TEMORA.
NYOLCZ ÉNEKBEN.
FOGLALAT.
Kairbár Borbárnak, az Áthai fejdelemnek fija, ’s feje a’ Bolgi háznak a’ déli-Érinben, az ifju Kormákot gyilkosan megölte ’s elfoglalá országát. Fion-ghal elvégzé, hogy a’ gonosz tettet megbosszulja, ’s a’ bitanglott székre Arthót emeli-fel, ki vére vala Kormáknak, ’s a’ veszély elől megszökött. Kairbár a’ hírre öszvegyüjté nehány törzseit, ’s segédjére szóllítá az öccsét Káthmort. Ez előjöve, ’s mivel Kairbár azon éjjel, midőn a’ Kaledóni nép itten kiszálla, Oskár által elesék, a’ had ezen nyolcz Énekben Fion-ghal és Káthmor között foly.
Fény sugárol Ullinnak kék habjai felett; nap mosolyg a’ zöld halmokon. A’ tölgyek’ fejei ingtak a’ szélben; a’ ravatalok’ tetőjiről zuhogva omlottak-alá a’ patakok. Két magas fákkal elborított halom öszveszorítva keríti-be a’ tért; Lassant haboz-el eggy csermely a’ völgyeken. Ennek szélén álla a’ komoly Kairbár, kezét az erő’ dárdáján pihentetve, ’s eltelve félelemmel ’s fájdalommal a’ veres szemekben.
Lelke előtt Kormák kele-fel, eldölve, ’s mindenikével még vérző sebeinek. Féligláthatólag rémlett neki homályban az ifju, ’s piros vér sertegett oldalából.
Három ízben gyakta-el Kairbár a’ dárdát; három ízben kapa kezével szakálához. Sokszor akasztá-el hatalmas lépteit, ’s fel-felnyujtá a’ bosszút-szomjazó karokat. A’ puszták’ fellegeihez hasonlíta a’ fejedelem, mellyek minden széltől változtatják alakjaikat; minden széltől változtatják alakjaikat; mindenszerte remegnek a’ völgyek az hegyek között, ’s hol ez, hol amaz féli a’ pusztító esőt.
A’ király öszveszedi bátorodó lelkét, megragadja a’ bajnokdárdát, szemét Moiléna felé veti, ’s jőni látja a’ tenger’ őrjeit. Remegő léptekben közelítnek ezek, ’s hátra tekintnek sarkaiknak nyomaikra. Kaírbár megérté hogy közel immár a’ hatalmas, ’s elbúsulva kiáltá-elő nagyjait.
Dobogó lépteken körűle termenek ők; mindenike meztelen kardjával. Amott Morlának bús képe mutatja magát, itt Dalla szélben-úszó hosszú hajzatjával. Kormák dárdájának támaszkodék, ’s haragban görgette kancsal szemeit. Vad a’ Málthosz’ nézése árnyas két szemöldjei alól. Foldáth megáll, mint a’ tenger’ szirtje, melly tajtékkal fedi oldalait. Dárdája mint a’ fenyv a’ bérczeken, melly paczkáz az erdők’ szeleinek. Pajzsa jegyes a’ harczok’ vagdalásaitól, ’s szeme mindég félelmetlen. Ezek ’s száz más hadnagyok állanak a’ szekerző Kairbár körül, midőn a’ tenger’ őrje Morannál a’ folyamos Moilénáról előjöve, képéből elődőledett szemekkel, halványan, reszketve, ’s rebegő ajakokkal.
’S Érinnek fejdelmei hallgatva állanak, ugymond, mint az estvélynek ligetei? a’ szerént állanak e mint a’ néma erdők, midőn őket gőz borítja-el? Pedig Fion az öbölben vagyon, Fion, a’ csaták’ ijedelme, a’ folyamos Morvának hatalmas királya?
’S te láttad az erő’ bajnokját? kérdé Kairbár félelemmel vad mellyében. Sokak e az ő hősei a’ parton? Dárdát ragadoz e karja, vagy békében közelít?
Békében ő nem közelít, fejdelme Érinnek! Maga elébe szögzé-ki a’ hatalmas bajnokdárdát, a’ halálnak lángjaként emelkedőt. Ezereknek vére űl annak hegyén. Ő lépe-ki első partra, erős őszült kora’ fürtjeiben. Inas tompora teljesen költ midőn könnyen hágdalt a’ tetőken. Oldalán függe a’ görbe pallos, melly másod ütést adni nem szokott. Széles paizsa rettentő, mint a’ hold’ veres karéja, midőn a’ vész köztt bátor keléssel kél. Vele jőn Osszián, a’ dalok’ királya; vele a’ Morni’ gyermeke, az elsője a’ férjfiaknak. Dárdája’ nyelén szökellt-elő a’ habokról Konál; Dermid messzére árasztá-széllyel fekete hajazatját. Büszkén feszíti ívét Fillán, a’ folyamos Moruth’ ifju vadásza. ’S ki lépdel amott előttök a’ bajnokoknak, mint a’ hegyek’ záporjainak zajgó omlása? Ki más mint az Osszián’ sudarja, ragyogva fodor üstökéből. Messzére hull-le hátán a’ hosszú haj; szemöldjét félig-fedi a’ sisak. Oldalát körüllebegi rettenetes kardja, ’s dárdája minden lépte alatt szórja a’ fényt. Futottam rettentő szeme előtt, dicső királya a’ tetős Temorának.
Fuss tehát, gyáva, a’ ki érzed, hogy mellyedben nem lakik tűz! mondá Foldáth búsult bosszujában; menj honod’ szőke vizeihez, kisded léleknek fija! nem láttam e én is ezt a’ barna Oskárt? Láttam őtet, a’ hadnak nagyját. Ha vész közelít, ő a’ bajnok; de dárdákat mások is röpítenek. Sok és vitéz fijai vannak Érinnek, Temorának erdős királya. Szóllj! ’s hagyd, hogy én keljek szembe a’ hőssel; én elakasztom a’ hatalmas folyam’ futását. Dárdám vitézeknek vagyon förösztve véreikbe, pajzsom mint a’ Túrai bástya.
’S Foldáth csak magában keljen szembe az ellennel? úgy monda a’ komor-szemöldü Málthosz. Nem számosok e ők a’ parton mint az erdők’ patakjainak habjaik? Nem ők e, a’ bajnokok, kik a’ bátor Szváránt, midőn szaladtak az Érin’ fijai, meggyőzték? Az első hőssel Foldáth küzdjön e? Oh éj-befogta negéd’ szíve! Királya Temorának, vedd öszveleg sergeidet; menjen Málthosz ’s az erősek ővele! Sebek pirosítják az én kardomat; de ki hallá kérkedésem?
Fijai a’ zöldmezejü Érinnek, mondá a’ folyamos Klonráth’ fejdelme, Fion-ghal meg ne hallja versenygő beszédeiteket. Az ellen örvendene nekik, ’s karja erős fogna lenni ez országban. Ti, o vitézek, erősek vagytok; ollyanok mint a’ hullámos tengerek felől az ordító szél’ dühe; süvöltve, zajogva röpintenek-el a’ szirteken, ’s ledöntik az erdőket. Menjünk nekik, eggyesült erőben, halkkal, mint a’ terhes felleg; ’s a’ hatalmast aggodalom ragadozza-meg, ’s kihull a’ hős’ kezeiből dárdája. „Ime, jő a’ halál’ rettentő fellege!” ez zúg majd mindenfelé, ’s szemeiket éj fogja-be. Búsan fog ülni aggó korában Fion-ghal; győzelmetlen’ enyészend-el híre a’ tenger mellett. Morva meg nem látja az erőseknek nyomaikat, ’s Szelmán éveknek moha nő.
A’ rőt Kairbár hallja a’ szót, csendesen, elhallgatva, mint a’ hegyek’ sötét záporfellege, melly rettentve függ a’ Kromla felett, míg oldalai a’ villámoktól megszaggattatnak; veres fényben ragyognak a’ völgyek, a’ zivatar’ rémjei örvendenek: illy szótlan, illy csendbe-merülve álla itt a’ Temorai király; de most hallatszék mennydörgő szava.
Készítsétek Moilénán a’ tomot; hagyjátok megjelenni száz Bárdjaimat! Olla, a’ sötétveres hajjal, vedd-elő a’ király’ hárfáját, menj a’ kardok’ vitéz Oskárjához, ’s hívd az áldomásra. Dal és lakoma légyen ma a’ völgyben, holnap láncsákat fogunk tördelni. Vidd hírül neki hogy Kathulnak sírt emelteték, hogy az ő lelkéhez Bárdok énekeltek, hogy szeleknek adtam barátját; vidd hírül neki, hogy győzelmét megértettem a’ futó Kárun’ harsogása mellett; hogy öcsém nincsen itt, hogy Káthmornak bajnokkarja távol van, hogy erőnk gyönge a’ fegyverben. Káthmor útálja az ortályt az áldomás mellett; nagy lelke mint a’ nap ragyog. De Kairbár és Oskár, fejedelmei a’ Temorai seregnek, a’ Léna’ fenyérén küzdeni fognak. Kathul miatt ő minket káromla, ’s lelkem bosszújában lángra lobbant. Aczélom őtet meg fogja találni Moilénán, ’s dicsem a’ vérben magasra kelend.
Öröm ragyogott az erősek’ arczaikon, ’s ők végig-ömölnek Moilénán. Kél a’ csigáknak vígasága, a’ Bárdok’ éneke emelkedik. Szelmának Vezérei megérték az örvendő zajgást; úgy hitték, hogy a’ nemes Káthmor érkezett-el, a’ nemes Káthmor, az idegenek’ bástyája, öccse Kairbárnak, a’ rőtüstöknek. Az ő lelkeik nem vala hasonlatos. A’ Káthmoréban mennynek fénye lakott. Az ő terme a’ tetős Athán vala. Hét ösvény vive hajlékához, ’s mindenik ősvényen eggy Bárd hívta-meg a’ vendéglátó asztalhoz a’ jövevényt. Káthmor a’ bérczek’ ligetében múlatott, hogy dicséreteinek ne hallja-meg harmadát.
Olla, a’ Bárd, énekkel jőn, ’s Oskár legott mégyen hívására. Háromszázan mentenek eggyütt vele Lénának vízkörülfolyta mezején. Agarai végigszökellék a’ fenyért; messzére elhallott vad csihogások. Fion látta menni a’ vitézt, ’s lelke bánatba süllyedett, rettegvén Kairbárt, a’ feketelelkűt, az áldomás’ csigáji között. Kormáknak dárdáját fenn vitte fiam. Száz Bárd várta a’ halomnál. Mélyen rejté-el Kairbár a’ halált, mellyet vad lelkében forrala. Gőzölt az áldomás, a’ hárfák pengtek, öröm ragyogott a’ tábor’ arczán; de örömek ollyan vala mint a’ nap midőn ferdén világít a’ völgyekre, ’s verhenyeg fejét fergetegbe rejti.
Kairbár felfegyverkezve szökelle-elő, ’s sötét homlokán halálnak éje űlt. Elnémult a’ hárfák’ zengése; mindenfelé pajzsok csendültenek-meg. Távol a’ hegynek oldalán hagyta Olla zengeni a’ jajnak énekét. Oskár elismerte a’ haláljelt, felszökött, ’s dárdája után nyult.
Oskár, monda a’ rőthaju Kairbár, szemem kezedben Érinnek győzedelmes dárdáját látja ragyogni. Fija a’ bús-erdejű Morvának, eggykori királyink’ kevélységét, a’ hajdan’ bajnokjainak halálát, engedd-által verseny nélkül; engedd-által azt a’ szekerző Kairbárnak.
Én engedjem? felele a’ bajnok, én e azt, mellyet nekem az Érin’ királya, a’ szépfürtű Kormák ada, midőn az éjszak’ férjfiait elszórtam? Elmentem vala a’ király’ vígadozó tornáczaiba, midőn Szvárán és az ő vitézei megszaladtak Fion-ghal előtt. Öröm kele-fel az ifju’ arczán, ’s nekem adá a’ Temorai dárdát. Nem adta ő azt gyávának, sem annak a’ kevélynek, kit nagy tett nem díszesít. Nem vész nekem a’ te rettentő szemed, nem villám nékem pillantásod; pajzsod engem nem ijeszt; nem rettent Olla, ki ment a’ kard előtt. Kairbár, neked reszkessen szolgád; Oskár félelmetlen áll, mint a’ szirt.
’S te nem tüstént adod nekem a’ dárdát? monda Kairbár, ’s haragra gyúladott. Azért e illy bátor szavad mert Fion-ghal közel van hozzánk, az Érini partokon? Fion-ghal, őszült fürtjeiben, a’ tetős Morva’ fejdelme? Ő mindég gyöngékkel tusáza; ám jőjjön Kairbár ellen! Mint az árny, akként fog enyészni a’ völgyben, mint a’ puszták’ lomha ködfelhője, melly leszáll, ’s görögve mégyen-el Atháról.
Volna csak jelen, ő, a’ ki mindég gyöngékkel tusáza, Kairbár neki kardvonás nélkül engedné Érint. Ne róla, a’ hatalmasról, semmit, Kairbár; szögezzd énnekem kardodat! Erőre mi egyenlők vagyunk. Híres a’ pajzsok’ Fionja, a’ hatalmasok’ hadi-vezére.
A’ két fejdelmet durczúlni látták az ő hőseik. Mindenfelől felgyülekezének ők, tűzben-lábbogó szemekkel, ’s kardjaikat félig kirántva. A’ lelket-emelő Olla’ éneke elnémult. Oskár renge örömében, azon örömben a’ mellytől mindenkor szokott vala rengeni, ha Fion-ghalnak kürtje parancsola küzdést.
Feketén, mint a’ dagadó tenger’ hullámjai míg a’ csatázó vihar felébred ’s fejét a’ part felé süllyeszti, siet Kairbár mellé serege.
Toskárnak leánya, minek e’ köny? Az erős bajnok még nem dölt-el. Sok holtak lebegék-környül a’ bérczeket míg a’ deli elesett. Lássd, elhulltanak a’ fejdelem előtt, mint a’ rengetegek’ erdeji, midőn haragos Lélek zúg-végig az éjen, ’s zöld hajaikat megmarkolja. Halva dőlnek-öszve Maronnán és Morla; lássd, Konachár reszket vérében. Oskárnak kardja előtt fut Kairbár, ’s a’ homályba vonja magát, ’s a’ rémkő mellé rejtezik. Titkon rántja-fel dárdáját, ’s Oskárnak véknyát éri. A’ hős pajzsára roggyan; térde fenn tartja a’ fejdelmet. Keze dárdáját erősen tartja. Lássd közel hozzá Kairbárt a’ dancsban! Oskár az ő fején keresztül-döfi a’ dárdát, ’s a’ verhenyeg hajat hátúl ketté osztja. Eldől, hasonló a’ megrepedt szirthez, melly a’ Kromla’ tetőjiről lehembereg, midőn a’ zöld Érin, hegyétől hegyére, tengerétől tengerére, végig-reng.
A’ barna Oskár többé fel nem kél, lehajolva csatapajzsának domborára, ’s erős markába tartva öldöklő dárdáját. Távol a’ tetőn álla Érinnek serege, ’s megzajdult, a’ miként a’ hegyek’ patakjai zajognak. A’ rémekkel eltölt Moiléna csengett a’ zajgásban.
Fion-ghal hallá a’ távol csatajt; megragadta atyájinak dárdájokat, felhágott a’ tetőknek eggyikére, ’s nyersen kiáltozá a’ bánat’ szavait:
Harcznak csataját értettem; Oskár magában küzd. Fel, fel, Morvának hősneme! segédet a’ kardok’ fijának!
Osszián. ’S én rohantam a’ mezőn, Fillán röpült a’ Moiléna’ fenyérén, Fion-ghal erőben hágdalt; félelmesen villogá-körül a’ csaták’ pajzsának fénye a’ sereg’ Vezérét. Az Érin’ harczolóji messzéről láták a’ fényt a’ halom’ tetején, ’s értették hogy a’ fájdalom’ haragja nem erőtlenűl gerjed-fel a’ kardok’ királyában. Homályosan lebegé-körül a’ lelkeket a’ halál’ érzése. ’S íme ott valánk; kezdődött a’ tusa; az Érini harczolók veszteglének dühünknek. De most a’ király érkezék sietése’ hangzásában, ’s kinek szíve volt csendes a’ pánczél alatt? Szaladtak a’ Moilénai téren ’s feketén űzte futásokat a’ halál. Oskárt pajzsára látánk roskadva; pirosan folyta-körül a’ vér oldalát. Némán homályosultak-el a’ Vezérek’ arczai, ’s ők elfordultak, ’s könyeztek. Maga a’ király is titkolá könyűjit. Ősz szakála lebegett a’ szélben; lehajtá főjét a’ bajnokhoz, ’s szavait zokogás szaggatta:
’S te szép pályádnak közepette elesél, Oskár? Atyádnak szíve meghasad feletted, ha a’ tusákat képzeli, mellyek tiéid valának, mellyek tereád várának, ’s elvagynak metszve fényedtől! Ha fog öröm lakozni Szelmán? ha fog eltávozni a’ keserv Morváról? Fiaim eggymás után hullanak-el, ’s Fionnak neme közelít a’ véghez! Az én nagy dicsem leszáll a’ tetőről! Korom barátlanúl marad, ’s gőzfelleggé vál hajlékomban. Nem hallom-meg gyermekeimnek visszatérteket a’ halmokról fegyvereiknek csillogásaiban. Sírjatok Morvának harczolóji, az ifju Oskár többé fel nem kél!
És ők sírtak, o kardok’ fejdelme! Lelkeik a’ hősen függtenek. Ha viadalra ment-ki a’ völgyekbe, dárdája előtt enyészett az ellensereg; ha békében tére vissza, melly nagy vala az ő örömek! Most nem siratá gyöngekoru fiját atya, nem testvér a’ szeretetnek testvérét; azok siratlan’ estenek-el, mert halva volt a’ sereg’ vezére. Lábainál ordíta a’ hű Brán; az ordas Luáth szomor vala. Sokszor űzték ők ővele a’ gyorslábu őzet a’ pusztában.
Oskár meglátá barátjait, ’s mellyét küzdés tépdellte-meg. Az öreg Vezérek’ fuldoklása, úgy monda, ebeimnek vinnyogások, a’ bánat’ énekének megzendülte, Oskárnak lelkét ellágyíták, azt a’ lelket, melly eddig, kemény mint kardomnak éle, ellágyulni nem tudott. Osszián, vígy engem dombjaimra, emeld-fel dicsemnek kövét! Tedd a’ szarvas’ ágazatját, tedd szűk lakomba kardomat. Eggykor a’ folyam elmossa a’ partot, ’s a’ vadász meglátja az aczélt, ’s így szólland: Ez Oskárnak kardja volt, a’ ki most por, ’s eggykor a’ hajdannak dísze volt.
Dicsőségemnek gyermeke, mondám én neki, ’s te elesél? Oskár, ’s én téged többé meg nem látlak? Ha mások hírt veendenek bajnokgyermekeikről, én terólad azt nem veendhetek? Moh fogja környülnőni köveidet, szél fog lebegni a’ kesergőknek fürtjeikben! Nélkűle lesznek megvíva a’ csaták; ő nem űzi a’ vadakat többé a’ tetőken! A’ harczoló, ha majd megjő viadalaiból, ’s más tartományokról beszéll, ezt fogja mondani: Sírt láték eggy zajgó folyamnak szélén, sötét lakát eggy fejdelemnek; az a’ szekerző Oskár által dőlt-el, a’ halálban-magasztalt bajnok által! Talán meghallom szózatját, ’s mellyem’ homályát öröm deríti-fel.
Bánatban szállott volna le nekünk az éj, nem költ volna fel örömben reánk a’ szomor’ árnya köztt a’ reggel, ’s vitézeink veszteg maradtanak volna, mint a’ harmatos sziklák Moilénán, hahogy a’ bánatot a’ király el nem szórta volna, ’s nem hallatá vala erős szavát. Eggyszerre ocsódtanak-fel a’ fejdelmek, mintegy az éjszakának elreppent álmai közzül.
Meddiglen fog még hullani a’ köny az Érini tetők’ Moilenáján? Soha nem térendenek-meg a’ bajnokok, soha nem kél-fel az én Oskárom a’ maga erőjében. El fognak hullani a’ vitézek, el fog tűnni ösvények a’ tetőken. Hol vannak az atyák’ vitéz nemzetségei? hol van az elmult idők’ bajnoknépe? Elhulltak mint a’ magasban a’ csillagok, mellyek sok tartományok felett csillogának, az éj’ homályába! Mi az ő dicsőségeknek csak utóhangjait hallánk, őnekiek, kik koroknak rettegései voltanak! Igy tűnünk-el e’ földről mi is a’ sírnak mélységeibe. Most virítson-körül a’ fény bennünket! nevünk ragyogjon utánunk mint a’ nap’ súgarai, midőn az fejét homályba rejti-el; búsan ballag tovább a’ vándor, ’s emlegeti az esti fényt.
Ullín, te én megaggott Bárdom, kelj-fel, vedd a’ király’ hajóját, vidd Oskárt Szelmának tájaira. Hadd hulljanak érte a’ Morvai szűzek’ könyűji, hadd sirassák őtet az erdők’ fennkeblű leányai. Mi vívjuk-meg az Érin’ viadalait azon vitez népért, melly Kormákért esett-el. Tünni kezdenek éveimnek napjai, ’s karom’ gyöngűlése nem kicsiny. Atyáim már alá-hajolnak felhőjikről gyöngén-lépdellő gyermekekhez. De ő el nem hagyja e’ földet, míg híre fényben nem ragyog. Lelkem fénynek folyamja légyen a’ később korok’ Bárdjaiknál!
Ullin felrántatá vitorlájit, ’s a’ déli szél felkele, ’s hajója Szelma felé evezett. Én elsüllyedtem bánatomban, ’s ajkamon elholt minden hangzat.
Moilénán innepi tom készült. Kairbárnak sírját száz bajnok rakta-meg, de a’ fejdelem felett nem kele magasztaló dal, mert lelke véres vala és fekete. A’ Bárdok emlékezének Kormákról, ’s gerjedhetett e dal Kairbárnak?
Köntösét kiteríté az éj. Száz tölgy lobog felfelé a’ felhőkre a’ tetőken. Fion eggy tölgy alatt űle a’ tetőn. Előtte az ének’ Althánja áll vala a’ Kormák’ elestének regéjével; Althán, a’ vitéz Konachár’ fija, ’s barátja a’ szekerző Kuchullinnak. Kormáknak termében múlatott vala ő eggykor a’ fergeteges Temorán, midőn Szemónak fija a’ zavarvizű Légónál elterült. Igen bús vala a’ Bárd’ éneke; szemeiből csorgott a’ köny, midőn azt ő, a’ tisztetes Bárd dallá:
„Sárgán pillanta-le Dórára a’ nap, ’s alkonylani kezde a’ szürkűlő estvély. Temorának erdeji rengtenek a’ ravatalok’ koválygó szeleiben. Sötét felleg tornyozódott napnyugot felé, ’s prémje megől veres csillag tekinte-ki. Én magányosan állék a’ hegy’ aljánál, ’s ím előttem eggy Lélek tünt-fel a’ felhőken. Halomról halomra értek léptei; pajzsa színtelen függött oldalán. Az Szemónak győzelmes fija volt. Reá-ismertem bús képén. Eggy szélszesz elkapta szemem elől, ’s mindenfelé mély sötét leve. Lelkem bánatba süllyedett-el. Elmentem a’ tenger’ hajlékába, hol az áldomás’ csigája cseng. Ezer világ szóra fényt, ’s száz lant pendűle-meg. Kormák fejdelem közepettek álla, szép mint a’ kelő csillag az egen, midőn csendes örömei köztt nyájasan pillant-le a’ reggel’ ködös tetőjiről, ’s harmatban föröszti ifju súgárait. Ragyogva kelve-ki a’ tenger’ habjai közzül, csenddel futja-meg pályáját, ’s fényét semmi irígy felhő nem fedi. Arthónak pallosát tartá kezében, ’s ifju igyekezettel vonogatta azt. Három ízben vonta egész erővel, három ízben maradt hűvelyében a’ pallos. Sötét hajzatja elömlött vállán, ’s a’ fiatal orcza piros színében lángola. Szántam az ifju szép súgárt; majd, ah! majd éjbe fog süllyedni!
