HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Clavígo
szomor-játék
SZEMÉLYEK.

Clavígo, Királyi Archiváriusz.
Carlosz, barátja.
Beaumarchais.
Marie Beaumarchais.
Sophie Guilbert, született Beaumarchais.
Guilbert, ennek férje.
Buenco.
Saint-George.

A’ Játék Madridban.

ELSŐ AKT.

Clavigo’ lakása.
Clavigo. Carlosz.

Clavigo

felkelvén író-asztala mellől.
E’ darab szerencséjét fogja csinálni; mind elbájolva majd asszonyainkat. Hiszed te nekem, Carlosz, hogy Hetes-írásom eggyike most a’ legjobbaknak egész Europában?
Carlosz. Mi spanyolok legalább nem nevezhetünk senkit újabb Iróink között, ki a’ legbátrabb gondolatot, a’ legvirágosabb képzelet’ festéseit illy csapongó kényes stíllel tudná párosítani.
Clavigó. Csak várd! Még teremtőjévé kell tennem magamat az Izlésnek e’ népnél. Az emberek készek elfogadni minden benyomást; nekem polgártársaimnál csinált nevem, meg hitelem*
meghitelem
van; ’s magunk köztt mondva, tudományom napról napra gyarapodik, érezéseim küljebbre terjednek, ’s stílem valóbbá, velősebbé dolgozza magát.
Carlosz. Igen, Clavígo. De, ha nem vennéd rosszúl, írásaid nekem sokkal inkább tetszettek midőn még a’ Maríe’ lábainál írtad, mikor még az a’ széplelkü kedves kis teremtés reád hatott. Miként, azt én nem tudom; de akkor tolladnak minden munkáján ifjontibb, virítóbb szépség ragyogott.
Clavigo. Jó napok voltak, Carlosz! igen jó napok! de oda vannak. Való. akkor nyiltabb szívvel írtam, ’s azt a’ javallatot mellyel írásaimat a’ Publicum mingyárt elejénte fogadta volt, nagy részént Maríenak*
Meríenak
kelle köszönnöm. De, Carlosz, sokára az ember reájok ún azokra az asszonyokra; ’s nem te valál e első, a’ ki javallá végezésemet midőn feltettem hogy elhagyom?
Carlosz. Megposhadtál volna. Ők olly igen eggyformák. Csak hogy, úgy vélném, ideje volna megint valamelly új plán eránt nézni körül magadat. Az sem ér semmit ha az ember egészen elfeneklik.
Clavígo. Az én plánom az Udvar, ’s ott felejti az ember a’ szeretkőzést. Avagy*
Avvagy
nem eléggé messze vittem e mint idegen, a’ ki név, rang, pénz nélkül kerültem ide? ennél az Udvarnál! e’ tolongó sokaság köztt! hol olly felette bajos figyelembe jutni. Mint emel az engem, mikor a’ meghaladott úton visszatekintek. Kedvelve az Ország’ Elsőjitől! becsülve tudományaim, rangom miatt! Archiváriusza a’ Királynak! Carlosz, ez új meg’ új sarkantyu. Nem volnék semmi, ha az tudnék maradni a’ mi vagyok. Fel! fel! Az pedig munkába kerül és fortélyba! Az embernek egész fejére van szüksége, ’s az asszonyok! az asszonyok! Velek sok idő fecsérlődik-el.
Carlosz. Bangó, az a’ te hibád. Én nem tudok ellenni asszony nélkül, ’s ők nekem semmiben nincsenek gátlásomra. De én nekik nem is mondogatok annyi édességeket, nem törlőszködöm sóhajtgatva egész holnapokig körűlök; a’ mint hogy rá-tartós Kisasszonyaitokkal leg nem örömestebb is eredek dolognak. Velek az ember hamar kibeszélli magát; azután eggy ideig elő-tova hurczolgatja egymást, alig melegesznek-meg az ember oldala mellett, az ördög mingyárt házasságot, elvételt tol fejekbe, a’ mi nekem úgy kell mint a’ rüh. – Clavígo, te elmerültél?
Clavígo. Nem tudok megmenekedni azon kínzó emléktől hogy Maríet oda-hagytam – megcsaltam; – nevezzd a’ hogy’ akarod.
Carlosz. Rendes! Pedig nekem úgy tetszik, hogy az ember csak eggyszer él a’ világon; hogy csak eggyszer van ez erőnk, eggyszer kapjuk e’ rést, előre-tolni magunkat; ’s a’ ki erejét annyira nem használja, a’ ki magát annyira nem tolja-elő a’ hogy’ lehet, nincs esze. – ’S feleséget venni! akkor venni feleséget, midőn az élet a’ legszebb virágzatra fakadni még csak kezd! eggy csendes szögbe vonakodni, a’ kedves nőstényke mellé, letelepedni mikor még félig sem futottuk-meg az útat, mikor még diadalunknak csak fele sincs megvíva! Hogy őtet szeretéd, az nem volt csuda; hogy neki elvételt ígérél, bolondság volt; ’s ha szavadat állanád, épen őrjöngés lenne.
Clavigo. Nézzd, meg nem fogom az embert. Valóan szerettem a’ kedves teremtést. Győzhetetlen erővel szítt maga felé; elszakaszthatatlanul forrottam hozzá, ’s midőn lábainál űltem, azt eském neki, azt eském magamnak, hogy az mindég úgy lesz, hogy mindég övé maradok mihelytt szolgálatom leend. – ’S íme, Carlosz!
Carlosz. Annak elég ideje ha csinált ember lészesz, ha az óhajtott czélhoz majd eljutsz, hogy, szerencsédet bekoronázni, eggy eszes házasság által valamelly fényes gazdag házzal fond-öszve magadat.
Clavigo. Eltünt, egészen eltünt szívemből! ’S ha néha szerencsétlensége nem emlékeztetne reá… Hogy az ember illy változható!
Carlosz. Én azt csudálnám ha az nem volna. Csak nézzd, nem változik e minden e’ nagy világon? Miért ne változzanak tehát indulataink is? Verd-ki eszedből! nem ő az első elhagyott leány, ’s nem ő az első a’ ki feledé baját. Ha tanácsomra volna szükséged, ez a’ fiatal Özvegy itt áltellenben…
Clavigo. Ismersz hogy nálam az efféle plánok nem csinálják szerencséjeket. A’ melly román magától nem jő, engem meg nem kap.
Carlosz. A’ nagy finnyásság!
Clavigo. Hagyd abba, ’s ne feledd hogy fő gondunk az hogy magunkat az új Ministernél szükségessé tegyük. Hogy Whal az Indiai kormányt leteszi, nekünk felette nem jól esik. Külömben azzal nem sokat gondolok; befolyását ő el nem veszti; Grimaldi meg’ Ő barátok, mi pedig nem restellünk görbedezni ’s pergetni nyelvünket.
Carlosz. ’S azt gondolni ’s csinálni kéz alatt a’ mi magunknak tetszik.
Clavigo. Az első fortély a’ világban. – Csenget az Inasnak, a’ ki jő. Ezt*
, Ezt
a’ nyomtatóba!
Carlosz. Lát ma az ember?
Clavigo. Nehezen. Ha itt mégy-el, betekinthetsz.
Carlosz. Szeretnék valami jó estvécskét csinálni magamnak; az egész délután megint írnom kell. Annak soha vége.
Clavígo. Viseld békével. Ha olly sokak’ helyett nem dolgoznánk, nem szökdöstünk volna olly sokak’ elébe.
el.

Guilbertnek lakása.
Sophíe Guilbert. Maríe Beaumarchais. Don Buenco.

Buenco. A’ Kisasszonynak rossz éje volt?
Sophíe. Azt neki megjövendöltem az estve. Olly rend kivül víg volt, annyit csacsogott tizeneggyig, ’s felhevítette vérét, ’s osztán el nem tudott alunni, ’s most megint nem lel lélegzetet, ’s reggel olta sír.
Maríe, Hogy még sincsen a’ bátyánk! Két napja hogy kés.
Sophíe. Légy nyugtan; ő el nem marad.
Maríe felkelve. Melly igen óhajtom látni őtet! az én bírámat, pártfogómat! Alig emlékezem róla.
Sophíe. Oh én igen; én még tudom képzelni – eggy tüzes, nyiltlelkü, derék tizenhárom évű gyermek volt mikor az atyánk bennünket ide külde.
Maríe. Eggy nagy, nemes lélek! – Az Úr olvasta levelét mellyet szerencsétlenségem’ megértésekor írt. Minden betűje szívembe van vésve. Ha vétkes vagy, ezt mondja a’ levélben, ne remélj bocsánatot; inségeden felül még bátyád’ útálatja nehezedjék-meg feletted ’s átka eggy megkeserített atyának. Ha ártatlan vagy, úgy bosszút, lángoló, engesztelhetetlen bosszút a’ hitetlenre! – – Reszketek; ő majd itt lesz. Nem reszketek magamért; én tisztán állok Isten előtt. – Ti, barátim, őtet… Nem tudom mit akarok. O Clavígo!
Sophíe. Nem fogadsz szót; megölöd magad’.
Maríe. Csendes leszek, néném, nem sírok. Úgy tetszik már nincsenek is könyűim. – ’S minek is a’ könyűk? – Csak azt sajnálom hogy nektek mérgesítem-el az életet. Mert igazán, mi okom panaszkodni? Nekem sok örömem volt míg élt öreg barátunk. A’ Clavígo’ szeretete nekem sok, igen sok örömet adott – talán többet mint neki az enyém. ’S most… De mit hát most? Mit tesz az ha én elveszek is? Mit tesz hogy eggy szegény leány’ szíve meghasad? hogy magát halálig kesergi ’s siralmakban tölti-el fiatal napjait?
Buenco. Az Istenért, Kisasszony!
Maríe. Ha neki könnyü e engem többé nem szeretni? Ah, hogy többé nem vagyok szeretetre-méltó! – De legalább szánhatna, szánnia kellene hogy a’ szegény gyermek kinél szükségessé tette magát, kénytelen most már végig-nyögni, végig-jajgatni nékűle életét. – Szánni? Én magamat az ollyan által nem akarom szánatni.
Sophíe. Hogy haszontalan’ mondom mindég hogy útáld a’ semmire-kellőt! a’ gyalázatost!
Maríe. Nem, néném, ő nem semmire-kellő. ’S kell e azt útálnom is a’ kit gyűlőlök? – Gyűlőlök? Igen; néha tudom gyűlölni – mikor rám-jő a’ spanyollélek. – Minap, oh minap! mikor öszveakadtunk vele, meglátása meleg teljes szeretetet lehelle rám. De a’ mint haza értünk, az a’ meg nem zavart hideg tekintet mellyet kevély Donnájának karjáról vete rám, tűzbe lobbantott; akkor spanyolleánnyá változtam szívemben, előrántottam tőrömet, mérget vettem magamhoz, áltöltöztem… – Buenco, az Úr elretten? – Csak gondolatban, képzelődésben!
Sophíe. Kis bohó!
Maríe. Képzelményeim utána vittek. Látám mint vesztegeti új kedvesének lábainál azon alázkodást, azon csapodár édjeit mellyekkel mérgét nekem adta volt – ’s szívének mértem vasamat. – Ah Buenco! Eggyszerre ismét az a’ lágyszívü franczialeány leve belőlem ki nem ismer méregcseppet, nem semmi tőrt az elreppent szerető ellen. – Mi szegény teremtések vagyunk! Vaudevillek, múlatni kedveseinket midőn magokat elunták; szellőzőink, büntetni midőn vétettek – hát midőn bennünket elhagynak? Néném, mit csinálnak a’ leányok a’ mi hazánkban ha elhagyják kedveseik?
Sophíe. Futni hagyják.
Maríe. Futni hagyják! – Miért ne hagyjam hát én futni az én Clavigómat? Ha ez így módi Párizsban, miért ne legyen az Madridban is? Miért ne legyen a’ franczialeány Spanyolországban franczialeány? – Hagyjuk hát futni – ’s vegyünk mást helyébe; gondolom, ők is azt cselekszik?
Buenco. Ő eggy szent kötést tépe-széllyel, nem eggy játékos románt, nem a’ társaságos öszveszövődés’ könnyebb kötelékeit. A’ Kisasszony iszonyuan meg van bántva. Oh! az én sorsom, hogy csak eggy fénytelen polgárja vagyok Madridnak, soha nem volt még annyira kényem ellen, mint most, midőn erőtlennek érzem magamat, szembe-szállani az álnok Udvarnokkal ’s a’ Kisasszonynak elégtételt szerzeni ellene.
Maríe. Míg még Clavígo volt, még nem Királyi Archiváriusz, mig még az idegen, az ismeretlen volt, melly szeretetre-méltó, melly jó vala ő akkor! Mint látszott minden büszkesége, előre-vágyása szerelme’ szüleményének! Egyedül érttem óhajtott nevet, tekintetet, birtokot. Íme megkapta azt, ’s én…
Guilbert belép nőjéhez titkon. Itt a’ bátyja.
Maríe. A’ bátyám? – reszketni kezd. Karszékébe teszik. Hol? hol? ide hamar! vigyetek elébe!
Beaumarchais belép. Néném! – – el az idősebb’ karjaiból, ’s az ifjabb felé rohan. Húgom! Barátim! – Oh húgom!
Marie. Itt vagy? Hála az égnek hogy itt vagy!
Beaumarchais. Hagyjatok magamhoz térnem.
Maríe. A’ szívem! a’ szegény beteg szívem!
Sophíe. Csendesüljetek. – Öcsém, úgy hittem hogy nyugodtabban foglak látni.
Beaumarchais. Nyúgodtabban? ’S ti nyúgodtan vagytok? Nem látom e öszveesett képén e’ kedvesnek, a’ te kisírt szemeiden, a’ te gondelette sápadt színeden, barátitoknak halotti némaságokon, hogy olly nyomorúk vagytok a’ millyeknek benneteket hosszu egész útam alatt képzeltelek? ’S még nyomorúbbak – mert látlak, karjaim között vagytok, ’s a’ jelenlét kettőzteti érzéseimet. – O húgom! húgom!
Sophíe. Hát az atyánk?
Beaumarchais. Rajtatok áldása – ’s rajtam, ha megbosszúllak.
Buenco. Uram, engedje az Úr eggy idegennek, ki az Úrban első tekintettel kiismeri a’ széplelkü nemes férjfit, hogy részvétét mellyet e’ dolog körül érez, magyarázhassa. Az Úr’ szerencsétlen testvérének segéllése, bosszulása miatt teszi e’ temérdek útat. Hozták a’ jó angyalok! noha közzénk-jötte mindnyájunkat megpirít.
Beaumarchais. Uram, én Spanyol-országban illy szívekhez*
szívekez
reméltem találni; ez oda ösztönt szándékom’ teljesítésére. Mindenhol lelni e’ világon érzékeny és részvevő lelkeket mihelytt eggy ollyan lép-elé, kinek megengedik környülményei hogy a’ maga elszánását követhesse. És, o barátim, engem az a’ reménnyel-teljes érzés éleszt hogy a’ nagyok és hatalmasok köztt mindenütt vagynak meg nem romlott lelkek, ’s, a’ Felség’ füle ritkán siket; de csak kiáltásunk erőtelen hozzá felhatni.
Sophíe. Jer, Maríe! jer! pihenj-meg! – Magán kivűl van.
Maríe. Bátyám!
Beaumarchais. Adja Isten hogy ártatlan vagy! – Akkor osztán véres bosszu a’ hitetlenre! – Maríe Sophíeval el. – Sógor! barátim! mert látom tekinteteiteken hogy azok vagytok. – Hagyjatok magamhoz térni, – ’S majd részre-hajlatlan előadását annak a’ mi történt. Az intézze lépteimet. Űgyünk’ jóságának érezése adjon erőt szándékomnak, ’s higyjetek nekem, ha igazunk van, találunk elégtétet.

