Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Nem a’ vérrel-mocskos bajnokot, nem a’ csatáknak dúlt piaczát énekli enyelgő Múzám: remegve fut ő, a’ szelíd, könnyü sípjával jobbjában, a’ fegyvercsattogás elől.

Elszenderítve a’ tiszta csermelyék édes csácsogása ’s a’ szent erdők’ setéte által, a’ sásos vízszélen tévedez, vagy a’ magas fák’ zöld ernyőji köztt lépdell az illatos virágokon. Gyakorta a’ lágy pázsiton hever, ’s dalokat költ neked, édes Daphne. Mert a’ te vídám elméd kellemesbb mint a’ tavasz’ legtisztább reggele. Élesztő tréfa ’s bájoló mosolygás lebdes szünetlen’ szép orczáidon ’s piros kis ajkad’ tündér gödrein, ’s szelíd szemedből vígaság nevet. Úgy van, szép Daphne, úgy van! mert miolta barátodnak hívsz, kétséges jövendőm’ előre tisztának szemlélem, és örömre virradnak-fel napjaim.

Oh, ha a’ víg dalok mellyeket Múzám a’ pásztoroktól eltanúl, néked tetszenének! Meglopja ő néha a’ fák’ Nymphájit is a’ sűrü bokrok között, ’s a’ kecskelábu erdei Istent, ’s a’ folyamok’ Leányistenkéjit a’ szirtbarlangokban. Ollykor mohos-fedelü kalibákba tért, mellyek körül a vídám földmivelő csendes árnyakat ültete, ’s regéket hord-elő a’ nagyszivűség, jótét és mindenkor víg ártatlanság felől. De gyakran viszont őtet is meglesi a’ szerelem’ Istene, a’ sűrüen-öszveszövődött bokrok alatt, vagy a’ kis patakok’ fűzeseiben. Gyönyörrel hallgatja ollyankor énekeit, ’s koszorút teszen lobogó hajaira, ha szerelmet dall ’s víg nyájaskodást.

Nem kell, szép Daphne, nem kell az én énekeimnek más jutalom, nem kell nekem egyéb javalás mint a’ melly, midőn melletted űlök, édes szemeidből mosolyg-le reám. Hadd gyúlasszák azt a’ ki nincs olly boldog mint én, unokáink’ késő magasztalásai. Hintsenek, nem irígylem, sírjére virágokat, ’s ültessenek fris árnyat az elaszott hant’ felibe.

Oh te, a’ ki szebb vagy a’ harmatos reggelnél! te azzal a’ fekete szép nagy szemmel! Szépen suhint-el setét hajfürtöd a’ virágpárta alatt ’s a’ játékos Zephyrekkel szállong. Gyönyörü midőn piros ajkad mosolygani nyilt-meg: még gyönyörűbb midőn énekelni nyilt-meg! Meglestelek, oh meglestelek, szép Chloe, midőn a’ minap kútunknál a’ két nagy cser’ árnyában énekeltél; bosszankodva hogy a’ madarak csevegtek, bosszankodva hogy a’ patak el nem hallgatott, lestelek-meg ottan. Most láttam tizenkilenczszer az aratást, ’s képem szép és barna. Sok ízben tapasztaltam én hogy a’ pásztorok elhagyták dallásokat ’s felfigyeltek reám, midőn a’ völgyeken az én sípom zenge-végig; a’ te énekedhez pedig nem fog síp jobban illeni mint a’ mellyet én fúvok. Szép Chloe, szeress engemet! oh szeress engemet! Nézzd mi szép^* amaz ormon szikláin felett lakozni; nézzd mi szép zöld hálót font rajta a’ széllyelfutó repkény, ’s tetejére mint veti árnyát ama’ bokor. Hajlékom tágas, ’s falai puha bőrrel vannak beterítve; nyilása’ elébe lopótököt ültettem; magasra fog az majd felfutni ’s alkonyló fedéllé borúl. Nézzd mi szépen omol szirtjeimről a’ tajtékzó forrás, ’s mi tisztán foly-el a’ derécze’ széles levelei alatt. A’ halom’ aljában kis tóvá gyüjti vizeit, ’s kákával bekerítve áll a’ súgár fűzek köztt. Gyakran lejtenek ott a’ vízi-Nymphák a’ hold’ csendes fénye mellett ha sípomat megzendítem; a’ szökellő Faunok pedig krótaljokkal verik utánam örömekben. Oh nézzd, nézzd, melly szép bokrokra nevekedtek amott az ormon mogyoróim! nézzd a’ kéktermésü kökény mint lepte-el kalibám’ táját; a’ pirúló galagonya mint kérkedik rakott ágaival, ’s almafáim öszveölelkezve a’ szőlőinakkal, melly vígan nyujtják-ki terhes karjaikat. O Chloe, ez mind enyém! Ki kivánna többet? Ah, de ha nem szeretsz, szép lakomat köd fogja-be. Szeress engem, szép leányzó! Itt űlünk-le majd a’ puha gyepen, míg kecskéim a’ sima sziklákon ugrálnak, ’s juhaim és teheneim körülttünk a’ kövér fűben legelnek. Kinézünk majd, túl a’ szélesen ellapúlt rónán, a’ csillámló tengerre, hol Trítonok úsznak, ’s Phoebusz szekeréből ki-szokott szállani, ’s reá-kezdjük az éneket, hogy a’ távol sziklák is megzendűlnek belé, ’s a’ Nymphák és kecskelábu Istenek megállanak ’s felfigyelnek reánk.

Így énekle Mílon a’ sziklákon-lakó pásztor, ’s Chloe őtet eggy bokor megől leste-ki. Mosolygva jőve-elő mostan a’ bokor megől, ’s megfogta a’ pásztor’ kezét. Mílon, te sziklákon-lakó pásztor, ugymonda; én téged inkább szeretlek mint a’ juh szereti a’ zanótot, inkább mint a’ madár a’ csevegést. Vezess engem szirtkalibádba! édesbb csókod a’ színméznél, nem szóll nekem olly kedvesen^* a’ patak.

Idász. Idvez’ légy nekem, Mykon, te kedves éneklő! Ha meglátlak, repes örömében szívem. Miolta a’ kútfőnél a’ nagy köveken tavaszi-dalodat dallád, még nem láttalak.

Mykon. Idvez’ légy nekem, Ídász, te kedves sípoló! Keressünk hűs helyet, ’s dőljünk-le az árnyba.