Mosolygva mondá a’ szép gyermek: Althán, láttad te őt, a’ hőst? Oh, sullyos a’ király’ kardja; bizony karja, vágást tenni, erős volt. Búsulok hogy a’ harczban hasonló nem vagyok atyámhoz, mikor ő haragjában lángola. Oh, úgy szembe szállanék Kuchullinnak nagy ellenjével. De eljőnek az évek énnekem is, ’s erős leend karom a’ viadalokra. Hallád te hírét a’ Szemo’ erős fijának, a’ Temora’ nagy fejdelmének? Bár visszatérne nagy fényében, mert úgy fogadá nekem, hogy estkor itt lesz. A’ Bárdok őt dalokkal várják, várja az áldomás.
Szó nélkül hallám a’ királyt, ’s könyűim elfuták orczámat. Elrejtém azokat őszült fürtjeimmel. Kormák megsejté a’ keservet.
Konachár’ fija, tisztelt Bárd, elesett Szemónak nagy fija? miért tör-elő e’ titkos sohajtás? miért fakadnak e’ könyűk? Jön e a’ szekerző Torláth? jön e Kairbár a’ veres szemekkel? Oh, jőnek, bánatod mondja! Túrának fejdelme porban fekszik! Ne menjek e megvívni velek? De én nem bírom a’ dárdát! Oh, volna enyém a’ Kuchullin’ ereje, Kairbár remegve hagyná-el itt a’ tetőket, ’s őseimnek hírek, a’ régi kor’ tettei újra felébrednének.
Keze a’ görbe ív után kapott, arczát könyűk förösztik. Bennünket sorban elfoglala a’ szomor; a’ Bárdok’ füleiket a’ száz lantok’ rezgéséhez hajtják-alá. Gyöngén érintette-meg a’ húrokat eggy lebel, ’s a’ hang mély volt és gyászos. Távolról eggy hangzat hallék, mint a’ fájdalom’ nyögése. Ime az Karil, a’ dicső napok’ énekese; ő jőn mostan Szlimoráról. Ő hoza hírt Kuchullinnak eleste felől, ő beszéllé nagy tetteit. Tolongva gyűlt eggyüvé sírjánál a’ nép, ’s fegyvereik földön fekvének. Mindnyájan feledték a’ tusát, mert őtet, nekiek tüzöket, nem láták többé.
’S kik azok, kérdé a’ szelídszavu Karil, kik könyen-lépve jőnek itt, mint az ormok’ szarvasai? kik azok, mint a’ fiatal erdő, mellyet zápor’ árja nevelt? Kik, ha nem Uznóthnak fijai, a’ folyamos Étha mellől? A’ nép felkél minden félen, mint a’ ravatalok körül a’ tűz, midőn a’ szél’ ereje könyed szárnyakon érkezik a’ pusztákról; fényt lövell a’ szirtek’ bércze, ’s a’ hajós múlatva evez a’ vereslő tengeren. Kathbádnak megcsendült pajzsa. A’ vitézek virítni látták a’ Náthosz’ képén Kuchullinnak erejét, ’s győzelmeit. Mint ez, akként hágdosa ő a’ téren. A’ harcz megújúl Lágónál, ’s Náthosz, az ifju, győz. Majd meglátod őt, a’ dicső hadvezért, a’ te hajlékodban, királya az erdős Temorának.
Bár hamar megláthatnám, mondá a’ sötétfürtű kékszem. De keblemet bánat dúlja a’ pajzsok’ hős Kuchullinjáért. A’ záporos Dórán sokszor zenge nekünk a’ szarvasok’ vadászatja; sokszor beszélle ő nekem atyáim’ harczaikról ’s nagy tetteikről, ’s lelkemben öröm kele-fel. Űlj áldomásunkhoz, o Bárd, ’s hallassd dalod’ velünk. Szavad nyájas füleimnek. Dalld nekünk a’ hatalmas Kuchullint, és a’ minket-mentő Náthószét!
Karil. Gyorsan kele-fel a’ tengeren a’ nap az aranyos regnek minden súgáriban. Krathín, Gallamának fija, a’ díszes hajlékhoz jöve. Eggy sötét felhőt láttam, úgy monda, felkelni a’ pusztában. Úgy látszott, hogy az felhő vala, de eggy sereg lön, melly bennünket békerít. Hatalommal hágdos Vezére a’ nép között; a’ szél veresen játszik repdeső hajfürtjeivel. A’ reggel’ súgárai ragyognak pajzsán, ’s kezét harczoló dárda ékesíti.
Hívjad Temorának tomjához, mond’ a’ király, csillogva fénysúgárában. Hívjad a’ fejdelmek’ termébe, sudarja a’ dics’ és dal’ Gallamájának. Az Etha’ hőse lészen az; ő közelít hozzánk fényében.
Kormák Kairbárhoz. Idv, idv az idegen föld’ hősének, ha Kormáknak barátja vagy! De, Karil, ő nem nyájast néz, neki bosszus tekintete! ő reánk kardot ránt! Ez Uznóthnak dicső fija e, te elmult évek’ énekese?
Karil. Ez nem Uznóthnak fija; nem, Kairbár ez, a’ te bosszús ellened. – Kairbárhoz. Miért jösz te úgy fegyverben, rőthaju, borzas-szemöldü fejdelem. Oh ne ránts Kormákra fegyvert. Mért sietsz-el küzdés nélkül?
Lobbal jőve ez, ’s megfogá a’ király’ kezét. Kormák sejdíté halálát; haragnak lángja égett szemeiben. Távol tőlem, Athának pártütő fejdelme, úgy monda neki; a’ vitéz Náthosz közelít sergével. Te bátor vagy termemben, mert karom nem bírja a’ kardot.
’S a’ kard áltverte a’ Kormák’ mellyét. Elesett atyájinak hajlékában. Porban nyúlongának szép fürtjei; messzére elpárázott vére.
Karil. ’S Arthónak legnemesbb fija eldölt atyájinak hajlékaikban? Távol vala őtőle Kuchullinnak pajzsa, távol nemzőjének dárdája! Oh, gyászoljatok ti Érinnek minden halmai, nem kél-fel ő soha a’ nép köztt! Béke a’ te lelkednek, o Kormák, te ifjuságodban süllyedél éjbe!
Szavaim a’ rőthaju Kairbárnak füléhez értek-el. Ő a’ Bárdokat homályba záratá. Félt Bárdokra rántani kardját, noha lelke fekete volt. Sokáig foga-körül bánat bennünket. Káthmor érkezék, a’ nemeslelkü fejdelem, ő meghallá nyögéseinket a’ barlangból, ’s haragban gördíté szemeit az undok-gondolatu Kairbárra.
O bátyja Káthmornak, monda a’ bajnok, meddig kell kesergeni az én lelkemnek, hogy a’ te szíved, mint a’ szirt, kemény, ’s véresek ’s iszonyúk gondolatid? De te Káthmornak bátyja vagy, ’s őneki tisztje küzdeni csatáidban. Nem hasonlók a’ mi lelkeink, te fejdelem, te, kinek karjai a’ csatákban olly gyöngék. Kebelemnek világát elhomályosítják a’ te tetteid, ’s eggykor Bárdok nem fogják magasztalni dicsemet; ezt mondják majd rólam: Káthmor bajnok vala, de küzdött az iszonyu Kairbárért! Szótlan mennek-el sírom felett, ’s hírem el fog némulni. Kairbár, eresszd szabadon a’ Bárdokat! ők eltünt időknek gyermekeik. Még akkor is fog még értetni dalok, midőn nemzetünk már régen nem leend, régen nem már az erdős Temorának királyaik.
Szabadok levénk a’ fejdelem’ szavára, ’s látánk Káthmort erőjében. Hasonló vala ő hozzád, nagy hős, a’ te ifjuságodban, mikor a’ harcz’ dárdáját legelsőben emeléd-fel. Arcza ollyan vala mint a’ fénysúgár, ha felhőtlen egen a’ nap tündököl. Nem homályosítá-el homlokát az árny. Akkor a’ rőthaju Kairbárt jőve segéllni Temorához: most halálát jő bosszulni, királya a’ sokerdejü Morvának.
Hadd jőjön, felele Fion-ghal; a’ vitézzel megvívand karom! Lelke neki büszkén ragyog, karja az erő’ fényében lángol, csatájit körülöleli a’ dics. A’ kisded lélek hasonló a’ gőzhez; az a’ büzhödt balkányon múlat; nem kél-fel a’ magas tetőkre, retteg hogy őt, az erőtlent, a’ hegyek’ bérczeiről ferdén taszintja-meg eggy szélszesz; a’ hínáros tókban lakik, ’s onnan küldözi széllyel a’ halál’ nyilait. A’ mi ifju harczolóink, bátor vitézek, hasonlók nagynevü eldődijekhez; ők ifju korban vívták a’ viadalt, ’s tisztelve rogytanak-öszve, ’s hírek örökre fenn-marad. Maga Fion-ghal is közelít az eltünt idők’ éjéhez. Ne essék ő mint a’ csergeteg felett a’ tölgy! a’ vadász elmegy a’ tölgy mellett, ’s ő fekszik, ’s sorvad a’ zivatarban. „Hogy még e’ tölgy is eldőle!” ezt
*eldőle! ezt
mondja magában, fütyöl, ’s tovább megyen.
Örömnek dalaira, Morvai Bárdok, hogy lelkünk a’ mi nincsen már, feledje. Kiki a’ kardok’ viadalát gondolja! Csillagok pillonganak a’ felhők közzül, ’s csendesen ballagnak a’ vizek felé. Majd közelít tüzök az est’ tájékihoz; majd kilátjuk a’ Kormák’ ellenjeinek egész sergeket. Fiam Fillán, végyed dárdámat, lépj-fel a’ feketeormu Mórára. Intézzd tekinteted’ a’ fenyér’ ösvényére, nézz-végig egész táborjokon; nézzd-ki a’ vendéglátó Káthmor’ menését. Eggy távol csatajt hallok, mintha szirt görgene-alá a’ ravatalokról a’ homályos puszta’ görbe völgyeibe. Verd néha paizsodat, hogy éjjel ne jőjenek reánk, ’s Morvának fénye el ne tünjön. Én itt egyedül vagyok; ne rogyjon-öszve dicsem a’ bús öreg korban!
Csöngett a’ Bárdok’ dala, ’s a’ király Trenmornak pajzsán nyugvék. Alvás szálla a’ bajnok’ szemére; csatáknak képei lebegtek-el lelke előtt. Alva csendesült-el körűle a’ sereg; Fillán figyelt az ellenre. Az ő léptei eggy tetőn voltak a’ tenger mellett; pajzsának hallánk ollykor csattogását.
MÁSODIK ÉNEK.
Bajnokok’ atyja, o Trenmor! fenn lakozol te a’ széldühök’ örvényében a’ lobogó villámok között, hol tűz szikráz keresztül a’ fellegeken! nyissd-fel a’ zivatar’ bús tornáczait, kiáltsd-elő a’ tisztaszózatu Bárdokat, hívjad-elő őket az elhanyatlott időkből az ő légi lantjaikkal! Nem eggy gyönge, ki gőzvölgyben lakik, nem eggy vadásza a’ térföld csörgetegének, nem, a’ szekerző Oskár jelen-meg, a’ harcz’ a’ viadalok’ dombjairól. Hamar elváltozék, fiam, a’ te alakod, ’s nem az többé, a’ mi Lénán vala! Kéje szerént forgat tégedet a’ szél, midőn a’ maga erőjében végig-zúg a’ légüren. Te atyádhoz pillantasz e alá, ki utánad az éjszaka’ rémítő sötétségében a’ harsogó folyam mellett keserg? Morvának fejdelmei nyugszanak a’ térségen; ah, nekik nem veszett fiok! De nektek, Morvának fejdelmei, eggy harczoknak erőse veszett! Ki hasonlíta a’ férjfiak közzül ez ifjuhoz, midőn őtet a’ tusák’ csatája fogá-körül, mint a’ vad folyamok’ özönlő áradása? Lángolnom kellene a’ veszély között, Érinnek serge közel van hozzám, ’s Fion egyedül van a’ seregben. Egyedül neki lennie nem kellene, míg karom bírja a’ dárdát.
’S tüstént felkelék csengő fegyveremben, ’s füleltem az éj’ szeleinek habzásaikra. Nem hallám a’ Fillán’ pajzsa’ csattogását; reszkettem a’ király’ fijáért. Mit, mondám, ha a’ barnafürtű hős eldől? mit, ha az ellen ránk üt a’ sötétben? Távol bús zúgás hallott, mint a’ Légó’ harsogása, midőn vize a’ gyönge fagyban eggy szép napnak melege alatt lohad, ’s minden jege roppan és pattog. Lórának népe az ég felé tekint, ’s sejdíti a’ közelítő zivatart.
Búsan, némán láttam alászállani Fillánt Mórának szirtes ormáról. Ő hallá az ellenség’ kiáltozását; ’s ijedség és öröm kele-fel lelkében. Most közelítő dobogásom’ is hallá, ’s elhevülve kapott csengő dárdájához.
Békben jön e az éj’ gyermeke? vesztegleni akar e haragom előtt? A’ ki itt ellen, Fion-ghalnak ellenje. Ne ingerelj, vagy érezzd sarjamat. Nem áll az a’ férjfi itt hasztalan, kit a’ Morvai népnek védjéűl külde a’ király.
Osszián. Ne állj soha hasztalan és renyhe, fija a’ szépszemü Kláthónak! Egyedül van Fion-ghal, az ősz; napjainak végsőjire szomor gyülekezik. A’ hősek’ fejdelmének két fija vagyon; azoknak ragyogni kell a’ hadban; azoknak ollyanoknak kell lenni mint a’ tetők felett a’ villámok; az ő lépte, mint a’ nyil, siet lefelé.
Fillán. Fion-ghalnak fija, még nem nagy az ideje hogy én dárdát emelgetek, kardomnak a’ harczban még kevés jegye vagyon; de lelkem tűzfolyam. A’ Bolganép’ Vezérei felgyűlengnek a’ csigás-tomu Kárthmor mellé; amott a’ bérczen van rajzások. Elmenjek e ottan feléjek? Gyorsaságban engem egyedül Oskár halada-meg midőn a’ Kónai hegyormokon versenyt futánk.
Osszián. Fillán, te őfeléjek ne közelíts; te dics nélkül eshetnél-el! az enyém élni fog a’ dalban; én elmégyek oda, ha szükség leend. Az éjnek csendes rejtekéből fogom kinézni egész sergeket. Miért emlékeztetsz Oskárra? mit költöd-fel keblem’ fájdalmát? Hagyjad őt nyúgodni, a’ bátor harczolót, míg felettünk elmúl a’ vész. Bánatnak nem illő a’ vész alatt, nem könynek a’ vitéz’ szemeiben lakni. Atyáink feledték dicsően-elesett gyermekeiket míg a’ csatának lármája elhangzott. Akkor tére osztán a’ sírhoz bánatjok és a’ Bárdok’ gyászdalaik.
Kónár testvére volt Trathálnak; dicsőbbet nem zeng semmi dal. Ezer folyamok mellett öldöste-öszve ellenjeit; híre Érinnek minden völgyét eltöltötte, hasonló a’ nyárnak csapodár lebléhez. Nagy törzseknek gyűlése hívá-meg Ullinban a’ kardoknak hatalmas királyát, a’ tetők’ nemzetéből származottat, a’ Szelma’ bajnokmaradékát.
Az Érin’ déli fejdelmei elfojtott haragban költek-fel. Múmának sötét üregében zajgott titkos csendes tanácsok. Oda gyülnek, úgy beszéllik azt, az ő öseiknek Lelkeik, ’s a’ szikláknak repedéseiken által látatják sápadt sötétveres alakjaikat, ’s őket Bolgának eggykori fényére emlékeztetik. „Mit? itten Kónár legyen e úr? a’ Morvai hadakozó idegen’ sudarja?
Mint a’ tetők’ omló patakjai, úgy jöttenek ők száz nemzetségek’ zajgása között. Eggy erős szirt álla Kónár nekik. Kardja őket öszvevágta, széllyelszórta. De ők csoportosan ’s gyakorta visszatérének, ’s a’ te néped, Szelma, elsüllyede a’ harczban. A’ király a’ sírok köztt álla, ’s búsan csüggeszté-alá arczát. Lelke ön-magába borult, ’s megjegyzé kővel a’ jegyet, a’ holott el fogna szép halálban esni. ’S íme pajzsával ’s a’ maga erőjében Trathál bajnok jön a’ felleges Morváról, testvére a’ kardszülte Kónárnak. Nem volt ő egyedül, a’ nagylelkü vitéz; jött Kolgár is, a’ királynak, ’s a’ kék-epedő-szemü Szolinkormának fija.
Mint midőn Trenmor, körülvéve villámokkal, leszáll a’ fergeteg’ hajlékiból, ’s mennydörögve pusztítást tölt-alá a’ tengereken: a’ szerént szálla Kolgár a’ harczba; pusztította, emésztette a’ tág csatamezőt. Nagy volt atyjának öröme. Alattában jött eggy nyil a’ hősnek. Emléke köny nélkül vala megásva. A’ király meg akará bosszulni fiját. Trenmor mint a’ villám lobogott az ütközetben; a’ Bolgok gyalázattal tüntek-el.
Béke tére-vissza a’ halálnak mezején. A’ kék habok Morvába vitték a’ királyt. A’ hős akkor emlékezék fijáról, ’s a’ népnek könyűji eggyütt folytanak. Három ízben kiáltá vissza a’ Bárd, közel a’ tenger’ hideg üregéhez, a’ csata’ bús mezejéről honi halmaira Kolgárnak, a’ győzelem’ bajnokjának, lelkét; ’s ő felhőjin megérté a’ hívást. Trathál bajnok az üregbe tevé-le örömére a’ megholtnak az ő kardját.
Fillán. O Kolgár, Trathálnak fija, te ifju korodban levél az erősek köztt híressé. De az én kardomat nem jegyzette-ki a’ király, noha az a’ fenyér’ viadalában most villogott. Kimégyek a’ sereggel a’ tusába, ’s győzelemmel térek-vissza, ’s fény nélkül! Közelít az ellen, o fejdelem; tőlök zajognak a’ ködfedte ormok, lépdelteik zengnek mint az ég zeng, ha neki rengve felel-vissza a’ föld; elijedve reszketnek az erdős tetőken a’ fák, semmi lassu lebel nem kél az égnek sötét hideg színén.
Osszián hirtelenséggel fordúla meg dárdáján, lángot költe a’ tölgyekből a’ fenyéren, ’s elszéllyeszti a’ szélben lobogásaikat. Káthmor meggátlá a’ maga futását. Megállott, mint eggy szirt a’ csillagok’ ragyogásában, körülkovályogva a’ fergeteg’ éje’ szeleitől, ha az éjszaki fuvalmak megkapják a’ folyamot és hirtelen jéggé higasztják. Így álla ő, a’ jövevények’ barátja; haja szállong a’ szél’ játékában. Nincs eggy is vitézebb az Érin’ férjfijai köztt mint a’ folyamos Átha’ fejdelme.
Fónár, Bardoknak elsője, mondá Káthmor, gyüjtsed-öszve az Érin’ fejdelmeit. Hívjad-elő Kormárt a’ veres hajzattal, ’s a’ durczás-tekintetü Málthoszt. Hívjad Maronnánt, a’ neki-búsultat, ’s Foldáthnak paczkázó negédét. Turlochnak veres szeme jelenjen, ’s ne feledd Hidálát, a’ vitézt. Szózatja, midőn vész fenyeget, szelíd őneki, mint midőn a’ permetes eső Athának kiaszott mezejére enyhén száll; lassan száll-alá a’ fenyérre, míg a’ mennykő végig dörgi az eget.
Csengő fegyvereikben jőnek-elő. Mindenike felé hajtja füleit, mintha őseiknek eggyik Lelke szóllott volna alá az éjszakának felhőjéről. Rettentőleg csillogtanak fegyvereik, hasonlók a’ Brúmó’ vizének vad zuhogásához, midőn a’ villám’ súgára szikráz-végig a’ réméjszakán az éjjeli vándor’ szemei előtt. Remegve áll ő útja’ közepében, ’s felpillant a’ reg’ súgára után.
Hogyan? kérdé a’ fejdelem, ’s Foldáth akarhatná e éjjel ontani ellenségnek vérét? Gyöngék e karjai a’ tusában, midőn az ég’ súgára teljes fényben ragyog? Nem sokak a’ mi elleneink a’ tengernél: mit borítnánk ködbe magunkat? A’ fény vidítja a’ vitéznek szívét, a’ ki honja’ javáért küzd. Mómának fejdelme, a’ te tanácsod sikeretlen; Morvának szemeit nem fogja-be alvás. Vezérjei ébren vagynak, mint a’ sasok a’ bércz’ mohos sziklájin. Mindenike töltse a’ seregnél az éjt, törzsének dulongó erője mellett. Ha majd felhajnalland, elébe mégyek a’ Bolgok’ ellenjeinek. Rettegett vala és hatalmas, ha elesett is, a’ Borbár’ fija.
Én, felele Foldáth, látva, becsülve léptem-elől a’ Vezérek ellen; a’ nap’ világában vertem a’ csatát Kairbárral a’ fenyéren. Az ő emléke könyezések nélkül költ, néki nem énekle Bárd magasztaló éneket. Örvendjen e az ő elestén ama’ sereg az ormok’ mohos sziklájin? Míg élt, ő felem volt nekem. Sok beszédet cserélgeténk mi titkon, a’ völgynek csendében, a’ Mómai üregekben, midőn te még kicsiny valál, ’s barcsáidnak szabdalád szakálait. Kísérve Mómának harczolójitól én az ellent küzdésre idézem-ki szirtjeinek homályos köréből. Ének nélkül essék-el a’ mezőben a’ Szelmai őszfürtü király.
’S te úgy hiszed, erőtlen kar’ fija, mondá Káthmor félig-elbosszontva, ’s úgy hiszed te, hogy Fion-ghal neked dal nélkül, dics nélkül dől-el? ’S ha a’ Bárdok a’ király’ sírja körül a’ tenger mellett el volnának is némítva, a’ szeretet megrepesztené a’ mellyeket, ’s a’ dicső hős’ nagyságát magasztalni fogná. Ha te dőlsz-el majd, a’ Bárdok feledni fogják a’ dalt. Te mindég bosszús, te mindég sötét vagy, bár karod a’ csatákban hasonlatos a’ mennyek’ dúló szeleihez. Feledem e én az Érin’ királyát az ő szűk lakában, a’ sír’ sötétében? feledem e én Kairbárt, az én szerelmem’ testvérét, kit magasztalni meg nem szűnök? Láttam én az ő öröme’ súgárjait, melly a’ tettek’ fénye miatt lelkének éjét felderíté, midőn ragyogva érkezém-meg a’ tetőkről, a’ fergetegek’ ’s folyamok’ Athájába.