MÁSODIK AKT.

Clavigo’ lakása.

Clavigo. Kik lehetnek e’ francziák kik magokat nálam béjelenteték? – Francziák? Eggykor e’ nemzet olly igen kedves vala előttem. – Miért nem az most? – Különös, hogy a’ ki magát olly sok holmin kitette, eggy gyenge fonalszállal kötethetik-le szögébe! – Félre! – ’S én többel tartozzam e Maríenak mint magamnak? ’s kötelességem e szerencsétlenné tenni magamat mert szeret eggy leány?
Inas be. A’ két idegen…
Clavígo. Vezessd-fel. – Megmondád embereknek hogy reggelire várom?
Inas. A’ parancs szerént.
Clavígo. Mingyárt itt leszek.
el.
Beaumarchais. Saint-George.
Az Inas Széket rak ’s megyen.
Beaumarchais. Hah, barátom! hogy végre itt vagyok! hogy végre megkaptam! Kezeim közzül ugyan ki nem suhan. Légy csendes; legalább mutassd neki a’ legnyugalmasabb kűlszínt. – Maríe! Marie! ki hitte hogy olly ártatlan vagy mint nyomoru! Ki kell világosodnia, ’s irtóztató elégtétet kell kapnod. Te pedig jó Isten, tartsd-meg lelkemnek e’ csendét mellyet neki most nyujtasz, hogy ez iszonyu gyötrelemben olly mérséklettel ’s olly okosan lépjek mint csak lehet!
Saint-George. Igen is, barátom, e’ mérséklést és mind azon okosságot mellyet valaha mutattál, kötöm-ki most. Igérd-meg újra hogy meggondolod hol vagy; eggy idegen országban hol minden pártfogóid, minden pénzed nem elégséges gaz ellenkezőidnek bérelt eszközeik ellen védeni.
Beaumarchais. Bízzd reám magad’. Játszodd jól a’ rollt, ’s nem fogja tudni kettőnk közzül mellyíkkel vagyon dolga. Kegyetlenül elkínzom. – Oh! vérem eléggé hideg, lassu tűz mellett sütni-meg a’ semmire-valót.
Clavígo előlép. Uraim, nekem való öröm azon nemzet’ férjfijait látni magamnál mellyet én mindenkor külömböztetett tísztelettel néztem.
Beaumarchais. Óhajtanánk, Uram, hogy azon tekintetre mellyre itt honunk’ fijait méltóztatva látjuk, mi is érdemeseknek találtathatnánk.
Saint-George. Az a’ szerencse hogy illy nagybecsü ismeretséget szerezhetünk, felülhaladá tartalékunkat hogy alkalmatlanok lehetnénk.
Clavigo. A’ kiket első tekintetek ennyire ajánl, vétenek illy messzére engedvén terjeszkedni a’ bízatlankodást.
Beaumarchais. Szokatlan ugyan épen nem lesz az Úr előtt idegenek által kerestetni-fel, minekutána nagyérdemü munkájival szint azon szerént tette magát a’ külföldön ismeretessé, a’ hogy’ fényes hívatala mellyre a’ királyi Felség emelte, tulajdon hazájában distinguálják.
Clavígo. A’ király sok kegyelemmel nézi csekély szolgálataimat, a’ Publicum sok elnézéssel tollamnak figyelmet alig érdemlő próbatéteit. Hogy hazámban a’ jó-ízlet’ és a’ tudományok’ elterjedése körül tehessek valamit, oda vannak erányozva legforróbb óhajtásaim. Mert egyedül ők azok a’ kik bennünket az idegenekkel öszvekötnek, ők a’ kik a’ legtávolabb lelkeket barátokká csinálják, ’s a’ legédesbb eggyességet tartják-fel azok köztt a’ kik az országok’ szerencsétlen meghasonlásaik miatt egymástól igen is gyakorta el vannak tépve.
Beaumarchais. Gyönyörü ezt olly férfitól érteni a’ ki egyenlően hat hazájára ’s a’ tudományokra. ’S vallást is kell tennem hogy számból vette-ki az Úr a’ szót, ’s önnként vezet eggy kérelem’ előadására melly miatt magánál lát. – Eggy tudós férjfiak’ társasága megbízott hogy valahol útamban módját látandom, közttök és e’ haza’ legjobb fejei köztt alkossak levelezést. ’S minthogy a’ spanyolok köztt senki nem ír jobban mint azon fűzetek’ Irója mellyek az Eszmélő’ neve alatt elhíresedtek, Az, a’ kivel itt szerencsém vagyon szóllani –
Clavígo meghajtja magát.
Beaumarchais. – és a’ ki nagy dísze a’ Tudósoknak, – ugyan is elég bölcseséggel bírt olly nagymértékü világiságot eggyesíteni ritka adományaival melly őtet azon ragyogó lépcsőkre készül felvezetni a’ mellyeket charaktere a’ széles ismeretei érdemlenek. Úgy hiszem tehát hogy barátimnak nem tölthetem inkább kedveket mintha illy férjfival juttatom szövetkezésbe.
Clavigo. Semmi nem lehet örvendetesbb előttem, Uraim, mint e’ kívánság. Teljesedni látom általa azon szép álmokat mellyekkel szívem minden vígasztaló remény nélkül rég olta foglalatoskodott. Nem, mintha hinném, hogy az Uraknak tudós barátjaik’ kívánságaiknak levelezéseim eleget teendhetnének; hiuságom ennyire meg nem szédít: de minekutána szerencsém vagyon Spanyol-országnak legjobb fejeivel öszvefüggeni, minekutána mind az a’ mit messzehatáru hazámban eggyes és gyakorta homályban-űlő Tudósaink a’ Tudományok ’s Mesterségek körül tesznek, nem könnyen kerűli-el megértésemet: eddig Colporteur gyanánt néztem magamat kinek minden érdeme abban áll hogy másoknak találmányaikat közhasznuakká teszi; az Urak’ közbe-lépések által pedig Kereskedővé válok, ki szerencsés a’ belföldi mívek’ kivitele által honjának dicsőségét széllyeszteni ’s azt ezenfelül külföldi kincsekkel gazdagítani is. E’ szerént engedje az Úr hogy azt a’ férjfiat a’ ki nekem illy kedves jelentést hoz, ne nézhessem mint idegent; engedje hadd kérdhessem, mi tekintet, mi kívánság téteti vele e’ nagy útat. Nem, mintha ez indiscretio által eggy hiu viszketeget akarnék elcsilapítani; nem, sőt méltóztassék hitelt adni állításomnak, engem erre az a’ szíves szándék vezérel hogy minden erőmmel minden befolyásommal a’ mim lenni talál, segédjére kelhessek. Mert nem csinálok belőle titkot, olly helyre jött az Úr hol az idegent dolgai’ űzésekben, kivált az Udvarnál, ezer akadékok veszik-körül.
Beaumarchais. A’ becses ajánlást érdemlett köszönettel fogadom. Az Úr előtt nincsenek titkaim; barátom pedig nem lesz beszéllésemre nézve sok. Előtte tudva van a’ mit mondani fogok.
Clavígo figyelemmel nézi Saint-Georgeot.
Beamarchais. Eggy franczia Kereskedőnek, kinek számos gyermekeihez képest nem vala nagy értéke, sok Levelezőji voltak Spanyol-országban. Eggyike a’ legtehetősbbeknek közzűlök tizenöt és előtt Párizsba jő, ’s illy ajánlást teszen neki: Adj nekem kettőt leányaid közzűl; elviszem Madridban ’s gondom lesz reájok. Nőtelen vagyok és éltes, ’s nincsenek rokonaim; ezek lesznek örömei vénségemnek, ’s holtom után reájok marad Spanyol-országnak eggyik legnevezetesbb kereskedése. A’ legidősbb leánygyermek ’s eggyike az ifjabbaknak áltadatnak neki. Atyjok arra kötelezte magát hogy barátja’ boltját minden franczia portékával kitartja, ’s így a’ dolog a’ legkecsegtetőbb kezdet alatt elindult. De a’ Levelező hirtelen’ meghalálozik a’ nélkül hogy a’ két leány felől legkisebb rendelést tet volna, kik e’ szerént magokat a’ legbajosbb fekvre láták kivetve, ’s kénytelenek valának új boltot nyitni. Azonközben az idősbb férjhez ment. Ő és az ifjabbik okos magok-viseletek ’s lelkeiknek kellemeik által vagyonjoknak szűk volta mellett is szerencsések valának eggy rakásba barátokat gyüjteni, kik hiteleket ’s vásárlójiknak számát szaporítani vetélkedve igyekeztek.
Clavígo nyugtalan figyelmet árúl-el.
Beaumarchais. Ekkor tájban valamelly fiatal-ember a’ Kanári-szigetekből felvezetteté magát házoknál.
Clavígo minden vídámságát elveszti, ’s képén nyilván mutatja nevekedő tartalékjait.
Beaumarchais. Alacsony ’s szegény volta mellett is nyájassággal fogadtatik. A’ két testvér, nagy kedvet sejtvén rajta megtanulni a’ franczia nyelvet, minden eszközt megkönnyít hogy abban kevés idő alatt nagy előmenetelt tehessen. A’ fiatal-ember, neki-tüzesedvén nevet szerezni magának, arra a’ gondolatra jut hogy Madridnak az ángol Szemlélő’ példája szerént eggy Hetes-írást adjon, melly gyönyör’ neme a’ nemzetnél még eddig ismeretlen volt. Barátnéji minden módon támogatják igyekezetét, ’s a’ bátortalan kezdőt szerencsés sikerrel bíztatják; így, azt mervén remélni hogy nem sok idő mulva karba-lépett ember leend, házassági jelentést teszen az ifjabbnak. Nem hagyatik remény nélkül. Igyekezzél szerencsédet csinálni, monda az idősbb, ’s ha hívatal, az Udvar’ kegyelme, vagy valamelly más történet felszabadítand az öcsém felé terjeszteni szándékaidat, én megeggyezésemet tőled meg nem vonom.
Clavígo iszonyu hánykódások köztt feszeng.
Beaumarchais. A’ kisebbik nehány illendő szerencsét elereszt; hajlandósága a’ fiatal-ember eránt nevekedik, ’s segélygeti a’ bizonytalan jövendő gondjait viselni. Úgy tekinti barátja’ boldogúlását mint magáét, ’s reá bírja ezt hogy Irásának első darabját eressze-ki melly eggy sokat-ígérő czím alatt csak hamar meg is jelen.
Clavígo rettenetes hűledezések köztt.
Beaumarchais csendes hidegséggel. A’ munka képzelhetetlen szerencséjét teszi. Maga a’ Király is gyönyörködését lelte a’ kedvelést-érdemlő mívben; ’s nyilván jeleit adta kegyelmének az Író eránt. Megígértetett neki hogy az első tetszetős üresűlés övé lesz. Ez óra olta kedvesétől minden más kérőket eltávoztat, nyilván igyekezvén birtoka után. Az öszvekelést egyedül az ígért hivatal’ várása késlelte. Végre hat évi bízása, szeghetetlen barátsága, segélései ’s szeretete után a’ leánynak, hat évi lekötelezés, hála, nyilván ’s szentül tett fogadásai után a’ férjfinak, meglőn a’ hívatal, maga pedig eltűn.
Clavígo mély fohászkodást szalaszt-el, de nyilvánabb azt titkolni igyekszik.
Beaumarchais. Eggyet-értések nyilvánabb vala mint hogy a’ kifejtőzést hidegen lehetett volna elnézni. Két háznép’ számára volt bérelve a’ lakás, ’s az egész város rólok beszéllt. Minden barátjaik tűzbe jövének ’s bosszút lihegtek. Hatalmas pártfogókat igyekeztek nyerni. De a’ semmire-kellő, ki már be vala avatva a’ cabalákba, sikeretlenné tészen minden lépést, ’s szemtelenségét annyira viszi hogy még fenyegeti a’ megbántottakat, ’s barátjaiknak kik őtet gazsága miatt szónak állítják, kimondja, hogy a’ két franczia magára vigyázzon; ám igyekezzenek neki ártani ha mernek; neki könnyü lesz őket idegen országban, hol pártfogás és ótalom nélük vannak, ha legkisebbet kezdenek, öszverontani. Ennek hallására a’ szegény elhagyott halálos convulsiókba esik. Nénje, nyomoruságok’ inségéből megírja rokoninak melly mocsok esett rajtok. A’ levél az öccsét szörnyü tűzbe lobbantja; azonnal búcsút veszen szolgálatjából hogy ez ennyire öszvebomlott dologban maga nyujthasson tanácsot és segédet; röpülve érkezik Párizsból Madridba; ’s a’ testvér – én vagyok! ki mindenét elhagyá, eggy szeretett drága hazát, kötelességeit, szolgálatját, vérségét, örömeit, hogy Spanyolországban szerencsétlen ártatlan húgát megbosszulhassa. Itt vagyok, felfegyverkezve a’ legjobb üggyel ’s egész elszánással eggy hite-szegettnek képéről letépni az álarczot, ’s undok lelkét véres betűkkel festeni homlokára; ’s ez az istentelen, ez a’ gyalázatos – te vagy!
Clavígo. Kérem az Urat… Uram… én talán… én magam… de még is…
Beaumarchais. Ne akassza-meg beszédemet. Az Úrnak nincs semmi mondani-valója: hallani-valója pedig van felette sok. Hogy tehát a’ dolgot elindíthassam, tessék az Úrnak e’ barátom’ jelenlétében ki egyenesen e’ végett jő velem Párizsból, declarálni hogy a’ húgom e’ meggyaláztatást hűségtelenség, állhatatlanság vagy valamelly hiba avagy erőtelenség ’s nem-kedveltetés által érdemlette e?
Clavígo. Nem, Uram! Az Úr’ testvére Donna María, kellemes, elmés, szent erkölcsü, szeretetre-méltó személy.
Beaumarchais. Adott e okot társalkodások’ ideje olta panaszra, elhűlésre?
Clavígo. Nem! soha nem!
Beaumarchais felkelvén. Miért hát, pogány! miért valál eléggé kegyetlen, halálig gyötreni eggy szegény gyermeket, egyedül azért, mivel szíve tégedet elébe teve más tíznek, kiknek mindeggyike becsűletesbb volt, gazdagabb volt, mint te?
Clavígo. Oh, ha látta volna az Úr mint zaklatának-öszve! mint vere-ki a’ sok tanácsló, a’ sokféle változások!
Beaumarchais. Elég. – Saint-Georgéhez. Az Úr hallá a’ húgom’ ártatlansága felől a’ bizonyságot; menjen, ’s hirdesse-ki. A’ mi mondani-valóm még van, az nem kíván tanút.
Clavígo felkél. Saint-George megyen.
