Kazinczy Ferenc összes művei

Eggyik ága azon Celta népnek, melly Spanyol-országnak Finiszterri szögén kezdve Szibiriának Oby folyamjáig terjede, ’s mindenütt azon eggy nyelvet szóllotta, tovább tolatván Rómának győzedelmes fegyvere által, elhagyá honját Franczia-országot, ’s a’ Britanniai szigetben telepedett-meg, ’s minthogy még ott sem talála nyugodalmat, kénytelen vala a’ győzők elől a’ szigetnek legfelsőbb est-éjszaki hegyes csúcsába vonúlni. Nagy számra szaporodván itt, eggyik raja általment Hiberniába, ’s ott új nemzetet alkotott.

A’ nép sok apróbb törzsekre volt felosztva, ’s minden törzsnek külön fejedelme vala, a’ ki, ha háború ütötte-ki magát, eggy közönséges fenntebb fejedelem’ hagyásaitól függe. Igy Caledoniában¹

Cael annyi mint Gallus, don pedig mint halom; ’s így Caledonia halmok (hegyek) köztt lakó Galluszok’ földét jelenti-

, a’ mai Skótziának már említett felében, Trenmornak maradéka uralkodott, Érinben, a’ mai Hiberniában, a’ Kormáké, ki Trenmornak Kónár fija által unokája vala; Lochlinban, Dán- vagy Norvégy-országban, az Anníré.

A’ keresztyén időszak’ harmadik századában Morva és a’ Caledóniai fejedelmek felett Fion-ghal uralkodott, Komhálnak fija, Trathálnak unokája, ’s Trenmornak, a’ királyi ház’ törzsatyjának dédunokája. A’ mi Ossziánunk ennek a’ nagy királynak első-szülöttje, Ullinnal és Rynóval első Bárdja, nagy Vezére ’s bajnok küzdő-társa volt; minden tekintetben méltó, hogy atyja, megöregedvén, a’ királyi dárdát és paizst örökségül neki hagyja.

A’ Bárdok, ezen írásnak, vallásnak és Istennek ismérete nélkül élő, és még is a’ kimiveltetésnek ’s erkölcsiségnek igen fényes polczára emelkedett népnél nagy tekintetben állottak. A’ király őket küld-ki, mint Rómában az Imperátor a’ maga Feciáliszait, hadat-izenni, ’s békét vagy ajánlani vagy kérni, ’s a’ csatákban az ő szózatjaik adának jelt mind kezdeni a’ verekedést mind elhagyni. ’S e’ mellett a’ bék’ idejében nem éltek rideg életet, ’s a’ csatákat nem nézték renyhén és távolról, hanem eggyütt küzdöttek a’ királlyal és a’ nép’ hőseivel, mint katonák ’s nem ritkán mint Vezérei a’ hadnak. De legközelebbi tisztjek az vala, hogy a’ nemzet’ nagy tetteit dalokba foglalják ’s hárfazengés alatt énekeljék, és, hogy az illy történetek’ emlékezete az írást nem értő nép köztt a’ később maradékra általmehessen, ifjabb társaikkal, kik Bárdoknak neveltetének, énekeiket eltanultassák. Így a’ Bárdok e’ népnek Költőji, Erkölcstanítóji ’s Történetbeszéllőji voltanak.

Az a’ feledségbe-sülyedett szegény nép, melly az eggykori Caledoniának Highlandját (hegyes Fennföldjét) most lakja, a’ hajdani Bárdok’ énekeiket másfélezer eszt. után is a’ szerént tanulgatta-el ajakról ajakra, mint az Ullin’, Osszián’, Karil’, Rynó’ és Malvína’ idejekben; míg Macpherson, született gael és Badenochi Iskolamester, földijeinek regéjikre figyelmessé tétetett, ’s a’ mit öszve tuda szedni, papirosra tevé, angolra lefordítá, ’s 1761. kiereszté. Előadása nem talála hitelt, ’s Olvasóji az Ossziánénak mondott Költeményeket úgy tekintették, mint a’ Macpherson’ tulajdon munkáját, de a’ mellyet ő ártatlan játékkal eggy régi Költő’ neve alatt kívánt közre ereszteni. Most minekutána ezen Költeményeknek régisége felől hosszasan és nagy tűzzel folyt a’ per, ’s a’ gael Originál ki vagyon adva²

A’ könyv czimje ez: „The Poems of Ossian in the original Gaelic, with a literal translation into Latin, by the late Robert Macfarlan, A. M. together with a dissertation on the authenticity of the poems, by Syr John Sinclair, Bart. and a translation from the Italian of the Abbé Cesarotti’s dissertation on the controversy respecting the authenticity of Ossian, with notes and a supplemental essay, by John M’ Arthur, LL. D. Published under the sanction of the Highland Society of London. London 1807, 3 Vol. 8. Ide teszek belőle eggykét gael sort, azért is hogy Olvasóimmal a’ versnemet látassam, azért is hogy a’ Bárd (nem Bardus) szót védhessem: Bithíd m’ ainm aig bard an trein deákúl szóról szóra: „Erit meum nomen apud bardum strenui” – és a’ csupa monosyllabokból álló: Tha suil mo mhic air eoin nan tonn mellyet Ahlwardt így fordít: „wörtlich, mit derselben Vortstellung: Es ist das Auge meines Sohns auf die Vögel der Wellen (gerichtet).” – Az Osszián’ versei rímetlenek, ’s szchémájok inkábbára ez: – | – U U | – UU| U ’s ollykor egy sylábbal hosszabb.

, ’s ezek az énekek még új nyelvre fordítva is elég bizonyságot tesznek önn-magok felől: azon álmélkodhatni inkább, hogy ez eránt mint támadhata kérdés, ’s a’ per hogyan folyhatott illy hosszú ideig.

Ha Osszián nem Homér is, épen úgy nem, mint a’ hogy a’ goth sztílú Münsterek nem Jóniai ízlésű Peripteronok: igazságtalan volna, a’ ki e’ Költeményektől álmélkodását ’s tiszteletét megtagadná; és ha Herculánum és Pompéji dicsekedhetnek, hogy nélkűlök az új világ sok kincseit nem ismerné a’ szép hajdaninak: bizony a’ Skótziai Cserehát is kevélykedhetik, hogy az elmének e’ felséges mívét, melly siavatag ugyan, mint az a’ hideg borongós éghajlat melly alatt az született, de olly heves is ’s olly merész-szárnyalatú, hogy a’ kelet’ Költőjinek munkájikkal nagy bátran öszvemérkezhetik, ő nem csak szülte, hanem tizenöt századokig eltanúlva nekünk és minden következő koroknak fenn is tartotta.

Két esztendővel azután hogy Macpherson a’ maga Ossziánját ángolúl kiadá, megjelene az olaszra fordítva is Abate Cesarotti által, ki őtet Homérnak elébe, a’ Profetáknak pedig melléjek teszi. Francziára Le Tourneur, és minekutána Ossziánt a’ mi időnk’ Fionja annyira kedvelé mint Alexander a’ maga Homérját, hihetőleg mások is, németre pedig Harold, Denis, eggy Nevetlen (Tübing. 1782), Rhode, az ifjabbik Gróf Stolberg, és legközelebb Oldenburgi Prof. Ahlwardt (III. köt. Lipcsén. Göschennél, 1811) fordították. – Minket Ossziánnal Batsányi János, az Ányos’ verseinek kiadója, akara megismértetni, ’s fordításához – prózában, Harold, Denis ’s a’ Tübingi Nevetlen után – már 1785 hozzá fogott; de a’ mit így Kassán dolgoza, azt Bécsi szolgálatjának idejében 1797 megvetette, ’s fordítását egyenetlen hosszaságú jambusz sorokba kezdé fűzni, a’ hogy arra Herder ada nehány töredékeivel példát. A’ mi nála így elkészült, az nekünk, minekutána ő 1809. Decemb., máshova költözött ’s minden papirosait elvitte, úgy látszik, elveszve vagyon; egyedül az Iniszthónai háború marada-meg eggy levelében, mellyet hazánk’ eggyik legtiszteltebb költőjének mutata-bé, hogy ez eránt ítéletét érthesse. Ezen eggyetlen énekét az Erdélyi Muzeum fogja fenntartani emlékezetéül, mint azt, a’ mi az elsőbből marada-meg, a’ Kassai.

Én a’ Szelmai dalokat Gőthe, Karrik-Thúrát Bürger, Kárthont pedig ’s öt hat más Éneket Denis és Rhode után már sok eszt. előtt lefordítottam volt, nem szándékozván hogy a’ két hosszabb Eposzt is dolgozzam, mind azért mivel Batsányinak mezejébe vágni nem akartam, mind mivel korunk’ ízléséhez, melly csak a’ könnyen-érthetőn kap, nem bíztam igen sokat; de Helmeczi barátom elmozdíta feltételemtől. Engedtem kivánságának, ’s elkészítvén még az elmult esztendőben az egész munkát, azt kötöttem-ki, hogy az mind addig kezemnél maradhasson, míg azt Ahlwardt’ fordításával, melly felől az előre-bocsátott próbatétek után nem lehete sokat nem várnom, öszve fogom hasonlíthatni. Hosszas

hasonlíthatni, Hosszas

hasztalan várakozásom után szerencsés valék azt az elmult Májusban Bécsben vehetni, ’s íme itt van a’ mit erőm, ’s hét heteki gondjaim nyujthattak. Nem örvendhetek magamnak eléggé, hogy a’ fordítás, mellyet akkor a’ midőn házamhoz visszaértem, már által kellett volna adnom Trattner Úrnak, még kezeim között vala, mert az Ahlwardt’ fordítását meglátván, tavalyi dolgozásomat egészen el kelle nyomnom, úgy hogy annak egy sora sem marada-meg. Bár ennyi gonddal azoknak nyerhetném-meg javallásokat, a’ kik értik, hogy Költőt, ’s régi Költőt, ’s illy sok-sajátságu Költőt nem úgy illik szólaltatnunk a’ hogy mindennapi munkáinkat írjuk! Az Irónak kötelessége ugyan tisztelni a’ köz ítéletet, ’s a’ javallás az előtt is kedves, a’ ki annak szíreni dala ellen fülét ’s mellyét elkeményítette; de az illyen valami fenntebbet és jobbat is ismér, a’ mi tiszteletet kíván; és a’ ki ezt a’ szerént tiszteli a’ mint illik, azt a’ tőle megtagadott javallás leverni ’s elcsüggeszteni nem fogja. Természetesbb az a’ vád mint hogy a’ gondos Író előtt váratlan lehetne, hogy munkája nem értettetik; de midőn azt adjuk-meg, hogy az Irónak megértethetőnek kell lenni, mi viszont kérdésbe-vehetlen jussal azt kívánjuk, hogy az Olvasó érthető legyen; mert a’ hiba úgy lehet az eggyik félé mint a’ másiké. Azoknak, a’ kiknek nem minden szó van mondva haszontalan’, légyen elég felhoznom a’ mit Ahlwardt, ki Ossziánt csak poetai Olvasók’ számára fordította, és illy jól épen ez által fordította, lap XXVIII mond a’ maga német Olvasójinak: – „Die Wiederhervorrufung alter Wortformen, und kraftvoller in Vergessenheit gerathener Ausdrücke, Wendungen und Wortfügungen verflossener Jahrhunderte, und einige gewagte Inversionen, werden vielleicht manchem Freunde des Natürlichen und Platten ein Anstoss und ein Aergerniss seyn. Diesem kann ich bloss mit Johnson zurufen: „Neue Wörter sind ein wohlerworbener Reichthum. Wenn ein Volk seine Kenntnisse erweitert und neue Ideen erwirbt, so hat es Kleider dazu nöthig. Fremde Wortfügungen hingegen hat man als gefährlich verschrieen, welche den Character der Sprache ändern sollen; aber es ist meine ernsthafte Meinung, dass sich jede lebende Sprache nach irgend einer alten – (és bizony az olly újak után is, mellyeknek Literaturájok ’s mestermíveik vagynak, mert a’ régieknek is egyedül ez adja az elsőséget) – „recht knechtisch bilden müsse, wenn unsre Schriften dauern sollen.” – Én ugyan ezt hiszem és ezt vallom. –

Széphalom Júl. 21 d. 1815.

Kazinczy Ferencz.

GEOGRAPHIAI MUTATÓ.

Álba, régi neve azon nagy szigetnek mellyen most Ánglia és Skótzia fekszik. A’ Skótzia’ estéjszaki fele hegyes föld, és itt lakott az a’ nép, mellyet Ossziánban találni fogunk; a’ keleti fele térföld, ’s azt a’ Piktek lakták.

Álnekma, Hiberniának déli része, ma Connaught. Lássd Érint.

Árdva, eggy része Morvának.

Átha, megye Érinben, hol a’ Bolgok’ fejedelmei uralkodtak.

Balklútha, Britek’ városa a’ Klútha’ partján.

Brán és Bránó, kisded folyam Ullinban. A’ megöregedett megvakult Osszián és az ő menye Malvína sokat tartózkodtak e’ körül.

Brúmó, folyam Kráka szigetben.

Dóra, halom Témora mellett.

Dunlathmon, Lathmon’ vára, mert a’ dun gael nyelven erősített hely; talán a’ Kárun’ szélén.

Dunlóra, ennek fejedelme Kónál, Karthonnak fija.

Dunráthó, vár Alnekmában.

Dunszkaich, Kuchullinnak lakja a’ mai Skyben.

Duthúla, folyam Alnekmában.

Duvranna, folyam Skótziában.

Érin, a’ mai Hibernia. Ennek felső részében, a’ régi Ullinban, melly ma Ulsternek neveztetik, a’ Kaelek, alsó részében, hajdan Alnekma, most Connaught, a’ Bolgok laktak, ’s a’ két fél köztt mindég tartott a’ versenygés.

Étha, megye Morva körül, Uznóthnak birtoka.

Furfád, sziget, de most nem tudhatni, mellyik viselte e’ nevet.

Garmallár erdős tető Morvában.

Gormál, Sztarnónak lakja Lochlinban, és eggy hasonló nevü hegy ugyan-ott.

Iniszfail, annyi mint Érin, mert Érint a’ Fálok népesítették-el. Fál urat, fejedelmet tészen, Inisz szigetet.

Iniszhúna, talán Mán, Anglia és Hibernia köztt.

Iniszthóna, talán eggyike a’ Schetländiaknak.

Inisztork. közönséges neve az Orkneyknak.

Ithon, eggy Hebridi kisded sziget.

Karmun, folyó a’ mai Tweed mellett.

Karrik-Thúra, az Inisztorki fejedelem’ lakja eggy tengerre néző szirtes ormon, mert Karraig gaelűl szirtet tészen.

Kárun, folyó, ma Karron a’ Stirlingi Grófságban.

Klonra és Klonráth, Hidallának birtoka Alnekmában a’ Légo mellett.

Klúba, rév Iniszhúnán.

Klúna, hegy, de nem tudhatni mellyik.

Klútha, ma Clyde, folyó.

Kormul, szirt a’ Mórán Ullinban.

Kóna, most Coe, folyó az ettől nevezett igen kies Kónai völgyben. A’ szomszéd, három ’s négyezer lábnyi magasságú hegyekből számtalan csermelyék ömlenek le a’ völgybe. Osszián itt szeretett múlatni, ’s ezért Kónai Szózatnak mondja magát.

Kráka, hihetőleg Schettländi sziget.

Krahtmó, egészen ismeretlen.

Króma, város Érinben.

Kromla és Kromlák, hegy az Ullini tengerszélen, a’ Lénai (Moilénai) fenyér mellett.

Kromthormod, talán Orkney sziget.

Króna, folyó; a’ Kárunba ömöl.

Kulavín, folyó a’ Karunnál.

Kulbán, rév.

Lánó, tó Lochlinban; gőze ősszel betegségeket ’s halált okozott.

Lára, táj Alnekmában, a’ Légó mellett.

Léna és Moiléna, tér Ullinban.

Lochlin, Dán és Norvégy-országok.

Lóna, hegy Ullinban, általellenben Mórával.

Lóra, folyam és vízesés, hihtőleg a’ mai Loch Etive.

Lótha, folyam, Macpherson szerént a’ mai Lochly.

Lúbár, folyó Ullinban, a’ Kromlán fakadt, ’s végig futotta a’ Milénai térséget.

Lúmon, hegy Iniszhúnán; innen által lehetett látni Érinbe.

Lútha, völgy és lakja Malvína’ atyjának. Innen ő Lúthai leánynak mondatik.

Luthkormó, tó Lochlinban.

Málmor, hegy Morvában.

Móma, Alnekmában. Foldathnak lakja ’s eggykor a’ fő Druidé.

Móra, hegy, az eggyik Szelmához közel, a’ másik Ullinban Lóna mellett.

Morva, tartomány, Fion-ghalnak birtoka, eggy hosszúan elnyúlt hegyláncz. – A’ Morvai tenger mindég szenvedi a’ fergetegek’ dühét, ’s innen a’ festő név Ossziánnál.

Múre, Múri, fegyverforgatás’ tanításának helye Ullinban, hova az ifjak Albából is jöttek.

Ráthkol, rév és vidék Iniszhúnán.

Ráthó, erős hely Alnekmán.

Runaigh, Annir’ lakja Iniszthónán.

Szadronló, nem tudhatni melly táj.

Szelama, szóról szóra Széplátó vagy fellegvár; Toskár’ lakja Érinben, közel Kromlához.

Szelma, Fion-ghalnak lakja Morvában. Ez a’ hely hihetőleg Argyleshírnek Felső-Lorni megyéjében feküdt, közel a’ tengerhez Loch-Etive és Loch-Crenán között egyenlő távolságban.

Szlimóra, tető Alnekmán.

Szruthmon, Gaul’ elejinek lakja, közel Morvához. (Szruth folyam, Moin hegyes vidék.)

Témora, királyi-lak Érinben.

Tongorma, Hebridi sziget.

Torlútha, Toskár’ lakja, a’ Lúthai tájon.

Tornó, sziget, ismeretlen.

Tromó, hegy, ismeretlen.

Tromthon, sziget.

Túrá, bástyás hely Ullinban.

Uthornó, Szkandinávi sziget.

HISZTÓRIAI MUTATÓ

Bolg, Bolga – Álbioni Belgák, kik legelébb szállák-meg Érint, ’s később a’ déli Érinben laktak.

Cael – Kaledóniából Érinbe általjött Galluszok. Ezek a’ sziget’ éjszaki részén, Ullinban, telepedtek-meg, ’s királyoknak lakja Témora volt. A’ régibb de erőtlenebb Bolgok örök ellenkezésben éltek az újabb de erősebb Kaelekkel, melly végre oda ütött-ki, hogy Kairbár az Áthai Bolg fejedelem Kormák Kael királyt gyilkosúl megölte. Lássd erre Kuchullint.

Fion-ghal – igazabban csak Fion, mert a’ ghal vagy geal ragaszték fejért, szépet jelent – királya Morvának és a’ Kaledóni népeknek. Az nap született a’ midőn atyja Komhál, Morni ellen csatázván, elesett (lássd a’ Lórai Csatát). Anyja Morna vala, Thaddunak leánya, Klesszamórnak testvére; őse vagy nagyatyja Trathál, ’s ennek nője Szulinkorma; dédatyja az az ősének atyja pedig Trenmor, törzsatyja a’ Kaledóni népen uralkodó királyi háznak Trathál’ fija által, Konár második-szülött fija által pedig az Érinben uralkodó Témorai háznak törzsatyja.

Nőjei ezek voltak, és talán eggyszerre: Roszkrána, Kormák Érini királynak leánya, és Kláthó, az Inisztorki Kathullé. Roszkranától lett Osszián és Fergusz, Kláthotól Fillán, Roíne, és leánya Boszvína, ki felől a’ Lórai Csatában vagyon emlékezet.

Fion-ghal megholt a’ Krisztus után 283 eszt.

Gaul Morninak fija, Szruthmonról, Szelma mellett. A’ Morni’ eleji valaha Vergobrétjei voltak a’ Kaledóni népnek. (Vergobretus a’ Kael népnél, midőn az igazgatás még a’ Druídeké volt, annyi volt mint a’ Dictátor Rómában; az az: elmulván a’ veszély melly miatt a’ főhatalom neki adatott, kénytelen vala azt letenni ’s a’ köz sorba visszatérni. De Trenmor azt nem csak le nem tevé, hanem kipusztítá a’ Druídeket, kik neki és maradékinak árthattak volna.) Morni emlékezvén elejinek egykori méltóságokról, sokszor volt villongásban a’ Szelmai fejdelmekkel. Fion-ghal véget vete a’ villongásnak, ’s Mornit annyira megnyerte, hogy Gaul neki mind végéig barátja ’s meghitt Vezére volt.

Kairbár és Kathmor testvérek, Borbárnak fijai, Szonmornak unokáji, Krothárnak és Larthonnak, ki a’ Bolgokat a’ déli Álbionból Érinbe hozá, maradékai. Kairbár erőtlennek érezvén magát megverni a’ sziget’ éjszaki részeiben lakó Kaeleket, gyilkosságra vetemedett, ’s Artho királynak halála után ennek fiját, a’ kiskoru és e’ miatt Kuchullinnak gyámságára bizatott Kormákot megölette, ’s így magát Ullinnak is királyává tette. De Kuchullin Fion-ghal’ segédjével visszatolá a’ Bolgokat, ’s Kormáknak helyébe eggy második Artho, kit Feradarthónak nevez Macpherson, ült-be.

Karil, kettő e’ néven, a’ mire Ossziánnál nem kevés példa van; az eggyik első Bárdja Kuchullinnak, a’ másik Tongormai fejedelem.

Kuchullin fejedelme egy szigetnek, mellyet Osszián ködök’ szigetének nevez, a’ mai Skynek; Szemónak fija, Kathbádnak a’ Druídnek maradéka. – Lássd Kairbár. Az Érini Kaeleket ő tanítá pánczélba öltözni, ’s lovakra űlni, ’s azokat szekérbe fogni. Eggyik legtiszteltebb bajnokja korának. A’ Légó mellett nyillövés által esett-el.

Lóda és Loduin. – A’ Kaledóni ’s Érini népnél nem leljük nyomát az Istenség’ isméretinek. Osszián még ex machina sem hoz-elő Istent. De Lochlin bűvöz, babonáz, a’ Lóda’ gömbölyege ’s az Erő’ köve mellett ígéz (könyörög, formulákat mond), sorsa eránt kérdéseket tészen, ’s segédet kér. Lóda és Loduin eggynek látszik a’ Szkandinávi Ódinnal. –

Lúno, kardcsiszár Szelmában. Minthogy az ő fija (Osszián így nevezi az őáltala készült kardot) itt nehány ízben fordúl-elő, e’ néven nem lehetett elszöknünk.

Malvína, a’ Lúthai leány, Oskárnak nője, leánya a’ Torluthai Toskárnak.

Osszián, Fion-ghalnak első szülöttje, férje Evirallinnak, Brán Érini fejedelem’ leányának, ’s Oskárnak atyja. Hogy az ő Énekei jöttek által minden más Bárdok’ énekei közzül legnagyobb számban a’ mi időnkre, az azt látszik mutatni, hogy a’ Bárdok között Osszián volt a’ legelső nem csak tekintetben de érdemben is. – Fion-ghal megöregedvén, Ossziánnak hagyta a’ királyi dárdát és paizst; de úgy látszik, hogy az elvilágtalanodott Osszián őutána nem uralkodott, ’s Szelma még az ő halála előtt elpusztúlt. Ő és Malvína, Oskár fijának özvegye, általmentek Érinbe.

Sztarnó, Lochlinnak fene királya atyja Szváránnak ’s Agandékának (kinek szerencsétlen halálát lássd Fion-ghal. III. Ének).

Ullin, Fion-ghalnak első Bárdja.

FION-GHÁL.
HAT ÉNEKBEN.

FOGLALAT.

Artho, legfelsőbb király Érinben, meghala, ’s az ő fija Kormák még fiatalabb volt mint hogy minyjárt székébe ülhessen. A’ törzsek tehát felgyűltek Témorán, ’s Kuchullint, a’ Ködsziget’ (most Sky) urát gyámjává választák az ifju királynak. Ekkor hire jöve, hogy Szárán Lochlini (most Norvégy vagy Dán országok) király ki akar szállani Érinen, ’s Kuchullin segélyre kiáltatá Fion-galt, ki vére vala Kormáknak. Ez megjelene, de Szvárán már Ullinnál (ma Ulszter) kiszállott. A’ Költemény’ első felében Kuchullinnal foly a’ csata, Szváránnak szerencsésen. De Fion-ghal meggyözi ezt.

ELSŐ ÉNEK.

Közel a’ Túra’ bástyjáihoz űle Kuchullin eggy lombos tölgynek alatta. Dárdája az üregek’ sziklájának vala támasztva, pajzsa lábainál fekvék a’ fűben. Kairbánt emlegeté, a’ höst, kit ő vágott vala le a’ kardoknak csatájában. ’S ím jön a’ tenger’ őrje, Mórán, szárnyalló lépteivel. Kelj-fel, Kuchullin! kelj-fel! úgy mond’. Látám az éjszak’ hatalmasainak hajójikat. Rajta, te csigák’-osztogatója! Itt az erős Szvárán, ’s hadai sokak!

’S a’ kékszemü fejedelem mond: Fithilnek fija, te mindég félénk valál, ’s most is remegsz. Ijedésed látja soknak az ellenséget. Fion-ghal az a’ ki jön, Fithilnek fija; ő jön, a’ setét hegyek’ királya.

Nem! mondá Mórán; látám én a’ nagy had’ Vezérét. Mint a’ szirt, úgy áll a’ bajnok. Dárdája mint a’ bérczek’ fenyve, paizsa mint az emelkedő hold. Eggy sziklán űle a’ part mellett, hasonló a’ tetők’ ködjéhez. Sok kar kél bajra neked, idegeneknek vezére! komor hadi-férjfiak a’ küzdésben, ’s kardjaik a’ hősjáték köztt élesek. De még többek azok a’ vitézek, kik a’ fergeteges Túrán gyülengenek-fel.

’S erre most Szvárán, mint a’ kőszál’ lábain a’ tajtékos hullámok: Ki mérkezik e’ földön énhozzám? Nem veszteglenek énelőttem a’ te erőseid; karom őket öszveronja. Ki állhat-meg pallosom előtt, hanem ha Fion-ghal, a’ vészes Szelmának királya? Eggykor birkozó karral estünk Málmoron egymásnak, ’s tusánk rettenetes volt. Az erdő ellapult bajunk alatt, medreikből kifordultak a’ csermelyék, ’s a’ hősek’ ravatalik rengettenek. Három nap újítánk-meg a’ küzdést; aggódtak a’ had’ nagyjai, ’s a’ negyediken kiálta Fion-ghal az erős: Dől a’ völgyben a’ tenger’ fejedelme! Nem! nem dől! felelém neki. – Térj-ki az elől, o Kuchullin, a’ ki a’ hegyek’ fergetegeit felülmulja.

Én térjek? monda Moránnak a’ kékszemű hős. Nincs élő a’ kinek én kitérjek. Úgy szélvész Kuchullin mint Az; nagy a’ küzdéshez, és halált nem rettegő. Vedd dárdámat. Fithilnek fija, ’s verjed azzal Szemónak csengő pajzsát, melly csornokomban fenn fityeg. Az nem zengi béke’ hangját. Verd, verd a’ paizst; gyüjtsd-öszve hőseimet halmaikról völgyeikről!

Mórán verte a’ csengő paizst, ’s völgyek halmok feleltenek reá. Gyorsan futja-végig a’ hívás az erdőséget, ’s a’ vad felriadoz a’ turjány körül. Kurach előszökell lakjának dombjáról, ’s Konál, a’ véres-dárdájú, már jön. Füvi szaladni hagyja az őzet, ’s Krugál Túra felé tér. O Ronán, halljad a’ paizst! figyelj, o Kluthár, Kuchullinnak kiáltására! Jer a’ tengertől, o Kalmár! Jer aczélvértedben, o Luthár! Fel, Fojnénak fija, döntő bajnok! Fel, Kairbár, a’ széplaku Kromlákról! Lábalj gyorsan, vendéglő Fiochi! Jer, Kormák, Léna’ széleiről! Ingassd deli tetemeidet, o Kaolte, mellyek fejérbbek mint a’ tajték a’ tengeren, midőn hullámjait szél verdesi az üvöltő szirtek felé.

Íme erővel teljes bajnokok kelnek a’ csermelyés völgyekből. Mindenikében gyúlong a’ múlt idők’ diadalmainak emlékezete. Vadan görg körösded lángoló szemek Jniszfailnak támadóji felé. A’ kard’ markoltján áll minden kéz, ’s villámokat lövel aczéljok.

Mint a’ folyamok-végig a’ szirtvölgyen, akként tömültek-elő a’ hősek győztes atyájiknak vértjeikben, kísérve a’ bosszús seregtől, mint a’ gombolygó záporfellegek az egen a’ szikrázó tűz megett. Vascsengéssel cseng minden nyom. Messzére hallatszanak a’ szökellő szelindekek’ böffenései. Minden ajak tompa dalt döng, ’s a’ hősek kívánják a’ tusát.

Rengett a’ Kromlak’ tetője midőn a’ sereg végig-lépdellé a’ fenyért. Megálltak a’ hegy’ oldalán, mint a’ szintelen köd áll-meg összel ha meglepvén a’ halmokat, fejét az éggel eggybe ölti.

Idv neked, dombvölgy’ lakosainak fajzatja! monda ő, a’ fejedelem; idv nektek, szarvasoknak űzőji! Bennünket itt más múlatság vár. Ellenségeink a’ tenger’ keblében terűlének-el, ’s sietve fogák-körül a’ széleket. Kelünk e’ harczra a’ tengeres Lochlinnal? Érin a’ támadóknak lesz e hagyva? Konál, elsője a’ férjfiaknak, te hatalmas pánczéltördeső! Gyakor tusáid voltak neked a’ kelet’ férjfiaival. Viszed e te atyádnak paizsát mostan is?

Kuchullin! felele ő szelíden, Konálnak pallosa fenve vagyon a’ csaták köztt. Öröm vala mindég nekem eltiporni a’ legsűrűbb hadakat. De bár karom küzdésre nyúlong, honunknak szívem béket óhajt. Vitéz Vezére a’ jó Kormák’ hadainak, lássd te Szváránnak nagy hadát; az ő hajóji úgy lepik-el a’ tenger’ széleit mint a’ hogy a’ Légo mellett hosszan elnyúl az erdőség, melly a’ birkozó szelektől cserénként szakaszokra ingattatik. Kuchullin, én béket óhajtok. Adj te sarczot a’ tengerbíró Szváránnak. E’ tusát Fion-ghal is kerűlni fogná, az Álba’ férjfijainak vezérfejedelmek; Fion-ghal, ki erőseket szór-el, mint az üvöltő vihar a’ fű szálait, mikor Kónán zajogva fut-le a’ folyam, és Morvát az ég’ leple fedi.

’S erre Kalmár: Félre a’ békével! Konál térjen halmaira. Verdesse ott láncsája a’ gímet! a’ helyett hogy a’ tusában csatázó seregekre kelne; űzzön Kromlán szarvasokat, ’s nyila szegezze-által Lénának őzeit. Fija a’ nemes Szemónak, a’ hon’ és a’ frigy’ hadvezére, támadd-meg, szórjad’ széllyel a’ Lochlini népet; tipord-öszve a’ tenger’ seregeit, míg a’ mélyen eggy hajót sem keletnek evező karok ’s vitorlák. Ádázon lepje-el Inisztorénak tengersíkját Érinnek fergetege, ’s forgassa-öszve fenekig a’ szélörvény; ’s engem taszítson halálba eggy Lélek, ha a’ vadászat nekem volt valaha olly kedves mint a’ sebek’ heves csatája.

Mathának fija, monda Konál, nem rettegtem én a’ paizsok’ csatáját, ’s örvendtem barátim között a’ láncsák’ küzdéseiben: de különfényt, én nem kerestem. Nyugton hagytam őket győzni, nyugton néztem hogy szalasztgattak. Fija a’ nemes Szemónak, tekintsd Kormákot ’s ösi székét. Adj sarczot Szváránnak és földet, míg Fion-ghal, a’ segéd, megjő. De ha neked öröm a’ küzdés, e’ kar itt láncsát ’s kardot ránt.

Nekem kedves a’ pajzsok’ ’s kardok’ csengése, felele Szemónak fija, olly kedves mint az ég’ dördületei a’ tetőn, mikor tavasszal cseppek szállanak-alá. Rajta, fijai a’ diadalra-szokott Érínnek! ragyogva öleljen-körül engem minden had, szálljon-végig olly sebességgel a’ téren mint a’ tetőken a’ verőfény, mikor a’ nyúgot’ szele felzajdúl, ’s terhes felhőket tornyoz-öszve, ’s végig sipít a’ dombos Morva’ tölgyeinek szárazlombu ágai köztt. Hol, hol vagynak az én tusatársaim? hol feleim a’ veszély között? Hol a’ tisztes Kathbád’ alakja? hol a’ harcz’ fellege Duchomár? Fergusz, te elhagyál engem midőn itt a’ folyam dagad? te, hős a’ vendéglés’ örömei köztt ’s a’ tusában is erős? Gyermeke a’ vadász Rosszának, hogyan? Mint a’ Galmár’ gímje, úgy jösz e? úgy e mint a’ tetők’ szarvasa? Idv a’ Rossza’ lelkes fijának! De mi komorítja lelked’, o Vezér?

Négy kő nyúl-fel Kathbád felett, o Kuchullin, monda Fergusz, ’s e’ kéz temeté-el Duchomárt is, a’ komort. Armin’ fija, te o Kathbád, te fény valál a’ halmokon; ’s te vérengző Duchomár, mint az egen a’ fellegtornyozat. Te o Morna, legszebbje a’ leányzóknak, csendes a’ te altod a’ köveknek boltja alatt! Öröme a’ népnek, te éjbe döltél! mint eggy csillag melly völgybe száll. Magába-borulva űl a’ vándor, tünni látván a’ szép fényt.

Jelentsd, mondá a’ bátor Kuchullin, mint hulltak-el ők, a’ hadnak nagyjai. Lochlin oltotta e el őket a’ hegyen a’ harcz’ pusztító viadalai köztt? Mi zárhatja egyéb a’ hőseket a’ bús, a’ szűk hajlékba?

Kathbádot Duchomárnak kardja éré a’ zajgó folyam’ tölgye mellett. Eljuta a’ völgy’ csalétjai mellé, ’s így szólla a’ szelíd leánynak: Legszebbje az hölgyeknek, Morna, szép sudarja Kormáknak a’ nemesnek, miért így magadban e’ kő köztt? Oldalt melletted csörg a’ patak, aggva zúg a’ szélben eggy tölgy. Messzére zajg a’ tenger; felhők szürkülnek a’ sírbóltok’ tetőjin. Te hasonló vagy a’ hegyek’ havához; fürtös hajzatod mint a’ Kromla’ köde, melly felhúzódik a’ hegyen a’ leszálló nap’ sugára alatt; kebled mint a’ fejér szikra Bránnak folyamjánál.

’S erre a’ szépfürtü leány: Ah, honnan te, legkomorabbja mindeneknek? Szemöldjeid neked mindég búsak voltanak; tűz most szemed, és nem szelíd. Látád e Szváránt a’ vizeken? Mi híred van felőle?

Én a’ hegyekről jövök, Morna, a’ barnahátu szarvasok’ halmáról; fülem az ellenség felől semmi hírt nem vön, Karom három gímet teríte-le, szépalaku lyánya Kormáknak. Úgy szeretlek mint az életet. Eggy szarvast teríték-le neked, hókaru leány, te, kinek minden társad hátrál.

O Duchomár, mond’ ő szelíden, nem tiéd eggy szikrája is az én szerelmemnek. Fekete a’ te szömöldöd, ’s elméd még feketébb; szíved mint a’ tetők’ szirtje. Armin’ fija, te ékesebb vagy, engem a’ szerelem csak feléd vonsz. Hajad mint a’ nap’ sugára midőn hegyeinkről elkél a’ köd. Láttad te Kathbádot, o hős, a’ virító sudart, a’ tetőn. A’ vitéz Kormák’ leánya itt várja a’ kedvest, ha majd megtér vadászatjából.

Úgy sokáig várandod őtet mondá Duchomár a’ fene; úgy sokáig fogod őtet várni itten, az Armin’ haragos fiját. Lássd, vére e’ kardon piroslik. Előttem dölt-el a’ bajnok, ’s te kedvesedet sokáig fogod itten várni. Fenn a’ Kromlán fogom neki emelni sírját. De te fordítsd szemed’ immár Duchomárra; karja erős mint a’ tetők’ menykövei.

’S Kathbád halálba süllyede? sikoltá szerelem’ hangján a’ leány. Zengő halmain esett e el, a’ vitéz, a’ délczeg ifju? az első a’ vadászok köztt a’ tetőken, ’s a’ tenger’ idegeneinek verdesője? Útálatos nekem az ádáz Duchomár, ’s véres nékem az ő keze. De add nekem e’ kardot, Duchomár! kedves nekem az én Kathbádom’ vére.

Ez a’ leány’ könyűjinek adá a’ kardot, ’s a’ leány azt a’ hős’ mellyébe veré. Eldőle a’ zajgó folyamnál, ’s kinyujtá kezét, ’s ezt mondá: Lyánya a’ kékpajzsu Kormáknak, korán taposád-el te nekem a’ dicsőség’ ösvényit! Hideg a’ kard, te hősek’ csillaga; hideg az, Morna, keblemben. De adj engemet a’ szép Moinának – én álma vagyok neki az éj’ setétében – hogy felemelje holtom’ a’ nép köztt, hogy lássa a’ vadász mint ragyog fényem. De vond-ki keblemből az élt, Morna! hideg az mellyem’ sebében.

Sírva közelít felé a’ leány, ’s ő kirántja sebéből a’ vasat, ’s áltlikasztja a’ lyány’ szép keblét. Morna elhull; messzére hullámzik szép hajzatja; bugyogva fut-széllyel vére, ’s bepirosítja a’ gyönge hókezeket.

Oh, ne semmit tovább a’ leányról! monda Érinnek parancsoló Hadvezére, Béke a’ hősek’ lelkeikkel! az ő tetteikkel! az ő tetteik nagyok voltanak a’ veszélyben. Ha ők hadi-szekerem körül lebegnek, ha megjelennek a’ völgy’ fellegein, erős leend lelkem a’ csatában, ’s karom mint a’ menny’ villámja. Te légy holdfény nekem, Morna, ha szememnek éle meggyengűl, ha lelkem ismét megcsendesedik, ’s a’ kardok’ zaja eltünend. – Fel minden had! fel a’ csatára! Készüljön a’ Vezér’ szekere! Két dárdát belé nekem mind két felől, ’s magasan előttem, a’ mint szokás, a’ paizst! Utána lovaimnak a’ térre! az ő futások olly gyors és tüzes. Lelkem légyen erős az örömben, hogy körűlem kezdődik a’ csata!

Mint midőn tajtékozva harsog-le a’ folyam Kromlának feketeszirtü oldalán, ’s a’ hegyeken végig-hömberegnek a’ villámok, ’s a’ hősek’ sírboltjaikat setét éj árnyozza, ’s halvány képek tekintnek-elő a’ záporfelleg’ prémjeik megől: olly vad dühhel, olly gyorsasággal, olly rettenetesen zuhogtanak-elő mostan az Érin’ fijai. Vezérjek, mint a’ tenger’ czetje, melly maga után vonja a’ vízdagályt, végig-önti maga körül a’ serget, ’s a’ part reng lépéseik alatt.

Megérté Lochlin a’ zajt, mint eggy téli folyam’ zordon zúgását. Legott megcsapkodá Szvárán a’ paizst, ’s így szólla Arnónak fijához: Halld! zsibongást hallok a’ hegyekről, mint az est’ játszó legyeit. Az Érin’ fijai szállanak alá! vagy talán szél zúg a’ tölgyesben? Illyen a’ zúgás Gormálon míg a’ síkon vész kél-fel. Fel a’ halomra, Arnó’ gyermeke, nézzd az erdőt, a’ fenyért.

Igy Szvárán. ’S az megy és jő, remegve, gyors lépéssel ’s vadon-görgö tekintetekkel. Erősen vert bordájihoz szíve; szava alélt, bomlott, rebegő.

Fel, fel, tengereknek ura! te fejdelme a’ sötét pajzsoknak! Látom, a’ hegyek’ riasztójit, az Érin fijait ’s Vezérjeket. Lássd a’ viadal’ szekerét! lássd! Halált-hurczolva pereg az végig a’ téren; Kuchullinnak rontó szekere, a’ veszély-szülte Szemó’ nagy fijáé. Domború hátúl, mint a’ szirtbe-ütődött hullám, mint a’ tetőken-síkló köd. Drága kövek csillogják-körül, mint a’ sajkát a’ tenger’ habjai. Rúdja sikárlott barkócza, ’s símított csont benne az űlés. Oldala rakva láncsákkal, középben pedig a’ hős’ lábpolczai. Jobbra, előtte a’ rettenetes szekérnek, eggy paripa ágaskodik, csupa tűz

tüz [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

nyerít, fortyog, lobogtatja serényét; sötét szűgye széles; magosakat szökdel; erős izmos fija a’ hegyeknek. Pattogó körmének messzére elhallik ütése. Serénye körülhabzza fejét mint a’ vad’ tanyáját a’ köd. Fényes az ő színe, futása gyors, ’s Szithfad neve.

Balra, előtte a’ harcz’ rettenetes szekerének, hattyunyakkal fortyog eggy paripa, ritkaserényü, tagba-szakadt, erőskörmü, fejérorru, sebes, büszkén-nyerítő nyargalója a’ fenyérnek. Duzronnyál a’ neve a’ kardnak viaskodó férjfijai köztt.

A’ szekér ezer bőrszeldelteken fityeg. Az aczélból-metszett féket tajték borítja-el a’ ló’ szájában. Keskeny szijak, kirakva tündöklő kövekkel, hajolnak-végig a’ két ló’ fennkölt nyaka körül, melly, futékony mint a’ tetők’ gőzei, a’ dicsőséghez juttatja-el az erőst. Futások szarvas’ könnyűsége, erejek mint a’ keselyűé, nyerítések mint midőn, elborulva hóval, a’ Gormál recseg a’ téli fergetegekben.

’S a’ szekérben eggy fejedelem ragyog, ifju, délczeg fija a’ fegyvernek, Kuchullin a’ kékpajzsu, Szemónak fija, ’s ezt dicséri az ének. Orczája mint a’ síkárlott ternyő; nagy pillantással görg körösded bátor szeme keskeny szemöldjeinek boltja alatt. Sárga haj lángolja-körül fejét, képén elárasztván minden kellemet, midőn a’ dárdát magasra emeli. Fuss, te tengernek fejedelme! fussd a’ bajnokot, ki a’ szerént közelít mint a’ vizenyős völgyekről a’ vész.

Hah! ’s mikor futottam én? ezt válaszolá a’ tenger’ fejedelme, mikor futott a’ barnapajzsu Szvárán? Mikor rettegtem én a’ veszély’ ijedelmeitől, Arnó fija, te kisded lélek? Megküzdve az égi-vésszel a’ vadordításu hullámokon, megküzdve a’ legirtóztatóbb csaták köztt, most fussam e a’ vidalt, csökkent-karu fija Arnónak? Ki, ki én ezereim, a’ térre! Ömöljetek-elő mint a’ tenger’ zordon zúgása, midőn a’ vihar a’ felhőkről alácsap! A’ fegyverszülte Lochlin fogja-körül kardomat. Légyetek mint eggy szirt a’ tenger szélén, melly a’ szelekkel-birkozó barna fenyőt vígan lövelli-fel.

Mint két tetőről az őszi villámok, úgy áradnak egymásra a’ hősek. Mint midőn az erdők’ folyamjai két szirtekről csapnak völgybe, ’s zajogva futják-végig a’ tért: úgy rohan ordítva, setéten, ’s irtózatosan a’ küzdés alatt Lochlinra Iniszfail. A’ hadnagy a’ hadnagyot szabja, ’s a’ harczoló’ arczát a’ harczoló. Pengve száll sarj

szál lsarj

a’ sarjra; ’s a’ sisakok meghasadnak a’ vágástól. Csermelyenként foly mindenfelé a’ vér; a’ ternyő-íveken tágúl az ideg; a’ légben nyilak sipítnak; a’ láncsák kocczannak, ’s lehullnak.

