakodó Istenek is többet tevének az emberekért, mint míg csak múlatságokra teremtették vala, mert érzették hogy az ő míveik ezek a’ bóldogtalanok. Merkúriusz leszállt közzéjek, ’s a’ szólás’ ajándékával ajándékozta-meg. Leszállt Apolló is, ’s bojtárrá leve, ’s egy kies vőlgybe csalogatván, dal és szerelem által lágyította-meg kemény szíveiket. Leszállt Bakchusz is, ’s megízelítette vélek a’ vídámító gerézd’ levét, a’ Vendéglő’ poharába csafarván azt, mellyet a’ Barátság’ rózsájával ’s Felejtés’ lótuszával font-körűl. Így egyveledtek ezerféleképen ’s isméretlen alakokbann az emberek közzé az Istenek; alászálltak a’ szegénység’ kalyibáiba, ’s meglátogatták az ártatlan Ifjúság’ játékait. A’ Virtusok és Kellemek is, a’ Vénusz seregéből, ide kőltözének; ’s az ember’ legszebb korával múlatták magokat, midőn ez ragyogva virít, ’s a’ szelíd béhatásokat önnként fogadja. Végre pedig, hogy a’ bukástól annál mentebbek légyenek, minden ember egy védő Géniuszt kapott születésekor, a’ ki őt láttatlanúl mindenüvé kövesse, ’s hogy Védettjének elméje az önnvezérléshez szoktatódjék, őt ne annyira tanítsa, mint csak intse; inkább visszarántsa, mint vezesse.

Mit tehettek többet az Istenek mint a mit tettek? És még is igen kevés sikerét látták munkáló kezeiknek! Örömest oda-engedték vólna ők az embereknek azt a’ csekély kevélykedést, hogy azt, a’ mit a’ Géniuszok ’s idegen alakba őltözött Istenek találtak számokra, ők magok találták, csak hasznára lehettek vólna a’ gyermeki Nemzetségnek az ő legszebb találmányaiknak mívei. De a’ Sors’ végezése szerint nékiek a’ Legjobb Legrosszabbá vált. Bakchusz a’ csomoszlott gerézdekkel, Apolló a’ dalokkal és táncaival, Merkúr a’ cytherával ’s szíveket rabló beszéddel, leginkább pedig Vénusz az Öröm’ és Szerelem’ varázs poharával olly következéseket láttak, mellyeket nem lehetett előre képzelni, ’s a’ mellyeknek megorvoslása felűlmúlta hatalmokat. A’ Kábák! A’ Megőrűlttek! rá ismértek az Istenre a’ legtitkosbb lepel alatt is, ’s futottak előle. A Virtus és a’ Grátziák elkergettetének a’ játékokból; a’ piruló Szemérem elhagyta az Ifjúság’ arcáit; ’s a’ Géniusz intése eránt minden fül siketté, minden szív vas keménységűvé vált. „Nem vagyunk mi Istenek, – ezt mondák, ’s csak emberiesen^* akarunk élni. Van elménk, ’s nincs szükségünk komor Oktatók’ integetésire.”

Metéltek a’ Párkák ismét, ’s az Erynniszek szórták a’ szikrákat. Némezisz szemesen jegyezgetett. A’ Főldet bóldogtalan, a’ Tartaruszt lakoló emberek lepték-el. Elszomorodva az emberek’ háládatlanságok felett, ’s haraggal, kőltöztek-által az Istenek az Olympuszba, ’s elhagyták alkotásaiknak baromi lakásokat.

Így vala az emberek’ állapotja, míglen Pallász megjelent Jupiter előtt, ’s szunnyadásábann az elfelejtett emberek’ emlékezetével felháborította. – Szunnyadsz, Atyám? kérdé; Szunnyadhatsz é látván hogy bóldogtalanokat teremtettél ?

Nem akartam azokká teremteni, felele az Isten,’s elhallgatott.

Ez mentségedre van, de rajtok még nem segít; monda a’ közbenjáró Istenné; – azonban téged sem ment-ki egészen; és még kevésbbé mentheti-ki magokat a’ Bóldogtalanokat. A’ Sors a’ te kezeidben tette-le állapotjok’ megjavításának ezközeit.

’S mellyíket hagytam próbátlanúl? kérdé az Isten indúlatosann. Nem tettem é mindent hogy nyomorúságok enyhűljön? Kérlek, Leányom, hagyj békét!