Ídász. Ama’ halomra menjünk inkább, a’ Palémon’ nagy tölgye alá. Messzére kinyújtja az lombos ágait, ’s a’ szellők mindenha lengenek alatta. Azonban kecskéim mászkáljanak a’ szirtfalan, ’s tépdeljék a’ surjányt. Nézzd mint nyújtja-széllyel temérdek karjait a’ nagy tölgy, ’s mint kínál bennünket kies árnyával. Heveredjünk e’ vad-rózsa mellé, ’s hagyjuk hajainkkal játszodozni a’ szeleket. Mykon, ez a’ hely szent hely énnekem. O Palémon, ez a’ tölgy hirdetője a’ te jószívüségednek. Kevés volt a’ Palémon’ nyája, ’s ő belőle még is sok juhot áldoza Pánnak. O Pán! monda, szaporítsd-meg kevés-számu nyájamat; úgy belőle szegény szomszédomat is részeltethetem. ’S Pán meghallá az ő könyörgését, ’s a’ kevés-számu nyáj esztendő alatt felényivel szaporodott-meg, ’s Palémon szomszédjának adta felét. Akkor áldozatot nyujta Pánnak e’ dombon, ’s e’ tölgyet ülteté, ’s így szóllott: O Pán, légyen szent e’ nap melly az én kívánságomat teljesedésre hozá, nekem mindenha! Vedd ótalmad alá a’ tölgyet mellyet itt ültetek. Szent jelenség lesz az énnekem, ’s árnyában fogom, ha megnő, minden tavasszal tenéked áldozataimat nyujtani. Mykon, elénekeljem e a’ dalt mellyet mindég el szoktam énekelni alatta?

Mykon. Ha te azt eléneklended, neked adom e’ kilenczszavu sípot. Magam vagdaltam a’ tóban nádjait; sokáig válogattam-meg, ’s illatos viasszal foglaltam-eggyüvé.

’S Ídász így énekle:

„Kik itt felettem szövődtek egymásba, boglyas ágak, ti énreám árnyatokkal eggyütt szent örömet hintetek. Szellők, ha ti hűsleltek engem, úgy tetszik, valamelly Istenség lebeg körültem láttatlanul.

Ti kecskék és ti juhok, oh ne tépdeljétek a’ fejér törzsökről a’ sűrü zöld repkényt! hadd fusson-fel reá, ’s fonjon zöld koszorút a’ fejér törzsökön.

Sem a’ menny’ nyílai, sem a’ dühödt szelek ne ártsanak neked, magasra-emelkedett tölgy! Úgy akarják az Istenek hogy hirdetője légy a’ jószívüségnek.

Fenn áll súgár tetője; messzéről meglátja a’ pásztor, ’s oktatva mutatja-fijának; meglátja a’ gondos anya, ’s elbeszélli keble’ kisdedének a’ Palémon’ szép tettét.

Ültessétek több jeleit a’ jótételnek, o pásztorok! úgy idővel szent örömre fakadozva járunk berkeink alatt.”

Így éneklett Ídász. Már régen megszünt vala, de Mykon még figyelmezve űlt. Ah Ídász, gyönyörködtet engem a’ harmatos reggel, gyönyörködtet a’ közelítő tavasz: de még inkább e’ szép tett!

Ezt mondá, ’s Ídásznak nyujtotta a’ kilenczszavu sípot.^*

Eggy vídám téli reggel kalibájában űle Daphnisz. A’ száraz gallyak’ lobogó lángja kívánatos meleget terjeszte-el a’ kalibában mellynek szalmafedelére a’ komor tél mély havat halmozott. Gyönyörködve néze-ki keskeny ablakán a’ pásztor. Komor tél, így szóllala-meg végre; te is, te is szép vagy! Ime nyájasan nevet a’ nap a’ vékony ködön által a’ hó alá temetett halmokra; minden-szerte repdesnek a’ pillogó hószemek, mint az apró legyek repdesnek a’ nyár’ verőfényén. Szép nézni, miként állanak-ki a’ fejérségből az egymástól^* elszórt fáknak barna törzsökeik görbén-széllyel-ágazott karjaikkal; vagy a’ füstös kalibát megdagadt fedelével; és a’ fejérséget ált’csapongó fekete tövissövény’ tekervényeit. Szép nézni a’ zöldelő vetést amarra a’ mezőn, mint üti-ki fejét a’ hóból, ’s mint elegyít gyenge zöld színt a’ fejér közzé. Szépen ragyognak a’ szomszéd bokrok; vékony ágaikat megcsipkézte a’ zúz, és a’ vékony pókfonalak. A’ körny ugyan puszta, a’ nyáj meleg szalma közzé van rekesztve; csak néhol látni a’ szelíd tulok’ nyomait, melly a’ tűzi-fát búsan húzza a’ szomszéd erdőből pásztorának hajlékához. A’ madarak elhagyták a’ berket; csak hogy a’ magányos czinke sziszegi rekedt énekét, csak hogy a’ kicsinyded ökörszem szállong-elő ’s tova, ’s lopdossa az elhullt búzaszemet.

Amott a’ hol bokrosan emelkedik a’ füst a’ fák közzül, amott lakik az én Phylliszem. O Phyllisz, te most a’ melegítő tűzhely mellé vontad-meg talán magadat, ’s könyöködre-támaszkodva rólam emlékezel, ’s a’ tavaszt óhajtod-elő, mint én óhajtozom. O Phyllisz, Phyllisz, mi szép vagy te! De az én szívemet nem csak szépséged gyúlasztotta szerelemre. Oh, mint szeretlek én téged, jószívü leány! mint szeretlek én téged, miolta a’ fiatal Alexisz’ kecskéji közzül kettő a’ szikláról leesett! Én szegény vagyok, mond a’ fiatal pásztor; ’s íme két kecském oda van! pedig az eggyik hasas volt. Most már nem merészlek elébe menni a’ szegény atyámnak; nem nézhetném hogy búsongana. Így szóllott és sírt. Te Phyllisz, láttad sírni, letörléd könyűidet, ’s kiválasztád nyájadból két legjobb kecskédet. Alexisz, mondád, fogd e’ két kecskét; az eggyik, nézzd hasas. ’S midőn ő sírt örömében, te is sírtál örömödben hogy segélhetél rajta.

Komorkodjál nem bánom, bús tél, komorkodjál bízvást; sípom azért nem fog porlepve függeni kalibámban. Leveszem azt, ’s dalt éneklek az én Phylliszemről. Te ugyan megkoppasztál mindent, te ugyan elsepréd réteinkről a’ virágokat: de azért fűzök koszorút. Repkényt kötök és börvényt eggyüvé, kék virágaival; ’s czinkém mellyet tegnap fogék, házában fog énekelni. Még ma viszlek-el neki tégedet, kis madár! tégedet és a’ koszorút! Oh, énekelj vígan körültte! Enyelegve pipeg majd hozzád, ’s kis ujával fog étetni. Oh, mint fog majd ápolgatni hogy éntőlem kapott!

Eggy szép estve újra elméne Myrtil a’ hold’ fényében csillámló tóhoz. A’ csendes körny a’ hold’ bájos világánál, ’s a’ fülmile’ panaszai, édes andalgásban tartóztaták őtet sok ideig. De mostan visszatért szőlőszínjébe, ’s ott lelte elszunnyadott öreg atyját. Az Öreg el vala nyulva a’ hanton, ’s ősz fejét eggyik karján nyugtatá. Myrtil megállott az Öreg előtt, ’s egymásba öltötte karjait. Sok ideig állott előtte, ’s szemei szűnetlenűl az Öregen nyúgodtak. Csak néha tekintett-fel a’ szőlőlevelen keresztül az égre, ’s örömkönyűk csordultak szemeiből.