Mint az éj’ villámjai a’ rengetegekben, mint a’ tenger’ iszonyatos ordítása, midőn a’ hullámok a’ felhőkig vetődnek, mint a’ szirtbérczek’ hátaikon a’ menydörgés, olly rettenetes, olly fene volt az had. Volnának bár jelen Kormáknak minden Bárdjai, ’s magasztalnák bár az ő dalaik a’ csatát, de szavok erőtlen volna hirdetni itt a’ holtakat és a’ halálnak nemét. Sokan estek-el harczolók és vezérjeik. Messzére fut-el vérek a’ mezőn.

Gyászoljatok, ének’ gyermekei, Szithallinnak halála felett; dagasszad kebledet, o Évír, mert oda a’ szép, a’ hős Árdán. Őket a’ hatalmas Szvárán ölte-meg, mint a’ vadász az őzfiakat a’ hegyekben, midőn bátor léptekkel gázola ezerek között; hasonlatos a’ felhők’ bús rémjéhez, a’ ki elborulva űl a’ ködben. Az éjszak’ felhőji csak féligleg hagyják látni a’ képet, ’s a’ partravetett hajós csüggedt tekintetet lő a’ tengerre.

De néked sem nyugvék oldalodon jobbad, fejedelme a’ záporszigetnek. Kardod a’ halál’ ösvényén hasonlatos a’ tüzet-szikrázó villámhoz, midőn a’ völgy’ lakóji elhullanak, ’s a’ bérczeket láng lebegi-körül. Hőseket tipor-öszve a’ fortyogó Duzronnyál, ’s Szithfad vérben föröszti körmeit. Halmokban fekszenek őmegettek a’ bajnokok, mint a’ kiforgatott tölgyek a’ vizekkel-gazdag Kromlán, midőn a’ zivatar végig-röpűl a’ fenyéren az éj’ légi alakjaival.

Oh sírj a’ te szélkörűllebegte szikláidon, nemes leánya a’ hajós szigetnek! süllyesszed alá nyájasan szemeidet a’ tengerre, szebb te a’ felhők’ Lelkénél, melly halkkal ’s tiszteletes arczban emelkedik, mint a’ nap’ súgára a’ bús halmok felett. Korán esett-el a’ te szerelmed’ ifja, elsápadva a’ nemes Kuchullin’ kardja előtt. Mi teve téged illy sápadttá? mi illy hideggé? Nem költi-fel veszély többé! nem önt ő többet bajnoki vért! Eldőlt a’ te fijad Trenár! Lyányka, te meg nem látod a’ kedvest! Ordas szelindekei vinnyogni fognak honjában, ha lelke nekik meljelenend. Feszítetlen áll hajlékában íve, ’s a’ halmok jajgatják halálát.

Mint midőn ezer hullám torlódik a’ szirtek ellen, a’ szerént jő Szváránnak nagy dandára. Mint midőn a’ szirt paczkáz a’ hullámok’ ezereinek, a’ szerént paczkáz Szvárán ellen Iniszfail. Halált visít az körösded a’ maga minden szavaival, ’s messze zeng fegyvercsengés, buzdítás. Törve fekszik vért és pajzs; minden kar villángzó pallost forgat. Hadizaj terjed szárnyról szárnyra, omlást parancsolva, véresen, tűzzel, mint száz csattanó pőrölytől a’ műhely, kiknek a’ koh szikrát perczeg.

Kik amazok Lénának fenkölt halmán, eldurczult vad tekintetekkel, mint két fellegei az éjnek, ’s kardjaik mint a’ vizen a’ villámok? A’ halmokat borzadás ragadja-meg, reszketnek a’ szirtek a’ parton. Ki más mint a’ hajók’ Szvarántja ’s a’ magasztalt bajnok Érinben? Rettegve látják kísérőjik hogy ők teljes erőben mennek egymásnak. Éj száll a’ hősek’ csatájára, ’s elborítja a’ győzedelmetlen tusát.

Kromlának árnyas ereszkedőjén Durlasz rakásba halmozza az őzeket ’s szarvasokat, mellyeket a’ hősek, még minekelőtte leszálltak a’ bérczről, leterítettenek. Száz harczoló rőzséket gyüjt, tíz a’ szikrát lángra gerjeszti; háromszáz síma követ hord; száz gyorsan abárolja a’ vadat, ’s a’ fővő vacsora’ füste messzére elgőzölög.

’S ekkor mondá a’ lakoma’ adója Kuchullin, dárdájára támaszkodván, Fenának fijához: Karil, fija a’ régi kornak ’s e’ vacsora magamnak készül e? ’s a’ kardok’ Lochini fejedelme lakomátlan légyen a’ parton? Távol van őtőle az üres lak. Vidd-meg neki nyájas ígémet; hívjad ide a’ tenger’ urát. Jőjön hánykodó vizeiről a’ vendéglő Érin’ áldomásához; hallja a’ bércz’ erdőjinek zúgását, míg fellegben vagyon az éj. Pusztítva nyargalnak a’ szelek az ő láz tengerein most. Dicsérje itt a’ rezgő hárfát ’s hallja bajnoki énekinket.

’S Karil ment; ’s így szólla szelíd szózattal: Kelj-fel vadkanpamlagaidról! kelj-fel, Szvárán, tetők’ királya

kiralya

! A’ csigák’ áldomásának örömei Érinnek ura körül kerengnek.

Tompán felele Szvárán, mint az öblös zaj a’ Kromlai

Krondai [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

tetőkön, midőn felkél a’ fergeteg: ’S ha Érinnek minden szűzei jőnének is, fejér karokkal mint a’ hó, szép kebleik magasra dagadva, szerelmet lövellvén a’ gyöngéd szemekből: állásom még is ingatlan marad, mint Lochlinnak ezer kőszálai, míg majd a’ nap keletben felemelkedik, ’s fényt terjeszt-el Kuchullinnak vesztére. Nyájas nekem a’ Lochlin’ szele, tengerzajgást támasztgatván, melly, árboczaim’ recsegése által, lelkem’ elébe hozza Gormálnak zöld erdejit, hol láncsámon vér szokott virítani; fekete, sertés damaszaimnak vére. Adjon sarczot nékem Kuchullin, adja-által nekem a’ Kormák’ székét. Ha nem, megújúl a’ küzdés, ’s Érin minden mezejivel, folyójival enyém.

Gyászos a’ szó, monda a’ Bárd, mellyet a’ paizsok’ fejedelme tett.

Gyászos, de magának! felele Kuchullin, a’ hős. Karil, hagyjad zengeni énekedet a’ régi kornak fajzatiról. Édest tűnjön-el nekünk az éj; zengjen kedv a’ búban nekünk. Sok vitéze ’s szép leányi voltak hajdan Fail szigetnek. Édest zeng az ének az Alba’ hősei felől, mikor azt, ha megszűn a’ vadászat, Osszián dallja lantja mellett, ’s a’ vadas tetők a’ Kóna’ csergetegeinek felelnek. ’S Karil dalla:

„A’ régi kor’ napjaiban ide jöttek a’ tenger’ fijai. Ezer hajók libegtek-által a’ hullámokon Ullinnak kies mezejihez: Failnak gyermekei felköltenek hogy megvívjanak az éjszak’ embereivel. Itten vala a’ fene Kairbár, itt Grúdár, a’ legszebbike a’ népnek. A’ fejér bikán versengettek ők, melly Golbuinnak zengő erdei köztt ékeskedett. Mindeggyike kívánta azt, ’s halál űlt aczéljok’ hegyén.

Forrott közttök a’ tusa, ’s a’ tenger’ idegenei megiramodtak. Ki szerette inkább magát mint e’ két vitéz, Grúdár és Kairbár a’ hős? Bár ne bőge vala soha a’ szép tulok Golbuinnak erdejiben! Meglátták azt a’ dombon, ’s ismét felkölt nagy haragjok.

Öszvecsapának a’ Lúbárnál; Grúdár vérében eldölt. Kairbár a’ csiga’ lakjához jöve, Braszoliszhoz jöve-el ő, a’ kedveshangzásu leányhoz, a’ hős’ nagykellemü testvéréhez. Grúdárról zengett dala, a’ kedvesről, kit ő szeretett. Sírt hogy ő hadakban küzdött, ’s várta hogy megjön a’ csatából. Dagadó keble akként ragyogott keresztűl

ragyogottkeresztűl

leplén mint az éj’ felhőjiből a’ hold. Szózatja szelídebb volt a’ hárfáénál, midőn csillagló szemével, bánatjait hangzá: „Ha jelensz-meg nékem aczélodban, o kedves?”

Vedd e’ véres paizst, Braszolisz, mondá Kairbár, ’s függesszd magasra, hogy semmi rozsda ne rágja-meg. Tusám’ zsákmánya az.

Szelíd keblében vert a’ leány’ szíve. Halvány arcczal futá-végig a’ fenyért. Halva leli az ifjat, ’s elhal a’ tetőn. Itt nyugszik o Kuchullin, a’ leány’ pora. Eggy ternyő nőtt-ki sírjából. Te szép valál, vizek’ leánya! szép te is Grúdár a’ szirtes halmokon! A’ Bárd emlegetni fog benneteket, míg a’ tenger árad és apad.”

Kívánatos a’ te szózatod, Karil, úgy monda Érinnek kékszemü fejedelme; kívánatos a’ te éneked az halmokon, ha előkiáltod a’ dicsőség’ napjait. Ollyan az mint a’ tavasz’ permetege, ha a’ mezőn mosolyg a’ nap, ’s az árny elszáll a’ halmokon, ’s lassu hanyag szellők lengenek. Karil verjed a’ kobozt az én távol kedvesemnek, a’ Dunaszkaich’ fénysugárának magasztalására; dalld nekem az én Braghélámat-görgő szemeivel; az én szép fiatal hölgyemet, kit a’ hadak’ szigetében hátra hagytam. Mosolygva tekintesz e széllyel a’ te szikláidról, hogy meglássd híved’ árboczait? Csak a’ puszta tengert látod! A’ hullám’ tajtéka nem Ő. Hagyd a’ sziklákat, kedves! Éj vagyon; a’ halmok’ lehellete suhog szép fürtjeid köztt. Nem térek én vissza, míg a’ diadal enyém leend. – O Kónál, szóllj te nékem fegyvert és csatát, ’s vond-el a’ kedvestől elmémet! Gyönyörü a’ maga arany hajazatjaiban a’ Szorglán’ szép leánya, gyönyörü a’ fegyver’ dicse is.

’S a’ lassu beszédü Kónál monda: Őröket a’ tenger’ szélére! őröket ott a’ bokrok közzé, kilesni Szváránnak mozgásit! Lelkem a’ békét óhajtja, o Vezér!

béket o Vezér [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

míg Albának halmairól eljőnek a’ Fion-ghal’ erősei, a’ ki első a’ tér’ tusáji köztt.

’S verte a’ hívásnak pajzsát. Az őrök kiáltanak a’ tetőn. A’ sereg elnyult a’ fenyéren a’ csillagos hidegszelü ég alatt. Az elhultak’ árnyalakjaik bús felhőkben úsztanak-el, ’s távolról a’ Léna’ csendében halálhörgés hallatszék.

MÁSODIK ÉNEK.

Konál bajnok a’ hegypataknál űlt eggy lombatlan tölgy’ árnyában. Mohhal-benőtt kövön nyugtatá fejét. Borzasztva jőve-felé a’ fenyéren keresztűl az éjnek eggy szózatja. Távol fekvék ő itt sergétől. A’ kard’ fijához nem fért félelem. ’S íme álmában tűzcsergeteget láta lefolyni a’ hegyből, ’s Krugál űle a’ ragyogványban. Szépen dölt-el a’ völgyben a’ bajnok; a’ hajós Szvárán’ kardjától dölt-el a’ kűzdés’ bajnokjai köztt. Arcza hasonló volt a’ hold’ súgáraihoz; a’ domb’ felhőjéből vala köntöse; szemei két lángok a’ hegy’ oldalán; mélyen tátogott keblének sebe.

A’ nemes Konál így kezdé: Gégálnak fija e’ tér’ halmairól! miért illy sápadva? miért illy búsan, pajzstördelő? Arczodra nem szállt soha ijedség; mi sápasztá-el most Krugál, színedet?

Félig-láthatóan, kifakadt könyekkel, messzére kiterpesztve a’ hős felé kezeit, ekként felele a’ hősnek, mint midőn a’ Légó’ szélein a’ keblek a’ sással zizegnek:

Lelkem, Konál, ormokon vagyon, testem az Érin’ partjain. Soha nem szóllok én többé veled, o fejedelem; soha nem járandnak lépteim a’ harcz’ térén. Ollyan vagyok mint Kromlán a’ szellő, mint az árny, melly ködökről szál. Konál, Kolgárnak nemzetéből, látom a’ holtak’ fellegét; Lénának mezején látom azt; a’ zöld, Érin’ gyermekei elhulltanak. Távozz a’ Lelkek’ mezejéről! távozz mingyárt lórántok’ adója!

Mint a’ virradó egen a’ hold, úgy enyésze-el ő, öszvegörgetve a’ széltől.

Késs itt, kiálta a’ bajnok, szeretett barnarőt felem! vetkezzd-le a’ tüzes súgárt! Mellyik üregét lakod a’ hegyeknek? Késs itt, Kromlának szültje! Mellyik zöld halom, mellyik hegyvápa hajlékod neked? Szóllj, hol süllyedsz nyugalomba? Nem szóllasz e a’ vész’ ordításában? nem e a’ mennykövek’ fergetegében mikor látandjuk melly erős a’ te karod? Lelked erő nélkül lebeg a’ ravatal körül!

Konál a’ szelíd, felemelkedék, ’s előre hágdala, körülfogva fegyverétől; ’s verte Kuchullinnak pajzsát. A’ fejedelem felszöke a’ hangra.

Miért jő Konál a’ térről? kérdé a’ szekér’ intézője. Ha dárdámat felrántottam volna reád, hogy téged megöljelek, melly fájdalom volna most lelkemben, te kedves! Kolgár’ magzatja, oh szóllj! A’ te hangod napsúgár nekem.

Szemónak gyermeke, az éj’ sötétjén keresztül jöve Krugál hozzám a’ sirbolt’ üréből. Csillagok pillongák-által az ő alakját midőn gyenge szavát

szovát

felemelé. Halál’ hirdetője ő. Nyögve szólla a’ sír felől. Kérj béket, Érin’ fejedelme, vagy fuss a’ Lénai téren!

’S Konál megérté az ő szavát?

szavát, [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

monda Kuchullin a’ had’ vezére. ’S csillagok pillongtanak-által az árnyan? Kolgárnak fija, ki béket keressz, szél vala az a’ mi füledben zenge, ’s patakok mormolák-körül fődet. Ha Krugál volt a’ kit látál miért nem kényszeríté őtet kardod ide? Megértéd tőle melly üregben lakik a’ szelek köztt vándorló? E’ kard belőle szót vett volna ’s jelentést, a’ mennyivel bír. Mostan szük ez a’ jelentés. Még ma tetőinken vala a’ bajnok; rövid volt útja, ’s szerencsét nem ért: miként érthette volna a’ hőseknek halálokat?

A’ lelkek, felele a’ bölcs Konál, felhőken nyargallanak. Az elhullott bajnokok megjelennek a’ szelekben; lakjok a’ tetők’ vápáji. Ott nyugosznak ők, ’s eggyütt beszéllnek, ’s megnevezik, a’ kik halni fognak, egymás előtt. – „Hadd nevezzék-meg a’ kik halni fognak, hadd nevezzék-meg őket mind, csak az Érini hadsereg’ Vezérjét ne! Nem futamlok-meg én a’ tenger’ Szváránja előtt! ’S ha dőlnöm kell, sírom énekek alatt emelkedik majd a’ harsogó tenger’ szélén. Köny áradand a’ Vadász’ arczán; bánat fogja elhomályítani Braghélát a’ teljes szép keblűt. Nem félem én a’ halált, de a’ futást; Fion-ghal látta mint győztem a’ csatában! Hiu árnya a’ szirtes tetőknek, jelenj-meg nékem késedelmetlen’! Lebegj-elő tüzes villámban, ’s mutassd kezedben a’ halált! Nem futok én Szvárán előtt, könnyü árnya a’ hiu lehelletnek! Fel, Kolgár’ fija, verd a’ dombos rezgő paizst; magasan függ az két dárdán. Fel, serkentsd tusára a’ győzedelem’ fijait! Bár kés Fion-ghal a’ szelek’ szigetéről, megverem Konál, a’ hadat, ha magam az előtt elhullok is.”

A’ paizs’ hangja messzére terjed a’ fenyéren. A’ hősek fegyveresen rohannak-fel. Igy harsog a’ kékhabu tenger, midőn vihar száll hullámjaira. Felnyulva állanak-meg a’ téren, mint a’ bogasfejü tölgyek, ha rajtok az éj’ szele végig-röpűl, ’s az aszu leveleket széllyel-röpíti a’ völgyen.

Szürkén virradnak Kromlán a’ felhők; világ rezeg a’ tenger’ síkján; kék köd ússza-körül a’ bérczeket elrejtve Iniszfailt és hadát.

Fel! fel! hamar a’ zászló mellé! kiálta Szvárán a’ had’ paizsa. Fel! fel, Lochlinnak nemzete! Megszaladt az ormos Érin! Űzzétek őket a’ téres Lénán! Fogd szem alá Kormákat, Morla! Hajoljon-meg a’ győzni szokott Szvárán előtt, míg sarja el nem öldösi népét, ’s a’ halál véresen nem mégyen-végig Érinen.

Felszállanak a’ harczolók mint a’ tenger’ madarainak temérdek serge, mikor őket a’ partok’ habjai felriaszták. Zúg a’ had, mint ezer csermelyék, midőn egymásba ömölve a’ Kóna’ halmai alatt, az éj’ sötétéből a’ nap’ fényének ellenébe csillognak. Mint a’ tornyos szürke fellegek árnyakat hintenek ősszel a’ távol ködtetőkre: olly sűrűn, olly megszámíthatatlanúl, olly irtóztatóan töműl Lochlinnak sok rende. Mint eggy barna kan a’ tetőn, úgy lépdell fegyverében a’ király. A’ hős’ baljában lángol a’ paizs, mint a’ hegyek’ oldalán az éj’ tüzei, ha csendes, sötét és puszta a’ világ. A’ rémült vándor félve látja a’ ragyogó árnyalakot.

A’ ködön által sírboltok látszanak magasra-nyult tölgyeikkel. A’ tengernek eggy lehellete elcsapá a’ boltok’ ködét, ’s Érin kilátszik a’ szemnek, mint a’ habok kőszálai, midőn, kicsapva útjából, vakon tévedez a’ hajós, ’s búsúl, hogy úgy változik a’ szellő. Menj, menj Morla! kiált a’ Lochlini király, ajánlj béket az iramodás’ embereinek. Amott állnak ők, a’ boltoknál. Ajánld azon béket nekik, mellyet akkor szoktam uralkodóknak engedni kik kardom előtt meghajolnak, midőn erőseik a’ tusában elhullottak, ’s a’ szűzek jajgatással töltik-el a’ völgyeket.

Morla jött, Szahárnak gyermeke, – nagy vala ő, delik léptei – hogy az Iniszfail’ fejedelmével szólljon, vitéz hadának gyülekezetében. Vedd a’ Szvárán’ békét, adj sarczot, monda kevélyen a’ bajnok; vedd békét mellyet fejdelmeknek ad, midőn hadak elhulla a’ viadalban. Add Érinnek térjét ’s vizeit, add nődet, ’s vadászó ebed’, ’s Braghélát, a’ szelídet, a’ delit; add Luáthot, a’ szélhaladót. Add ezt, mert karod gyenge kar. Tűrd a’ csapást! Ne bosszantsad Szváránt, ’s élni fogsz!

Mondd a’ paizsos Szváránnak – ezt felelé Kuchullin: Soha nem hátrálva én soha nem hátrálok. Ime, én neki a’ tengert adom, sírt engedek a’ hadnak Érinben. Nem éri ő soha a’ napot, melly a’ szép fénysúgárt éjszakra vigye őhozzá. Nem fog soha Luáth előtt a’ ravatalos Lochlin’ térén bogas szarvas futni őneki.

Vakmerő intézője a’ szekérnek, ugy mond’ Morla, ’s te azzal szállasz e szembe, kinek számtalan erdőkből épült hajóji elhordhatnák szigetedet? Olly kisdednek nézi a’ vészes tenger’ urát a’ zöldellő Iniszfail?

Beszédben én sokaknál hátrább állok, Morla, ezt válaszolá néki Kuchullin; nem kardom senkinek kardjánál. Csak Kormáknak fog Érin hódolni, míg Kuchullin életben lesz. Konál, elsője az erőseknek, hallád Morlának bántó beszédét, ’s béket akarsz a’ tengeres Lochlinnal, te paizstördelő bajnok? Krugálnak hiu árnyéka, mért emlegete nekem a’ te szavad halált? Hadd süllyedjek a’ sír’ éjébe, de süllyedjek bajnoki dalnak örömei között. Rántsatok dárdát, Érin’ férjfijai, ’s élesítsétek a’ nyilakat! Omoljatok a’ Lochlini támadókra, mint mikor Lelkek csapnak-alá a’ lég’ tetőjiről.

Haragosan ordítva, öszvetömült rendben rohannak tusába, mint a’ köd a’ völgy’ éjéből, midőn zivatar fogja-be a’ nap’ szelíd fényét. Kuchullin hágdas elől, mint mikor eggy zordon rém a’ felhőkön lépdell; lobogó tűz annak köntöse két markában fergeteget szorít. Az erdő’ szélén ballag Karil, ’s hangokat lehell a’ csata’ türökjébe, ’s a’ hadi-dal’ szépsége által éleszti a’ hőseknek lelkeiket.

„Hol nyugszol te elterülve, Krugál? így szólla az ének’ ajka. Erőtlen’ fekszel helyeden, a’ földön, ’s nem illatozik neked csiga? Krugálnak nője búsúl és sír, ’s idegen a’ bánat’ termében. Ki az amott, ki mint fény a’ tetőn, az ellenségi dandár előtt halad? Ki volna más, mint a’ nagyfürtü Degréna, Krugálnak gyönyörü nője. Üstöke szállong a’ szélben; szeme veres ’s szózatja gyönge. Sápadt Krugál midőn most a’ vadakat űzi; Árnyalakja a’ domb’ odvában lakik. Álmomban füleimhez jő; szava lassú az éjben, mint a’ méh’ döngése a’ szirtek körül, vagy a’ rajzó legyek nap’ leszálltakor. Degréna úgy hulla-le mint a’ felhő, midőn a’ korány a’ bérczeken hajnallik; áltverte keblét a’ Lochlini kard által. Lehulla, a’ hősek’ vágytárgya! lehulla, Kairbár, a’ te díszed! gyönyörű sudarja az ifjaknak!”

Kairbár hallja a’ gyászhangot, ’s előrohan mint a’ mélység’ czetje. Halva látja-meg leányát, ’s közepébe rohan a’ népnek. Lochlin ellene veti magát a’ kardnak, ’s mindenszerte terjed a’ küzdés. Mint száz széldüh a’ heggyel ’s vizzel gazdag Lochlinban, mint száz halmoknak fenyveseikben a’ tűz, olly lármásan, olly rontólag, olly dühhel dúlatának-öszve az embereknek soraik. Mint a’ barcsák’ fejeit, úgy vagdalá Kuchullin a’ bajnokokat, ’s viszont Szvárán előtt Érin hull. Kurach az ő sarja alatt dölt-el, ’s Kairbár, nem gyenge hadnagy. Morla tartós álmot alszik, ’s Kaolte, te reszketve véssz, fejér nyakad’ vérbe mártva, ’s még földön repdestetve arany fürtözetedet. Ott esett-el a’ bajnok, a’ holott gyakran nyujtá áldomását; sokszor hallatá lantzengését, ’s szelindekei keresztül-szökdesének a’ tetőkön’ midőn a’ vadászat’ ifjai nyilaikat az idegen felránták.

A’ győzni-szokott Szvárán előrenyomúla mint a’ pusztákból a’ jeges folyam, midőn dühe leomlasztja a’ partokat, ’s a’ hősek’ roppant ravatalaikat elsöpri. Néki Kuchullin ment ellenébe. Igy töri-meg a’ felleget a’ fokhegy

sokhegy [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. A’ szél játszik rajta a’ szirttel ’s a’ fenyvessel oldalain; pereg eggyik kövéről a’ másikára a’ rivacs: de ő nem inogva áll a’ maga erőjében ’s védi árnyával a’ Kónai hallgató völgyet. Igy álla a’ vitéz Kuchullin is, ’s védé az Érin’ seregeit. Mint a’ szirtek’ kútfeje, úgy fut körűle a’ vér bajnokjaiból. Érin azonban a’ Lelkek’ halmán ellohad, mint a’ nap’ sugárától az hó a’ téren.

Érin’ fijai, kiáltá sápadt arcczal Grúmál, Lochlin már nyakunkon vagyon! Mit vívtok mint a’ széllel a’ sás? Fussatok a’ vadak’ halmához.

’S futott, mint az őz a’ hegytetőkre, ’s a’ dárda kezében gyámolistáp most. Nem sokan választák félve Grumállal ez ösvényt. Elhulltak a’ bajnokharczban a’ Lénai fenyér’ szirtjénél.

Kővel ékesen kirakott szekerén magasan álla az Érini király, ’s öldösve az éjszak’ férjfijait, így szólla a’ vendéglő Konálhoz: Konál, feje az erőseknek, e’ halál’ karjának nevelője, ha az Érin’ fijai elmentek is a’ tengertől, folytassuk mi tovább az harczot. Karil, fija a’ hajdan időknek, vezessd ama’ dombhoz feleinket; ’s te Konál, kísérd kardomat; óvjuk a’ kártól a’ szaladást.

Konál bajnok a’ szekérre lépett. Előre nyujták paizsaikat mind ketten, hasonlókat az elsetétült holdhoz, a’ csillagok’ kevély testvérekhez, midőn keletről búsan kereng, ’s bánattal tölti-el az elméket. Szithfád hörögve vágtat a’ tetőkre, ’s Duzronnyál a’ büszke nyerítő. Mint a’ hullámok terjednek-el a’ czet körül, úgy követi őket a’ siető had.

A’ szirttetős Kromla’ oldalán búsan álltak az Érin’ fijai, mint az erdő mellyet az éj’ szeleitől gerjesztett tüzek végig-perzselének. Kiritkítva áll az, szárazon és feketén; eggy levele sem zörg a’ szélben.

Kuchullin eggy tölgynél álla, hallgatva, lassan-görgetett szemekkel. Szelek rezegtek fodor hajában. ’S íme jő a’ tenger’ őrje, a’ fija Fithilnek, a’ Bárd.

A’ hajók, a’ hajók itten vannak a’ halmas sziget’ hajóji! ’s Fion-ghal, a’ hajóknak Vezére, a’ pajzstörő! Fejéren öleli-körül az hajókat a’ tajték, ’s árboczai ’s a’ vitorlák mint a’ felhőt-verő erdők.

Fújj, o szél, mond a’ Szemó’ fija, a’ szépködü sziget felől! Oh jer ezerek’ halálára, fejedelme az őzek’ halmainak! A’ te vitorláid, én vitéz felem, úgy jelennek-meg nekem mint a’ korány’ ragyogása az éj’ fellegei között; hajóid mint az ég’ fénye, te magad eggy tűzszobor, melly messzére lángol az éjben. O Konál, feje az erőseknek, kedves a’ mi bánatunkban a’ barát! Sötét gyűl-öszve a’ tetőken; hol Fion-ghal, a’ Vezér? Űljünk itt körülfogva a’ homálytól, ’s várjuk míg a’ hold ’s csillagok kikelendenek.

Az erdőkre szél szálla-le; patakok mormoltak a’ hősek’ sírboltjaik körül, zápor verte Kromlának fenyérét. Veresen pillogtak-keresztül a’ felhőken a’ csillagok. Bánatban űlt a’ patak’ szélén az Érin’ bajnokfejedelme, ’s Kolgár mellette vala, ’s Karil, a’ régi kor’ fija.

Vész követi nyomod’, Kuchullin, mondá Szemónak erős-lelkü gyermeke. Vész követi nyomod’, Kuchullin, miolta öklöd barátodat megölé. Fija Amminnak, mint szerettelek én tégedet!

Miért, Szemónak fija, miért esett-el a’ paizstördelő? Nekem felele Konál, még előttem vagyon Ferdának emlékezete. Nagy volt ő, ’s alakja ékes, mint az égnek íve.

Ferda, Albából érkezék, ’s száz völgyeknek ura volt, úgy beszéllé Kuchullin. A’ Múrei palotában tanulta a’ kardozást, ’s barátom leve énnekem. Eggyütt mentünk-ki vadászni, ’s a’ fenyéren eggy tanyánk volt. Deugala a’ Kairbár’ nője vala, az Ullin’ térének fejedelméé. Ragyogó szépség vala része, de szivében gőg lakott. Szerette az ifjak’ díszét, az Ammín’ vitéz fiját.

Kairbár, úgy monda férjének a’ szép hölgy, fel, add-ki nekem a’ nyáj’ felét. Én téged elhagylak, te erőtlen! Kairbár, add nekem a’ nyáj’ felét!

’S Kairbár felele: Neked adja-által azt Kuchullin a’ mezőn. Szép hölgy a’ gyönyörü járással, én téged többé meg nem látlak! Az ő mellye igazságnak hajléka. Szép súgár, béke veled!

Mentem, ’s megosztám a’ nyájat. Eggy bika, mint a’ hó fejér, maradt vala fenn. Kairbárnak adtam a’ bikát

bikat

. Harag lobbana-fel a’ bajnokok’ kedvesében.

Ammín’ fija, mondá nyájasan a’ hölgy, a’ Szemó’ fija elkeserítette szívemet. Hadd hallanom hogy meghala, külömben engem halva lát a’ Lúbár, felébredtedben

Felébredtedben

lelkem fog körüllebegni; ’s megetted dühöm veend űzőbe. Vágd ketté mellyig a’ hőst, vagy hagyj engem megmocskolva a’ hegyekben.

Hókar, monda neki az ifju, én hozzak e halált Kuchullinnak? Gyönyör énnekem a’ bajnok, ’s én rántsak ellene kardot, te virág?

A’ hölgy harmad nap van könyűben, ’s a’ hős a’ negyediken kardját rántja.

Bajra tehát az én barátommal, de én döljek-el elébb a’ téren! Mint láthatnám én a’ tetőn a’ Kuchullin’ sírboltját?

A’ Múre’ térén volt a’ baj. Kardjaink kerülték a’ sebet; foka lecsiszamlott a’ sisakon, lecsiszamlott a’ paizs’ kék boglárjain. Közelít Deugala ’s nevet ’s nagy hévvel szólla így az Ammín’ fijához:

Gyönge, ha te markolod-meg, a’ dárda, gyönge a’ kard, gyönge még korod. Nem illik fegyver éveidhez. Hagyd a’ diadalt a’ Szemó’ fijának! Mint a’ Malmor’ szirtje ollyan az hős.

Az ifju’ szemét köny tölti-el, ’s szelíden ezt mondá nekem: Luchullin, emeld a’ boltos paizst. Óvjad, kedves, óvjad magadat! Lelkem’ elnyommasztja fájdalma, hogy téged kell megölnöm, bajnok férjfi!

Sóhajték mint a’ szirtek’ repedései közzül a’ szelek. Magasbbra rándult az éles aczél. Elesett a’ harczok’ fénye, ’s sírja a’ hegy’ alján kél. Vész követi nyomod’, Kuchullin, miolta kardod a’ kedves ifjat megölé!

Bús a’ rege, szekérnek intézője! mondá Karil a’ gyászdalok’ énekese. Visszaviszi a’ felingerlett lelket a’ napokba mellyek nincsenek. Gyakorta hallám én Kómál felől hogy ő is elölte kedveltjét; de kardját diadal kísérte, ’s általa nyertek véget a’ tusák.

Albában voltak Kómálnak eleji, ’s ő száz hegyeknek fejdelme. Vadjai ezer patakból ittak, ’s kürtjétől ezer tető rengett. Arcza mint a’ leányzóé; de hősek’ veszte volt karja. Eggy szűzet szeretett, ’s a’ szűz szép volt, a’ vendéglő Konloch’ gyermeke. Napfény vala az a’ hölgyek köztt, ’s hajai feketék, mint a’ holló. Ebei gyorsak a’ partokon, ’s ívének idege zengett a’ szélben. Lelke Kómálon függ, ’s szerető szemeik gyakorta lelték-fel eggymást. A’ hegyekben enyelgettek, ’s nyájasok voltak és édesek az ő titkos szavaik.

Grúmál is szerette a’ szépet, az Árdvai fejedelem. Ő kileste a’ lány’ ösvényét, ’s gyűlölte Kómált a’ kék paissal.

Eggy nap megtértenek vadászatjokból; társaikat szemeik elől elfogá a’ köd; ’s Komál és a’ Konloch’ leánya eggyüvé-jövénék a’ Rónán’ üregében, hol az ifju megpihenni szokott volt. A’ falak itten el voltak lepve fegyverrel. Százanként voltak itt a’ bajpajzsak, százanként az aczél-sisakok.

Múlass itt, úgy mondá az ifju, múlass itt, Galvín, kedves alak ritka fénye ez üregnek. A’ tetőn eggy szarvas ballag. Hagyj kisség; én korán itt leszek.

Félem a’ bosszús Grúmált, kit nem magasztal semmi ének! sóhajtá a’ leány. Ő kedveli az üreget. E’ fegyverek köztt fogok tehát múlatni; de te ne késs, o kedvesem!

Az ifju kiment a’ vadas Morára, ’s a’ leány, nyugtalan várván a’ kedvest, fegyverbe öltözék, ’s kiméne Kómáljának elébe. Ez őtet Grúmálnak vélte. Mellye hangosabban ver, sápadság kergeti-el arczáról a’ piros színt, ’s szemeit sötét borítja. Feszíti ívét, a’ nyil röpűl, ’s Galgin vérében dől-el. Vad szemekkel jön-elő Kómál, ’s kiáltozza a’ Konloch’ leányát. Hegy völgy nem felel neki. „Hol vagy, hősek’ szerelme hol vagy? szép leánya a’ nehéz fürtöknek!” A’ leány’ szíve reszketett a’ tollas nyilon. „Konloch’

Komloch’

leánya, te vagy?’ ’s öszveroskad a’ leány’ keblén.

Igy találta eggy Vadász a’ szerencsétlen bokort. Nem régen feltántorgott a’ tetőre. A’ szerelem búsakká tette napjait. Sokat kerenge a’ leány’ sírja körül. Most hajók kötének-ki a’ parton; Kómál megveré az idegeneket, ’s azok a’ partot elhagyák. Óhajtva a’ halált, eldobta pajzsát a’ mezőn, ’s eggy nyil ált-likasztá férjfi-mellyét. Eggyütt-fekszik veled, Galvín, hol a’ tengerrel szelek játszanak. A’ hajós látja sírjaikat, midőn a’ síkon elevez.

HARMADIK ÉNEK.

Kedves zengzete a’ dalnak! mondá a’ díszes bajnok Kuchullin. Kedvesek az eltünt századok’ regéji! Szelídek azok mint a’ csendes reggeli-harmat a’ szarvasok’ tetőjin ’s csalétjain, mikor a’ nap lassún kél a’ szürkűlő bérczek’ nyugtán, ’s semmi habzás nem háborítja-meg a’ kék tavat a’ völgyekben. Karil, emeld még eggyszer szódat, – kedvesen zengett tőle termem – beszélld-elő mint gyúlonga Fion-ghal, a’ dombor paizsok’ fejdelme, atyájinak tetteiktől.

„Fion-ghal, örök küzdője a’ tusáknak! mondá Karil, kinek dalai édesek; sokak a’ te tetteid, sokak kardodnak sebei! Haragod megverte a’ tengerbíró Lochlint, még mikor állad, mint a’ leányoké, pelyhetlen volt. Elnézvén az ifju’ arczát, vágyást mosolyga reád mindenike; ’s karod halált özönle a’ harczmezőn. Erőd mint Lórának habjai; serge setét, mint száz folyam, a’ pajzsok’ csöngésében a’ hős körül, midőn elfogák Lochlinnak királyát, ’s kiküldék ismét tengerre. Harag dagasztá kevély szívét, ’s Sztarnónak ádáz lelke halált forrala az ifju ellen. Senki nem győzte-meg őtet hadban, senki nem más mint Fion-ghal.

Hajlékában űlvén eggykor, az erdős idegen-föld’ országában, előkiáltá az ősz Sznivánt, így szóllítá-meg titkon az álnok: – Sznívánt, ki énekeket dall Lodvinnak gömbölyegében, és, ha az erő’ köve meghallja az ő kiáltását, a’ harczolók’ megcsökkent küzdése új erőre kap.

Szniván, ősz fürtözetnek férjfija, így szólla hozzá a’ sötétpaizsu fejedelem, menj a’ tetős Ardvába, menj-által Szelmára mellyet tenger ölel, ’s mondd Fion-ghal királynak, ki ezer vezérek köztt legszebb: Én neki adom a’ dal’ leányát; nem költ még soha ékesebb kebel. Olly fejér az ő karja’ kereksége mint a’ tenger’ hátán a’ tajték. Lelke szelíd, barnák fürtjei. Jőjön-által tüstént a’ vizen; jőjön ő, kit senki meg nem győz, a’ lyányhoz melly nem ismérve virít.

Szniván, az őszfürtü, ment. Jött Fion-ghal ’s vele a’ had. Előre-röpül felgyúladt lelke az éjszak’ fürtös leányához.

Idv, idv, ezt mondá neki Sztarnó, a’ vad; idv neked, ura a’ hegytetőknek! Légyetek kedvesen fogadva, ti néki bajnokkövetőji, gyermekei a’ szirtes szigetnek! Három nap a’ vendéglő teremben üljétek az innepet; három nap vadak és kanok köztt gyüjtsetek zsákmányt völgyen ’s hegyen. Híreteket hallja a’ leány, ki távol lakozik szépségében a’ néptől.

Harangja eltökéllette a’ hőseknek halálokat, ’s az innep’ csigáját kerengeni hagyá. Gyanúra gyúlada a’ király. Vértbe öltözött, ’s dárdáját ragadta-meg. Ijedség szálla a’ halál’ fijaira, ’s szaladtak a’ hős’ szemei elől. Víg kedv’ szózatja kele; hangzott az öröm’ rezgő hárfája. A’ Bárdok csatákat énekeltek, ’s a’ király kedvelte a’ szép keblet. Ullin is, a’ király’ dallosa, az édes Kónai szózat, magasztalá az erdős Lochlin’ leányait, ’s azt a’ ki Morva felett uralkodik.

A’ Lochlin’ leánya érté a’ dalt. Elhagyván a’ magány’ hajlékát, kilépe az ő szépjében, mint a’ felhők közűl az ifju hold. Kellem fogta, mint fény, körül, ’s lépte dal’ zengése volt. A’ szűz meglátja az ifjat; halkkal költ keblének sóhajtása. Szemérmesen süllyeszté kék szemeit a’ sírboltokkkal-gazdag Morva’ fejedelmére.

Harmad nappal, midőn a’ kelet’ súgára a’ vad-kan’ halmain ragyogott, felkele a’ bosszús Sztarnó, fel Fion-ghal, a’ paizs’ és sebek’ ura. A’ korány’ fényében mennek az erdőkre. A’ Szelmai láncsa vérben föröd.

Sztarnónak gyönyör leánya megjelen. Könyűt áraszt szép szeme. Beszéde szerelemnek hangja volt; így szólla a’ Morvai bajnokkirályhoz: Fényes-származásu hős, ne higy a’ Sztarnó’ kevély szívének, a’ halom’

szívének, A’ halom’

surjánya köztt fegyveres nép lappang utánad. Kerüld a’ halál’ surjányait, király, te kit a’ lapátok’ szigete szült! ’s emlékezzél a’ Lochlin’ hókezére! Védd nemzője ellen a’ leányt, tengerkörülölelte Morvának fejedelme!

Nyugalomban lépdelt a’ király, ’s mellette erősei fegyverjekben. Karja öszverontá a’ halál’ zsoldosait; zenge Gormál ’s messze a’ fenyér.

Sietve méne a’ vadászat után a’ nép a’ csigák’ áldomásához. Sztarnó megjelene dárdásan, szemöldjei haragos felhők, szemei mint az éjnek tűzalakja.

Jer, mondá Sztarnó a’ bajnok, lágybeszédü Agandéka. Nem szóllál te a’ királynak hasztalan’. Kezét népem’ vére festi-be.

Jön ő veres szemekkel a’ sírástól, szép fürtözetjét széllyelöntve; magasra költ a’ fejér melly, fejér, mint a’ patak’ habzásai. Sztarnó véknyába döfte láncsáját. Elömle a’ leány, hasonló a’ hófalhoz a’ tetőn, midőn az kövekről omol. Zeng belé a’ setétes bércz; némán áll erdő és a’ kapczok, ’s a’ völgyben visszhang rezeg.

Fion-ghal szemet lök népére ’s népe felkölt aczélja köztt. Küzdések habzajgás vala, ’s Lochlint fergeteg röpíté-el. Fion-ghal felemelte a’ sápadt leányt, a’ lágyat, a’ szépen-mosolygót, ’s hajóját a’ tenger’ játékának adta. Ardvának térén áll sírja most; habok mossák a’ szűk lakot.

Virág, idv a’ te lelkednek! mondá Kuchullin az erős-karu. Idv, idv az édes-dalu Bárdnak, ’s a’ hőseknek, kiket dal magasztal! Erős volt ifju korában a’ hős, hatalmas a’ nagy korban fegyvere. Lochlin ismét hullani fog a’ hegyek’ ’s völgyek’ ura előtt. Mutassd-ki, o hold, előkelve felhőid közzül, a’ te arczodat, ’s világíts vitorláinak! ’s ha valamelly erős Lélek, ködjében űlve, utána ered neki, hárítsad-el a’ szirtektől, te a’ ki fellegeken lebegsz, az ő hajójit!

Igy szólla a’ győzelmek’ Kuchullinja a’ hegyfolyamok’ zajgásánál. Kalmár, Mathának fija, halványan jöve, megsebesítve futásában, fel a’ völgyből. Véresen jött-fel a’ csatából, ’s dárdájának nyelén tartózkodék. Erőtelen vala karja a’ küzdéstől, de lelke erős a’ hősnek.

Konál szóllítá-meg: Idv néked te nemes! idv barátid között, te hős! Miért tör fohászkodás mellyedből, férjfi, ki nem ismért félelmet?

Nem ismert, és soha nem fog, harczintéző, kinek kardja éles! monda Kalmár. Lelkem örvend a’ veszélynek; kedves nekem a’ tusák’ riadása. Én aczél’ nemzetéből vagyok; törzsöm ijedelmet nem ismért ezrek előtt.

Kormártól szakad nemem. Neki múlatság vala a’ tenger’ vésze. Hajója, fekete, keskeny és sebes, a’ szél’ szárnyain röpült a’ habokon. Eggykor Lélek zúgott-végig az éjen. Duzzadtak a’ habok, a’ szirt zengett; fergeteg űzte a’ felhőt; tűzszárnyokon lobogtak a’ villámok. Őtet remegés szállá-meg, ’s visszatért a’ partra. Szégyelve hogy megszállta volt a’ remegés, most ismét tengerre törekszik, ’s keresi a’ félelmes Lelket. Három ifju intézte az ingó bárkát. Ő felrántja a’ meztelen aczélt, ’s kardjával kereste a’ ködalakot a’ homályban; kardjával kereste az éj’ gyermekét, ’s megillenté fejét a’ karddal. Eltűne az a’ lég és szél között; ’s kitündöklének a’ csillagok és a’ szelíd hold.