Beaumarchais. Veszteg, Uram, veszteg! Mind ketten leűlnek. Ennyire jutván egymással, eggy kínálást teszek melly felől azt hiszem hogy jóvá tetszik hagyni. Az Úr’ convenientiája és az enyém hogy az Úr és Maríe eggyek nem lesznek, ’s gondolom, érzi hogy nem vagyok az a’ theáteri testvér a’ ki azért jött hogy a’ románt felfejtse ’s húgának férjet szerezzen. Az Úr eggy becsűletes leányt hideg vérrel kevere mocsokba, mert úgy hitte hogy idegen földön segéd és bosszúló nélkül vagyon. Így eggy semmire-kellő, eggy undoklelkü bán. Tehát mindeneknek-előtte declarálja az Úr tulajdon kezével, önnkényt, nyilt ajtókkal ’s cselédjei’ jelenlétekben, hogy az Úr fertelmes ember, ki a’ húgomat megcsalta, szerencsétlenné tette, minden adott ok nélkül megalázta, ’s én azonnal megyek Aranjuezbe, a’ declarátiót bemutatom Követünknek, lenyomtattatom, ’s holnapután tele lesz vele a’ Város, az Udvar. Nekem itt hatalmas barátim vagynak; van időm, pénzem, ’s kíméletlen’ pazérlom-el mind eggyikét mind másikát hogy a’ legiszonyúbb kínokkal addig gyötörjem az Urat, míg a’ húgom’ haragja megenyhűl ’s maga kér hogy hagyjam abba.
Clavígo. Én nem teszem a’ declarátiót.
Beaumarchais. Meghinném; mert ha én volnék az Úrnak, azt magam sem igen fognám tenni akarni. De imhol eggy más. Ha az Úr a’ declarátiót meg nem írja, ez óra olta az Úr mellett maradok; nem hagyom-el sohol; nyomon kísérem mindenüvé, míg reáunván kelletlen társaságomra, Buenretiro megett próbára kél, ha magát kifejtheti e kezemből. Ha én leszek a’ szerencsés, a’ nélkül hogy Követünkkel szóllottam volna vagy akárkivel itt mással, felölelem haldokló húgomat, ’s eggyütt röpülök vele Franczia-ország felé. Ha az Úr marad talpon, úgy én megtettem a’ magamét, ’s az Úr magát kedvére kaczaghatja rajtunk. Azonban a’ reggelit. Beaumarchais megrántja a’ csengetőt, Eggy Cseléd hozza a’ csokoládot. Beaumarchais felveszi táczáját, ’s szomszéd Galleríebe lép-által, ’s szemléli a’ festéseket.
Clavígo magában. Szellőt! Szellőt! – Ez meglepett, ez megkapa, mint eggy fiút. – Clavígo, hol vagy? Mint vetsz véget neki? mint vethetsz véget neki? Rettenetes állapot, mellybe bolondságaíd, gazságod taszitának! – Felkapja kardját az asztalról. Hahh! miért is ne? – Leteszi. – ’S nem volna e más mód, nem e más út, mint gyilkosság? Irtóztató! A’ szerencsétlenné-tett leányt utolsó vígasztalásától, utolsó segédjétől is, bátyjától, fosszam e meg? – Illy széplelkü, illy nagylelkü embernek látni vérét! – ’S így halmozott átkait gyüjteni eggy eltaposott háznépnek magadra! – Oh, nem ezt remélted te midőn ez a’ gyönyörü teremtés ismeretséged’ első órájában győzhetetlen kecseivel teve magáévá! ’S midőn ott hagyád, nem láttad e rút tettednek iszonyu következéseit? – Melly boldogság mosolyga feléd karjai közzül! – Eggy illy testvér’ barátságában! – Maríe! Maríe! Oh, ha elengedhetnéd bántásaimat! oh, ha csúnya tettemet lábaid előtt lemoshatnám! – ’S miért ne remélhessem azt? – Szívem meghasad örömében; lelkembe eggy szép súgár száll. – – Uram!
Beaumarchais. Mit végez az Úr?
Clavígo. Kérem, halljon-végig. – Rútúl bántam az Úr’ testvérével. Elszédített vala a’ nagy-világ. Attól féltem hogy plánjaim eggy fényetlen házasság által elsülyednek. Ha tudhatám vala hogy Maríe Kisasszonynak illy bátyja vagyon, ő az én szemeimben nem volt volna alacsony idegen, úgy fogtam volna látni ez öszvekelést mint a’ melly igen nagy fényt vonand reám. Az Úr engem a’ legszívesbb tisztelettel tölt-el maga eránt; ’s midőn így velem botlásomnak nagy voltát elevenen érezteti, eggyszersmind kívánságot ’s erőt önt belém, jóvá tenni mindent a’ mit elrontottam. Az Úr’ lábaihoz vetem magamat; ragadjon-ki bajomból! segélyjen rajtam! Segélyjen az Úr, ha még lehetséges lemosni vétkemet, ’s véget vetni közös inségünknek. Adja nekem az Úr ismét Maríet! adjon-vissza engem neki! Mi boldognak mondanám magamat, ha az Úr’ kezéből vehetném őtet ’s minden bűneimnek bocsánatját!
Beaumarchais. Késő! A’ húgom az Urat többé nem szereti, én pedig útálom. Irja az Úr a’ kívánt declarátiót; ez az a’ mit egyedül akarok. A’ legszertelenebb bosszu’ gondjait bízza az Úr reám.
Clavígo. Ez a’ makacsság mind helytelen mind gondolatlan. Igen is, látom én, hogy nem énrajtam áll az ennyire öszvebomlott dolgot jóvá tenni. Jóvá tehetem e? az az Úr’ mennyei-szívü húgától függ, ha el akar e fogadni eggy nyomorút ki nem méltó hogy a’ napfényt lássa. De az Úrnak illő megfontolni mit cselekszik, ’s a’ szerént intézni lépéseit, ha nem akarja hogy meg nem gondolt, fiatal fellobbanásnak nézettessenek. Ha Donna María engesztelhetetlen – oh, ismerem én azt a’ szelíd, azt a’ lágy szívet! jósága, mennyei lelke elevenen lebeg előttem – ha engesztelhetetlen marad: akkor, Uram, akkor elég ideje lesz.
Beaumarchais. Én nem állok-el a’ declarátiótól.
Clavígo az asztalnak menvén. Hát ha én viszont kardhoz kapok?
Beaumarchais kifelé indúl. Jó, édes Úr! szép édes Úr!
Clavígo. tartóztatva. Még eggy szót! – A’ jó ügy az Úré; engedje hogy a’ jó tanács enyém lehessen! – Fontolja-meg mit csinál. Akármellyíket választjuk, mind ketten oda vagyunk. Engem nem ölne e meg a’ legmérgesebb bánat ha kardomat az Úr’ vérével látnám befestve, ’s Maríet, azonfelül hogy egészen szerencsétlenné tettem, még bátyjától is megfosztottam volna? Más részről… Uram, a’ Clavígo’ gyilkosa nem fogná meglátni a’ Pyrenéeket.
Beaumarchais. Az írást, Uram! az írást!
Clavígo. – Ám legyen! én mindenre kész vagyok hogy az Urat azon színetlen tisztelet felől meggyözhessem mellyet bennem jelenléte támaszt. Megírom: az Úr’ szájából írom-meg. De ígérje az Úr hogy nem veszi hasznát míg Donna Mariát megtért, magába-szállott szívem felöl meg fogom gyözhetni; míg nénjével szóllhatni fogok, ’s e’ tiszteletre-méltó barátném kedves öccse előtt közben-járóm, engesztelőm leend. Csak addig Uram!
Beaumarchais. Én Aranjuezbe megyek.
Clavígo. Jó! a’ declarátio tehát addig maradjon Az Úr’ zsebkönyvében. Ha nem nyerem-meg az óhajtott bocsánatot, lásson az Úr rettentő bosszujához. Feltételem illendő, helyes, tanácsos. Ha ez nem tetszik, ám legyen, intézze-el élet és halál a’ pert közttünk. De a’ hevességnek minden esetben az Úr lesz áldozatja, ’s az Úr’ szegény testvére.
Beaumarchais. Az Úrnak felette jól áll, szánni a’ kiket szerencsétlenekké teve.
Clavígo űlést fogván. Tetszik ajánlásom?
Beaumarchais. – Jó; mert engedek. De eggy pillantattal sem tovább. Megjövök*
tovább, Megjövök
Aranjuezből, kérdem, hallom; ’s ha meg nem lesz a’ bocsánat – a’ mint reménylem, a’ mint óhajtom – egyenesen a’ nyomtatóba!
Clavígo papiros után nyulván. Mint kívánja az Úr?
Beaumarchais. A’ cselédek’ jelenlétében.
Clavígo. Minek az?
Beaumarchais. Parancsolja nekik hogy gyüljenek a’ szomszéd Galleríebe. Nem akarnám mondatni hogy kicsikartam.
Clavígo. Melly tartalékok!
Beaumarchais. Spanyol-országban vagyok, ’s az Úrral van’ dolgom.
Clavígo. Legyen tehát. – Csenget. Eggy Inas. – Gyűljenek embereim a’ Galleríebe.
Az Inas ki. – A’ többiek öszvegyülnek, ’s megállanak a’ Galleríeben.
Clavígo. Reám bízza az Úr megírását?
Beaumarchais. Nem, Uram! Kérem, írja a’ hogy’ én mondandom.
Clavígo. ír.
Beaumarchais. Én alább megírt Clavígo Józef, Királyi Archiváriusz –
Clavígo. Archiváriusz.
Beaumarchais. – vallom hogy minekutána Guilbertné Assz’. házánál kedvességgel fogadtattam –
Clavígo. Fogadtattam.
Beaumarchais. – testvér öccsét Beaumarchais Maríe Kisasszonyt, száz ízben tett házassági fogadásaim által megcsaltam. – Megvan?
Clavígo. Uram…
Beaumarchais. Van az Úrnak más szava reá?
Clavígo. Úgy vélném…
Beaumarchais. Megcsaltam. – A’ mit cselekedett, miért szégyelje, írni? – Oda-hagytam a’ nélkül hogy tettem’ rútságát a’ Kisasszony’ hibája vagy erőtlenségei által szépítenem lehetne. –
Clavígo. Lehetne.
Beaumarchais.*
Beaumarchais,
– Sőt a’ Kisasszony’ maga-viselete minden időben feddtelen és tiszta volt –
Clavígo. Tiszta volt.
Beaumarchais. – Megismerem hogy mind magam-viselete mind beszédeim’ kétértelműségei által e’ köz tiszteletet érdemlő személyt nyilván megaláztam; melly miatt bocsánatjáért esedezem, ámbár megnyerése magamat méltatlannak vallom –
Clavígo elakad.
Beaumarchais. Irja, írja az Úr! – Melly vallástétetemet önnkényt ’s minden erőszak vagy reá-beszélltetés nélkül adom, azon nyilván fogadással, hogy ha ezen elégtét a’ Megsértettet megnyugtatni nem fogná, kész leszek azt minden tőlem kívánandó módon nyujtani. Madrid –
Clavígo felkél, int a’ cselédeknek, ’s azok oszlanak. Beaumarchaisnak nyujtja az írást. Megbántott, de széplelkü férjfiúval van dolgom. Az Úr megfelel szavainak, ’s elhalasztja a’ bosszút. E’ bízakodás, e’ remény bírhatott reá egyedül hogy illy gyalázatos írást tegyek; nincs semmi tekintet melly külömben reá-bírhatott volna. De minekelőtte Donna María elébe lépni merészlenék, feltettem hogy eggy közben-járót, eggy engesztelőt választok, ki nála pártomat fogja, nekem az ő kegyét megnyerni igyekezzék – ’s ez a’ közben-járóm, engesztelőm, az Úr.
Beaumarchais. Hitesse-el magával!
Clavígo. Legalább vigye-meg neki szíves megbánásomat mellyet bizonyíték. Ez eggyért könyörgök. Ne tagadja-meg ezt tőlem. Külömben eggy más, erőtlenebb engesztelőt kellene megbíznom; ’s nem tartozik e az Úr neki úgy is a’ dolognak hív előadásával? Mondja-meg, mint lele.
Beaumarchais. Azt megtehetem; azt megteszem. Ezzel ajánlom magamat.
Clavígo. Éljen szerencsésen! – Kezet akar fogni. Beaumarchais elvonja tőle.
Clavígo egyedül maradván. – Illy véletlen’ eggy állapotból a’ másikba. Merő álom, merő szédelgés! – Ez a’ declarátio… Nem kellett vala adnom. – Olly hirtelen’ jött, olly váratlan’ mint a’ fergeteg.
Carlosz érkezik. Vendégeid voltak? – Mi dolog? Az egész ház mozgásban vagyon.
Clavígo. A’ Maríe’ bátyja.
Carlosz. Gondoltam. Az a’ vén komondor Inas ki tavaly Guilbertéknél szolgált ’s most nekem hord híreket, már tegnap olta tudja hogy várták, csak most tud reám-találni. – ’S itt volt?
Clavígo. Eggy nagylelkü fiatalember!
Carlosz. Vele nem csinálunk sok ceremoniát. Míg ihol hozzád értem, elkészűlék a’ plánnal. – Mint víselte magát? Eggy szál kard – nem e? Vagy talán eggy alázatos gyalázatos megkövetés? – Zeherjéskedett az Urfi?
Clavígo. Declarátiot kívánt hogy húga e’ bánást nem érdemlette.
Carlosz. ’S adtál?
Clavígo. Jobbnak láttam.
Carlosz. Jó! igen jó! – Nem történt egyéb?
Clavígo. Elégtétet kívánt – karddal vagy papirosan.
Carlosz. Az utolsó okosabb volt. – Ki tegye-ki magát illy fattyúcskának! – Fenyegetve kívánta?
Clavígo. Maga hagyta mit írjak, ’s kénytelen valék cselédeimet öszvegyűjteni.
Carlosz. Értem. – Aha, kezemben az Urficska! Ez nyakát szegi. Hívj Cancellistának ha a’ tacskó negyvennyolcz óra alatt hívesben nem űl, ’s első transporttal*
tansporttal
Indiába vele!
Clavígo. Nem, Carlosz! A’ dolog másként áll mint gondolod.
Carlosz. Hogyan másként?
Clavígo. Közben-vetése által szíves megbánásom, úgy reménylem azt, bocsánatra fogja bírhatni a’ szerencsétlen Maríet.
Carlosz. Clavígo!
Clavígo. Azzal hízelkedem magamnak hogy le fogom moshatni hibáimat, hogy bántásaimat jóvá fogom tehetni, ’s így a’ magam szememben és a’ világ előtt ismét becsűletes-emberré válhatok.
Carlosz. Hét meg’ hét errdeg! hát megkábúltál? Ugyan mindég kilátni rajtad hogy Tudós vagy! – Igy hagynod reá-szedned magadat. Nem látod hogy ez ostoba fortély mellyel kelepczébe akarnak keríteni?
Clavígo. Nem, Carlosz! ő nem akar hallani az elvétel felől; mindnyájan ellene vannak, ’s Maríe látni sem kíván.
Carlosz. Az ám az igazi tető! Nem, barátom! ne vedd rossz neven! Komediában, igen is, ott láttam hogy holmi bohó falusi Urfit megnyergeltek –
Clavígo. Kérlek, ne bosszants, ’s jó-kedvedet tartsd menyegzőmre. Elvégeztem hogy Maríet elveszem. Önnkényt! szívem’ sugalltából! Minden reményem, minden örömem ez eggy gondolaton függ, hogy megnyerem bocsánatját. ’S akkor osztán jó éjszakát, csillogás! E’ kedvesnek karjai között még úgy nyugszik az ég mint eggykoron: mind az a’ tekintet mellyet megszerzek, mind az a’ nagyság mellyre felhágok, kétszeres érezéssel fog eltölteni, mert az a’ leány lesz részese, ki kétszeresen tesz emberré. Isten veled, Carlosz! Sietek hozzájok. Legalább nénjével kell szóllanom.
Carlosz. Halasszd csak ebédutánig.
Clavígo. Eggy pillantatig sem.
el.
Carlosz utána néz, ’s eggy ideig némán marad. Ehen itt tesz eggyszer eggyikünk eggy bolond lépést.
el.