Te, kit az Istenek után leginkább tisztelek, atyám! ugymond’; melly édesen alszol te itt! Melly nyájas a’ kegyesek’ alvása! Tántorgó lábad bizonyosan azért lépe-ki a’ kalibából hogy az estvét imádkozásban töltsd, ’s könyörögve szunnyadtál-el. Te énérttem is könyörögtél, atyám! Mi boldog vagyok én! A’ te kéréseidet meghallgatják az Istenek. Mert miért nyugszik hát olly bátorságosan kalibánk gyümölcsfáinknak görbült ágai alatt? miért van áldás nyájunkon ’s mezőnk’ termésein? Gyakorta, midőn te látván mint igyekszem erőtlen korodnak könnyebbítésein, örömcseppeket sírsz, az égre pillantasz ’s áldasz, oh atyám, mit érez ollykor szívem! Mellyem megdagad, ’s szemeimből bő könyűk omlanak. Ma, midőn karjaimon jövél-ki a’ napra hogy újabb erőt végy, ’s láttad a’ víg nyájat magad körül, a’ termett gyümölcsöst ’s a’ gazdag mezőt mindenfelé, így szóllál: Hajaim öröm alatt őszültek-meg. Maradjon áldás rajtad, kies táj! Szemeim immár nem nyugszanak sokáig rajtad; én téged majd boldogabb szállással cseréllek-fel. Ah, atyám, el kell tehát tőled maradnom? borzasztó gondolat! Ah, akkor, akkor oltárt emelek sírod felett, ’s valahányszor olly boldog napom virrad-fel mellyen mással jóltehetek, mindannyiszor, atyám, tejet és virágot töltök sírhalmodra.

Ezt mondá ’s elhallgatott. Nedves szemmel nézett sokáig az alvó Öregre. Mint szunnyad mosolygó képpel, monda; kegyes tetteiről fog álmában emlékezni; ezek terjesztenek vidámságot homlokára. Mint süt tar fejére ’s ezüst szakálára a’ hold. Oh, hogy a’ hűs esti szellők ártásodra ne légyenek, és a’ szálló harmat! De most csókjai által ébresztette-fel, ’s bevitte a’ kalibába, hogy a’ puha gyapjún nyúgalmasabban fekhessék.

Idején reggel jőve-ki a’ ligetből a’ szegény Amyntász. Sövénykarókat vágott vala a’ ligetben, ’s meggörbedve vitte terhét. ’S ime eggy fiatal tölgyet láta-meg a’ sebesen-folyó patak’ szélén; ’s a’ sebesen-folyó patak egészen kimosta vala a’ földet gyökerei közzül, ’s a’ fiatal szomorúan állott a’ víz’ szélén; ’s dőlni készült. Kár volna tenéked, szép tölgy, monda Amyntász, e’ dühös vízbe dőlnöd; nem, légi tetőd nem lesz játéka habjainak! Így szóllván, letevé a’ terhet válláról. Én ugymond, új karókat vághatok magamnak; ’s erős töltést kezde fonni a’ fa’ töve körül, ’s megtömte azt fris földdel. Már kész vala a’ töltés, ’s a’ fiatal tölgy’ meztelen töve be vala töltve fris földdel, ’s Amyntász vállára vetette baltáját, ’s kedvetelve tekintett még eggyszer a’ megmentett fa’ árnyába, ’s vissza akara menni új karókért a’ ligetbe. De a’ Dryász nyájasan szóllítá-meg a’ tölgyből: Jutalom nélkűl eresztenélek e el tégedet, jószívü pásztor? Szóllj, mit kívánsz munkádért? tudom én hogy te szegény vagy, ’s csak öt juhot hajtasz legelni. Oh, ha megengeded, kegyes Nympha, hogy kérjek, felele a’ szegény pásztor, a’ szomszédom Palémon aratás olta sínlik; tedd, oh tedd őtet egészségessé!

Ezt kérte a’ jószívü pásztor, ’s Palémon felgyógyult. De Amyntász mind nyáján mind gyümölcsösén, mind mezejében látta a’ tetézett áldást, ’s gazdag pásztorrá leve; mert az Istenek nem feledik az igazat.

Dámon. Elment, Daphne! elment a’ setét borúlat! megnémult az ég’ rettentő szava! Mit reszketsz, Daphne? Nem szaggatja már a’ szikrázó villám a’ fekete fellegeket. Lépjünk-ki a’ barlangból. Juhaink, mellyek félve gyültek a’ tölgy’ ágai alá rázzák vállaikról a’ csepegő esőt, ’s újra elszélednek a’ megfrisült legelőn. Menjünk-ki innen, Daphne, ’s nézzük mint ragyog a’ víg napfényen a’ megázott körny.

’S kézen fogva léptenek-elő a’ menedék-barlangból. Melly szépen ragyog, monda Daphne, megszorítván pásztora’ kezét, melly szépen ragyog a’ vidék; melly tisztán ragyog az ég’ kékje a’ megszaggatott felhőkön által. Repülnek, oh repülnek, az ijesztő fellegek! Miként hintik árnyokat a’ napon fekvő mezőre. Nézzd, Dámon, amott fekszik árnyában a’ halom, kalibástúl, csordástúl; íme szökik az árny, ’s napfényen hagyá a’ halmot. Nézzd mint repül-végig a’ völgyen, a’ színes rétek felett.

Mint ragyog amott, o Daphne, monda Dámon, mint ragyog amott az Írisz’ íve, kifeszülve az eggyik dombtól a’ másikig! Setét felleg űl hátán^*. A’ kegyes Istenné nyugalmat ígér ívéről, ’s mosolyogva pillant a’ kárt nem szenvedett völgyre.

Nézzd, nézzd, felele Daphne ált’-ölelvén karjaival, visszatérnek a’ Zephyrek, ’s vígabban játszanak az esőcseppes virágokkal a’ hímezett szárnyu lepék ’s a’ pánczélos bogarak vígabban szállongnak a’ verőfényen; a’ szomszéd tó pedig, nézzd, oh nézzd, mint ragyognak körültte a’ megázott apróbb csemeték ’s a’ felnyult fűzek! elcsendesülve fogadja-el újolag a’ tiszta ég’ képét, és a’ fáknak köröskörül.

Dámon. Ölelj-meg, Daphne; kérlek, ölelj-meg. Oh, melly titkos öröm hatja-meg lelkemet! Melly igen szép minden körülttünk! melly kimeríthetetlen kútfeje a’ gyönyörnek! Az éltető naptól a’ legkisebb fűszálig minden csuda. Mint tölti-el lelkemet ez örvendés! Ha a’ magas halomról végig-nézek e’ szélesen-elterjedt tájon, vagy midőn elnyulva a’ fűben, a virágok’ ’s csemeték’ külömbségeit ’s azoknak kisded lakosait vizsgálom; midőn éjjel a’ csillagokkal behintett eget, midőn az évszakok’ cseréjét, a’ megszámíthatatlan termések’ növéseit, midőn e’ csudákat nézegetem, mellyem feldagad, új gondolatok tolakodnak előmbe, nem fojthatom-meg őket, ’s eldőlök, ’s sírva rebegem bámúlásomat annak a’ ki a’ földet teremté. O Daphne, nem lehet ez örömhez semmit hasonlítani, hanemha szerelmednek édességét.