Bátor, mint az én őseim, vagyok én is! Kalmár hasonló a’ hősekhez. A’ kard előtt mindég fut a’ veszély; csak a’ merészt követi diadal. Sudarjai a’ vendéglátó Érinnek, el a’ Léna’ véres fenyerétől! A’ mid még megmaradt, feje a’ hőseknek, gyűjtsed-öszve a’ harcz’ fijához. Lochlin fegyverben közelget, Kalmár vesztegel, ’s meg fog vélek küzdeni. Szavam, mint a’ fergeteg, üvölteni fog; véljenek serget körűlem. Szemó’ fija, emlékezzél rólam; emlékezzél Kalmár felől, ha majd eldőlend! Ha Fion-ghal megnyerte majd a’ halomnál a’ mezőt, mentse-meg eggy kő nevem’ az éjtől; ’s a’ később nyom halljon Kalmárnak híre felől! Örömmel lássa-meg a’ vad’ ösvényén fijának porát az anya!

Mathának fija, mond’ a’ hős, én téged soha nem hagytalak, ’s nem foglak most is. Öröm nekem a’ harcz’ veszélye. Nem futottam, ’s nem futok. Te Konál, és te Karil, fijai a’ mult éveknek, vezessétek feleimet, a’ kardok’ Érini gyermekeit, végig a’ téren. Ha majd elhallgatand a’ harcz, halva fogtok két vitézt a’ téren találni: ők eggyütt rohantanak a’ viadalnak

vidalnak

közepette ezrek ellen. Fithil’ fija a’ szárnyalló lábakkal, siess-el Moiléna felett a’ tengerhez. Jőjön tüstént Fion-ghal, jőjön késedelmetlenül, mint a’ nap jő a’ megszűnt vész után megújult ragyogásban a’ néphez.

A’ reg szürkűl Kromla felett. Lochlinnak fijai feltorlódnak a’ tengertől. Vélek Kalmár száll szembe. Haragja erőtelen, erős lelke, ’s színe a’ viadal’ fijának halvány. A’ tikkadtat nemzője’ dárdája tartja, nemzőjének dárdája, ki őtet a’ bajnokokat szűlő Lárából vezette ütközetekbe, midőn anyja Alklétha búsan maradt magányában, ’s éjeit aggásban tölté. E’ dárdát ragadta-meg most; de az hull, a’ hogy’ a’ szép hárs döl-el a’ tetőn. Szemónak fija egyedül áll a’ viadalban, hasonló a’ szirthez a’ fövenyes parton, azon szirthez, mellyen a’ tenger keresztülcsapja hideg hullámjainak erőjét; főjét körüljátsza a’ fejér tajték, ’s messze zeng a’ sírboltos fenyér. A’ habok’ sűrü ködjein által kitüntek a’ vitorlás hajók, a’ bajnok Fion-ghal’ hajóji. Magas árboczok inognak, mint sötéten eggy erdő’ a’ szélben a’ vizek’ síkján.

Szvárán meglátta a’ szarvasok’ halmáról, ’s megszűnt űzni az Érin’ hadait. Mint a’ láz habok rontanak ordítva keresztül a’ Torki ezer szigeteken, olly fortyogva, olly dühhel, úgy zajogva torlódnak Lochlinnak emberei a’ hős felé. Sírva, lassún, öszverogyva, maga után húzva a’ dárdát, dől-el Kuchullin az erdőben, mint eggy tűz, melly halál előtt lobban-fel. Feleit kesergi a’ bajnok, kik a’ harczmezőn alszanak; ’s átallja a’ király’ feddését, a’ ki őtet gyakorta köszönté győztesnek.

Sokan fekszenek itt halálban az én hőseim, Érinnek dicső-alaku Vezérei, ők, kik midőn a’ kürtök’ szózatja megszóllala, olly vígan űltek hajlékomban. Nem látom-meg őket többé délczegen lépdelleni a’ fenyéren; nem hallom többé kiáltásaikat a’ vadászaton, a’ szarvasok’ folyóji mellett. Szótlan’, elsápadva, földre terítve nyugszanak ők az én kedveseim, a’ vérnyoszolyán. Árnyalakjai elhullott bajnokimnak, lebegjetek felém a’ balkányokon, mikor a’ tölgyek Túrának üregei felett rezegve zúgnak majd a’ szélben. Fény nélkül fogok én távol fekünni itt nem említve a’ Bárd’ énekétől. Híremnek nem kél semmi sír, semmi emlék a’ tenger’ szélén ’s völgyekben. Sirass mint holtat engem Bragéla a’ gyönyörü hajfürtökkel, sirass engem; oda nevem! Igy szólla a’ bajnok, midőn Kromlát maga megett hagyá.

A’ fejedelem messzére kinyujtá dárdáját a’ part felé. Kardja, halál’ hirdetője az harczokban; ollyan mint a’ szirtek felett a’ láng, midőn eggy rémje az égnek a’ téres Málmoron gyönge villámokat lövell. Félve ballag a’ magányos vándor; sötét a’ hold az egen.

El van vesztve a’ csata, mond’ Fion-ghal; látom munkájokat a’ síkon. Feleinknek vére festi az erdőt. Gyászol a’ Lénai tér, gyászolnak a’ Kromlai tölgyek. A’ vadászok erője elesett, ’s velek Kuchullin a’ harcz’ fija. Fillán és Roíne, gyermekeim, hagyjátok rezegni atyátoknak hadi-kürtjét; hágjatok-fel a’ tetőken, ’s szóllítsátok-el Lavjárgnak sírja mellől az ellenséget. Szavatok légyen mint atyátoké vala, midőn benne a’ küzdés’ vágya felserkent. Várni fogom a’ bajnok Szváránt Lénának mezején, akár egyedül jő nekem, akár körülriadva számos táborától. Ha öszvegyülve jőnek reánk, mondjátok, mi erősek vagyunk!

A’ piros Roíne, eggy villám, röpűl. Röpűl Fillán is, az őszi árny. Messzére zeng a’ tengerhozta Fion-ghal’ kürtje. Mint midőn a’ havas Lochlin’ partjaiba bőgve csapódnak a’ világtenger’ hullámjai, úgy omlanak zajgó morajban a’ tenger’ bosszús férjfijai

ferjfijai

. Szvárán, nagy és erős, elől; kevély pajzsában, fegyverében. Harag lángol az ádáz arczon, szeme mint a’ tűz a’ halmokon a’ zivatar között.

Fion-ghal látá Sztarnónak fiját, ’s emlékezék a’ hó’ leányáról. Midőn ez elhala, Szváránnak köny folyt-le orczáján a’ kellemes képü testvér miatt. Hozzá méne az énekek’ Ullinje, ’s áldomáshoz hívta-ki a’ parthoz. Kedves vala a’ bérczek’ királya előtt első szerelmének emlékezete.

Ullin az ősz kor’ lépteivel jő, ’s így szólla a’ Sztarnó’ gyermekéhez: Te a’ távolból, erős bajnok, hasonló fegyveredben a’ szirthez a’ hullámok köztt, jer Fion-ghalnak ebédje vár; töltsd lakomában a’ napot. Tördeljünk holnap paizsokat, vívjunk-meg, ’s hányjunk láncsát és gerelyt.

Még ma, még ma tördelek én pajzsokat, monda Szvárán; holnap királyod győzve lészen, ’s én, és vélem az erősek, vígadni fogunk.

Hadd vígadjon a’ fejedelem! mondá hahotával a’ Morvai hős. Ma megverem a’ hadat a’ téren ’s megtördelem a’ paizsokat. Osszián, ott, fenn állj közel hozzám, Gaul, te hatalmas, rántsd-fel pallosod’. Fergusz, lövelld-el a’ sebes nyilat, ’s te Fillán, a’ hasító láncsát. Emeljétek-fel pajzsaitokat, mellyek mint az elsötétült hold. Láncsátok légyen halálnak jelentője. Kövessétek a’ hírt ’s engemet, ’s légyetek mint eggy sereg a’ tusában.

Mint a’ szelek’ száza a’ hegyerdőben, mint a’ folyók’ száza a’ szirtes tetőkről, mint a’ balkányon a’ felleg’ éjszakája, mint az ordító hullámok a’ széleken: úgy elszéledve, olly bosszúsan, olly rettenetesen ütődtenek-öszve Lénán a’ hősek. Zajg a’ sereg a’ hegyek’ aljain, mint a’ fergeteges éjeken a’ menny’ dördűletei, ha Kónán megszakad eggy felhő, ’s ezrenként jajognak a’ rémek a’ sírboltok’ viharjai köztt.

Hirtelen költ-fel a’ maga erőjében a’ király mint a’ Trenmor’ rettenetes lelke, ha a’ fuvalmak Morvába tolják, melly még most is kedves hon neki. Bérczeiken zörögnek a’ tölgyek, ’s kőszálak hengeregnek előtte. Körülvilágítva a’ lobogó villámtól messze kinyujtja az eggyik sírtól a’ másikiglan lépteit. Vért fakaszt Fion-ghal az erdő mellett, ha erővel rántja-fel vasát. Ifju korára emlékezék a’ hős, midőn most a’ völgyben küzde.

Roíne előlhágdal mint eggy tűzszobor; sötéten Gaul, mint az éj; Fergusz mint a’ hegyfergeteg, ’s Fillán mint a’ tetőken a’ köd. Eggy szirt álla Osszián a’ kardküzdésben, ’s lelkem kevély volt Fion-ghalra. Sokan voltanak a’ holtak sarjamnak villongzása alatt. Még akkor nem vala ősz hajam, ’s karom nem renge a’ nagy kor miatt; szemem’ homály nem fogta volt be, ’s lábam a’ futásban meg nem zsibbadott.

Ki számíthatja-meg a’ nép’ elhulltjait? ki tetteit a’ hős Vezéreknek? midőn Fion-ghal, égve haragjában, Lochlinnak fijait pusztítgatá. Kiáltás érte a’ kiáltást a’ seregben míg éj szálla-le a’ vizekre. Erőtelen’, reszketve, sápadtan, mint az őzollók, úgy torlódék Lochlin a’ téres Lénán. Mi lantzengésben űlénk a’ kedves-csevegésü Lúbárnál. A’ király, közel a’ halomhoz, hallja a’ Bárdok’ nyájas énekét. Az atyák’ tetteit dallá a’ dal, az elmult idők’ nagy harczolójiét. Előre-hajolt ő a’ nehéz paizson, ’s úgy szívta az édes hangzatot. A’ rengeteg’ szele süvölte öregsző fürtjeiben. A’ napokat gondolá a’ midőn Vezérjei diadallal küzdöttenek. Mellette eggy tölgyhöz támaszkodva állott Oskár a’ dicső bajnok. Szemét a’ királyra fordítá, az ő tettére lelkét.

Fiamnak fija, monda Fion-ghal, Oskár, ifju ’s már küzdés’ hőse! Láttam dúló vasadat, ’s kevély valék nemem’ felett. Űzzed az elhunytak’ fényét, ’s légy te is a’ mik ők voltanak, mint Trenmor a’ hősek’ elsője, mint Trathál, törzse az erőseknek. Megverték tele ifjuságokkal a’ csatát, ’s Bárdok’ dalában élnek. Légy az erősnek hatalmas folyam, de a’ gyöngéhez a’ fegyverben szelíd, mint a’ ligetben a’ tavaszi lebel. Illyen vala a’ pajzsos Trenmor, ’s Trathál, feje a’ Vezéreknek. Illyenek az én tetteim is a’ tetőken. Gyámol voltam a’ bántottnak; pajzsom bátorrá tette a’ gyöngét.

Mint te vagy, én is ifju voltam, midőn a’ nyájas Fejnaszolisz ide jöve, a’ szerelem’ szép napfénye, leánya a’ Krákai királynak. Kevesed magammal tértem hon a’ Gulbúni tetőkről. ’S ím fejér vitorláival megláték eggy hajót, mint eggy köd a’ tenger’ fuvalmában. ’S a’ mint közelebb jött a’ parthoz, eggy tündöklő-mellyü lyányt láték-meg; feslengő barna hajában szél űlt, pirúló orczájin könyek folytak. Szépség’ gyermeke, mondám neki, mirét tölti sóhajtás e’ mellyet? Lehetek e, bár még ifju, véded neked, tenger’ leánya? Sokak karja ér-fel karommal a’ harczban, de szívem bátor és erős.

Én hozzád futok, sereg’ Vezére, hozzád, legszebbhez, legjobbhoz! hozzád, Komhál’ nemzettje, kinek karja a’ gyöngét védi! Krákának királya bennem nemének fényét látá. Sokszor hallának a’ Galmhál’ tetőji sóhajtást Fejnaszoliszért. Szórának fejdelme megláta engemet, ’s szerette a’ Krákai lányzót. Kardja, eggy villángzó tűz, szüntelen oldalán függe; de komoly az ő homloka, ’s lelkében fergeteg űl. Előtte futok a’ tengeren, de ah, ő nyomomban jő!

Nyúgodj paizsom megett, mondám, szépségnek virága! ’s ha karom felér lelkemmel, én őt elröpítem Fejnaszolisz mellől. Üregbe rejthetnélek-el, de senki nem hallá hogy a’ Komhál’ fija rettegett. A’ hol veszély rémít, én ott elébe mégyek a’ láncsáknak.

Hegyek’ gyermeke, mondá a’ leány, engem ijedéssel tölt-el a’ haragos bajnok’ erője. Mint a’ haraszt’ leveleit a’ szél, úgy halmoz ő testre testet a’ csatákban.

Könyet láttam a’ lyány’ arczán, ’s szánás ’s lágy tűz elragadának. Mint eggy távolról rettegtető hullám, előjön a’ bosszús bajnok’ sajkája; magasan nyultanak-fel hófejérségü vitorláji megett az árboczok, ’s a’ hajó’ oldalát tajtékos hullámok csapkodták. Messzére zajgott-el a’ torlakodó vízdagály.

Jer, mondám, jer a’ tengerről, bátor nyargalója a’ vad haboknak; végy részt a’ vendéglő palota’ örömeiben. De ha kemény küzdést kívánsz; vívjunk-meg Fejnaszoliszért.

Reszketve álla mellettem a’ leány. A’ király látja őtet, ellövi nyilát, ’s ő elhull.

Karod, mondám Borbárnak, nem hibáz, midőn az ellen gyenge volt. Rám intézzd láncsádat, kardodat. Népem a’ te népednek áll.

Kezdődék a’ küzdés, ’s könnyü nem volt. A’ hős eldőlt kardomnak. Kövek alatt leltek nyugtot a’ ki szerelmet ada, a’ ki szerelmet veve. Borbárnak kardját bétevém a’ szűkhajlékba a’ tengernek szélén. Az elhullott Fejnaszoliszt sokszor dallja a’ Bárd’ éneke. Kevélyen mégyek-el mindég sírboltjok mellett. Mindég becsültem az érdemet; útáltam mindég a’ csatát melly a’ bajnokot ledönti. Oskár, illyen volt Fion-ghal; kövessd őt öreg korodig. Ne keressd a’ paizstörést; ne kerüld, ha önnként jön.

Fillán, és Oskár a’ barna fürttel, harcznak fijai, ’s nem renyhék a’ fenyéren szemeim előtt fel a’ tetőkre, s’ nézzétek a’ csatázó Lochlin’ gyermekeit! Vonulnak előre; hallom zugásokat, mint messzéről a’ tenger, mint az erdők a’ tetőn. Iramodjatok, hogy el ne érjék’ a’ tengert, és sarjamat el ne kerüljék! Sokan hulltak-el az Érin’ fejedelmei ’s harczolóji közzül. Soha nem kelnek-fel a’ csata’ fijai kiket a’ mennydörgő Kromla nemzett.

Bosszús képpel költek-fel a’ bajnokok mint a’ fellegek, a’ Lelkek’ szekerei, midőn a’ lég’ fijai fuvallanak, halálgyászt hozván a’ népre.

De titkon felkele a’ Morni’ fija, hasonló eggy szirthez az éjben. Szózatja mint a’ hegypatak’ harsogása, feje körülragyogva dárdájától.

’S a’ Vezér mond: Te, csaták’ fija, fejedelme a’ kardok’ ’s csigák’ Morvájának, hagyjad hogy a’ sokdalu Bárdok a’ bajnokokat-szülő Érin’ feleit magasztalják. Told hüvelyébe kardodat, o király, ’s népednek add-meg a’ mi azt illeti. Mi elhervadunk, ’s enyész dicsünk, ha csak te tördössz pajzsokat. Ha feljő a’ fény e’ tetőkre, nézzd távolról tetteinket. Érezze azt Lochlin a’ tenger’ szélén; félelmetlen űzi Gaulnak éle az ellent. ’S akkor a’ Bárd énekelni fog rólam. Igy kívánta ezt mindég a’ szokás Morvának bajnoknépe között; így volt ez szokásban tenálad is, hős, kinek hódolnak a’ dárdák.

Morninak fija, felele a’ hős, dicsed engem kevélységgel tölt-el. Te intézzed a’ csatában a’ népet. Hátad megett álland dárdám. Dalra, éneknek gyermekei! zárjátok-be nékem szemem’! Nyugodni fogok a’ víz’ zajgása mellett ’s a’ homályos éj’ szeleiben. ’S ha te az ormon lebegsz, Agandéka, közepette sergemnek, ha te, a’ mint szemeimnek látszik, a’ tenger’ árboczai köztt lebegsz a’ szélben: jelenj-meg álmomnak, te hókar! lebegd-körül álmomban lelkem’!

Sok szózat és sok lant ömle az ének’ tusája közzé. A’ király’ tetteiről folyt az, ’s ősei felől a’ hőstörzsnek. Ollykor a’ szép zengzet között Ossziánnak is hallatszott neve.

Sokszor küzdöttem én, sokszor kergettem az ellent. Most vak, csüggedt erőben ’s síránkozva, a’ gyönge nem köztt fetrengek! Téged! nagy Fion-ghal, téged többé meg nem látlak! nem látom-meg többé bajnokidat! Félénk őzek legelnek, Morvának fejedelme, a te zöld sírod körül! Vídítsa lelked’ fejdelme a’ győzelemnek ’s bajnokoknak, a’ szirtes Kóna’ tetőjin dicséreted!

NEGYEDIK ÉNEK.

Ki jő énekkel az ormokról, mint a’ Lénai záporban a’ kegyelet? Az a’ szerelem’ szózatjának leánya, Toskárnak gyermeke, a’ fejér kezekkel. Gyakorta hallgatád te az én dalomat, gyakran hullatád bérűl nekem a’ szépség’ könyűjit. Az erősek’ tusájihoz jősz e, Oskárnak, a’ küzdés’ fijának, tetteihez? Ha hagyja-el homály a’ zajgó-folyamu Kónát? Csatákban multak-el nékem a’ napok; bánat borítja el vén koromat és éjszaka!

Lyánykája a’ gyönge kezeknek Malvína, nem voltam én illy bús, nem illy vak; pillantatom nem volt illy zavart, mikor engem Evirallín még kedvelt; Evirallín a’ sötétfürtü, a’ hókeblü

hőkeblü [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

lyánya Bránónak. Ezer hős kérte szerelmét, ’s ő azt ezer hősnek megtagadta. Elhárítá a’ kard’ fijait; a’ legszebb neki Osszián volt.

Mentem elnyerni a’ Szépet a’ sötéthabu nagy Légóhoz. Kétszer hat bajnok volt velem, Morvának szültjei, az ormok’ ’s folyók’ országáé. Látánk Bránót a’ csengő vértűt.

Honnan az aczélfegyverü ifjak? kérdé a’ nagyszivü Bránó. Nem könnyü elnyerni a’ leányt, ki az Érin’ fejdelmeihez kemény volt. Légy áldott, fejedelme a’ népnek, a’ dicső Fion-ghal’ nagy fija! Oh boldog lyány a’ ki téged választ, dicső tettek’ erőstevője! Volna nékem bár tizenkét lyányom, a’ választás közöttök tiéd lenne.

’S Bránó megnyitá sötétfürtü Evirallinjának hajlékát. Öröm támada kísérőimnek lelkekben ’s áldák a’ tengerbíró Bránó’ gyermekét.

’S lássd, fenn a’ szarvasok’ bérczén álla Kormák, a’ fejdelem, és az ő népe. Nyolczan voltak hősei a’ fejdelemnek naptól-ragyogó vértekben: Kolla ’s a’ forradékos Dúra, Tágó és Fresztel a’ diadalt-állók, Dákra, kinek tettei nem kevesek, és Dáol, a’ harcz’ erőse. Villáng az ő kezében a’ kard; olly szép ő a’ bérczeken!

Nyolczan voltak a’ hősek Osszián körül, kik épen költek-ki véle a’ tengerből. Ullin vala itt, a’ tusák’ haragos fija, ’s a’ kardé és nagy tetteké, Mulla, ’s Szkallág, a’ nemes-szívü, a’ bőkezü, ’s Kardál, kitől távol a’ félelem, és Oglán a’ haraggal eltölt, ’s Duthmarúno a’ Rojna’ gyermeke, kinek pillantata halált szikráz. ’S miért volnál te utolsó, Ogár, ki nagy hírü Ardvának ormain?

Ogár homlokkal ötlött a’ bosszús Dáolra a’ bajnokok’ mezején. A’ fejdelmek’ tusája hasonló vala a’ zivatarhoz a’ tenger’ tajtékos habján. Ogár nem feledé gyilkát, melly jobbját gyakorlotta, ’s a’ gyilok kilentszer suhant Dáolnak oldalába, ’s leteríté a’ csaták’ fergetegét. Én háromszor törtem-meg a’ Kormák’ paizsát, háromszor tört-meg a’ fejdelem’ dárdája. A’ tetőn hullt-el feje; ’s kísérőji megszaladtanak. Mondotta volna eggy nekem akkor, midőn a’ nap vígan ragyogott küzdésünknek, hogy eggykor bánatokban fogom tölteni ’s világtalanúl napjaimat ’s a’ hosszu éjeket: úgy az ő pánczélja álthathatatlan volt volna, ’s erős a’ csatában karja!

’S Lénának bús lapályán elholt a’ zengő dal. Erővel fútt az egen a’ csapatos szél, ’s körűlem izmos tölgyek rázták-alá lombjaikat. Szemem meglátta Evirallínt. Fenntebb fényben lebegett ő, lágy könyűkkel a’ szép szemekben. Megállott a’ felhő’ prémjén ’s gyönge szózattal ezt mondá:

Fel, fel, Osszián, fel, hamar! védd a’ kardok ellen a’ dics’ fiját! védd Oskárt, a’ nép’ vezérét! Lochlinnal küzd ő a’ lassu Lúbár’ völgyében.

’S visszaroggyant felhőjébe. Engem tüstént fegyver ’s pajzs foga-körül. Fenn tartám kezemben a’ dárdát, ’s csengő vértemben lépdelék. Ajkam mint mindenkor szoktam dalt dönge; eggy dalt, melly a’ hajdani kor’ erőseit magasztalá. Lochlin messzéről hallotta azt, ’s hátrál, ’s nyomja vitéz fiam.

Vonva kiálték reá, de hangosan mint eggy folyam: Oskár, jer-vissza Léna mellől. Ne űzzd tovább a’ futamlást, noha kardom közel hozzád.

Oskár jött, ’s aczéljának csöngése kedves vala füleimnek. Miért akasztád-meg karomat, atyám, kérdé, míg mindenikét elboritá a’ halál? Dühhel, elsötétedve estek Fillánnak és nekem a’ sírboltok’ csermelyinél. Ébren valék az éj’ rémítései miatt; ’s soknak elhunyt világok az erdőben.

Mint az éjfuvalmak a’ tenger’ arczán, ha pusztítva röpűlnek-végig Mórának siványain, azonként jöve mély hallgatásban Szváránnal serge a’ Léna’ ormairól. A’ rémek’ jajogása távolról hallék, halotti-tűz fénylett Lórán. Hagyjátok felköltenem a’ Morvai Vezért, a’ ki mosolyg a’ csaták’ riadása köztt. Hasonlatos ő az ég’ napjához; ez előtt lohad a’ széldüh’ dagálya.

Fion-ghal felserkene álmából, ’s Trenmornak hadi-pajzsára támaszkodék; azon pajzsra, a’ nagyra, szélesre, barnára, mellyet a’ csatákban atyja szokott volt hordani. Altában jelent-fel a’ hősnek az Agandéka’ árnylelke. Lebegve jön ő a’ tenger felől; magányosan jő, ’s lassu léptekkel. Alakja szomornak látszott a szemnek ’s bús köny futa-végig orczájin. Gyakran vonta-ki homályos jobbját lepléből, a’ pusztának felhőjéből, ’s kinyujtá azt Fion-ghal felett, szótlan, ’s elfordult tekintettel.

Miért könyűkben, Sztarnó’ szép gyermeke? mondá Fion-ghal döbögő mellyel. Miért színetlenűl most, bajnokok’ szerelme, ki a’ magas felhőkön illy szépen lehegsz?

A’ leányt elölelte a’ Léna’ szele, ’s a’ király az éj’ prémjében maradt. Nemzetének fijaiért búsúla itt a’ Szép, kiket a’ nap halálra hív.

Eggyszerre szökött-fel álmából a’ bajnok’ ’s szeme meglátta a’ leány’ árnyalakját. Gyors léptekkel érkezék Oskár, a’ czirmos vérttel jobbjában. Keletben felemelkedék a’ fény, ’s kékké festé a’ vizek’ színét.

Ijedtében mit tészen a’ nép? ezt kérdé felszökve a’ király. A’ tetőkről lement e a’ vízhez? fegyverben kés e Lénának fenyerén? De mit kérdjem én ezt, midőn hallom a’ korány’ szeleiben? Fuss-végig a’ Léna’ térén, én Oskárom, ’s költsd-fel harczolóinkat.

A’ király megálla a’ Lúbár’ szirtjénél, ’s három ízben hagyta zengeni rettenetes szavát. A’ vad felszökelle a’ Kromlán; rengtek ormok, szirtek, patakok. Mint száz folyamnak zuhanása mikor tajtékkal ’s ordítva szakad a’ hegytetőkről, mint a’ fergeteg’ tornyozatjai mikor visítva futják-végig az eget: úgy rohantak-eggyüvé a’ pusztás Morva’ harczolóji a’ királynak szava ’s fegyvere körül. Kedves volt a’ hon’ seregének az erős-karu Fion-ghal’ szava. Gyakran követték ezt a’ harcz’ mezejére, ’s zsákmánnyal gazdagon tértek-vissza a’ csatából.

Fel! a’ vér’ csatájára, vitézek! ti a’ palotás Szelmának gyermekei! mond a’ király. Fel, ezreknek vesztére! Fion-ghal a’ tetőkről fogja nézni a’ viadalt. Kardom megettetek fog villángzani, ’s paizsa lészen népemnek. Nem szorultok ti e’ kardra, mert Gaul övedzé-fel fegyverét, ő, ki fő a’ hősek’ küzdésében, ő, kit a’ Bárd’ dala zeng. Ti árnylelkei Vezéreinknek, ködök’ szekerzőji a’ szélben, vegyétek-fel az elhullókat, ’s vigyétek a’ bajnokokat-elfogadó Kromlára! Ti hideg fuvalmai Lénának, vigyétek túl a’ tengeren honjaikba! lebegjék-körül álmaimat, ’s vidítsák lelkem’ békémben.

Fillán, ’s a’ sötétfürtü Oskár, ’s te Roíne a’ sullyos fegyverben, keljetek-fel erőtöknek telje között, ’s kövessétek Gault, ki az űzésben nagy. Kardotok légyen mint az övé: figyeljetek tetteire a’ küzdés köztt. Védjétek feleiteket az erdő körül, ’s emlékezzetek a’ régi kor’ nagyjaira. Nézni foglak eggykor benneteket, ti dicső ifjak, ha eldőltök az Érin’ diadalában; nézni fogom boltjaitok körül árnyaitokat a’ Kónai ködben ’s az éji fuvalmak köztt.

Mint a’ rettenetes fellegborúlat, mellynek széleit villámok prémzik, a’ reg’ szép fénye feltünvén hirtelen enyészet felé röpűl: úgy hágdalt Fion-ghal a’ hegy’ oldalain, ’s tündökle vasában mint eggy Lélek. Két dárdát markola kezébe ’s ősz haja a’ szélben szállonga. Három Bárd mégyen vele, jelt adni a’ csatázó dandárnak. Fenn ült Kromlán a’ király; ’s a’ merre kardja szórta villámjait, mi a’ felé tolakodánk előre.

Öröm költ-fel Oskár’ lelkében; lángoltak orczáji, szemében könyűk gyűltek-meg. Kardja kezében tűzsugár volt. Vígan szólla Ossziánhoz:

Intézője a’ vér’ tusájinak, bölcs atyám, halljad szavamat! Menj Fion-ghálhoz, a’ hős fejdelemhez, ’s add nekem fényed’ eggy részét. ’S ha itt eldőlök a’ csatában, emlékezzél a’ hómellyről, bús napsugaráról a’ szerelemnek, Toskárnak hókaru gyermekéről. Messzére tündököl-ki az ő orczája a’ szirtről, midőn bánatjában előre hanyatlik a’ folyam felé. Felszállong feje körül lágy hajazatja; Oskárt kiáltják-elő fohászkodásai. Mondjad neki hogy én a’ dombon lebegek, eggy árnyalak a’ szelekben, ’s eggykor elébe jövök neki a’ felhők között, a’ Toskár’ magasztalt leányának.

Te tégy inkább engem sírbe, felele Oskárnak az atyja. Nem hátrálok én ha veszély fenyeget. A’ kard’ tusájiban én állok elől; tanúlj vívni éntőlem. Oskár, halljad a’ mit hagyok: Tedd kardomat, tedd ívemet, tégy eggy szarvas türköt oda, a’ hol fejemnél czirmos kő fog sírboltomban állani. Nincs nékem nőm kit fiamra bízzak; Everallín, Branónak mosolygó leánya, többé nincs.

Ezek valának beszédeink az ormon, midőn Gaulnak rettentő szava hangosan zenge-által hozzánk a’ szélben. Egeket szabdalt atyai kardja, ’s mi sietve menénk, sebet és halált osztani. Mint a’ hullám’ fejértajtéku zajgása hömbereg-elő a’ mélységről, mint midőn kőszálak vetik magokat ellenekbe a’ harsogó hullámoknak: úgy támadtuk-meg, úgy öldöstük az ellent. Kard kardot ért, ’s aczélt az aczél; csattog a’ paizs, ’s hullanak a’ vitézek. Mint a’ kohoké a’ pőröly’ fiján, ollyan volt a’ kardok’ csattogása.

Gaul rohan, mint Ardvának mezejin a’ tekergő vihar. Kardja a’ legvitézbbeket szabdalja. Szvárán pusztít, mint mikor tűz pusztítja Garmálnak harasztjait. Mit számlálja-elő a’ dal mind a’ kik elhulltanak? Felrándult kezemben a’ villángzó kard, mint az ég’ szikrázó nyila a’ mezőben. Oskár te rettenetes valál, kedves fiam, te olly jó, olly nagy! Lelkem repesve nézte a’ tetőn mint verted az ellenserget. Megfutának Moilénán; ’s mi űztük, öldöstük a’ hadat. Mint a’ kő hull szirtről szirtre, mint a’ balták a’ hangzó ligetben, mint az ég’ dördűletei hömberegnek oromról oromra, rengetve, rontva, iszonyu csapásokban: úgy érte ütés az ütést ’s halált a’ halál Oskárnak ’s Ossziánnak karjokból. Azonban Szvárán megkerűlé a’ fejdelmet, a’ had’ fejét, Morninak fiját, a’ hogy a’ partokat kerűli-meg az Inisztórei tenger, ha felduzzad a’ habok’ ereje. A’ király az ormon most felnyúl, most dárdáját ragadozza.

Fel, fel, Ullin! mondá a’ király; vidd-meg parancsom’ a’ seregnek. Gault emlékeztessd a’ csatára, ’s atyájira kik porban nyugszanak. Buzdítsd az harczot énekeddel, azon énekeddel mellytől serken a’ tusa.

A’ Bárd ősz kornak léptein indult, ’s így szólla az harczok’ fijához: Délczeg paripák’ intézője, fejdelme a’ kardnak s’ a’ meghegyzett dárdáknak! erős kar a’ veszély között, nagy szív ott a’ hol vívni kell: nagy hős, kinek aczélja éles, tipord-öszve az ellenséget; ne hagyj eggy vitorlát is neki melly tengerre szálljon! Karod, nagy fejedelem, mint a’ villám; szikrázz tüzet veres szemedből. Szíved legyen mint a’ sziklák, ’s kardod mint az ég’ lobogása! Emeld-fel pajzsod’, mint halálnak csillagát, ágaskodó paripáknak intézője!

Dobogva vert a’ hősnek szíve. Szvárán dúlva torlott-elő; meghasítá a’ Gaul’ sisakját, ’s Szelmának emberei a’ tetőkre futnak-el.

Haraggal kele-fel Fion-ghal immost, ’s háromszor hallatá szavát; Kromla messzére zenge belé. Megállnak a’ puszták’ fijai, földre szegzett tekintetekkel, ’s elszégyenülve Fion-ghal előtt. Úgy hágdalt ő, mint az égi-háboru száll a’ hév napokban az ormokról, mikor a’ mezők epednek az eső után, ’s a’ csermelyék a’ völgyekben kiasznak. A’ terhelt felleg csenddel lebeg oda fenn, de közel van hozzá a’ szélvész’ ordítása.

Szvárán messzéről nézte a’ királyt, ’s karját megakasztja az űzéstől. Bosszúsan támaszkodik dárdájára ’s forgatja szikrázó szemeit. Szótlan áll ott ’s magasra-vonulva, mint Lúbár mellett a’ nagy tölgy, melly bogjait elvesztette a’ lég’ tüzétől; általhajlik a’ vízen, ’s lomb helyett az ősz moh zúg rajta. Így álla a’ barna pajzsok’ fejdelme, míg lassan végig-vonult a’ Léna’ vérmezején. Ezrei körülömlik Vezérjeket, ’s búsan torlódnak a’ fenyér felé.

Hadainak közepette úgy fényle Fion-ghal, körülfogva hőseitől mint az ég’ villámjai, ’s kél bátorító riadása:

Szegezzétek-ki Fion-ghalnak zászlóját, hadd nyiljon-meg a’ Léna’ szeleinek; hadd röpdessen mint száz halmoknak lángjai. Lobogjon Érinnek fuvalmai köztt! Magzatjai a’ zajgó vizeknek mellyek ezer halmokról folynak-alá, halljátok-meg szavamat, hős férjfiak! Te Gaul, kinek erős karod, Oskár, jövendő harczok’ fejedelme, Konál a’ domboru pajzzsal, sötétfürtü vitéz Dermid, Osszián, dalok’ ’s kardok’ királya, te légy közel a’ te atyádhoz, ha majd sergeket szabdal!

’S kiszegzénk a’ napsugárt, a’ királyi lobogót. Eltölt örömmel minden midőn az széllyelfolyt az égben. Kék volt, de kitűzve arannyal, mint az éjjeli bolt’ domboru csigája, mikor letekintenek a’ csillagok. Minden Vezér kisded zászlót vitt, ’s erősek vevék-körül kardját.

Lássátok, mondá a’ vendéglő csigák’ királya, lássátok megszakasztva Lénán a’ Lochlini serget. Úgy vonulnak mint a’ megtépett felleg, mikor Érinre eső hulla; ollyanok mint az elégett erdő, mikor annak lombatlanságai köztt csapongva méne-keresztül a’ villám. Ha ki barátja Fion-ghalnak, válasszon magának ellent. Ne engedjétek a’ tetők’ gyermekeit visszatérni honjaikba.

Nekem, mondá Gaul, hagyjátok azt a’ hetet, kik Lochlán’ tavától jöttek-elő. A’ bosszús-üstökü Ériket hagyjátok az Osszián’ fegyverére. Enyém, úgy monda Konál, legyen Iniszkonnak kegyetlen királya. Vagy én vagy Mudán, kiálta Dermid, terüljünk-el a’ tenger’ szélén! Én, vak most és erőtelen, Tormannak csatában-híres fejdelmét választám, zsákmányaként a’ küzdésnek, kék pallosát és a’ nagy paizst igértem magamnak.

Győzzetek fejedelmeim monda Fion-ghal, eltelve lelkében keggyel. Szvárán, te harsogó vizek’ királya, téged Fion-ghal választ-ki.

Mint száz szelek száz tetőkről, száz völgyeken keresztülrontva félelmesen zajognak, ’s lehullanak a’ mélységbe: úgy ömle most Szelma reájok. Körösded zajgott a’ Lelkekkel-bétölt Kromla.

Ki tudná megszámlálni a’ holtakat midőn az erdő’ szélein egymásba ütődénk? Nemes leánya a’ kardforgató Toskárnak, véresek voltak markaink. Lochlinnak sötét rendei úgy hullottak-alá mint a’ folyamos Kóna’ partjai. Teljesítve volt a’ hősek’ fogadása; a’ győzelem miénk lön, halál az övék!

Bránnak zengő halmain ültél te gyakorta, hókaru, eltikkadva az őzek’ kergetéseiben! dagadozó fejér kebleddel, mint a’ hattyúé, midőn a’ tengereken úsz; lassan nyujtogatja-ki ő szárnyait, ’s örvend a’ hanyag lengzet’ játékának. Láttad a’ hegyek’ ormairól veresen szállani-le a’ felhők közzé a’ szép napot; láttad sötétbe borulni a’ hőseknek sírboltjait, ’s a’ gőzt széllyeltépve a’ szelektől; ’s leömleni az égnek záporát, ’s eggy dombról más dombra lövelleni az ég’ tüzét, ’s ordítva zuhanni a’ hegy’ patakjait a’ tengerbe. Illyen volt a’ küzdés’ zaja, te kedves a’ hókezekkel!

Miért suhan szemeidből e’ köny, lyánya a’ népvezérlő Toskárnak? A’ sírás Lochlinnak leányait illeti. Az ő honjok’ népe hátrált, az ő honjok’ népe hullt-el. Véres volt fent kék aczélja a’ Kónai hős-seregnek. Én vagyok feledett, vak és szomor, ’s nem vár Vezéreink’ kísérője. Hagyd nekem a’ könnyet, te hókaru! Mindenikét én temettem-el!

Akkor dőlt-el a’ király’ keze alatt ’s keseregve általa, eggyike a’ hőseknek. Ősz hajakkal fetrenge az a’ porban, ’s szemét a’ királyra felveté.

’S te vagy, barátja a’ fejérkeblü leánynak? kérdé a’ Komhál’ nagy gyermeke. Láttam folyni könyűidet midőn a’ piros-arczu Szép elesett. Ellenje a’ kedves’ ellenjeinek, ’s te az én kardom alatt döltél-el? Ullin, magasztald a’ bajnokot, ássd-meg Mathonnak sírját a’ völgyben. Add dalnak az öreg’ dicsét; ő szánta a’ hősek’ magzatját. Kedves nékem a’ tenger’ Szépje, ki az Ardvai ormon nyugszik.

Kuchullin a’ Kromla’ ürében meghallá a’ küzdés’ mennykövét, ’s előkiáltá Konált, a’ rettenetes fegyverűt, ’s Karilt, a’ régi kor’ énekesét. ’S a’ két agg előjöve, felnyujtván a’ mező felé pajzsát; előjöve ’s távolról látá harsogni a’ csata’ folyamját, mint a’ tengerek harsognak midőn az ádáz éjszaki szél-düh felröppen, ’s a’ habokat kavicsos völgyekre fercsegteti.

Kuchullin felgyúlada, rettenetest öszveredőlvén homlokát. Keze őseinek kardján függött; szeme nagy haraggal az ellenen. Háromszor nyujtá-ki lépteit a’ bajnok, ’s Konál háromszor tartóztatá.

Fejdelme a’ gőzszigetnek, úgy mond, Fion-ghal az, kinek kardja az ellent vagdalja. Ne osszd meg a’ király’ dicsét. Ő fergeteg a’ bérczeken.

Menj tehát, Karil, mond’ a’ Vezér, menj tehát Morva’ urához. Mondj idvet a’ völgy’ fejdelmének a’ ki veri ’s emészti a’ hadat. Ha Lochlin elaszand, mint a’ hegyek’ csergetege a’ zápor után, ha elnémul a’ viadal’ lármája: szavad legyen kedves az ő fülének, ’s magasztald a’ kardok’ királyát. Adjad neki a’ Kathbád’ kardját, melly a’ hőseknek fegyvereiket elnyeré. Kuchullin nem méltó többé viselni atyájinak fegyverét, mellyet senki meg nem győze! –

Lelkei Kromlának a’ magányos tetőken, királyok’ árnyai, a’ kik immár nincsenek, oh lebegjétek-körül bánatomat! Szólljatok hozzám sírboltjaitokból! hozzám, ragyogott ’s elaludtt fényhez! Mint a’ köd a’ tetőken, ollyan az én nevem; midőn a’ szellő felkél a’ korányban, ’s a’ szarvasok’ halmát fény veszi-körül. Konál, ne többet fegyverről! Nevem el van törölve a’ hősek köztt! Búsan töltöm napjaimat a’ fergetegek’ Kromláján, míg lépteim a’ mezőn elsippadnak. Te Braghéla, szép alak, gyászold az én dicsemet! Meggyőzve én nem térek hozzád, te fénysugár, te én szerelmem!

ÖTÖDIK ÉNEK.

Kromlának zengő alján így szólla Konál a’ fényes szekér’ fejdelméhez: Miért illy búsan, Kuchullin, midőn feleink előtt megfutamlott az ellenség? Te híres vagy, nagy bajnok. Karod sok hőst teríte-le. Sok ízben néztek a’ te szép Braghélád’ szemei néked ellenedbe, midőn vitézeid köztt hozzá visszatértél, midőn ellenségeid elnémultanak a’ sírben, ’s őt a’ kedvest győzedel fogá-körül. Kénnyel hallá füle a’ dalok’ fiját ha énekeikben a’ te tetteid zengettek. Nézzed aczéljában a’ királyt! úgy ballag, mint eggy tűzszobor. Ereje mint a’ harsogó Lúbár, mint a’ széldüh Kromlán, ha a’ tetők’ bogas tölgyeit feszítgetik gyökereikből.

Melly boldogak a’ te népeid, hatalmas fejdelme a’ kardoknak! Karod megver minden hadat, te legvitézebb a’ csatában, ’s bölcseség’ fija a’ béke alatt! Szóllasz, ’s ezrek engednek; bátor sergeket ront-öszve vasad. Melly boldogak a’ te népeid, kardok’ fejedelme, ki a’ völgyes Szelmából jösz!

Ki amott a’ dombon az a’ komor, futása’ tompa dörgésében? Ki volna más mint Sztarnónak fija, hogy Morva’ királyával megküzdjön? Lássd a’ két hatalmas’ küzdését; mint a’ hánykodó tenger’ harsogása, ha két Lélek egymást leli a’ szélben, ’s versenyg, mellyike parancsoljon a’ vizeknek. Messzéről hallja a’ vadász az undok morajt, ’s az emelkedő habokat Ardvának partjaihoz látja verdestetni.

Ez vala, szelíd Konál, a’ te szód, midőn Morva Lochlinra ütött. Irtóztatóan dörg a’ fegyverzaj; dühödve csattogtak a’ kardok; minden csapás száz pőrölyök’ pattogásához hasonlíta. Irtóztatóan küzdöttek az Uralkodók; fenék az ő tekinteteik a’ bajban. Kardjaik alatt hasadoznak a’ pajzsok, ’s kezekben széllyelpattan az aczél. Elveték magoktól a’ fegyvert, mindeggyike megmarkolni igyekezék bajtársát. Inas karjaik szorosan szövődnek egymásba; eggyik oldalról a’ másikra fordulnak, merengetik, nyujtogatják tetemiket, lábaikat a’ fövénybe fúrják. Midőn erőjök’ délczegsége felkele, rengettek sarkaik alatt az halmok, ki szöktek helyeikből a’ kőszálak, ’s a’ zöld bokrok el voltak

elvoltak

taposva. Végre Szvárán elterült, ’s megadta magát a’ győző királynak.

Igy láttam én eggykor Kónán – ah, Kónát többé meg nem látom! – kimozdulni helyeikből két fekete dombokat eggy hegypatak’ nagy erejétől. Eggyik oldalokról a’ másikra fordultanak ők; tölgyeik egymásba fonakodtak boglyaikkal, ’s a’ síkra zuhantak-alá. Ott kitolták medréből a’ folyót; távolra tüntek-ki a’ veres partok.