Ne haragudj, Atya! sőt inkább hallgass-ki mint eddig szoktál vólt. Azok az eszközök, mellyekkel őket hellyre akaránk ekkoráig hozni, idegen eszközök vóltak. Istennek kellett kelni segédekre; Géniuszoknak kellett őket vezetni; felsőbb Valóságoknak kellett számokra leleményeket találgatni; mi csuda tehát, hogy ez idegen jótételeket zsákmánnyá tevék, ’s vélek vissz’éltenek? mi csuda, hogy ezt az őket függve tartó Istenekkel-társalkodást megúnták? A’ Jó nem tulajdon szívekből fakadott; nem tulajdon lelkekben szűletett az. –

„’S mi fog ebből következni?”

Az, felele Pallász ,hogy az idegen Jó nem adta nékiek az Önnfoganás’ örömét, a’ legtartósabb anyai öröm’ forrását. Nyilvánságos az, Atya! hogy az ember’ alkotásakor hibáztunk; igen hígnak, igen gyengének gyúrtuk az agyagot, ’s szánk’ lehelletét kevés mértékbenn öntöttük belé, úgy hogy a’ sok teher alatt, mellyet halmozva rak rájok a’ Sors, le kell roskadniok. Légyünk tehát azon, hogy szorosabban kapcsoltassanak hozzánk, hogy erejek erősebb^* légyen, ’s az emberi Nem emberi Nem által rugtattassék feljebb.

A’ homályos Philosopha még tovább beszéllgetett vólna talám, de a’ csintalan Vénusz megnémította, ölébe vetvén Jupiternek a’ Szerelem’ almáját.

Pallász lerántá fátyolát, mert az ő homályos tanácsa nem azt célozá. De a’ Vénusz pajkos magyarázatja tetszett, ’s Jupiter példát adott^* a’ több Isteneknek. Le-le lopta magát az égből, majd arany esső’ képében, majd mint Hattyú, majd meg más alakban, valahol csak olly Szépre talált, kiben fogamzást vehetett az Isteniség’ szikrája. Némelly Istenek, és nem ritkán még Istennék is, nyomdokánn indúltak-el; kiváltképen pedig az emberi Nemnek érzékeny Anyja, a’ ki az almával adott a’ homályos tanácsnak magyarázatot, cselekedettel is javallta azt, úgy hogy végre minden elragadtatott Szerelmes egy Vénuszt vagy egy Grátziát képzelt Kedvese’ alakjábann ölelni. Még a tiszta erkőlcsű Diána is kedvet kapott az elveteműltt emberiség’ nemesítésének munkálására; ’s nem mervén közelíteni szeretett Endymionjához, szomjú szemekkel meredt a’ szendergő Ifjúra. Csak két Istenné marada szűzen, Junó és Pallász; amaz dölyfből és férj-féltés miatt; ez, a’kinek tanácsa félr’értetett, józan szeméremből.

Ekkor kezdődött a’ nagy változás! Fél-istenek jövének elő, nem többé idegen, hanem tulajdon erőben; mert az Isteniség’ magva halandó testekbe plántáltatott. Mennyivel nemesbb tettek tevődének mostan! mennyivel szélesbbre terjedő kívánságok fogának hellyet az emberi keskeny mellybenn! Aeszkuláp, a’ Jupiter fija, hólttakat támogatott, ’s kevésítgette a’ Tartarusz’ Országát. Herkulesz, és többek mások, megszabadíták a’ Főldet a’ Szörnyetegektől, ’s a’ főldalatti barlangokat is bejárták. Szelídebb Istenfijak szelídebb módokon kőltek az Elnyomottak’ segedelmére; Kásztor és Pollux egynehány hamarább éltt Szimonideszt mentett-meg, de a’ Regét nem jegyzette-fel a’ Történet. Segítő láng’ képében lebegének ők a’ hajónak árbocainn; ragyogó csillagok’ képébenn a’ csatamezőkön, ’s a’ Diadalmasért vívtak. A’ Múzsa’ ’s Apolló’ fija lantjával szelídítgette ismét az elszilajlott embereket, ’s az Árnyékok’ Országába hatott kedves Eürydicséjéért. Istenfijak köték-meg a’ Barátság’ és Hűség’ szövetségét, hogy az még a’ síronn is túlhasson; Hérószok szerzettek Törvényeket, Héroszok gyűjtöttek Népet, ’s ímé örökké élnek neveik. Nem várták ők hogy a’ Merkúr botja vezesse-keresztűl a’ főldalatti völgyekenn; lángokban tisztúlván-meg, önnmagok léptek-fel az égbe, ’s az Istenek úgy fogadták ott mint fijokat és testvéreket. Meg valának magasztalva mennyen főldönn; ’s Vénusz nevetve emlékezett almájára.