Daphne. Én is, én is érzem ez örömet, szeretett Dámon! Nézzük hű ölelések köztt tovább is a’ közelítő reggelt, az esthajnal’ piroslását, a’ hold’ csendes fényét. Nézzük el nem telhető gyönyörködések köztt e’ csuda dolgokat, szoruljunk egymásnak mellyére, ’s rebegjük örvendő álmélkodásainkat. Melly kibeszéllhetetlenül édes e’ gyönyör, midőn hozzá a’ legtisztább szerelemnek édessége járul!

Az ifju énekes Mílon – gyenge ajkán még gyéren látszott a’ szakál, mint midőn tavasz’ kezdetén a’ gyenge fű ritkásan üti-ki magát a’ későn-esett hóból – ’s a’ fodor sárgahaju szép Lykász, mint az érett búzafők, bőgő csordájokat a’ bikkesen túl eggyüvé hajtották. Idvez’ légy nekem, Lykász! monda az énekes Mílon, ’s kinyujtotta feléje kezét; idvez’ légy nekem! Jer, menjünk a’ bikkesbe. Teheneim legeljenek itt a’ szálas fűben. Nem engedi vizsga ebem hogy elszéledjenek.

Lykász. Nem, Mílon; amoda űljünk inkább, ama’ boltos sziklák alá. Leomlott darabok vannak ott, puha mohhal benőve. Szép ott űlni és híves. Nézzd miként omol perczegve a’ tiszta forrás az ingó bokrok közzé; zuhogva szökdös szövevényei köztt, ’s lesiet a’ tóba. Szép ott űlni és híves. Űljünk a’ mohos kövekre; úgy az elsetétült bikkes felénk veti árnyát.

És elmenének, és leűlének a’ mohos kövekre, a’ boltos sziklák alá, ’s Mílon így szóllott: Régen, igen régen hallom immár énekeid’ dicséreteit, te sípos Lykász! Vetélkedjünk egymással; mert engem is szeretnek a’ Múzák. Én neked amaz ünőt teszem-fel bérűl; látod mi szép foltos? látod mi szépen állnak fejér oldalán fekete foltjai?

Lykász. Én pedig legjobbik kecskémet teszem-fel neked, fiastúl. Amott tépi a’ fűzről a’ repkényt, ’s szepe fija mellette szökdell. De, Mílon, ki lesz bíránk? Előkiáltsam e a’ vén Menalkot? amott eregeti a’ forrást, a’ bikkes alatt, rétjére. Ő ért az énekhez.

’S a’ gyermekek előkiálták a’ vén Menalkot, ’s ő előjöve; ’s leűlt melléjek a’ sziklák alatt a’ mohos kövekre, ’ Mílon így kezdé a’ dalt.

Mílon. Boldog a’ kit a’ Múzák kedvellnek. Ha szívünk örömben repes, oh, mi szép akkor dallal múlatgatni Echót és a’ víg ligetet! Nem is vagyok én soha dal nélkül mikor a’ hold’ szelíd világa vagy a’ hajnal’ rózsaszíne ragadják-el érzékeimet; ’s tudom hogy az éneklés felderíti bús óráinkat; mert engem szeretnek a’ Múzák, ’s ama’ fejér gödölye nekiek nevekedik áldozatúl. Majd megáldozom azt, felkoszorúzott szarvakkal, ’s új dicséreteket énekelek.

Lykász. Csácsogó gyermek-koromban az atyám’ térdein űltem, ’s hallgattam, ha nádján sípolt, dalai’ kedves hangjait, ’s félénken utána rebegtem. Néha ki is vevém csapodár mosolygással a’ nádat szájából, ’s tördelt hangzatokat szedtem belőle. De nem sokára megjelent álmomnak Pán. Ifju! ugymond, menj az én ligetembe, ’s fogd a’ sípot mellyet ottan Hylász függeszte a’ nekem szent tölgyre. Méltó vagy hogy azon te sípolj őutána. Csak tegnap áldozék neki idei oltványaimnak csemetéjikből, ’s eggy teli kanta olajat ’s eggy teli kanta fris tejet töltöttem-ki képe előtt.

Mílon. A’ szerelem is gerjeszt éneklésre; inkább mint a’ hajnal’ lángja, inkább mint a’ hűs árny, ’s a’ hold’ kedves fénye. Oh, ha a’ szeretett leány dicséri énekeinket! ha eggy édes mosolygással jutalmazza, vagy eggy koszorúval! Miolta engem pásztorának hív Chloe, olly derültség terjedett-el szívemben mint e’ szép tájon a’ legtisztább tavaszi nap; azolta szebb énekeket dallok. Chloe, a’ ki nyájast mosolyog, mint a’ szelíd Céresz, ’s elmés mint magok a’ Múzák.

Lykász. Ah, az én szívem sokáig szabad volt a’ szerelemtől! Sorsomnak örülve, csak az Istenek’ dicséreteit, csak nyájtartást, faoltást, szőlőmunkát éneklettem. De a’ miolta Amaryllt látám, az érzéketlen Amaryllt! azolta csak kesergő dalokat dallok, azolta szomorgás váltotta-fel víg kedvemet. Kevésbe mult hogy erőt nem vevék szerelmemen; csak néha tért vissza szívembe. De ah! nem veszek én azon erőt, miolta őtet a’ kivirult boroszlán alatt látám, ’s éneklését hallám. Csintalan Zephyrek lebdestek körültte, letépdesték a’ fa’ virágait, ’s reá szórták a’ szép leányra; ’s az elűzött telet játszodták, szállongó hószemeivel.

Mílon. A’ hol ama’ setét fenyves áll, ott zuhog eggy patak a’ bokrok közül; oda szokta Chloe nyáját hajtani. Minap virágfonadékokkal ékesítettem vala-fel még virradta előtt az egész szép helyt; lepdesve függtek azok eggy bokortól a’ másikig, ’s törzsökjeire tekergőztek. Ollyá leve a’ szép hely mint a’ tavasznak vagy a’ mosolygó Cyprisznek szentelt liget. Még neveinket vésem, mondám, e’ fenyő’ héjára, ’s elrejtezem a’ bokrok köztt, ’s látni fogom mosolygását, ’s hallani majd mit mond. Így szóllék, ’s hozzá fogtak a’ név’ metszéséhez. De hirtelen’ koszoru fonódott fejemen. Kedves rezzenéssel fordultam-meg, ’s a’ szép Chloe mosolygó szemekkel, mosolygó édes szájjal álla előttem. Kihallgattalak, ugymond; kihallgattalak! ’s eggy édes, eggy igen édes csókot nyomott ajakomra!