A’ király’ nagy szavát értve minden Vezér törzséhez tére; azok körülfogák az erdős tetőket, mellyek felett a’ csillagok’ tüze lassu fényben ragyogott, hasonlók a’ sziklás révek’ habjaikhoz, ha fergetegeknek fuvalmai lökdösik. Káthmor eggy tölgy alatt nyúla-el. Pajzsa, eggy bús karéj, fennen függött a’ szirtfalon felette. Közel álla hozzá a’ tenger’ szép idegene a’ maga fürtjeiben, a’ szerelem’ súgára, a’ vadas Lúmon’ ékes szülöttje. Fónárnak éneke távol zengett a’ régi évek’ tetteivel. Az ének’ zengzete ollykor elveszett az ömlő Lúbár’ harsogása köztt.
Fónár. „Króthár Áthán lakott, a’ kékvizü csermelyék’ honjában. A’ hegynek ezer tölgyéből épült az ő zengő terme. Oda gyűle a’ nép a’ kékszemű király’ lórántjaihoz. Ki volt a’ győzelem’ hősei köztt nagyságban Króthárhoz hasonlítható? Égtek körűle a’ harczolók; a’ szűzek’ titkos sohajtásaik felköltek a’ tetős Alnekma’ fejdelméért, a’ Bolgok’ törzsének szekerző Vezérjéért.
Drumardónak mohlepte tetőjin űzte vala ő eggykor Ullinban az őzeket. Kathminnak leánya, a’ szép Konláma, kitekinte az erdőből, ő a’ Bárdok’ magasztalása, kék szemekkel, gyöngéd kézzel. Titkon kele a’ leány’ fohászkodása a’ hősért; lecsüggeszté bánatjában sötét hajakkal körüllebegett orczájit. Látta az éjjeli hold, mint tördelte a’ fejér kezeket. Álmainak csende között is az erős Króthárt emlegeté.
Három nap űlte áldomását Kathmin, a’ negyediken felhajházta az ollókat. Konláma követé a’ vadászokat mindenikével ékes lépteinek. Szembe ötle neki Króthár, a’ fejdelem, a’ tar tetők’ eggyik ösvényén, ’s ívét elejté a’ leány’ keze. Lassan fordítá-el arczát, mellyet félig elfedtek fürtjei. Hirtelen serkent-fel szerelem a’ Króthár’ szívében, ’s elvitte Athába a’ fejérkeblü leányzót. Bárdok zengék neki énekeiket; Kathminnak leánya körül öröm lebdese.
Ezen feldagada a’ Turloch’ kevélysége, eggy ifjúé, ki a’ hókaru leányért, a’ nyájas szemekkel lángola; ’s ő hadaival Átha ellen jőn, a’ veres vadat nevelő Alnekma ellen. Kormul kiméne küzdeni, Kormul, a’ királynak öccse. Kiméne, de elesék a’ fejdelem, ’s hadának sóhajtása felkölt. Hallgatva ’s nagy bátran jőve a’ folyón által Króthár királynak sötét erője; elűzte az ellenséget az erdős Alnekmáról, ’s visszatért az énekek’ Konlamájának örömére.
Hadra had jött, vér érte a’ vért; ezerenként látszottanak éjente az Érini felhők’ prémzetjeiken. A’ dél’ fejedelmei öszveleg gyültenek-fel Krothárnak csengő pajzsa körül, ki haláltól kísérve, lépe-fel ellenségeinek ösvényére. Ullinnak leányai síránkoztak feltekintvén a’ fergeteges bérczekre. Semmi vadász nem kele-ki a’ hegyekből, bús csend nyugvék a’ körön. Lomhán, búsan fújt a’ szél a’ ravatalok’ ritka fűvei köztt.
Mint az ég’ keselyűje jő csattogó szárnyaival, midőn vígan lepkede a’ légfolyamban: a’ szerént érkezik Kónár bajnok, Trenmornak fija, a’ karja az halálnak, az erdős Morva’ vitézeivel. Kiönté sergét a’ zöld Érinen; feketén kíséri pallosát a’ halál, csak félig-látva, ’s hatalmas lépteken. Bolgnak gyermekei futottak a’ kard’ fija előtt, mint a’ záporfolyam előtt fut a’ vándor, melly a’ rengeteg’ pusztájiból omol-alá, ’s mezőt és zengő erdőket magával hengerít.
Króthár tusának készűl, ’s Alnekmának hadakozóji búsan futamodtanak-meg. Króthár ment, de lomhán lépdelve, elsüllyedve bánatjában. Fény ragyogott a’ dél’ táján utána, mint az őszi erőtelen napé, midőn ködbe borulva jelen-meg a’ fergeteges, sokfolyamu Lárán. Harmat fedi a’ kiaszott fűvet; az ő világa erőtelen és bús.
Miért költi-fel nekem a’ Bárd megszaladtaknak emlékét? úgy monda Káthmor. Füledhez eggyike a’ Lelkeknek hajolt e le fellegéből, hogy Káthmort eldődi regék által elrettentse a’ küzdéstől? Ti, kik a’ szél’ prémjei köztt laktok, beszédetek nekem csak szellő; megragadja az a’ fekete bogács’ fejét, ’s szakálát elszórja a’ folyón. Keblemben eggy szózat lakik, ’s az senkinek nem zeng fülében. Érinnek fejdelmét saját Lelke őrzi, ’s ő a’ csata’ mezejét el nem hagyja.
Visszavonulva az éjszakába a’ folyón méne-el a’ Bárd, ’s gondolatjai Athának napjain lebegtek, midőn dalát Káthmor gyönyörrel érté meg. Könnyei omlottak orczájin, ’s hidegen zúgott-keresztül szakálán az éjeli fúvalom.
Érinnek kék szemeire leszálla az alvás, de a’ hős’ szemére nem szállott. Búsan lépe-fel az ő elméjében a’ bosszús Kairbár’ alakja, ’s ő ezt ének nélkül az éj’ vészébe látá hengeredni. Káthmor felkél, ’s búsult léptei eggyik szárnyról másik szárnyra járák-körül a’ tábort. Ollykor csattogtatá pajzsát. A’ hang elére Ossziánnak füléhez Mórának mohellepte ormain.
Osszián. Fillán, közelget az ellen; hallom a’ harcz’ pajzsának csattogását. Te állj a’ keskeny ösvényen, én kimegyek nézni vonúlásaikat; ’s ha a’ sereg engem porba tapod, akkor pergessd pajzsod’ domborát; a’ király ébren van a’ tetőn; költsd-fel midőn ideje lesz, hogy híre el ne enyésszen.
Elsieték csengő fegyveremben, ’s általszöktem a’ folyón, melly Athának fejdelmét sötéten fogá-körül. ’S ő reám felnyujtott dárdával jöve keresztűl az éjjeli fenyéren. ’S rettentő ortályt fogtunk volna itt kezdeni, hasonlók két versenygő Lélekhez, kik, két repűlő felhőkről lehajolva, üvöltő szeleket küldözgetnek, hahogy Ossziánnak szemei ki nem ismerték volna az Érini király’ sisakját körüllebegve a’ sas’ tollaitól, mellyeket az éj’ fuvatagja ingatott. Csillag pillogá-keresztül a’ tollat, ’s én nyugva tartám a’ kitolt dárdát.
Királyi sisakot látok! mondám; ki vagy te, éjnek gyermeke? Híres leend e az Osszián’ dárdája, ha téged, bajnokot, elterít?
’S ő legott alá-bocsátá dárdáját, ’s alakja magasra vonult előttem. Kinyujtá az éjbe kezét, ’s e’ nemes királyi szót mondá:
Oh te, barátja a’ hősek’ rémlelkeiknek, ’s nékem veled az éj’ árnyában kell e öszvejönnöm? Miért nem jelentenek-meg a’ te lépteid az örömnek napjaiban a’ daloknak Athájában? Én rántsak e dárdát tereád? Lássa a’ nap, ha majd két király kél a’ vércsatára nagy fényben tündökölve egymás ellen. Idővel meglátják a’ helyet a’ harczolók, ’s rettegve emlegetik a’ régi kor’ tetteit; úgy nézik azt, mint Lelkeknek lakját; melly a’ nagyokat örömmel ’s borzadással tölti-el.
’S ők a’ helyet, a’ hol mi békkel jövénk eggyüvé, feledhetnék? mondám én. Mindég annyira kedves e a’ királyok’ kevélységének a’ csaták’ emlékezete? ’S mi azt, a’ hol atyáink eggyütt vígadoztak, nem kedvvel nézzük e? Szemeinket könyűk töltik-el csatájiknak mezejiken. Magasra keljen itt eggy kő a’ ravataloknak mohai között, ’s szólljon a’ jövendő korokhoz. ’S ha te, o kő, eggykor elmállasz, ha tégedet a’ Lúbár elgördít, az eltikkadt vándor itt szunnyalomra fog letelepedni. Fője felett ellebeg a’ sötétkaréju hold, ’s ő rémlelkeket lát álmában. Oh, akkor a’ mi árnyalakunk eggyesedjék álmai közzé, ’s mutassa-meg neki tusánk’ helyét! De te, fija Borbárnak a’ görbekarddal, miért fordulsz-el te bús ábrázzal énelőlem?
Feledve mi nem leszünk, Fion-ghalnak fija, ha majd a’ szelek köztt leend lakásunk. A’ mi tetteinket fényfolyamokként látandja-meg a’ Bárd. Athát irtózatos éj borítja-be; vitéz királya dal nélkül esett-el. Tiszta fény áradt mindég énreám az ő homályos lelkéből, hasonló a’ holdhoz, melly a’ villámok barnaveres felhőji közzül pillant-elő.
Érinnek szülöttje, felelék én, haragom őt nem kíséri a’ sírig. Mint a’ sas, a’ szerént repűl-el gyűlölségem a’ porba-dőlt ellenről. Hallani fogja ő a’ Bárdok’ énekét; örvendeni fog szelei között a’ hős.
Magasra költ a’ király’ lelke; oldaláról leoldá kardját, ’s a’ ragyogványt kezembe nyujtá. Sohajtva ’s némán méne tovább. Szemeim kísérték a’ nemes bajnokot. Eltünt, mint fénylve eggy éjalak, midőn, a’ rémítő éjjeli Lélek, a’ vándorra homályban ötölt; a’ tetők’ gőzébe öltözve. Mint a’ hajdan’ regéji volt szózatja; eltűn a’ korány’ fényében, a’ köd alak eloszol.
Ki jő amott a’ Lúhár mellől a’ völgynek ködöltözetében? Főjét körülömli a’ harmat; léptei olly lassúk bánatja miatt. Ki más mint Karil, a’ hajdan’ éneklője, ki Túrának barlangjából érkezik? Látom a’ szirt’ üregét, a’ hegyen feltolongó ködben. Talán Kuchullin, a’ fejdelem az, a’ fákat-ingató szeleknek szárnyaikon. Édest zeng az ének a’ csendes korányban, Érinnek nagyhírü Bárdja!
Karil. Eltorlódnak a’ hullámok taszintva belső nagy rettegésektől, ha felköltöd’ csattogásait hallják, habokból kiszálló szép Nap. Rettenetes vagy te a’ te erődben, o mennynek fija, midőn üstököd’ sugárfürtjeiből halál száll alá, ’s te csoportosan küldöd-ki felhőidet eggy hatalmas népet törleni-el. De nyájas a’ vadásznak hajnallásod, midőn az ordító szelek köztt űl, ’s te tépdellt felhők közzül alátekintesz, ’s ragyogtatod záportól-ázott haját, ’s ő lenéz a’ tisztapataku völgybe, ’s a’ vad a’ ravatalokból előrohan. Meddiglen fogsz te csatákra felkelni, mint eggy vérrel eltölt pajzs? Vezéreknek halála megyen-el, látom azt, eggy köd gyanánt, arczod előtt. Miért hebeg a’ Karil’ beszéde? Gyász zavarja e meg a’ súgárszemet? Soha sem fedi-el éj’ homálya az ő ösvényét, ’s mindég örvend ő elborulhatatlan tüzében. De eggykor elgördülsz te is, neked jön a’ mindent-megemésztő kor, ’s szédelgve rengesz-végig a’ légüren! –
Osszián. Édest zeng a’ te szózatod nekem, o Bárd, ’s éneked kedves a’ szívnek, mint a’ korány’ szelíd nedve, melly enyhén cseppedez alá, midőn a’ nap a’ ravatalok’ gőzéből tekint-ki, lassan kelvén-elő a’ magasban. Most nincs idő az énekre, nincs hogy dalban vetélkedjünk. Fion-ghal fel van fegyverkezve a’ völgyben; ott villog a’ diadal’ pajzsa. Búsan pillant szeme keresztül fürtözetjein Érinnek mozgásaira a’ tetőkön.
Nem látsz te, Karil, eggy sírt a’ ravatalok’ vadharsogású folyamjánál. Három kő nyujtja-ki ott czirmos fejét, ’s felettek eggy tölgy hajol-meg. Eggy király nyugszik ott porban. Add lelkét a’ szeleknek. Az Káthmornak bosszús bátyja. Nyissd-meg a’ felleglakot az hősnek; hárítsd-el zavartekintetét énekeddel a’ Kairbár’ busongó árnyának.
HARMADIK ÉNEK.
Ki az amott a’ kék Lúbárnál? ki az őzek’ halma’ csúcsán, súgár alakjában, ’s a’ tölgyhez támaszkodva, mellyet az éj’ fergetege leterített? Ki más mint Komhálnak bajnok fija, ki utolsó harczában ragyogott? Hegyi fuvalmak emelgetik őszült fürtjeit; Lúnónak kardját félig rántogatja. Szemei fenyegetéssel vannak a’ Moiléna’ tére felé intézve, az ellen’ sötét sergéhez. Hallod a’ király’ hangos szózatját? hasonló az a’ hegypatak’ vad omlásához, melly zengő halmokról szakadnak-elő a’ napnak elsült mezejére.
Fion-Ghal. Messzére terjeszkednek-ki az ellenség’ szárnyai; fel, fel, erdős Szelmának sudarja! Légyetek mint honotok’ szirtjei a’ záporpatak’ barna szélein. Öröm sugárol lelkemre, ha vitézeket látok előttem. Ha felém erőtlen közelít, akkor keblemből fohászkodások kelnek-elő; rettegek, hogy a’ halál utól-ér dicsőségemben, melly most környell. Ki mégyen-ki a’ fenyérre megvívni Alnekmának vitéz nemzetével? A’ vész’ ideje ám időm nekem; éles kardom ott csillog az ő fényében. Igy tartották ezt eleink Trenmornak, a’ csata’ intézőjének, ideje olta; így lépett alá a’ viadal’ mezejére Trathál bajnok a’ kék pajzzsal.
Legott Fion-ghal felé hajolnak a’ Vezérek; mindenike tolonga intézni a’ csatát, ’s előszámlálgatá dicsének tetteit, ’s szemeit Érinre forgatá. De társainak nagy messzére előttök álla a’ Morni’ bajnok gyermeke. Szótlan állott a’ harczoló. Ki nem hallá Gaulnak győzelmeit? Tettei az ő lelkét ragyogással öntötték-el. Marka titkon kapá-meg kardját, mellyet Szruthmonból hoza, midőn Mornit az agg kor eltolá a’ tusák’ csatájából.
Pihenve álla dárdáján a’ Klátho’ deli fija, fürtjeinek habzásai köztt. Háromszor emelé-fel dobogó szívvel Fion-ghalra szemeit, ’s háromszor csökkent-meg ajkán a’ szózat. Még Fillánt soha sem homályosítá-körül a’ harcz. Most elfordítá lépteit, ’s bánattal eltelve álla-meg a’ csergetegnél, ’s orczájira könyár szakadt. Időről időre a’ bogács’ fejeit csapdosá-le dárdája’ nyelével. Nem kerűlte-el ő a’ király’ látását, ki szemeit oldalt görgeté. Meglátá fiját, ’s küzdő öröm támada mellyében. Hallgatva, eltőlt nagy szívében, az erdős Móra felé hajolva, fürtjei közzé rejté könyűjit. Ekkor hallatszának szavai:
Elsője a’ Morni’ fijainak, te szirt az ormok’ fergetegi köztt, vezessd sergemet csatába a’ hősnemzetért és Kormákért. Nem gyermeki vessző a’ te dárdád, kardod nem erőtlen csillogvány. Morni’ fija, lovak’ bírója! ott neki az ellennek! ott törd-öszve azt! Fillán, nézz te mindég a’ Vezérre, ki soha nem volt lassu a’ csatában, de a’ tusa között nem is gyúlong vad tüzekben. Fillán, te mindég a’ Vezérre nézz. Erős ő, mint a’ tetőkről-omló Lúbár, zaj ’s tajték nélkül egészen. Fion-ghal a’ felhős Móráról fog vigyázni a’ csatára. Te Osszián, állj közel atyádhoz a’ patak megett, melly soha ki nem asz. Bárdok, kezdjétek hallatni az éneket! Szelma menjen-ki a’ fenyérre! Ez utolsó csatázásom; borítsátok-el fénnyel a’ küzdés’ mezejét.
Mint a’ tengernek neki-feküdt fergeteg’ ereje kél hirtelen, midőn sötét haragjában eggy rettenetes Lélek dúlong, ’s a’ szélesen elterjedett vizek’ szirtes-ormu szigetére, homályos évek olta lakott honjára a’ sűrű ködnek, özönt záporoz: olly irtózatosan csengett a’ zaj itt, melly a’ mezőben a’ seregből kele-fel. Gaul délczeg léptein hágdas legelől; a’ csermelyék ragyogtak lépteitől. Megette Bárdok önték énekeiket, maga időről időre csattogtatá pajzsát. A’ tetőkről érkező szelek’ fuvalmában hallatszék a’ dal’ zengése.
Krónán, úgy mond’ az ének, harsogva tör-elő eggy folyam az éjjelnek homályában; dagadoz csavargó futása között míg a’ korány’ szép fénye világít. Akkor leszáll a’ tetőkről, erdős sziklákat hozván a’ ragyogás alatt. Távol légyen léptem Krónától; ott búsan ólálkodik a’ halál! Légy te mint Mórának vizei, nemzete a’ fellegektől körülfeketített Mórának!
Ki kél-fel Klúthának szekerén? A’ domb neki elsötétedik. A’ homályba-borult erdők elnyujtják szózatját, ’s villognak aczéljának tüzében. Lássd ellenjeinek közepette a’ nagy hőst, mint midőn Kolgáchnak dévaj Lelke felhőket verdes-széllyel, ’s nyargalja a’ forgó szeleket. Ki más mint Gaul, a’ nyerítő fortyogó paripák’ ura? Légy mint atyád, o Gaul!
Messzére nyílik ottan Szelma. Bárdkezek repkedik végig a’ lantokat; tíz izmos vitéz hordja a’ hegynek tölgyeit a’ tomhoz. A’ halmon fénylik a’ nap’ súgára, a’ fergeteg’ bosszús fuvalmai zöld mezőken szállonganak. Miért vagy illy szótlan, o Szelma? Királyod diccsel tér falaid közzé. A’ csata nem rettentőleg bőgött-e? a’ király’ szeme béke’ nyugtával mosolygott. A’ csata rettentőleg bőge, de a’ király győzelemmel tére-meg. Légy te, mint az atyád, Fillán!
Így vala az ének, ’s ők annak alatta előre-lépdestenek. Magosan habzott a’ dárdaerdő, mint a’ kákák mozognak az ősz’ szeleinek játékai köztt. A’ király fegyverben álla Mórán. Ködöktől körülrepkedve függött pajzsa eggy ágon Kormulnak czirmos szirtje felett. Hallgatva állék én mellette, szemeimet a’ Kromlai erdőre gördítvén, nehogy meglássam a’ nehéz tusát-vívó serget, ’s dagadó lelkem elő ne rohanjon, ’s lépteim a’ tetőkre ne vigyenek. Aczélom fénytől vala körülömölve; ollyan valék mint a’ magas Tromóról a’ folyam, mellyet a’ metsző szél a’ réméjszaka’ bús elfedésében jéggel vont-be. A’ gyermek ragyogóbbnak látja a’ kelet’ fenyétől, midőn az ormokon lenéz reá; a’ folyam’ omlása felé hajtja fülét, ’s réműlés fogja-el és hallgatás.
Káthmor nem álla kényére a’ folyamnál, mint a’ renyhe ifju szokott, midőn a’ tájt a’ kies tavasz borítja-el. Közelebbre görgeté a’ csatát, mint a’ tenger’ hánykodó sötét hullámjai tolongnak. ’S midőn a’ királyt meglátá a’ fenn Mórán, délczeg lelke felserkene:
’S Athának királya úgy vívja-meg viadalát, hogy Fion-ghal meg nem jelenend a’ tusában? Foldáth, vezessd tettre feleinket; te nem vagy hiu tűzsúgár.
Előre-hágdalt a’ Mómai Foldáth, hasonló a’ felhőhöz, melly rémlelkeket rejt-el. Kirántá hüvelyéből villámcsillogásu kardját, int hogy a’ törzsök egymást követve lépjenek-ki a’ fenyérre. Torlódott a’ sereg mint a’ tornyosodott habtetők. Tábori kevély léptein ő maga hágdosott legelől; veresen lángol oldalt-haragvó szeme. A’ tornyos Dunrátho’ fejdelmét kiáltá-elő, ’s ez érté szavait:
Kormul, előtted eggy ösvény áll; zölden csavarodik az ellenségünknek megé. Küldjed oda harczolóidat, hogy Szelma a’ sötétben markainkból ki ne sikamlhasson, ’s e’ kard el ne veszítse fényét. Bárdjai a’ zöldmezejü Érinnek, ne zengjen semmi dal a’ fülekbe, midőn majd a’ tenger’ partján Morvának emberei énektelenül, dicsetlenül rogynak-öszve kardjaink előtt, ők, ellenjei a’ vitéz Kairbárnak. Akadjon-eggyüvé eggykor az éjszakában-vándorló jövevény a’ Lénai fenyér’ gőzeivel, melly, a’ színetlen sáslepte tóból kelve, az ő árnyalakjaikat fedi. Ének nélkül ők soha nem emelkednek-fel a’ szelek’ palotájiba.
Bosszús tekintettel indúl a’ Vezér: utána sötéten höngeregnek harczolóji, lebocsátkoznak a’ kapaszkodó’ szirtjei megett.
’S Gaul mondá az ifju Fillánhoz; – lassan követték az ő szemei a’ Ráthói feketeszemü harczolót: Látod te amottan Kormulnak lépteit? Légyen dúló ’s erős karod. Ha majd letiportad az ellent, térj te vissza Gaulhoz. Én itt rontok a’ tusába a’ pajzsok’ dühös csattogása közzé.
’S zajogva költ-fel a’ halál’ jele, a’ Morni rettenetes harczpajzsa. Gaul kiöntötte szózatját. Mórának bérczein felkele Fion-ghal; csapatról csapatra látá előfeselni a’ serget az ütközetre. Ragyogva állt a’ maga saját tetőjén a’ folyamos Atha’ Káthmorja. Akként állának ők a’ hegyek’ ormain mint az égnek két Lelkei, kiknek mind eggyike a’ maga hegyén foga helyt, ’s fergeteget támaszt maga körül, ’s emelgeti a’ fercsegő tengereket. Kéken habzik nekik ellenekbe a’ tenger, végig-barázdálva a’ czetnek tajtékaitól. Hallgatva állnak ők fényekben; légi fürtjeik a’ szelek’ játéka.