Magzatjai a’ távol Morvának, monda Fion-ghal, őrizzétek a’ tengerek’ királyát. Erős ő, a’ bajnok, mint vizeinek hullámja, midőn a’ part’ kőszálait verdesi. Nem gyönge a’ tusákban az ő keze; neme régi korból eredett. Gaul, Vezére a’ vitézeknek, Osszián, énekek’ fejdelme, ő barátja az én első szerelmemnek. Toljátok-el tőle bánatját. Oskár, Fillán, ’s piros Roíne, fel! űzzétek őket Lénán, ti, kik megelőzitek futástokban a’ szeleket, üzzétek őket az Érin’ lapályain! hogy többé ne hágja-meg a’ habokat a’ kanok’ honjának semmi hajója!

’S ezek mentek, mint villámok, a’ fenyéren. Maga a’ király lassandan hágdalt utánok, hasonló a’ mennykőhöz lépteiben, midőn alatta enyhén omlik zápor az égő néma mezőkre. Aczélja hasonló a’ napnak sugarához, kardjához az éj’ rémjeinek. Eggyik Vezérét lelvén Lochlinnak, így szólla a’ tenger’ erőséhez:

Ki áll itt elborulva bánatjában a’ harsogó folyam’ szirtjénél; melly néki tiltja az áltszökést? Alakja szép és feddtelen! Oldalán a’ dombor paizs, ’s dárdája mint a’ rengeteg’ fenyője. Ifja a’ bús tekintetnek, te nékem ellenségem vagy e?

Lochlinból jöttem, hős Vezér. Paizsom erős a’ küzdésben. Hitvesem honjában zokog. Nem lát-meg engem többé az aranyfürtös!

Megadod magad’? bajt kívánsz e? kérdé a’ nagy tettek’ tevője. Elleneim soha nem győztek még eddig. Feleim nem gyöngék, o vitéz! Jer a’ tetőkre velem, ’s végy áldomásom’ örömeiben részt. Űzzd a’ tetőken a’ barnahátu szarvasokat; légy hatalmas fele Fion-ghálnak.

Soha nem, nem soha! mondá a’ vitéz. Karom mindég kész volt az erőtlenért küzdeni. Kardom mindég győzött a’ tetőn. Mért nem térsz-ki fegyverem előtt, te hős?

Ifju bajnok, én azt nem szoktam! mondá neki a’ Morvai király. Nincs az élők köztt a’ kinek kitérjek! Válassz eggyet nemzetemből. Törzsöm nékem nagy és erős.

’S a’ király tőlem megtagadja a’ tusát? mondá a’ harczoló Orla. Egyedül Fion-ghal méltó énhozzám, ifjúhoz, egyedül ő a’ maga törzsében. Morvai király, kinek híre ’s fénye nagy, ha te engem a’ bajban meggyőzsz, emelj sírboltot Lénán; az légyen a’ tájon legnagyobb. Küldjed-által a’ kék habokon a’ hajók’ szigetéhez kardomat, nőjéhez szerelmemnek, a’ ki, a’ szépszemű, a’ hókezü, bánatjában elalél; hogy fijának mutassa az aczélt, könyűt öntvén gyönyörü arczára.

Szomor beszéd’ gyermeke, miért serkeszted te az én könyűimet? A’ vitézt várja az ő napja. Gyermekei eggykor porral ’s rozsdával ellepve látják-meg termében fegyverét. Orla, magasra keljen boltod, ’s nőd, a’ szépkeblü, sírni fog, visszatérni látván kardodat.

Moilénán elkezdődék a’ viadal. Gyöngék voltak az Orla’ csapdosásai. A’ király eggyszerre vágta-széllyel az ő pajzsának minden szíjait. Úgy hulla le a’ földre a’ paizs mint a’ hold süllyed-alá az éj’ vizeibe.

Morva’ királya, emeld-fel karod’; fúrd-által, erős bajnok, mellyemet melly el van fedve sebekkel, ’s eltikkadott a’ küzdésben. Körűlem elhultak feleim. A’ gyászhírt hallja-meg kedvesem a’ Lótha’ lassu zajgásánál, ha körűle lengeni fognak a’ fenyér’ hanyag leblei.

Nem, felele a’ király, nem, én tégedet meg nem öllek. Hölgyed lássa a’ kedves bajnokot épen ’s séretlenül térni-meg a’ Lótha’ lassu zajgásához; nemződ, az agg hős, ha a’ kardok’ fiját nagy kora megvakítá, hallja lépteid’ dobogását, hallja közelítésed’ kiáltását lakjában. Dagadozzon örömében víg lelke, ha keze a’ vártat keresni fogja!

Keze engem megtalálni soha nem fog, így szólla a’ királynak a’ Lóthai ifju. Én az erdős Lénán dőlök-el. A’ Bárd dallja melly erős vagyok én a’ csatában! Hevederem alatt van a’ halál’ sebe; félre a’ hevederrel! azt én ellököm.

Oldalából kibuggyana a’ vér, ’s ő halványan nyúla-el Léna’ fenyerén. Fion-ghal felibe borult az haldoklónak, ’s előkiáltá ifju hőseit.

Oskár és Fillán, ifju bajnokok, magasztaljátok az elhaló Orlát. Tegyétek kő alá a’ vitézt. Távol nemes hölgyétől a’ Lótha mellett, itt nyúgodjon ő szűk hajlékában, itt, hol örök éj ’s gyász lakik; távol Lóthának zajgásától, termeitől, bajnokjaitól, ’s dicsétől távol! Eggykor tágság lepi-meg ívét; azt felrántani a’ gyöngeség igyekezik; vinnyognak ebei a’ hegyvápában; örülnek vágyai, a’ kanok. Elhullt az harczok’ fija! a’ Vezérek’ fejdelme elesett!

Fel! Hallassátok szózatjaitokat ’s a’ kürt’ hangját, Morvának feddtelen fijai! Én éjente Szváránhoz mégyek, ’s elhárítom dallal bánatját. Oskár, Fillán és Roíne, menjetek gyorsan a’ Lénai térre nyájas szemmel fordulva az ellen felé. Hol vagy te Roíne, ifju fija a’ dicsőségnek? Nem voltál te soha rest a kard’ fejedelme’ kiáltására.

A’ te Roínéd mondá a’ Bárd, ott vagyon hol a’ dics’ Lelkei laknak; ott vagyon hol a’ pajzsok’ királya Trathál, ’s a’ nagy tettek’ tevője Tronmor. Az ifju, sápadt színnel ’s elmerevedve, a’ Lénai tetők’ alján fekszik.

’S eldőlt a’ leggyorsabb a’ vadászatban? kérdé Morvának dicső királya. Te olly szépen vontad-fel az ívet, ’s én téged még kevéssé ismertelek! Miért estél-el, o Roíne, a’ küzdésben! Nyugodj, deli hőse Lénának! Csak még kevés időt, ’s meglátlak. Szóm többé nem fog hallatszani, lépteim nem sietnek a’ szirttetőn! Bárdok fognak szóllani rólam, ’s a’ tér’ és az erdő’ kőrakásai. Elesett az ifju Roíne; dicse nem kelhete magasra! Ullin, verd lantodnak idegeit, ’s magasztald az elesett fiatal hőst. Nyúgodj békében, mezők’ elsője! Én ezután nem intézem gerelyedet, te, a’ ki tovább’ fő dísze lettél volna az ifjuságnak! Én téged többé meg nem látlak!

Könyűkbe lábadt a’ király’ szeme. Fiam rettentő vala a’ hadban; hasonló az ég’ villámához, melly az éj’ sötétében csap a’ tetőkről a’ völgybe; erdő meghajol neki, ’s borzanat ragadja-meg a’ magányos útast. A’ hősek’ sírboltjai megett elfúl a’ szél, ’s a’ földet éj és tűz borítja-el.

Kit említ amott a’ körülzöldellett sír? kérdé a’ csigákat-adó Fion-ghal. Négy kő áll mohhal elborítva a’ halmon a’ szűk terem körül. Ott aludja Roíne az álmot eggy régibb bajnokkal eggyütt. Az nagy tündöklésü Vezér, ’s nem járja egyedül a’ felhőket. Ullin, hozzd emlékezetbe az elmult korok’ bajnokjait kik e’ sírben feküsznek; és ha nem kerülték a’ derekak’ mezejin a’ veszélyt, nyúgodjon mellettek fiam, távol Morvának hegytetőjitől, a’ Léna’ zengő lapályában.

Igen is, itt, monda a’ dal’ ajka, hősek’ magzatjai feküsznek porban. Szótlan nyugszik a’ sírben Lavjárg, ’s Ullin a’ kardok’ fejedelme. ’S ki tekint-le amottan a’ felhők közzül, körülöntve deli tetemit gőzökkel? Miért illy halvány a’ szép hölgy, ő a’ ki szebb vala mint minden más hölgy Kromlán? Hókéz, te éjbe süllyedél e, mint a’ vér’ mezején a’ dölyfös ellenség? Oh fenn szépségü lyánya Tuathálnak, téged ezer hős kedvelt! de te senkit mást mint Lavjárgot. Eljőve Túrához a’ hadvezér, megcsapkodta domboru barna vértjét, ’s így szólla a’ bátor hős: Hol van Gelsossza az én kedvesem, a’ bajnok Tuathálnak szelíd gyermeke? Ő a’ bástyás teremben maradt midőn én Ulfáddal megvívtam. Térj-vissza, úgy mond, o Lavjárg, mert engem bánat aggaszt. Fejér keble sóhajtásoktól dagada, ’s köny borítá-el a’ rózsaorczákat. Nem jön ő nékem ellenembe, hogy a’ harcz’ munkája után örvendtesse lelkemet. A’ dalok’ hajléka csendes, ’s Bárdok’ éneke sem az ormon sem a’ lapályon nem hallatszik. ’S Brán nem rázza, mint egyébkor szokta, a’ küszöben nyaklánczát. Hol Gelsossza az én kedvesem, a’ bajnok Thuatálnak szelíd gyermeke?

O Lavjárg, mondá Fergusz, Gelsossza a’ fergeteges Kromlán lakik. Ő és a’ választott szűzek a’ szökevény gímet üzik.

Fergusz, felele néki a’ fejdelem, én lármát nem hallok az erdőben, nem a’ tetőken, nem Lénán. Előttem nem méne-el semmi vad, semmi csiholó agár. Gelsosszát nem látom a’ kedvest, ki nem kevésbbé szép mint a’ lenyugvó új hold. Menj te őszhaju Alládhoz; ő szeret múlatni a’ tetős ravatalok

ravatagok

körül; tudd-meg, nem hallá e zengni Gelsosszának kürtölését.

Fergusz indult, ’s így szólla a’ ravatalok’ lakójához: O Allád, tetők’ lakozója, mit láttak öregsző szemeid?

Én Ullínt láttam, felele az öreg, a’ bajnok Kairbár’ gyermekét. Lejött Kromla’ bérczeiről, ’s tompa hanggal dallá dalát, mint midőn a’ szél a’ lombatlan erdőn megy-végig, ’s elért a’ tornyos várhoz. Lavjárg, monda, te félelme a’ férjfiaknak, adj viadalt nekem, vagy add nekem dicsőséged, te legerősbbje az erőseknek!

A’ harczok’ erőse Lavjárg, felele néki Gelsossza, nincsen hon. Ulfáda viv vele a’ tenger’ szélén, a’ hatalmas fejedelem. Az én Lavjárgom senkinek nem hátrált. Ő meg fog küzdeni Ullínnal.

Kies a’ te alakod szép hölgy, deli leánya a’ bajnok Thuatálnak, mondá a’ tetteket-tevő Ullín. Én téged elviszlek a’ Legó’ tetőjire, a’ dicső Kairbár’ hajlékába. Ott lakjál te az erőssel. Három nap késni fogok Kromlán, ’s bevárni a’ harczoló Lavjárgot, hogy velem küzdésbe szálljon; a’ negyediken enyém Gelsossza, ha férje előttem megfut.

Allád, mondá a’ hadvezér, aludj csendesen a’ sírboltok’ völgyei köztt. Te Fergusz, hagyd hallatni a’ hadi-kürtöt, hallja azt Ullín a’ palotában; harsogjon az neki mint a’ völgyek’ fergetege.

Lavjárg a’ Túra’ ormaira méne-fel. Lassú dalt dalla magában, ’s elbúsúlva álla-meg a’ tetőn. Igy áll a’ bérczen eggy felhő, ’s változtatja alakját a’ szélben. Eggy követ dob-el, ’s jelt ad hogy küzdeni kíván. Ullín hallá a’ kő’ hengergését. Szívét öröm dagasztgatá. Tűzzel kap ősei’ láncsájához. Kedv mosolyga az elsült arczon, midőn a’ hős kardját ragadta. Gelsossza látta tünni a’ hőst, mint mikor a’ gőz tün a’ halmokon. Verte a’ kelő keblet, melly fejérbb mint a’ tetők’ hava, ’s csendes könnyeket sírt Lavjárgért.

Kairbár, te ősz fejdelme a’ csigáknak, mondá a’ puha kéz’ leánya, ívet fogok feszíteni Kromlán. Barna őzet láték a’ ravatal körül.

’S felsietett a’ halmon, de későn ért-el a’ czélhoz; vége volt a’ veszélyes bajnak. Mit beszéllje az ének, Szelma, a’ te királyodnak, mint küzdenek bátor bajnokok? neki, a’ ki százakat látott kardok’ viadalában! A’ vad Ullín megbukott! Halvány színnel tére az ifju Lavjárg az erős Tuathál’ leányához.

„Mi vér ez, te én szerelmesem? mi vér foly itt az én hősem’ véknyából?”

Ullínnak vére, felel ez neki, oh Gelsossza, a’ ki szebb vagy mint a’ Kromlai hó. Hagyj itt eggy kisség pihennem, te kedves! Éltem tűn, de fenn marad dicsem! – ’S a’ hős elholt.

„’S te illy korán alszod az örök álmot fejdelme a’ sivataghegyü Túrának?” Három nap gyászola a’ tetőn. Halva lelte őt a’ vadász. Eggy sír fedi mind hármokat. Nyúgodjon itt a’ hősek mellett a’ te fiad is, Morvának bajnok királya! járjon Roíne itt a’ tetőn!

Nyúgodjon! monda Fion-ghal bágyadt kínos szózattal. Fülemben zengett az ő dicse. Fillán, Fergusz, hozzátok ide Orlát, Lóthának elsápadt szép ifját. Ha Roíne eggyüt fekvend Orlával, társat talál örök dicsében. Sírjatok, leányai a’ szirttetős Morvának! sírjatok Lóthának szűzei, vizeiteknek szélein. Mint a’ folyamok’ fiatalai, akként nevekedtek a’ hősifjak: úgy estenek-el mint a’ tér’ tölgyei, kik, általhajolva a’ hegyek’ patakjain, dölve sorvadnak a’ ravatalok’ szeleiben. Oskár, fejdelme az ifjaknak, láttad mint hulltak-el ők, a’ hősek! Légy híres mint ők a’ hadban, légy, mint Roíne, Bárdoknak éneke! Rettenetes volt a’ te karod az ütközetekben, o Roíne; szelíd valál a’ béke’ napjai alatt, mint a’ permetes esőben az égnek színes íve, midőn az a’ távol vizek felett meggörbül, ha Móráról visszanéz a’ nap, ’s a’ vadak’ halmán nem leng szellő. Nyúgodj enyhén Léna felett, te legifjabbja gyermekeimnek! nyúgodj itt, a’ Léna’ kövei alatt! Eggykor mi is elhalunk, bölcsek és nagyok; eljön eggykor az erősnek is napja!

Igy szóllala-meg

szólla-meg [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

a’ te bánatod, kardok’ fejedelme, midőn a’ ravatal befogta Roínét. Melly bánatnak kell Ossziánt nyommasztani, íme, te első, te is eltüntél! Többé nem hallom Kónán szózatodat! elhunyt szemeim téged többé meg nem látnak! Éjjel nappal ülök sírod’ boltja mellett, tapintom azt kezeimmel, magasztalom tetteidet énekemben, ’s ollykor szódat vélem hallani; ah, az a’ puszták’ fuvalma! Régen mély álomba süllyedél te, dicső Vezére a’ vér’ csatájinak!

Gaul és Osszián eggyütt ültenek Szváránnal a’ Lúbár’ szelíd zöld szélén. Én vertem a’ hárfát Szváránnak. De az ő homloka bús volt. Léna felé forgatta véres szemét; az elhullt nép után keserge.

’S Kromlára vetém szememet, ’s megláttam a’ dicső Kuchullint. Búsan, lassú léptekkel méne-vissza halmáról a’ Túrai üreg felé. Diadalban látá Komhálnak fiját, ’s öröm vegyűle bánatjába. A’ nap csillogott aczél fegyverén, ’s Konál csenddel lépdele utána. Leszállának a’ halom megett, mint a’ tűz a’ dombok’ avarján mikor az égés elhömbereg az éjben, melly egyedül ettől vészen világot, ’s a’ tűz megett szállong a’ szél.

Kuchullín eggy szirt’ üregében ült-le eggy tajtékzó folyam mellett. Árnyas nyilását eggy tölgy fedi-el. A’ kóbor szelek üvöltve röpdeznek a’ magas szirt’ és ravatal’ tetőjin. Itten ült Érinnek erős bajnokja ’s a’ bús küzdést emlegeté. Könyűk borítják-el orczáját. Braghéla, melly távol vagy te megvígasztalni az hős lelkét! Most erős karját nem magasztalnád. Jelenjen-meg álmának fényalakod, ’s lelke bátorodva tér-meg hozzá. Akkor ismét meg fog emlékezni dicsőségéről ’s a’ szép fényről melly őt szerelemmel tölti-el.

Ki jő amott az agg kor’ fürtjeiben? Ki más mint a’ magas ének’ bajnokja? Te régi kor’ fija, Karil, kinek éneke mint a’ koboz’ zengése Túrának vendéglő termében. Kies a’ te szózatod, mint a’ harmat melly a’ tetők’ oldalait elhinti, midőn a’ nap keresztültör a’ ködön. Régi kornak gyermeke, mért jösz te Szemónak fijától?

Osszián, erős karja a’ fegyvernek, a’ Bárdi dalnak mestere, rég olta ismerlek én tégedet, te hősek’ intézője a’ csatában; úgy monda néki Karil. Gyakorta vertem én Evirallinnak nyájas lantját néki, a’ Szépnek, dicsöítésére; gyakorta te hagytad zengeni, nagy örömére a’ népnek, a’ Bráno’ álmodásai mellett. Evirallin eggykor az ifju Kormák’ halálát énekelé. Bánatosan éneklé a’ bajnokot, ki szerelmében holt-meg a’ tetőn. Könyűk fereszték az ő orczáját és a’ tiédet, hősek’ hőse. Ködben úsz vala lelke; pedig ő nem szerette az ifjút. Ezrek felett ragyogott az ő szépsége, a’ csigát-adó Bránó’ leányáé.

Ne szóllj nekem, Karil, a’ hókéz felől! ne hozzd-elő nékem éke’ emlékezetét! Az engem bánatban süllyeszt; könyűk töltik-el szemem’, o hős! Sápadt vagy te, én szerelmem, a’ sírban! – Itt űlj-le mellém a’ mohon, kedves énekelő, ’s hagyd hallanom magasztaló dalodat, melly nékem nyájas mint a’ kikelet’ enyhe lengzete, midőn a’ tetők’ vadászának fürtjei köztt sohajt, ha a’ tetők’ üregeiben felébred víg álmaiból, ’s a’ rémek’ örömeit hallja, lassú zajogását a’ hegyek’ öbleinek.

HATODIK ÉNEK.

Lebegve szállák-meg a’ tengert az éj’ felhőji; sötét torlódott Kromla’ ormaira. Csillagok gyúladoztak éjszak felé, ’s fényt öntöttek-el Érin’ habjain. Szépen ragyogtak tüzes üszkeik a’ csendesen-hömbergő gőzdagályon. A’ szél végig-ordítá az erdőt. Fekete volt ’s csendes a’ halál’ fenyére.

Lénának hallgató altában fülembe jő Karilnak szózatja. Ifjuságunk’ feleiről énekle ő, az eltünt kedves évekről, midőn Légónak szélein járánk, ’s a’ csiga vígan forgott markainkban. Kromla vígan zengé utánunk az örömkiáltozást, a’ rémek előjőnek suhogó szeleiken, ’s örülve hajoltak-alá az őket magasztaló szózathoz.

Öleljen-körül tégedet a’ kedv, o Karil

o o Karil

, a’ hegyeknek kerengő lélegzeteiben! Mért nem ereszkedel te az én hajlékomba midőn egyedül ülök az éjben? Oh, ereszkedik! ő az én bíztos felem; gyöngén hallom kezét hárfám’ idegein, melly a’ terem’ falán függ. Oh zengj sokáig füleimben! Miért nem szóllasz bánatom között hozzám? Ha fogom meglátni társaimat? Ah, te elenyéssz a’ széltorlatban! fürtjeimen keresztülfuval az ősz. Bajnokok’ éneklője, idv neked!

Mórának tágüregü tetőjin jőnek-eggyüvé a’ győztes bajnokok. Ezer agg tölgy gyúla lángra. Kézről kézre forgott a’ csigák’ ereje, ’s a’ hőseknek lelkeik örömben ragyoglának. De a’ Lochlin’ királya szótlan őlt. Léna felé fordítá veres szemeit, ’s hatalmasan lobbant-fel haragja, hogy ő a’ csatában megbukott. Fion-ghal, atyájinak pajzsára támaszkodva, szélnek eresztett ősz fürtjeiben, ragyogva az éjnek fényétől, látta Szváránt bánatjában, ’s szelíden ezt mondá a’ Bárdnak:

Add a’ béke’ dalát, Ullin! mentsd-meg lelkemet a’ harcztól, a’ tusától! fülem feledje a’ paizsok’ csattogását! Száz hárfát elő, felvidítani a’ tengerek’ fejdelmét! Váljon-el örömben tőlünk. Fion-ghaltól búsan, senki nem megy-el. Oskár, az én karom villámokat szikráz küzdő ellenségem’ szemébe; de fegyverem békésen függ oldalamon, ha az erős a’ harczban meghajol.

„Trenmor régi éveknek napjaiban éle, így kezdé az énekek’ ajka. Éjszak felé hasítá a’ tengert, ő maga is fergeteg a’ habok felett. A’ Lochlin’ magas kőszálai, a’ tompazugásu erdők ’s ravatalok általtüntenek a’ megtépdelt ködön. Felkötteté a’ vitorlák’ szijait; űzi a’ hegytetők’ damaszát, ki a’ surjányos Gormált lakja. Az már sok ifjat teríte-le; de most vérében fetrengett, ’s zsákmánya lőn Trenmor’ láncsájának.

Három fejdelem látá a’ tettet, ’s hirdeté a’ hatalmas idegent, ’s úgy mondák felőle, hogy ő a’ szerént álla ott mint eggy tűznek szobra, erejének ragyogó fegyverében. Lochlinnak fejedelme áldomást ütött, ’s meghívá innepére a’ vitéz Trenmort. Három nap’ múlata ő Gormálnak régi tornyaiban, csigáknak zengése között, ’s megengedtetett neki, választana ellent tusára. ’S a’ tengeres Lochlinban nem vala hős ki neki állhasson. Vígan kerenge ismét a’ csiga az öröm’ tüze ’s a’ Morvai királyt magasztaló dalok alatt; azt, a’ ki keresztülhasgatá a’ tengert, azt, a’ ki első a’ hősek köztt.

’S a’ mint a’ negyedik reg felszürkült, Trenmor felrántatá a’ vitorlákat. Hallgatva lépdelt a’ csigás széleken, ’s várja az éjszaki lengzést. Tompa morajt halla az erdős völgynek közepéből.

’S íme aczél fegyverben jőve eggy délczeg ifja Gormálnak. Szépek fürtjei, orczáji piroslók, bőre fejér, mint a’ jeges tetőken a’ hó. Halkkal görgette enyhe kék szemét, ’s így szólla a’ kardok’ királyához: Állj-meg, Trenmor, fene győzője az erőseknek!

fene győzője erőseknek! [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

Lonválnak még nem győzted-meg fiját. Az ő kardja sok ízben verte-le a’ hatalmasokat; ívét rettegi az okos.

Kellemes ifja a’ szög üstöknek, mondá Trenmor, én Lonválnak fijával nem csatázom. Félénk ’s gyönge a’ te kezed. Térj-vissza Gormálnak barna gímeihez, te fénysugára az ifjuságnak!

Ha visszatérek oda, felele az ifju, úgy Trenmornak fegyverével térek-vissza. Hírem örömmel fog dagasztani, ’s a szűzek’ szerelmét nyeri-meg nekem. Elő fognak jőni, ’s arra gördítik szemeiket a’ ki meggyőzte a’ harczok’ szülöttét. Eljajdúl szerelemben lelkek, ha meglátják Trenmornak kardját. Ezreknek jövök ajkára; becsültetni fogok a’ csigák’ áldomásainál.

Kardomat te el nem nyered, mondá Trenmor, ’s lángolt haragjában. Halványan lát-meg anyád a’ tenger’ fövenyén, ’s nézni fogja mint mégyen a’ habokon az a’ ki megölte fiját.

Dárdát reád én nem fogok, ugymonda a’ szépalaku ifju; karom még nem elég erős; de hüvelykem ügyesen pattantja-el a’ tollas nyilat; keménysodrásu idegem gyakorta leverte már a’ hőseket. Menj, vessd le hamar vértedet; téged csak az menthet-meg a’ haláltól. Én itt vetem-le a’ magamét. Rántsd-fel íved’, Morva’ királya!

Fürtök lebegték-körül keblét. A’ királynak húga volt, Terméből látta vala meg a’ hőst, ’s láng lobbant-fel szívében. Trenmornak kezéből kihullt a’ dárda, ’s megzavarva néze a’ földre. Ollyan vala mint keletben a’ fény melly a’ szirtüreg’ lakójának világít; lesülyeszti az tekintetét, elvakulva a’ fényár által.

Királya a’ zengő tetőknek, úgy mondá a’ hókar’ leánya, adj helyt nékem öblös sajkádban, ’s védj Korló ellen, kitől szívem félre hajol. Rettenetes ő nekem mint a’ puszta’ vándorának az ég’ dörgő nyila. Ő kevélységben szereti a’ hősek’ leányát Inibákat, ’s tízezer láncsákat rázat az harczban.

Nyúgodj itt, mondá Trenmor, a’ bajnok, nyúgodj e’ paizs alatt nekem, te hókéz! Én soha még nem futottam, ’s futni soha nem fogok, ha az ő tízezreit, láncsájikat rázva, közelítni látom is.

Három napot kése a’ bajnok, ’s rezegteté atyájinak harsány kürtjét bajra szóllítván Korlót a’ szirtekről ’s a’ tetők’ tölgyei közzül. De Korló nem jöve a’ bajra. Lochlinnak ura leszállott bástyájíról, ’s Trenmornak adá a’ hókéz’ leányát, ’s megújítá áldomását a’ szélen.”

Lochlin’ királya, mondá Fion-ghal, a’ győzelem’ hőse, az én ereimben a’ te véred foly. Atyáink harczoltak túl a’ tengeren; tusájokat a’ dal hirdeti

hirdetí

de a’ csigák’ termeiben sokszor körüljárta őket a’ kürt. Fordítsd-el tekintetedet a’ láncsák’ viadalától; hárfa múlassa füledet! Mint a’ zivatar a’ tenger’ arczán olly dühhel zajdult-fel a’ te vitézséged. Szavad hasonló vala ezreknek szavokhoz midőn a’ halál’ mezején öszvekelnek. Rántass holnap vitorlákat, te bátyja annak a’ kit én szerettem. Ragyogva száll ismét, mint a’ nap’ fénysúgára, lelkembe az ő szépsége. Láttam könyűidet, a’ szép hókezűért midőn Sztarnónak mértem a’ vasat. Én tégedet akkor védtelek a’ veszély ellen, ’s mellyem sóhajta a’ deli szűzért. De ha inkább tetszik a’ baj, ám légyen az neked, mint a’ Trenmoré Lochlinban, hogy te fénnyel térj-meg honodba, mint midőn a’ nap a’ hegyek megé leszáll.

Királya a’ Morvai törzsnek, mondá a’ Lochlini uralkodó, Szvárán ellened soha többé kelni nem fog, fejdelme ezreknek, ’s a’ csatákban nagynevü! Én téged távol földön láttalak; éveim akkor még nem voltanak számosak. Mikor fogom én a’ gerelyt, ezt kérdém az én lelkemtől, a’ szerént röpíteni, mikor akként felrántani a’ kardot, mint Fion-ghal, a’ harczok’ dicső fija? Mi már elébb vivánk viadalt a’ sírboltos Malmor’ térjén; dárdámat akkor a’ habok elvitték a’ terembe, hol csigák csengenek, hol Vezérek innepelnek áldomásokat. Hirdessék ottan Bárdok a’ közelítő kor’ győzteseit. A’ bajokat-látott Malmor’ viaskodójit magasztaló énekek dicsöítették. Az erdők’ országának sok hajóji elveszték Lénán magok’ ifjaikat. Vedd őket királya Morvának, ’s légy az Érin’ megtámadójinak barátja. ’S ha gyermekeid Gormálnak mohosult bástyájihoz jőnek, fogadja őket csigáknak öröme, ’s válasszanak társat megmérkezni karddal a’ völgyben.

Sem hajót sem sokhalmu földet nem vészen-el tőled Fion-ghal. Pusztáim elegek énnekem erdejikkel ’s vadas völgyeikkel. Feszítsd az haboknak vitorláidat barátja annak a’ kit szerettem; feszítsd a’ haboknak fejér vitorláidat, ha feljő a’ korány’ sugára, ’s térj-vissza a’ soktermü Gormálhoz.

Béke néked, királya a’ csigák’ szarujinak! mondá Szvárán a’ kékpaizsu. Te a’ békében tavaszi lengzet vagy, de vésszel-küzdő szirt a’ csaták között. Vedd a’ barátság’ jobbját, oh te, fejdelme a’ hideg Szelmának! Hagyjad keseregni Bárdjaidat az elhullott bajnokok felett. Érin rakja földbe férjfiaimat, ’s állítsa-fel nekik a’ dics’ kövét, hogy az éjszak’ elholtjainak maradéki lássák eggykor a’ helyet hol az ő atyájik vívtanak. A’ vadász, lelépvén a’ bérczekről ’s telepvén a’ ravatal mellett, így fog majd szóllani: Itt vívták seregeikkel a’ tusát Fion-ghal király és a’ bajnok Szvárán. Igy szólland eggykor a’ Vadász, ’s hírünk örökké fenn marad!

A’ hír nekünk ma virít legszebben, mondá Fion-ghal, a’ tenger’ királya. Eltűnünk díj nélkül a’ bajnokok’ mezejéről, mint az álom. A’ Vadász a’ sírt nem ismeri; nem zeng énekben nevünk. Mit ér hogy bennünket akkor dall a’ Bárd, midőn halványan ’s erő nélkül nyugszunk sírban? Osszián, Karil és Ullin, ti kik ismeritek a’ régi kor’ bajnokit, kezdjetek dalt az erőnek napjai felől, azon bajnokokról kiket lesarlott a’ halál. Hagyjátok énekben tűnni-el az éjt, gyorsabban jőjön a’ reg reánk.

’S az ének zenge a’ királyoknak, ’s száz lantok kísérték szózatinkat. Kiderűle Szvárán’ homloka mint az ég’ megtölt szép fénye, midőn elenyésztek a’ felhők, ’s őt tisztán hagyják ragyogni az éjben.

’S Karil monda: Kuchullin most Túrának szirtüregében ül, megmarkolva tartván az erő’ kardját. Elméje az elvesztett csatán függ. Bús a’ hegyben a’ dárdák’ fejedelme, ő, a’ ki eddig erős volt viadaljaiban. Néked, o hős, békéül küldi kardját; néked, a’ ki, hasonlatos a’ hegyek’ fergetegéhez, elszórtad ellenjeit. Vedd az ő kardját, o Fion-ghal az ő dicse ködgőzlet, lebeg ’s elfut a’ szél előtt, ’s nem hagyja nyomát a’ mezőn.

Fion-ghal békéül el nem fogadja a’ kardot, úgy monda a’ fejdelem. Teljes ő erővel a’ tusában, ’s híre ollyan mint karja. Sokan vagynak, a’ kik győztesek a’ vívás között, de ollykor visszatolattak. Szvárán, királya az erdős ormoknak, lökjed-el megéd fájdalmadat! A’ meggyőzettek is nagyok, ha vitézűl álltak a’ bajban. Hasonlók akkor a’ naphoz, melly a’ nyári hév napokon felhők közzé rejti magát, hogy majd tetőken tündököljék.

Hajdan Kóna felett Grúinál uralkodék

uralkoda [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Minden partokon kereste a’ csatákat. Lelke gyönyört lelt a’ vészben, füle a’ fegyver’ csattogásai köztt. Eggykor Krákán árasztá-el táborát. A’ megtámadott fejdelem az erdőkből szálla-le, Brúmónak gömbölyegéből a’ tetőn, hol a’ rém’ kövénél ígélt. Ádáz volt a’ hősek’ tusája a’ hókebel’ leánya miatt. A’ leány’ híre elhatott Grúmálhoz a’ Kóna’ vizei mellett. Megeske hogy a’ leány övé leend, vagy elterűl a’ csatában. Három nap’ tarta a’ viadal, Grúnál a’ negyediken bilincsen volt. Távolra szakasztva-el társaitól, Brúmónak rettentő körébe vitetett. Ott a’ megöltek’ rémalakjaik írtózattal nyavalyganak. De a’ fejdelem mint az ég’ villámja ragyogott később’. A’ bátor előtt megbukott az ellenség; Feltalálta ismét magát, fel az elenyészett hírt.

Bárdjai az eltűnt éveknek, mondá most a’ Morvai király, hirdessétek a’ nagy elestek’ nevét; távoztassátok-el Szvárántól a’ bánatot!

’S a’ nép leheveredett a’ király körül; bús szelek suhogtak hajaikban. Száz szózat emelkedék-fel eggyszerre ’s száz lant önte közzé kedves rezgést. Azon idők felől dallának mellyek már eltüntenek, a’ régi kor’ fejdelmei felől.

Ha fogok én ismét Bárdot hallani? ha ölel-körül engem ismét öröm? Nincs többé ideg a’ Morvai lanton; nincs zengzet, nincsen dal Kónán. Oda a’ király, oda a’ Bárdok! eltünt a’ hír a’ rengetegben!

A’ korány reszketni kezde a’ tengeren ’s Kromlánnak ormain. Lénán hangzott a’ Szvárán’ kürtje, ’s a’ tenger’ fijai felgyülekeztek körűle. Néma ’s bús volt a’ nép körűle midőn a’ vitorlák dagadozni kezdének. Utánok éles szél fuvall; fejéren mennek a’ vitorlák, mint Morván a’ köd.

Szóllítsátok-elő, monda Fion-ghal, a’ vadászat’ messze-szökellő fijait, Bránt a’ fejérmájút, Nártot, Kiárt, ’s Luáthot a’ hegyes fülekkel. Fillán és Roíne – De ő nincs többé! fiam a’ holtak köztt nyugszik már! – Fillán, Fergusz, fújjátok a’ kürtöt, keljen az öröm völgyen hegyen. Hallják-meg azt Kromlának vadai, ’s a’ kan ocsódjék-fel a’ turjányban.

Éles hang terjed-el az erdőségen; a’ vadásznép mássza már Kromlát, ’s ezer agár röpűli-végig a’ fenyért. Mindenik eggy szarvast fog-el, de Brán maga hármat, ’s Fion-ghalhoz viszi, hogy urát örvendtesse. Eggy a’ Roíne’ boltja mellett esik-el. Borult vala a’ király’ elméje látván melly csendes annak köve ki olly gyors volt vala a’ vadászaton.

Fiam, monda, te többé fel nem kelsz az én áldomásaimhoz ’s a’ küzdéshez Kromlán! Majd be lészen nőve sírod, ’s halmodat fű rejti-el. A’ gyöngék’ fijai elmennek ott, ’s eggyike sem tudja hogy itt erős fekszik!

Osszián és Fillán, gyermekei az én erőmnek, ’s te Gaul, kék fegyver’ fejdelme, hágjatok-fel a’ tetőken, ’s hozzátok-elő nékem a’ hőst Túrának üregéből, hozzátok-elő nekem az Érin’ megszabadítóját. Nem Túrának látom e ott kőfalait? Bánatjában ül ott a’ csigák’ fejdelme. A’ csigák’ terme pusztán áll. Hozzátok-elő nekem a’ győzni-szokott Kuchullínt, hogy ő és népe örvendjen. Fillán, Kuchullin e az ott? vagy gőz talán, a’ ravatalok körül? Kromla’ szele szemembe jött; nem ismerem-ki barátomat.

O király, felele ez neki, az Szemónak fija, a’ dicső Vezér. El van csüggedve bánatjában, de jobbja markolatját kapkodja.

Idv neki, idv a’ nagy tusaintézőnek! idv annak a’ ki erős karddal tördeli ellenjeinek pajzsaikat! – Néked, néked idv! monda Fion-ghalnak Kuchullin. Örvendetes nékem a’ te jelenésed! Ollyan az mint Kromlán a’ nap midőn a’ vadászt gyász borítja-be, ’s ismét kiderülni látja az égen a’ ragyogót. Mint azt a’ csillagok, úgy fognak körül téged hőseid; a’ te dicsed besugárolja az ő futásokat, ’s fényt vet az éj’ homályára. Fion-ghal, nem így látál te engem, te hatalmas, a’ te földeden, midőn a’ tenger’ urai elfutottak az halmokról, ’s vígság tért-vissza a’ tetőkre!

Sokak a’ te szavaid, Kuchullín, mondá Kónán, a’ kevéshírü, de hol vannak fegyvertetteid? Minek jöttünk-által a’ tengeren, hogy fegyverrel segélljük a’ futást? Elsötétülve rejtezél te odúid közzé, ’s Konánnak hagytad a’ csatát. Nékem add villángzó fegyveredet, nekem add azt, Érin’ gyermeke.

Fegyveremet még soha nem kívánta harczoló, felele Kuchullin, ’s ha kívánta volna, nem kapta volna meg soha. Nem futottam én a’ bánat’ üregéhez míg Érinnek fijai még éltek.

Konán az erőtlen kezekkel, monda Morvának fejedelme, negédes ember, ne légy szókban illy merész míg magadat tettekben nem bizonyítod annak. Kuchullín híres a’ küzdésben, ’s rettegik valahova megy. Gyakran hallám én az ő nevét; bátor harczolók hirdették az ő tetteit. – Rántassd-fel vitorláidat, bús fejdelme Iniszfailnak, ’s térj-vissza ködlepte szigetedbe. Braghéla könyűkre olvadva vár a’ ravatalok’ ormai köztt. Szelek emelintik hosszu hajzatját, ’s körüljátszák vele a’ szép keblet. Felfülel az éjben lapátjaid után, ’s a’ tenger’ dalát vágy megérteni. Úgy hiszi, dalodat hallja, ’s a’ zengő hárfát a’ habokról.

„Sokáig fog hijába fülelni! Kuchullín vissza nem térend! Mért lássalak én téged, nyájas Braghéla, nehezen sóhajtozni-fel érettem? Te Fion-ghál, másszor győzni látál engemet a’ kardok’ ’s dárdák’ viadaljai köztt.”

’S ezután ismét fogsz győzni, mondá a’ csigák’ királya. Híred az ellen’ űzése által nőni fog, mint a’ tölgy nő a’ tetős Kromlán. Reád még sok tusa vár, ’s öklöd még sokat fog leverni. Oskár, hozzd-elő a’ vadakat; készítsétek az áldomást csengjenek a’ csigák, ’s a’ királyt ’s harczoló feleit fogja-körül öröm ’s vígadás. –

’S eggyütt-ülénk étkek köztt. Kuchullinnak lelke felkölt, arcza felderült ’s visszatért karjába az erő. Ullín nékünk énekét adá, ’s Karil hallatá zengzetét. Közzéjek vegyültem én is, a’ Bárdok közzé, ’s a’ dárdak’ csatájit éneklém, mellyekben az én aczélom is villángzott. Tetteim’ dicse elröpült! Bánatban ülök a’ sírok mellett, feleimnek sírjaik mellett, kik többé nincsenek! –

Dalok köztt múla-el rajtunk az éj. Öröm köztt közelíte felénk a’ tenger’ habjain a’ reg. Fion-ghal felhágott a’ tetőre, ’s karja rázta a’ villongó dárdát. Erős léptekkel lépdelt Lénán; mi fegyverben követtük a’ királyt.

Feszítsetek vitorlákat, mondá a’ hős, kapdossátok-fel az Érin’ erdejinek fuvalmait. Dalok köztt léptünk a’ habokra. A’ harczolók’ öröme nagy volt a’ kék tenger’ fejér habjain.

KATH-LÓDA.
HÁROM ÉNEKBEN.

FOGLALAT.

Fion-ghal, két évvel azután hogy Roszkránát, Kormák Érini királynak leányát, elvevé, meglátogatta Karrik Thurában Kathult, az Inisztorei királyt. Midőn innen visszatérne, a’ szelek őt az Uthornói révbe verék, nem messze Gormáltól, hol Sztarno, az ő ellensége, lakott. Ez, megértvén hogy Fion-ghal ottan vagyon, öszvegyűjté a’ szomszéd törzseket; de ismervén a’ Morvai király’ erejét, orozva akará megölni, ’s e’ végre ebédjéhez hívatá. A’ király nem feledte az ő orozságát (l. Fion-ghal III. Ének), ’s a’ hívást el nem fogadta. Sztarnó lopva ment a’ királynak, ’s megkötöztetett. Ez emlékezett Agande kára, ’s a’ foglyot szabadon ereszté.

Az ének hézakokkal jött-által az illy késő időkre.

ELSŐ ÉNEK.

Regéje az hajdan időnek!

Miért hagyád-el illy hirtelen füleimet soha nem látott bujdosó, te, ki Lórának barcsájit ingatod? Nem hallom én távol folyamoknak harsogását, nem a’ lant’ zengzetét a’ bokros ravatalokról. Malvína, jer, Bárdod kiáltoz; hozzd-vissza néki lelkét, hozzd-vissza, o te hókéz!

Kinézek a’ habbal-gazdag Lochlin felé, az Uthornói fekete-szirtes rév felé. Ott kél partra az én bajnokom az enyészet’ habjain. Ordít a’ széllel-küzdő tenger. Kevesek a’ Morva’ gyermekei ez ismeretlen földön.

Eggy vakmerész, kit Sztarnó Loduinhoz szóllíta-elő, áldomáshoz hívá Fion-ghalt. De a’ király említé a’ múltakat, említé a’ szép szűz halálát, ’s haragra lobbanva dárdához kapott. Fion-ghal, ugy monda neki, Gormálnak tornyait, Fion-ghal Sztarnót meg nem látja. Sötéten, mint az árny, lebeg ennek kevély lelkén a’ halál. Nem feledem én soha az ékes napsugárt, nem soha a’ királyi hókezü leányzót. Loduin’ fija, félre tekintetem elől. Csak szél nekem az ő szava; szél, melly a’ felleglepte völgyben bokron hintál ’s elröpül.

Duthmarúno, halál’ fegyvere, Kromglász, te bátor paizsrántó, Sztruthmor, ki szüntelen a’ csaták’ szárnyait lakod, Kormár, kinek hajóji tengereket hasgatnak, te, ki rettegést nem ismersz, mint az ég’ tüzének futása a’ sötéten-zúgó fellegeken, rajta, vegyetek-körül engemet ez ismeretlen földön! Nyuljon kiki pajzsához mint Trenmor, a’ harcz’ intézője. Te, a’ ki hárfák’ közepette függsz, sokszínü pajzsom, szállj-alá, hárítsad-el mellőlem ez özönt, vagy sorvadj vélem a’ földben.