HARMADIK AKT.

Guilbert’ lakása.
Sophíe Guilbert. Maríe Beaumarchais.

Maríe. Te láttad? Minden tetemem reszket belé! Őtet láttad? – Én csaknem elaléltam a’ mint mondátok hogy jő, ’s te láttad! – Én nem fogom soha látni akarni!
Sophíe. Magamon kivül valék midőn belépe; mert ah! nem szerettem e őtet úgy mint te? a’ legteljesebb, legtisztább, legtestvéribb szeretettel! nem kínzott e engem is eltávozta? – ’S most a’ visszatérőt, a’ bocsánatért-esdeklőt látni lábaimnál! – Maríe, az ő képében, az ő szava’ zengésében olly igen bájoló valami vagyon. Ő még mostan is…
Maríe. Nem! nem! soha nem!
Sophíe. Ő még most is az a’ mi szeretett régink, még is az a’ szelíd, érzékeny, jó szív, még most is az a’ lángoló hév. Az az esdeklése a’ szerelemnek, az az epedése a’ megtapadott hajlandóságnak. Egészen! egészen! ’S felőled, Maríe, úgy szóll, mint a’ szerelem’ első boldog napjaiban. Megeskünnék a’ ki hallja, hogy e’ kis elhűlést akarva támasztotta jó angyalod, hogy a’ hosszu ismeretség’ unadékos eggyformaságát újobbi gerjedelem váltsa-fel, ’s elevenebbé tegye.
Maríe. Sophíe, te neki mentője vagy?
Sophíe. Nem, kedves! ’s azt neki nem is igértem. Csak hogy én ollyannak nézem a’ dolgot a’ millyen. Te és bátyád azt felette románi fénynél nézitek. Az neked sok más jó gyermekkel köz sorsod hogy szerelmesed megszegte hitét ’s elhagya. De hogy visszatér, hogy vétkét megismeri, ’s helyre-hozni szándékozik, hogy a’ kiholt reményt feléleszteni akarja – az olly szerencse a’ mit más leány nem könnyen taszítana-el magától.
Maríe. Megszakadna belé szívem.
Sophíe. Hiszem a’ mit mondasz. Az első tekintetnek irtóztatóan kellene hatnia reád. Osztán, édes Maríe, e’ Az első tekintetnek irtóztatóan kellene hatnia reád. Osztán, édes Maríe, e’ rettegést, e’ kétséget, bízatlankodást, melly elfogta minden érzéseidet, ne nézzd gyűlőlésnek, haragnak. Szíved jobban szóll öértte mint gondolod; ’s épen azért nem mered látni, mert nagyon óhajtod visszatértét.
Maríe. Légy irgalmas!
Sophie. Szerencséssé kell tennünk! Ha látnám hogy útálod, hogy szíved meghült eránta, nem szóllanék, ’s többe előmbe nem lépne. De így, édesem – Még köszönni fogod hogy e’ gyötrő habzást melly a’ legforróbb szeretet’ jele, veled meggyőzettem.
Guilbert és Buenco jőnek.
Sophíe. Jőjön, Buenco! Guilbert, jer te is! Segélyjetek merészséget öntenem az én Kicsínyem’ szívébe! bátor eltökélést! midőn minden ettől függ.
Buenco. Sőt bár ezt mondhatnám: Ne higyjetek neki! Ne fogadjátok-el!
Sophíe. Buenco!
Buenco. Jobbra balra lökődik bennem a’ szív ha elgondolom hogy még bírni fogja az angyalt, kit olly kegyetlenséggel elhóhérolt, kit a’ sír’ széléig hurczolt. – Bírni fogja? – ’s miért? mivel teszi jóvá vétkét? azzal e hogy megint vissza jő, hogy reá-gondolja magát, ’s ezt mondja: Most már akarom! most már veszem! Mintha ez a’ kincs gyanús portéka volna, a’ mit az ember még utána viszen a’ vásárlónak, ha a’ legszemtelenebb ígérgetés ’s zsidói elmenés és visszajövés által velőnkig elkínzott is. Nem, az én voksomat ugyan meg nem nyeri ha Maríenak szíve mentegetné is. – Visszajő! Szeretném tudní miért épen most? Mit várta hogy eggy bátor derék testvér felkeljen húga mellett, ki előtt úgy pityereg bocsánatért mint az iskolai gyermek ha vesszőt lát? Hah, olly gyáva, mint a’ melly semmire-való!
Guilbert. Úgy szóllasz mint spanyol, és mint a’ ki nem ismeri a’ spanyolt. Mi most nagyobb veszélyben forgunk mint mindnyájatok sejdítheti.
Maríe. Kedves Guilbert!
Guilbert. Én a’ sógor’ bátor lelkét, rettenhetetlenségét tisztelem; némán csudáltam bajnoki lépteit, ’s óhajtom hogy minden jól üssön-ki, hogy Maríe elfogadhassa Clavígónak jobbját; mert hiszen – mosolyogva – szíve úgy is övé.
Maríe. Te kegyetlen vagy.
Sophíe. Fogadd szavát! kérlek, fogadd szavát!
Guilbert. A’ bátyád eggy írott követést csikart-ki belőle. Az téged tisztának kiált; de mindnyájunkat öszveront.
Buenco. Miképen?
Maríe. Oh Isten!
Guilbert. Clavígo az írást olly remény alatt adta magáról hogy te neki megengedsz. Ha neki meg nem engedsz, mindent el fog követni hogy gyalázatos papirosát visszakaphassa, ’s meglátjátok, visszakapja. A’ bátyád le akarja azt nyomtattatni mihelytt Aranjuezből megérkezik, ’s eltölti a’ Várost. Tartok tőle, meg nem érkezik.
Sophie. Kedves Guilbert!
Maríe. Oda vagyok!
Guilbert. Clavígo’ nem nézheti hogy papirosa közönségessé tétessék. Ha benne van becsűlet, elébe megyen a’ bátyádnak, ’s eggyike a’ kettőnek helyben marad, ’s a’ bátyád, győzzön vagy veszítsen, oda van. Eggy idegen itt! eggy szeretett Udvarnok’ gyilkosa! – Maríe, az mind igen jó hogy az ember nemesen érez és gondolkodik; csak hogy ez által magát és a’ magáéit öszverontani…
Maríe. Sophíe, mit csináljak?
Guilbert. ’S Buenco, mondd ha mered, hogy nincs igazom.
Buenco. Nem megyen elébe! félti bőrét. Ha nem féltené, nem adá vala a’ követést, nem nyujtaná kezét Maríenak.
Guilbert. Annál rosszabb! úgy százat is talál a’ ki neki kölcsön nyujtsa a’ magáét, a’ ki a’ sógort orozva áltveri míg haza jöhet. Hahh, Buenco! olly új lehetsz e’ hogy ezt ne értsd? Udvarnoknak nem volna zsoldos gyilkolója!
Buenco. A’ király nagy és jó.
Guilbert. Rajta tehát! keresztül a’ sok kerítésen mellyekkel körül vagyon sánczolva*
szánczolva
; a’ sok strázsán, ceremoniclen, ’s mind azon a’ mik által őtet az udvari-dongók elrekesztették népétől. Törj-keresztül mind ezen, Buenco, ’s segélj rajtunk. – Ki jön?
Clavígo fellép. Látnom kell! látnom kell!
Maríe felsikolt, ’s Sophíenak karjai közzé rogy.
Sophíe. Kegyetlen, melly állapotba ejt bennünket! –
Guilbert és Buenco Maríét támogatják.
Clavígo. Oh ő! ő! Én pedig Clavígo vagyok! – Kedves, hallj engem, ha látni nem méltóztatol! – Akkor midőn engem Guilbert kedvezéssel fogada-fel házánál, midőn szegény, fényetlen ifju valék, midőn szívem éretted elolthatatlan szerelmet kezd vala érzeni, volt e akkor érdem rajtam? Nem lelkeinknek belső öszveeggyezése volt e az inkább, nem e szíveinknek titkos vonszódásaik hogy te sem maradál érzéketlen erántam, hogy bizonyos idő mulva hízelkedni mertem magamnak e’ szív’ tökéletes birtokával? ’S íme most nem ugyan-az vagyok e? Miért ne legyen szabad remélnem? miért ne kérnem, esedeznem? Nem vennéd e ismét karjaidba eggy barátodat, kit tengeri útazásai alatt sok ideig elveszettnek gondoltál, ha véletlenül megjelenne, ’s lábaidnál tenné-le megmentett életét? ’S avagy kevésbbé veszélyes e a’ tenger mellyen én mostanig hánykódtam? Indúlataink mellyekkel szünetlen kőzdésekben élünk, nem irtózatosbbak, nem megvívhatatlanabbak e mint a’ habok mellyek a’ szerencsétlent honi partjaitól félre-verik? – Maríe! Maríe! hogyan gyűlőlhetsz te engem, holott én meg nem szűntem tégedet szeretni? Részegültségemnek közepette is, a’ büszkeség ’s nagyra-vágyás’ szédítő énekei alatt is gyönyörködve emlékeztem mindenkor napjaimról mellyeket lábaidnál homályban ’s édes remény alatt töltöttem. – ’S íme most, miért ne érlelnéd te most a’ mit akkor eggyütt reméltünk, valóvá? Nem akarnád e az élet’ örömeit élni mivel reményeink közzé komor borúlat férkezett? Nem, Maríe! higyj nekem: Az élet’ örömei ritkán tiszták; legszebb boldogságainkat is majd a’ sors’ vak kénye, majd tulajdon szenvedelmeink széllyeltépdelik. Illik e azon epednünk hogy bennünket az ére a’ mi mindent mást? Illik e vétkeseknek tenni magunkat, eltolván az alkalmat melly a’ történt hibát jóvá tegye, eggy megkeserített háznépet felemeljen, eggy nagylelkü testvér’ bajnoktettét megkoronázza, ’s saját szerencsénket alkossa? Barátim, kiktől nem érdemeltem hogy barátim légyenek, de a’ kik barátim, mert a’ rénynek mellyhez visszafordúlok, barátjai; eggyesítsétek kéréseimet az enyémmel! – Maríe! letérdel előtte. Maríe! nem ismered e már szavamat? nem érted e szívemnek rezgését? Maríe! Maríe!
Maríe. O Clavígo!
Clavígo felszökik, ’s elborítja kezeit égő csókjaival. Megbocsát nekem! szeret! – Guilbertet és Buencot ölelvén. Még szeret. Oh Maríe! szívem mondotta ezt nekem! Lábaihoz vethetém vala magamat, bánatomat némán sírhatám vala ki, ’s te engem szó nélkül is megértettél volna, a’ hogy’ én szó nélkül veszem itt bocsánatodat. Nem! szíveinknek szoros rokonságok meg nem szakadt; nem! még úgy értik egymást mint eggykor midőn csak intésre sem vala szükség a’ legbelsőbb mozdúlatokat is közleni egymással. Maríe! – Maríe! – Maríe!
Beaumarchais fellép. Hah!
Clavígo Beaumarchais felé röpülvén. Öcsém! testvérem!
Beaumarchais Maríehoz. Megbocsátasz neki?
Maríe. Eressz! eresszetek! Minden érzékem elhagy.
Elviszik.
Beaumarchais. Megbocsátott neki?
Buenco. Úgy látszik.
Beaumarchais Clavígóhoz. Nem érdemled szerencsédet.
Sophíe vissza jövén Maríetól. Megbocsát neki. Eggy egész könyözön szakada szemeiből. Távozzék-el, ezt fuldoklotta, hogy magamhoz térhessek; én neki megbocsátok. – Ah néném! ezt veté továbbád mellé nyakamba rogyott, honnan tudja ő hogy én őtet végtelenül szeretem?
Clavígo Sophíenak kezeit csókolván. Nincs boldogabb teremtés a’ nap alatt! – Beaumarchaishez. Barátom! sógorom!
Beaumarchais megöleli. Egész szívvel lélekkel tehát! – noha kénytelen vagyok kimondani hogy még nem szerethetlek. – Igy eggyek vagyunk ’s feledve minden. – Az írás mellyet adál, imhol az. Kiveszi zsebkönyvéből, megszakasztja ’s Clavígónak nyujtja.
Clavígo. Tiétek! holtig tiétek.
Sophíe Clavígóhoz. Kérlek, távozzál-el hogy szavadat meg ne hallja, hogy magához térhessen.
Clavígo sorban öleli őket. Isten veletek! – Ezer csókot az angyalnak.
el.
Beaumarchais. Ám legyen hát! – ámbár óhajtanám hogy másképen volna. – – mosolygva. De ugyan jó szívü teremtés az illy bohó kis leány! – Hanem lehetetlen eltitkolnom, barátim, hogy a’ Követ is egyenesen azt óhajtotta, azt tanácslotta*
óhajtotta. azt tanácslotta
, hogy Maríe neki bocsátana-meg, ’s e’ kedvetlenségnek vetne véget az öszvekelés.
Guilbert. Magam is élední kezdek.
Buenco. Elfogadátok és így Isten veletek. Engem meg nem láttok többé.
Beaumarchais. Uram!
Guilbert. Buenco!
Buenco. A’ mint nektek tetszík! Én részemről őtet ítélet napig fogom gyűlőlni, ’s meglátjátok kivel tevétek-fel.
Megyen.
Guilbert. Bús bagoly! ’S idővel még is reá hagyja venni magát ha majd látni fogja hogy jól megyen.
Beaumarchais. Azzal a’ papirossal csakugyan nem kell vala hirtelenkednem.
Guilbert. Ne, ne! Minden jól van! –
El.

NEGYEDIK AKT.

Clavígo’ lakása.