Villám lobban-fel a’ légben! Hah, mi az, ha nem a’ Morni’ harczkardja? A’ halál pusztítva hágdos megetted, o bajnok, kinek kardja mély sebet szabdal, ha ellenségedet haragodnak prémjei fogják be. Mint a’ tölgy, melly az erdőkben eldől, szertefekvő minden gallyaival, úgy dőle-le Turláth, a’ legszelídebb szív. Fennkeblű nője nyújtogatja fejér karjait, hiu álmai köztt, ellenébe a’ majd megtérendő királynak, midőn elborulva szállongó szép hajazatjában, a’ fercsegő Moruth körül szunnyad. Neki csak árnyalakja tünt elődbe, szép Ojchóma; a’ te harczolód’ lakja por. Ne lessd a’ tenger’ fuvalmait, ne fülelj ha nem pajzsa’ csengését hallod e. Azt aczél szelte-széllyel a’ víz mellett; örökre megnémult csengése.
Nem vala békés a’ Foldáth’ marka; ő vérben tekerinti pusztító menését. Vele Konál ötöl küzdésbe; most ő, most az tészi a’ gyilkos vágásokat. Mit nézzem én a’ Vezéreket? A’ te hajaid, Konál, őszek. Te barátja valál az idegeneknek a’ Dunlórai mohellepte ravatalok körül. Mikor bealkonylott az ég, készültek a’ te áldomásaid. A’ jövevény örömben hallá asztalodnál a’ csatázó viharokat. Fija a’ győzelmes-fegyverű Kárthonnak, miért rohansz te ottan vérbe? Szárazon hajol fejed felibe eggy tölgy; pajzsod tördelve fekszik melletted, véred pirosra festi a’ tetők’ csermelyét, te tördelője a’ csínos harczpajzsoknak!
Haragjában Osszián dárdát kap; Gaul Foldath ellen rohan a’ fenyérre. A’ gyöngék félre-vonulnak előtte, ’s ő dühödt tekinteteit a’ Móma’ fejdelmére gördíti. Im halálnak láncsáji repülgetnek kezeikben; eggy nyil látatlan ’s nem késve jőn, ’s áltlikasztá Gaulnak karját; csengve hullt földre aczélja. Fillán a’ Kormul’ pajzsával jő, ’s tágasan kinyujtá azt a’ Vezér előtt. Foldáth hangos szózatot tola-ki, tettre buzdítván a’ mezőt. Igy gerjeszti a’ zengő-erdejü Lúmon’ fokán a’ fergeteg’ szele a’ lassu lángokat.
Fija a’ kékszemü Kláthónak, mondá Gaul, te égi sugár vagy, melly a’ tenger’ bődűléseire száll, ’s a’ fergetegek’ szárnyait megtördeli. Neked dölt-meg Kormul megettünk. Ifjonta jössz te fénybe, mint atyáink. Bajnok, ne törj igen előre; téged nem védhet pajzsom, nem kardom. Ollyanná lettem a’ viadalban, mint a’ gyenge; de szavam mindenszerte elhasson. Szelmának fijai meghallják a’ hangot, ’s nem felejtik mint győztem én.
’S szava hallatszott a’ ravatal’ szeleiben; rohant a’ nép a’ tusára. Sok ízben hallották azt ők a’ Szruthmon’ ormain, midőn őket az ollók’ vadászatjára kihívá. Felnyúlt ő a’ harczolók köztt, hasonló a’ fergeteg által körülfogott nagy tölgyhez, melly a’ sötétből is mutogatja légi főjét. Az andalgó vadász felmereszti reá szemét a’ sással-elnőtt balkányról.
Lelkem kísér tégedet, Fillán, a’ dics’ ragyogó ösvényein. Te elhengeríted magad előtt az ellent; maga Foldáth is elhagyta a’ mezőt. Lássd, éj szálla-le a’ felhőkről Káthmornak hallatszék kürtje. Szelma hallá Fion-ghalnak kiáltását az erdők’ ködös Mórájáról. Bárdok özönlék-ki énekeiket a’ forduló seregre:
Ki közelít a’ patakok’ Szruthmonjáról szép hajának habzatjaiban, ez vala az ő énekek, illy lassu, illy bús léptekkel? Érinre tekint e kék szemeivel? Honnan, o Emhír, te szelíd, e’ gond? ki hasonlít a’ dicsőség’ hőséhez? Ha a’ csata’ mezejébe lépett-le, mint a’ menny’ villáma visszajött; ha bosszúja kék kardjához hagyta nyúlni, tűnt az ellen a’ bátor Gaul’ aczélja elől. –
Öröm szálla, hasonló a’ lenge szelekhez, a’ király’ lelkébe. A’ hajdan kor’ tusáját említé, eldődijeinek vérengező tusájikat, ragyogva látván itt fiját. Mint az égnek napja örvend a’ szép tölgyre nézvén-alá, melly az ő súgárában húzalkodék illy magasra, és most a’ völgynek szélében ingatja magányos főjét: úgy örvende most a’ király az ő Fillánja felett.
Mint a’ mennyköveknek dörgéseik a’ halmokon, midőn Lórát homály fogta-be és hallgatás, úgy zengtek a’ Szelma’ léptei; nyájasak és rettentők fülemnek. Zörögve jövének a’ hatalmasok, mint a’ keselyűk a’ barna kőszálakra, mikor a’ mezőben eltépték zsákmányaikat, a’ könnyü őznek ollójit. Örülnek a’ felhőken az atyák, fijai a’ folyamos Szelmának.
Igy zengték a’ Bárdok az éj’ dalát a’ vadnevelő Mórának tetején. Láng emelkedett felfelé száz tölgyekről, mellyeket a’ zivatar’ szelei kifeszítettenek a’ Kormul’ bérczeiről. Készűlt az áldomás, ’s kerekben fogtak helyt a’ ragyogó fejdelmek. Jelen vala Fion-ghal is, a’ maga erejének teljében. Sisakján zúgott a’ sasszárny a’ nyugoti szelíd szellők’ játékában. Sokáig pillongott végig a’ király; végre hallatszának szavai:
Lelkem epedi az örömet; nagy hézag van barátim’ számában. Földre dölt eggy nagy tölgy; Szelmának esett a’ haragos zivatar’ dühe. Hol van Lórának fejdelme? Miért távol Konál asztalunktól? Mikor feledte ő az idegent vendéglő terme’ lármájában? De ti hallgattok nekem. Te, Konál, tehát többé el nem dölsz! Öröm fogja-körül lelkedet, te bajnok, ragyogó öröm, mint a’ napnak súgáraié! Gyors legyen atyáidhoz futásod, mennyköveknek ragyogása ’s a’ vihar üvöltözése köztt! Osszián, a’ te lelked nekem mint a’ villám; oh, gyúlasszd a’ tettek’ emlékezetét! Ébresszd-fel Konálnak viadalait, midőn legalább fénylett harczokban. Őszek voltak Konálnak hajai, ’s ifjuságának napjai eggyek az enyéimekkel. Iveinket a’ vadra azon-eggy nap’ rántá-fel Kárthon, a’ zuhogó-vizű Dunloránál.
Sokak az énekek, mondám én neki, a’ mi hadainkról Érin ellen, hol a’ völgyek százanként zöldellenek. Gyakran feszíténk-ki vitorláinkat a’ mély habok’ kék síkjaikon, segédet vivén az elhanyatlott idők’ napjaiban a’ Konár’ sudarjainak. Küzdés támada, nagy lármában, a’ verőfényes-tetejü Alnekmán Duthulának tajtékborította folyamjai mellett. Kormákkal eggyütt méne-ki Dubkárthon, Szelmának hőse. Nem lépett a’ fejdelem egyedül a’ viadalra; Konál is dárdát emele őmellette. Eggyütt mentek ők, o Fion-ghal, segédjére az Érin’ királyának.
Mint a’ háborgó tenger’ erője, úgy omlottanak a’ Bolgok a’ pusztító kardviadalra. Kolkulla vezeté a’ népet, fejdelme a’ vizenyős Athának. A’ csata a’ fenyéren ömle-széllyel. Kormák ragyogott a’ tusában, mint az atyák’ fénylő Lelkeik. De messze mások előtt Dubkárthon sarlózta, a’ királynak segédtársa, az ellent. ’S Konálnak karjai sem henyéltenek küzdő atyjának balja mellett. De még is győzött Kolkulla a’ mezőben. Mint a’ köd melly jön és oszol, akként futottak a’ harczolók Kormák Vezértől. ’S Dubkárthonnak lángol pallosa, lángol Konál is aczélban és a’ nagy harczpajzzsal, védni iramult barátjaikat, mint két szirt a’ magas tetőken, mellyeket fenyvek árnyaznak. Leszálla az éj a’ vészeknek Duthuláján; csendesen ballagnak végig a’ mezőn a’ Vezérek. Eggy hegyi csermelye zúg az ösvényen keresztül, ’s Kárthon a’ víz’ medrén által nem szökhetett. Mit állasz atyám? kérdé Konál; megetted van, hallom, az ellen.
Fuss, Konál, fuss a’ mezőről, felele Dubkárthon; atyádnak erője már lankad. Sebben hagytam-el a’ csatát; nyúgodja itt az éjt a’ harczoló.
Te egyedül itt nem maradsz, monda neki Konál, eltelve mellye bánattal. Pajzsom sasszárny elfedni Dunlorának fejdelmét. ’S búsan hajla-meg atyja felett; a’ nagyhírü Dubkárthon elhal.
A’ nap felkölt, leszállt az éj, ’s a’ tetőn nem jelent-meg Bárd elmerűlve gondolatjaiba. Elhagyhatá e Konál atyjának sírját, míg neki megadaték dicsősége? Ivét Duthulának őzeire feszítve, magányosan készítgeté áldomásait, hét éjekig tette fejét a’ sírra, ’s hideg álmaiban meglátta atyját. Sötéten látá őtet, színetlenűl, mint az a’ gőz, melly a’ Légóból páráz-fel. Végre Kolgárnak érkeznek léptei, a’ tetős Temora’ eggyik lantosának; ’s ő magasztalá a’ kardban-erős Duthkaront, ki most ragyogva emelkedék a’ szelek közzé.
Kívánatos az én füleimnek a’ vitézek’ magasztaltatása, mondá Fion-ghal, a’ kik fejdelmek voltanak, kiknek ívek erős a’ veszélyben, ’s meglátván a’ szomort, szelídek lőnek. Igy híresedjék-el az én nevem is, ha lelkem a’ Bárdnak éneke alatt ragyogva kelend a’ felhőkig. O Karil, fejdelme a’ népnek, vedd a’ Bárdokat, emelj sírt. Még ez éjjel hagyjad sírba szállani Konált; ne bolyongjon a’ vitéz’ lelke többé a’ szél’ bús prémzetében. Bágyadtan tündököl Moiléna felett a’ hold, keresztül a’ domb’ széles-tetjü erdejin. Emelj köveket az ő fényében mind azoknak a’ kik itt elestenek. Nem voltak ők Vezérek, de erősek voltak karjaik, mint a’ hősöké a’ küzdésben, ők voltak az én erőm a’ bajnak idejében, ők szirtem, mikor a’ nyil repült, ők hegyem, mellyről az én dicsemnek sasszárnyai felszállottak. Nekik ragyogott a’ diadal. Ne feledd sírjaikat, Karil.
Nagy zengésben kele száz Bárdnak ajakiról felfelé a’ bánatos sírdal. Elől hágdala Karil a’ hegy’ oldalán. Mint a’ hegy csergetegek’ messzére elhalló zuhogása úgy zeng az ő énekek; ők követik a’ vezérnyomot. Csend lepte-el Moilénának völgyeit, mellyek csapongó patakok által végigfutva, árnyalló erdőbérczek alatt lapulnak. Én pajzsomra támaszkodva állék. Nyájasan zenge felém a’ Bárdok’ éneke, ’s most lassúla az ének, a’ mint lépteik távoztak. Magasra lángola-fel lelkem. Fél zengésben töredezett-elő fájdalmam a’ szél’ fuvalmában. Igy hallja az árnyalló fa a’ tar hegyormok’ szűk völgyében a’ tavasz’ lágy szavát, ’s ingatja magányos fürtjeit körülzsibogva a’ rengeteg’ méheitől. Éledve látja ingását a’ vadász a’ kopár sziklás tetőkről.
Az ifju Fillán távol álla. Földön hevert a’ ragyogó sisak. Sötét fürtök lebegik körül arczát. A’ Kláthó’ gyermeke fénysúgár. Örömmel érti ő a’ király’ szavát. Dárdáján pihenve álla a’ bajnok.
Nemes fiam, monda a’ szekerző király, láttam tetteidet a’ csatának mezején, ’s fellegtelen öröm tünt lelkemre. Az atyák’ fénye, úgy mondám magamnak, ragyogva tör-elő a’ fellegekből. Vitéz vagy te, Kláthó’ gyermeke, de igen heves a’ küzdésben. Hagyd hátad megett állani hadakozójidat, ők erőjid neked a’ völgy’ téreiben. Én így soha nem mentem viadalra, bár ellenimet nem rettegém. Igy virítand sokáig híred, ’s meglátod az öregek’ porát ’s sírját. Engem körüllebegének a’ holtaknak emlékei, ’s elröpült évei a’ diadaloknak, midőn a’ tengerből előszer léptem a’ zöldvölgyü Érinbe.
Előre-hajlánk a’ király’ beszéde felé. Bús felhők közzül tekinte-ki a’ hold; körűlünk színetlen ködök vonultak-el, a’ szállongó Lelkek’ lakjai.
NEGYEDIK ÉNEK.
A’ tölgy’ árnyában űltem, monda Fion-ghal, a’ folyam’ szirtje mellett, midőn Konál kikölt a’ tengerből, Kárthonnak dárdájával inas jobbjában. Távol álla tőlünk a’ bajnokifju, ’s a’ tetőre görgeté szemét. Atyját emlegeté, és hogy az mint járdalt a’ zöld és barna tetőn. Én búsan ültem, ’s magamba borulva; irtózás’ gondolatjai kerengtek lelkem körül, mint a’ halmok körül a’ köd. Érinnek fejdelmei lebegtek lelkem előtt; félig rántogatám-ki kardomat. ’S íme hadakozók jőnek felém, ’s szótlan emelgeték szemeiket; csoportozva álltanak-meg, mint a’ tavaszi felhők, ’s várták, hogy kitörjen szavam; a’ szélhez hasonló szavam, szelíd és erős, melly az égről elhárítja a’ borúlatot.
Fejér vitorlákat hagytam feszíteni a’ szelek elébe, mellyek Kóna felől üvöltöttenek. A’ tengernek háromszáz fijai nézellék a’ harczpajzs’ domborját. Fennfügge az árboczon a’ paizs, ’s a’ bődülő vizekre szórta-le csillámjait. Midőn a’ réméj végre leszálla, megcsapkodám a’ tusák’ domborját; megcsapkodám, ’s feltekinték az Ul-Érin tűz-üstökére. A’ nyájas csillag nem soká maradt rejtve; veres futásban lebegett a’ fellegek köztt. Követtem a’ nyájas Ult, a’ mint bágyadt tűzzel lépdelt. Párában mutatá Érint a’ korány, ’s bennünket elfogada Moilenának réve, hol kéken tornyozódnak a’ hullámok, körülfogva a’ zengő erdőtől. Kormák itt titkon múlata, távol Kolkullának győzedelmes karjaitól. A’ hőst nem ő maga kerülte, vele volt Roszkrána is, a’ fejdelmi leány, a’ kék szemekkel; hibátlan, szép, fejérkezü, királynak gyermeke.
Búsan, ősz hajakkal ’s hegyetlen dárdán jöttenek felém Kormáknak léptei. Mosolygott a’ diadal’ hősére, de szívében bosszu ’s gond lakott. Trenmornak látom csörgő fegyverét, mondá Kormák. Ezek a’ királynak léptei. Fion, te
*de
kelő súgár vagy, de mellyet had éjjez-körül. Gyorsan lépdelsz te, bajnok, a’ dicsőség felé, de Érinnek ellenségei erősek és bátrak, hasonlók nagy vizeknek zuhogásokhoz, fija a’ szekér’ és gyeplő’ Komháljának.
Bár bátrak, erősek, mond’ a’ király; karom őket visszatolja, ha felkél haragom. Nem gyönge a’ mi Vezéreink’ nemzete, fejdelme a’ kékpaizsfedte sergeknek. Miért lebegne-körül minket a’ renyhe ijedtség, mint eggy rémárnya az éjszakának? Az erős’ lelke kél, midőn ellenségeinek száma szaporodik a’ tetőken. Ne pillants illy sötéten, Érinnek királya az ifju hősre, ki értted küzdeni akar harczaidban!
Csorgott a’ király’ könyűje, ’s szótlan fogta-meg kezemet. Sudarja a’ nagytettü Trenmornak, úgy monda nekem, én mellyed’ súgárát nem kerítem-be felhővel. Te atyáid’ tüzökben égsz; látom kelő fényedet. Menésed’ jelei a’ kardok’ csatájiban hasonlók a’ villám’ menéséhez, melly végig-szikrázza a’ homályt. De várd-be Kairbárt, o hős, várd-be fiamat az erőnek pallosával. Távol völgyek’ folyamjainál Érinnek magzatait ő költögeti csatára.
Fion-Ghal. Eljutánk a’ király’ lakjához; az a’ ravatalok’ csendében költ. Alattok
*költ. alattok
eggy bérczi patak zuhogott, régi nyoma a’ kiaszott folyónak. A’ tájt izmos tölgyek lepték-el, mohhal benőve, ’s terepély ágakkal, ’s szelekkel játszó hajas nyírek. Félig-láthatólag itt éneklé Roszkrána a’ hőseket. Fejéren lebegnek kezei a’ hárfa felett; lassan gördül kékellő szeme. Igy lebeg mosolygó ragyogásában eggy nyájas Lélek elrejtve félig felhőjiben.
Három nap’ vala áldomás Moilénán; a’ nyájas leány mindég előtte vala tekinteteimnek. Kormák láta búsongani Érinben, ’s nékem adta a’ szép keblet mint a’ hó. Jőn az, lesüllyedt szép szemekkel, körülhabzva nehéz hajszövedékétől. Jőn az, – ’s Kolkulla a’ fenyéren terme. Én felnyujtám dárdámat. Népem előtt csillogott aczélom. Átha futott, Kolkulla eldölt, ’s Fion diccsel tére-meg. Híres csak az lesz, o Fillán, a’ ki sergének erejében küzd. Azt kíséri a’ Bárdok’ dala a’ vitéz ellenhez távol földre. A’ ki magában lép tusába, annak tetteit ideje is alig látja. Ma fellobban mint eggy súgár, ’s holnap halál fogja-környül. Eggy dal hirdeti gyöngén hírét, eggy táj nevét; semmije marad egyéb mint eggy fűvel-elnőtt sír. –
Igy zenge a’ király’ fenn beszéde az őzek’ ’s erdők’ Móráján. Három Bárd önté énekét fület-múlatva a’ nyugalmas Kormulról. Enyhén szálla az ének alatt a’ nagy sereg’ körére az édes alvás. Visszatértek Karillal a’ Bárdok a’ Dunlórai hős’ sírja mellől. Soha nem jut a’ fény’ szava a’ bús ágyon fekvő bajnokhoz. Fija Kárthonnak a’ sötét fürtökkel, soha nem hallod te a’ vad’ topogását szűk hajlékod körül a’ fenyéren!
Mint a’ felhők’ gomolygása veszi-körül a’ közelítő alkony alatt a’ fényt; gyengén világosodik a’ felhői prémzet, melly a’ zivatar’ tengere felett lebeg: úgy omlanak Káthmor mellé az Érin’ sergei, ’s ő maga fénysúgárban nyúl-ki közöttök. Ő, legnagyobb a’ Vezérek’ csoportjában, gondok nélkül emeli dárdáját a’ hogy Fónárnak éneke a’ zengő hárfa mellett kél vagy száll. Közel őhozzá támaszkodék-meg a’ szirtnek Szulmalla a’ kék szemekkel, a’ szelíd, a’ Konmor Iniszhúnai király’ fejérkeblű gyermeke. Segédjére jőn neki kékpajzsosan Káthmor bajnok, a’ fejdelem, elakasztani az ellent. Szulmalla látta a’ delit az áldomás’ hajlékaiban. Káthmornak szemei nem lebdestek figyelmetlen a’ gyönyörü-fürtözetü leányon.
A’ harmadik nap felkölt, a’ dicsőség’ Bárdja énekkel jöve Érinnek folyamjairól ’s szirttetőjiről, hírt hozván a’ királyi Szelma’ felfüggesztett pajzsa felől, hírt veszélyéről Kairbár, a’ Bolgok’ fejdelmének. Káthmor felrántatá Klubán vitorlájit; de a’ szelek más országokban szállongtanak. Három nap’ vesztegle a’ parton; a’ Konmor’ termére merengette szemeit. Szüntelen emlegeté az idegen föld’ leányát, ’s röpülgettenek sóhajtásai. Most, midőn a’ szelek száguldoztak a’ tengeren, eggy ifju jőn-le a’ tetőkről, fegyvert rántani Káthmorral a’ küzdés’ döngő mezején. Az Szulmalla volt, a’ hókéz. Titkon fedte-el őtet a’ vért és sisak. Követte a’ deli ifjút. Gyönyörben kerengtek kék szemei a’ bajnokon ’s táborának fekvésén a’ folyam mellett. Káthmor úgy hitte, hogy a’ leány’ ékes léptei Lúmonon közelítget a’ vadak’ tanyájihoz; úgy hitte, hogy távol van a’ hó’ karja, ’s hogy ő azokat epedve nyujtogatja a’ szél felé, melly enyhén erede Érinről, nagy honjáról az ő szeretett ifjának. Szavát adta vala a’ bús leánynak a’ hős, hogy majdan visszatér vitorlájival, evezőjivel. Közel áll hozzád a’ leány, o Káthmor, az emelkedő sziklánál és aczélban.
A’ Vezérek’ magas alakjaik itten állának, egyedül Foldáth nem, a’ sötét-szemöldü. Megtámaszkodva eggy távol tölgynek, délczeg lelkébe borulva, állott ő. Haját csombokba verte a’ szél. Itt dünnyögé eggy dal’ hangját, ’s fel-fellobbadva vad negéddel csapkodott a’ fának, ’s most a’ király’ zászlója mellé siet. Szótlan ’s felfelé nyúlva állott a’ tölgynél Hidála, az ifju bajnok. Pirosló orczáji körül kereken folytak hajai habzó fénynek csíkjaiban. Lágy volt az ő szava Klonrában, atyájinak völgyeik közt; lágy volt az, midőn a’ fejdelem a’ lant’ idegeit verte ékes palotájiban, a’ harsogó folyam mellett.
Érin’ királya, monda szelíden az ifju bajnok, most van a’ tom’ víg órája. Hagyd, hogy keljen a’ Bárdok’ dala, ’s űzze-el tőlünk az éjt. Tüzesbben kél a’ lélek az ének mellől a’ dúlongó harcz’ tusájihoz. Homály lepi-el a’ zöld Érint; hegyről hegyre süllyednek immár a’ fellegek sötét prémzetben haladva. Szürkén lépdelnek a’ távol lapályon azoknak árnyalakjaik, a’ kik elhulltak a’ viadalban, ’s aláhajolnak az énekhez a’ réméj’ homálya közzül. Hagyd zengeni a’ lantokat, ’s vidítsák-fel a’ hőseket a’ vándorló szelek felett.