Lykász. Amott áll az én hajlékom, a’ halom’ alján, befedve vastag árnyba; amott pedig, közel hajlékomhoz, köpűim állanak két rendben, eggy pataknak virágos szélén. Gazdálkodva laknak ottan, az olajfák’ hűs ágai alatt. Még eggy raj sem távozott-el messzére méhesemtől; vígan zsibongnak virágos tábláimon, ’s bővséggel gyüjtik jó^* gazdájoknak a’ mézet és viaszt. Nézzd mint mennek feszült tölgyekkel ama’ réten teheneim; nézzd pajkos borjaik mint ugrosnak körülttök, ’s kecskéim és juhaim melly nagy számmal tépik a’ csalétot, ’s mint harapnak a’ kövér fűbe. Ezt, o Amaryll! ezt mind az Istenek adák nekem, ’s ők kedvellenek engemet, mert én hű vagyok. Fogsz e te is, ah, fogsz e te is engem kedvelleni, mint az Istenek, hogy hű vagyok?

Így éneklének a’ fiatal pásztorok, Menalk pedig így szólla: Mellyiteknek ítéljem a’ bért, nyájas énekesek? Dalotok édes mint a’ méz, kedvesen foly mint a’ patak, kívánatos mint a’ rózsa-ajkak’ csókja. Lykász vedd te a’ kesely tehenet, ’s a’ fias kecskét add Mílonnak.

Dámon. Már tizenhat tavaszt láttam; de, édes Phyllisz! még eggy sem vala olly szép mint ez! ’S tudod e miért? Most melletted őrzöm nyájamat.

Phyllisz. ’S hát én? én már tizenhármat láttam. Ah, kedves Dámon! nem, eggy sem volt olly szép mint ez! ’S tudod e miért? – Sóhajtva szorítá Dámonát magához.

Dámon. Nézzd, Phyllisz, mint borúl a’ legsűrűbb boltozatra ez a’ boroszlán itt a’ zsilíp mellett; hallod mint zuhog az omló patak! Jer, jer, Phyllisz, feküdjünk a’ szálas fűbe ott, ott, ’s…

Phyllisz. Igen, édes Dámon; mert én csak akkor vagyok víg mikor te velem vagy. Nézzd, mint ver örömében szívem, mert ah, tegnap dél olta nem láttalak!

Dámon. Ide, szeretett Phyllisz, ide űlj, e’ tömött herébe. Oh ha mindég láthatnálak mosolygani, ’s ezt a’ szép kék szemet! Nem; ne nézz így reám! monda gyengédeden fogván-be a’ leány’ szemeit; hidd-el, mikor így nézesz reám, nem tudom mi lel, reszketek, sóhajtozom, ’s eláll szavam.

Phyllisz. Vedd-el, Dámon, vedd-el kezedet szemeimről! Ha hozzám nyúlsz, vagy kezedbe veszed kezem’, én is szint úgy járok. Ah, mit érzek ollyankor! nem tudom mi lel; ’s szívem miért dobog.

Dámon. Phyllisz, mi az amott a’ fán? Két galamb! Nézzd mint veregetik egymást kis szárnyaikkal, hallod mint nyögnek? Most – most – ragyogó nyakokat csípkedik; most kisded fejeket ’s szemek’ táját. Jer, Phyllisz, jer! csapjuk-öszve mi is karjainkat, mint ők csapják szárnyokat. Nyujtsd ide nyakad’; és szemed’; úgy én is csípkedem.

Phyllisz. Tartsd számon szádat, szeretett kedves Dámon! ők egymást úgy csípkedik.

Dámon. Melly édes játék, o Phyllisz! Nektek köszönöm tudását, kedves galambok. Ne kapjon-el soha az ölyv!

Phyllisz. Nektek, oh nektek, szép galambok! Jertek, szálljatok keblembe, ’s lakozzatok nálam. Az erdőben és a’ mezőn a’ legízletesbb magvakat szedem-meg nektek; ’s míg engem Dámon csípked, ti keblemben csípkedjétek egymást. – Ah, Dámon, repülnek, a’ szép galambok!

Dámon. Phyllisz, nekem eggy gondolatom van. Hát ha a’ mi játékunk csók? a’ miről nem régiben így énekle Amyntász: „Nincs olly kedves a’ fris ital a’ fáradott kepésnek, mint a’ csók a’ szerelmeseknek. Szebben susog ez mint mikor a’ tiszta csermelye a’ rekkenő dél’ melegén zöld árny között csörög.”

Phyllisz. Oh az! az! fogadni mernék hogy csók. Jer, kérdjük-meg Chloét. De igazítsd-meg elébb a’ pártám’; hajamat mind elboglyazád.

Feljőve az esthajnal, midőn Chloe kedves Daphníszával a’ magányos fűzesbe ment, a’ zuhogó patakhoz. Öszveszőtt karral mentek a’ fűzesbe. De Alexisz már a’ zuhogó patak mellett űlt; szép ifju; de még aludt szívében a’ szerelem. Idvez’ légy, szerelmetlen pásztor! monda Daphnisz. Talán ugyan már ellágyította szívedet valamelly leány, hogy rejtekárnyakat keressz; mert a’ kik szeretnek, keresik a’ rejtekárnyakat. Én kedves Chloémmal jövök; szerelmünknek boldogságát akarjuk itt énekelni. Igy szólla Daphnisz, ’s mellyéhez szorítá lyánkája’ kezét. Tetszik e hallanod énekeinket, Alexisz?

Alexisz. Nem; szívemet nem lágyította-el leány! Azért jövék ide, hogy az esthajnalt lássam, midőn a’ kékellő hegyeket piros színnel önti-el. De örömmel fogom hallani éneklésteket. Illy tájban-szép hallani az éneklést.

Daphnisz. Jer, Chloe, űljünk mellé a’ fűbe, ’s énekeljünk! A’ te énekedet az én sípom fogja kísérni, Chloe; te pedig Alexisz, te gyakorlott sípos vagy, kísérd te az enyémet.

Kísérni fogom, felele Alexisz, ’s leűlének a’ fűbe a’ patak mellett, ’s Daphnisz így kezdé:

Daphnisz. Csendes völgy ’s zöldellő halmok! nincs pásztor boldogabb mint én, miolta Chloém szeret. Szép ő, ’s olly kellemes mint a’ kellemes reggel, midőn a’ nap égő súgárokkal lép-elő a’ hegyek megől. Minden virág örűl neki, ’s a’ kisded madarak énekkel kelnek elébe. Vígan szállnak eggy ágról más ágra, ’s cseppengetik a’ harmatot.

Chloe. Örűl a’ kis fecske mikor a’ téli álomból a’ parton felserken, ’s a’ szép kikeletet meglátja. Szökdös akkor a’ fűz’ tetőjin, ’s csevegi örömét a’ halmoknak és a’ völgyeknek, ’s ezt kiáltja: Társaim, serkenjetek! itt a’ tavasz! De még inkább örűlök én, mert engemet Daphnisz szeret, ’s ezt kiáltom nektek, társaim: Sokkal szebb mint a’ szép tavasz, ha bennünket jámbor ifju szeret!