Carlosz

egyedül.
Dicséretes dolog hogy annak a’ ki vesztegetés vagy valamelly más bolondság által gyanút támaszt esze felől, gyámot ad az Igazgatás. Ha ezt a’ Felsőség teszi mellynek külömben nem igen sok gondja vagyon reánk: miért ne tegyük mi barátinkkal? – Clavígo, te veszedelmes állapotban lebegsz! Még nem fogyott-el reményem. És, ha csak felényi hajlékonyságod vagyon is mint egyébkor, most vagyon ideje félre-rántani eggy bolondság elől melly érzékeny és heves charaktered mellett, éltednek gyötrelme lenne, ’s idő előtt sírba taszítana. – Jő.
Clavígo elmerülve. Jó napot, Carlosz!
Carlosz. Eggy kinyögött, alig-érthető jó-napot! – Illy húmorral jösz mátkádtól?
Clavígo. Az angyal! ők a’ szeretetre legméltóbb halandók.
Carlosz. Annyira talán csak nem sietsz a’ menyegzővel hogy az ember eggy ruhát tűzethessen reá?
Clavígo. Azok a’ te tréfáid! A’ mi menyegzőnken nem fognak tűzött ruhák paradírozni.
Carlosz. Meghinném.
Clavígo. A’ magunkon való öröm ’s a’ barátság’ harmoníeje lesz egész pompánk.
Carlosz. Csendes parányi menyegzőt csinálsz; – nem?
Clavígo. Mint azokhoz illik a’ kik érzik hogy boldogságok önn-magokban vagyon.
Carlosz. Illy környülmények köztt azt nem teszed rosszúl.
Clavígo. Környülmények köztt? – Mit értesz e’ szón?
Carlosz. A’ mint a’ dolog áll meg’ fekszik meg’ van.
Clavígo. Hallod, Carlosz, én e’ tartózkodás’-tónját barátok köztt nem tűrhetem. Te e’ házasságot nem javallod, az előttem tudva van. Mind a’ mellett ha valamit ellene mondani akarsz, mondani tudsz, mondd-ki nyilván. Hogy’ van hát a’ dolog? hogy’ fekszik hát?
Carlosz. Több rendes és váratlan esetet is lát az ember ez árnyékvilágon; ’s az koránt sem volna ám jó, ha minden úgy menne a’ hogy’ illik. Úgy az ember nem tudna min csudálkozni, nem tudná min öszveütni fejét, ’s a’ kisded társaságokban nem volna mit megszóllani.
Clavígo. A’ nélkül ugyan meg nem esik; azt magam látom.
Carlosz. A’ Clavígo’ menyegzője? – Meghinném! – Ha majd a’ sok Madridi leány a’ ki még mindég remélli hogy elveszed, a’ ki még mindég vár, ’s megérti hogy neki e’ tréfát játszottad!
Clavígo. Az eggyszer nincs külömben.
Carlosz. Különös! Ritkán láttam embert a’ ki az asszonyok körül illy szapora illy közönséges szerencsét csináljon mint te. Nincs rend mellyben sok derék gyermek nem csinálgatná projektjeit hogy tégedet miképen tehessen magáévá. Eggyike szépségére támaszkodik, ez gazdagságára, születésére, amaz elmésségére, rokonira. Mi nyájasságokat nem pazarlanak reám temiattad! Mert azt szerencsét sem e’ szép pisze orrnak, sem e’ szalmaszekér főnek, sem ismeretes asszony gyűlőlésemnek nem kell, úgy vélném, köszönnöm.
Clavígo. Kötődöl.
Carlosz. Ha kezemben már sok világos megkérés nem volt, olly tele a’ sok orthográphi vétkecskékkel mint a’ legoriginálabb levele eggy parányi betűrontó fejér szép kacsónak! – tudnád, hány piros-pozsgás Duenna került ez úton körmeim közzé!
Clavígo. ’S te nekem nem szóllál!
Carlosz. Mert nem láttam méltónak hogy eggyikével is elfoglaltassd magadat. – O Clavígo, a’ te javad nekem mindég úgy szívemen feküdt mint az önn-magamé. Nincs kívűled barátom; előttem szenvedhetetlenekké lettek az emberek, ’s íme te is az kezdesz lenni.
Clávígo. Kérlek, nyugtassd-meg magad’.
Carlosz. Égessd földig valakinek házát*
házat
mellyen tíz év olta épít, ’s küldj barátot hozzá hogy az vígasztalja keresztyén békeséges-tűréssel. – Nincs esze a’ ki magát más miatt interesszálja; nem érdemlik az emberek.
Clavígo. A’ fekete szellem űle-meg?
Carlosz. Ha háborgat, kinek kell egyébnek köszönnöm mint neked? Gyakorta így szóllék magamhoz: Minek neki most a’ leg fényesbb házasság is? neki eggy mindennapi emberkének már elég messzére ment, de talentomai ’s tudományai mellett nem maradhat az a’ mi most. – Plánjaimat megcsináltam. Kevés ember van olly elszánt és hajlékony, olly csupa tűz és még is merő munkásság. Ő a’ szolgálatnak minden ágazatin kész ember; mint Archiváriusz hirtelen’ széles ismereteket gyűjthet, szükségessé fogja magát tehetni, ’s hagyj történni, eggy változást, Minister lesz.
Clavígo. Valót szóllván, ezek nekem álmaim voltak.
Carlosz. Álmaid? A’ melly bizonyosan felérek a’ toronyba ha olly feltétellel megyek neki hogy abba nem hagyom míg fel nem jutok, olly bizonyosan meg fogtál volna győzni minden akadályt. ’S így nem törtem volna azon magamat a’ mi még hátra volt volna. Hazulról nincs birtokod. Annál jobb! az gondosabbá tett volna beszerzeni, szemesebbé megtartani. ’S osztán a’ ki vám mellett űl ’s még is szárazon marad, fa-jankó a’ neve. ’S akarnám tudni, miért ne tartoznék az ország a’ Ministernek adóval ha a’ Királynak tartozik? Ez nevét adja ide, amaz erejét. – ’S mikor ezekkel így kész voltam, körülnéztem magamat, hol lelnék neked valami okos partíet. Nem kevés csillogó ház ötlött eszembe melly fényetlen születésedre örömest hunyt volna szemet; láttam némelly gazdagot is melly kész volt volna erszényét ide nyujtani, ’s rangod’ költségeit örömmel vállalta volna magára azon szerencséért hogy a’ második király’ ragyogásában osztozhasson – ’s te íme…
Clavígo. Igazságtalan vagy; nagyon alá nyomod mostani álltomat. ’S azt véled hogy többé nem fogom magamat előtolhatni? hogy nem fogok még több lépéseket tehetni-előre?
Carlosz. Kincsem! törd-ki te a’ fakadó palánt’ szívét, sarjazhat azután, lövellheti a’ legbujább növéseket; eggy bokros, gallyas szép fiatal az, igen is, lehet; de az első fakadás’ királyi felszőkellete örökre oda van! – Osztán azt se hidd hogy e’ házasságot az Udvarnál csendes vérrel fogják nézni. Feleded kik tanácslották hogy vess véget ismeretségednek Maríeval? feleded ki adá azt az eszes gondolatot hogy őtet hagyd oda? Ujaimon számláljam-elő?
Clavígo. Annak képzelte hogy lépésem olly keveseknél fog találni javalást, magamat is sokat elgyötrött.
Carlosz. Keveseknél? Senkinél! higyj nekem, senkinél! – ’S hatalmas barátid ne vegyék balúl hogy magadat hírek, tanácsok nélkül úgy lököd oda mint a’ bohó gyermek a’ pénzt férges mogyoróért?
Clavígo. Ez alacsony, Carlosz! ez nagyítva van!
Carlosz. Eggy vonással sincs. Mert ha valaki szerelemből bakfittyet vet, jó, azt ő lássa. Szobaleánykát venni-el, mert szép mint az angyal! – az illyet minden neveti, és még is irígylik az emberek.
Clavígo. Az emberek! ’s mindég az emberek!
Carlosz. Tudod hogy én magamat kevéssé függesztem-fel a’ mások’ ítéletétől; azonban örökké való hogy a’ ki másokért nem tesz, magáért nem tesz; ’s ha az emberek nem bámulnak, nem irigyelnek, nem is vagy szerencsés.
Clavígo. A’ világ külfényről ítél. Oh! a’ kinek a’ Maríe’ szíve jut birtokul méltó tárgya az irígylésnek.
Carlosz. Hallod e, Clavígo? a’ dolog látszik is annak a’ micsoda. De való, így gondolkodtam gyakran magamban hogy azok rejtett tulajdonok lehetnek a’ mik szerencsédet irígyelhetővé csinálják; mert a’ mit az ember így a’ maga szemével lát, így a’ mindennapi eszével megfoghat…
Clavígo. Megeskél hogy földig rontasz?
Carlosz. Hogyan történhetett az? így fogják kérdeni a’ városban. Ah! ah! hogyan történhetett az? kérdik majd az Udvarnál. Az Istenért! hogyan történhetett az? Hiszen ő szegény, nincs születése! ha Clavigónak eggy kis románkája nem volt volna vele, azt sem tudná az ember hogy él. – Ugy mondják, rendes, módos, elmés! – Ki fog azért valakit elvenni? Az oda van az első hetekben. – Ah! mondja majd eggy; azt mondják, szép, kellemes, gyönyörü…
Clavígo megzavarodik; mély sóhajtást szalaszt-el. Ah!
Carlosz. – Szép? – Oh, mond eggy nyelvpritty, csak mint a’ legtöbbek. Hat esztendeje hogy nem láttam. – Hat esztendő sokat elváltoztat! felel barátnéja. – Lessük-ki mikor produkálni fogja! mond a’ harmadik. ’S sugnak, bugnak, tudakozódnak, nézetik, kimennek kedvéért, ’s várják, ’s minden azt forgatja elméjében hogy mint lépdele előfelé a’ kevély Clavígo, ki eddig nyilván soha nem jelent-meg hogy deli, fennszemöldü spanyol Duenna ne függött volna triumphban karjain, kinek tele begye, égő orczája ’s lángoló szemei az egész világtól ezt látszattak tudakolni: Nem vagyok e érdemes illy vezetőre? és a’ ki elhittségében ruhájának selyem vitorláját magasan eresztette szélnek hogy jelenése tetszetősbbé tétethessék. ’S imhol érkezik a’ várt Uraság, ’s szó mindennek elakad szájában. Imhol jő eggy parányi, biczegő, horpadt-szemű franczia-leányzóval kinek minden ízéből a’ hektika néz-ki, bár halálszínét fejérrel és pirossal vakolgatja is. – O Clavigo! még meg kell csábulnom ha a’ sok szájtátó meg-megkap, el-elkérdez, el-elquestionál, ’s nem akarja megfogni tudni…
Clavígo megkapja kezét. Carlószom! Kedvesem! Rettenetes állapotban forgok. Meg kell vallanom, elijedtem a’ hogy’ megláttam. Egészen oda van, elsárgult, elfonnyadt. Oh, az mind az én istentelenségem…