Igy szólla a’ király, ’s hősei sort fognak a’ Vezér körül. Mindenike haraggal ragadja-meg dárdáját. Nem hallani semmi hangot; szemeik szikrákat szórnak. Fenn kél a’ bajnok’ lelke. Cseng a’ paizsokon a’ láncsa. Minden eggy tetőt fog szembe. Szürkén körülvirradva állnak a’ vitézek a’ borzasztó éj’ barna halmain, ’s félhangon döngötték a’ dalt az ormok’ hűs fuvallatiban. Megtelve ballag a’ habok felett a’ hold. A’ nemes Duthmarúno, Rojnának gyermeke, jöve a’ surjányos szirtekről, szorgos vadásza az agyaras kanoknak. Öröm vala neki a’ fekete csolnak, mellyen a’ habokon idegen tetőkre szaguldozott, bár Kromthormónak kürtjei rezegtek a’ gyilkos honban. A’ te lelked, vitéz Duthmarúno, nem ismére félelmet.

Komhál’ fija, ne lépdeljek e keresztül a’ sötét éjen? Ne lessem e ki őket pajzsomnak széléről, a’ számtalan serget, ’s a’ tengerek’ fejdelmét Sztarnót, a’ gőgös lélekkel, ’s Szváránt, az idegenek’ gyülölőjét? Loduinnak rémköve körül az ő ígélések nem haszontalan. Ha Duthmarúno vissza nem tér, úgy az ő szép nője magányosan űlend honjában a’ Kruajlin’ térén, hol két folyam harsogva csap, lefutva a’ tetőkről, egymásba. Bérczek ’s ravatalok veszik azt körül, ’s erdő, zátony, és tengerzaj Kis-ded fiam fel-felpillant a’ visító csévékre. Adj a’ gyereknek eggy kanfőt, ’s beszélld-el örömét atyjának midőn az Uthornói nagysertéjü erő láncsájára rohant neki.

Nem feledém atyáimat, mondá Fion-ghal, ’s a’ hintáló vizeken suhinték-el. Nekik a’ veszély’ ideje örömek’ ideje vala, ’s engem sem boríta-el homály, bár arczomat ifju fürtek lebegték-körül. Fejdelme a’ tetős Kruajlinnak, az éj’ mezeje enyém.

’S előre rohant, ’s messze elszökelle a’ zajgó Turthor felett, melly az éjeken tompa harsogást küld a’ Gormál’ köd lepte völgyei közzé. A’ holdsugár eggy ravatalon tündökle. Eggy deli

dali [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

alak lebeg ott szállongó barnafürtökkel, eggy fejérkeblü lyánya Lochlinnak. Léptei rövidek ’s szaporák voltak; szélnek adá tördelt dalát, ’s hókarjait fel-felnyujtá bánatjában, mert lelke el volt merülve. Ez volt éneke:

„O Torkul, az ősz fürtökben, a’ te lépteid a’ Lula mellett lebegnek e? holott a’ te fénysugárod a’ szerént alvék-el az árnyba-ömlő folyamnál, mint a’ szén? Hol van a’ te távol lakod, atyja a’ barnafürtü leánynak? De én téged látlak körülfogva a’ Loduin’ barna alakjától, midőn a’ sötétövedzetü éj végig-ömöl az egen.

Kevély pajzsod gyakorta fedi-be a’ hold’ nyájas arczát. Búsan ’s homályban láttam azt. Tűz lobogott hajazatodban midőn, mint a’ hajó, tovább haladál.

’S én el vagyok feledve ez odvban, királya a’ nagysertéjü kanoknak. Pillants-alá Loduinnak termeiből a’ magány’ bánatos leányára!”

Ki vagy te, éj’ bús zengzete? kérdé Fion-ghal. – Hirtelen fordult-el a’ szózat. – Ki vagy te az éj’ homályában? – Elijedve sippadt üregébe. – A’ király’ feloldá kezén bilincseit, ’s kérdezte, melly hon’ leánya.

„Torkul hajdan nyugalomban lakott a’ tajtékzó Lula’ szélein. De most Loduinnak bús csornokjaiban rázza a’ csengő csigákat. Ő és Sztarnó öszvetalálkozának a’ küzdés’ völgyei köztt. Sokáig küzdének ők véres szemekkel, ’s az atyám a’ kékpajzsu Torkul elterült.

Közel eggy szirthez a’ tajtékzó Lula mellett eggy szökellő őzet vertem-által. Midőn itt félig-örülve öszveszedém fürtjeimet, melly széllyelfoszol vala a’ hegyek’ fuvalmában, fülem zörgést halla-meg. Felvetém szemem’, mellyem dagadt örömében. Szaladva mentem a’ Lula’ zajgása felé a’ tenger’ és tetők’ Torkuljához.

Ki vala ott egyéb mint Sztarnó, a’ fejedelem, szerelmet kancsalogva veres szeméből? sertés vala árnyalló szemöldje ’s mosolygása nyájatlan. Hol atyám, a’ hős, a’ várak’ fejedelme? Egyedül van ellenségei köztt az erős Torkul’ leánya!

Megragadta kezemet, vitorlájit felrántatá, ’s elzárt e’ homály’ üregébe. Néha jön, nékem eggy bús köd, ’s villogtatja előttem atyámnak vértjét. De még gyakrabban mégyen-el eggy sugára az ifjuságnak titkos rejtekem előtt. Szvárán az, a’ tetők’ járója, eggy deli ifju, kit az én szívem magasztal.

Lulának leánya, te hókéz, mondá Fion-ghal, te bánat’ gyermeke, a’ te lelkedet felleg fogta-körül, mellyet tűzcsíkok szaggatnak! Ne tekints a’ besötétült holdhoz, ne a’ villámhoz melly a’ vizeket csapkodja! Mindenszerte körűled van neked az én hős-kardom, a’ te ellenségeid’ ijedelme, te deli! Nem erőtlennek aczélja az; nem azé, a’ kinek lelke fekete. Nem sír termemben semmi szűz, nem terjesztgeti nekem eggy is elzárva hókarjait. Ékes az én szerelmem szép fürtjeinek gazdagságában, ’s a’ fejdelmi hárfát zengeti Szalmán. Szava nem sivatag pusztákra hat; szíveink mindég olvadoznak szép dalában.

– – – – – – – – – –

Fion-ghal legottan előre-lépdele a’ barna tetők’ homálya köztt. Hamar fellelte Loduinnak tölgyét, a’ küzdő szelekkel birkozót. Három kő áll itt benőve czirmos mohhal, ’s mellette tajtékzó ömléssel zuhog eggy patak; ’s a’ köveken hamvazó tűz, ’s Loduin maga köd és szél köztt. Magasról pillogott-alá a’ rém, undokúl képzve félig ködből és gőzből. Zordon ’s tördellett szózatja; a’ hegyből patak csörg-alá. Közel a’ tető lombatlan tölgyéhez zeng rezgő szózatja a’ kegyetlen harczolókhoz, Szváránhoz ’s fene Sztarnóhoz, ádáz gyülölőjihez az idegeneknek. Megdöltek feketés vértjeiken, erős markaikban tartván a’ hegyzett dárdákat. Szél sipíta a’ tengeres Sztarnónak haja között ’s vad szakálában.

Jövést halla-meg fülök, ’s felszöktenek fegyverekben. Halál az éji vándorra, o Szvárán! mondá Sztarnó dühös negéddel. Vedd az atyád’ paizsát; kemény az mint a’ völgy’ szirtje.

Szvárán elgyakta csillámló láncsáját, ’s a’ láncsa Loduinnak eggyik tölgyét érte. Ekkor a’ hősek karddal estek egymásnak, ’s váltva hinték csapkodásaikat. Fegyver csattana a’ fegyveren, ’s csengett a’ vért, a’ sisak. A’ Lúnó’ fija, a’ hős kard, ketté vágá a’ Szvárán’ pajzsának szijait, ’s a’ paizs elhengerge a’ földön. Fion-ghal fenn-akasztá a’ rántott kardot, meztelen látván-meg a’ Szvárán’ véknyát; haragosan forgatta fejében szemeit, ’s kardját lesüllyesztette. Halkkal hágdalt-le a’ tetőről, ’s elfojtott mellyében

mrllyében

eggy dalt.

Látta Sztarnó gyermekét, ’s félre fordúla a’ tetőről. Borzas szemöldje haraggal göndörödék rettenetes arczán. Megcsapkodja dárdájával a’ tölgyet, nyujtogatja lépteit, ’s elér a’ sással benőtt balkányhoz, ’s a’ kékvértü Lochlin felé veszi ő is fija is a’ lassu útat; hasonlók két folyamhoz, mellyek elborítva tajtékkal két völgyből szállanak-alá, ha zápor esett a’ hegyekben.

Turthorba tért a’ király. Szépen hasadt keletben az hajnal, ’s villángzott a’ hajnal, ’s villángzott a’ Lochlini zsákmányon a’ király’ kezében. Eggyszersmind szépen jöve-ki szirtüregéből Turkulnak szelíd leánya; öszvefogta a’ szélben nehéz fürtjeit, ’s felkölté lant’ zengése köztt a’ vendéglő Lula’ dalát, hol fejdelmi atyja lakott vala.

Meglátta Sztarnónak kardját, ’s öröm derül fel a’ leány’ arczán. Meglátja a’ Szvárán’ paizsát, ’s elfordítja szemét Fion-ghalról. „’S te a’ te száz folyamidnál elestél, ’s száz bánatot hozál reám?”

– – – – – – – – – –

Uthornó, ki habokból kelsz, körűled éjjeli villámok szikráznak. Búsan, sötéten látom a’ holdat a’ tengerben erdeid megett. Tetőn áll a’ felleges Loduin, lakjokon a’ régi kor’ hőseinek. Mélyebb hajlékaidban látja az ijedt szem a’ kardot-forgató Loduin’ képét; úgy látja azt mint ködalakot, jobbjával az árnypaizst tartva, az öröm’ csigáját baljában. Rettentő csornokjának fedelét éji villámok’ szikrázásai lobogják-körül.

Loduinnak rokon véle nemzete, bajnokai a’ közelbb időnek ’s a’ régibbnek Vezérei. Azoknak, a’ kik merészen mentek csatára, nyujtja az illatos csigát, de közötte ’s a’ renyhék köztt sötéten kél és domborúan nagy paizsa, mint az ég’ elhomályosodott fénye, vagy a’ tetők’ légtüzei.

– – – – – – – – – –

A’ szépalaku szűz előjött, hasonlatos a’ kegyelet’ ívéhez a’ csendes habok felett. – – –

MÁSODIK ÉNEK.

Hol a’ bajnokok’ királya? kérdé Duthmarúno, a’ Rojna’ vitéz gyermeke; melly orom’ ködje rejti-el Szelmának ifju sugarát? Az e a’ fejdelem a’ ki amott jelen-meg, leszállva az éj’ szárnyaitól eltakart kőszálon? A’ reg elszéled Uthornón, a’ nap fényt elő a’ gőzös tetőkre. Rántsátok-fel szemem előtt paizsaitokat, hősei a’ Vezérnek a’ ki távol vagyon. Ne essék-el ő, mint a’ villám, melly homályban szikráz a’ mezőken. Itt amott van ő, hasonlatos a’ keselyűhez, melly az ég’ fuvalmai köztt a’ bérczekről száll-alá! Lássd zsákmányt hoz kezeiben! Szelmai király, lelkem értted bús vala.

Közelít az ellensereg, Duthmarúno, monda Fion-ghal, mint a’ hullámok jőnek, midőn fejeiket kinyujtják a’ gőz’ torlatjai közzül az éjben. Rettegés szállja-meg az útast, a’ ki nem tudja mi hasznos neki. Mi nem rettegünk, mint az útas. Rántsatok fegyvert, ti vitézek. Kardom keljen e a’ tetőn? Néktek hagyjam e a’ diadalt?

Hajdan idők világitják ma szememet, felele a’ Roja’ vitéz gyermeke. Ime Trenmor a’ széles paizsal ragyog a’ kor’ Vezérei köztt. Nem volt gyönge a’ király’ lelke, szívébe nem szállt ronda félelem. A’ fenyér’ száz folyamjai mellől gyültek-öszve a’ törzsek Kónának völgyén. Vezérjeik meghágák a’ dombokat. Ki vezérli közttök a’ csatát? A’ Vezérek kiránták fél hüvelyeikből kardjaikat; lángolva délczegségekben szemeiket veresen görgetik. Külön megyen mindenike az erdő közzé ’s tördelt hangon rezgi dalát. Miért hátráljon ez amannak? Öseik egyenlők voltak hatalomban.

Trenmor bajnok a’ hegynél álla dárdájával, delin ifjusága’ fürtjeiben. Látá a’ had’ lépdelését, ’s szívét bánat fogta-el. Meghagyta hogy egymást-váltva intéznék a’ harczot. Megtették azt, ’s szégyennel tértek-vissza az ellentől. Mohhal-benőtt szirtjéről leszálla most Trenmor bajnok, ’s harczra vitte ismét seregét, a’ az ellenség verve tért-vissza. Örömben fogák-körül a’ Vezérek a’ hőst. Mint s’ nyári nyájas leblek, a’ szerént méne-ki most közzéjek a’ hatalom’ szava. Vezérek verték magokban a’ csatát míg a’ vér’ mezején még nőtt a’ veszély; akkor a’ király’ ideje vala véget vetni sarjjal az harcznak.

Öseinknek tettei tudva vannak előttünk, mondá Kromglász. Ki vezérlje közttünk a’ csatát míg a’ király tetőken múlat? Köd nyugszik sok ormokon; verje paizsát mindenikén eggy bajnok. Talán leszálland eggy Lélek

kélek [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, ’s kijegyzendi a’ Vezért.

Mentek, kiki a’ maga halmára. A’ Bárdok’ tekintetei fellelték a’ hőseket. Leghangosabban mint mindeniké, a’ te paizsod csenge, hadakat-verő Duthmarúno!

Mint a’ hullámoknak iszonyu zajgásaik, a’ szerént közelgete most a’ Tornó’ nemzete; ’s elől Sztarnó bajnok, ’s a’ zivatar-szigetének Szváránja. Úgy pillogtak-elő pengő pajzsaik megől mint a’ Loduin’ szirtjének borzasztó rémje, midőn az undok alakjával a’ hold megett pillant-alá, melly elsötétülve ballag-végig az egen, ’s körösded villámokat szór.

Mint a’ tengerek’ habzó rendei, akként torlódott hősre hős a’ Turthor’ folyója mellett. Reccsentve pattog csapás a’ csapás után; a’ harcz’ térén halál nyargal, mint eggy rivaccsal-terhes felleg, mellynek széleit a’ zivatar’ szelei emelgetik, midőn mennydörögve futnak a’ felhők, ’s a’ háborgó tenger tompán bőg.

Ádáz tusája Uthornónak, mit beszéllje-elő a’ te sebeidet az ének? Tekinteteim elől te színetlen tűnsz-el a’ múlt idők’ évei közzé.

Előjön Sztarnó, ’s vele a’ kardvívás. A’

kardvivás a’ [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

harcz’ széleit Szvárán görgeti-fel. Gyilkos sarjad nem vala erőtelen, Duthmarúnó, fija az éjszaki

azéjszaki

Rojnának. Ime, Lochlin túl szalad a’ vizen. Megzavarva állanak a’ vert had’ Vezérei. Búsan görg az ő nagy szemek felülről a’ had’ szaladására. Fion-ghal megfújja a’ kürtöt, ’s Alba megszünt öket nyomni. Sokan

nyomni, Sokan

feküdtenek a’ Turthor’ vizénél elnémulva vérekben.

Krathmó’ fejedelme, Duthmarúnó, Rojnának fija, vadásza a’ kanoknak, nem térsz te meg dicsetlenül a’ csatából; merész sas, midőn a’ bércz’ szirtjéről kevély örömben száll-alá! A’ fejérkeblü Lanúl eltelend örömmel honjának folyamja mellett, és vele a’ te kedves fiad

kedvesfiad

, Konadóne, ki a’ Krathmó’ hegyeit járja.

Kolgorm vala első nemzetemben, a’ ki Albába ment, mondá Duthmarúnó bajnok; Kolgorm, a’ tenger’ öbleinek bátor járdalója. Öccse az ő kezétől dölt-el, ’s akkor elhagyta csornokját, ’s Kruajlinban véve lakot, a’ szirtek’ siványai köztt. Nemzete megnőtt az évekkel; elmentek a’ hadba, ’s elhulltanak. Atyámnak sebek ére engem is, fejedelme a’ zengő bérczeknek!

Nyilat vont-ki oldalából, ’s halva dölt-el a’ vitéz. Lelke felszállt eldődjeihez a’ vihar’ puszta szigetjeire. Ott űzi most velek a’ ködök’ kanjait a’ szirtektől-hasgatott felhőken. Elnémúlva álltak itt a’ fejdelmek, hasonlók a’ Loduin’ Lelkeinek köveikhez, mikor azokat a’ homályban-bujdosó vándor meglátja, ’s régi kor’ rémjeinek tekinti, kik harczoknak zsákmányait lesik.

Feketén szállt az éj Tornóra. Búsan állának az eldölt hős körül; zagyvás szél üvölté-keresztül minden Vezérnek fürtjeit. A’ király felocsódott keble’ mély gondolatjából, előkiáltá a’ dalok’ ’s kobzok’ Ullinját, magasztalni hagyta a’ hőst. Ez vala hozzá szava:

Duthomár nem vala tűz melly fellobban és elalszik, melly kél ’s eltűn a’ szem előtt; nem vala villám melly az egen elhal. Hasonló vala a’ fejdelem az erővel-tündöklő naphoz, melly halmai felett soká díszeskedik. Szóllítsd-alá vitéz öseit az eltűnt idők’ lakjából!

Tornónak szigete, mondá a’ Bárd, melly fenn kelsz-ki a’ tenger’ habjai közzül, én a’ te fődet bús felhőkben látom. Völgyeidből úgy keltek-elő a’ had’ Vezérei, mint az erős-szárnyu sasok, mindeggyig maradéka a’ kékpajzsu Kolgormnak, ki Loduinnal eggy teremben lakik.

Tornónak, a’ szelek’ szigetének, közepében emelkedik Lurthán, a’ patakokkal-gazdag hegy; tar és czirmos az ő erdőtlen feje; völgye sivány ’s el van telve sással. Rurmár, kinek vad-kan vala öröme, a’ Kuruth’ zajgó forrása mellett lakott. Szép volt az ő leánya, mint eggy fénye a’ napnak, Sztrinadóna a’ hókebellel.

Számos nagyeredetü királyok számos sötétpajzsu Vezérek, számos ifjak sűrü hajfürttel, jöttenek a’ Rurmár’ hajlékába, elnyerni a’ szép leányzót, az agyaras vad’ tanyájához, a’ legszebb szűzéhez a’ népnek. De te figyelem nélkül menél-el könnyü lépteiden előlök, Sztrinadóna a’ dagadt mellyel.

Mikor a’ fenyéren járdalt, keble fejérbb volt mint a’ kána; mikor a’ tengerszéleken, fejérbb mint a’ hullamzó tenger’ tajtékjai. Mint a’ csillagok, úgy ragyogott szép szeme. Nyájas arcza szebb volt fekete üstökének lebdesései alatt mint eső után a’ kegyelet’ szép íve. Te a’ hőseknek szíveikben lakál, Sztrinadóna a’ gyönge kézzel!

Most Kolgorm jőve, a’ hajók’ királya, ’s Korkul-Szúrán, a’ vendéglő csigáké, testvér fejdelmei a’ csaták’ Tornójának, elnyerni a’ királyok’ fényét. A’ leány meglátá őket csillámló vértjeikben, ’s lelke Kolgormot tartá méltónak választására. Mosolygva pillanta-le a’ Lochlini szép csillagzat a’ kecses leányra a’ tündöklő kebellel, ’s látá mint terjengeté szerelmében karjait

kardjait [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

Sztrinadóna a’ kékszemü.

Haraggal tekinte egymásra a’ két testvér; némán akad eggyüvé szemek. Bosszúsan fordulnak félre. Verték küzdés’ jeléül a’ paizst. Mindenike reszkető kézzel nyúlt kardjáért, ’s kezdődik a’ véres baj Sztrinadonáért a’ nagy hajjal.

Vérben dőle-el Korkul-Szúrán az ormok’ és habok’ földén. Kolgormot elküldi az atyja, a’ czethalas sziget’ fejdelme, bujdosni a’ kétes szelek köztt. A’ Kruajlin’ téreiben lelte-fel nyugtát a’ nemeslelkü bajnok. De a’ nemeslelkü bajnok nem éle ott magányosan. Vele volt a’ fényvilág, a’ hangzó Tornó’ gyermeke, Sztrinadóna a’ gyöngéd arcczal.

HARMADIK ÉNEK.

Honnan a’ történtek’ özöne? ha apadnak-el az enyésző idők? hol rejti-el ikerfejét a’ nap? Sűrü lassu ködfellegben mellynek oldalai tarkák a’ hősek’ tetteiktől. Tekintetem ellehellt nemfajzásokon nyugszik. Gyéren jelennek előttem mint a’ hold’ virradó fénye a’ völgyhasgató vizeken. Itt emelkedik a’ kardcsaták’ zivatarja, ott lakik vídítlan a’ galád. Nem küld ő soha tetteket a’ később kornak, melly őtet dalban emlegesse.

Te a’ ki paizsok között lakol, ’s Vezéreknek tolod-el bánatjaikat, fergeteges Kónának hárfája, szállj-le faladról énhozzám. Siess három idegeiddel, ’s vess fényt nekem a’ régi kor’ nemére. Költsd-fel a’ hősek’ képeiket az elröpült idők’ ködéből.

Viharok’ ’s szirtek’ szigete, Tornó, én a’ te széleiden látom nememet. Fion-ghal bánatra van borulva a’ bátor Duthmarúnó’ sírjén. Hőseink ott mentek-el, vadászai az agyaras kanoknak. Turthor mellett fekvék ködben Lochlinnak fegyveres tábora. A’ két fejedelem két halomról haraggal néz pajzsaik megől alá; az éj’ csillagaira tekintenek-fel, kik veresen ballagnak enyészet

enyeszet

felé. Magasan hajlik-alá Kruthlóda, hasonló a’ fellegek’ elhaló tüzökhöz. A’ Lélek előtt szelek nyargalnak, halálnak hirdetőji, ’s tüzeket szórnak magok megett. Sztarnó elértette hogy a’ király nem fog kitérni őelőtte.

Háromszor csapá-meg haragjában a’ tölgyet ’s sietve méne fijához, ’s eggy lassu dalt mormoga, ’s figyelt hajában a’ szelekre. Elfordulva állanak ők a’ bajnokok, mint két izmos tölgyei a’ bérczeknek, ha elhajolnak a’ szél előtt ’s ledölnek az hegyről a’ vizek felett. Ágaik rengnek a’ viharban melly a’ völgyből kél-elő.

Annir bajnok, mondá a’ vizek’ fejedelme, öseinknek korában hasonló volt a’ pusztító tüzekhez. Szeme halált áraszta a’ kardok’ ’s pajzsok’ csatájiban. Neki múlatság vala öldösni a’ harczolókat, ’s kedves a’ vér, mint nyárban a’ hűs patak, melly a’ fennt sziklák’ repedéseiből enyhet hoz a’ lihegő sásvölgybe. Eggykor előjöve ő a’ Vezér a’ Luthkormó’ tava’ mellől megvívni Kormánnal, a’ folyamos Urló’ fejedelmével, hol a’ had’ erősei fogtak lakást.

Kormán a’ maga fekete hajójin Gormálba jöve, ’s meglátta a’ harczvívó Annir’ leányát, a’ hókezü nyájas Fiónát. Meglátta őtet ’s a’ kék habokon jöttet elragadák a’ leány’ ékes’ szemei. Titkon sietett éjenten az ő fekete hajójihoz, szép mint a’ völgyvilágító hold. Annir király a’ tenger felé gördíté szemeit, ’s vitorlájiba szedé a’ szeleket. Nem vala egyedűl a’ bajnok; vele volt Sztarno, a’ fija. Mint a’ Tornó’ ifju sasa nézi atyját, úgy én az erőst a’ harczokban.

Elérénk a’ harczoló Urlorhoz, ’s Kormán dandárostúl jöve ellenünkbe. Küzdénk, ’s győze az ellenség. Ádázan álla vértében az atyám, öszvevagdalta a’ surjányt haragjának vad tüzében. Vérrel görgött bosszús szeme. Értettem a’ király’ tüzét, ’s rettegve vonám-vissza magam’ az éj’ homályában. Felvettem eggy elhult sisakot és eggy meghasított paizst, ’s így mentem az ellenségnek eggy tompa dárdával

dárdájával [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

jobbomban.

Eggy szirten űlt Kormán, a’ hős, eggy magasan-égő tölgy’ tüze mellett, ’s áltellent vele nem távol a’ tölgy’ tüzétől süllyedt szemekkel ült Fióna. Elébe dobtam a’ paizst, ’s békének szavait mondtam ravaszúl neki: A’ tenger’ habzó szélein fekszik Annir a’ bátor hős. Dicsetlen fekszik a’ király, ’s Sztarno neki ravatalját készűl emelni. Engem Loduinról küld ide a’ lassan-görgő szemü hókézhez, hogy szép fürtjei közzül vigyek eggyet, ’s az szálljon a’ sírba vele. Te királya a’ völgyes Urlornak, hagyd megszünni a’ kardott és vészt, míg Annir a’ tűzszemü Loduintól elfogadandja az illatos csigát.

Sírva kelt-fel ültéből a’ leány, ’s kitépte hajából a’ szép fürtöt, melly az ég’ szelíd leblében hómellye körül szállongott. Kormán csigát nyujtata nekem, hogy véle vígadjak. Leterültem oldala mellé, mélyen elrejtvén a’ sisakba képemet. Álom szálla az ellenségre, ’s én, mint eggy Lélek, felkelék, ’s áltlikasztám Kormánnak mellyét, áltlikasztám a’ Fionáét is, ’s a’ hókebel vérben költ. Hősek’ leánya, miért ébresztéd-fel haragomat? Feljött a’ reg, ’s az ellenség’ hada futott, mint a’ köd, melly a’ szirteken vonódik-el. Annir király verte a’ paizst, ’s kiáltá barnahaju fiját. Véresen mentem felé. Három ízben hallatá szavát a’ kardoknak fejedelme, mint a’ széldüh, ha sötét éjjelekben magasról omlik a’ völgyekbe. Három nap’ fogott-körül bennünket az öröm. Nem adtunk sírt a’ megholtaknak, ’s előhívánk az ég’ ölyveit. Ők előjövének minden szeleken az ellenség’ falására. Fiam Szvárán, Fion-ghal egyedül múlat a’ maga halmain, körülfogva az éj’ rémjeitől. Menj, ’s orozva döfd oldalába a’ dárdát. Mint Annir, úgy fogok én is örvendeni.

Fija a’ Gormáli Annirnak, mondá Szvárán, én őt sötétben meg nem ölöm. Fényben hágom-meg a’ tetőt, ’s az ölyvek, jőjenek utánam. Hogyan? én bajnok orozva? Testvérem Agandéka megakasztja léptemet.

Haragba lobbant a’ király, ’s felrántotta a’ hegyes láncsát. Három ízben rengett karja, de borzadt fijának halálától. Kirohant nagy hévvel az éjbe, a’ Turthor’ habjaihoz, hol az üreg nyil, mellybe Torkulnak gyermekét zárta, és a’ mellyben eggy derék kardot hagyott. Előkiáltá a’ Lúlai leányt; az Loduinnal a’ felhők köztt múlatoz.

Harag dagasztá a’ hős’ mellyét, ’s a’ felé hágdala most a’ hol Fion-ghal domboru pajzsán nyúgodott. Egyedül nyúgodott itt a’ király, ’s nem forrala tusát magában. Vad kergetője a’ borzas kannak, nem áll előtted hókezü leány, nem áll gyáva gyerek puhán heverészve a’ Turthor’ zajgó szélén. Itt hatalmasok’ fekve vagyon; ők itt halál’ szabdalásaihoz kelnek. Vad kergetője a’ borzas kannak, el innen! ne költsd-fel az éj’ rémjét!

Sztarnó csatajjal közelget, ’s Fion-ghal, a’ kardok’ fejedelme, felserken a’ csatajra. Ki vagy te, éjnek gyermeke? Ezt kérdé, ’s ellökte a’ jövőre dárdáját. ’S ím egymás ellen rohannak. A’ kard alatt elhullt a’ paizs, Sztarnónak meghasadt paizsa. Magát tölgyhöz fűzé a’ király.

A’ reg’ sugára felkölt, ’s Fion-ghal reá-ismert a’ tengerek’ fijára. Búsan fordítá-el szemét, mert elmult időkről emlékezék. Mint az ének szép zengése, úgy lebegett őelőtte fejér keblével a’ kedvelt leány, ’s feloldá a’ bilincset.

Fija a’ kardok’ Annirjának, el innen! el a’ Gormal’ csigájihoz! Előttem eggy tünt súgár kél-fel, a’ hókéz’ emlékezete. Véres fegyver’ királya, el, menj csornokjaid’ víg zengéséhez. Gyilkosa az én szerelmemnek, el arczom elől! Vad képedet rettegje mindég az idegen, te, kinek csak gyilkolás nyujt örömet.

Regéje az hajdan időnek!

KOMHÁLA.
DRÁMAI KÖLTEMÉNY.

FOGLALAT.

Komhala, leánya az Inisztorki királynak Zsarnónak, eggy vendégség alatt megszerette Fion-ghalt. Szenvedelme olly nagy vala, hogy vértbe öltözve, mint harczolójinak eggyike, Morvába követte a’ királyt, de Hidallán által, kinek szerelmét ezelőtt kevéssel megvetette volt; kiismértetett. Fion-ghal megilletve érzé magát a’ leány’ szerelme és szépsége által, ’s hölgyül akará venni, midőn Karakul Morvába ki szállott. A’ király ellénébe ment a’ megtámadónak. A’ csata’ napján Komhála eggy tetőn hagyatott, honnan a’ verekedést láthassa, ’s Fion-ghal megigérte neki, hogy ha győzni fog, még akkor nap’ visszatér hozzá. Győzött, de igen nehéz küzdés után. Hidallán előre küldetett a’ győzelem’ hírével, de ez, hogy megvetett szerelméért bosszút álljon, hazug hírt viszen Komhalának, ’s ez elhal. Hidallán eltiltatik a’ seregtől.

Versekben adjuk ez Éneket, minthogy ez, szorosan lyrai darab, és nem épószi, társaitól egészen külömböz.

DERZAGRÉNA.

Elmult a’ vadászat,

Hókezü leánya Morninak!

’S a’ csermely’ zajgásán kívül

Nem hallik Ardván semmi hang.

Jer Kronának széleiről!

Közelítsen dal között az éj,

S térjen öröm Morvának ormaira.

MELILKÓMA.

Közelít az éj, kékszemü leány;

A’ szürkűlő éj sötétebb

Lészen a’ fenyéren.

Eggy gímet láttam állani

A’ lassufolyásu Króna’ szélén.

Partnak véltem a’ sötétben,

De hirtelen felszökött.

Ágas szarva körül

A’ villám’ fénye lövelle;

Krónának felhőji közzül

Az atyáknak képei néztek-al.

DERZAGRÉNA.

Az eggy megholtnak árnya volt!

Eldölt a’ pajzsok’ fejedelme!

Fel, Komhála, fel szirtjeiden!

Győze Karakul!

Zsarnónak leánya, kelj-fel gyászaidra!

Eldölt kedvesed, harczainknak hőse!

Im a’ tetőken járdal szelleme.

MELILKÓMA.

Magányosan ül

ott komhála;

Két ordas ebe mellette

Gyakran rázza fülét,

’S kapkodja a’ tünő szelet.

Tenyerében nyugszik szép orczája,

’S hegyi szellő hányja fürtjeit.

A’ király’ ígéretének

Tája felé tekinget kék szeme.

Hol késsz te, Fion-ghal kedvesem?

Mindenfelé száll immár az éj!

KOMHÁLA.

Zajgó Kárun, miért kell véresen

Hömpölygeni látnom habjaidat?

Nem hallok riadást, nem csörtetést

Kerengő futásod körül.

Alszik talán a’ Morva’ királya?

Lépj-fel, te leánya az égnek!

Pillants-keresztül felhőiden!

Fel! fel! hogy lássam ragyogását

Aczél vértjének vállain.

Ha nem, te világíts, halál’ tüze;

Melly elhunyt eldődjeinknek

Éjente szoktál fényleni;

Jer Ardváról szikrázás között,

’S mutassd-ki fényben énnekem

A’ hőst, ki a’ csatában eldölt!

Ki véd most engem a’ bú’ kínjai

Ki a’ Hidallán’ gyúlongásai ellen?

Soká fog Komhalája várakozni.

Míg ő, sergének közepette,

Ragyogva, mint a’ reggeli súgár

Az esőző fellegek között,

Néki megjelen.

HIDALLÁN.

Króna’ ködjei, tünjetek-el,

Nyúgodjatok’ a’ király’ ösvényén.

Fedjétek-el szememnek lépteit.

Nincs a’ Vezérek’ fejedelme!

A’ nép többé nem tolong

Villángzó kardja körül.

Kárun, te folyók’ fejedelme,

Keverjed vérbe habjaidat,

A’ nép’ Vezére éjbe dölt!

KOMHÁLA
az éj’ sötétében.

Ki dölt-el a’ Kárun’ zöld szélén,

Hideg éj’ rémítő gyermeke?

Fejér volt e mint az Ardvai hó?

Olly szép e mint a’ kegyelet?

Üstöke mint a’ halmok’ köde,

Melly ékben kel-fel a’ tetőkön?

Ollyan e mint a’ menny’ nyila?

’S gyors, mint az ormok’ szarvasai?

HIDALLÁN
mintha nem tudná hogy Komhalától hallatik

hallattik

Oh, lelhetném-fel kedvesét

Szépen könyökölve szirtjeire,

Veres szemekkel a’ király után,

Arczát elrejtve fürtjei közzé!

Lebbenj-fel nékem, lágy lebel,

Emeld-fel gyöngén tömött haját,

Hogy láthassam a’ hókezet,

’S arczát, a’ mellynek bánat ád,

Mostan eggy fenntebb új kecset!

KOMHÁLA.

’S eldölt Trenmornak hős fija?

’S eldölt ő, bús hír’ fejedelme?

O nyil, melly a’ tetőn dörögsz,

O szikra, melly felhőt repesztesz,

Komhála nem fél titeket

Miolta a’ hős éjbe dölt!

Szóllj te, bús hírnek fejedelme,

Ledölt a’ dárdarontsoló?

HIDALLÁN.

Elszórva fut a’ nép a’ halmokon,

Nem hallja Vezére’ szavát többé.

KOMHÁLA.

Fergeteg űzzön tégedet

A’ téren, nagy király, ’s veszély!

Legyen futásod gyors a’ sír felé!

Kesergje halálodat leány;

’S mint Komhála, ifju napjait

Sírásban ’s búban töltse-el!

Mért mondtad énnekem, Vezér,

Hogy az harczban eldölt kedvesem?

Reméltem volna visszatértét,

A’ szirten látnám ’s a’ mezőben.

Szemem a’ nagylombu tölgyben

Zsákmánnyal látná jőni hozzám;

A’ tetők’ zuhogó szelében

Kürtjét hallanám rezegni.

Oh, hogy én a’ resten-folyó

Kárun’ szélén nem ülhetek,

’S elterült hős kedvesemnek

Arczát nem füröszthetem!

HIDALLÁN.

Nem a’ Kárun’ szélén fekszik ő;

Most száll-le a’ sírbe a’ fenyéren.

Nézz-le te nyájasan, o hold,

’S hagyd a’ tetőket fényleni,

Hogy lássa a’ hókéz kedvesét

Bágyadt fényében fegyverének.

KOMHÁLA.

Ne tegyétek őtet, sírnak fijai,

Ne tegyétek őtet szűk lakába!

Engem vadászni külde-ki;

Dics és hír nélkül tünt-el a’ hős.

Én, mond, megtérek éjszakára.

’S ah éjszakába tére-el!

Mért nem mondtad azt énnekem,

Te bús lakója szirtjeinknek,

Hogy el fog esni a’ király?

Te vérben láttad az ifjat,

’S nem mondtad Komhalának azt!

MELILKÓMA.

Melly zúgást hallok a’ tetőken?

Mi lövelli fényét a’ völgyben?

Ki jő, mint a’ vizek’ dagálya,

Midőn a’ hold’ világa mellett

Reszketve zúg-le a’ tetőkről?

KOMHÁLA.

Ki más mint a’ kitől Komhála retteg,

A’ tenger’ urának gyülölt fija.

Fion-ghálnak lelke, felhőiden,

Adj, adj erőt híved’ nyilának!

Essék-el az

Mint a’ tetőknek szarvasa!

Hah; Fion-ghal amott a’ Lelkek’

fellegén!

Mért jöszte kedvesem,

Vídítni, búsítni lelkemet?

FION-GHAL
meg nem sejtvén Kedvesét.

Kezdjétek a’ dalt, énekek’ fijai,

A’ Kárnunál nyert diadalról!

Karakul szaladott seregünk előtt!

Szaladott dagadása’ térjein!

Tábora villám vala a’ tetőken,

Melly lángol az éj’ homálya köztt,

Melly süllyed az ég’ felhőji köztt;

’S fény borítja-el a’ sötét erdőt.

Hallottam a’ lebel’ fuvalmát

A’ görbe völgyből ’s a tetőkről.

Komhála az, a’ szép vadászleány,

Zsarnónak hókezű magzatja?

Nézz-alá, te kedves, szirtjeidről!

Hagyd zengeni kedves szózatodat!

KOMHÁLA.

Oh, vígy nyugalmad’ rejtekébe,

Te bajnok, kit szívem szeret!

FION-GHAL.

Te jer nyugalmam’ rejtekébe!

Elmúlt a’ vész, a’ nap ragyog.

Jer nyugalmamnak rejtekébe,

Hideg tetők vadászleánya!

KOMHÁLA

most ismervén Fion-ghalra.

Megtért, ’s dicsében tére-vissza!

A’ kedves itt! itt bajnokom!

De nékem e’ sziklákon

Kell most megpihennem,

Míg rettegései közzül

Bágyadt lelkem magához tér.

Morni’ szépszemü leányai,

Verjétek a’ lantot, kezdjétek a’ dalt!

DERZAGRÉNA.

Komhála három gímet

Ejte-le bérczeinken,

’S a’ szélben magasan kél-fel a’ láng.

Komhalának jer most asztalához,

Királya az erdős Morvának!

FION-GHAL.

Dallokra, éneknek gyermekei,

A’ Kárunnál nyert diadalról!

Hogy örüljön a’ szép hókezü,

Mikor áldomása mellett ülök.

BÁRDOK.

Tolongj; te habokkal-gazdag Kárun,

Tolongj, te örömmel, örömmel elébb!

Megfutamodtanak a’ tusa’ gyermekei;

Mezeinken nem látni lovat,

’S negédjeknek szárnyaik

Más tájakon terjedeznek-el.

Most már békében kél-fel a’ nap,

Most már örömben száll-alá az est.

Vadászat zeng megint a’ bérczeken,

Falon függ a’ harcz’ vad paizsa.

A’ tengeri küzdés lesz mulatkozásunk.

Piroslani fognak markaink

A’ Lochlin’ gyermekeinek vérétől.

Tolongj te, habokkal-gazdag Kárun;

Megfutamodtanak a’ tusa’ gyermekei;

Tolongj örömmel elébb!

MELILKÓMA.

Szállj alá, köd, szállj-alá;

Holdnak sugárjai,

Öleljétek-fel lelkét!

Halványan fekszik ő, a’ szép leány!

Komhála nincs többé!

FION-GHAL?

Nincs többé Zsarnónak leánya?

Megholt a’ hókéz, kit szerettem?

Jer, Komhála, jer énhozzám,

Ha majd pusztáimon

’S halmomnak folyamjai mellett

Magányosan űlök az éjben!

HIDALLÁN.

Elnémult az Árdvai

Szép vadászleány’ szózatja?

Lelkét mért búsítottam-el!

Mikor fogom őt ezután

Örvendezni látni

A’ gímünő’ űzése alatt?

FION-GHAL.

Bosszús homloknak fija,

Te áldomásaimhoz

Ne közelíts ezután;

Vadászataimra ne kelj.

Karod által ellenségem

Többet el ne hulljon! –

Vezessetek engemet

Nyugalma’ szép helyéhez,

Hogy láthassam kecseit. –

Halványan nyúlt-el, büszkeségem!

Hideg szél emelinti szép haját;

Ivének idege nyög a’ szélben;

Tegzének nyílai törve vannak.

Zengjétek a’ lyányok’ ékét,

Zsarnónak díszes gyermekét,

Nevét adjátok a’ szeleknek.

BÁRDOK.

Lássátok! a’ leányt

Lángok ölelgetik,

A’ hold’ sugára lelkét felkapá!

Körösded a’ ködfellegekből

A’ hősnem’ Lelkei néztek alá;

Zsarnó vagyon ott a’ bús szemölddel,

Tüzes szemekkel ott Fidallán.

Ha kelend halmáról hókeze?

Ha fog ismét zengni szép szava?

Keresni fogják a’ leányok,

Találni nem fogják a’ széphajút!

Te álmaiknak megjelensz,

’S nyugtot hozz búsúlt lelkeiknek.

Éneked fülökben

Sokáig fog még zengedezni.

Vígak lesznek álmaik,

Mert síró tekinteteikhez

Visszavezérlik a’ kedvest!

Lássátok, a’ leányt

Lángok ölelgetik;

A’ hold’ sugára lelkét felkapá!

BERRATHON.

FOGLALAT.

Fion-ghal

Eion-ghal

eggyik Lochlini útjában (1. Fiongh. III. En.) igen barátságosan fogadtatott Larthmor által, ki Berrathonban, e’ Lochlini király alatt, uralkodott. Ez a’ szíves látás Fion-ghalt barátjává tevé neki. Utkál, Lárthmornak fija, fellázada atyja ellen, ezt tömlöczbe rekesztette, ’s elfoglalta várát. Sznithó, Lárthmornak ifjukori barátja, hírt vive ezek fejől

féjől

Szelmába, ’s Fion-ghal kiküldé Ossziánt és Toskárt, hogy Lárthmort szabadítsák-ki ’s Uthált bűntessék-meg. Ezek mennek, ’s eggy szigetben meghallák a’ Ninathóna’ keservét, ki megszerette vala Uthált, ’s érette megszökött atyjától, és a’ kit ez, más leányba szeretvén most, eggy üregbe zárt a’ tengerszélén. A’ leány kivétetik az üregből, ’s eggyütt megyen megszabadítójival Berrathonba, hol Osszián megveri az Uthál’ seregét ’s magát levágja. Ninathóna a’ hírre szalad, felleli kegyetlen kedveltjét. Lárthmor kivonszatik a’ tömlöczből. Még nem tudta hogy fija elesett. Akkor átkozza kiszabadulását.

Berrathon az Osszián’ énekei köztt utolsónak tartatik.

Fordítsad alá kék futásodat, o folyam, Lúthának szűk sikja felé; figyegjenek zölderdős halmok felette, ’s mosolygjon rá a’ déli nap. Ott áll a’ szirten a’ bogács, ’s a’ szélbe szórja szakálát. A’ virág meghajtja nehéz fejét, ’s ing a’ torlott fuvalomra. Mit költesz te fel engemet, tavasz’ leble? ezt látszik mondani a’ virág. Engem az ég’ cseppjei harmatoztak-el. Hervadásom’ kora közelít, közel a’ zivatar, melly levelemet szerteröpíti. Holnap

Holnam

eljő a’ vándor, a’ ki engem ékemben látott; szeme keresni fog a’ mezőn, de engemet nem talál. Igy keresendik immajd haszontalan’ a’ Kónai szózatot. Reggel itt leszen a’ vadász, ’s nem hallja-meg kobzom’ zengzetét. Hol a’ szekerző Fion-ghal’ fija? ezt kérdi, ’s orczáján bús köny fut-alá. Jer akkor, Malvína, zengő szózatidnak mindenikével; tedd-be Ossziánt a’ Lútha’ fenyerébe, ’s emlékét hagyjad kelni a’ kies tájékon.

Malvína, te Toskár’ gyermeke, hol vagy te kedves énekeiddel? hol szép hangzásival lépteidnek! Fija Alpinnak, közel vagy e hozzám? Hol ő, a’ Toskár’ leánya?