Oh, ne szóllj nekem holtakról! Kiáltá Foldáthnak pezsgő haragja. Nem kelle e gyalázattal vonulnom-vissza a’ mezőről? miért halljak én a’ tetőn éneket? Nem erőtlen volt az én futásom a’ mezőn; azok voltak gyávák ’s erőtlenek, a’ kik engemet követtek, ’s az ellen megfuthatod kardom előtt. Az erdős Klonrának völgyeiben pengesse Hidála a’ hárfát a’ Dúra’ csendes szélein. A’ lombos halom’ lyánykája csudálja fürtözetje’ aranyszálait. Hagyd itt te a’ Lubár’ csengő fenyérét; az bajnokok’ vérmezeje.
Erre Málthosz: Királya Érinnek, a’ te tiszted intézni a’ tusát. Te fény vagy nekünk a’ fenyéren és a’ barnán-kelő tetőn. Te, mint eggy rontó fergeteg, akként mégy végig az ellenségi sergen. Ezerek hullottak-el előtted
*előttéd
vérben; de midőn diadallal megtértél, ki hallá kérkedő szavad’? Csak a’ dühödtek örülnek az halálon, ’s dicsekesznek minden csapással, mellyet kardjok a’ küzdés alatt ejte. Pusztításból van szőve szívek; negédek messze hallik-el a’ távolba. Móma’ fejdelme, a’ te futásod a’ harczban hasonló a’ völgy’ folyamjának vad’ omlásához. Mindnyájan dolgozánk mi az öldöklő vassal; gyávák ’s erőtlenek nem követénk vezérlésed; de az ellen erőst állott.
Káthmor látá a’ forró ortályt, ’s a’ vitézek’ mozdúlásaikat, ’s félig kirántva a’ fegyvert, ’s a’ némán-görgetett szemeket. ’S most rettenetes küzdésben mérkeztek volna, ha Káthmornak fel nem lobbant volna tüze; ’s ki nem rántotta volna vasát, melly az égő tölgy’ tüzében mint az éj’ villámja csillogott.
Negédnek fijai, monda a’ király, oltsátok-el, enyhítsétek dagadozó tüzeiteket! El! vissza az éjbe! Miért gerjedjen haragom? Veletek küzdjön e e’ kar? Nincs itt ideje a’ csatának. El asztalomtól fellegek!
*fellegek?
Ne ingereljétek’ a’ király’ lelkét!
’S elvonultak a’ király elől a’ vitézek, mint az estvélynek két ködoszlopa, midőn a’ korány’ tüzei csillogni kezdnek a’ tetőn; közzéjek a’ nap lövell, ’s ők feketén sippadoznak a’ csátés balkányra alá.
Csendben űltek az asztalnál a’ Vezérek. Holval felpillantottak az Átha’ fejdelmére, a’ hogy ő a’ sziklákon járt, nyúgodt elmével a’ harcz miatt. Elterülve feküdt a’ fenyéren tábora. Szunnyalmak szállának-le Moilénán. Egyedül Fónár hallatá szavát eggy fának alatta, melly távol tőlök, messzére nyúlt-fel. Káthmornak zengé olly igen édesen dicséretét, a’ Lúmoni Lárthon’ vitéz fijának. Nem hallá magasztaltatását a’ király elnyulva eggy csermely’ zuhogásánál, körülzörögve az éjnek csatajától, ’s fodor hajainak lassúbb lengésektől.
Az ő álmainak Kairbár jelene-meg mostan, félig kitetszve a’ felhő’ repedésein. Bús öröm mosolygott ábrázán; már hallá Karilnak dalát. Sötéten úsza eggy felhő a’ szélben; Kairbár erős kézzel ragadta-ki azt a’ réméjnek kebeléből, ’s felhága tetteinek dicséretek alatt atyájinak ragyogó lakjokba. Öszv’elegyedve a’ csermely’ zuhogásával ekként hallatá gyönge szózatját:
Lebegje-körül öröm lelkedet, Káthmor! én hallottam intésed’ a’ mezőben. A’ Bárdok kényszerítve adák-meg nekem sírdalomat. Én szeleken hágdosok, lelkem a’ felhők’ hajlékaikban vett lakást, hasonlatos a’ réméjek’ villámához, midőn ferdén fut-el a’ magasságban, ’s éjjel üvöltve jő a’ vihar. Távol a’ te sírodtól ne legyen a’ Bárd, ha te is porba süllyedendesz! Az ének’ fija örömest magasztalja a’ vitézt; a’ te neved úgy hangoz mint az enyhe fúvalom. A’ völgyben gyászdal mormog; távolról hallik eggy zengés a’ Lúbárig. Még hangosbban, ravatalárnyak, bajnok vala a’ ki eldölt, dicsőség’ fija vala az! Lassún dagad a’ távol zaj az erdő’ hangosabb zörgésében. Hamar gyarlál te éjbe, Káthmor, most bús árnyalak!
Magába-gördülve, a’ rémárny elfutott a’ fergeteges éjen. Az élemes tölgy érzette futását, ’s zuhogó lombjai ingottanak.
Káthmor felszökött altából. Hévvel markolá-meg dárdáját. Megnyitván szemeit körültekint; semmit nem lát mint szélfelleget.
Ez a’ király’ szózatja volt, ugy monda; de alakját nem látom itt. Nyomatlan a’ ti ösvényetek a’ völgyben, koválygó gyermekei az éjnek. Gyakran sivatag pusztákon látni benneteket, mint tört súgárait a’ fénynek; de ti visszatértek szeleitekbe, minekelőtte lépteink felétek közelítenek. Menj tehát, te gyönge nem! ti nem hoztok tudást, nem hoztok erőt. Erőtlen öröm táplál, mint magatok erőtlenek, benneteket; hasonlók azok a’ virradtai álomhoz, és mint a’ könyedszárnyu gondolat, melly lelkeink előtt elszáll. ’S Káthmor illy korán gyaroljon? illy korán szálljon a’ szűk lakba, hol nem kél reggel a’ vizekből, ifju szemeit félig nyitva? El te gyönge lélekalak! Engem illet a’ királyok’ küzdése. El minden más gondolat mint a’ tusáé! Mint az erdős tetők’ sasa, úgy csapok én le a’ mezőbe, ’s nem hiu fényét ragadom-meg a’ dicsőségnek. A’ folyamvölgy’ csendes körében múlat a’ nemtelen lélek a’ gőzök köztt. Jőnek az évek és idők, ’s ő örökre porban ’s éjben marad. Zivatarral jő neki a’ halál, ’s a’ megőszültet sírba dobja fény nélkül. Lelke alkonylva a’ ravatalok körül múlat, ’s helyt nem lelve kereng a’ pocsaj körül. Nem lebeg ő légi tetőken, sem a’ szellők’ kies völgyei köztt. Te nem így süllyedsz-alá, o Káthmor, eggy becsetlen gyermek a’ mezőben, ki a’ vadak’ tanyájit lesi a’ hideg zengő hegybérczeken. Énnékem királyokkal vala menésem. Öröm nekem a’ lelkek’ mezeje, hol vert hadak tolattatának, mint a’ hullám, ha kél a’ vihar.
Igy szólla az Alnekmai hős, ragyogva pusztító haragjának teljében. Mint a’ lobogó tűz, úgy gerjedez mellyében tetté a’ hevűlet. Nemes volt délczeg hágdosása a’ mezőben. Keletben ömle már a’ világ, ’s népe felgyül a’ hajnal’ fényében a’ hegy alatt, ’s sürög ’s terjed a’ fenyéren. A’ király örül, mint az égnek eggyik lelke, melly tengereken lábol, ’s a’ habokat csendben látja, ’s még fel nem keverve az éjszaki fergetegtől. De most hirtelen felveri a’ hullámokat, ’s a’ zengő parthoz verdesi.
A’ csermely’ sásas szélein alvék a’ Lúmoni fejdelemnek leánya. Fejéről lesíklott a’ sisak; álma a’ távol honban repkede. Ott korány ragyogott a’ mezőre; szőkén omla alá a’ szirtről eggy patak. Bús de erőtlen szélszeszek játszodtak a’ víz’ színével. Hallatszék a’ vadászók’ kürtje, kijőnek a’ Vezérek a’ palotából. De fenntebbre másoknál a’ folyamos Átha’ hőse nyúla-fel. Szulmallára tűzi ő szerelmének szemeit tisztes járdaltából. A’ leány büszkén fordítja-el szemét róla, ’s ívet feszít.
Ez vala a’ leány’ álma midőn hozzá érkezék az Áthai fejdelem. Látta ő a’ szép szűz’ pirosló orczájit a’ fodor hajzat’ játéka köztt, ’s reá ismért a’ folyamos Lúmon’ ékes gyermekére. Mit tégyen itt a’ nemeslelkü Káthmor? Kelnek a’ fohászkodások, ’s elcseppennek könyűji. Hirtelen fordítja-el onnan lépteit. Nincs most ideje, o király, titkos küzdést költeni kebledben. Az erdő felől zúgott a’ csata mint a’ zúgó folyamok a’ viharok’ ormairól.
Ébresztve csapkodá-meg a’ harczpaizsnak domborját, mellyben a’ had’ szava lakott. Érin felszökdelle körűle, csattogva mint a’ keselyű’ szárnyai a’ kőszálakon. Szulmalla felriadt álmából, felvette a’ dombról sisakját, ’s remegett minden tetemében. Hogy ismérné őbenne Érin az Iniszhúnai leányt? Emlékezék királyi nemzetéről; keményen vítt szíve büszkeségével. Ellebbent a’ ravatal megett keresztül a’ mezőn a’ kékes csermelyéhez, hol a’ vadakat szokta vala a’ völgyben lesni, míg a’ harcz ide hengeredett. Oda hatott-el sok ízben Szulmallához a’ kedves Káthmor’ szózatja. Halványan, búsan befogott lélekkel árasztá-ki keservét a’ szélbe:
Oda vannak kedves álmaim! elröpültek! rettegés ’s veszély maradt velem! Nem hallom a’ vadászok’ szózatit a’ tetőken; körűlem a’ harcz’ rémítései éjjeznek. Letekintek felhőzeteimről; semmi súgár nem deríti ösvényimet. Már már látom gyarlani a’ bajnokot; már közelít szélesen-bepajzsolva a’ király, ő, ki a’ veszélyből diadalt csikar-ki, a’ sebek’ ’s dárda’ Szelmájának királya. Lelke a’ kimúlt Konmornak, lépteid a’ szél’ fuvatagjaiban járnak e? Leszállasz e te ollykor hozzánk a’ fergeteg’ ’s réműlés’ honjába, hősatyja a’ kesergő Szulmallának? Oh igen, király, te ollykor alászállasz hozzánk! Szavadat megértém az éjjel’ széldühében, midőn a’ pajzsok’ Érinjében kiszállék, a’ száz folyamok’ zöld szigetében. Az atyák’ szózatjai lejőnek a’ kesergő maradék’ lelkéhez, midőn azt ködbe borulva látják-meg. Hívj magadhoz engem, bajnok atyám, ha Káthmor meggyőzve porbe dőlend. Akkor Szulmalla is elalél bánatjában a’ kedves miatt.
ÖTÖDIK ÉNEK.
Te, ki pajzsoknak közepette lakozol, s fennlebegsz a’ sötét palota’ falán, oh szállj-le, lant, ’s hagyj édes éneket hallanom. Alpinnak fija, verd az idegeket, költsd-fel a’ tisztes Bárdnak nagy lelkét. Lórának zuhogásai eltolták a’ regék’ teljét előlem. Én az esztendők’ felhőjiben állok; kicsiny a’ nyilás, ’s homályos a’ mi elmult. Midőn a’ jelenés alaktalan érkezik, alkonylva repdes ő az eltünt idők körül. Úgy van, hallom a’ Szelmai hárfát; lelkem visszatér énekedre, hasonló a’ félénk szellőhöz, mellyet a’ nap völgybe csala-ki, a’ bús ködöknek tartó lakába.
Ime! csillog előttem a’ Lúbár, ’s csapongva ömöl-el a’ téren. A’ víznek mind két szélein a’ királyok’ magas alakjaikat látom. Körűlök a’ torlott nép hömpölyög előre-hajolva szavaik felé, mintha atyájiknak szózatjokat hallaná, kik őhozzájok a’ hideg hegyi-fuvalmaikon lépnek alá. Ollyanok mint a’ fenyv-nevelő szirtek a’ magas rengetegek köztt, mellyeknek homlokaikat köd és fergeteg környelgetik; kútfők fakadoznak homlokjaikon, ’s tajtékjaik szerte-fercsegnek a’ szélben.
Az Áthai Káthmo’ ébresztő kiáltására gyorsan omladoz Érin a’ mezőbe a’ mennykőnek harsogó zengésével. Szélesen süllyed szárnyok a’ Lúbárhoz; előtte nyersen újítja-meg Foldáth lépteit. Káthmor a’ mezőről a’ hegyre vonta magát, eggy árnyas tölgy alatt foga helyt, mellyet csevegő patakok zuhogtanak-körül, ’s fel-felnyújtá az öszveroncsoló villámot, a’ rettenetes királyi-dárdát. Az fénysúgár vala az ő népének a’ dúlongó vérengezés között. Közel vala őhozzá a’ fejdelmi szép sudar, a’ kékpajzsu Konmor’ leánya, fáradva dölvén-meg a’ szirtnek. Ez nem lelte örömét a’ harczban, a’ szelídet nem gyönyörködteté vér. Zölden nyúla-el messzére a’ róna telek a’ tisztavizü csermely’ tetőjének aljában. Enyhén sütött a’ nap a’ vízre; az őz kilépe a’ hegyből. Oda fordítá szemét a’ szép, míg mellyét gondok marczonglották.
Fion-ghal látá a’ bérczeken Borbardubhálnak vitéz gyermekét, és hogy Érin nyomatva torlódik a’ ravatalok’ homályában; megcsapkodá a’ harcz’ jelének domborját, melly a’ harczolóknak engedséget parancsol, ’s elikbe küldi-ki oda a’ hőseket, a’ hol hírnek arattatik dicsősége. Nagy számban csillognak a’ reggel’ fényében a’ dárdák, ’s mindenszerte csengnek a’ pajzsok. Nem kereng ijedség, mint eggy felhő, a’ nép’ nagy hangban-harsogó folyamja körül, mert ő, maga a’ király, közel van, a’ Szelmai tetők’ hatalmas ereje. Ragyog örömében a’ bajnok; csendben zeng és lassan szava:
Mint a’ szelek’ víg zuhogása végig a’ tengereken, úgy zúg-alá a’ palotás Szelmának bajnoknépe. Hasonló az a’ bérczeknek folyamjához; semmi sem akasztja-el mennydörgő rohanásokat. Csak őáltalok kél az én dicsem, ha nevem újobban száll távol tartományokra. Nem voltam én eltűnő fény tőletek körülfogva, kísérve. Nem voltam mint a’ gyönge rémalak, melly sötéten reppen-el felettetek. Szavam nem volt csattanó villám füleitekben; szemeim nem árasztottak reátok halált. Ha jött a’ negéd’ erőtlen magzatja, tekintetem nem látta azt; feledve a’ tom ’s dalok mellett, enyésze mint a’ hegytetők’ párája. Eggy új súgár kél előttetek; léptei nem sokak immég a’ vér’ mezeje felé; nem sokak, de bátor ő. Védjétek a’ sötétüstökűt a’ veszélytől, hozzátok-vissza örömben Fillánomat. Továbbad majd vívjon maga. Alakja mint atyájié; az ő lelke dicsnek lángja. Morninak vitéz gyermeke, te szekérintéző bajnok, hágdosson lépted az ifju körül. A’ te szavad mennydörögje-körül az ő füleit a’ vérmező’ szélén ’s hullámjain. Tudva van neked mi hasznos, te pajzsokat-tördelő.
’S a’ király felhágdalla a’ Kormul’ magasan-költ szirtormára. Időről időre fény csillámlék pajzsának csínos domborjáról. ’S a’ mint a’ néptől távozott, komoly pillantást szóra oldalt a’ torlongó vitézek’ sorjaira. Lebegve fogá-be félig-ősz hajzatja örömben-ragyogó arczát. Bosszúsan mentem én a’ király’ ösvényein, ’s ím érkezék Gaul, a’ bátor bajnok. Felbomolva függött pajzsa szijain; gyors léptekkel mondá Ossziánnak:
Fija Fionnak, kössd-fel pajzsomat, kössd-fel azt vállamra magasan. Az ellen ugy fogja hinni, ha meglátja csillogását, hogy a’ harczdárdát az én kezem emelgeti. Ha a’ tetőken eldőlök, rejtsd-el sírom’ a’ fenyéren. Karom nem rándíthatja az aczélt. Ne zengjen hiu dicséret nekem; ne végyen hírt felőlem a’ szelíd nő hogy fürtjeinek kecsei köztt piruljon. Fillán, a’ király’ szeme előtt ne feledjük a’ viadalt! Miért jőjenek ők le halmaikról segéllni futamló sergeinket?
’S Gaul a’ nép’ őrvénye közzé szökött, ’s pajzsa megcsendűle oldalán. Szavam követte a’ győzelem’ bajnokját, ki a’ harcz’ mezején dúlonga:
Mint eshetnék-el a’ Morni’ fija hogy neki dics ne zengjen Érinben? A’ hadakozók’ tettei felejtve tűnnek-el, ha ma nem magasztaltatnak. Ártalmatlan mennek-el a’ mezőn; nem hallatszik lassu szavok.
Örömmel néztem a’ vitéz’ menését, ’s felhágtam a’ király’ szirtjére. Ő fürtjeinek habzásai köztt űle az erdős ormok’ szeleiben.
Mint a’ vízpartok, úgy csaptanak-öszve most a’ Lúbárnál a’ két sergek. Ott Foldáth nyúla-fel, eggy felhőszobor; itt Fillán, a’ villám’ tüze az éjszaka’ homálya közzül. Mind ketteje a’ folyamba mártja dárdáját, harczi-kiáltást hallat mind ketteje. Gaul megcsapkodá a’ Morvai pajzst, ’s a’ sereg rohan a’ tusára. Mint két patak szakad szirtjeiről, úgy szálla lángolva aczélra aczél. Jön ő a’ hírnek fija a’ tetőről, ’s sarlózza a’ nép’ erejét. Holtak dőlöngik-körül a’ bajnokot, ’s győzelemtől megfosztott hősek fedik-be Fillán előtt a’ hadiösvényt.
Rothmár, a’ harczolók’ pajzsa, két fokos szirtek köztt álla. Két agg tölgy, birkozva a’ szelekkel, csapdossák vértjét gallyaikkal. Búsan nyitva szemeit a’ távolban, mellyeket barátjain görget, szótlan várja itt Fillánnak érkezését. Fion-ghal nézte a’ bátor küzdést, ’s félelmek nélkül költ lelke. Mint Lódának köve hömbereg alá a’ fellegekig nyult szirttetőkről, midőn eggy Lélek rázta meg a’ földet, úgy dölt földre a’ kékpajzsu Rothmár.
Hozzá közel voltanak Kulminnak léptei. Sírva jött ő szép fürtözetében, ’s dühében szeldeste a’ szeleket, míg vagdalásait Fillámon teheté, kinek itt nem könnyü a’ diadal. Rothmárral feszítgeté ő honja’ száz folyamjai mellett az íjat; ott lesegették a’ vad kanok’ tanyáját, ha a’ reggelnek első sugárai a’ páfrányon elröpültek. Mit rohansz te, fija a’ kecsek’ Kulalinjának, a’ mindent-öszverontó fénysúgárnak ellenébe? Atyáitok sem voltak egyenlők a’ fenyér’ villángzó ortályaiban.
Termében űle a’ Kulmin’ anyja, ’s lenéze a’ kéken-rengő Sztruthára. Tekergve kél a’ vízen a’ szél, ’s fekete fercsegésekkel éjjezi-be fijának árnyalakját. Ebvinnyogás hallatszik hon, függő pajzsán a’ teremben vércseppek tűnnek-fel. ’S te elestél, vitéz fiam, Érinnek boldogtalan csatájiban! ezt kiáltja zokogással anyja.
Mint lesből-megérve a’ nyiltól, az őz fekszik elterülve a’ patak mellett; vadásza nézi lábait, ’s emlékezik melly gyorsak voltanak: úgy fekszik elterülve a’ Kulalin’ gyermeke Fillánnak szemei előtt a’ tetőn. Szép hajának szélét áztatja a’ patak’ vize, vére harczpajzsára bugyogva foly. Ártalmatlan nyugszik keze markolatján, melly őt a’ veszély’ napján elhagyá.
Te elesél, monda Fillán búsulva, míg híred feleke! Atyád reád bízá sergét, ’s azt reménylé hogy újra fogja fijának nagy tetteit hallani. Már előszűlve a’ honi folyam mellett, Léna felé fordítja tekintetét; de te, bajnok, hozzá meg nem térsz, megrakva zsákmány-zsengéiddel!
Fillán a’ futamló Érint maga előtt torlá-végig a’ csattogó harczfenyéren. De hős meg hős dől-el a’ Morvai seregben a’ rettenetes Foldáth’ dulongásai alatt. Távol a’ hegy’ lába körül álla a’ komorszemü Dermid többel mint harmadával a’ Szelma’ fijainak. Foldáth ketté szabá pajzsát, ’s népe futott a’ fenyéren.
Ekkor mondá a’ negédes ellen: Futnak, ’s hírem kél. Málthosz, menj a’ tettek’ Káthmorához; hagyjad neki, őrizze a’ sötéten-rengő tengert. Hulljon-el itt kardom alatt az ellen és az ő Vezére; Fionnak sírja legyen a’ hegy’ ösvénye mellett, ’s ne hallja gyászdal’ zengését. Árnya, homályos és gyönge, lebegjen a’ pocsaj’ ködjében.
Málthosz hallá bús elmerűlésében a’ szót, ’s szótlan süllyeszté-le tűzszemeit. Ismérte Vezérje’ negédét; felpillanta a’ királyhoz a’ halmon, ’s most, éjjel-eltölt lélekkel, mint bajnok rohan a’ kard’ csatája közzé.
Klunának sötét völgyében két fa áll a’ patak mellett. Ott álla szótlan ’s bánatjában elsüllyedve a’ bajnok Duthnó’ sudarja. Vér sertegett ágyékából, ’s pajzsa mellette törve feküdött. A’ szirtnek támasztá dárdáját. Miért vagy illy búsan, Dermid? ezt kérdi tőle.
Hallom a’ harcz’ zajogását, monda ez; magában van népem a’ mezőn. Lépteim a’ fenyéren olly lassúk! pajzsom megtört a’ vívásban; mindég ő győzzön e tehát? Dermid fénnyel száll sírjába, míg a’ bús éj elnyeli. Bajra szóllítom a’ kevélyt, megvívok a’ kevély Foldátthal! ’S rettentő örömében felvevé dárdáját, ’s ím érkezik Gaul, ’s ezt mondá neki:
Duthmó’ magzatja, akasszd-el e’ sietést; nyomaid vértől jegyesek, téged nem véd dombor pajzs; fegyvertelen akarsz elesni?