Carlosz. Gyermekségek! bohóságok! Régen kehes volt még minekelőtte vele elkezdéd játszani a’ románt. Eleget mondtam, tudod… De nektek szerelmeseknek sem szemetek sem orrotok. – Clavígo, ez szörnyü eset! Igy feledni mindent, mindent! Beteg asszonyt vonni nyakadra, kí házadba pestist hoz, hogy gyermeked, unokád úgy hal-ki mint a’ koldus-mécs. – ’S a’ ki eggy nagy törzs’ atyja lehetett vala, melly talán még – Mondom, még elvész az eszem belé!
Clavígo. Carlosz, mit mondjak, mit érzettem mikor megláttam. Szívem, az első szédűlésben, röpült felé. De ah, midőn az elmult, látása szánást, mély szánást – igen is, azt támaszta bennem: de szerelmet? – Ah, úgy volt mintha örömeim’ teljében a’ halál’ hideg keze suhant volna végig nyakamon! Erővel akartam víg lenni, erővel a’ boldogot, az örvendőt játszodtam volna – nem lehetett! minden mozdultom, minden hangom elárulta az eröltetést. Ha nem voltak volna olly igen magokon kivül, meg fogták volna sejteni.
Carlosz. Pokloknak minden ördögei! ’s te mind e’ mellett elveszed?
Clavígo magába-süllyedve*
magába-szülyedve
áll ’s hallgatja.
Carlosz. Oda vagy! örökre, örökre oda vagy! Isten veled! Eressz ’s hagyj mindent felednem, hagyd megvakulásodon támadt bosszuságomat magányos szomor napjaimmal eggyütt kikáromkodnom! – Hahh! illy gyalázatot ejteni magadon! magadat illy nevetségbe keverni! – ’S ha még is gyönyört vásárlottál volna általa, valamelly szenvedelmet! Nyilt szemmel vonni nyavalyát magadra, melly, míg eggy részről bel erődet emészti, más részről megvetetté tesz minden előtt!
Clavígo. Carlosz! Carlosz!
Carlosz. Ne hágtál volna fel inkább, hogy ne lehetett volna esned! – Minő szemekkel fogják ezt majd nézni! – Itt a’ bátyja, így szóllanak majd; mennykő eggy fattyúnak kell lennie zsákba bútatá a’ mi vitézünket; nem volt annyi bátorsága hogy szemébe meressze szemét. – Hm! így szóllanak majd ezek a’ czangár Grófocskák; megtetszik hogy nem Gavallér. – Teringettét! kiált eggy harmadik ’s szemébe nyomja a’ kalapot; velem kötött volna ki az illyen amollyan! ’s eggyet csap bendőjén – eggy koloncz ki csak arra sem méltó hogy istálódba fogadd.
Clavígo felegyenesedik, Carloszra függeszti szemeit, kezét neki nyutja, mellyet ez tűzzel ragad-meg.
Carlosz. Bátorodjál neki, barátom! szánd-el magad’! Lássad, félre teszek mindent, ’s ezt mondom: Itt két külömböző tanács két serpenyőben. Vagy elveszed Maríet, ’s szerencsédet eggy nyugalmas fénytelen életben, a’ házi csend’ örömei köztt leled, vagy előbbre viszed futásodat a’ ragyogás’ pályáján a’ czél felé. – Félre teszek mindent, ’s ezt mondom: Elállott a’ nyelv, a’ serpenyők többé nem inganak, választásodtól függ egyedül mellyíke szálljon alá. Válasszd a’ mellyíke tetszik, de – válassz! Nincs nyomorúbb portéka a’ világon mint a’ határozatlan ember ki két érzés között lebeg, ’s mind kettejét szeretné eggyesítni, ’s nem látja hogy semmi egyéb nem eggyesítheti azon kétségnél melly szívét hányja, gyötri. Rajta, nyujtsd jobbodat Maríenak, tedd a’ mit a’ becsűlet kíván, a’ mi ahhoz illik a’ ki élete’ szerencséjét kész adott szavának feláldozni, a’ ki tartozásnak nézi jóvá tenni a’ mit elrontott, és a’ ki óhajtásainak ’s erejének körét nem terjesztette továbbra annál hogy helyre hozza a’ mit elrontott: – ’s így bánván, éld a’ fénytelen nyugalom’ édes boldogságát, a’ gyengélkedő lelkisméret’ javallásait, ’s mind azon szerencsét mellyet azok tesznek magokévá kik tulajdon szerencséjeket alkották és az azokéit kik hozzájok tartoznak. Szánd erre magadat, Clavígo, ’s azt fogom mondani: becsűletes, jó ember vagy.
Clavígo. Eggy szikráját a’ te erődnek, Carlosz!
Carlosz. Az benned alszik, ’s addig fúvom míg lángokat vet. – A’ más oldalon nézzd a’ fényt, a’ nagyságot, melly reád vár. Nem festem azt elődbe poetai nagyító színekkel: fessd-ki azt azon elevenséggel a’ hogy’ lelked előtt lebege míg agyadat meg nem zavarta az a’ franczia fiatal fergeteg. De ez úton is légy egész ember, Clavígo, ’s ne pislogj jobbra, balra. Bár*
balra, Bár
kiterjedhetne lelked! bár elboríthatna, leverhetne azon nagy érezés’ bizonyossága hogy a’ rend-kivül való emberek épen abban is rend-küvül valók hogy kötelességeik külömböznek a’ közönséges emberekéitől; és hogy a’ ki eggy nagy Egészen végignéz, kormányoz és fenntart, nem vádolja magát hogy nem gondola apróságokkal, holmi kicsinységeket az Egész javának feláldozott. Teszi ezt a’ Teremtő a’ maga alkotásaiban, teszi az országlásban az Uralkodó: miért ne mi, hogy hozzájok hasonlítsunk?
Clavígo. Carlosz, én kisded ember vagyok!
Carlosz. Nem vagyunk kicsinyek ha a’ körülmények bajt vonnak felinkbe; akkor vagyunk azok ha magunkat velek öszvegázoltatjuk. Még eggy lélegzést, Clavígo, ’s magadnál vagy. Rázzd-le magadról eggy érezés’ rongyait melly most már úgy nem illik reád mint az a’ szűrke libernyák nem, és az a’ hunnyászkodó kép mellyel Madridba érkezél. A’ mit értted ez a’ leány teve, azt te neki régen leszolgáltad; azt pedig hogy neki köszönheted az első szerencsés elfogadtatást a’ Publicum előtt – oh, eggy más ugyan-azt ’s többet is tett volna társalkodásod’ örömeiért, ’s nem csinálna ennyi kívánságokat! ’S juthatna e olly balgatagság fejedbe hogy birtokod’ felét azon Mesterednek add kinél harminc esztendő előtt az ábéczét tanultad? – Clavígo – hát?
Clavígo. Igen, Carlosz! Meglehet hogy általjában igazod van; de miként búvjunk-ki e’ zavarból? Ezt mondd, ezt mutassd, ha tudod, ’s úgy szóllj.
Carlosz. Jó! De tehát akarod?
Clavígo. Csináld hogy akarhassam ’s fogom akarni. Nincs eszem magamnak; legyen neked az én számomra is.
Carlosz. Rajta tehát. Mindeneknek-előtte Ő Uraságát eggy bizonyos kimutatandó helyre idézed, ’s meztelen karddal veszed-vissza az írást mellyet neki gondatlanul ’s általa kényszerítve, adtál volt.
Clavígo. Hiszen az kezemben vagyon; eltépve adá-vissza ő maga.
Carlosz. Derék! igen derék! A’ lépés téve van, ’s te itt papoltatod az embert! – Tehát fogjuk röviden! Azt fogod neki írni egész phlegmával hogy nem látod jónak elvenni kedves húgát; ha érteni akarja miért nem, tessék neki a’ jövő éjjel eggy barátja’ társaságában ’s ollynemü fegyverrel a’ millyen leginkább lesz kénye szerént, itt ’s itt megjelennie, ’s punctum mellé. – Jer, Clavígo! írd meg mingyárt. Én Secondántod vagyok, ’s ördögnek kellene lenní bőrébe’…
Clavígo író-asztala felé índul.
Carlosz. Nem úgy, Clavígo; még eggy szót. – Ha jól megfontolom, az tőlem ostoba szó vala. Kik vagyunk mi hogy eggy illyen neki-dühödött fiúval teszünk-fel? Mi érdemli azt őbenne hogy őtet magunkkal eggy sorba állítsuk? – És így halld: Hát ha beadom az Urfit hogy lopva jött Madridba, hogy ál név alatt ’s bérelt társsal furta magát hozzád; hogy elébb nyájas beszéllgetés által megtéveszte, azután hirtelen’ megtámada, ’s mesterséges szökdelésekkel tőled eggy csúfos declarátiót csikara-ki, ’s azt mostan már elszórni szándékozik? Ez nyakát szegi. Meglátja mit teszen spanyolt háborítani-meg polgári nyugalmában.
Clavígo. Igazod van.
Carlosz. De hát ha, míg a’ per lefoly, a’ bizonyost játszanánk az Urfival? – mert ki tudja, mit nem kezdhet?
Clavígo. Értelek, ’s annak ismerlek a’ ki az effélét elsüti ha hozzá fog.
Carlosz. Az volna még! ha én, ki huszonöt esztendeje hogy eggyütt biczegélek, ki ott valék midőn az emberek’ elsőjének egymást érve hömpörgött-alá homlokáról a’ kínveréjték, csak ezt sem tudnám! – Te hát szabad kezet engedsz nekem, ’s így nem szükség hogy legkisebbet írj vagy csinálj. – A’ ki bátyám-uramat hívesbe dugatja, eggy kis pantomím által azt kívánja jelenteni hogy nincs kedve elvenni húgom-asszonyt.
Clavígo. Nem, Carlosz! Érjen a’ mi akar, azt el nem nézhetem, azt elnézni soha nem fogom. Beaumarchais érdemes ember, ’s igazságos ügye miatt nem senyved tömlöczben. Egyebet, Carlosz, ha tudsz!
Carlosz. Pah! pah! gyermekségek! Hiszen mi a’ jó embert meg nem esszűk; alkalmatos quartélykát csinálunk neki, ’s lessz mit ennie, innia. ’S sokáig úgy sem tarthat’ mert, ha majd látni fogja hogy tréfája el nem sült, ellohad ez a’ theáteri tűz, ’s hunnyászkodva csúsz a’ kereszthez, ’s arra megyen nyakra-főre a’ merre jött, ’s még nagy alázatosan megköszöni ha húgának valami kevés esztendeit kivetni méltóztatol; a’ minél, a’ mint látszik, nem is keres egyebet.
Clavígo. Legyen hát! de kikötöm hogy vele szépen bánj.
Carlosz. Bízzd reám magad’! – De még eggyet. Nem tudja az ember miként fecsegődik-ki, mint kaphat szelet a’ ficzkó, ’s még reád tör, ’s oda minden. Azért hagyd-el házadat hogy eggy lélek se tudja hova levél. Csak a’ legszükségesbbet pakkoltassd-öszve. Eggy kalauzt adok melléd ki olly helyre vezet hogy a’ Szent-Hermandád sem akad nyomodba. Nekem mindég készen eggy két illyen egérlyukam. – Maradj békével!
Clavígo. Szerencsével, Carlosz!
Carlosz. Bátran! vígan! ha keresztelesünk rajta, eggy jó estvét kell csinálnunk.