Alpin’ Fija. Elmentem vala, fija Fion-ghalnak, Torluthának mohos falai mellett. Terméből nem költ semmi füst, csendben álltanak a’ tölgyen a’ fák. A’ vadászat’ szózatja elzengett. Láttam az ív’ leányait, ’s tudakoltam hol Malvína? De eggyike sem felelt. Elfordították arczaikat; szépségeket homály fedte-be. Ollyak voltanak mint a’ csillagok az éjnek erős halmai felett, midőn a’ ködön bágyadtan pillantanak-keresztül.

Enyhe légyen a’ te nyugtod, ékes fény! te korán szálltál-alá tetőinken. Díszes vala búcsúzó

búcószó [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

lépted, hasonló a’ holdhoz a’ reszkető habok felett. De te minket homályban hagyál, te elsője a’ Luthai lyányoknak. Búsan ülünk a’ szirten. Semmi szózat ott nem zeng, nem fénylik semmi egyéb világ mint a’ légnek lobogása.

Korán szállál-le te, Malvína, te lyánya a’ nemes Toskárnak. De ragyogva

Toskárnak De ragyogva

kélsz-elő, hasonló a’ kelet’ sugáraihoz, feleinknek árnyai között, midőn fergeteges lakjaikban mulatnak, a’ villámok’ honjában.

Kóna felett eggy felhő kereng magasra fodrozott kék prémzettel. Annak alatta lebegnek a’ szelek’ szárnyai, ’s bennek a’ dicső Fion-ghal lakik. Ott űl a’ sötétben a’ bajnok, légi dárdájával jobbjában. Paizsa elrejtve félig a’ felhőktől, hasonló az elhomályosodott holdhoz, midőn félig ködben múlat, félig beteges pillantatokat hány-le a’ mezőre.

A’ király körül, ködre helyezve, kerékben ülnek felei. Ullinnak hallják énekeit. Ő veri a’ félig-látható hárfát, ’s zeng bágyadt szózatja. A’ régi kor’ aljasbb vitézei ezer fényszemekkel világítják a’ légi palotát. Malvína felkél a’ kerékben, szerényen, piruló arczával, ’s nedvesült szemét most elfordítja.

Illy korán jösz, úgy mond a’ király, leánya a’ nemes Toskárnak? Gyász lakik a’ Lúthai teremben. Az én aggott fiam búsúl. Hallám a’ Kónai leblet, melly fürtjeiddel szeretett vala játszani. Besíklott a’ palotába, de téged ott nem talált. Végig-rezgi panaszos jajával atyáid’ fegyvereit. Menj, kedves szellő, gyönge szárnyaidon, ’s nyögdelj Malvínád’ sírhalmán. Ottan kél az, a’ szirt alatt, a’ Lútha’ kék folyamja’ szélén. A’ leányok már visszatértenek sírja mellől lakjaikba; te ott magad fogsz keseregni.

Ki jő amott az alkonyodó est felől eggy fellegen? Mosolygás

Mosolygál

vidítja nedves ősz arczát. Előre-hajol légi dárdáján. Malvína az a’ te atyád.

Miért világítod illy korán immár a’ mi felhőinket, nyájas sugára Luthának! De te bús valál, leányom; elhagyának feleid. A’ gyönge nem’ fijai lakták’ az atyák’ csornokjait. A’ hősek közzül maga marada a’ dárdák’ királya Osszián. –

’S te még emlékezel Ossziánra, fija Konlochnak, szekerző Toskár? Sokak a’ mi ifju korunk’ csatáji; kardjaink eggyütt mentek a’ mezőbe. Láttak jőni bennünket; mint két tipró kőszálakat, ’s az idegen föld’ fijai szaladtanak. Amott jőnek a’ Krónai harczolók, ez vala beszédek; az ő lépteik űzik a’ futók’ ösvényét!

Lépj közelebbre, Alpin’ fija, a’ megőszült Bárd’ dalához. A’ hajdan’ nagy tettei egészen eltöltik lelkemet. Emlékem napok felett ragyog, mellyek immár elmultanak; a’ hatalmas Toskár’ napjaira, midőn útunk a’ mélyen vala.

Lépj közelebbre, Alpin’ fija, Kónai szózat’ végső hangjához.

Morva’ királya parancsola, ’s én vitorláimat szeleknek feszítém. Toskár bajnok, Lúthának Vezére, mellettem állt, segédtársam. Felléptünk a’ kék habokra, ’s futásunk a’ tengerkörülölelte Berrathon felé volt intézve, a’ dúlongó fergeteg’ szigete felé. Ott lakott az agg kor’ fürtjeiben Lárthmornak tisztes erője; Lárthmornak, ki a’ vendéglő csigát nyujtotta volt eggykor Morva’ királyának, midőn ő Sztarnónak vára felé ment vala, az Agandéka’ napjaiban. De midőn a’ fejedelem megaggott, felkölt fijának Uthálnak, a’ szögfürtűnek, az ezer leányok’ lángjának, kevélysége. Megkötötte a’ vén Lárthmort, ’s most ő lakozék zengő tornyaiban.

Sok ideig sorvadt a’ király a’ hánykodó tenger’ üregében. A’ nap nem világítá-fel az ő lakát, sem éjjel a’ lángoló tölgy. Csak a’ tenger’ szele vala ott, ’s a’ holdnak eltünő fénye. Veres tüzben néze ez a’ királyra, midőn az est’ habjain rezge.

Sznithó, Lárthmor’ ifjukori barátja, Szelmának várába jöve, ’s hírt vitt Berrathon’ fejdelméről. Fion-ghal haragra gyúladott. Háromszor ragadta-meg a’ dárdát, hogy azt Uthál ellen szegezze; de nagy tetteinek érzése felkölt büszke lelkében. Ossziánt küldé-ki ellene és Toskárt. Nagy vala a’ mi örömünk a’ habokon, ’s sokszor rántogatánk kardjainkat, mert magunkban még nem tusáztunk a’ dárdák’ viadalai köztt.

Éj szállt alá a’ tengerre. A’ szelek elfutottak szárnyaikon. Hidegen ’s sápadtan lebegett a’ hold; veresen emelinték fejeiket a’ csillagok. Futásunk késve méne Berrathonnak partjai mellett. Fejér habzatok rengik körül a’ szirtet.

Melly szózat jő felénk, kérdé Toskár, az üvöltő habok felől? Szelíden zeng az, de kesergve, mint az elköltözött Bárdok’ dalai. De amott eggy lyánykát látok. Egyedül űl a’ kőszálan, ’s fejét hókarján nyugtatja; setét hajai a’ szélben folyonganak. Fija a’ királynak, halljad panaszát; lassún zeng az, mint eggy patak’ hömpelygése.

Kiljebb menénk a’ hallgató szélhez, ’s felfigyelénk az éj’ leányára.

Ninathóna. Meddiglen zuhogtok körül engemet, kéken-szédelgő habzatok? Nem volt az én lakom mindég üregben, nem volt mindég suhogló tölgy alatt! Víg inneplések tartatának eggykor Torthóhámának boltjaiban. Szavam gyönyörje volt atyámnak. Engemet királyi ifjak látának a’ kellem’ lépteiben lebegni, ’s az ő magasztalásaik dícsérték Ninathonának sötét haját.

Eljől te is, Uthál, hasonló az égnek napjához

a’ napnak egéhez [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Mind tieid a’ lyányok’ lelkei, fija a’ királyi Lárthmornak. Miért hagy te egyedül engemet az ordító vizek’ közepette? Forralt e halált teellened az én fekete lelkem? Rántott e rád fejér karom vasat? Miért hagyál engem magamban, királya a’ magas Finthormónak?

Szemeimből könnyek csordúltanak-ki midőn a’ lyány’ szavát megértém. Hozzá léptem fegyveremben, ’s e’ béke’ szavait mondám:

Ékes lakója a’ kőszálnak; mi dagasztja sóhajtással kebledet? Szemeid előtt rántson e mostan kardot Osszián, ellenségeidnek vesztekre? Kelj-fel, Torthóma’ gyermeke; hallám bánatod’ szavát. A’ Morvai nem vagyon körűled, melly az erőtelent soha nem bántja. Jer feketekeblű hajónkba, te a’ ki szebben ragyogsz mint a’ lehanyatló hold. Berrathon felé megyen futásunk, Finthormónak viszhangu bástyájihoz.

’S a’ leány előjöve az ő minden ékeiben. Csendes öröm sugárla-le arczáról. Igy szállanak a’ tavaszi mezőkről az árnyak; a’ kék folyam csillámló fényben fut-el, ’s a’ csapkodó habok felett zölden hajlonganak a’ bokrok.

Sugárokkal kele-ki a’ reg, ’s mi a’ Róthmai révbe érénk. Eggy damasz rohana-ki az erdőből. Láncsám áltlikasztá oldalát. Elesett; örültem a’ vérnek, ’s megjósolám terjengő híremet. ’S immost a’ bástyás Finthormóról kiáltozó sokasággal jön a’ vadász Uthál. Messze széledének-el hogy meghajtsák a’ nagysertéjü kant. Ő maga két dárdát szorít markába, oldalán kardja függ. Három ifju viszi a’ bajnok után a’ kisikárlott ternyőívet; előtte öt szelindek ugrál. Vitézei távolról lépdelnek utána, ’s csudálják a’ király’ menését. Deli vala a’ Larthmor’ fija, de lelke komor, mint a’ hold’ elborult arcza, midőn homálya vészt jövendől.

A’ mezőn elébe lépénk, ’s ő futását elakasztá. Vitézei felgyűlnek körűle. Felénk eggy Bárd közelített ősz hajakkal.

Honnan, fijai az idegen honnak? Csak szerencsétlen atyák’ gyermekei közelítenek Berrathonhoz, a’ szekerző Uthál’ kardjához. Az ő termében nem páráznak áldomások. Idegenek’ vére festi folyamjait. Ha Szelmának falaitól jőtök, Fion-ghalnak bemohosult falaitól, úgy válasszatok hármat ifjaitok közzül, kik fejdelmetekhez menjenek, ’s népének jelentsék elhulltát. Úgy talán maga jön-el a’ király, ’s veresre festi kardját Uthálnak. Akkor nyúland-fel majd Finthormónak híre, mint a’ felszökellt fiatal a’ völgy’ folyamjának szélén.

Felnyúlni az soha nem fog, o Bárd, mondám haragom’ kevélységében. Uthál öszveborzadna Fion-ghal előtt, kinek szeme halálnak lángja. Komhálnak fija fellép, ’s elolvadnak előtte a’ királyok; haragjának lehellete elfujja őket mint a’ ködöt a’ szelek. Három ifju vigyen hírt neki hogy népe elhullott? Vigyen hírt, o Bárd; de az ragyogva fog elhullani!

Komor arcczal állottam ott rettentő erőben; Toskár mellettem rántá kardját. Úgy jőve nekünk az ellen mint eggy ár, ’s zajgott a’ halál’ sokféle szava. Kart ért a’ kar, paizst a’ paizs; nyilak sipítottak mindenfelé, dárdáktól csörgött a’ pánczél, ’s kardok pattogtanak-vissza a’ meghasadt vértekről. Mint az élemedett erdők’ recsegése az üvöltő fergeteg’ szárnyai alatt, midőn ezer rettentő Lelkek tördesik éjjel a’ tölgyeket: ollyan vala a’ fegyverek’ csattogása. Uthál az én kardom alatt esett-el. Berrathonnak fijai megfutamlottanak. Akkor láttam őt az ő szépségében, ’s szemeimben könnyek remegtek.

Eldöltél, ifju tölgy, mondám, eldöltél minden szépségedben. Tulajdon mezeiden döltél oda, ’s most pusztán áll a’ mező. Előjőnek a’ fenyér’ szelei, ’s nincs zugás többé lombjaid köztt. Illy ékes vagy te holtodban, fija a’ szekérző Larthmornak.

Ninathóna a’ parton űle; értette a’ küzdés’ moraját. Lethmálhoz gördíté szemeit, Szelmának őszhaju Bárdjához. Ez egyedül maradt a’ parton a’ Torthómai fejdelem’ leányával.

Hajdannak fija, mond a’ szűz, halál’ jajogását hallom. Társaid Uthálnak ötlöttek; az erős porban fekszik. Oh maradék vala a’ sziklában, környülfogva zajgó haboktól! ott lelkem bús volt volna, de halála nem öklendené fülemet. Elestél e mezeiden, fija a’ partos Finthormónak, elestél e mezeiden?

Sápadt arcczal, könnyeitől elöntve költ-fel a’ szűz. Meglátta Uthálnak véres paizsát, Ossziánnak kezében látta-meg azt. Őrjöngve szalad vad fájdalmában a’ mezőn; szalad, reá-ismér, meghal. Sohajtásban röpül-el lelke. Haja elfedé Uthálnak arczát. Szemeimből könyűk fakadtak. Sírkő emelkedett Uthál felett, ’s zenge gyászdalom.

Nyugodjatok szerencsétlen gyermekei a’ fiatal kornak! nyugodjatok a’ mohos folyam’ zuhogásánál! A’ szűzek meglátják vadászatjokon sírköveiteket, ’s kesergő szemeiket elfordítják. Híretek az énekben lesz, díjotokat zengeni fogja a’ koboz. Hallják azt Szelma’ lyányai, dicsőségtek eltölti az idegen földet. Nyugodjatok, szerencsétlen gyermekei a’ fiatal kornak! nyugodjatok a’ mohos folyam’ zuhogásánál.

Két nap múlatánk a’ tengerszélen. Berrathonnak vitéz harczolóji felgyülekeztek messzéről. Lárthmort visszavivénk tornyaihoz; meg volt terítve az áldomás, ’s az öregnek nagy volt öröme. Felpillantott atyájinak fegyverekre, mellyeket a’ falon hagyott vala midőn Uthálnak kevélysége felkölt. Lárthmor előtt mi nagy fénybe ragyogtunk. Idv Morva’ fijainak! monda. Nem tudta hogy elesett fija, az Uthál’ deli ereje. Azt mondották az öregnek, hogy Uthál a’ megbánás’ könyűivel sűrü erdőkbe rejtezett-el. Ezt mondották az öregnek. De Uthál örökre elhallgatott sírjában, Rothmának fenyérén.

A’ negyedik nap’ vitorláinkat kifeszíténk az éjszaki szeleknek. Lárthmor a’ partra jött. Bárdjai énekre költek. Nagy volt a’ király’ öröme. Rothmának tájára veté szemét, ’s meglátta sírját fijának. Lelkében felserkene annak képe. Kifekszik itt az én hatalmasaim közzül? Ugy tetszik, az királyi faj volt. Hires volt e palotáimban míg Uthálnak kevélysége fel nem serkent. Ti hallgattok Berrathonnak gyermekei? Szívem bánatba olvad-el Uthál, én fiam, bár kezedet Lárthmorra emeléd. Oh maradtam volna inkább az üregben, ’s fiam laknék a’ tornyos Finthurmó felett. Talán meghallanám lépteinek dobogását midőn kanokat űzni menne. Talán a’ szél elhozná szózatját üregembe. Lelkem akkor örvendezett volna; most váramat homály fedi. –

Ezek voltanak tetteim, Alpinnak fija, midőn karomat még ifjúi erő edzette; ezek voltak a’ Toskár’ tettei, a’ szekerző Konloch’ fijáé. De Toskár felhőken lebeg; én Lúthánál magam vagyok. Hasonló szózatom a’ szél utolsó fuvalmához, midőn az kiszáll az erdőből, Osszián nem lesz soká maga. Már látja a’ ködfelleget, mely el fogja fogadni árnyalakját; már látja a’ ködfelleget, melly köntösevé lesz, midőn ama’ tetőkre jut. Engem látni fog a’ gyenge nyom, ’s csudálni az elmult kor’ hőseinek deli alakjaikat; el fog futni barlangjaihoz, ’s ijedve pillant-fel az égre; mert az én lépteim a’ fellegeken leendnek, ’s az éj’ rémítései környül fognak mindenszerte.

Vezessed

Vezzessed

, Alpinnak fija, vezessed az öreget az ő erdejeihez. Kelni kezdenek a’ szelek, a’ tenger’ bús hullámjai zajognak. Nem hajol e le Morváról eggy tölgy lombatlanná lett bogaival? Hajol, Alpinnak fija, a’ vihar’ zúgó torlataiban. Aszott ágán függ kobzom; annak idegei búsak. Szél illent e téged, koboz? vagy eggy itt elsíkló Lélek? Ah, az Malvínám’ keze!

Hozzd-elő, Alpin’ fija, nékem a’ kobozt: keljen más zengzet belőle. Lelkem dalban szálljon-el. Hallják-meg az atyák a’ hangot a’ felhők’ légi termében; derűlő arczaikkal hajoljanak-alá felleges öltözetekben, ’s karjok fogadja-el fijokat.

Álthajlik a’ siető folyam felett a’ vénhedett tölgy. Sóhajt őszülő mohával. Közel zizeg a’ fakúló páfrány, Ossziánnak hajai közzé szövi magát.

Verjed a’ hárfát ’s hagyd kelni a’ dalt. Jertek-elő minden szárnyaitokkal, fuvalmak, ’s vigyétek a’ bánat’ zengzetét Fion-ghalnak légi termeihez. Vigyétek-fel azt az ő termeihez, hogy hallja fijának szavát, annak szavát, a’ ki hőseket magasztala.

Kapuidat megnyitja az éjszaki-szél, királya a’ liegetes Morvának. Ülni

Űlní

látlak téged ködszékeden fegyvereidnek bágyadt fénye köztt. Alakod többé nem az a’ mi volt, hatalmasoknak rettentése. Hasonlatos a’ vízi felhőkhez, midőn megettek a’ csillagokat síránkozó szemekkel látjuk. Pajzsod öregsző hold; kardod csak félig világítva a’ tűztől, gőznek torlatja. Bús és erőtlen a’ király, a’ ki eggykor ragyogásban járdalt. Te a’ puszták’ szelén nyargalsz tenyeredben elhomályosodnak a’ fergetegek. Haragodban megragadod a’ napot, ’s felhőid közzé rejted-el. Remegnek a’ gyávák’ gyermekei, ’s borzongások szállnak-alá. De ha szelíden jelensz-meg, úgy koránynak leblei repdesnek-körül, ’s a’ nap mosolyg kék ösvényén. Szőkén csapongja keresztül a’ völgyeket a’ folyam, ’s zöld fejeiket ingatják a’ szélben a’ bokrok. Az őz a’ pusztába rejtezik.

Halld, tompúlt moraj a’ fenyéren! A’ röpdeső vad szél elsuhintott. Hallom Fion-ghalnak szavát. Soká vala az távol Ossziánnak fülétől.

Jer, Osszián, ugy mond, jer felém. Fion-ghal elvette dicsét. Mint lángok, úgy tüntünk-el, mellyek csak ideig ragyognak. Elmultunkat dics vette-körül. Tusáink’ mezejit homály fedje bár, de hírünk négy mohbenőtte czirmos kőben élni fog. Ossziánnak szózatja hallatszott eggykor, zengett Szelmának hárfája. Jer, Osszián, ugy mond, jer hozzám, röpülj eggyütt azzal, a’ ki nemzett, a’ felhőken.

Osszián. Mégyek, megyek, bajnokok’ fejedelme. Ossziánnak lelke már hanyatlik. Én Kónán enyészni kezdek. Lépteimet Szelma meg nem látja. Mórának szirtjén fogok elszunnyadni. Végig suhintván ősz hajamon, fel nem költnek e’ szelek. Röpülj-el szárnyaidon, o szél. Te meg nem háborítod a’ Bárd’ nyugalmát. A’ sírnak éje hosszu, de szemei nehezek. Röpülj-el zúgó széldüh.

Miért vagy szomor, Fion-ghal’ fija? miért fellegzi bánat lelkedet. Eltüntek a’ hajdan’ Vezérei; az ő hírek nélkül tüntenek-el. A’ jövő évek’ gyermekei elmulnak, ’s új nemzetek kelnek nyomokba. A’ népek hasonlók a’ tenger’ árjaihoz, ’s mint az erdős Morva’ lombjai. Eltűnnek a’ süvítő szélben, ’s más lomboknak nemzetsége emeli-fel zöldellő fejét.

Tartós vala e a’ te deli alakod, Roíne? erőd megmarada e, szekerző Oskár? Maga Fion-ghal is elhult, ’s öseinek hajlékaik feledték a’ bajnok’ lépteit. ’S te maradnál-meg, öreg éneklő, ha ők, a’ hatalmasok elmentenek? De fenn fog maradni dicsőségem, ’s nőni fog mint Morvának tölgye, melly széles fejét vésznek szegzi, ’s a’ szél’ fújtában zúg.

KÁRTHON.

FOGLALAT.

Klesszamórt a’ szelek Balkluthára verik. Rurmár király szívesen látja, ’s hozzá adja leányát, Maónát. Reuda, eggy Brit fejedelem, a’ szerencsésbb szeretőt bajra hívja-ki, ’s eldől. Hősei reá esnek a’ győzőre, ’s ez kénytelen hajójához úszni; ’s mivel a’ szél nem engedé hogy nőjéért, kit viselősen hagya, visszatérjen, Morvába evez. Maóna megszűli Kárthont, ’s elhal. – Nem sokára azután Romhál földig égeti Balkluthát ’s királyát levágja. Kárthon, kit gondviselője a’ Britek köztt nevele-fel, most bosszút akara állani honjának elpusztításáért, ’s kiszáll Szelma mellett, ’s bajra hívja-ki Morvának hőseit. Már két erőst teríte-le; de végre atyjától, a’ kit nem ismér és a’ kitől nem ismertetik, veszi a’ halált.

Dala az hajdani tetteknek. Elmúlt időknek regéje.

Habjaid harsogása, o Lóra, múltaknak emlékét költi-fel bennem; Garmallér, a’ te erdeid kevesen suhognak fülemnek. Hősek’ Malvínája, látsz e te a’ pusztán eggy sziklát, magasra-költ tetőjével? Három fenyv lövell-ki szirtjeiből. Lábait kies tér keríti-be. Ottan virít a’ völgy’ ékes virága ’s rengeti ragyogó fejét a’ szélben. A’ ravatal’ őszült barcsája hullatja vénhedett szakálát. Félig-elsippadott köveit moh feketíti és a’ mező’ felszállt pora. Szalad a’ szarvas a’ ravatal mellől; elterítve fekszik ott eggy hős. Eggy árnyalak, légi, erőtlen és hideg, száll lassandan a’ bajnok’ sirjére. A’ vitézeket, o Malvína, a’ tenger’ szélén fedi a’ sír.

Dala az hajdani tetteknek. Elmúlt időknek regéje.

Ki jő az idegenek’ földéről, környülfogva ezrei által? A’ nap körülönti ragyogó árjával, fürtjei a’ tenger’ szélével küzdenek. Arczát békére derítve, nyugalmat pillant a’ szelíd, hasonló az esthez, midőn a’ fény’ sugára az erdő felett száll-alá, ’s Kónának folyamos völgyére búcsúzva tekint. Ki más mint a’ merész Komhál’ fija, a’ diadalok’ ’s nagy rények’ fejdelme? Örülve látja ő ismét sivatag országát, és az el nem gyengült vitéz népet.

Emelkedjetek, szózatok! monda a’ Bárd. Ijedség űzte-végig a’ téren az ellenséget, az enyészet’ távolának gyermekeit

gyermekei [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Bosszankodik a’ pajzsok’ várának fejedelme; negédben forgatja tüzes szemét, ’s Királyok’ kardjához kap. A’ tettek’ mezején végig-futott az enyészet’ távolának kevély’ fija!

Igy kele a’ Bárdok’ szózatja, midőn a’ király Szelmának kapujin beméne. Ezrenként gyúltak lángokra a’ szövétnekek, világot terjesztvén-el a’ nép között, a’ diadal’ palotája’ vendégsége mellett. Gyorsan tünt-el nagy öröm között az éj.

Hol a’ nagy tetteknek Vezére? kérdé Fion-ghal a’ szép fürtökkel; hol van harczolóimnak örömei mellől a’ szép Morvának bátor testvére. Búsan, lomhán csúsznak az ő napjai Lórának záporjárta völgyében. De ím leszáll a’ halmokon, hasonló a’ délczeg ménhez a’ maga ereje köztt, midőn a’ téren társaira talál, ’s a’ szél orrába hozza szagjaikat. Idv, Klesszamór! idv, te erős, neked! Melly régen vagy oda a’ vendéglő Szelmától!

Diccsel tér e’ vissza a’ szarvasok’ halmaira a’ király? kérdé a’ fejedelem. Úgy tér e vissza mint a’ lovag Komhál, az öszvetömült sisakok’ küzdéséből? Sok ízben csaptunk mi által a’ Kárunon az idegenek’ földére és vadaira, ’s a’ kardok fejedelme nem örvendett általcsapásunknak. De mít említsem a’ tusák’ napjait? Hajaim megfejéredtenek, karom az íjat felejti feszíteni, ’s most már könnyebb gerelyem, könnyebb karomon a’ paizs. Oh, térne úgy vissza az öröm, mint midőn elsőben látám az idegen föld’ hókeblü leányát, a’ bájoló szépségü Maónát, a’ fekete szemekkel!

Szóllj nekünk a’ szép szűz felől, mondá nyájas kéréssel a’ király. Téged bánat borít-el, mint a’ felleg a’ napfényt; lelked kesergésben úsz

úgy [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, ’s gondolatod’ éjjeles, te magányos lakója a’ széptermü Lórának. Nyissd-fel előttünk ifju korod’ aggodalmát, nyissd-fel az éjt, melly vénséged’ elsőtétíti.

A’ béke’ napjai boldogíták a’ tartományt, mondá Klesszamór, a’ kardok’ fejedelme, ’s én fekete hajómon közelíték Balkluthának magasra-költ falaihoz. Vitorláimat a’ szél a’ Klútha’ vizeire tolta. Három napig költ víg vendégeskedés Rurmárnak palotájában. Ott látám-meg én a’ szerelem’ keblét, Maónát, a’ vár’ és terem virágát. Vígan kerenge körűlünk a’ csigák’ öröme ’s Rurmár nékem adá a’ leányt. Mellye ollyan vala mint a’ vizeken a’ tajték, szeme mint a’ csillagok’ ragyogása, fürtjei mint a’ holló’ tolla, ’s lelke szebb mint mind ezek. Mint szerettem a’ fejedelmek’ sudarját, Maónát, a’ halmok’ ’s völgyek’ legszebbjét!

’S eggy fija az idegennek megjelene, Maóna felé intézte lépteit. Bátor vala szava a’ palotában, ’s kardját a’ szélest, félig rántogatta-ki. Hol van Komhál, a’ fegyver vitéz fija? úgy mond’. Itt van e ő, itt a’ serge, hogy te illy merész vagy, illy paczkázó?

Az én lelkem, férjfi, ez vala feleletem, saját tüzétől lángol. Én félelmet nem ismerek, ha ezrenként fognak is körül az erősek. Te azért beszéllsz illy merészen, idegen földnek fija, mert Klesszamór magában vagyon; de pallosom reszket oldalomon, ’s villogni óhajt markomban. Ne többet semmit Komhál felől, Klúthának gyermeke!

Fellobbana ifju erejének tüzében, ’s hozzám vágott, ’s kardom eldöjtötte. Klúthának szélei hallák vitézinek lármáját. Ezer dárda villogott minden felé. Én hirtelen a’ Klútha’ folyamjába szöktem-le. Szélnek eresztettem vitorláimat, ’s keresztül-hasgatám a’ sötét tengert. Maóna könyűkben jöve-elő, ’s görgette bánatos szemeit. Búsan hangzott kesergő szava. Sok ízben akarám megfordítani hajómat, de győzött a’ tenger’ ’s a’ kelet’ szele. Azolta nem láttam Klúthát, sem Maónát a’ szépfürtűt. Sápadtan alélt-el Klútha’ szélén; borzasztva jelene-meg nekem halmomon árnyalakja. Sötét éjjel is kiismertem menését a’ záporjárta Lórának szélein. Ollyan vala ő mint az új hold, ha sűrü ködön pillant alá, midőn az ég szemes havakat hint, ’s a’ világ elnémult ’s sötét.

Kedves-zengzetü Bárdok, kezdjétek a’ dalt, monda Fion-ghal, a’ paizsok’ viselője; magasztaljátok a’ nyájas Maónát. Hadd szunnyadjon a’ tetők’ énekei alatt! Hívjátok lassu dalaitokkal képét a’ tengermosta tartomány mellé. Légyen csendes az ő járása Morvának szirtbérczein, Morvának, melly szép szűzeket nevelt, fénysúgárait a’ múlt időknek, a’ hajdan’ hőseinek szerelmeiket.

FION-GHALNAK ÉNEKE
maóna felett.

Láttam kőfalaidat, o Balklútha; de azok öszveomolva voltak és puszták. Hajlékidon keresztülcsaponga a’ tűz. A’ nép’ örömkurjongása ottan többé nem hallatszott.

Klúthának vizei elhagyták medreket a’ dőlöngő falak’ romjai miatt. Bogács ingatta fejét rajtok ’s szél sipíta mohai között.

Róka néz-ki a’ bástya’ ablakain, ’s fejére szálas gyom nyúl a’ röpedésekből. Nincs a’ terem, hol az énekes Maóna lakott! öseinek palotájokat néma csend fogta-el!

Zengjétek a’ gyászdalt, Bárdok, a’ leomlott terem felett. Mielőttünk hulltak-el ők, az erősek! Lesz eggy nap, ’s elhullunk mi is. Oh, mit építesz te kevély hajlékokat, szárnyaló időknek fija? Még ma büszkén nézsz-alá tornyaidról, ’s holnap elfed a’ hegyek’ ravatala. Nem kell sok év, ’s előjön a’ puszták’ szele, ’s végig-üvölti a’ kiürűlt udvart, ’s félig elporlott paizsod körül szállong.

De jőjön, hadd jőjön a’ puszták’ szele! mi híresek vagyunk a’ mi napjainkban. Fegyveremnek híre tusáimban élni fog nevem élni a’ Bárdok’ énekeikben.

Zengjétek a’ dalt, ’s nyújtsátok a’ csigát! a’ palotát hadd lakja öröm. Ha te is megaggasz, napja az égnek, ha te is elmúlsz, szép ragyogvány, ha olly tartatlan a’ te fényed is mint a’ Fion’ fénye: úgy a’ te dicsedet túléli az enyém!

* *

Ez vala a’ király’ éneke örömeinek éjjelén. Ezrenként hajlottak-elő Bárdjai üléseikről, hogy hallják

halják

az éneket. Mint a’ hárfák’ zengzete, midőn őket a’ tavasz’ fuvalmai érintik, ollyan volt ékes szózatja. Magasak voltanak a’ te gondolataid, o Fion-ghal! Miért nem bír Osszian a’ te lelked’ erőjével! De te, atyám, egyedül állál, ’s ki ollyan dicsben, mint a’ Szelma’ fejedelme?

Gyorsan múlt-el dalok köztt az éj, ’s a’ reg vígan kele-fel. A’ vizeken túl szürkűltek’ a’ hegyek’ bérczei; vígaság repkedte-körül a’ kék síkot. A’ hullámok zajogva ütődtek a’ tar sziklába, mellyet távolra látánk magunk előtt. Köd szívárga-fel a’ tengerből a’ ravatalhoz, bús képéhez eggy öregnek. Nem úgy lépdelt az mint a’ halandók, sem nem mint eggy óriás, midőn a’ tenger felől kelt-elő. Eggy szellem vitte kelet felől végig a’ fél egen. Szelma felé tartott a’ rémalak, lecsüngött feketén mint a’ vér.

Fion-ghal látá a’ rémet, ’s megjósolá harczolójinak halálokat. Lejött a’ bajnokok’ termébe, ’s megragadta Komhálnak paizsát. Erős mellyén csattogott a’ pánczél. Hirtelen szökdösének-fel hősei; az erősek némán állanak-meg körűle, ’s mindeniknek szeme a’ királyon függött. Tusa lebegett ábrázán, ’s dárdáján sergeknek elhullta. Ezerenként kapnak paizst, ezerenként ragadnak kardokat. Búsan csillog Szelmának palotája, csattog a’ fegyver, az ebek vinnyognak. A’ vitézek’ körében nem hallatszik semmi szó. Kiki a’ király’ szemére ügyelt. Ő levette válláról dárdáját.

Morvának fajzatja, bajnoki vér, nincs többé idő csigákat töltögetni ’s verni a’ lantot. Közelre feketül szemeink előtt a’ viadal, honunk’ tetőji felett halál lebeg. Fiont a’ mi dicsünknek eggy baráti Lelke inté-meg, hogy a’ tenger felől ellenség jő ránk, mert a’ ködalak tengerből kele. Ragadja-elő mindenki a’ nehéz dárdát, övedzen kardot mindenki

mindenkiki [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

oldalára, ’s a’ sisak’ éje fedjen minden főt, szórja mindenfelé villámjait a’ pánczél. Akként jő reánk a’ tusa mint a’ fergeteg; majd megértitek a’ halálnak riadásait.

Fion-ghal felkölt, ’s a’ sereg követte őt; eggy irtózatos felleggomoly, eltelve lobogással, csattogással, midőn a’ megrezzent hajós felett ropogva száll-le a’ tűz éjszak felől. A’ nép Kónának fenn-síkján állapodik-meg. Fejérkeblü leányok nézik őket, hasonlók az erdők’ ágazatjaihoz; látják a’ szeretett ifjak’ eldöltöket, ’s szorongó szívvel tekingetnek a’ tenger felé, a’ hullámok felé, melly a’ szerént közelít mint vitorlák. Könyvek áztatják az ártatlanság’ orczajit; szívek küzdésben vagyon az erősek miatt.

Tisztán költ-ki a’ súgár a’ tengerből, ’s meglátánk a’ távol hajókat. Ugy jövének-elő mint a’ tengernek ködje, ’s kirakták vitézeiket a’ parton. Vezérjek a’ csoportban mint a’ szarvasok’ hímje a’ boglyas tetők’ nyája között; paizsa boltos, erős ragyogó; ő bátor, szép, ’s dárdák’ fejedelme. Igy hágdala ő hőseiknek előtte Szelma felé a’ fenyéren.

Menj, Ullin, menj a’ bék’ szelíd dalával a’ kardok’ fejedelméhez, mondá Fion-ghal. Mondjad neki, mi erősek vagyunk a’ viadalban; mondjad neki, ellenjeink a’ rémlelkek’ számát gyaporítják; mondjad, híres a’ ki eggyütt űlt velünk a’ csigák’ és lantok’ tágas palotájában. Eggykor ő mutatni fogja unokáji előtt az idegen föld’ vitézeinek dárdájikat; csudák azok a’ baráti külföldnek, melly a’ Morva’ feleit boldogaknak állítja, ’s messze terjeszti bajnoki hírünket. A’ fejedelmek rettegik népem’ haragját, ’s bennünket dicsér, magasztal a’ világ.

Ullin ment a’ békedallal. Ő, a’ király, dárdájára támaszkodék, ’s látta az ellenserget a’ mezőn.

Idv, idv az idegen föld’ fijának! Nagyok a’ te deli lépteid a’ tenger felől! úgy mond Fion-ghal, a’ tusáknak rettentések. Kardod oldaladon hasonlatos a’ kelet felől jövő villámhoz, melly szikrázva önti tüzeit. A’ nagy hold nem nagyobb mint pajzsod, csatáknak gyermeke. Orczád piros, termeted fiatal, fürtjeid képed körül tömöttek és ékesek. Korán eldől talán a’ szép fa, ’s dicséretét nem fogja hallani a’ völgyben. Bánat fogja elsötétíteni a’ tenger’ leányát, ha majd kitekint a’ sós síkra. A’ kisded, meglátván eggy hajót ezt fogja kiáltani: „A’ király, a’ király érkezik!” Anyád’ szemeiből könyűk fognak omlani altod felett, melly reád Morvában szálland.

Ezek voltak a’ király’ szavai. A’ tisztelt Ullin elérkezik a’ fejdelemhez. Leveté a’ fenyérre Kárthon előtt dárdáját, ’s gazdás békével így kezdé a’ szelíd dalt: Jer Fion-ghalnak örömeihez Kárthon bajnok a’ tengernek völgyéről. Jer Fion-ghalnak örömeihez, vagy rántsd-ki a’ nem győztes kardot. Sokak a’ mi ellenjeinknek árnyaik, ’s mi és a’ mi feleink híresek vagyunk. Nézz-végig, Kárthon, a’ mezőn; magasra nyúlnak ama’ tetőken a’ mohhal-benőtt, fűvel körülsuhogott kövek. Ottan fekszenek a’ Fion-ghal’ megtámadóji, kik a’ végig-hasgatott tengereken jőnek-elő.

’S te azzal szóllasz, Bárdja Morvának, a’ ki rémlélek fegyverben? Elsápad, eltűn e képemről a’ szín, melly rajtam a’ harczért lángol? Azt hiszed e, hogy, az eldölt erőseket emlegetvén, éjbe fogod süllyeszthetni lelkemet? Ez ököl bajnokokat fojt-meg a’ viadalban, ’s nevem nem ismeretlen. Vidd erőtlen kezekhez énekedet! bukjon-meg az a’ hatalmas Fion-ghal előtt. Nem láttam e én a’ hajókkal-gazdag Balklúthát, ’s én űljek e harczatlanúl a’ halmokon? Vidd-meg izenetemet a’ Komhál’ fijához, o Bárd, annak fijához, a’ ki bástyáimba tüzet vete Klúthának fenn szélein, öseimnek lakjokba. Gyermek valék, ’s nem tudtam miért sírnak a’ szűzek. Szemem gyönyörködék a’ füstfelhőben, melly falainkat elfogta volt. Örömmel tekintettem-vissza, midőn feleim szaladtanak. De midőn ifjúvá serdűltem, ’s megláttam váram’ romjait, reggel kezdődtek sóhajtásaim, ’s könnyűim éjjel folytanak. Én ne vívjam e meg viadalaimat, mondám elbúsúlt lelkemhez, ellenjeimnek nemzetével? Meg fogom vívni, o Bárd; érzem lelkem indult erőjét.

A’ bajnokot körülfogja a’ dandár, ’s eggyszerre rántják az aczél’ villámjait. Ő maga úgy áll ott, mint mennykövekkel jövő felleg; könyűji előtörnek szemeiből. Balkluthának döltét forgatja elméjében, ’s kevély lelke dagad. Oldaltt tekint-fel a’ tetőkre, hol vitézeink fegyverekben csillogtanak. Jobbjában reszket a’ dárda, ’s úgy tetszik, a’ király ellen fenekedik.

Neki-menjek e az ifju bajnoknak? kérdé magában a’ király. Elakasszam e őt futásának közepette, minekelőtte dicse felkél? Úgy a’ később Bárd ezt mondhatná meglátván Kárthonnak sírjét: „Fion-ghal ezerekkel omlott tusába, ’s csak így dőlt-el a’ bajnok Kárthon” Nem, Bárdja a’ később időnek, te meg nem kissebbíted Fionnak dicsét! Küzdjenek a’ derék ifjúval vitézeim, ’s Fion-ghal csak nézője legyen küzdéseknek. Ha ő győzend, rá-rohanok egész erőmben, mint Kónának harsogó vizei. Ki száll szembe bajnokim közzül a’ hánykodó tenger’ fijával? Sokak az ő hősei a’ parton, ’s kőrösdárdája erős.

Kathul kele-fel az ő erőjében, a’ vitéz Lormár’ gyermeke. Háromszáz ifju kíséri a’ bajnokot, vizenyős honjának népe. Gyenge vala Kárthon ellen az ő karja

népe [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Eldőlt, ’s hősei megszaladtanak.

Kónal megújítá a’ viadalt, ’s markában darabokra töre a’ sullyos dárda. Kötözve feküdt a’ csata’ helyén, ’s Kárthon űzte népét.

Klesszamór, kiálta a’ Morvai fejedelem, hol a’ te erőd’ dárdája? Láthat’d e te Kónált kötözve, a’ te barátodat, Lórának folyamja mellől? Rajta, Klesszamór, társa a’ derék Komhálnak, rántsd-elő szikrázó pallosodat, éreztessd a’ Balklúthai ifjúval a’ Morvai nép’ erejét!

Felkölt az aczél’ erejében, ’s rázza hajának őszült fürtjeit, paizsát baljába szoritja, ’s hágdoz vitézsége’ lángjában.

Kárthon a’ fenyér’ sziklája mellett áll, ’s látja jőni reá Klesszamórt. Szerette rettentő örömét vídám arczán, ’s a’ nagy erőt aggult kora’ fürtjeiben. Előrántsam e a’ dárdát, így szólla magához, melly soha nem sebz többet eggyszernél? Vagy inkább béke’ szavaival tartsam-meg a’ hős’ életét? Melly delik öregségének léptei! elhúnyó napjai melly szépek! Talán ő vala szerelme Maónának, talán ő Kárthonnak atyja. Gyakran hallottam, hogy Lórai zengő partokon lakott.

Így szólla ő, midőn Klesszamór érkezék, magasan nyujtogatván a’ tusázó dárdát. Az ifju paizsával fogta-fel a’ csapást, ’s ez igéjit mondá a’ békének:

Bajnok ez őszült üstökkel, nincsen e tiközöttetek elég ifju, a’ ki dárdát lökdössen? nincs e neked fiad, a’ ki atyja előtt emelje a’ paizst? ki az ifju’ csapásait atyjáról elhárítsa? nem él e már szerelmednek hitvese? vagy talán az gyermekeinek sírjeiben nyögdel? Te királyok’ nemzetéből eredtél e, ’s nagy leszen e hirem, ha kardom alatt

nagy leszen ha kardom alatt [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

öszverogysz?

Nagy lészen az, büszkeség’ fija, mondá a’ nemes Klesszamór. Én híres vagyok a’ tusákban: de ellenségemnek nevemet soha meg nem mondtam. Hátrálj előttem, tengernek szülöttje! ’s azután meg fogod érteni, hogy kardom jegyeket hagya maga után a’ fegyverek’ csatájiban.

Én soha nem hátrálok, te dárdák’ királya, mondá Kárthonnak nemes kevélysége. Én is vívtam tusákban; már látom kelni híremet. Ne vélj keveset felőlem, nagy Vezér. Karom, dárdám, erős nekem. Oh térj vissza feleidhez; bízzd a’ tusát ifjabb küzdőkre!

Mit sebzed te az én lelkemet? felele sírva Klesszamór. Karom nem reszket öregségem miatt; még bírom emelni az aczélt. Megszaladjak e Fion-ghalnak szemei előtt? annak szemei előtt, a’ kit szeretek? Soha nem futottam én, te tengerek’ fija; rántsd-fel dárdádnak hegyét.

Vívtanak, mint két agyarkodó szelek, midőn azon vetélkednek, hogy a’ tenger’ síkját mellyike fogja feldúlni. Kárthon hibázni hagyja fegyverét, mert még mindég gyanítá hogy a’ küzdő szerelme vala Maonának. Azután dárdáját széllyeltördeli, ’s villámló pallosát kicsikarja kezéből. De midőn most meg akarja kötözni, ’s előre hajol felette, Klesszamór hirtelen handzsárt von-elő, ’s megsejtvén hogy a’ győzelmes ifju’ véknya fedtelen vagyon, mély sebet fúr vasával oldalán.

Fion-ghal látá lerogyni Klesszamórt, ’s íme jön fegyvere’ csöngésében. Népei szótlan állottak, ’s a’ királyra fordíták szemeiket. Úgy jöve ő mint a’ zivatar’ mély zúgása, míg még a’ szelek megérkeznek; a’ vadász hallja azt völgyében, ’s a’ szirt’ üregében keres menedéket.

Kárthon mozdúlatlan áll; vér bugyog oldalából. Látja leszállani a’ királyt, ’s nagy lelkében kél a’ hír’ reménye. De orczájit sápadtság vonja-be, ’s fesledező hajai ellepték vállait. Fején inog a’ sisak. Oda a’ bajnok’ ereje; de lelke nagy maradt és erős.

Fion-ghal látta a’ bajnok’ vérét, ’s a’ felrántott dárdát fenn tartóztatá. Add-meg magadat, kardok’ fejedelme! úgy mond; látom folyni véredet. Nagy voltál te a’ csattogó küzdésben, ’s híred soha el nem tünend.