Ide pajzsod’! monda Dermid; az már sokszor tolta-vissza a’ hadat. Én akasztom-el futását. Látod a’ fenyéren ama’ követ, melly a’ zizegő fűből nyúl-elő? Ott az én nemzetemnek hősei nyugszanak; ott fedjen engem is az éj.
’S lassan felhág a’ dombra, meglátja a’ keveredett csatát, ’s a’ szerte-tört hézagos rendeket. Mint az éj’ mezejin a’ távol tüzek most azsagjaikba borulva aludtaknak tetszenek, de most ismét mutatják veres csillámjaikat, a’ mint a’ szél nyugszik vagy fú: így látszott a’ csata’ mezeje a’ széles-paizsu Dermid szemeinek. Dandárjai előtt lépdell Foldáth, mint a’ hajó a’ hánykódó tengeren, melly a’ fellegektől-körülfogott hold’ világában, visszatérvén hosszu útjából, két sziget’ öblében lebeg, ’s most a’ szűk torkolat
*torkalot
között előlövell.
Haraggal látja Dermid őtet közelíteni, öszveszedi megmaradt erőjét, ’s öszveroggyan lépteinek közepette; ’s görg szeméből a’ teljes köny. Megfuvá ősi szaruját, háromszor verte-meg a’ dombos paizst, háromszor kiáltá Foldáthnak nevét rikoltó hadai mellől. Foldáth oda-által meghallá a’ kiáltást dúlongó tusája között. Látta a’ küzdeni akarót, ’s csatára nyujtá-fel dárdáját a’ félig vérbe-förösztött nyellel. Mint eggy szirt, mellynél veresen zuhan az örvénybe a’ folyam, úgy vala befercsegve vérrel a’ férjfiakat-intéző bajnok. Mind a’ két sereg visszavonúla Vezérjeiknek küzdések elől. Eggyszerre emelték-fel fegyvereiket. Messzinnen eggyszerre ott termett a’ Szelmai fegyverben Fillán. Foldáth három lépetre vonult-vissza a’ fénysúgártól, melly szemét megcsapá, ’s úgy jött, mint a’ felhőkről leszikrázó villám’ tüze, hogy a’ sebhedt hősnek segédet hozzon; ’s most megálla, feldagadván büszkeségében, ’s mindnyájokat viadalra kiáltá.
Mint midőn szélesen-kiterpedett szárnyakkal két keselyü találkozik suhintó repűletekben a’ szelek felett egymásra: így csap bosszús diadalra a’ két hős itten egymásnak. Változnak a’ királyok’ léptei midőn a’ tetőkre hágdosának. Győzelemhez-szokott kardjaikra szállt a’ sötét harcz’ küzdése. A’ vitézek’ öröme vesz-körül téged ragyogó fényével, Káthmor, a’ halom’ tetőjén; az az öröm, melly titkon kél, midőn az erősöket vész fenyegeti. Nem a’ fenyérre van fordítva az ő szeme; az a’ tetőn kereng, Szelmának lángoló fejdelmén; mert őtet emelkedni látá Mórán csillámló fegyvere’ kevélységében.
Foldáth harczpaizsán terűle-el áltdöfve Fillánnak dárdájától. Az ifju nem pillanta reá, ’s torlá-előre a’ csatát. Száz szavai zengtek a’ halálnak:
Fija Fionnak, akasszad-el futásodat! nem látod ama’ bús alakot, a’ halálnak bús jelét a’ tetőn? Ne költsd-fel az Alnekmai királyt, gyermeke a’ kékszemü Klathónak!
Málthosz látta mint hullt-el Foldáth, ’s megragadta a’ nagy fájdalom. Keblét elhagyta a’ gyűlőlség. Hasonló vala a’ pusztáknak sziklájához, mellynek barna oldalából barna vizek csorganak-alá, midőn a’ lomha köd elhagyta; elasznak rajta a’ fák az ormok’ rettentő fergetegében.
Málthosz szólla a’ halál’ fijának, ’s tudni akará, hogy légyen szűk hajléka. Ullinban keljen e czirmos köved, vagy az erdőktől körülsuhintott Mómában, hol csak orozva néz a’ nap Dalruthónak kék vizeire? Ottan járdall leányod, a’ kékszemü nyájas Léna.
Azért említed őt, kérdé Foldáth, mert nekem nincs kísérő fiam, ki estemet megbosszulja? O Málthosz, én már leltem bosszút; nem voltam békés a’ csatában. Temessd sírom mellé a’ kiket karom öldöse-meg. Gyakran fogok én a’ szélről alászállani ellenségeim’ sírjaikra, ha majd elterítve látom őket körülfogva a’ szálas gyomtól.
Lelke zörgéssel futott-el a’ Mómai hegyvölgyek közzé. Színetlen érkezék-meg az Dearsa-Lénának szelíd álmaihoz, midőn ő a’ Dalruthó’ kies szélein, visszatérve a’ vadak’ űzéséből, elszunnyada. Sikárlott íve megeresztett ideggel feküdt a’ leány mellett, az enyhe szellő gyűrűkre hányta kebelén a’ szálas szép fürtöket. Az ifju kor’ ékeibe borulva fekvék itt a’ szép leány. Atyja a’ halom’ oldalán bocsátkozott-alá, halványan, elbúsulva, ’s befercsegve vérrel. Majd felhőtlen látja ez őt, majd körülfogva a’ ködtől. Fuldoklásokba fakadozva érti-meg ez az ő elestét. Ragyogva jelen-meg neki a’ Léleknek eggy súgára a’ fergetegek’ küzdései köztt. Te utolsója voltál nemzetednek, o Dearsa-Léna, a’ kékszemekkel!
Szélesen kifoszolva a’ harsogó Lúbár mellett Bolga magát a’ tetők megé voná. Fillán nem tágíta nyomdokain; elszórta holtakkal a’ fenyért. Nagy örömben örült a’ király. Kékpajzsosan költ-fel most Káthmor.
Kláthó, te a’ kékszemekkel, hagyd-el a’ hárfazengés’ hajlékát! Lássd őt amottan, a’ lángoló súgárt. Perzseli reptében a’ népet. Ne tekints tovább! Az éj itt van! Szedjetek édes hangzatokat a’ lantnak idegeiről, ékkel-diszeskedő szűzek! Nem lép-le ő, a’ vadász, a’ szökevény őz’ harmatos tanyája mellől; nem feszíti a’ szélben ívét, nem veszti-el nyilát a’ mezőken. Távol tetőled, hol a’ vér’ csatája piroslik, sűrűn fogta-körül őtet a’ viadal; előre hágdal a’ viaskodók’ rendjei köztt, ’s ezereket öldököl kardja. Hasonlít az ég Lelkéhez, melly fellegeiről száll-alá; a’ felriadott tenger érzi lábnyomait, midőn eggy habról másik habra lép; lángokat szór tüzes ösvénye; a’ szigetek rengetik száz fejeiket, ’s recsegtetik a’ dúlongó tél’ fuvalmában erdejiknek ágaikat. Kláthó, te a’ kékszemekkel, hagyd-el a’ hárfazengés’ hajlékát!
HATODIK ÉNEK.
„Ime Káthmor kél a’ szirt mellett! Fion felrántsa e Lúnónak pallosát? De mi lenne akkor híredből, fija Kláthónak, a’ fejérkebellel? Oh ne fordítsd-el rólam szemedet, hősleánya Inisztorknak! nem oltom-el fényedet, szép súgár; melly éjente lelkemben ragyog. Keljetek-fel a’ Móra’ erdején, keljetek-fel közttem ’s a’ viadal között! Mit nézzem én a’ fenyér’ tusáját, ha eldől a’ sötétfürtü hős? Karil, ontsd énekek alatt a’ rezgő koboz’ zengzeteit. Itten nyájast hangzanak a’ tetők’ szózatjai; fejéren zuhog a’ pusztából eggy folyam. Oskárnak atyja, emeld-fel a’ dárdát; vedd fegyverében az ifjú hőst. Lépteidet titkold Fillán előtt; ne gyanítsa ő, hogy karjában kételkedem. Fiam, én rád nem gördítek homályt; fiam, én nem oltom tüzedet.
A’ király leszállott szirtjén, kísérve Karilnak hangos zengzetétől. Én öröm’ teljében ragyogtam, ’s felnyujtva vittem a’ Témorai dárdát. Láttam a’ Lénai mezőn a’ harcz’ ádáz őgyelgését, ’s lassan kerengeni a’ halál’ viadalait, láttam megtöredezve a’ csillogó rendeket. Fillán mint a’ villáng csillámlott; szárnyról szárnyra repült az ő pusztító futása. Olvadtak előtte a’ harcz’ csoportjai, őelőtte, ki itt gőzbe borítá a’ mezőt.
’S immost le a’ halmon Káthmor király szálla küzdeni csillámló erős fegyverében. Feketén lobog a’ sisaknak lángja körül a’ keselyű’ sötét szárnya. Nyugalomban hányja lépteit, mintha vadászatra menne-ki honjában. Csak néha emelte-fel szózatját; Érin komorodva gyűlt-fel körűle. Lelkeik visszatértek, mint eggy folyam; álmélkodnak, hogy sápadt rettegés fogta vala el. A’ hős hasonló a’ reg’ súgárához, melly a’ Lelkek’ orma felett kél. A’ vándor csüggedő szemekkel pillant-félre a’ rémárnyak’ derengő mezejin. ’S most remegve jő a’ Moiléna’ barnás sziklájiról Szulmalla. Eggy tölgyág kirántá kezéből a’ dárdát. A’ leány lehajol hogy kifejtse azt, ’s szeme a’ repkedő hajón keresztül is a’ királyt tekintik. Nem baráti könnyü viadal az a’ mi itten készűl, itt nem lövellnek tárgyúl nyílakat, mint mikor a’ Lúmoni ifju harczolók Konmornak jöttek gyönyörködtetni szemeit.
Mint a’ Rúnói szikla, melly köntösét szállongó felhőkből szövi, ’s a’ víz körülzuhogta ormok felett magasabbra vonakodik a’ befellegzett homlokkal: úgy nyúla-fel az Áthai fejdelem Káthmor is, körülfogva vitéz harczolójitól. Valamint mikor a’ külömböző tengereken külömböző szelek repkednek, ’s mindenike más meg más hullámot taszít: azonként zenge most a’ népnek az ő szózatja, ’s elküldé sergét a’ halmokhoz köröskörül. Fillán sem vala néma halmain; messze elhallott az ő vértjének csattogása. Ollyan vala ő mint a’ sas a’ kőszálakon; vadan borzongja-fel az tollait, ’s lakjához szóllítja a’ szeleket, midőn futni látja a’ szarvas’ ollóját a’ Lúbár csátés mezején.
’S ím öszvecsapnak a’ küzdésre. A’ nagy Vezérek’ bátorsága minden felen gyúlasztja a’ népnek lelkét. Osszián előszökelle dárdáján, el a’ sziklák és tölgyek mellett, mellyek őtet a’ harcztól elrekesztve tarták. Hallá a’ kardok’ csapkodásait tulajdon vasa’ csengésében. Felmentem a’ tetőkre, ’s láttam mint hátrálgattak a’ sergek; eggyszerre fordíták-meg lépteiket, ’s ádáz szemeiket nyugtalan forgaták. A’ két Vezér viaskodva ’s kékpajzsosan egymásra ötlött. Irtóztató vala, körüllobogva a’ kard’ villángjaitól, a’ Vezérek’ küzdése. Nagy dühhel rohantam-elő Fillán mellé; fájdalom rázta-öszve döbögő mellyemet.
Én közelebb jövék; a’ fejdelem nem futott, ’s nem jött közelebbre küzdésben felém. Mint a’ jégszobor a’ rengetegekben, úgy álla-meg, hideg, bátor és erős. Szótlan menénk tovább a’ zuhogó folyamnak szélén, ’s ott eggyszerre megfordúlánk ’s magasan felemeltük a’ hegyes dárdát, felemeltük azt; ’s leszállt az éj. Az alkonyló tetőn csend volt. Már csak a’ Vezérek’ toppanásaik hallatszottak, kik elhagyták a’ tetőket.
Közelebb értem az üres helyhez, hol Fillán magát a’ küzdésben gyakorlá. Semmi szó, semmi hang a’ fenyéren. A’ földön eggy tört paizs, eggy fejdelmi sisak, eggy megpattant nyil feküdtek. Hol a’ pajzshordó Fillán? hol az ifju harczoló? Megérté szavamat a’ fenyér’ kőszirtje mellett, melly a’ folyam’ szélén megkanyult. Megérté, de bús volt ’s eltikkadt; ’s meglátám magam előtt a’ fejdelmet. Miért áll homály’ borúlatában az erdős Szelma’ gyermeke? ezt kérdém az öcsémtől. Teljes ragyogvánnyal a’ te ösvényed, o Fillán, a’ vitézek’ vérmezején. Soká tartott küzdésed. Hív a’ király’ szaruja. Fel, atyánknak fellegeihez, a’ hegy’ lábának tomja mellé! Az esti gőzben űl a’ király, ’s Karilnak hallja édes zengését. Örvendeztessd-meg korát neki, te pajzsok’ tördelője, jer!
’S örvendeztethet az a’ ki meg van győzve? Osszián, az én pajzsom nincs! romjai földön vannak elszórva. Sisakomnak sasszárnya el van tépve a’ vérmező’ csapkodásaiban. Mikor fergetegek’ sietésével fut az ellen, akkor örvendenek fijaiknak az atyák; titkon kél sohajtozások, ha népek elhullt a’ fenyéren. Fillánt a’ király nem látja-meg! Mit piruljon értem a’ király?
Fija a’ kékszemű Kláthónak, ne tépdelld-öszve lelkemet! Nem voltál e te tüzes súgár? ’s ne örvendjen e megint ő, a’ hős? Illy fény Ossziánnak nem leve, ’s a’ király nekem még is napfény volt; örömmel nézte lépteimet, arczán nem szállott árny soha. Fillán, lépj-fel a’ Mórán velem! ott készül áldomása az éj’ sötét leplében.
Osszián, add nekem pajzsomat ’s a’ szélelhordta tollakat, ’s tedd-le Fillán mellé, fejdelem. Csak kisded részét veszítse-el dicsének! Osszián bajnok, nekem enyész erőm. Tégy-be, én halok, üregembe. Ne állíts nekem sírkövet az ormon, hogy Fillán után senki ne kérdezősködjék. Én küzdéseimnek elsőjében estem-el, dicsértelen, ’s kardom szerencse nélkül. Egyedül a’ te éneked múlattassa a’ váló lelket. Mit énekelhetne a’ Bárd Kláthónak ifju fénysúgára felől?
Osszián. Örvényszeleken vagyon e lelked, pajzsoknak kékszemű leánya? Oh, hogy téged a’ hőst vígadás kísérjen keresztül a’ felhőnek sötét prémjén! Öseidnek tisztelt árnyalakjaik lehajolnak nagy fijokhoz. Lángolva vonulnak ők a’ hegytetőken; kéken terjed-el ködök a’ Móra’ forgó fellegein. Öröm lebegjen-körül téged, én öcsém; te őket, a’ dicső bajnokokat, gyászban hagyád. Az ősz király körül van öntve ellenségeitől; fénye ködben süllyed-alá. Te magad vagy a’ harczmezőn, őszfürtözetü királya Szelmának!
’S betettem őtet az éjbe, a’ harsogó folyam’ szirtodvába. Veresen pillog a’ tetőről eggy csillag, de tüze nem fénylett az ifjúra. Lassún emelte a’ szél ékes hajzatját. Füleltem; nem hallott semmi. Mély álomban feküdt a’ harczoló.
Mint a’ villám a’ felhőken, úgy reppene-el keresztül lelkemen eggy gondolat. Szemem tűzzel ége főmben; lépteim aczélom’ csengésében siettek.
Felkeresem az Érin’ királyát, mondám, felkeresem népének közepette. Miért sikamljon-el a’ felhő melly tőlünk ez égi súgárt elkapá? Lobbanjatok lángokba a’ tetőken, atyáim, lobbanjatok-fel itt előttem; hintsetek ragyogó fényt ösvényemre, hogy haragom megeméssze az ellent. De ha vissza nem térendek; Fion-ghal szorongásban vagyon, fiu nélkül, ’s ősz haja ellenség között. Karja, eggykor erős, gyönge most, nagy hire ellohad Érinben. Ne lássam én soha a’ hőst elsötétülve utolsó viadalában! ’S most mint térjek a’ királyhoz? nem fogja e kérdeni fiját? nem e ezt: Miért nem hozád-vissza Fillánt a’ tusából? Ott csapjon Osszián ellenjeinkre; ő eltér feleinek szemek elől! O Érinje a’ zöld völgyeknek, a’ te zajod az én füleimnek kedves. Majd meglátom néped’ e’ karddal, mint futja a’ Fion-ghal’ tekintetét. De mi ez? a’ király’ kürtjét hallom Mórának beködözött tetőjiről; mind a’ két fiját szóllítja. Mégyek, mégyek, atyám, bánatban; mégyek, mégyek, mint a’ keselyü, melly a’ tűzfelhőbe ötlött, midőn éjjel rengetegéből kiszálla, ’s elperzselte szárnyát a’ tűzfolyamban.
Távol a’ király körül hullámlottak Morvának megtört rendei. Elfordítva szemeiket Fion-gháltól, mindenik félre tekint-el. Csendben lépe közzéjek a’ király; gondolat meg gondolat tolódék-fel neki lelkébe, mint az erdők’ kebelébe a’ tenger’ habjai tajtékozott fejeikkel. Körültekint, ’s nem látja közelíteni fiját a’ hatalom’ dárdájával. Hirtelen kél keble’ sóhajtása, mellyet eddig némán rejte-el. Akkor elébe léptem a’ tölgy alá; ajkamról nem reppene semmi szózat. Ah, mit mondhaték midőn Fion-ghalt bánat fogta-el? Végre megtért szózatja. A’ nép megdöbbent a’ midőn szóllt:
Hol a’ Szelma’ gyermeke, ki csatába vezérlé sergemet? Nem látom lépteit a’ hegyen, visszatérve a’ tettek’ mezejéről, a’ nép’ ragyogó körében. Az ifju szarvas elesett e a’ hegyben, ő, ki halmaimon olly büszkén járdallt vala? Elesett! mert ti elnémultok. Korán tört-öszve a’ harczpaizs. Hozzátok-elő aczél vértemet, hozzátok-elő a’ Lúnó’ sötét fiját. Most ébredek-fel halmaimon; holnap bajnokcsatára szállok-alá.
Fenn a’ Kormul’ tar ormán magas lángok köztt ége eggy tölgy a’ szélben. Szürkén úsztanak-el rajta a’ ködnek prémjei. Oda ment-fel haragjában a’ király, távol messzére elterült táborától. Mindenkor a’ tetőkre hága ő, midőn lelkében csata támadott. Két dárdán függött harczpajzsa, rettentő jele a’ halálnak. Azon ismerték-ki a’ harczolók, hogy a’ csatát ő fogja intézni. Soha sem emelte-fel ő a’ paizst, mint midőn mellette költ a’ viadal. Hatalmasan hágdala ő a’ tetőn ragyogva a’ tölgy’ lángjaitól, nem kevésbbé irtózatos, mint az éjnek rémlelke, midőn fellegein, elborulva sötét leplébe, félig látatja rettentő alakját, ’s a’ fergeteg’ szekerén alácsap, ’s feldulja a’ tenger’ mélyét.
Az hősek’ Érinje sem álla nyugalomban a’ vérmező’ baja után, elterülve a’ hold’ világának fenyérén. Tompán emelkedék-fel zajgások. Káthmor magányosan járt fel és ismét alá a’ mezőn, ’s teljes fegyverében utána indult a’ megfutamlott Morvai hadnak. ’S most elére az üreg mellé, hol az ifju Fillán alvá az éjt. Ott eggy tölgy álla a’ hegypataknak szélén, melly csillámlva omlott álá a’ szirttetőről. Itt fekvék a’ hold’ szelíd világában a’ Fillán’ pajzsának romja, itt nyúlt-el a’ fűben Brán, a’ szálkás lábakkal. Ő nem látta Mórán a’ Vezért, de követte a’ szélben nyomást; úgy hitte hogy a’ kékszemü vadászt csak álom szunnyasztotta-el. Nem jőve szél a’ lapályon, hogy azt a’ könnyü Brán ne szaglotta volna.
Káthmor látta a’ fejérmáju Bránt, látta a’ fűben a’ paizs’ darabjait, ’s bánat szálla kebelébe. Feketén költek lelkében gondolatjai a’ mező’ Vezéreinek halálok felől. A’ szirtek’ patakjaihoz hasonló, úgy mond, a’ sereg; azt gyáva nemzet követi. Eggy része csak jegyzi-meg reptében a’ tetőt hatalmas tetteivel. Halmok felelnek a’ kérdésre a’ sötét évek’ futtokban; kéken kerengi-be az ő híreket a’ folyam. Övék legyen az Áthai Vezér ha földbe teendik fejét. Oh hogy eggykor ötöljön elődbe az idő’ szózatja, o Káthmor, enyhe fuvalmával, ha majd homályos örvényein lebegsz a’ fergeteg’ szárnyainak.
Érin felgyűl a’ király körül megérteni hatalma’ szózatját. Nyugtalan’ fordíták feléje örvendező arczaikat a’ tölgynek világa mellett. Elment az ellen a’ tetőkről, ’s a’ Lúbár keresztülcsavargá a’ sereg’ táborát. Káthmor bajnok mint eggy súgár tűnt-fel fényleni felgyült társainak. Tisztelve állanak ők a’ hős körül, ’s örülve néztek-fel reá. De a’ király lelkében nem volt sem öröm sem ijedelem, mert ő ismerte a’ csatákat.
Miért bús a’ fejdelem? kérdé Málthosz, vadsággal szemeiben. Van e ellenség a’ tetőkről lefutó Lúbár mellett? vannak e a’ kik dárdát emeljenek, a’ hosszú, az új dárdáját a’ halálnak? Illy békés nem volt a’ te atyád, o király, a’ csiga’ áldomásának osztogatója, a’ harcz’ dárdájának lökdelője. Az ő haragja mindég lobogó láng volt, ’s tartós az ő öröme a’ megöldöklött ellenen. Három nap’ tomoltak a’ Vezérek az őszfürtü bajnok körül, midőn Kalmár elesett, Kalmár, az Ullin’ védlője, a’ zuhogó Lóra mellett. Sokszor fogdosák az ő ujai a’ vasat, melly Kalmárt a’ csatában leterítette volt; mert szemeit rég olta éj borítá. Napsúgár volt ő feleinek, és ágaiknak nyájas lebel. Zengett terme az örömtől; szerette Bolgának vitézeit. Még ma is él neve Athán. Igy marad-fenn a’ Lelkek’ emléke; eljőnek, múlatások rémítő volt; de eltolák a’ zivatart felőlünk. Zendűljetek-meg, Érinnek kedves szózatjai, derítsétek-fel Káthmornak busongó lelkét! hasonlók a’ felhők’ tüzeihez ők felvilágítják a’ harcz’ éjét, nyugalomra kényszerítvén a’ hatalmasakat. Fónár, tölts keservet és magasztalást ott a’ czirmos kövekről; tölts azt a’ győzelem’ Érinjére, míg a’ dal eltolja a’ bánatot.
Nekem, felele Káthmor a’ bajnok, ne zengjen ideg és ne dal a’ Lúbár’ omlása mellől. Ott hatalmasokat teríte-le a’ halál. Távol, távol legyen tőlem, Málthosz, Érin a’ dallal ’s dicsérettel! Én nem örűlök a’ megdölt ellenségnek, nem annak a’ ki dárdát nem emelhet. Hajnallodva kiárasztjuk sergeinket a’ mezőn, mert Fion az ormokon fegyverben áll.