Daphnisz. Szép az, midőn a’ nyáj a’ távol halmokon gyakor csalét köztt őgyeleg: de még szebb, még szebb, o Chloe! midőn setét hajfürtödet virágok szövik-által. Szép a’ derült ég’ kékje is: de még szebb a’ te kék szemed, midőn nekem nevetve pillant. Inkább szeretlek, én Chloém, mint a’ hal szereti a’ tiszta tóvizet, inkább mint a’ pacsirta a’ reggel’ hajnalát.

Chloe. Hogy a’ minap magamat a’ csendes kútfőben^* nézém, így sóhajtottam-fel: Oh, ha én Daphnisznak tetszhetném, a’ jó pásztornak! ’s te láttatlan’ megettem állál, ’s virágokat lökél a’ víz tükrébe, hogy képem el tűnt buborékjai köztt. Ijedten hátra-fordultam, megláttalak, sóhajtottam, ’s te mellyedre szorítottál. Ah Chloe! ezt mondád, bizonyságim az Istenek, hogy szeretlek! Ah, felelék én, szeretlek téged, én Daphniszom! szeretlek! inkább mint a’ virágot a’ méh, inkább mint a’ harmatot a’ virág!

Daphnisz. O Chloe, ha te elázott szemmel, ha te szorító karral mondod ezt Daphnisz, szeretlek! akkor feltekintek, keresztül a’ fák’ levelein, a’ tiszta ég felé. Istenek! így fohászkodom ollyankor miként háláljam-meg boldogságomat? miként azt hogy Chloét nekem adátok? Akkor mellyén dőlök-el, és sírok; ő pedig felcsókolja szemeimből a’ könyűket.

Chloe. Én pedig felcsókolom szemeidből a’ könyűket, de szemeimből sürűbbek omlanak, ’s öszvelegyednek a’ tiéiddel. Daphnisz! így sóhajtok ollyankor. Ah Chloe! igy sóhajtasz te; Echo pedig mind kettőnk után sóhajt. A’ nyájat éleszti a’ tavaszi fű, a’ hűs árny éleszti a’ fáradtakat: engem, Daphnisz semmi nem úgy, mint ha szád mondja hogy szeretsz!

Így énekle Daphnisz és Chloe. Boldogok! ezt mondá Alexisz sóhajtva; most, csak most érzem hogy szeretni boldogság; éneketek, pillantásaitok, örvendéstek mondta hogy az.

Az ostromló tél szobába zára bennünket, ’s dühös zivatarok zavarják-öszve a’ hó’ ezüst szemeit. A’ Képzelés nyissa-fel tehát előttem azon képek gazdag tárját mellyet a’ virító tavasszal, a’ hő nyárban, ’s a’ fonnyadó ősszel gyűjte. Kiválogatom a’ legszebbeket, ’s rendbe fűzöm számodra dalomban, szép Daphne! Így válogatja a’ szerető pásztor a’ mezőknek legszebb terméseit, midőn lyánykája’ koszorúját fűzi. Oh, bár tetszenék neked Múzámnak éneklése, mint találta-fel a’ napok’ ifjuságában eggy pásztor a’ kertészkedést!

Ez az a’ hely, mondá a’ szép Lykász, ez az a’ szíl mellynek árnyában tegnap alkonykor Chloe, a’ szép Chloe, először csókola-meg. Itt állottál sóhajtva, midőn akadozó szavaim, dobogó mellyem ’s meggyűlt könyűim szerelmemet előtted elárulták. Ah, akkor Chloe, akkor elejtette kezed a’ pásztorbotot, ’s reszkető karjaim közzé dőltél! Lykász! ezt rebegéd, o Lykász, szeretlek! Legyetek ti az én tanúim, néma csalétok ’s magányos kútfők! mert nektek én régen, régen megvallottam szerelmemet; ti pedig kis virágok, ti könyűimet harmat gyanánt szoptátok-fel.

Oh Chloe, melly kibeszéllhetetlen gyönyör szerettetni! Szent légyen e’ hely a’ szerelem’ Istenének. Rózsákkal ültetem-körül e’ szílt, ’s a’ szökellő tekercsény magasan fusson-fel törzsökére, bársony virágaival. Ide gyűjtöm az egész tavaszt; a’ piros bazsarózsát a’ liliom mellé ültetem; bejárom a’ réteket ’s a’ dombokat, ’s megfosztom őket virító csemetéjiktől; a’ korán kikircset, az illatos violát, a’ homálykedvelő gyöngyvirágot, a’ barna pézmát, a’ szép boricsot, mint Chloémnak kék szemei; az égő pipacsot, a’^* szép császnát, csüggő liliomaival, ’s mindent a’ mit lelek. Ollyanná teszem majd a’ szép helyt, mint eggy illattal eltölt berek. ’S akkor ide csalom a’ forrás’ vizét, ’s körülveszem vele ültetésemet, hogy váljon kis szigetté ’s békerítem galagonyával, vadrózsával ’s kökénnyel, hogy juhaim ’s a’ kártékony kecskék fel ne falják a’ mit ültettem. Jőjetek ide akkor, ti, kik a’ szerelemnek éltek, nyögdellő gerliczék, jőjetek e’ szíl’ tetejére, ’s búsongjatok. Ti is lármás verebek, ugrándozzatok rózsakerítésem’ hintáló ágain. Ti tarka lepék, üzzétek egymást a’ virágok közt ’s nősszetek a’ rengő liliomon!

Majd így szóll az álmélkodó pásztor, midőn itt elballag, ’s a’ Zephyrek még távolról reá lehellik az édes illatot: Melly Istenségnek szent e’ hely? A’ mennybeli Vénusznak e? vagy Diána fogta talán védje alá, hogy, eltikkadván a’ vadászatban, itt kényére szunnyadhasson?

Phyllisz. Hallod’ e, Chloe? neked mindég karodon ez a’ kosár?

Chloe. Karomon ugyan, mindég a’ karomon ez a’ kosár, kedves Phyllisz! Én ezt nem adnám eggy egész nyájért is. Nem, monda; oda nem adnám! ’s csintalan édes nevetéssel szorította mellyéhez.

Phyllisz. ’S miért kedves neked olly igen ez a’ kosár, Chloe? Találjam? Nézzd, te már is pirulsz. Chloe, találjam?

Chloe. Én pirúlok?

Phyllisz. Te, te! mintha az esthajnal sütne arczodra.

Chloe. Jer, kedves lyánka, megvallom. – Ezt nekem Amyntász, a’ szép Amyntász adta. Maga fonta ő ezt. Nézzd mi szépen van e’ zöld levél ’s ez a’ piros virág közzéje fonva fejér vesszejinek. Nem hinnéd mennyire kedves ez nekem. Velem jő, akárhova menjek; szebbek nekem a’ virágok ’s édesbben illatoznak ha kosaramba rakhattam; ízletesbb a’ gyümölcs ha belőle eszem. Phyllisz!... de mit fogok még utoljára gondolni hogy mindent elmondok! Ah, hagyd megvallanom! én ezt sok ízben már meg is csókoltam. Oh! Amyntász a’ legszebb, Amyntász a’ legjobb pásztor!

Phyllisz. Láttam én mikor fonta. De hallottad volna csak mit mondott a’ kosárhoz. De Amyntász nem szebb az én Alexiszemnél. Oh, ha hallanád mint énekel! Várj; eldallom tegnapi dalát.