Te vagy a’ mindenszerte híres király? felele néki a’ szekerző Kárthon; te vagy e a’ halál’ lángja, melly a’ világ’ fejedelmeit rettenti? De mit kérdi ezt Kárthon? mert ő hasonló a’ záporpatakok’ ömléséhez; erős, mint futásában a’ folyam, ’s sebes, mint az egek’ sasa. Oh, küzdöttem volna a’ királlyal, hogy hírem volna nagy a’ dalban! A’ vadász meglátná síromat, ’s így szóllana: „Itt küzde Fion-ghallal Kárthon!” De Kárthon ismeretlen vész; gyengékre pazarlotta erejét!

Nem véssz te ismeretlen! felele a’ Morvai Király. Sokak az én Bárdjaim, ’s énekeik a’ később nyomokra általhatnak. A’ jövő évek gyermekei hallani fognak a’ Kárthon’ híréről, ha majd környülűlik a’ lángoló tölgyet, ’s az éjszakák a’ hajdannak énekei alatt elfutnak. A’ vadász, leheveredvén a’ téren, meghallja a’ nyögdelő fuvalmat, ’s felvetvén szemeit, nézni fogja a’ szirtet, a’ hol Kárthon eldölt. Akkor gyermekéhez fordulván, kimutatja neki hol vívtak a’ hatalmasok, ’s ígyen szóll: „Mint ezer folyamoknak erője, úgy küzde a’ Balklúthai király.”

Kárthonnak arczán öröm élede; felemelé zsibbadó szemeit, ’s kardját a’ királynak nyujtá hogy azt függesztené-fel palotájában, ’s Morvában tartaná-fenn a’ Balklúthai hős’ emlékét.

A’ tusa véget ért a’ mezőben, mert a’ Bárdok békének énekét dallák. Kárthon körül van fogva a’ Vezérektől; felsóhajtva hallják az ő szavait dárdájokra támaszkodva, míg a’ tenger’ idegene szóll vala. Hajai nyögtek a’ szélben; szava gyenge volt ’s szakadozott.

Királya Morvának, úgy mond, én futásomnak közepette dőlök-el. Idegen sír fogadja-el a’ Rúrmár’ utolsó maradékát. Homály lakozik Balkluthában, ’s Kráthmón a’ bánat’ éjjele. Emeld-fel kövemet a’ Lóra mellett, hol öseim lakoztanak. Talán hogy a’ Maóna’ kedvese kesergeni fogja Kárthonjának elholtát.

A’ szó megéré Klesszamórnak szívét; némán rogyott-le fijára. A’ nép bús képpel álla körűlök; a’ téren nem hallatszék semmi szózat. Leszállott az éj, ’s a’ hold búsan nézett keletről a’ mezőre. Ők merevedve ’s mozdúlatlan álltanak. Igy áll a’ hallgató erdő Gormálnak bérczein, messzére nyujtván-fel fejét, midőn megnémult a’ fergeteg’ zaja, ’s hideg komor ősz lepi-el a’ mezőt.

Harmad napig tartott a’ siralom Kárthon felett; a’ negyediken meghala Klesszamór. Amott fekszenek a’ szűk téren a’ szirt alatt; búsan lebeg eggy szellem sírjaik körül. Gyakorta megjelen ott az ékes Maóna, midőn a’ szirteken a’ nap’ súgára elömöl, ’s körösded homály lakozik. Ott jelen-meg ő, o Malvína, de nem mint a’ halmok’ leányai. Egyedül jár ő ottan, ’s öltözete távolföldit mutat.

Fion-ghal szomorkodék Kárthon után. Meghagyta Bárdjainak, gyászolják a’ napot, ha azt ködjeivel előhozza az ősz. Sokszor inneplették azt, ’s hirdették a’ hatalmas’ dicséretét.

* *

Ki jön itt borultan a’ zajgó tenger felől, mint az ősznek bús fellege? Karjában halál reszket, szemei szikrázó tűzüszkök. Ki ordít végig Lórának homályborította pusztáján? Ki más mint a’ kardot-forgató Kárthon? Mint hull a’ sereg! Úgy lépdel mint Morvának rettentő Szelleme.

De ahol fekszik, eggy kevély tölgy, a’ vésztől kitekerve tövéből! Ha ébredsz-fel ismét, dísze Balkluthának? ha kelsz te fel ismét, o Kárthon?

Ki jön itt borultan a’ zajgó tenger felől, mint az ősznek bús fellege?

* *

Igy zengtenek a’ Bárdok’ szavai a’ gyásznak visszafordúló napjaiban. Osszián idegeivel követte a’ magasztaló éneket, ’s dalhoz dalt szerkeztete. Szívem búsult Kárthonért; ő ifjusága’ napjaiban esett-el. Te pedig, dicső Klesszamor, hol a’ te lakod a’ szélben? Feledi e az ifju a’ sebet, ’s eggyütt lebeg e veled a’ felhők köztt? Érzem a’ napot, Malvína; adj itt nyúgalomnak engem! Talán megjelennek ők itt álmaimnak. Úgy tetszik, gyönge szózatot hallok. Örömest ragyog a’ nap’ súgára a’ Kárthon’ fekvének helyén.

Oh te, ki oda fenn járdalsz, kerekségedben hasonló a’ Vezérek’ paizsához, honnan van a’ te fényed, o Nap, honnan tartós ragyogásod? Te hatalmas ékben jössz-elő, ’s a’ csillagok elrejtik futásokat; a’ hold elsápad az egen, ’s az

azt

est’ felhőji közzé süllyed. De te egyedül járod útadat; ’s ki volna olly merész, hogy tehozzád közelítsen?

KRÓMA.

FOGLALAT.

Malvína Oskárt kesergi. Osszián fel akarja deríteni menyének bánatját, ’s azt beszélli neki, mint ment vala segédjére Króthárnak Krómába, a’ Tromlai Rothmár ellen. Króthár megvakult, ’s a’ fija Fovargormó még ifjabb volt mint hogy fegyverhez nyúlhasson. Öszvecsapott csakugyan Rothmárral, ’s elesett. Boldogtalan atyja végig-tapintja fijának testét, ’s örül hogy a’ sebet mellyén leli.

MALVÍNA.

Ez az én szerelmesem’ szózatja volt! Mi gyéren térsz te Malvinának álmaihoz! Nyissátok-meg légi palotáitokat, Toskárnak ősei! Nyissátok-meg felhőkapuitokat! Malvína könnyeket önt.

Eggy szót hallék álmomban, ’s döbög reszkető mellyem. Miért követi azt eggy fuvatag a’ távol tenger’ habjai felől? Annak zuhogása a’ halom’ csalétja között verte-el Malvinának álmát. Lebegni látta ő kedvesét; ködlepelben volt a’ bajnok. A’ nap’ sugárai beprémzették oldalát, melly úgy csillogott mint az idegenek’ aranya. Az az én szerelmesem’ szózatja volt! Illy gyéren térsz te álmaimhoz!

De a’ te lakod az én szívem, fija a’ hatalmas Ossziánnak. Sóhajtásaim utánad a’ kelet’ sugáraival kelnek, könyveim az éj’ csepjével hullanak, melly csendesen ömöl az éj’ kebeléből.

Én, o bajnok, ékes fa valék, mellynek ágai messzére öntik illatjaikat. De nékem jön az halál, mint a’ tetőkről a’ fergeteg, ’s zöldellő főmet szárnyaival porba dönté.

Permetes esőjével előjöve a’ szép kikelet, de ah nekem nem feseltek bimbóim! szótlan néztek a’ leányok, ’s pengették a’ lant’ idegeit. Látták kesergésemet a’ szűzek: „Miért illy búsan, gyönyörü hókéz, te, elsője a’ Lúthai leányoknak? a’ te Oskárod olly szép vala e mint a’ korány’ szép fénye? olly ékes volt e ő fegyverében?”

osszián. Élesztő a’ te éneked Ossziánnak füleiben, lyánya a’ folyamos Luthának. Te rémárny’ szavát hallád mély szunnyadalmad’ álmában, midőn szemedre zsibbadás szálla a’ zajgó Morruh’ partjain? Bárdoknak hallád énekeiket leszállván a’ vadászat’ szirttetőjiről a’ magas nap’ vídám reggelén? Bús és kedves a’ te szózatod, Malvína. Lelkem bánatban olvad-el. Van

el, Van

öröm a’ bánatban is, ha a’ szomorgó mellyben béke lakik, ’s elmult a’ fájdalom’ nehéz viadala. De a’ szenvedőt megemészti a’ kesergés, Toskárnak szépalaku leánya. Úgy hervad-el az mint a’ virág hanyatlik a’ nap előtt, midőn reá hevennyel süt, ha megcsapja a’ ragya, ’s feje az ég’ cseppjétől még nehéz. Oh halld, o szép leány, a’ mult idők’ dalát. Ifju korom’ győzelmeit említem.

Vitorláim felköltek a’ Fion-ghal’ szavára, ’s kiszállék Krómán, a’ kies Érinben. Magasan költenek itt Krothárnak, a’ dárdák’ királyának, tornyai. Ifju korában meggyőzte ő ellenjeit, de az agg kor a’ király’ karját erőtlenné tette.

Rothmár fegyvert ránta a’ bajnok ellen, ’s Fion-ghalnak haragja fellobbana. Kiküldé Ossziánt, hogy támadja-meg a’ gonoszt; mert a’ Krómai fejedelem társa volt az ő ifjuságának.

Én előre küldöttem eggy Bárdot. Énekkel lépe ő a’ hősek’ termébe, hol Króthár fegyverei köztt űle elholt szemmel, megőszült hajjal. Fejér fürtjei botjára tekergőztenek, ’s akadozva eggy éneket dalla, a’ régi évek’ történetét, midőn fegyverűnk’ zörgése fülét meghatá. Ekkor felkölt, ’s kinyújtotta felénk kezét.

Idv, idv neked, nemes gyermeke a’ győzedelnek! mondá a’ fejedelem. A’ Króthár’ karjának ereje elenyészett! Oh ha most is úgy bírnám még villogtatni a’ pallost, mint a’ napon midőn Fion-ghal megnyerte a’ csatát Szruthának görbe völgyében! Ő volt a’ bajnokok’ bajnokja. De nem volt híretlen az erős Króthár is. Az én díjom magasztalás lön, ’s Fion-ghal nekem adá a’ Kalthár’ boltos paizsát, ki a’ király’ pallosa alatt esett-el a’ csatában. Látod azt magasan függeni a’ falon? Króthár világtalan, szemei elhomályosodtanak. Hasonló e a’ te karod, Osszián, atyádnak erejéhez? Nyújtsd ide azt, Osszián, az öregnek.

Oda nyujtám az öregnek, ’s az öreg azt megfogá. Sóhajtás költ küzdő mellyéből, ’s szemeiből könyűk folytanak.

Erős vagy te is, úgy monda Króthár, de nem mint a’ Morva’ királya. Ki hasonló hozzá a’ csatának minden bajnokjai közzül? Készítsétek az áldomást termemben; Bárdjaim zengjék énekjeket. Bajnok jelene-meg bástyáid között, nemzete a’ zengő-folyamú Krómának!

’S ím páráz az áldomás, dalok zengenek, öröm tölti-el a’ palotát, de sóhajtásoktól zavart öröm, mert a’ szíveket fájdalom homályosította-el; hasonló a’ hold’ bágyadt fényéhez, melly az egen végig-ömöl. Az ének elhallgata, ’s megszóllalt az agg király. Könyűk nélkül szólla a’ bajnok, de szavai sóhajtástól dagadoztanak.

Fion-ghal’ magzatja, látod e a’ bús éjszakát Króthárnak örömei köztt? Nem volt gyász az én vacsoráim körül, midőn még éltek harczom’ küzdőji. Örömem nagy vala az idegenek előtt midőn áldomásaimban még ragyogott gyermekem. De ő nekem elhunyt sugár, ’s nem hagya hátra semmi fényt. A’ sebek’ csatájiban esett-el ő, fija a’ hatalmas Fion-ghalnak, ’s énelőttem esett-el. Rothmár, a’ fűvel-gazdag Tromlán, meghallá hogy szememet homály fedi; meghallá hogy kardom gyenge, ’s hogy az a’ lantok’ palotájában rozsdásodik. Meghallá ezt, ’s negédje’ tüzével úgy jön, mint eggy fergeteg, Krómára. Népem lehullott kardjától a’ csatában. Lángolva haragomban megragadtam fegyveremet. De mit tehet a’ vak öreg? Hasztalan tapogattam az éjjelben. Jaj hogy vissza nem térnek a’ napok, az erőnek napjai, midőn megvertem a’ csaták’ mezejét, midőn hírt és dicset vontam magamra a’ küzdésben!

Vadászatjából hon tére fiam, a’ barnafürtü Fovargormó. Fiatal karja még soha sem ránta a’ csaták’ kardját, még erőtlen vala viselni a’ paizst. Magasan vert ifju szíve; szemei szikrátszóró lángok voltanak. Látta atyjának tántorgó lépéseit, ’s pirúlással költ-ki mellyéből sóhajtása.

Krómának királya, mondá, fohászkodásid azért emelkednek e, mivel neked nincsen fiad? azért e mert Fovárgormód még nem erős? Atyám, én kezdem érzeni magamat; ifjuságom’ fegyvereit már forgattam, már kirántottam kardomat, ívem’ idegét feszítettem már: férjfi-erő ékesíti gyönge koromat. Én szembe kelek a’ vér’ mezején Rothmárral. Magas tűzzel lobog lelkem.

Krothár. Menj, fiam, kelj-ki Rothmárral a’ te aczélodban; de bocsáss előre más harczolókat, hogy nekem zengjenek megtérő lépteid. Nem lát téged szemem aczélfegyveredben, barnafürtü Fovárgormó!

Ment, kikölt Rothmárral, ’s elesett. Az ellenség közelít a’ vendéglő Krómához; az közelít, a’ ki szép gyermekemet megölé, ’s felénk nyujtja dárdájának hegyét.

Nincs ideje, mondám, töltögetni a’ csigákat, ’s megragadtam a’ dárdát. Haragom’ lángját látták feleink, ’s felszökdelltek az áldomástól. Végig-menének éjjel a’ pusztán. A’ reggel szürkűle keletben. Zöldellve nyilt előttünk eggy keskeny völgy, végighasítva eggy kerengő folyamtól. Annak szélén állt a’ kevély ellenség csillámló fegyverében. Megküzdénk hosszában a’ völgynek; a’ nép megszaladt, ’s Rothmár kardom alatt esett-el. Minekelőtte a’ nap még leszállt enyészten, Rothmárnak fegyverét Krothárnak adtam. A’ világtalan hős végig-tapintá a’ fegyvert, ’s lelkét öröm vídította.

A’ nép áradva jött a’ teremhez, ’s megcsendültek a’ csigák. Felébredt a’ lantok’ zengése; öt Bárd versenyt éneklé, a’ bajnok’ fija’ dicsét, az Osszián’ dicsét, a’ nagy király’ fijaét.

Nagy volt Krómán az öröm; diadal tére-vissza és béke. Az éj csendben nőve-fel, ’s örömben a’ reg. Az éjszaka’ homályában elő nem jött az ellenség, nem rántogatta fegyverét reánk. Örűlt a’ Krómai nép hogy Rothmár elesett.

Én hallatám szavamat az elesett Fovárgormó’ dicsére, midőn őtet a’ vitézek sírba eresztették. Krothár búsan hajlott fijára, ’s sóhajtása többé nem hallatszott, mert a’ sebet mellyén kereste, mellyén lelte. Öröm tündökle bánatjából. A’ világtalan bajnok nékem jött, megfogta kezemet, ’s így szolla:

Hegyzett dárdáknak királya, fiam diccsel dölt-el; a’ fiatal harczoló meg nem szaladt a’ völgyen. Hiba nélkül ment ellenébe a’ halálnak, midőn az ellenség’ egész erejére tolakodott. Idv az ífju vitéznek, o fejedelem, kit magasztalás fog-körül a’ halál’ borzasztásai köztt! Nem látja a’ paizsok’ termében kikaczagtatni sorvadó kezét. Neve él az énekekben, ’s őtet szűzek siratják. De az öreg, kinek bátor ifjuságát elborította a’ dicsőség, távol a’ csatáktól, ellankad, ’s őtet feledik a’ kikkel eggyütt éle. Elsüllyed homályába, ’s tulajdon gyermekei sem siratják. Öröm fogja-körül ravatalát, ’s hírének kövét senki sem áztatja siralmaival. Idv az ifju vitéznek, o fejedelem, kit magasztalás fog-körül a’ halál’ borzasztásai köztt.

KUCHULLIN’ HALÁLA.

FOGLALAT.

Minekutána Fion-ghal Szváránt Érinből elverte (lássd Fion-ghalt), Kuchullin, gyámatyja a’ kisded Kormáknak, ismét általvette ennek képében az országlást. Most ellene Torláth lázada-fel. Kuchullin elébe méne a’ pártosnak, ’s vele a’ Légó mellett megviv, ’s őtet levágja. De midőn a’ megfutamlottakat űzné, eggy nyil által keresztül-veretik, ’s más nap, éveinek virágában, meghal.

OSSZIÁN.

A’ szél Fion-ghalnak zúg e pajzsán? elfolyt idők’ szózatja zeng e hajlékomban? Zengj tovább, te édes szózat; mert te kedves vagy füleimnek. Te örömben viszed-el nekem az éjt. Zengj tovább, o Braghéla, leánya a’ szekerek’ Szorglánjának.

Braghéla. Az a’ kőszál’ fejér habzatja, ’s nem Kuchullinnak vitorláji. Gyakorta képzik nekem a’ megcsaló ködök kedvesemnek hajóját, midőn valamelly rémárnyt fognak-körül, ’s szürke örvényeiket a’ szélben elterjesztik.

Mit halasztád megjöttödet, te fija a’ nemes Szemónak? Négyszer tére az ősz a’ maga szeleivel, ’s feldagasztá Tongromnak tengerét, miolta, távol Braghelától, tusák’ morajában mulatsz. Halmai a’ ködös szigetnek, mikor fogtok vissz-hangzani vadászatjától? De titeket felhő sötétít. Hijába kiáltoz a’ búsongó Braghéla. Az éj alkonyodva száll-alá; a’ tenger’ arcza eltűn. A’ fajtyúk szárnya alá rejti-el fejét. Az olló a’ rengeteg szarvasainál

szarvainál [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

aluszik. A’ reg’ tüze mellett felébrednek ők, ’s legelni fognak a’ mohos folyam körül. Nekem a’ reggel eggyütt fognak csorogni könyűim, ’s sóhajtásaim visszatérnek az estvéllyel. Ha jelensz-meg te fegyveredben, királya a’ mohos Túrának?

Osszián. Nyájas a’ te zengzeted a’ fülnek, leánya a’ szekerek’ Szorglánjának. Vond-vissza magadat a’ csigák’ terméhez, az égő tölgynek fénye mellé. Figyelj a’ tenger tompa zugására; az a’ Dunszkaich’ falai alatt hányja habjait. Hagyj alvást szállani kék szemeidre, hagyd

hagy

álmaidhoz érkezni a’ hőst.

* *

Kuchullin a’ Légó mellett ül, a’ vizek’ sötét habzása mellett. Éj fogá-körül a’ hőst. Serge száz égő tölgy körül terült-le. Messzére önti párázatját az áldomás. Karil eggy tölgy’ árnyában űl, ’s veri a’ szózatos lantot. Ősz haja ragyog a’ tűz fényében. Őtet körülsuhogják az éj’ fuvalmai, ’s emelgetik fejér üstökét. Éneke a’ kék Tongorm felől zeng, ’s annak fejedelméről, a’ ki barátja az erős Kuchullinnak.

Karil. Miért vagy te távol, o Konál, a’ vésznek bús napjaiban? A’ dél’ fejedelmei feleggyesültenek a’ szekerző Kormák ellen. Vitorláidat tartóztatják a’ szelek. Téged körülfog a’ kék hullám; de Kormák egyedül nincsen. Szemónak fija vivja csatájit, az idegen hon’ fijainak rettegése, vívja viadalait; ő, mint a’ halál’ lehellete, melly a’ hevenyeg szélben lassún lebeg; tőle veres színbe kél a’ nap, ’s körösded hullnak a’ népek. –

Igy zenge Karilnak éneke, midőn eggy fija az ellenségnek érkezék. Lefordítá a’ hegyetlen dárdát, ’s Torláthnak szavait hozá, Torláthnak, a’ bajnokok’ vezérének Légónak fekete vizei körül, ki ezreket vive harczra a’ szekerző Kormák király ellen, Kormák ellen, a’ ki Temorának zengő hajlékiban távol vala. Ottan tanúlta ő feszíteni az ívet, ottan felcsapdosni atyájinak dárdájokat. Nem sokáig csapdostad te azt, te enyhe fénysugára az ifjuságnak! A’ halál derengve álla melletted, mint a’ holdnak sötét fele nevekedő fénye megett.

Kuchullin felkölt a’ Bárd előtt, ki a’ nemes Torláthtól jöve. Vendéglő csigát nyujta neki, ’s tisztelte a’ dalok’ fiját.

Édes szózatja Légónak, ugy mond, mik a’ Torláth’ szavai. Áldomásomhoz jön ő, vagy küzdéseimhez, a’ szekerző Kentála’ fija?

Vivni jő, felele a’ Bárd, a’ dárdáknak csattogásaihoz jön. Midőn a’ reg szürkülni fog a’ Légó felett, Torláth a’ fenyéren akar megvivni. Szembe szállasz e vele, fejedelme a’ ködös szigetnek? Torláthnak csatázó dárdája rettenetes, mint az éj’ tüzképezetei; felveti azt, ’s hullanak a’ népek. Halál kél kardja villámzataiban.

’S én félem a’ szekerző Torláth’ dárdáját? mondá Kuchullin. Vitéz ő, mint ezer más bajnok, de lelkem örvend a’ tusának. Nem nyugszik a’ kard Kuchullinnak oldalán, régi kornak énekese. A’ reg engem a’ fenyéren érend, ’s ragyogni fog fegyveremnek kék élén. De te ülj-le a’ pusztában, ’s hagyjad hallanunk szavadat. Végy részt a’ vendéglő csigában, ’s értsed Temorának énekeit.

Nincsen ideje örömnek hallani zengését, felele a’ Bárd, midőn tusára kelnek a’ hatalmasok, midőn ők a’ szerént csapnak-eggyüvé mint a’ Légón a’ hullámok’ ereje.

„Miért vagytok illy sötétek, hegyeknek bérczei, elnémult-erdeitekkel? Ormaitok felett nem rezeg semmi csillag, nem világít semmi fénye az holdnak oldalaitokon. Amott halálnak égnek tüzei, ’s Lelkek kelnek-elő a’ köd’ fellegein. Miért vagytok illy sötétek, hegyeknek bérczei, elnémult erdeitekkel?”

’S dalának zengése között visszatért. Karil kísérte szózatját. A’ hangzat elmult örömek’ emlékéhez hasonlíta, felvídította ’s elbúsította a’ lelkeket. A’ hajdani Bárdok’ Lelkei értették azt a’ hegyek’ csúcsaikon. Szelíd lágy hangok folytanak-végig az erdőn; az éj’ csendes völgyei örvendeztenek. Igy mikor Osszián a’ hallgató délben a’ hűs szellőnek völgye között ül, füleihez ér a’ hegy’ méhének döngése. Ollykor a’ lég’ folyamja elkapja a’ kedves zengzetet, de az mindég vissza ’s vissza tér. Ferdén tekint a’ nap a’ térre, ’s a’ bérczek’ árnya nevekszik.

Kezdjétek a’ dalt a’ dicső Fion-ghal felől, mondá a’ hős a’ maga száz Bárdjaihoz; kezdjétek a’ dalt, melly neki olly kedves az éjszaka’ csendében, midőn reá a’ nyugalom’ álma száll, midőn a’ Bárdok’ lantjai távolról rezgenek, ’s a’ fény’ bágyadt ragyogása világítja Szelmának kőfalait. Vagy zengjétek Lárának keservét, a’ Kalmár’ anyja’ bánatját, midőn őt hijába keresték a’ tetőken, midőn ő az ívet meglátta a’ palotában. Karil, támaszd az ágnak Kathbád’ paizsát, ’s hozzá álljon közel a’ Kuchullin’ dárdája, hogy viadalomnak jele keljen a’ korány’ hajnalló fényével.

A’ hős atyájinak pajzsára hajolt, ’s zenge Láráról a’ dal. Távol állanak a’ száz Bárdok, ’s a’ Vezér mellett csak Karil áll. Övéi voltak a’ dal’ szavai; kobzának zengése bús vala: –

* *

Karil. Alklétha az ősz hajakkal, te anyja a’ szekerző Kalmárnak, mit tekintgetsz a’ puszták felé, meglátni fiadnak érkezését? Ama’ sötét folt a’ pusztában nem fiadnak kísérőji. Ez nem Kalmár’ kiáltása. Az a’ távol erdő, Alklétha, az a’ hegy’ szelének üvöltése.

Alklétha. Ki szökik ott a’ Lárán által, te húga a’ nemes Kalmárnak? Alklétha nem látja e dárdáját? De az ő szemei el vannak gyöngülve. Nem Máthának fija e, te én szerelmemnek leánya?

Az eggy elvénhedett tölgy, mondá neki az édest-síró Alóna, az eggy elvénhedett tölgy, meggörbedve Lára felett. De ki jő amott a’ téren? Serény jöttéből bánat szóll. Felnyujtva hozza Kalmárnak dárdáját. Alklétha, a’ dárda vért csepeg!

Alklétha. Ellenjeinek vérét csepegi, te húga a’ szekerző Kalmárnak. Véretlen az neki soha sem tért vissza, nem tért véretlenül soha vissza íve a’ csatából. Előtte olvadott a’ had’ népe. Az halálnak lángja, o Alóna.

Lárnir, ifja a’ bús sietésnek, barátja őneki, hol van

ran [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

az Alklétha’ szülöttje? Fényben tér e vissza hozzánk? csengő paizsának közepette tére e vissza? De te bús vagy és hallgatsz! Kalmár tehát nincsen többé? Ne beszélld nekem, harczok’ fija; mint esett-el ő; nem akarom érteni szavadat sebei felől!

Karil. Miért tekintesz a’ puszták felé, anyja az elesett Kalmárnak? –

* *

Igy zenge a’ Karil’ dala midőn Kuchullin pajzsán feküdt. A’ Bárdok’ kobzaikon nyugosznak; enyhén száll alá minden szemre az alvás. Szemónak fija egyedül vala ébren. Lelkét a’ harcz hánytorgatá. A’ tölgyek’ tüze fogyni kezde; bágyadtan terjede-el a’ veres fény. Eggy gyöngéd szózat hallatszék, Kalmárnak árnya jelene-meg. Búsan lépett elő a’ tűz’ fénye mellett; ágyékán fekete volt a’ seb. Bomlongva röpdesett haja; arczán halvány öröm ült. Úgy tetszék, intése sirjéhez hívá a’ bajnok Kuchullint.

Fija a’ felleges éjnek, mondá Érinnek bajnokja, ’s felkölt, miért süllyeszted te énreám bús tekintetedet, te, árnya a’ nemes Kalmárnak? El akarsz e rettenteni a’ Kormák’ király’ tusáji között, Mathának gyermeke? Karod nem volt gyönge a’ hadban, sem szavad mikor béket javallál. Melly igen el vagy változva, fejedelme Lárának, midőn engem most futni hagysz! De, Kalmár, én soha nem futottam; soha nem rettegtem az éjszakaknak rémjeiket. Kicsiny az ő tudások, ’s karok gyönge, ’s a’ szelek köztt van lakozások. Az én lelkem nő a’ vészben, ’s gyönyört talál a’ fegyver’ csörtetése köztt. Térj-vissza a’ te lakodba; te nem vagy rémje Kalmárnak. Neki múlatság volt a’ küzdés; karja, mint a’ menny’ dörgései.

Vígadva voná-vissza magát szelei közzé a’ Lélek, mert hallotta magasztalását.

A’ reg’ erőtlen fénye felkölt. Elszéllyedt a’ Kathbád’ paizsának zöngése. A’ zöld Ullin’ harczolóji öszveötöltenek, mint sok folyamoknak harsogások. Messze túl hallott a’ Légó’ taván a’ had’ kürtje, ’s a’ hatalmas Torláth megjelent.

Mit jösz te a’ te ezreiddel, Kuchullin? mondá Légó’ fejedelme; én ismerem karodnak erejét. Lelked soha el nem oltható tűz. Miért nem vívunk a’ síkon, hogy a’ sereg lássa tetteinket? Oh hagyd őket minket látni, mint két ordító hullámokat, kik eggy kőszál körül csapnak egymásba; a’ hajós sietve evez-el mellettek, ’s remegve tekint hátra küzdésekre.

Úgy kelsz-fel nekem, mint a’ nap, ’s lelkemet eltöltöd fényeddel, mondá Szemónak gyermeke. A’ te karod, Torláth, hatalmas, ’s méltó az én haragomra. Hátráljatok, Ullinnak hősei, menjetek a’ hegytetők’ árnyas oldalára, ’s nézzétek Érinnek Vezérét, dicse’ ragyogó nagy napján. Karil, mondd a’ hatalmas Kónálnak, ha Kuchullinnak el kell dölni, mondjad neki, hogy haragszom a’ szelekre

felekre [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, kik Tongormnak tengerén üvöltenek. Soha sem vala ő távol a’ csatától, midőn a’ dicsőség’ küzdése költ. Villángtassa kardját Kormák előtt mint az égnek ragyogó sugára; tanácsa zengjen Temorán a’ veszélynek napjaiban.

’S előre-rohant aczéljának csöngésében, mint a’ Lódai rettenetes Lélek, midőn fergeteg’ zajgásában jő, ’s szemeiről csatákat ráz. A’ felleg’ hullámjai által hordozva Lochlinnak tengerei felett lebeg az, ’s megmarkolja erős pallosát. Szelek emelintik lángfürtözetjét; a’ hanyatló hold’ fénye félvilágot önt bosszús arczára; képe, homállyal elborulva tisztán kél-ki a’ szemnek. Illy irtózatos volt Szemónak vitéz fija dicsőségének napján. Torláth az ő keze által süllyedt-el. Keseregtek a’ Légó’ harczolóji. Öszvegyülnek a’ Vezér körül, hasonlók’ a’ puszta’ fellegeihez. Ezer kard hányá villámjait, ezer nyilak repültenek. Kuchullin úgy álla mint eggy szirt a’ bőgő tengernek közepette. A’ harczolók mindenfelé hullanak; a’ Vezér vérben gázol. Messzére riadoztak a’ setét hegyormok. Előjöttek Ullin’ fijai; a’ Légó mellett elterűl a’ had. Győzött az Érin’ fejedelme. Diccsel tére-vissza a’ csata’ mezejéről, de halványan tére-vissza onnan. Arczának öröme zavarva vagyon; némán görgeti szemeit. Meztelen függ kezéből pallosa; dárdája minden léptével ing.

Karil, mondá titkon a’ bajnok, Kuchullinnak enyész erője. A’ hajdan’ éveihez repültenek-által életemnek napjai. Reg nékem többé fel nem virrad. Keresni fognak engemet Temorán, de nem fognak találni. Kormák sírni fog termében, ’s ezt fogja kérdeni: „Hol az Érin’ fejedelme?” De nevem híres, ’s dicsem a’ Bárdok’ énekében él. Érinnek ifja ezt mondandja magában: „Bár veszhessek, a’ hogy Kuchullin! Őtet mint a’ köntös vette-körül a’ dicsőség, ’s nevének ragyogása nagy.” Oh vonjátok-ki sebemből a’ nyilat! oh tégyetek engem ama’ fa alá, hogy feleim lássanak-meg atyáimnak fegyverekben!

’S elesett Szemónak hatalmas magzatja? mondá Karil, ’s mélyen fohászkodott. Szomorúk Túrának falai, Dunszkaichban bánat lakik. Egyedül van ifjuságod’ nője, egyedül van fija szerelmednek! El fog jőni a’ Szorglán’ leányához, ’s kérdeni fogja, miért sír olly keservvel. A’ falra fogja emelni szemét, ’s nézni kardját nemzőjének. Kérdeni fogja: „Kié e’ kard?” ’s anyjának lelke gyászolni fog.

Ki az amott mint a’ rengetegek’ szarvasa szaladásának zörgéseiben? Vadon pillonganak szemei, ’s keresik a’ nem lelt barátot. O Kónál, fija Kolgárnak, hol valál te midőn az erős elesett? Tongormnak vizei tartottak e fogva? a’ dél’ fuvalmai töltötték e el vitorláidat? Az erősek elhulltak a’ kard’ viadalában, ’s te távol valál tőlök. Oh ne beszéllje ezt senki Szelmában, ne senki az erdős Morva’ térein! Bús lenne értte Fion-ghal, ’s a’ hegyormok’ gyermekei keseregnének.

Légónak sötét habjai mellett emelték-fel a’ hatalmas’ sírját. Luáth nem fekszik messze tőle. Az eldöltnek zengtek a’ Bárdok’ énekei:

„Idv a’ te lelkednek, Szemo’ fija! te hatalmas valál a’ viadalban. Erőd hasonló vala a’ folyók’ erejéhez, gyorsaságod mint a’ keselyűk’ szárnyai. Rettenetes volt ösvényed a’ csatában, ’s kardod után halál lépdelt. Idv a’ te lelkednek, Szemó’ fija, szekérintézője Dunszkaichnak!”

„Te nem estél-el bajnokok’ kardja által, az erősnek dárdája nem itta véredet. Szélben jöve messzéről a’ nyil, mint a’ halál’ fúlánkja. Nem tudta azt az erőtlen’ keze, melly a’ ternyő-ívet rántotta. Idv a’ te lelkednek sírodban, fejedelme a’ ködszigetnek!”

„Eltűntek Temorán az erősek, ’s Kormáknak terme üres. A’ király búsan tölti ifjuságát; nem látja visszatértedet. Elnémult pajzsodnak csöngése; ellenségei körösded felgyülöngenek. Nyugalmad légyen csendes a’ sírben, te harczok’ intézője Érinben!”

„Braghéla nem reményli érkeztedet, nem látja vitorláidat a’ tenger’ habjai köztt. Nem lépdel a’ vizek’ szélén, nem hallgatja, ha dallnak e a’ hajózók. A’ csigák’ termében ül, ’s nézi a’ hatalmas’ fegyverét, kit a’ halál’ karja megragadott. O leánya a’ szekerző Szorglánnak! áldott légyen lelked az halálban, te királya az árnyas Turának!

DARTHÚLA.

FOGLALAT.

Uznóth Éthai fejedelemnek, Zlisszamától, a’ Szemó’ leányától ’s Kuchullinnak testvérétől, három fijai lettenek. Ezek áltmentek Érinbe, hogy ott Kuchullin alatt magokat fegyverben gyakorolják. Kikelvén Ullinban, megérték hogy bátyjok elesett, ’s Náthosz, noha még ifjú, általvevé a’ sereg’ vezérlését, ’s Kairbárt sok csatákban megverte. Kairbár gyilkosúl megölte Kormákot, ’s a’ sereg elálla Náthosztól. Ez tehát Ullinba ment, hogy onnan honjába térjen. Itt Darthúla, Kollának leánya, megszerette őtet, ’s eggyütt ment vele. A’ szelek a’ hajót a’ Túrai révbe verék, mellyet Kairbár, ki ége Darthuláért, olly szorosan körülfoga, hogy belőle kievezni lehetetlen volt. A’ három testvér vitézül harczolt, de szerencsétlenül. Darthúla is a’ csatába ment, ’s a’ szeretet’ ifju’ holt testén hal-meg.

Szép vagy te, leánya az égnek, arczodnak hallgatása kedves! Kies alakban ballagsz-elő. Kék lépteidet keletben csillagok’ villogása kíséri. Feltünteden örvendenek a’ felhők, o hold, ragyogtatva homályos oldalaikat. Ki hasonló tehozzád az egen, o lyánya a’ hallgató éjnek. Előtted megszégyenülnek a’ csillagok, ’s elfordítják zölden-ragyogó szemeiket. Hova térsz-el ösvényedről, mikor arczodon nő az árny? Vagynak e néked termeid, mint Ossziánnak? Te bánat’ homályában lakol e? Testvéreid lehulltanak az égről? A’ kik teveled eggyütt játszottanak az egen, nincsenek e már? Úgy van, szép ragyogvány, ők elestenek, ’s te gyakorta térsz-el sírhalmaidhoz

síralmaidhoz

. De lészen eggy éj, hogy te is elhullasz, ’s elhagyod az egen kék ösvényedet. Akkor felemelik fejeiket a’ csillagok, ’s a’ kik előtted pirultanak, örvendeni fognak. Most tégedet még fény ölel-körül; pillants-alá légi kapuidból, o szép hold. Szél, told-el a’ fellegeket, hogy, az ég’ leánya lenézzen, hogy ragyogjanak a’ csalitos ormok, ’s a’ tenger elcsillapodva hányogassa hullámjait.

Náthósz a’ síkon jár, és Althósz, az ifjuság’ fénysugárai. Őket közelre követi testvérek Ardán. Lépdelnek futásoknak homályában; Uznóthnak fijai az éjszakában lépdelnek Kairbárnak dühe előtt. De ki dereng bánatjában mellettek? Az éj elfedte az ő szépségét. A’ tenger’ szelében sóhajt haja

haza [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, köntöse setét redőkben foly-széllyel. Hasonló ő a’ lég’ nyájas Szellemében az árnyas ködnek közepette. Ki volna ha nem Darthúla, elsője

elője [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

az Érin’ leányainak? Futott Kairbárnak szerelme előtt a’ kékpaizsú Nathósszal. Téged megcsalának a’ szelek, o Darthúla, ’s elvonták Éthát vitorláid elől. Náthósz, ezek nem a’ te halmaid, ez nem a’ te tengered’ tajtékzása! Kairbárnak közel vagynak palotáji; az ellenség’ vára magasra nyujtja-fel itt fejét. Zölden tolja fejét Ullin a’ tengerbe, ’s a’ hajót Túrának öble fogja-bé. Hol valátok déli szelek, midőn kedveseim megtévedtenek? A’ síkon nyargalóztatok, ’s üztétek a’ bogács’ szakálát. Oh zúgtatok volna bár a’ Náthósz’ vitorlájiban, míg az Éthai hegyek felköltenek, mig fellegeikbe nyultanak, ’s láthatták volna visszatérő Vezérjeket. Sokáig valál oda, o Náthósz; elmult visszatérted’ napja.

De téged szépnek lele az idegen hon, te szép valál Darthulának szemeiben. Arczod ollyan vala mint a’ korány’ fénye, hajad mint a’ holló’ szárnyai. Lelked nemes és szelíd, mint a’ lenyugovó nap; szavaid mint a’ sás’ suhogása, mint Lórának hömpölygései. De ha a’ tusák’ moraja költ-fel, akkor fergetegnek tengere valál. Rettenetes vala fegyverednek csattogása; futásod’ zöngése előtt tüntek a’ hadak. Illyen valál te midőn tégedet meglátott Darthúla mohos tornyának fokairól, Szelamának magas tornyáról, hol az ő nemzőji lakoztanak.

Szép vagy te, o idegen, monda ő, ’s reszketve költ-fel szíve; szép vagy te a’ küzdés között, barátja a’ megölt Kormáknak. Mit tolakszol te elő a’ te erődben, pirosló orczáknak ifja? Kevés kezeid vannak neked, hogy megvívj a’ komor Kairbárral. Oh volnék bár szabad az ő szerelmétől, hogy örvendezhetném előtted, o Náthósz! Idv, idv az Éthai kőszálaknak! ők látják vadászatjának lépteit; látják fejér keblét, midőn fekete haját lebegtetik a’ szellők.

Ezek valának a’ te szavaid, o Darthúla, Szelamának mohos tornyain. De tégedet most éj környel; a’ szelek megcsalák vitorláidat. Megcsalták vitorláidat, o Darthúla! Visítva szól üvöltő szózatjok. Némulj-meg eggy kisség, éjszaknak szele; engedd hallanom a’ szép leány’ szavát. A’ te szavad kies, o Darthúla, az üvöltő vihar között.

Darthúla. Ezek Náthósznak kőszálai e? az ő folyamjainak harsogása é ez? Uznóthnak éji termeiből pislog e ama’ fény. Köd szállong az egész tájon; távol van a’ fény, és erőtelen. De a’ Darthúla’ lelkében egyedül Náthósz a’ fény. Fija a’ nemes Uznóthnak miért e’ fuldokló’ sohajtás? Mi idegenek’ földén vagyunk e bajnokja a’ palotás Éthának?

Náthósz. Ezek nem az Étha’ kőszálai, ez nem az ő folyamjainak harsogása. Nem csillog itt fény az Éthai hajlékokból; azok innen távol vannak! Mi idegen földön vagyunk, a’ szekerző Kairbár’ honjában. Minket megcsaltanak a’ szelek, o Darthúla; itt Ullin emelinti ormait. Te Althósz, menj éjszak felé; te Árdán járj a’ tenger’ szélén, hogy az ellenség a’ sötétben ránk ne jőjön, ’s elenyésszen reményünk meglátni Éthát. Én ama’ mohos bástyára mégyek, kikémleni ki lakozik ama’ világnál. Nyúgodj te itt, o Darthúla; nyúgodj békében, nyájas fény. Náthósznak kardja véd téged, melly hasonló az ég’ villámjaihoz.

’S ment. A’ leány magában maradott; hallotta a’ habok’ torlását. Nagy köny áll az ő szemében. Náthósznak térte felé szögzi tekintetét. Minden fuvalomra reng lelke. Fülel lábainak dobogásai után, ’s lábainak dobogását nem hallja.

Darthúla. Hol vagy te, fija az én szerelmemnek? Itt engem a’ vész’ ordítása környell. A’ felhős éj olly igen bús, ’s Náthósz hozzám vissza nem tér. Mi késlel, fejdelme Éthának? Reá ötlele e a’ fejdelem az ellenségre az éjben? Visszatért; de arcza bús vala. Látta az elesett Kormákot. Ezek Turának falai voltak. Kuchullinnak rémlelke fenn járt benne. Mélyen sóhajtgatott-fel mellyéből, ’s szemeinek félig elaludt tüze rettenetes volt. Ködszobor vala dárdája, ’s a’ csillagok homályosan pillogtak-keresztül árnyalakján. Szava mint a’ szél, melly öblösen fú-keresztűl az üregeken. Szeme hasonló eggy távol fényhez, ’s bánatnak ígéjit szóllá. Náthósznak lelke bánatos vala, mint a’ nap a’ ködök’ reggelein, ha arcza nedves és zavart.

Miért illy búsan, Vezére Éthának? mondá Kollának kellemes leánya. Te fénynek folyamja vagy a’ Darthúla’ szemeiben. Az ő öröme Náthósz. Ki barátom nekem Náthószon kivül? Atyám, bátyám elestenek; Szelamában hallgatás lakik, ’s honomnak kék folyamjai körül bánat lebeg. Barátim Kormákért estenek-el; az erőseket az Érin’ harczai ölték-meg. Oh halld, Uznóthnak nemzettje, halld, oh Náthósz, bánatom’ okát.

Est szürkűle a’ térmezőn; a’ szem előtt enyész a’ folyamok’ kékje; tévedezve zúzá a’ szél a’ Szélamai tetők’ bérczét. Űlésem eggy fának alatta volt, közel őseimnek falaikhoz. Lelkem előtt elméne Truthil, testvére a’ leghűbb szeretetnek, ő, a’ ki távol vala tőlem a’ szekerző Kairbár’ hadai köztt. Dárdájára támaszkodva íme jön ősz fürtjeiben Kolla. Süllyedt képe bús, lelkében aggalom lakik. Oldalán kardja a’ hősnek, kezében atyájinak sisakja. Dagadt a’ küzdés’ óhajtása keblében; elrejteni igyekezett könyűjét.

Darthúla, leányom, úgy mond, Kollának törzsén te vagy az utolsó. Truthil eldölt a’ tusában; Szelamának fejdelme nem él. Kairbár közelít sergével Szelamának tornyos falaihoz. Kolla ki akar kelni dölyfének, ’s bosszút áll fija’ holtáért. Hol lelek én néked menedéket, o Darthúla, a’ barna hajjal? Te nyájas vagy, mint a’ nap’ fénye, ’s barátid elhullottanak.