Guilbert’ lakása.
Sophíe Guilbert. Maríe Beaumarchais munkával.
Maríe. Buenco illy hévvel távozott-el?
Sophíe. Várhatál egyebet? Ég éretted; ’s miként állhatta volna ki annak jelenlétét a’ kit kétszeresen kénytelen gyűlölni?
Maríe. Ő a’ legérdemesbb polgár a’ kit ismerek. – Munkáját mutatván. Ezt talán így csinálom. Beöltöm itt ’s itt felhúzom; úgy tetszik, jól fog állani.
Sophíe. Igen jól. Én pedig paille-színt vonok főkötőmbe. Nekem eggy szín sem áll jobban. – Mosolyogsz?
Maríe. Önn-magamat! Mi leányok csudálatos nemzet vagyunk; alig emelítjük megint fejünket, ’s gondunk mingyárt megint pántlika mingyárt megint bodor.
Sophíe. Azt ugyan te magadra nem mondhatod. Miolta elhagyott vala Clavígo, semmi nem tudta csinálni örömedet.
Maríe megretten, ’s az ajtó felé tekint.
Sophíe. Mi lele téged?
Maríe. Azt hittem, valaki jő. Ah, a’ szegény beteg szívem! Oh, még megöl. Érezzd mint döbög e’ hiu ijedségben.
Sophíe. Légy nyugtan. – Maríe te sápadsz? Kérlek, Maríe!
Maríe mellyéhez vivén uját. Itt úgy megszur! itt úgy megnyilallik. Meglátod, még megöl.
Sophíe.*
Sophíe,
Kíméld magadat, Maríe!
Maríe. Én boldogtalan eggyűgyü kis leány vagyok. Öröm és bánat minden erőjökkel rohantanak nyomoru életemre. Mondom neked, csak fél öröm újabbi birtoka. Nem soká fogom élni örömeimet karjai között – talán épen nem!
Sophíe.*
Sophíe-
Maríem! édes eggyetlenem! Az illy tűnődésekkel önn-magad vagy magadnak gyilkosa.
Maríe. Miért csalogassam magamat?
Sophíe. Ifju vagy, szerencsés vagy, mindent remélhetsz.
Maríe. Remélhetek? Oh, igen; a’ remény, az az eggy balzamja az életnek, néha lecseppen szívembe. Ifjonti víg álmok lebegnek előttem, ’s körülölelik szeretett alakját annak a’ hasonlíthatatlannak a’ ki íme megint enyém! – Oh Sophíe, melly kedves, melly szeretetre-méltó ő! Miolta nem láttam – nem tudom melly szóval mondjam-ki, – lelkének mind azon nagy tulajdonai mellyek eggykor mint valamelly bimbóban szemérmesen fekvének benne, előfeslettenek. Azolta férjfivá lett, ’s e’ tiszta önn-érzéssel mellyben fellép, melly olly egészen ment minden kevélységtől, hiuságtól, e’ csendes nagysággal minden szívet el kell bájolnia. – ’S most ő leszen enyém? – Nem, Sophíe, én őtet nem érdemlettem, – most még inkább nem érdemlem.
Sophíe. Örvendj hogy tiéd, ’s légy szerencsés. – A’ bátyád –
Beaumarchais jő. Hol Guilbert?
Sophíe. Már régen oda van; nem fog soká múlathatni.
Maríe. Bátyám, mi lelt? – felugrik, ’s nyakába borul. Mi lelt, bátyám? mi bajod?
Beaumarchais. Semmi; hagyj, édes Maríem!
Maríe. Ha a’ te édes Maríed vagyok, szóllj, mi fekszik szíveden?
Sophíe. Eresszd. Szokások a’ férjfiaknak ábrázokat csinálni, ha nincs is ok reá.
Maríe. Nem, nem! Én a’ te képedet nem rég olta ismerem, de az festi nekem minden érezéseidet; én már minden érezéseit olvasom e’ meg nem romlott, e’ títkolni nem tudó, szép léleknek homlokodról. Téged valami ért; kérlek, ne títkolódjál; mondd-ki mi bajod?
Beaumarchais. Semmi, édeseim! úgy hiszem, nem több mint semmi. – Clavígo – –
Maríe. Mit Clavígo?*
Clavígo l
Beaumarchais. Clavigótól jövök – nincs.
Sophíe. ’S ez zavara-meg?
Beaumarchais. Kapusa azt mondja, elútazott; senkí nem tudja, hova, senki nem tudja mennyi ídőre. – Ha eltagadná magát! ha valóan elútazott! Minek azt? miért azt?
Maríe. Várjuk csendesen.
Beaumarchais. Nyelved hazud. – Hahh sápadt orczáid, minden tetemed’ rengése, minden mozdúlatid azt kiáltják hogy nem várhatod. – Maríe! hevesen szorítja magához. E’*
magához. e’
döbögő hánykódó szíven eskem neked, halld ezt, bosszúnak Istene! halljátok ezt minden Szentjei! megléssz bosszulva, hahogy – megkábúlok midőn képzelem – hahogy megint elpártolt volna, hahogy másod ízben szegi-meg a’ legszentebb fogadást, ’s inségünkben még ingerelni mer. Nem! nem meri! nem merheti! Lehetetlen hogy merje! – Húgom, bosszút, oh! bosszút állok értted!
Sophíe. Koránti készűletek, szükségtelen hevesség! – Öcsém, könyörülj e’ szegény beteg gyermeken!
Maríe leűl.
Sophie. Mi bajod, Marie? ájulni akarsz?
Maríe. Nem, nem, De te mingyárt el ís ijedsz.
Sophíe szaglót nyujt. Fogd ez üveget.
Maríe. Minek? – De add.
Beaumarchais. Hol Guilbert? Hol Buenco? – Kűldj érttek, néném. – Sophíe el. – Mint vagy, Maríe?
Maríe, Jól, tűrhetően. ’S te, bátyám, úgy hiszed…?
Beaumarchais. Mit, kedves? Mit?
Maríe. Ah!
Beaumarchais. Lélegzeted elfogódott.
Maríe. E’ kibeszéllhetetlen dobogás fogta-el.
Beaumarchais. Mivel élsz? Van könnyítőd?
Maríe. Eggyet ismerek. Rég olta kérem Istentől.
Beaumarchais. Megkapod, Maríe! megkapod! ’s úgy hiszem, az én kezemből.
Maríe. Jó, bátyám!
Sophíe. vissza. Egy Kurír épen most hozza e’ levelet. Aranjuezből jön.
Beaumarchais. Irás, pecsét Követünké.
Sophíe. Kértem, szállana-le, ’s venne frisítőt. Nem akart; hogy sok depéchei vannak.
Maríe. Néném, nem küldenéd Orvosért a’ leányt?
Sophíe. Rosszúl érzed magadat? – Szent Isten! Maríe, mi lelt?
Maríe. Elrémítesz, hogy végre eggy ital vizet sem fogok kérni merni. – Sophíe! – Bátyám! – mi áll a’ levélben? Nézzd mínt reszket! mint lesz oda!
Sophíe. Öcsém! kedves öcsém!
Beaumarchais szótlan’ veti magát eggy székbe, ’s elejti a’ levelet.*
a’ levelet
Sophíe. Öcsém! – felveszi a’ levelet ’s olvassa.
Maríe. Hagyd nekem is! Látnom kell – fel akar kelni – Jaj! érzem! Ez az utolsó – Néném, irgalomból, a’ végső, a’ halálos döfést! – Megint elpártol!
Beaumarchais felszökve. Elpártol! – megcsapja homlokát. Itt! itt! Megtompulva, bután áll lelkem előtt minden, mintha mennykő zúzta volna öszve érzékeimet. – Maríe! Maríe! meg vagy csalva! – ’S én itt állok! – Mít? – hova? – Nem látok semmit! semmit! Semmi útat, semmi nyílást! – visszaroggyan.
Guilbert jön.
Sophíe. Guilbert, segélyj! oda vagyunk! Segélyj! oda vagyunk!
Guilbert. Sophíe!
Sophíe. Olvassd! olvassd! A’ Követ jelenti az öcsémnek hogy Clavígo vádat teve ellene hogy magát ál név alatt fúrta hozzá, hogy ágyában pisztolt szegze mellyének, ’s kényszerítette hogy magáról eggy gyalázatos declarátiót adjon; és ha hírtelen’ útnak nem indúl, Spanyol-országot mingyárt itt nem hagyja, tömlöczbe fogják vonszolni, honnan kiszabadítani a’ Követnek minden igyekezete ’s tekintete mellett itt csaknem lehetetlen lesz.
Beaumarchais fellobbanva. Vonszoljanak! oh vonszoljanak! de hidegűlő testétől! de onnan hol égő bosszúmat párázó vérében oltom-el. – Hahh! mint ég, mint lángol bennem ez irtóztató, e’ dühös szomj az ő vére után! – Hála tenéked, mennybeli Isten, ki az embernek tüzes kínjai, elviselhetetlen kínjai’ közepette is enyhűlést nyujtasz és könnyebbedést! – Mint égeti mellyemnek minden részét ez az irtózatos bosszu! az önn-magam’ öszverontásomból, e’ buta habzásból mint ragad-ki, mint ragad magamon felül az a’ dicső szép érzés, az a’ nyugtot nem engedő vérszomj! – Vért! Vért! – Mint vagyok megkönyebbedve! mint vágy minden bennem, minden! megkapni őtet! öszvezúzni, öszveroccsantani!
Sophíe. Rettenetes vagy!
Beaumarchais. Annál jobb! – Nem, nem kell vas! nem kell fegyver! E’ kézzel marczonglom-meg – hogy enyém legyen az öröm, egészen enyém az érzés: ÉN öltem-meg!
Maríe. A’ szívem! a’ szívem!
Beaumarchais. Leány, nem tudálak megmenteni, de legalább bosszulva léssz. Nyoma után indúlok mint az eb a’ vadé után: fogaim vágyva vágynak húsára, ínyem vágyva vágy vérére. – Mi ez? vérengező fene vaddá lettem e? Minden eremben forr, minden ízemben buzog a’ kívánság reá rohanni. Halálig gyűlölném a’ ki méreggel ölné-el előlem a’ ki előlem gyilkos vassal szúrná-le*
szúrnál-e.
. O Guilbert! jer, vezess nyomába! – Hol Buenco? Jertek, űzzük, míg reátalálunk.
Guilbert. Szökj! szökj!
Maríe. Menj, bátyám!
Sophíe. Guilbert, vond félre innen! megöli a’ szegény beteget.
Buenco jön. El innen, Uram! el! hamar el! Nem megmondtam e hogy így járunk? Alattomban szemmel tartottam mindent. Útnak hamar! Ezer szem vigyáz reád; mindenhol keresnek. Oda vagy ha tüstént nem távozol.
Beaumarchais. Nem én. – Hol Clavígo?
Buenco. Nem tudom.
Beaumarchais. Tudod! – térden kérlek, felelj – mondd-meg, valld-meg: hol van?
Sophíe. Az Istenért, Buenco!
Maríe. Oda vagyok! oda vagyok! – eldől. Clavígo!
Sophíe. Jaj nekünk! oda van!
Maríe. Mennynek Istene, ne hagyj benünket! – Menj, bátyám! menj! menj! menj!
Beaumarchais térdre hull előtte. Maríe többé magához nem tud térni. Téged hagyni-el! Téged hagyjalak-el?
Sophíe. Maradj tehát, ’s ronts-öszve mindnyájunkat a’ hogy’ ezt itt megöléd. Oda vagy, édes Maríem! Téged bátyád öle-meg!
Beaumarchais. Várj, néném!
Sophíe fulánkkal. Segéllő! bosszúló! – Segélyj magadon.
Beaumarchais. Érdemlem ezt?
Sophíe. Add-vissza őtet, ’s úgy osztán menj tömlöczödbe, menj hóhérpolczra, véredet kiönteni – de add-vissza őtet nekem!
Beaumarchais. Sophíe!
Sophíe. Ha pedig oda van – ha megholt – tartsd-meg nekünk magadat! – megöleli. Öcsém, tartsd-meg magadat nekünk! atyánknak! – Maríe kiszenvedte*
Maríe. kiszenvedte
a’ magáét, ’s eggy Isten él az egekben, hagyd annak a’ bosszút.
Buenco. El innen! el, hamar! Jőjön az Úr, én elrejtem, míg az országból kiillanthatunk.
Beaumarchais Maríera ömöl ’s elborítja csókjaival. Húgom! – félre rántják. Megöleli Sophíet. Ez kifeslik karjaiból. Maríet elviszik, ’s Beaumarchais és Buenco eggyütt mennek.
Guilbert. Az Orvos.
Sophíe visszatér azon szobából hova a’ Megholtat vitték. Késő! Oda van! oda van!
Guilbert. Kérem az Urat, tekintse. – Lehetetlen.
el.