Mint a’ habok, mellyeket a’ hirtelen költ széldüh tol-vissza, úgy vonta vissza magát Érin a’ királynak intésére. Tompán dünnyögve terjed-el az az éjjelnek sötétében. A’ maga saját tölgye alatt űle minden Bárd, ’s hallatá kedves énekét a’ lágyan-zengő ideg mellé a’ néki-kedves Vezér’ magasztalására.
Eggy lángoló tölgy’ körében verte Szulmalla is a’ szelíd lantot. Szelek játszadoznak ékes fürtjeiben. Sötét éj köztt fekvék az Áthai fejdelem fejét az aggott tölgynek támasztva. Távol volt a’ hőstől a’ lobogó láng. Látta ő Szulmallát, de ez nem őt. Elömlött a’ király’ lelke, midőn bús szemeit süllyedve látta a’ leánynak. De téged szorosan környékez a’ vész, fija a’ bajnok Borbárnak!
A’ leány a’ lantzengés alatt titkon figyel, ha hőse alszik e. Ébren van az ő megindúlt lelke, ’s vágy hangot adni fájdalmának. Csendes a’ mező; lassu szárnyakon távoznak a’ zivatar’ felhőji. A’ Bárdok hallgatnak, az éjszakán veresen kerengnek a’ jelenések. Szürke fényben ballagnak-el a’ rémárnyak; az éj fekete, a’ megholtak’ alakjai lepillantanak felhőjikről. Gondatlanúl, magában űle Konmornak leánya a’ hamvazódó tűz mellett. Lelke előtt csak te lebegsz, Athának királya, intézője a’ szekérnek. Kél a’ nyájas szózat, ’s veri idegeit mellé:
„Klungála jőn; nem lelte leányát. Hol vagy te gyönyörü fénysúgár? Mohos szirteknek vadászai, látátok e a’ kék szemü szépet? Gyöngéd léptei a’ fűvös Lúmon mellett mennek e az őzeknek ágyainál? Jaj, jaj nekem! Honjában látom leeresztett íját! Hol keblemnek fénysúgára?
Hallgass, Konmornak kedvese! Nem hallak én az üvöltő mezőn, szemeim csak a’ királyon függnek. Ő töviseken halad a’ dicsőség felé; ő, kivel lelkem tele van első álmom’ alkonyodásában. Elsüllyedve a’ csatamező’ éjébe a’ hős nem látja keservemet. Miért te, napja Szulmallának, miért nem nézsz te reményt hozva énreám? Nekem itt az éj’ rémítései köztt kell múlatnom. Megettem köd szállong-el; fürtjeim nehezek a’ harmattól. Oh nézz alá felhőidből, te hős, te napja a’ fejdelmi Szulmallának!”
HETEDIK ÉNEK.
Légónak körülligetezett vizei mellől ollykor kékes ködök emelkednek, midőn a’ nap’ sasszárnyai előtt bezárúl az éj’ kapuja. A’ folyamos Lára felett messzére terjed-el sűrü sötétben eggy felleg. A’ hold, eggy feketéllő pajzs, lomhán úsz-el e’ fellegek köztt. Ezekbe öltöztetik a’ hajdannak Lelkei ragyogó alakjaikat a’ szélben, vészről vészre hágdalván az éjnek párázatos arcza előtt. Ott tolják ők a’ ködöt a’ hatalmasok’ lakjaihoz, míg az ideg a’ gyászdalt dalja.
Zúgást hallani az erdő’ térén. Ime az Érini Konár’ jelenése! Sűrűn tölti ő a’ Lelkek’ ködjét Fillánra a’ Lúbár’ vizei mellett. Búsan űlve bánatjában, a’ balkány’ ködjébe szálla-le a’ Lélek. Ollykor öszvegörgeté a’ szél, de a’ kedves alak csak hamar visszatére. Mélyen elsüllyedve, ’s feketén-fodrozott ködfürtökben tére-vissza most.
Sötét az éj! mély álomban nyugszik a’ sereg az éjszakának rémítő borulatjában, Fion-ghalnak tüze elaludt a’ tetőn; magányosan dölt-meg dárdájára a’ király. Álom fogta-be a’ harczolók’ szemeiket. Fillánnak szava megzendült neki:
Hogyan? ’s Kláthónak férje is szunnyalomba süllyede-el? atyám alhatik? Feled e ő engem? kit felleg borít, és a’ ki magányosan lebegek az éjszaka’ rémítő homálya köztt?
Miért jelensz te álmaimnak? kérdé Fion, ’s gyorsan felemelkedék. Én feledhetném fiamat a’ hősösvény tűzfutásában? A’ király’ lelke előtt nem így sikamlanak-el a’ bajnoktettek. Azok nem éji villámok, mellyek sötétben futnak-el ’s nem hagynak nyomot. Én Fillánról álmaim köztt is emlékezem, ’s haragom ébredezni fog.
Gyorsan kele-fel dárdáján a’ hős, ’s verte a’ domboru paizst, azt a’ paizst, melly magasan függe az éjben, a’ költőt csatájinak sebeire. A’ tetők bús ormai körül Lelkeknek sergei repültek-el a’ szelekben. A’ barna, soktekergésű völgyekből halál’ szózatjai emelkedtenek. –
Ismét verte a’ boltos paizst. Tusák lebegtek a’ tábor’ álmaiban. Szélesen habzó kardtusák csillogtak lelkeik előtt; Viadalra-siető Vezérek, futamlott népség, a’ csatának nagytettei, félig-látszók az aczél’ villángzataiban.
A’ mint harmadszor csattogott a’ paizs, szarvasok rohantanak-ki szirtvápájikból, madaraknak sikoltása járta keresztül a’ pusztát, a’ mint a’ szélfuvalmon mindenike ment. Álba félig ébrenge-fel, minden hadakozó elővette barna dárdáját. De a’ népre csend szálla; ismerték a’ Morvai paizst. Szemeikre visszatért az álom; a’ völgy csendes volt és sötét.
De tiéd nem vala semmi szunnyalom, kékszemü leánya a’ győzelmek’ Konmorjának. Szulmalla megérté a’ félelmes paizst, ’s felkölt a’ rémítő éjben. Káthmor felé siet menése, kinek lelkét nem rázza-meg veszély. Búsan álla-meg a’ leány, ’s szemei alásüllyedtek. Az eget környülragyogják a’ csillagok.
Midőn csenge a’ boltos paizs, a’ leány szaladt, ’s eggyszerre megállt. Szózatja költ, ’s megint megszünt; meglátta őtet vértjében ragyogni a’ csillagoknak tüzeitől; látta nehéz fürtözetjét kelni a’ szélnek fuvatagában. Ijedve fordítá félre lépteit. Minek költsem-fel Érinnek királyát? úgy monda. Nem vagy te szunnyalmában álma neki, leánya a’ kardok’ Iniszhúnajának!
Még dühösbben költ-fel a’ csattogás. Akkor Szulmallának fejéről lehulla a’ sisak, ’s legörge a’ folyó’ szirtjén. Csak félig-nyillott szemekkel az alvás után, Káthmor ébredni kezd a’ tölgy alatt; látja a’ fenyér’ Lúbárjának szirtjein a’ szép, a’ lágy leány’ alakját. Eggy verestüzű csillag pillogott keresztül nehéz fürtözetén.
Káthmor. Ki jő az éjben Káthmorhoz, az álmok’ sötét idejében? Hírt hozsz e te a’ harcz felől? Ki vagy te, éjnek gyermeke? A’ király előtt a’ hajdannak árnylelke jelent e meg? Szózat vagy e a’ záporfelhők’ lepléből, meginteni őtet Érin miatt.
Szulmalla. Nem, én nem vagyok éj’ vándorja, nem vagyok szózat a’ záporfelhők’ lepléből; de én neked Érinnek jelentem veszedelmét. Hallád te e’ csengés’ pajzsát? Nem Lélek az, Athának fejdelme, a’ ki e’ csengést az éjen végig-öntötte.
Káthmor. Bár ő önté legyen, a’ bajnok! Káthmornak az hárfazengzet, ’s lángokba gerjesztő öröm. A’ vércsata’ intézőjinek víg zengzete; az éj’ fergetegeinek ösvényein lebeg, midőn a’ hősek’ lelkei gyúlonganak, azon hősek’ lelkei kiknek örömet ád a’ vész. Magányost lakik a’ gyáva a’ lágyan-lengő leblek’ völgyei köztt, hol a’ korány’ ködjei, kikelve a’ mező’ patakjaiból, a’ tetőken telepednek.
Szulmalla. Gyávák az én atyáim nem voltanak, te bástyája az erőseknek. Az ő lakjok a’ vizek’ homálya köztt, távol a’ kard’ fijainak országában. De az én lelkem nem örvend a’ fenyér’ halálriadásain. Az jő, a’ ki soha nem hátrál. Küldd a’ béke’ Bárdját hozzá!
Mint a’ rengetegek’ szirtje a’ maga omló patakjával, úgy álla Káthmor bajnok itt könyezve. A’ leány’ szava, eggy tavaszi lebel az ő elbúsult lelkének, felébreszté tetős honjának képét, ’s békés laktának a’ völgypatak’ szélein, míg ő, a’ hős, segélleni a’ kardszülte Konmort, bosszúban jőve-ki.
Káthmor. Idegen földnek leánya, – a’ leány elfordítá fejét a’ hőstől – rég olta látom én immár vértben az Iniszhúnai szép fenyvet. Lelkem, úgy mondam magamban, bús felhőkbe van borulva. Minek lángoljon itt a’ súgár, míg békében itt hagyom a’ fenyért? Elsápada e arczom előtted, o hókéz, midőn, hogy vele elrettents, Fion-ghalt magasztalád? A’ veszély’ kora, szép leány, szívnek kora énnekem. Feldagad mint eggy áradó folyam, ’s kirohan az ellenre, lelkes sudarja a’ csatáknak.
Közel Lónának mohfedte sziklájihoz, a’ csapongó patak’ folyása mellett, a’ nagy kor’ ősz fürtjeiben lakik a’ hárfák’ királya Klonvál. Feje felett zúg a’ vén tölgy, ’s karcsu őzek szökellenek-el. Csaták’ zaját ha hall füle, elsüllyed bús gondolatjaiba. Ott légyen, Szulmalla, a’ te múlatásod, míg a’ tusák’ csataja eltompul, míg az aczélvért’ tüzében megtérendek a’ tetők’ sötét borúlatjaiból kedvesemnek lakja felé.
Fény szálla a’ leány’ lelkébe, ’s ő elváltozva ragyog a’ király előtt; Káthmorra fordítá szép ábrázát széllel-játszó hajaival.
Szulmalla. Elébb fordíthatni-el a’ harsogó szél’ folyamjától az ég’ keselyűjét, ha zsákmányát, a’ szökellő őz’ magzatit, maga előtt látja, mint Káthmort, a’ hatalmas viaskodót, a’ dicsőség’ fényes útjáról. Oh, hogy téged, kedves harczoló, megtérni láthassalak az esti köd sötét prémjében, midőn az engemet a’ folyamos Lónán körülhabz! Míg távol leendek tőled, o bajnok, csapkodd erősen a’ zengés’ pajzsát. Öröm térjen éjjel-tölt lelkembe, midőn a’ szirtnek támaszkodom. De ha eldőlsz; én idegen földön vagyok; oh küldd felhődről szózatodat az Iniszhúna’ bús leányához! –
Káthmor. Ifju sudarja a’ fűvel-gazdag Lúmonnak, miért hajt-meg téged a’ zivatar’ közelítése? Gyakorta tére-meg Káthmor a’ sötéten-hullámzó tusákból. Rivacsverés gyanánt van nekem a’ sebző dárdák’ ütése; azok lesíklanak pajzsomnak sik domborjáról. Ragyogva csapok-ki az ortályban, mint az éjvillángjai a’ felhők’ habzásaiból. El ne hagyd a’ völgyet, szép súgár, ha a’ kardküzdés közelítend, hogy az ellensereg előlem el ne futhasson, mint őseim előtt futott.
Szonmornak hírt hozának hogy Klúnár a’ kardok’ Kormákja által elesett. Három nap’ keserge a’ fejdelem az után, kit a’ harcz eldöjte. Hölgye látta bánatját, ’s ez ingerlé, hogy menjen-ki a’ tetőkre. Titkon ragadta-meg ívét, hogy kísérje a’ pajzsviselőt. Neki homály fedé Athát, midőn a’ hős kiméne nagy tetteire. Alnekmának emberei éjjel jövének-elő tetőjiknek száz folyamjaik mellől. Hallván a’ csattogó paizst, lelkét felkölté a’ vívásra. Fegyverének csengése köztt lépdellt ő az erdős Ullin felé, ’s verte, Vezére sergének, a’ messze-elhangzó paizst.
Szulallin mint az ömlő zápor követte nyomaikat. Ő fény vala a’ halmokon, midőn azok a’ völgybe bocsátkozának; deli volt járása a’ téren, ha a’ sereg az halmokra hágdosott. Rettegett ő közelítni a’ király felé, ki őtet az erdős Athán hagyá.
Midőn már zajgott a’ tusa, ’s a’ két sereg eggyüvé-csapott, Szonmor ragyogott mint a’ villám, szállongó hajakkal jőve-elő a’ szép fejdelmi leány, ’s rettegő lélekkel a’ királyért. A’ király eggyszerre elakasztá a’ kedves miatt a’ harczot; az ellen elfutott a’ sötétben. Vér nélkül fekszik Klunár, vér nélkül a’ homály’ sírjába!
Szonmor nem lángola haragban, de napjai búban tüntek-el. Gyakran méne-el Szulallin a’ folyam mellé, szemeit könnyel áztatván. Gyakran veté ő a’ nyájas szemeket a’ komoly csendes királyra, ’s ismét levonta róla, a’ sötétkedvü harczolótól. Csaták költek-fel, mint a’ felhők’ durrogásai; a’ bajnok’ lelkéről elszállt a’ bánat. Akkor látta örömmel lebegését, és hogy a’ hókéz mint szökdelt a’ lant’ idegein.
Csörtető fegyvereiben méne az Áthai király ki a’ sereghez, ’s megverte a’ boltos paizst, melly a’ széllel-küzdő tölgy’ ágán magasan függe a’ sokvizü Lúbár mellett. Hét boglár vala a’ pajzson, hét szózatjai a’ királynak, mellyeket harczolóji a’ szelekben vőnek tőle, ’s rendjeiket legott széllyel-oszták.
Mindenik boglárt eggy éji-csillag ékesíti: Kanmathon a’ fürtös-súgárú, a’ felhőről-kelő Kolderna, Julojchó, a’ ködbe-öltözött. Amott Konkathlin szórja szikrájit, Relduráth az esti-fényben bujdosó, félig elrejtve sugárait a’ vizekben, és Berthin a’ lángszemü, lenézve a’ hegytetők’ erdejiről a’ vadász’ lassu járására, midőn a’ szökellő őz’ zsákmányával esős sötét völgyen ballag. Szélesen ragyog a’ pajzs’ közepében a’ lángoló Tonthéne, az a’ ködetlen csillag, melly egész éjjel néze-le a’ világtenger’ Lárthonjára, őreá, a’ Bolgnépnek vezérére, ki legelébb bízta magát a’ szeleknek. Fejéren dagadoznak a’ király’ vitorláji Iniszfail felé, melly folyamoknak országa. Az éj kiönté magát a’ tengerre, kiönté magát a’ sötétleplü köd is. Az ég’ szele gyakorta változott; habról habra szökdeltek a’ hajók. ’S akkor kikelt Tonthéne a’ vizekből, nyájasan pillant-alá keresztül a’ meghasadt felhőkön. Öröm vala Lárthonnak a’ súgár, győzedelmet jövendőlt neki csillogása a’ zivatar’ tengerein.
A’ bajnok Káthmor’ dárdája felkölté a’ hangot, mellytől a’ Bárdok ébredeznek. Sötét csíkban omlanak ők az ormokról, jobbjaikban lantjaikkal. A’ király víg kedvvel előttök álla, mint a’ völgy’ vándorja a’ rekkenő hőségben, ha megérti távolról a’ mohos folyam’ zuhanását, melly a’ rengetegben fakad, az agyaros damaszok’ barna kőszálai között.
Miért hallom a’ király’ csattogását a’ fergeteg’ éjében, az álom’ óráji alatt? monda Fónár. Atyájinak homályos alakjaik szállottak e le álmaihoz? A’ felhőken van e hideg lakások, ’s Fónárnak kívánják e énekét? Gyakran jelennek e meg a’ mezőn, hol láncsákat röpítnek fijaik? Magasztaljuk elébb a’ bajnokot, ki többé dárdát fel nem ránt, a’ népet-emésztő bajnokot a’ sokcsalitu Móma’ völgyeiben.
Káthmor. Felejtve nincs az a’ harcz’ széldühe, fejdelme a’ hajdan’ éneklőjinek. Magasan fog kelni sírköve Moilénán, hol Foldáth alszik ’s dicse. De mostan lelkemet zengd-vissza atyáimnak idejébe, azon évekbe vissza, mikor Iniszhunának habjain lebegtek. Nem egyedül Káthmor előtt kedves a’ népek’ szigetének emléke; a’ Lúmon’ emléke a’ folyamok’ országában, hol fejérkeblü leányok nevekednek.
Fónár. Lúmon, folyamokkal-gazdag föld, te ragyogsz Fónárnak lelkében. Nap süt a’ te oldalodra a’ fityegő fáknak szirtjein. Surjányaid köztt látni a’ vadakat, a’ bogas-fejü szarvast, és a’ karcsu könnyü őzet. Látják ők a’ fenyéren a’ gyorslábu
*gyorlábu
kopókat. Lassúk völgyeidben a’ leányzóknak lépteid, az ív’ és ideg’ fejérkaru leányaié; ők szelíden vetik-fel szemeiket szőke hajfonadékjaik alól a’ fejdelem’ halmára. Lárthonnak léptei nincsenek a’ hegyen, a’ zöld sziget’ királyáé. Ő a’ tölgyet költi-fel Klubának habbal-teljes révében; tölgyet, melly a’ Lúmon’ erdejiben van leszelve, hogy a’ királyt vizeken hordja. A’ leányok elfordítják szemeiket; mert ő lesikamodhatnék. Nem láttak ők soha hajót, nem soha még a’ hullámok’ fekete lovaglóját.
’S most a’ király a’ szőke habok ködje ellen kiáltá a’ szeleket. Iniszfail kéken költ-fel; hamar szállt alá a’ záporok’ éjszakája. A’ Bolg’ fijait ijedség ragadta-meg; ’s felkölt a’ tűzfürtü Tonthéne, ’s a’ Kulbini bály elfogadta a’ hajót zengő erdeje’ keblébe. Itt eggy csergeteg fakada Dubhumának vápájiból. Ott Lelkek csillogtanak szüntelenül változó alakjaikban.
A’ hajók’ Lárthonjára álmok szálltanak; atyájinak látá hét lelkeiket. Tört volt és gyönge szózatjok, nemeket ködök’ gőze fogta-be, a’ kardok’ Athajának nemét, kiknek maradéka a’ Bolg-nép felett uralkodik. Eláraszták sergeiket a’ mezőn mint a’ hegyekben költ felleg, midőn szürkén lepi-el szertehordva a’ szél’ szárnyain a’ soksurjányu Atha’ földjét.
Lárthon hárfazengzet alatt építé a’ Szelmai
*Szemlai
palotát. Őtet kerülték az Érin’ szarvasai, ’s elfutottak a’ folyam’ halmaihoz. Nem feledte ő a’ zöld Lúmont, sem Flathált, a’ szépet, a’ hókezüt. Flathál a’ habok’ taposója előtt sokszor tűne-fel a’ veres-vad’ halmain. Lúmon folyamokkal-gazdag föld, te ragyogsz az én lelkemben.
Keletben felébredett a’ fény; ködös tetők tűntenek-elő. A’ völgyek’ tengerszélein látszottak a’ folyamok’ szőke futásaik. Káthmornak serge megérté paizsát, ’s öszvegyült körűle, mint a’ hullámló tenger, midőn legelébb érzi a’ szél’ szárnyait. A’ hullámok lecsüggesztik szédelgő fejér fejeiket, nem ismervén merre fognak görgeni.
Búsan ’s lassun vonta magát Szulmalla a’ folyamos Lóna felé; ment, és gyakor ízben fordítá-vissza meleg cseppeket öntő szemeit. ’S midőn elére a’ barna kőszálhoz, melly a’ Lóna felibe borúl, érzékeinek megbomlásában a’ királyra pillanta, ’s öszverogyott.
Verjed a’ kobzot, Alpinnak fija! Van e még öröm a’ felhők’ hárfájiban? Öntsd azt Ossziánnak sóhajtó lelkébe. Az sötét ködökbe van borulva. Éjjel hallak én téged, Bárd. El tőlem a’ víg dalokkal! Bánat az öröm az öregség’ sötét éveiben.
Tövis, melly a’ Lelkek’ halmán zöldelsz, ’s rázod fődet az éj’ fuvalmaiban, nem zúg az én füleimnek a’ te suhogásod, nem hallok én Lelkek, zsibongását ágaidnak rezgésekben. Ott gyakorta lebegnek vitéz holtak a’ sötét hegyösvény’ fuvalmain, midőn a’ hold keletről kél, ’s végig-mégyen, eggy fekete paizs, az ég’ boltozatján.
Ullin, Karil, és Ryno, szózatjai a’ régi eltünt időknek, bár hallhatnálak benneteket Szelmának homályai köztt! Nem hallak immár benneteket, daloknak fijai! Hol alszatok a’ felhők’ termeiben? Árnylantjaitokat a’ reg’ ködébe öltözve zengetitek ti, hol a’ nap csengve kél-elő fejérfejü habjai közzül?
NYOLCZADIK ÉNEK.
Mint a’ midőn a’ fergeteg faggyal ragadja-meg a’ hegyek’ tavainak sásos színeket, a’ midőn eggy üvöltő éjben a’ hideg habok’ éles fejeiket ragadja-meg, ’s jégköntösbe borítja; a’ vadász, fejéren pillantván-meg őket hajnalban, úgy hiszi, hogy torlódnak, hömberegnek; megholt a’ fülnek harsogások, némán csillog minden hullám, behintve lombbal és rőzsével, melly a’ szélben reng és süvölt: illy szótlan, illy sápadt volt a’ nép azon reggelen, melly most szálla-le keletről, midőn minden vitéz feltekinte sisakja alól a’ hegy’ ködjein alábocsátkozó királyra. Néha kitetszett ő, a’ hatalmas hadi-Vezér, félig-látható az aczélvért’ tündökléseiben. Gondolatról gondolatra hengeríté magát a’ tusa az ő nagy lelke felett.
Igy lépe-ki a’ küzdésre az erős bajnok. Magasan lángola markában Lúnónak harczpallosa. Hosszan nyúlt-elő dárdája a’ felhőből, pajzsa félig-látszva csillogott. ’S midőn most egész alakja kitetszék, a’ szélben szállongó harmatos ősz hajjal, eggyszerre költ-fel a’ sikoltozás a’ népnek tolongó sokasága köztt, melly a’ király körül csengő pajzsaival messzére fényt terjeszte-széllyel. Így kél a’ zöld tenger a’ szirtormoknak eggyik Lelke körül, midőn ez szélben bocsátkozik a’ vizekre. – Elijedve áll-meg távol onnan a’ vándor, kinyujtja fejét a’ kőszálan, nézi a’ zátony’ hánykódását, ’s úgy hiszi hogy a’ tenger’ és zivatar’ bődűlései köztt eggy árnyalak jelene-meg. – Körűle rengnek a’ habok; vadúl dagad tajtékjaival mindenike.