Chloe. Igen, Phyllisz, igen! De mit mondott Amyntász a’ kosárhoz?

Phyllisz. Mingyárt! csak elébb az Alexisz’ dalát.

Chloe. Ah! – hosszú e?

Phyllisz. Halljad hát: „Örűlök, ha az esthajnal a’ halmon süt reám: de még inkább midőn reám a’ szép Phyllisz nevet. Nem vígad úgy a’ víg kepés utolsó kévéjét ha már bevitte csűribe, mint én midőn honnom felé csókjával ballagok.” – Ez vala tegnapi dala.

Chloe. Szép dal, Phyllisz; de mit monda hát Amyntász midőn kosaramat foná?

Phyllisz. Nevetnem kell! – A’ tó mellett űlt a’ fűzesben, ’s míg ujai a’ veres, zöld és fejér vesszőket fonták…

Chloe. Phyllisz! jó Phyllisz! ne állj-meg hát!

’S míg ujai a’ veres, zöld és fejér vesszőket fonták, így folytatá Phyllisz beszédét, ekképen szólla: Kis kosár, én téged Chloénak készítelek; Chloénak, ki olly édeskén nevet! Tegnap közel méne-el hozzám nyájával, meglátott^*, ’s így szóllíta-meg: Jó estvét- Amyntász! ’s olly édeskén, olly édeskén mosolygott, hogy verni kezde szívem. Engedjetek, festett vesszők, ne töredezzetek a’ fonás közben; úgy majd a’ szép Chloe’ karján fogtok függeni. Majd, majd, ha arra méltóztat! Oh, ha reá méltóztatna! ha gyakran hordana karján! Igy szóllott, ’s kész volt a’ kosár, ’s felkölt, ’s szökött örömében.

Chloe. Ah, mégyek! Amott legeli nyáját túl e’ dombon. Mellette hajtom-el juhaimat, ’s nézzd, Amyntász! így szóllítom-meg; nézzd, karomon kosarad!

Mi szépen ragyog a’ hajnal a’ mogyoróbokor’ ’s vad-rózsa’ levelein ablakom előtt! mi vígan cseveg padlásom alatt a’ gerendán a’ fecske, ’s a’ kis pacsirta fenn a’ légben! Ime meg van minden frisülve, ’s a’ fűszálak a’ harmatban új életet vettenek. Új életet vettem, úgy tetszik, én is! Próbát ejtek, kimászhatok e’ hajlékomból. Gyámolbotom vigyen engem, roskadt öreget, a’ küszöbig; ott várom-be a’ nap’ feljöttét, ’s kinézellek a’ rétre.

Mi szép minden körülttem! Örömnek szava és víg háláé, valamit hallok. A’ madarak az égben, a’ pásztorok a’ mezőn örvendéseket éneklik; azt bőgik az őgyelgő csordák is a’ pázsitos halmon ’s a’ vizenyős réteken. Meddig, oh meddig fogom én még, jó Istenek, elfogadni kegyeteket? Ime kilenczvenedikszer láttam most az évszakok cseréjeket; és ha visszatekintek, mostanról születésemnek órájáig, azon elnyúló hosszú nézetre melly vége felé láthatatlan tisztasággá tűn szemeim előtt, oh, mint emelkedik akkor mellyem! Elegendő hála e tinéktek, o Istenek, az öröm mellyet nyelvem ki nem tud mondani? azok a’ könyűk mellyek sűrűen omlanak szemeimből? Folyjatok, kedves könyűk! folyjatok-le orczáimon! Ah, ha visszatekintek elmúlt napjaimra, úgy tetszik, csak eggy szép tavasz volt életem! Homályos óráim csak rövid ideig tartó borúlatok valának; új éltet adnak a’ mezőknek, ’s a’ csemetéket megfrisítik. Soha nem fogyasztotta-el nyájamat a’ métely, soha nem rontotta-meg vetésemet ’s gyümölcsösemet a’ jégeső, soha nem múlatott kalibám körül tartós veszély. Örvendve néztem-ki a’ jövendőre, mikor gyermekeim mosolyogva játszodtak egymással ölemben, vagy mikor karom csácsogó unokámnak bukdosó lépéseit intézgette. Örvendve néztem elébe bekövetkezett időmnek mikor nevekedni látám e’ kis csemetéket. Védni fogom őket a’ veszély ellen, mondám; gondoskodni fogok körűlttök, ’s az Istenek visszafizetik dajkaságomat^*; felvonakodnak, ’s kedves ízü gyümölcsöt fognak teremni^*; fákká válnak, ’s erőtlen vénségemet élesztő árnyokba fogadják. Ezt mondám^*, ’s szívemhez szorítottam őket. ’S íme felvonakodtak, ’s erőtlen vénségemet élesztő árnyokba fogadták. Így nőttek magasra alma, körtvély ’s diófáim mellyeket ifju koromban ültettem, kalibám körül; messze nyujtják-ki mostan agg gallyaikat, ’s a’ kis kalibát békés árnyokba veszik.

Az volt az én legkeserűbb bánatom, o Myrta, mikor te dobogó mellyemen elhalál. Már tizenkétszer borította sírodat virágai alá a’ tavasz: de közelít a’ nap, az az örvendetes nap, melly tetemimet a’ tieid mellé teszi. Oh, talán felhozza azt a’ közelítő éj. Gyönyörködve nézem, mint nyúl-el mellyemen ezüst szakálam. Játszodjál, kis Zephyr, játszodjál fejér szálaival! Érdemes az arra, mint a’ víg ifju arany üstöke, vagy a’ virítani kezdő leány’ nyakán a’ lebegő barna fürtök. Légyen e’ nap nekem örömnek napja. Öszvegyűjtöm gyermekeimet, szinte csácsogni kezdő unokámig, ’s áldozatot mutatok-be kegyes Ház’isteneimnek. Az oltár kalibám előtt fog állani. Koszorút teszek tar homlokomra, ’s karom reszketve veszi-elő a’ lantot, ’s úgy éneklünk, én és gyermekeim, dicséreteket az oltár körül. Osztán virágot hintek asztalomra, ’s víg beszéllgetések alatt esszük meg az áldozott húst.

Igy szólla Palémon, ’s reszketve emelkedett-fel pálczáján, öszvegyűjtötte gyermekeit, ’s víg innepet űlt.

Eggy szép éjszaka a’ legmagasbb tetőt mászta-meg Myrtil. Az öszvehordott száraz gally nyúlt lángokkal égett előtte; ő pedig kényére fekvén, a’ fűven, tévelygő tekintettel nézellé a’ csillagos eget ’s a’ gyönyörü tájat maga körül a’ hold’ fényében. De most megrezzenve tekinte hátra, mert közel hozzá megzördűlt valami a’ setétben. Thyrzisz jött. Idvez’ légy, Thyrzisz! monda Myrtil; jer, űlj tüzem mellé, ’s mondd-el, hol jársz, holott már mindenek alusznak?