ÖTÖDIK AKT.

A’ Guilbert’ háza előtt. Setét éj.

A’ ház nyitva. A’ kapu előtt három fekete-köpenyes ember fáklyákkal. Clavígo posztózatba leplezve, ’s kardját hónja alatt tartván. Cselédje szövétnekkel világít előtte.
Clavígo. Nem megmondtam hogy kerüld ez úczát?
Cseléd. Felette nagy útat tevénk vala, pedig az Úr siet. Már közel vagyunk oda hol reánk Don Carlosz vár.
Clavígo. Fáklyák amott?
Cseléd. Temetnek. – Kérem, jőjön az Úr.
Clavígo. Maríe’ lakása és temetés. – Hideg futja-el csontjaimat, Menj, tudd-meg, kit temetnek?
Cseléd az emberek felé megyen. Kit temettek?
Emberek. Beaumarchais Maríet.
Clavígo eggy kőre űl, ’s beburkolja*
űl. ’s beburkolja
magát.
Cseléd vissza. Beaumarchais Maríet temetik.
Clavígo felpattanva. E’ nevet kelle említened, gyilkos? e’ nevet melly minden velőt kicsap csontjaimból?
Cseléd. Csendesen, Uram! Jőjön az Úr! Képzelje melly veszélyben forog.
Clavígo. Pokolba veled! Én veszteg maradok.
Cseléd. O Carlosz! Oh hol akadhatok reá! Ez magán kívül van.
el.
Temetkezők, távolra.
Clavígo. Megholt! Maríe! megholt! Amott a’ fáklyák, gyászos kísérőji. Tünemény, varázsjáték. Ijeszteni akar; tűkröt vet előmbe, hogy lássam hitetlenségem’ következéseit ’s borzadjak-meg. – – Még ideje! – Még – Reszketek! szívem borzadva hűledez! – Nem, nem, Maríe! nem halsz-meg! Jövök, jövök! – – Tünjetek-el, éjjeli lelkek, kik ijeszgetve álljátok-el útamat. – A’ Temetkezők felé indul. Tünjetek-el! – Veszteglenek. Jaj nekem! meredt szemekkel néznek reám! Jaj nekem! ők emberek mint én. – Tehát való! – Való? – ’S meg tudod fogni? – Oda van! Nincsen többé! – Az éjfélnek minden borzasztásaival rohan reám e’ gondolat: Nincsen többé! – Ím lábaidnál fekszik az eltaposott rózsa – te pedig – Isten! könyörülj rajtam a’ te egeidben! – én öltem-meg őtet – Rejtezzetek-el, csillagok! ne pillantsatok-alá! ti, kik olly sok ízben látátok az istentelent a’ legboldogabb örömek köztt hagyni-el ama’ küszöböket; kik látátok mint andalga ének és lantzengés alatt arany phantasiákban végig az úczákon, ’s mint ébreszgette a’ csendes ablakrostély megett figyelő leány’ szívében a’ szerelem’ legszentebb gerjedelmeit! – ’S íme jajjal töltöd-el a’ házat, ’s eggykor boldogságainak piaczát halotti énekléssel! – Marie! Maríe! vígy magaddal! Vígy magaddal, Maríe! – Szomor muzsika szóllal-meg benne a’ háznál. – Indulnak a’ sír felé. – – Álljatok-meg! álljatok-meg! Ne szegezzétek-le! Hagyjátok még eggyszer látnom! – A’ ház felé indul. – Hahh, kinek merek itt elébe lépni? kit merek iszonyu gyötrelmeiben megszóllítani? barátjait e? bátyját e? kinek szívét a’ legdühödtebb fájdalmak dulják. – Muzsika ismét. – Engem hív! engem hív! Jövök! – Melly dobogás ömöl reám! melly rettegés szegez-le! – A’ muzsika harmad izben szóllal-meg ’s hosszasan tart. A’ fáklyák mozdulnak a’ kapu előtt. Még más három Ismeretlen lép hozzájok; sorban állanak, ’s beeresztik a’ menőket. Hatan a’ koporsót viszik. Guilbert és Buenco mély gyászban.
Clavigo előlép, Álljatok-meg!
Guibert. Melly szózat ez?
Clavígo. Álljatok-meg! – A’ Vivők megállanak.
Buenco. Ki merészli megháborítani e’ békés sereget?
Clavígo. Tegyétek-le.
Guilbert. Hahh.
Buenco. Gyalázatos! Még sem szünt e meg tehát gonoszságod? Koporsójában sem lesz e ment hitetlenséged’ áldozatja?
Clavígo. Hagyjatok! Ne vígyetek az elcsüggedés’ dühéig; a’ megkeseredtekkel veszedelmes feltenni. Látnom kell őtet. – Leveti a’ borítékot ’s fedelet. – Maríe fejérbe öltöztetve, ’s öszvekötött kezekkel. Clavígo elborzad ’s visszadőbben, ’s elrejti képét.
Buenco. Fel akarod támasztani hogy újra megöld?
Clavígo. Boldogtalan elméskedő! – Maríe! – Lerogy a’ koporsó mellett.
Beaumarchais érkezik. Buenco ott hagya. Mondják, nem holt-meg. Látnom kell, ha az ördögök ellenzenék is. Látnom kell! – Fáklyák! – Rohanva megyen a’ Temetkezők felé, meglátja a’ koporsót, ’s elnémulva ömöl reá. – Félre emelik. Ájulva van. Guilbert tartja.
Clavígo a’ koporsó’ túl felénél feleszmél ’s emelkedik. – Maríe! – Maríe!
Beaumarchais felriadva. Ez az ő szava volt! – Ki mondá-ki e’ nevet? – Mint ömle lángolo düh minden erembe e’ szó’ zengésével.
Clavígo. Én vagyok!
Beaumarchais tűzbe-kevert szemmel. Kardhoz kap. Guilbert hátráltatja
Clavígo. Nem rettent engem szikrázó szemed, nem kardodnak hegye. Nézz ide! e’ zárt szemekre nézz! e’ kolcsolt kezekre!
Beaumarchais. Nekem te ezt? Kitépi magát a’ Guilbert’ kezéből, Clavigónak megyen, kardra kelnek. Beaumarchais áltveri Clavígót.
Clavígo rogyva. Köszönöm, sógor! öszveadsz bennünket! – elnyúl a’ koporsón.
Beaumarchais elrántja. Félre e’ Szenttől, kárhozatos!
Clavígo. Jaj! jaj! – A’ Vivők tartják.
Beaumarchais. Vér? – Pillants-fel, Maríe! pillants-fel! Nézzed mátkaékedet, ’s úgy osztán hunyd-be szemeidet örökre! – Nézzd, mint ékesítettem-fel nyugtodnak szent helyét gyilkosodnak vérével! Hahh, mi szép, mi gyönyörü!
Sophíe jő. Öcsém – Isten! mi történt?
Beaumarchais. Lépj-elő, kedves, és lássd. Úgy hittem, rózsát fogok menyegzői ágyára hinteni. Elhintettem a’ rózsákat, de – útjára az ég felé.
Sophíe. Isten! Oda vagyunk!
Clavígo. El innen, boldogtalan! el, minekelőtte a’ nap feljő. Az az Isten a’ ki bosszúlónak külde, vezérelje lépéseidet! Sophíe, bocsáss-meg! Öcsém, barátim, bocsássatok-meg!
Beaumarchais. Mint oltja elcsorgó vére szívemnek lángoló minden bosszúját! mint alszik-el lesiető éltével minden dühöm! – Clavigónak megyen. – Vessz! Én megbocsátok.
Clavígo. Kezet reá! – ’S te is, Sophíe! – És te is! – Buenco tétováz.
Sophíe. Add neki, Buenco!
Clavígo. Köszönöm, Sophíe! te az én régim vagy! – Te pedig lelke az én szerelmesemnek! ha még itt lebegsz körűlünk, tekints-alá! nézzd ezeknek mennyei jóságokat! mondd áldásodat reá! ’s bocsáss-meg te is! – Megyek! megyek! – Öcsém, mentsd-meg magad’. – Szólljatok, megbocsátott e nekem Maríe? Mint hala-meg?
Sophíe. Vég szava szerencsétlen neved volt. Búcsu nélkül vált-el tőlünk.
Clavígo. Utána megyek, ’s megviszem neki a’ tiéteket.
Carlosz. Cselédje.
Carlosz. Clavígo! – Gyilkos!
Clavígo. Hallj engemet, Carlosz! Imhol van áldozatja tanácsaidnak. – ’S most azon vérre mellyben életem tartózhatatlanul foly-el, kérlek, kényszerítlek, tartsd-meg a’ sógoromat.
Carlosz. Clavígo! – A’ Cselédhez. Mit állasz henyén? Orvosért! Orvosért!
a’ Cseléd el.
Clavígo. Haszontalan igyekezetek! Tartsd-meg, védd az öcsémet! – Adj kezet reá, Carlósz. – Ezek itt nekem megbocsátottak, ’s így bocsátok-meg neked én is. – Elkíséred a’ szélekig, ’s – ah!
Carlosz megdobván a’ földet. Clavígo! Clavígo!
Clavígo a’ koporsó felé mász, ’s megdől hozzá. Maríe, ide kezedet! – felbontja a’ kötelékeket, ’s jobbját kezébe veszi.
Sophíe Beaumarchaishez. El innen, szerencsétlen! el innen! el!
Clavígo. Ime jobbomban jobbja – fagyos holt jobbja! – Maríe, te enyém vagy – örökre enyém – És még e’ csókját az összekelésnek*
öszekelésnek
. Ah!
Sophíe. Hal. Szaladj, öcsém! Mentsd-meg magadat!
Beaumarchais*
Beaumarchaís
megöleli nénjét.
Sophíe megölelvén Beaumarchaist, ’s eggyszersmind tolja.