Távol álla Morninak hadakozó fija, ’s a’ Duthnóé, ’s a’ Kónai Bárd. Ott állánk az agg tölgynek alatta, mindenikünk erő ’s hír nélkül. Kerültük a’ király’ szemét; mert mi nem győzénk a’ mezőben. Eggy kisded csermely mormogott itt, ’s ezt könnyedén csapám-meg dárdámnak nyelével; de lelkem messze repkedett. Sötéten szállt eggy gondolatra a’ másikáról, ’s mellyem mélyen sohajtozott.
Morninak fija, mond’ a’ király, ’s te Dermid, vad kanok’ vadásza, miért vagytok így elkomorodva, mint a’ fenyérnek két barna szirtjei, mellyeknek repedésekből patakok csorognak? Lelkem ok nélkül nem gyúlad haragra a’ sereg’ nagy hősei ellen. Ők erőm nékem a’ csatában, a’ vívás után a’ békben örömeim. Kiáltásom nektek eggy kedves leble vala a’ reggelnek a’ vad’ űzése alatt, midőn Fillán feszíté ívét. Mit állanak a’ paizstördelők illy búsan és illy távolag?
Közelebb állánk a’ királyhoz. Ő szemeit a’ Mórára veté. Folytak könyűji a’ kékszemű ifju miatt. De most fény deríté-fel bánatját a’ csaták’ pajzsának szemléltében.
Fion-Ghal. Lássd Kromált szirtjeivel és erdejével; tusahelye az a’ küzdő szeleknek, ’s feje elfedve van a’ ködbe. Megette a’ völgyben fut-el a’ vadak’ Lávájának tiszta folyamja. Barna szirtjében üreg vagyon; ennek ormán erős szárnyu keselyűk fészkelnek, előtte pedig lombos sötét tölgyek suhognak a’ Klúna’ hegyi-szeleivel. Benn a’ sziklában űl ifju fürtjei között Artho, a’ kékszemü király, fija a’ szélesen-bepajzsozott Kairbárnak, az őzek’ Ullinja’ fejdelmének. Fülel Kondánnak szavára mikor ez az alkony’ világánál űlést fog; fülel, mert ellenjei Temorának zengő hajlékait lakják. Ollykor kikél az üregből, áltliggatni a’ ködök’ fátyolában a’ gyorsfutásu őzeket. De ha nap pillant-alá a’ térre, sem a’ szirteken nincs, sem a’ folyam körül. Kerűli Bolgának Vezéreit, kik atyájinak hajlékaikban laknak. Mondjátok neki, hogy mi dárdához nyúlunk; ellenjei talán elhullandanak.
Gaul, erős fija Morninak, nyujtsd-ki előtte pajzsodat; ragadd-elő a’ Temorai dárdát, vitéz Dermid; te pedig, tisztes ősz Karil, dalj nagy tetteket a’ bajnokok’ unokájának. Vezessd őt Moilenának fenyérére; a’ sebek’ ’s Lelkek’ mezejére. Ott én magam fogom vívni a’ viadalt a’ nagy tettek’ hegyekkel-körülvett völgyein. Még minekelőtte búsan száll-le az éj, jőjön-fel ő Mórára, s tekintsen-alá az ormok’ homálya közzül, melly a’ nagyvizü Léna felett nehezen ’s messze-elterjedve nyugszik. ’S ha zászlóm ott fog lobogni a’ szélben, a’ hol Lúbár kéken csavarodik, úgy Fion-ghal nem fogott elesni végső dühös harczmezején.
Igy zengett a’ király’ szava. Az elsiető Vezérek nem felelnek szavára. Oldalt pillantanak az Érin’ sötét népe felé, ’s alkonylva lépnek-fel a’ tetők’ ösvényein. Még soha nem hagyták magában a’ királyt a’ pajzsok’ fergetegének közepette. Megettek az őszhaju Karil vitte lassú léptekben hárfáját; látta ő hogy a’ nép el fog esni a’ völgyben, ’s dala bús volt és elfojtott. Ollyan vala az mint a’ szellő, melly, mindég változva, gyöngén rezeg a’ Légó’ vizein és a’ verhenyeg sás’ posványában, mídőn a’ vadászra mohos üregében alvás száll.
Mért hajol-alá a’ magányos csermelyén a’ Kónai Bárd? kérdé Fion. Van e most ideje busongani, atyja a’ nyugtot-gyűlőlő Oskárnak? Midőn majd a’ harcz’ rémítései a’ boltos pajzs körül enémúlandanak, akkor emlékezzél az elesett bajnokról. Akkor hajolj-meg bánatodban a’ folyam’ felibe, mellyet a’ hegyek’ szelei hidegen ostromlanak. Akkor homályosítsa-el éj lelkedet kékszemü vitézeinkért, kik sírban fekszenek. Ime Érin viadalra töműl felénk, szélesen kifoszolva, elbúsultan. Csapd-fel paizsodat velem eggyesülve, Osszián; a’ viadalban én magamban fogok állani.
Mint a’ midőn a’ zivatar’ szava száll rettenetesen az Iniszhúnai torkolat között a’ hajónak; kéjére lökdösi az a’ felfortyant habokat a’ tenger’ mély örvényein: úgy taszítja a’ király’ szava Ossziánt a’ dárda’ küzdésére. Ő magosan tartja-fel a’ csillámló paizst a’ vérmező’ sűrű fellegében; a’ paizst, melly hasonló a’ sápadt hold’ arczához, midőn azt fellegeknek sötét ködje fogta-bé, míg a’ vész dúlni kezd ’ tengereken.
Messzére elhangozva áradott-alá a’ moh-fedte Móráról a’ szélesen elszárnyallott csata. Fion-ghal bajnok vezérli a’ népet, a’ sötét-folyamu Morvának nagy királya. Hosszan felnyult sisakján a’ keselyü’ tolla; ősz hajai szerte ömlöttek széles vállain; léptei az ormon mint a’ villámok’ dörgése. Gyakran megáll ő, ’s körültekint; lángokat szikráz vértjének csattogása. Eggy szirtnek tetszett a’ bajnok, mellyet a’ csermelye’ szélén fejérre fagylal a’ jég; szél és bokrok körülzuhogják; feje ’s oldalai ragyognak a’ patak’ vizétől, ’s rajtok a’ tajték messze fercseg a’ szélben.
’S immost a’ Lúbár’ üregje mellé ére, hol Fillán örök álmát alsza. Brán még el vala nyulva a’ megtört pajzson, ’s a’ sisaktoll játszék a’ széllel. Tisztán csillámlott a’ hervadt lomb alól a’ hős’ dárdájának vasa. Bánat dúlta-fel a’ király’ elméjét, mint midőn a’ széldüh a’ tengert örvénybe keveri. Lépteit a’ tető felé intézi, elfordulván paizsától dárdája felé.
Brán, a’ fejér szüggyel, örülve szökött a’ királynak jól-ismert léptei felé. De megfordult ismét, ’s az üregbe benézett, hol a’ vadász halálnak álmában fekvék. Minden reggel megújúl benne a’ kedv hajházni a’ hegyben az őzeket. Csorgottak a’ király’ könyűji, ’s bánat fogta-el nagy lelkét. De mint a’ midőn a’ felkelő szél elveri a’ szakadó záport, ’s ím tisztán folynak a’ völgy’ patakjai, az ormokon fénylik a’ nap, zöld fű játszik a’ halmokon: így sugárla rettenetes tiszta fényt a’ közelítő harcz a’ bajnok’ lelkében. Dárdáján áltrepíté a’ Lubárt, ’s hangos csattogással hagyta harczpaizsát zengeni. ’S mozognak, mennek, torlódnak vitézei minden fegyvereikben a’ csatára.
Érin nem reszkete a’ hangra, ’s szélesen elterülve hullámzá népét a’ fenyérre. Árnyalló szemöldjei alól tekinte-ki a’ barna Málthosz a’ sereg’ szárnyán. Mellette a’ völgyben legközelébb Hidála vala, a’ Bárdok’ és Vezérek súgára, nyugalommal eltölt lélekben. Maronnán bosszúsan állott a’ hegy alatt; oldalt gördíté ő szemeit az ellenségre. Klónár, a’ kékpaizsu, dárdájának nyelén pihent; Kormár, barna üstökét a’ szélben rázta-meg. Délczeg lépteivel jőn-elő most a’ szirt megől az Áthai király’ tisztes alakja, két dárdával kezeiben. Félig tűnt-ki barna paizsa, hasonló az éjjeli villámhoz, melly a’ Lelkek’ hegyén lobban-fel. Midőn egészen kitünt a’ tetőn, a’ nép belé rohant a’ tusa’ zavarjába. Az aczél’ tündöklő hullámjai mindenfelé szikráztanak.
Mint a’ midőn két dúlongó tenger habjaiknak minden torlatjával ér eggyüvé, mert érzi Lúmonnak szirtes partjai körül a’ háborgó szelek’ szárnyait; a’ zengő szirtormokon van a’ Lelkeknek fényetlen
*fényeten
futása; ők a’ hegyeknek oldalából kitépik az erdőt ’s betaszítják a’ tengerbe, hol tajtékkal-jegyes ösvényét a’ czet szeldesi: így omol bosszúsan az eggyik nép a’ másikra. Majd Fion-ghal tolja magát előre, majd Káthmor ismét a’ tetőn. A’ halál mellettek járdall. Vértjek cseng a’ viadalban. A’ Vezérek előre-nyomulnak, ’s sarlózzák a’ pajzsok’ rendjeiket.
Ime Maronnán Fion által dől-el, hanyatt terítve ott, a’ hol a’ két patak eggyüvé fut. A’ habok öszvefutnak mellette, ’s befercsegik a’ félig-elsüllyedett paizst. Aczélját Káthmor gyakja keresztül Klonáron; de ő nem dőlt-el megsápadva. Haját eggy tölgyág kapta-meg; halkkal gördült sisakja földre. Tlamin sírni fog hajlékában; kelni fog lángoló keble.
Én magam sem felejtém az erősek’ dárdáját a’ vérmező’ munkájiban. Hullott előttem az ellenség, elhullt a’ küzdő Hidála. Te nyájas szózatja Klonráthnak, miért emelted te dárdádat reám? Oh, miért nem vetélkedénk inkább dallal a’ tom’ termében? Málthosz dölni látta a’ Vezért, ’s fájdalma gyulasztá tüzét. A’ bennünket-elválasztó patak’ szélén hajlánk-által a’ bosszús viadalra. Az ég megfekvé a’ tengert; fergetegek’ üvöltései hallatszának mindenszerte. Tűzköntösben vannak a’ tetők; irtóztatólag dörög a’ felhőkből a’ villám. Homályban tolong vissza az ellensereg; a’ Morvai nép halványon ’s tikkadva áll. Általhajlottam a’ csergetegen; füleimben csengett a’ viadal.
A’ király’ rettenetes szava hallatszott, hallatszottak az iramló ellenség rikoltozásai is. Holval megláttuk Fion-ghalt, szárnyat adni lépteinek, a’ villám’ tüzei mellett. Én vertem az ébresztő paizst, ’s neki-rohantam az Alnekma’ seregének. Kerengve futott az a’ völgy’ homályába, a’ köd’ fellegének hullámzása köztt.
Gyöngén tekinte-ki fellegei közzül a’ nap; csillognak a’ fenyér’ patakjai. A’ köd lomhán görgött a’ tetőken, villogva a’ ravatalok’ szürkés falain. ’S hova lőnek az erő’ bajnokjai? Nincsenek a’ folyam mellett, nincsenek a’ hegyen, ’s az ormoknak erdejiben? Hallom a’ fegyver’ csörtetését! Az ő viadalok a’ ravatal’ körében van, a’ gőzök’ homályos keblekben. Illyen a’ Lelkeknek harcza az éj’ homálya között a’ fellegek’ ormaikon, midőn a’ zivatar’ telelő szárnyaiért ortályoznak, melly megszaggatja a’ fellegeket, ’s a’ vizekre ontja-alá. –
Elsiettem, ’s a’ köd felszállt. Bágyadtan csillámlának ők a’ Lúbár körül. Káthmor a’ pataknál eggy szirt mellett álla, homályban ’s pajzsának támaszkodva. Megette folyt-el a’ patak, melly eggy sziklának surjányai köztt fakadott. Oda sietének-fel a’ király’ léptei. Vérben látja a’ dicső vitézt, ’s karja a’ Lúno’ kardját elejti. Körülsötétült örömmel így szólla most:
Megadja magát a’ Borbár’ dicső fija? vagy még kardot ’s dárdát akar forgatni? Neved nem repked homályban a’ tetős Átha’ mezejin, és a’ tom’ bajnokhajlékában. Mint a’ puszták’ lenge szellője, úgy jött az által a’ tengeren hozzám a’ hegyek’ országába. Jer az én innepemhez nagy bajnok! Ollykor a’ had’ hőse sem győz. Nem vagyok én az ellenségnek villámsujtás. A’ vitéz nem örvend az erősek’ halálának, midőn őket a’ csatában elterítve látja. Én értem mint kell gyógyítani sebeket, ismerem a’ hegy’ ’s völgy’ füveit. Megszedtem ékes fejeiket a’ tetőn, midőn csermelyeik körül ingtanak, a’ szellővel körüllebegett ravatal mellett. Illy bús, illy néma e a’ bátor Vezér, a’ vizek’ és tomok’ Athájának királya?
A’ folyamos Athán, monda Káthmor, hol eggy sötét patak csörög, mohhal-elborítva kél eggy ripacsos szirt. Ormát lombok verdesik, midőn felkél a’ szél’ dühe. Sötét az üreg a’ szirtben a’ zuhogó tiszta forrásnál, hol én elrejtve, o király, a’ vándor’ lépteit hallám, midőn az idegek’ hajlékához ballaga, és a’ csigák’ víg énekéhez. Lelkem lángola örömében a’ belombolt sziklának. Annak odvában legyen lakozásom, a’ széles völgyben, melly ismer engemet. Onnan kelek-fel a’ szelen, melly a’ gordon’ szakálait űzi. ’S akkor nem szomorúan tekintek-alá a’ tetők’ ’s folyamok’ Athajára.
Fion-Ghal. Miért szóll sír felől a’ király? Ah, Osszián, sápad a’ vitéz! Szálljon öröm a’ maga özöneiben a’ te lelkedre, barátja az idegeneknek! Fiam, engemet környellnek az esztendők; hallom az ő hívásokat; dárdámat kicsikarják markomból; tűnnek, ’s viadalaimat felejtik. Miért nem nyugszik-meg tetteitől termében Fion-ghal? így szóllanak. Öröm e tenéked a’ csaták’ sebe? öröm e a’ köny, mellyet a’ kesergő hullat? – Őszült évek, nyugodni fogok; nincs öröm, nincs haszon a’ vérben! A’ köny hasonló a’ felleges ég’ holdjához, gyászt hoz ’s bánatot a’ szíveknek. De ha én nyúgodni térek, nekem jön a’ hadak’ szózatja; felkölt királyi hajlékomban, ’s kivonja gyönge kardomat. Kardom’ többé nem rántja-ki! Vedd atyádtól a’ dárdát, vitéz; nyujtsd-fel azt a’ bátor tusában, ha a’ kevély előjön nagy sergével.
Ösvényeimet körüllebegik őseim; tetteim szemeik előtt vannak a’ bajnokoknak. Mikor felmégyek a’ harcz’ ormaira, ők derengve szállanak-el mezeimen. Karom védje volt a’ gyöngéknek, a’ kevélyt letiporta bosszúm’ tüze. Szemem a’ bajnok’ eldöltén soha nem mutatott örömet. Eggykor ott előmbe jönnek atyáim a’ fellegeknek hajlékában, a’ fénynek súgárköntösében, ’s szelíden görgetik reám tűzszemeiket. Ők a’ gyengekaru gyávának hasonlók az éj’ tüzeitől körülvett sötét holdhoz, mellyek az ő szemei előtt szikrázva mennek-el.
Bajnokok’ atyja, o Trenmor, te, ki magányosan lakozol a’ fergetegek’ szelében, itt nyujtom Ossziánnak a’ harcz’ dárdáját. Tekints vígan alá, nagy bajnok. Sok ízben láttalak én tégedet lebegni, nagy fényben ragyogva, felhőid köztt; épen így jelenj-meg te majd fiamnak, ha pajzsát felnyujtandja. ’S ő említeni fogja a’ harczok’ fiját, ’s a’ te tetteidet, nagy viaskodó, ámbár most csak fúvalom vagy. –
’S kezemnek adván a’ harcz’ dárdáját, eggy barna követ állíta, melly a’ bajnok’ tetteiről szólljon, mohba borítván-el fejét. A’ kő alá kardját rejté-el, és eggy boglárját nagy paizsának. Elsüllyedve álla-meg itt, ’s immost így hallatá szavát:
Ha te eggykor kő, elmállasz, ’s elenyéssz az évek’ mohában, el fog menni itt a’ bujdosó, ’s fütyölve ballag melletted. Erőtlen faj, te nem tudod, hogy ez Moilénának orma, hol dárdáját Fion-ghal letevé csatájinak utolsójában. – Dicsőség a’ te szódban nincs. Te a’ tetők’ patakja mellett lakozol; gyorsan szállnak az éjszakába éveid. Téged senki nem említ, senki nem dicsér, te gyáva, kit a’ hegy’ ködje rejt-el. Az én dicsem bajnokok’ öltözetében van; fénysúgár a’ jövő karoknak. Csengő aczélban mentem-ki hogy a’ fegyverben gyöngét védjem.
Ragyogva dicsőségének teljében felment a’ tető’ tölgye’ zuhogása alatt a’ Lúbár’ harsogó futása mellé, melly a’ hegy’ oldalán kerengve önti tiszta habjait. A’ szűk mezőn a’ hegy’ ormán, hol lassú forrás fakad a’ szirtból, fel volt szegezve a’ nép’ zászlója, ’s a’ tető’ hideg fuvalmában foszlongott, kijegyezni ’ királyi ifju’ ösvényét, ki most a’ titkos völgy’ erdejében elrejtve lakozott. Tisztán tört-elő az enyészeti fellegek közzül a’ hanyatló nap. Fion-ghal látta népét a’ fenyéren, ’s vigan hallá örvendeni, midőn a’ mezőn elszéllyede. Öröm ragadta-meg szívét, mint zöld völgyében a’ vadászt, midőn megszűn a’ fergeteg; ragyog a’ kőszál a’ tetőn; a’ zöld galgonya ingatja ormán ágait; a’ gím letekint a’ mélységbe.
Ősz hajakkal mohos üregében lakott itt Klonvál, ’s elvakulva szemeiben, ’s istápján görbedezve. Közel álla a’ Bárdhoz, elöntve sűrű hajzatjával, bánatjában Szulmalla, a’ fejdelmi leány, ’s hallgatva a’ dalt, melly Athának hajdani királyait magasztalá. El volt némulva a’ küzdés’ zaja. A’ Bárd hallgat; mellye dulva van, ’s titkon repül-fel sóhajtása. Úgy mondják, hogy a’ holtak’ árnyai gyakorta tünnek-fel, mint a’ villám az ő lelkében. Terülten látta az Áthai királyt a’ hegyorom’ tölgye alatt.
Honnan száll e’ szomor lelkedbe? kérdé Szulmalla. A’ kardok’ tusája véget ért. Ha véget ért, a’ király sietni fog a’ veres folyamok mellé. A’ nap hanyatlik már az égről, kerengve kél a’ balkány’ ködje, ’s elterül sűrűn a’ fenyéren. Te ködben fogsz nekünk megjelenni, o bajnok! Im, lássd, amott jön fegyverében! Jer, oh jer a’ Klonvál üréhez, te, kit dícsér énekem? Káthmornak árnyalakja jön, fénysúgárban, lépte lassu. Eldőle a’ csermely’ medre mellett, melly bőgve zúg a’ szirten alá. Vadász közelít, mond a’ leány, ki a’ szarvasok’ fekveket nyomozza. Léptei nem küzdésre mennek; hölgye várja éjre magához. A’ barnahátu ollók’ zsákmányával fog megtérni a’ kedveshez. Szemei a’ tetőkre függesztve, ismét megláták a’ deli árnyat. Örülve szökött-fel a’ leány, a’ rémalak öszvesippadt, ’s tetemei a’ ködben szertefoszlottanak. Most megsejté hogy a’ hős elesett: Az Érin’ pajzsos királya, úgymond, nincs többé. – Ne említsük többé bánatját, melly az ősz Bárd’ lelkét szaggatja.
Mély homály szálla-le Moilénán. Szürkén görög a’ völgyben a’ csermelyék’ futása. A’ Fion-ghal’ szava hallatszék; a’ tölgyek’ lángjai nyúlongottak. Örülve gyűl a’ nép mindenfelől, de bánat zavarja örömét. Oldaltt tekintnek a’ királyra. Most lelkét nem dagasztja büszkeség.
Enyhén jő a’ rengeteg’ pusztáji közzül eggy kedves hárfazengés a’ fülhöz, mint a’ patakok’ zuhogása, midőn a’ szirtek’ völgyeiből szakadnak árnyas bokrok alatt; mint a’ szél’ fuvalma a’ tenger felől, midőn az éj’ sötétjében az ősz’ hajával játékra kél. Az Kondánnak dala volt, és a’ Karil’ hárfazengzete. Ártho, a’ kékszemü király, követi őket a’ zuhogó-vizü Morvára.
Eggyszerre költ-fel a’ Bárdok’ éneke a’ ravatalos tetők’ Lénáján, ’s a’ sereg csattogtatá paizsát a’ dal’ zengése közzé. Vígan derűle-fel a’ király’ arcza. Igy csap-alá eggy súgár az erdők’ lombos ágaira, míg a’ vihar’ dühe felkél. Fion-ghal verte az ébresztő boglárt; eggyszerre némultak-el a’ halmok. A’ nép felgyűl a’ bajnok mellé, ’s hallja honja’ szózatját:
Morvának szülöttjei, itten párázzon tomunk; dalok alatt muljon-el az éj. Ragyog körösded a’ mező, ’s a’ mennydörgés’ éje elszaladt. Én népem, im ez az a’ szirt, mellyről, én sas, felröpűlök, elsietve a’ tusára az idegen földön, ’s megragadván híremnek teljét. Dárdám, mellyet fiamnak nyujtok, az nem gyermeknek vesszeje, ki a’ barcsákat verdesi. Hatalmasoknak fegyvere az, mellyel ők halált terjesztenek. Tekints atyáinkra, Osszián, ők Lelkek’ fényében ragyognak.
Ha felszürkűl a’ fény a’ tengeren, vezessd Árthót a’ királyt a’ zengő vizek’ Temorájába. Emlékeztessd őt az Érin’ fejdelmeire, kik eggykor hírt arattanak, ’s nem felejték a’ kik a’ mezőn elestek.
Költs dalt a’ küzdés’ bajnokinak; Karil öntse, őket magasztalva, dalát. Lebegjen öröm az erősek körül a’ reg’ ködjében, melly a’ ravatalok körül szállong. Holnap kifeszítem vitorláimat az erdős tetők’ Szelmája felé, hol folyamok csapongnak-keresztül a’ völgyeken, a’ szarvasok’ ködlepte lakjaiban.