’S eldölt ő, a’ csaták’ fija? kérdém fojtó sóhajtozással. Truthilnak nemes lelke megszünt e ragyogni a’ dicsőség’ mezejében? Ez ív nekem ótalom, Kolla; én tanultam lőni a’ vadat. Kairbár nem ollyan e mint a’ rengetegek’ szarvasa?

Öröm derült az öreg’ arczán, ’s szemeiből könyár fakadozott, ’s Kollának ajka rebegett. Ősz szakála fellebbent a szélben. Te, úgy mond, testvére vagy Truthilnak, lelked az ő tüzében ég. Vedd, Darthúla, e’ dárdát, vedd ez ércz paizst, és e’ csillogó sisakot, zsákmányait ifju napjaimnak. Ha Szelamán ragyogni fog a’ korány’ sugára, elébe megyünk a’ szekerző Kairbárnak. Tarts mindég közel a’ Kolla’ karjához, vonulj mindég pajzsának árnya alá. Eggykor téged védhetett atyád; most reszket öregségében karja. Kezének ereje oda van, ’s lelkét bánat marczonglja.

Aggásban tölténk az éjt. A’ reg’ fénye felkele. Én a’ tusának fegyverében ragyogtam, ’s előttem az ősz bajnok hágdosa. Szelamának férjfiai öszvegyültek csengő pajzsa mellé. Kevesen voltak a’ harczolók a’ csatának mezején, ’s hajaik mind fejérek. Az ifjak Truthillal hulltanak-el a’ szekerző Kormák’ csatájában.

Társai ifjuságomnak, úgy monda a’ fejedelem, ti engem így nem láttatok. Igy én nem léptem viadalra, midőn kardom alatt a’ nagy Kenfáda elesett. De titeket is bú nyommaszt. Előjön az évek’ homálya mint a’ puszták’ ködje. Pajzsomat elnyűtte az idő; kardom fenn függ a’ maga helyén. Ígyen szóllék vala lelkemhez: Csendes légyen a’ te estvélyed, kimultod eggy elhaló fénysugár. Visszatért reám a’ fergeteg, ’s lehajt mint a’ megvénhedett tölgyet. Ágazatim öszvetördelőztek Szelamán, gyökereim rengenek. Hol vagy te, én szekerző Truthilem, elhullott harczolóiddal? Te hallgatsz ’s eltűnsz a’ viharban! Atyádnak lelke keserg értted! De tovább nem fogok kesergeni. Kairbár vagy Kolla ledől. Érzem, visszatér karom’ erője. Szívem a’ csata’ zörgésére szökdel.

Kolla bajnok kirántá kardját, villogtak az élek harczolójinak markaikban. A’ víz’ szélén vala menések, ’s ősz hajaik úsztak a’ szélben.

Kairbár a’ csiga’ örömei köztt űlt Lénának hallgató síkján. Látá közelítni a’ bajnokokat, ’s jelt ada Vezéreinek. Mit beszélljem én Náthósznak, mint költ-fel a’ csaták’ moraja? Én téged ezreidnek közepette láttalak. Ollyan valál közöttök, mint a’ menny’ villámja; szépen lángol fénye, de rettenetes, ’s szikrázó csapása népeket ront. Kolla emlékezett ifjusága’ csatájiról, ’s dárdáját előragadá. De íme sipít eggy nyil, ’s áltlikasztja oldalát. A’ bajnok ledölt pengő pajzsára. Lelkem eltompúla rettentében. Felébe tartám a’ hősnek vértemet, de kelő keblem kitetszett. Kairbár előjöve dárdájával, ’s meglátta a’ Szelamai leányt. Öröm szökelle barna képébe, ’s keze elejté a’ felrántott dárdát. Megásatá a’ sírt Kollának, ’s engem, a’ sírót, Szelamába vitt. Szerelemnek szavait mondá nekem, de szívem szomoru vala. Láttam őseimnek pajzsaikat, ’s a’ szekerző Truthil’ hadipallosát; láttam a’ megholtak’ vértjeiket, ’s könyek áztaták orczáimat.

’S te akkor érkezél-meg, o Náthósz, ’s a’ komor Kairbár megszaladt, mint a’ hogy a’ puszták’ szele szalad-meg a’ reggel’ sugára elől. Vitézei nem voltak közel hozzá; ’s aczélodnak karja gyönge volt.

Miért illy búsan, Étha’ fejedelme? mondá Kollának szép leánya.

Én, felele Náthósz, ifjuságom olta vivtam csatákban. Karom még nem emelheté a’ dárdát, midőn a’ veszély jöve. Lelkem ragyog ellenébe a’ harcznak, hasonló a’ szűk zöld völgyhez, mellybe a’ nap kiönti sugárait, minekelőtte szép fejét vészbe rejti; bús örömet érez a’ vándor, ’s lassan látja közelítni a’ homályt. Lelkem lángola a’ veszélyben míg még láttam a’ Szelami leányt, míg tégedet láttalak hasonlót a’ csillaghoz, melly éjjel fényt lövell az halomra. Lassan fergeteg közelít, ’s el akarja fogni a’ szép fényt.

Idegenek’ honjában vagyunk! bennünket megcsalának a’ szelek, Darthúla! Feleink’ ereje nincs közel, nincsenek közel az Éthai tetők. Hol lelek én neked békét, leánya a’ hatalmas Kollának? Náthósznak testvérei vitézek, ’s saját kardja sokat villogott csatákban; de mik az Uznóth’ gyermekei Kairbárnak rettentő serge ellen? Oh, ha a’ szelek ide fútták volna vitorláidat, Oskár, feje a’ fejdelmeknek! Te megígérted, hogy segélleni fogod a’ megölt Kormák’ feleit. Úgy markom erős volna, mint a’ halál’ lángoló villámjai. Kairbár remegne palotájában, ’s a’ szép Darthúlát béke környellené. De miért csüggedsz-meg, lelkem? Uznóthnak fijai győzhetnek.

’S győzni fognak, o Náthósz, mondá a’ leány, visszatérő bátorságában. Darthulának szemei soha nem fogják látni a’ komor Kairbár’ palotáját. Add nekem ez ércz fegyvert, melly éjjeli tüzekben villog. Látom őket fekete hajójikon; Darthúla meg fog vívni velek. Szelleme a’ nagy Kollának, téged látlak e ama’ felhőn? Ki az a’ bús ismeretlen melletted? Truthíl e, a’ szekérnek intézője? Annak lakját lássam e én, a’ ki Szelamának fejdelmeit megölte? Nem, nem, szerelmemnek Lelkei; Darthúla látni nem akarja, nem fogja.

Náthósznak arczán öröm terjede-el, midőn a’ leány’ szavait hallá.

Náthósz

náthósz

.Szelamának leánya, te nekem szívembe ragyogsz. Most jer a’ te ezreiddel, Kairbár, Náthósznak ereje megtért. Soha nem fogod te hallani, megaggott Uznóth, hogy fiad megszaladt. Emlékezem mit mondál Éthán nekem, midőn vitorláimat szélnek eresztém, midőn vitorláimat Érin felé fordítottam, Túrának mohos kőfalaihoz. Náthósz, mondád, te Kuchullint mégy látni, a’ pajzsok’ királyát, a’ bajnokok’ fejedelmét, ki soha nem futott a’ veszély előtt. Ne hagyd gyöngének lenni karjaidat, ne szállja-meg lelkedet soha a’ megszaladás! hogy Szemónak fija ezt ne mondhassa: Gyáva az Éthai nem! Szava elhathatna az Uznóth’ füléhez, ’s lelkét elszomoríthatná. Köny csorgott-le orczáján, ’s nekem adá e’ villángzó kardot.

Elértem a’ Túrai révbe, de Túrának csornokjaiban hallgatás uralkodott. Körösded tekinték, ’s nem leltem eggyet is, a’ ki nekem Szemónak fija felől hírt adhatna. Elmentem a’ csigák’ palotájába, hol az atyák’ fegyverei függtenek; de eltüntek a’ fegyverek, ’s a’ vén Lámhor könyűkben űle.

Honnan e’ fegyverzördűlet? kérdé Lámhor, ’s felkele. Rég olta távol vagyon Túrának bús falaitól a’ dárdák’ villogása. Ti a’ tenger’ habjai felől jőtök e, vagy Temorának gyászoló palotájitól? Mi, felelénk, a’ tengeren jövünk Uznóthnak magasra-felnyult tornyaiból. Mi Zlisszamának gyermekei vagyunk, a’ szekérintéző Szemó’ leányaé. Mondd-el, fija a’ hallgató csornoknak, hogy a’ Túrai fejedelem? De mit kérdje ezt Náthósz, látván könyűidet? Mint hulltak-el az erősek, magányos Túrának fija?

Nem a’ szerént, felele Lámhor, mint az éjnek hulló csillaga, melly végig-lángol a’ homályon ’s eltűn. Ollyan vala ő mint a’ tűzképzet, melly távol tartományok felett függ; halál kíséri veres futását, ’s jele a’ vért-omlasztó hadnak. Búsak a’ Légó’ vízszélei, bús a’ pusztító Lára’ bőgése. Ott hulla-el a’ hatalmas bajnok, te fija a’ nagy Uznóthnak.

Tehát a’ csatának közepette hullott-el! kiáltám előre-tört fohászkodással. Karja erős volt a’ viadalokban; feketén lebegett kardja körül a’ halál.

Közelíténk Légónak bús széleihez, ’s reá-találtunk magasan-költ sírjére. Hadakozó társai ott feküsznek, ott édesdalu Bárdjai. Három nap keseregtük a’ bajnokot, a’ negyediken Kathbádnak paizsát megcsapkodánk. Örülve gyültek-öszve körűltem a’ bajnokok, ’s rázták fent-hegyü dárdájikat.

Korláth közel vala hadaival, a’ szekerző Kairbár’ barátja.

Nekik estünk mint eggy éji özön, ’s hőseik elhulltanak. Midőn a’ nép felébredt a’ völgyben, megláták véreket a’ reggelnek világánál. Mint a’ köd-gömbelyeg, úgy torlódánk Kormáknak zengő palotájához. Felrántánk a’ csillámló kardokat, hogy az Arthó’ gyermekét védjük, ’s Temorának hajlékai üresek voltak. A’ kisded Kormák elesett, Érinnek királya nem vala többé.

Ullinnak fijait gyász borította-el. Búsan vonúltak-vissza, hasonlók a’ homályos felleghez, melly a’ földet, sokáig esővel ijesztgeté, ’s a’ hegyek megett elhúzódik. Uznóthnak gyermekei bánattal elborítva tértek Túrának harsogó révéhez. Elmentünk Szelama mellett. Kairbár kitért előttünk, mint a’ Lánó’ ködje, mellyet maga előtt tol a’ fergeteg.

Akkor láttalak téged, Darthúla. Hasonló valál te a’ nap’ sugárához Éthán. Szép, mondám, itt ez a’ súgár! ’s mellyem’ sohajtások dagaszták. Előjövél, Darthúla, a’ te szépednek Éthának bús fejedelméhez. Megcsaltanak bennünket a’ szelek, leánya Kollának, ’s közel az ellenség!

Közel van, o Náthósznak fergeteg erője; hallám a’ fegyvercsörgést a’ parton, láttam az Érini lobogó’ homályos csikjait. Ismérhetőleg hallatszék-ki minden más kiáltás közzül a’ Kairbár’ szava, hasonló a’ Kromla’ omló folyamja’ ordításához. Látta ő a’ tengeren hajónkat, míg az éj leszállt homályában. Népe a’ Lénai térre vigyáz-fel, ’s ezer kardokat rántogat.

Rántson bár tízezeret! mondá Náthósz bosszús hahotával! a’ szekerző Uznóth’ gyermekei a’ veszély előtt rettegni nem fognak. Miért hánykodál te tajtékidnak teljében Érinnek ordítva-bőgő tengere? légnek üvöltöző viharai, miért száguldozátok ti fekete szárnyaitokon? Azt hivétek e, viharok, hogy ti itt tarthatjátok Náthószt? Nem, nem, éjnek gyermekei! őt csak saját lelke tartóztatja. Álthósz, hozzd-elő nekem atyáink’ fegyverét; látod mint villog a’ csillagok’ ragyogásában. Hozzad-elő Szemónak hadakozó dárdáját, ott áll az, a’ fekete-orru hajón.

Álthósz ment, ’s hozta a’ fegyvert, ’s Náthósz belé rejté izmos deli tetemeit. Szép vala a’ fejedelem’ menése, ’s szemének öröme rettentő volt. Nézte közelíteni Kairbárt. A’ szél végig-zúgá hajait. Szótlan áll mellette Darthúla. Tekintete a’ fejedelmen függött. Küzdött elrejteni a’ mellyfeszítő sóhajtást. Két köny csordúla-ki némán szemeiből.

Álthósz, én ama’ szirtben eggy üreget látok, mondá a’ fejedelem; menj, vidd oda Darthúlát. Hagyjad erősnek lenni védő karodat. Mi, Árdán, szembe kelünk az ellennel. Hívjad viadalra a’ fekete Kairbárt. Oh, bár jőjön fegyverének csöngésében! Csak te menekhessél-meg a’ veszélytől, Darthúla! Ne fordítsd a’ Náthósz’ eldöltére szemedet! Rántasd-fel a’ vitorlákat, o Álthósz, a’ hon’ zengő erdeji felé. Beszélld-el Étha’ királyának, hogy fija fénnyel dőle-el, hogy kardom nem rettegé a’ csatát; beszélld-el néki, a’ hősnek, hogy én ezerek között estem-el, ’s bánatjának örömét hagyjad igen nagynak lenni.

Kollának leánya, hívjad-elő a’ leányokat Éthának zengő hajlékához. Hagyjad kelni az ő énekeiket Náthoszért, midőn előjön az árnyas ősz. Bár az ő magasztalását a’ Kónai szózat zengené! úgy lelkem örvendezve sikoltozna a’ hegy’ szeleinek üvöltéseik között.

Osszián

osszián

.Magasztalni fog, oh magasztalni fog téged az én szózatom, fejedelme az erdős Éthának! Miért nem voltam én Éthán midőn a’ harcz’ ordítása felkölt! úgy Ossziánnak kardja védett volna tégedet, vagy maga is elhullott volna a’ téren.

Szelmán űltük azt az éjet a’ nagyerejü csigák körül. A’ szél tépdelte az agg tölgyeket, a’ hegy’ lelke ordítva fútt. Eggy szellő végig-méne a’ palotán, ’s gyöngén érinté-meg lantomat. A’ hang mély volt és szomoru, mint a’ síroknak éneke. Azt legelébb Fion-ghal hallá-meg, ’s mellyének torlott fohászkodásai dagadtanak.

Bajnokjaim közzül elhullott eggy némelly, monda Morvának királya. Hallom a’ hárfán az halál’ hangját. Osszián, verd a’ zengő idegeket, hogy ébredezzen a’ bánat, ’s az elhalóknak lelkeik örvendve szálljanak Morvának erdős ormaira.

Vertem a’ hárfát a’ király előtt; a’ hang mély volt és szomoru.

„Hajoljatok-alá felhőitekről, Lelkei az atyáknak! hajoljatok-alá! rejtsétek-el menésteknek rettentő ijedelmeit. Fogadjátok-el az elhulló Vezért, jőjön távol vidékekről, jőjön a’ hánykodó tengerről. Legyen közel ködöltözete és a’ felhőből-képzelt dárda. Függesszetek oldalára hősszablyájaként eggy félig eloltott tűzalakot, ’s arczát hagyjátok kívánatosnak, hogy felei örvendjenek, midőn árnya nekik megjelen. Hajoljatok-alá felhőitekről, Lelkei az atyáknak!”

Ez vala az én énekem Szelmán a’ szelídzengésű koboz mellett. De Náthósz az Érini parton áll vala, környülölelve az éj’ homályától. Megérté az ellenség’ szavát a’ harsogó habok zajai’ köztt. Csenddel hallá az ellenség’ szavát, ’s dárdáján nyugodott.

Ragyogásaiban megjelent a’ reggel, ’s Érinnek harczolóji előjövének, hasonlók a’ czirmos kőszálakhoz, körülölelve csalitjaiktól. Elszéllyedtenek a’ parton, ’s Kaírbár megálla közepettek. Bosszúsan nevetett ő, midőn meglátá az ellent.

Néki Náthósz rohant a’ maga erejében, de Darthúla hátra nem maradt. Eggyütt jöve ő, ’s felrántá a’ villángzó dárdát. ’S kik azok ott a’ magok fegyvereikben, dagadó kevélységével az ifjuságnak? Azok az Uznóth’ gyermekei, Althósz, és a’ barnahaju Árdán.

Jer, monda Náthósz, jer, fejedelme a’ ragyogó Temorának, küzdjünk-meg itt a’ vízszélen Szelamának fejérkeblü leánya miatt. Náthószt nem fogják-körül harczolóji, ők távol vannak túl a’ tengeren. Miért hozod te ezreidet ellenére Étha’ Vezérének? Te futottál őelőtte a’ csatában midőn az ő dárdája körül harczolóji elszéllyedtenek.

Kairbár. Büszke szív’ fija, ’s az Érini király teveled küzdjön-meg? A’ te atyáid nem voltanak híresek, nem eredtek ők fejedelmek’ neméből. Függnek e az ő termeikben ellenségnek fegyverei? függenek e ott elmult időknek pajzsaik? Kairbár, kit Temora fél, nem küzd-meg pulya emberekkel.

Köny csordúla-ki a’ szekerző Náthósz’ szeméből, ’s öccseire tekintett. Eggyszerre röpültek a’ dárdák, ’s három vitéz elterült. Azután fenn villogott kardok’ tüze. Az Érini sereg hátrál, mint a’ fekete felleg’ prémjei mennek a’ szél’ fuvalma előtt. Ekkor Kairbár kiálta népének, ’s ők feszítik íjaikat. Ezer nyil röpült, ’s az Uznóth’ gyermekei elhulltanak. Úgy hulltanak-el ők mint három fiatal tölgy, melly a’ halmon eggyütt áll vala. Az útas látta a’ szép fákat, csudálkozva gyönyörködött ékes növéseken, A’ puszták’ szele éjjel jött nekik, ’s ledöjté zöld fejeiket. Reggel előjön az útas, ’s ők aszva vannak, ’s a’ halom puszta.

Darthúla néma bánatban állott, ’s látta elesni kedveseit. Szemében nem remeg semmi köny, tekintete vad bánattal tel, arcza halavánnyá lesz. Rebegő ajka tördelt szókat ejt. Sötét haja szállong a’ széllben.

’S az ádáz Kairbár közelít felé. ’S hol, hol most kedvesed, a’ szekerző Vezére Éthának? Láttad e az Uznóth’ csornokját? láttad e Fion-ghalnak barna halmait? Kardom feldulta volna Morvát, ha tégedet a’ szél itt nem tartóztatott volna. Fion-ghal maga is el fogott volna esni, ’s Szelmán bánat lakoznék.

Darthulának karjáról lesíklott a’ paizs. Hómellye kilátszott, de véresen látszott-ki. Nyil vala oldalában. Mint eggy hógomoly esik-alá a’ hegyekről, úgy húlla-le Náthoszára. Haja elborítja a’ kedves’ arczát, vérek eggyüvé csorog.

„Kollának leánya, te porba hullál! Hallgatnak a’ Szelamai kék folyók. Truthilnak nemzete elaludt. Mikor kelsz-elő ismét a’ te szépedben, te legelsője Érin’ leányainak? Hosszú a’ te altod a’ sírben, ’s reged igen távol vagyon. A’ nap nem jő ágyadhoz, ’s nem mondja: „Kelj-fel, Darthúla, Elsője a’ leányoknak, ébredj-fel! Lebdes oda-kin a’ tavasz’ szellője; a’ virágok rengetik fejeiket a’ halmok’ zöldellő tetőjin, az erdők új lombbal ragyognak.” El innen, o nap, Darthúla szunnyad. Nem jön ő elő a’ maga szépjében, nem lépdel ő ismét bájoló kelleminek lépteiben.”

Igy zenge száz Bárdnak dala a’ midőn Darthulának sírját megrakák. Én azután ravatalán dallám dalomat, midőn Morvának királya a’ zöld Érinbe jöve, megvivni a’ szekerző Kairbárral.

KALTHON és KOLVÁLA.

FOGLALAT.

Dunthalmó, Althentai fejedelem, megtámadja a’ vendégleni-szerető Klúthai fejedelmet Ráthmort, magát megöli, két fijait pedig, Kolmárt és Kalthont, magával elviszi, ’s nem bízván hozzájok, midőn már felnevekedtek, eggy üregben fogva tartja. Kolvála, Dunthalmónak leánya, Kálthonnal megszökött, ’s Fion-ghalnak segédéhez folyamodtak Kolmárnak megszabadítása miatt. A’ király Ossziánt küldi-ki. – Dunthalmo Kolmárt ezeknek látokra öli-meg, ’s Kalthont, kit elfoga, hasonlóképen megölni szándékozik. Osszián megmenti, ’s a’ vértbe-öltözött Kolvalának adja.

Tiszta hangon zeng az erőseknek a’ te dalod, magányos üreg’ lakója. Mint

Mínt

a’ hegy’ csörgete, a’ szerént harsog az énhozzám a’ napragyogta szűk völgybe. Te, ki távol idegenből jövél, lelkem ébredez hajlékomban. Mint a’ múlt idők’ napjaiban, úgy nyújtom-ki a’ már gyönge kezet a’ dárda után, ’s elfojtom mellyem’ fohászkodásait. Tetszik e figyelned Ossziánnak ifjúkori tetteire? Lelkem a’ bajnokkorban lebeg; visszatér hozzám az öröm’ sugára. Így kél előttünk a’ nap, midőn ragyogva ballag enyészten, ha megjárta a’ fellegeket. Feltűnnek a’ ködbe-borult hegyormok, a’ kék folyam vígad a’ völgyben; gyámbotján csösszen-elő az aggott Osszián, ’s ősz hajai fénylenek a’ sisak alatt.

Lakosa a’ magányos üregnek, látod e te Ossziánnak termében a’ hadak’ vérfoltokkal jegyes pajzsát? Eltűnt annak csillogása, ’s domborát rozsdák feketítik. Azt eggykor Dunthalmó viselte, a’ folyamos Teutha’ fejedelme, míg Ossziánnak kardja alatt elterült. Figyelj, magányos üreg’ lakója, más éveknek tetteire.

Ráthmor bajnok Klútha felett uralkodott. Az ő házát erőtlen szegények védték. Soha sem tette-be ő annak kapujit, ’s áldomásai mindenkor készen voltanak. Eljöttek a’ külföld’ fijai, ’s áldották a’ csigák’ fejedelmét. A’ Bárdok’ dala zengett; szelíd hangon szóltak a’ hárfák; öröm deríté-fel a’ bánatos arczokat.

Dunthalmó, a’ negédes bajnok, Ráthmorra jön hadaival. A’ Klúthai fejedelem meggyőzte a’ kajánt. Dunthalmónak felserkent dühe, éjjel tére-vissza harczolójival, ’s Ráthmor kard által esett-el. A’ dalok’ termében esett-el, hol olly gyakran nyújtá az idegennek áldomásait, környülzengve az énektől.

Kolmár és Kalthon, Ráthmor bajnoknak fijai, még ifjak voltanak. Vígan ’s aggodalmak nélkül jöttek ők atyjoknak házához. Vérben láták az öreget, ’s könyűk rohantanak szemeikből. Dunthalmónak lelke elolvadt meglátván a’ híretlen gyermekeket. Altenthán, a’ fergetegek’ várában, nőttenek-fel ők, feszítették íjaikat, ’s eggyütt mentenek-el vele csatájiba.

Meglátták ösi lakjoknak romját, ’s a’ zöld tövisbokrot a’ palotában, ’s titkon csorogtak könnyeik, ’s arczaikon bánat üle. Dunthalmó megsejté bánatjokat, ’s komor lelkében halál’ gondolatja támada-fel. Eggy szirtüregbe zárta őket a’ Teutha’ harsogása mellett. Soha nem hatott ide súgáraival a’ nap, nem oda az égnek holdja. A’ deli ifjak’ lakása éj volt, éj fáklyák és világ nélkül. Várták a’ titkos halált.

Elrejtve síránkozott a’ fejedelem’ leánya, Kolvála a’ lassan-görgő szemekkel. Lopva pillongott ő Kálthon után. Az ifju deli alakja eltölté lelkét. Nagy aggódásban volt a’ bajnok miatt. De mit tehetne Kolvála? Karja nem bír dárdát, oldalán soha nem függe kard; soha sem dagadt szép keble pánczél alatt; szeme nem rettenté a’ harczolókat. – Tántorgva hordák léptei, szeme vadon pillongott könnyein keresztül, ’s a’ szép leány el van veszve fájdalmában. Becsúszott éjjel a’ fegyverek’ termébe, aczél közzé rejti-el nyájas alakját; eggy ifjú hős’ aczéljába, ki a’ balkány mellett dölt-el viadalában. Igy méne most Kálthonhoz az üregbe, ’s feloldja szijait.

Kolvála

kolvála

.Fel, fija a’ bajnok Ráthmornak! fel, az éj holdatlan, sötét! Fussunk innen a’ lantok’ Szelmájába; Vezére Klútha’ hőseinek! Engem Lamghál nemzett; az ő lakja a’ te atyádnak vára volt. Megértettem hogy te éjszakában epedsz, ’s lelkem felserkent. Fel, fija a’ bajnok Ráthmornak! fel, az éj holdatlan, sötét!

Kalthon. Égnek szózatja, te felhőből szállsz Kalthonhoz. Álmaimhoz gyakorta bocsátkoznak-alá őseimnek Lelkeik a’ miolta előttem eltünt a’ nap, ’s homály fogott itten körül. Vagy valóan Lamghálnak fija vagy e, a’ fejdelemnek, kit én sok ízben láttam Klúthán? De én menjek e Szelmába, Kolmárt bánatban hagyván-el? Én a’ fergeteges Morvába fussak, ’s Kolmár itt sorvadjon az éjben? Nem, én nem futok. Add nékem e’ dárdát, fija a’ csigák’ dala’ Lamgháljának; Kalthon védeni fogja bátyját.

Kolvála. A’ szekerző Dunthalmót sok ezer harczoló fogja-körül. Mit kezdhetne Kalthon annyiknak dárdájik ellen? Fussunk a’ hegytetők’ királyához, ’s ő előjön sergeinek viadalában. Az ő karjai mindég nyitva vannak azoknak, a’ kiket az erő lesujtott. Fel, fel; fija Ráthmornak; az éj’ árnyai hasztalan’ fognak elfutni. Fel! meglátják a’ nap’ fényében lépteidet, ’s te ifju korodban véssz-el!

Sóhajtva kele-fel az ifju hős, ’s folytak könyvei Komárért. Elére a’ fergeteges Szelmába, nem ismervén a’ leány’ szépjét. Sisak rejté-el ennek hajait, ’s a’ szép mely elrejtve költ az aczél alatt.

Fion-ghal vadászatjából tére-meg, ’s látta a’ két deli idegent azonként állani csigapalotájában mint az ég’ fényének két ékes sugarát. Hallván a’ Klúthai veszély’ hírét, haragban lángoltak szemei. Ezer hős kele-fel aczéljában, ’s kívánta Theuta ellen a’ harczot. Én a’ tetőkről jöttem dárdámmal, ’s keblem magasan emelkedék örömében. A’ király hozzám szóllala-meg Vezérjeinek rendében.

Erőm’ sugára, mond’ a’ király, fija Fion-ghalnak, vedd te az én dárdámat. Menj a’ tetőkről-omló Teuthához, ’s szabadítsd-ki a’ szekerző Kolmárt. Lebegjen előre híred, mint az estvély’ kedves szellője, melly a’ völgyekben fuvall; hogy lelkem titkon emelkedjék gyermekem felett, ki Morvának fényét öregbíti. Osszián, légy fergeteg a’ tusa’ mezején; de légy szelíd, ha az ellen negéd nélkül áll-meg előtted. Igy költ ragyogva az én nevem. Légy mint a’ Morvai nép’ Vezére. Ha kevély jő paczkázó beszédével a’ hárfák’ palotájához, lesüllyesztem szememet. Karomat bajra rántom-fel, ha a’ bántott erőtlen hozzám folyamodik. Aczélom azt kész mindég védeni.

Örülve a’ király’ szaván; elővevém a’ csengő fegyvert. Mellettem az erdős Diarán lépdele, és Dargó, dárdák’ fejedelmei. A’ völgynek háromszáz harczolóji kísérték a’ mezőben lépteimet. A’ két idegen mellettem jött. Dunthalmó megérté fegyverem’ zörgését midőn felé közelíténk. Öszvegyüjté Teuthának erejét. Vitézei a’ szerént állottanak a’ tetőken, mint a’ kőszálak, mellyeket villámok vertenek-széllyel, ’s öszvetördelt, megperzselt fák vesznek-körül. El van töltve tőlünk a’ folyamok’ medre a’ csata’ romjainak sötétében.

Ordítva harsogott Teutha, a’ hatalmas folyam, a’ bosszús sereg előtt. „Fel, Bárdok, hamar oda! hívjátok csatára Dunthalmónak harczolójit!” De ő kaczagott komor délczegségében. Nagy foltban állt az ő népe a’ tetőken, mint az ormok’ fellege, midőn oldalát megszakasztja a’ vihar, ’s mindenfelé hinti a’ homályt.

Kolmárt kihozák a’ Teutha’ szélére, keményen kötözve szijakkal. A’ fejedelem búsan lepdelt, ’s szemei felpillongtanak, ’s keresték feleit. Mi fegyvereinkben állánk. Bőgtek a’ Teutha’ vizei. Dunthalmó előjöve dárdájával, ’s áltlikasztá Kormárnak oldalát. Eldőle ő a’ parton vérében, ’s mi hallánk mellyének gyakor hörgéseit.

Én előre-szökellém dárdámnak nyelén, ’s Kalthon a’ folyamba rohant. A’ Teuthai ifjúság elhullott sarjaink alatt. Éj szálla-le az erősekre. Dunthalmó a’ szirttetőn ült az agg üvöltő erdőben. Magas lángokban lángolt Klathon ellen mellyének haragja. Kalthon bajnok elsüllyedve álla bánatjában Kálmor miatt, a’ ki elesett, a’ ki ifju napjaiban esett-el, míg neve még fel nem költ a’ tusák között.

Meghagytam Bárdjaimnak, hogy magasztalják a’ vitézt, ’s Kalthonnak enyhüljön bánatja. Ő eggy magas tölgy mellett állott, ’s el-ellökte dárdáját a’ mohra. Kolvalának szemei könyben úsztak, ’s elöntötték orczájit. Látta ő hogy vagy atyja fog elesni, vagy a’ szeretett Klúthai bajnok.

A’ fél éjszaka elmúlt; ’s a’ földre homály szállott és nyugalom. Alvás fogta-el a’ hősek’ szemeit, de az ő lelke bánatba volt borulva. Szemei félig-nyitva voltanak, fülében zajgott a’ Teutha. Halványan, a’ maga sebjeiben, jött-elő Kolmárnak lelke. Alá-bocsátkozott a’ vár’ fejdelméhez, ’s ezt mondá néki lassú hangon:

’S a’ paizsok’ fija aluszik, pedig bátyja meghala! nem eggyütt serkenénk e mi fel a’ tetőken, midőn az őzeket űztük? Soha sem felejtéd-el te, Kolmárt, o Kalthon, mig őtet a’ halál ifju korában elborítá! Lássd, én színetlen fekszem a’ mohon. Kelj-fel, Kálthon, a’ korány’ fényével! Dunthalmó ravaszúl közelít.

’S legottan eltünt a’ szél’ zuhogása köztt. Kalthon látta a’ távozónak léptét, ’s siet aczélja’ csengésében. Kolvála felserkent, ’s bánatban járta-végig az éjszakát, erőtlen dárdáját maga után húzogatva. Eljutva a’ balkány’ szirtjéhez, Kalthon meglátja színetlen testvérét. Harag

testvérét Harag

kél búsult mellyében, ’s halál hergi-körül kardját. A’ bajnokot körül ömlé az ellenség; megkötöztetett, ’s Dunthalmónak adatott kezébe. Taps támada az ormokon, ’s az éj’ halmai tovább harsogák a’ hahotát.

Engem felkölte a’ csataj, ’s siettem atyáimnak fegyverekben Diaránnal ’s Dargóval a’ Teutha mellé; ’s utánam jőve a’ sereg. A’ Klúthai fejedelem nem találtatott. Lelkem eltölt aggódással. Rettegtem hírem’ enyésztét, ’s lángom’ kevélysége felserkent.

Morvának fijai, mondám, a’ mi atyáink nem valának így viadalban. Ők nem aludtak az idegen földön míg ellenjek meg nem buktatott. Erőjök ollyan vala mint a’ sas, ’s hírek Bárdoknak él dalaikban. A’ mi korunk el-elsüllyed, ’s dicsőségünk tűn mint az árny. Mit mondand a’ király Morvában, ha Osszián diadal nélkül tér-vissza a’ Teutha mellől? Rántsatok kardokat, erőnek fijai, ’s kövessétek Ossziánt a’ csaták’ morajába. Ő fény nélkül Szelmába

Selmába

vissza nem tér.

A’ korány’ fénye rezeg a’ vizeken, ’s Kolvála előjön, ’s a’ Klúthai fejedelmet beszéllé. Háromszor ejté-el karja a’ dárdát. Haragom felkölt

fekölt

az ifjúra, ’s gondolatlanúl ezt mondám neki:

Erőtlen gyáva kéz’ fija, ’s könyűkkel vivják a’ viadalt? Nem jut a’ kesergő győzéshez, ’s sóhajtásban a’ harcz’ lelke nem lakik. Menj a’ Kárun’ vadait űzni, sétálj a’ gyepes Teutha mellett, ’s vetkezz-le fegyveredből, félelemnek gyermeke. Forgassa kardodat markában küzdése között a’ vitéz.

’S válláról lekaptam a’ paizst. Hófejér keble kitűnt, ’s szemeit bánatban süllyeszté földre. Szótlan néztem-végig harczolóim’ során, ’s kezem elejté dárdáját, ’s keblem sóhajtást szalaszta-el. De midőn meghallám a’ leány’ nevét, könyűk csorogtanak szememből. Áldottam az ifjúság’ kedves fényét. Intettem, kezdődjék a’ tusa.

Mit beszéllje Osszián, fija a’ szirtüregeknek, mint

mínt

hulltanak-el Teutha’ gyermekei? Feledve vagynak honjokban, ’s sírjaik a’ mezőben nem látszanak. Eljöttek a’ fergetegek’ évei, ’s elsippadtanak a’ csalitos tetők; nem látni Dunthalmót és sírját, nem a’ helyt, hol őtet kardom megérte. Eggy harczoló, megaggva és megőszülve, ’s elvakulva félig nagy korában, regéli még az éj’ sötéte köztt a’ lobogó tölgy mellett tettemet, és hogy a’ Teutha’ Vezérei mint hulltanak-el. Előre-görbedve hallják a’ gyenge gyermekek a’ beszédet, ’s öröm ’s csudálkozás lebeg szemekben.

Kalthont eggy tölgyhöz leltem kötve, ’s kardom széllyel-metélte bilincseit. Magát a’ fejér teljes keblü leánynak adtam. Távol lakoznak ők a’ Teutha’ szélein.

MAGYARÁZATOK.

Lap 3. Üregek’ sziklája. Közel Túrához eggy kőszál állott, mellyben sok kisebb ’s nagyobb üregek.

1. 3. Csigák’ osztogatója. Ez a’ nép a’ maga vendégségeiben csigapoharakból itta a’ serforma italt. Smith’ (Gael Régiségek. l. 154) állítása szerént az nyírfalév volt.

1. 4. Idegenek’ Vezére. Idegen és ellenség eggyértelmü szók Ossziánnál.

l. 4. Hősek’ ravatala. Gael nyelven Karn. Ezek sírboltok gyakorta 50 ’s 60 lábnyi tágasságra öszvehordott ’s igen magasra emelt kőrakásból állottak. Pennant eggyet Feorlingban 124 lábnyinak is talált. Ezeknek alá vagy néha mellé tétetett a’ megholt bajnok eggy négy barnás kőből vésett koporsóban.

1. 5. Verte a’ csengő paizst. A’ csatapaizs egészen vasból vala, ’s külömböző domborságai voltak (Gael nyelven Kopan). Eggy fán vagy két leszúrt dárdán függött, ’s midőn a’ Vezér jelt akara adni a’ harcz’ kezdésére vagy elhagyására, a’ dárda’ alsó részével verte paizsát.

1. 7. Dombvölgy’ lakosai. A’ Skótziai puszták nem olly térség mint a’ miénk Tokajtól Belgrádig és Pesttől Erdélyig, hanem olly görbeség (túl a’ Rézen hátahupás) melly sem nem hegy sem nem tér.

1. 10. Szép fény. Az az: a’ ki olly szép mint a’ nap’ fénye, nap’ súgára. Így még ma is a’ francziák és németek: „Szép mint a’ nap.”

„Szép mint a’ nap.

1. 11. Bús - vagy szűk hajlék. A’ sír.

1. 16. Viadal’ szekere. Szekeren járni e’ népeknél fejedelmek’ elsősége volt; innen az Ossziánban olly gyakran előlfordúló epithet: szekerző. – Fion-ghal a’ maga csatájiban soha nem jelent-meg így.

1. 23. Vadkanpamlag. A’ Szkandinávok vad-kanoknak bőreiken feküdtek, mint a’ Germánok a’ medvékén.

1. 25. Fail-sziget. Iniszfail vagy Érin – mert a’ mai Hibernia’ legrégibb lakosai a’ Fálok voltak.

1. 27. Hadak’ szigete. Hadakat, harczolók’ seregeit, nevelő sziget. A’ Kuchullin’ Sky szigete Alba és Érin között.

1. 31. Kolgár’ magzatja. Konálnak atyja Kuthhaid vala, Kolgár neki eggyik öse volt. Innen neveztetik e’ névvel itt.

1. 37. Csata’ türökje (türke). – Csatára buzdító ökörszarvak.

1. 40. Lelkek’ halmán – A’ térség’ dombjain. A’ Lelkek, árnyalakok, megjelentek azon helyeken hol éltekben múlatni szerettek. Itt a’ Lénai (Moilénai) térség értetik, kedves helye a vadászatnak.

1. 40. Halál’ karja – öldöklő kar.

1. 43. A’ nyáj’ felet. – Innen ki lehet húzni 1. hogy a’ Celták részt adtak leányaiknak. 2. hogy nálok az elválás szokásban volt. 3. hogy azt mind férj mind nő kívánhatta. 4. hogy azt akarni elég volt. Cesarotti’ Jegyz.

1. 44. Hókar – más helyeken hókar’ leánya annyi mint hókaru hóhoz hasonló karu.

1. 47. Gyűlőlte Kómált a’ szép paizzsal – A’ szép-paizsút.

1. 47. Kit nem magasztal semmi ének. – A’ ki nem tett semmi dicséretest; ollykor annyi mint becstelen.

1. 50. elfogák Lochlinnak királyát – Úgy látszik, itt ez az öszvefüggés: Sztarnó eggyik száguldása alatt kiszálla Morván, ’s megveretett, elfogatott Fion-ghal által. Fion-ghal nagylelkűen szabadon eresztette. Sztarnó nem feledheté gyalázatját, ’s nem bízván erejéhez, orozva akara bánni, hogy Lochlinba csalván Fion-ghalt, lesben megölethesse.

1. 53. lapátok’ szigete – az evezőké, hajóké.

1. 54. tenger’ játékának – játékául, víg általvitelűl.

1. 59. tűz, melly halál előtt lobban-fel – Az égi tüzek’ fellobbanásairól, a’ csillagok’ hullásáról azt hiszi a’ babona, hogy azok halálnak jelei.

1. 69. népednek add-meg a’ mi azt illeti. – Szokás vala hogy a’ király a’ maga Vezérei közzül eggyet választa-ki, ’s arra bízta’ a’ csata’ intézését, maga pedig eggy halomról nézte a’ küzdést. Ollykor onnan adott a’ népnek jelt paizsával, ’s csak a’ legnagyobb veszély köztt jöve-le segédjéűl a’ hanyatló seregnek.

1. 81. Tedd kardomat ’stbb. – A’ holtak hat ’s ollykor nyolcz lábnyi mélységü sírba temettettek. A’ jobbkarúakat kő koporsóban eresztették belé. A’ harcz’ fijai mellé kardot, ívet és tizenkét nyilat is adtak, ’s erre eggy sor agyagot hintettek, mellyre ismét eggy szarvasbog tétetett, a’ vadászat’ czímeréűl. Igy megtöltetett a’ sír, ’s a’ megholt’ feje felibe eggy emlékkő, ollykor a’ sír’ szegleteire négy, ásatott-le.

1. 89. barátja a’ fejérkeblü leánynak – Agandékának. Fion-ghal. III. Ének.

1. 128. tenger’ dalát – Tengeren jövők’ dallásaikat.

1. 133. Soha nem látott bujdosó – A’ Szellőhöz szóll.

1. 141. A’ Lúnó’ fija. Lúnó híres kardcsíszár vala Szelmában; a’ Lúnó által csiszárlott kard.

1. 151. fejérebb mint a’ Kána, – Skótziai növevény, melly fejér pelyhet terem.

1. 158. testvérem Agandéka ’stbb. – Nem lehet ellensége annak a’ ki testvérétől szerettetett.

1. 165. Ha nem, te világíts, halál’ tüze – A’ hely’ értelme ez: Jer, éjnek villámja Ardva felől, ’s mutassd-ki nekem a’ Fion-ghal’ Lelkét, a’ hogy az a’ fellegek köztt lebeg, annak bizonyságáúl hogy a’ bajnok a’ harczban elesett.

1. 169. Bús lakója szirtjeinknek – Hihetőleg eggy itt remetéskedő Druídhoz fordúl, kinek szerzete azon hitelben álla, hogy érti a’ jövendőket.

1. 170. Hah! Fion-ghal a’ Lelkek’ fellegén – Komhála, elesettnek tartván Fion-ghalt, most, midőn őtet másokkal eggyütt látja közelíteni, azt hiszi, hogy Fion-ghalnak és elesett társainak lelkeik jelennek-meg előtte.

l. 171. Oh, vigy nyugalmad’ rejtekébe – Komhála még mindég azt hiszi hogy kedvesének lelkét látja, ’s ezért óhajtja a’ sírt. Fion-ghal a’ szót más értelemben veszi; abban, hogy Komhála most már, visszatérvén a’ hon’ békéje, nője kíván lenni.

1. 183. a’ mélyen – a’ tengeren.

1. 183. Kónai szózat – így nevezi maga magát Osszián. Lássd Kóna.

1. 184. nagy tetteinek érzése felkölt büszke lelkében – Fion-ghal maga akara harczba menni Uthállal; de látta, hogy nagy tetteihez illetlen lesz, illy gyönge ellenséggel szállani küzdésre.

1. 185. magunkban még nem tusáztunk – mint harczot intéző Vezérek, hanem még eddig csak más alatt harczolók.

1. 210. Közelre feketül szemeink előtt a’ viadal. – A’ közelítő viadal feketén, az az rettentőleg, tűn-fel szemeink előtt.

1. 218. Ellenségemnek nevemet soha meg nem mondottam – A’ kik meg akarának küzdeni, azért nem tudatták egymással neveiket, mert ha vendéglési rokonság által voltak volna fűzve egymáshoz, a’ küzdésnek el kellett volna múlnia.

1. 241. Dél’ fejdelmei – a’ déli Erinéi, a’ Bolgok.

1. 245. Támasszd az ágnak Kathbád’ pajzsát – A’ paizst és a’ dárdát közel hagyja letenni, hogy virradván a’ dárda’ nyelével verhesse a’ paizst, mellynek hangja harczolást parancsol.

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Műfaj

Kronológia

Betűrend

Forrástípus

Nyomtatvány

Kézirat

Szerzői kompozíció

Nyomtatvány

Kézirat

Fordítás

Levelezés

A kritikai kiadás kötetei

Digitalizált kötetek

Összetett keresés

Teljes szövegű keresés

Nyitóoldal

Fogalmak és használat

Impresszum

Feltöltési napló

Társportálok