De, ó be hamar múlt-el ez a’ Scéna is! A’ megvénhedett Istenek belé-úntak munkájokba, ’s az ő lelkek szemlátomást hólt-ki az emberekbenn. A’ Hérószok’ maradékai ugyan kevélykedtek isteni eredetekkel, de ez haszontalan dicsekedés vala, ’s csak ártatlanoknak elnyomására szolgált. Tunyán folyt^* ereikbenn az Isteni vér; ’s annak jelenségéűl címerekkel ’s kevély nevekkel piperézék-fel magokat. Már szemére akarta vetni Pallásznak Jupiter, hogy ez úttal bőlcsesége nagyon megcsalá; de ő nem látván méltónak, hogy olly tanács mellett, melly nem vala az övé, mentségére keljen magának, leszállt a’ főldre.

Maga vólt Pallász az Istenek és Istennék között, a’ ki külső illetés nélkűl a’ Jupiter fejében fogamtatott. Ezért minden eszköz nélkül hathatott ő, és csak ő egyedül, az emberi lélekre. Nem vala néki kedves leleményekre, nem semmi leplezésre szüksége az embereket oktatni. Elvetette a’ Merkúriusz által ajánlott sípot, mert az inkább hatott vólna fülre mint szívre: ellenben boríték nélkűl jelent-meg az olly lelkeknél, a’kik ismerték becsét, ’s kevés beszédű alakját kedvellették. Ő tanítá Pythagorászt^* hallgatni ’s elmélkedni: ébrentt álmok nélkül fedezte-fel szemei előtt a’ Mindentség’ Törvényeit, ’s megnyitá füleit hogy a’ Szphaerák’ harmóniáját érthesse. Bévezette a meglelkesedett Plátót a’ lelkek’ Országába, megmutatta néki az Istenek’ udvarát, meg még a’ mennyei Szerelmet is. Ált’hathatatlan paizsa alá vevé Brútuszt és Szcípiót, ’s isteni érzést lehellett beléjek, hogy ne csak a’ Hazát, hanem a’ Virtust is szeressék, az Irígység’ marconglásaival ne gondoljanak, ’s ennek kígyóhajai által szíveiket még fenntebb Virtusra ingereltessék. Ezért vevé mellyje’ ékességének a’ Medúza fejét, ’s írtóztatóságát isteni kellemmel szelídítette-meg. Karcsú láncsájával, mellyel egykor Óriásokat hányt-le, megcsapá a’ szirtot, ’s hasadásai közzűl sarjadztatá az adakozó Olajfát. Nem az Ellenségek’ Megverőjét, hanem az Emberiség’ Jóltévőit koronázgatja békés ágával; de mindenek felett azt, a’ ki magát győzte-meg ’s önmagával él nyúgodalombann. ’S osztán ezen jutalmak’ osztásában nem néz Eredetre, nem Korra, nem Nemre. Ezt nyújtá a’ rabszolga Epiktétnek; ezt az ostromlott thrónusonn űlő Márk-Aurélnak; ’s a’ mennyei Béke’ olajának teli mértékét őnté lelkeikbe. Magára voná rokon szemeit az asszonyi Nem is; ő találta, nem az asszonyi Nemért, hanem az asszonyi Nembenn, a’ munkásság’, ’s házi csendes gazdálkodás’ ’s takarékosság’ mesterségeit. Eggyütt szövé Penelopével a’ kegyes vásznat, ’s reménylő tűrésének édes könnyeivel enyhítgeté a’ Várót. Ő tanított némellyeket a’ maga Neme közzűl még arra is, hogy meg nem rettenve nézzék a’ Halált. Ő adta az Arria kezébe a’ tőrt, ő változtatá Portziának égő nektárrá a’ szenet. Legkedvesebb Választottjainak pedig, Férjfinak és Asszonynak, a’ maga képét, az ártatlanság’ Palládiumát, adta. Úgy jelent-meg most az Olympuszban mint Diadalmas; kevélykedés nélkűl, hallgató, szemérmes nagysággal. ’S Jupiter néki ajándékozá az emberi^* Nemzetet, mert a’ körűl ő tett legtöbb érdemet; ’s ő az Égnek minden múlatságai hellyjett a’ főldet választá csendes bíztos lakásúl. Legörömestebb lakik az elmélkedő munkás Bőlcsnél; ’s örűl a’ jó nevelés’ és a’ takarékos szűk gazdaság’ édes szerencséjének. E’ miatt a’ henye Vénusz éjjeli bagolynak csúfolgatja ugyan: de a’ komoly Sors néki, mint Végezéseinek legbőlcsebb, sőt eggyetlen Végrehajtójának, egy régi szokású Szymbolumot kűlde; a’ Szpyhnxet, – a’ rejtett Bőlcseség’ képét.

** *

Országod, ó nagy Istenné! még csak imitt amott, ’s csak homályban vagyon e’ főldönn: ó bár mindenütt elterjedett, felderűltt Ország lenne minél elébb!