Thyrzisz. ’S téged lellek itt, Myrtil? Ha gondolhatám vala hogy te vagy, nem késtem volna olly soká vezérűl venni tüzedet melly a’ setétben messzére kisüt a’ síkon. De, Myrtil, most, midőn a’ hold’ kedves fénye ’s a’ magányos éj komoly dalokra késztetnek; Myrtil! eggy szép lámpást adok értte; maga csinálta azt agyagból mesterkélő atyám, eggy négylábu szárnyas kígyó feltátja száját, ’s abban ég a’ mécs, farkát pedig markolatúl csavarítja-fel; íme Myrtil, ezt adom neked érette, dalld-el, kérlek, a’ Daphnisz’ és Chloe’ történetét!

Myrtil. Eldallom neked a’ Daphnisz’ és Chloe’ történetét; most, midőn az éj komoly éneklésre késztet. Imhol vannak a’ száraz gallyak; te azalatt vígyázz hogy tüzünk el ne fogyjon.

„Jajdúljatok utánam, szirtfalak! szomorúan zengjen vissza énekem a’ partról és a’ ligeten!

Csendesen fénylett a’ hold, midőn Chloe a’ parton álla, ’s szívszakadva várá a’ sajkát mellynek Daphniszt kelle általhozni hozzá. Soká múlat az én kedvesem! így szólla a’ parton. Elhallgatott a’ fülmile, ’s a’ szerelmes leány’ esdekléseire figyelmezett. Soká múlat az én kedvesem! De… halld!... csapkodást hallok; mint mikor habok csapkodják a’ sajka’ oldalát. Te vagy, édesem?... Igen!... De nem!... Meddig fogtok még csalogatni, lármás habok? Ah, ne űzzetek játékot a’ leghűbb leány’ epedéséből! Hol vagy, kedves? Nem fűz e szárnyakat lábaidra a’ szerelem? Talán most sietsz a’ ligeten a’ parthoz. Oh, ne sértse-meg gyors lépteidet a’ tövis, se sarkadat a’ csúszó kígyók! Szűz Istenné, Lúna avagy Diána, hibázhatatlan íveddel! hints, kérlek, nehanyat ösvényére súgáraid közzül! Oh mint fogom majd megölelni, ha a’ sajkából kiszáll! De most… ah, nem csaltok többé, álnok habok! Oh, verjétek gyengédeden oldalát, ’s hozzátok vígyázva hátaitokon! Ah Nymphák! ha valaha szerettetek, ha tudjátok, melly nehéz a’ várakozás… Már látom… Idvez’ légy, kedves!... De mért nem felelsz?.... Istenek!... Ájúlva dőlt-el a’ parton.

Jajdúljatok utánam, szirtfalak! szomorúan zengjen vissza énekem a’ partról és a’ ligeten!

Eggy felfordúlt sajka úszott a’ part felé. A’ hold világította a’ gyászos estet. Chloe ájúlva feküdt a’ parton, ’s a’ környéket rémítő csend lepte-el. Felébredt ájúlásából; rettenetes ébredés! Némán ’s reszketve űlt a’ parton. A’ hold a’ felhők megé vonta magát. Elfojtódott mellye, ’s dobogva fohászkodott. Azután jajgatásra fakadt, ’s Echo újra kiáltotta jajgatását a’ gyászba-borúlt környéknek, ’s siralmas fuvalat járta keresztül az erdőt és a’ ligetet. Öszvekapcsolt kézzel verte mellyét, ’s letépte szép hajfürtjeit. Ah, Daphnisz, Daphnisz! Gyilkos habok! Nymphák, ah, mit kések én, boldogtalan, a’ habok köztt keresni halálomat, kik életemnek minden örömét elrablották! Igy szólla, ’s a’ vízbe ugrott a’ partról.

Jajdúljatok utánam, szirtfalak! szomorúan zengjen vissza énekem a’ partról és a’ ligeten!

De a’ Nymphák meghagyák a’ haboknak hogy Chloét gondosan tartsák hátaikon. Kegyetlen Nymphák! kiálta, mít késlelitek halálomat? Ah, nyeljetek-el, éh habok! de a’ habok el nem^* nyelték; gondosan vitték őtet hátaikon eggy keskeny sziget’^* széléhez. Daphnisz már annakelőtte oda úszott vala. Melly elgyengűléssel dőlt karjai közzé a’ hű leány, mint örvendeztek egymásnak, ah azt én el nem dallhatom. Illyen a’ fűlmile’ vígadása midőn fogságából kiszabadúl. Szerelmes hímje éjeket töltött siralmas panaszokkal a’ fák tetőjin. Örvendve repűl megrezzent párjához; sóhajtoznak, csípkedik egymást, öszveverik kis szárnyokat, ’s víg csattogások alatt töltik immár a’ hosszú éjeket.

Ne jajdúljatok többé utánam, szirtfalak! Öröm zengjen vissza a’ partról és a’ ligeten!” – Te pedig, Thyrzisz, add nekem a’ lámpást; eldallám a’ Daphnisz’ és Chloe’ történetét.

Kegyes Nymphák, kik e’ csendes szirtüregben lakoztok! Sűrü bokrokat ültettetek ti hűs pitvarotok elébe, hogy nyúgalom ’s eleven árny ápoljanak; ti, kik e’ tiszta forrást medenczéitekből öntitek, o kegyes Nymphák, ha most az erdők’ Isteneivel nem múlattok a’ sűrü berkekben ’s a’ szomszéd halmon, vagy ha medenczéteken szunnyadtok, ah! ne szakassza-félbe panaszom nyugvástokat! De ha ébren vagytok, kegyes Nymphák, értsétek-meg, kérlek, epedésem’ sóhajtozásit. Én ah! Lykászt szeretem, a’ fiatal Lykászt, a’ fodor szög hajjal! Láttátok e, Nymphák, mikor foltokkal tarkázott teheneit ’s szökdellő borjait erre elhajtja, ’s utánok ballagván, a’ viszhangnak süvölt? Láttátok e gyönyörü kék szemét ’s édes mosolygását? Vagy hallottátok e dalát, ha a’ vig tavaszról, vagy a’ víg nyárról ’s a’ gyümölcsös őszről ’s a’ legelés’ munkájiról énekel? Ah, szeretem a’ szép pásztort, ’s ő nem tudja, hogy szeretem! Melly hosszú valál te nekem, únalmas komor tél, te kergetőnk a’ mezőkről! melly igen régen vala az hogy őtet utolszor láttam! Alva feküdt a’ bokrok alatt; gyönyörü volt látni mint feküdt! a’ lenge szellők szerelmesen játszodtak szállongó fürtjeivel, a’ nap lebegő árnyakat hinte a’ zöld harasztokról szép orczájára; ah, látom, még mostan is látom, miként repdesnek szép orczáján! ’s ő csendesen mosolygott álmodozásiban. Hirtelen’ elfordúlék, elindultam virágokat szedni, ’s koszorút fűztem fejére ’s sípjára, ’s elbujtam a’ bokor mellé. Bevárom, mondám, míg felébred; mint fog majd örvendeni! melly édesen fog majd csudálkozni ha fejét és sípját koszorúzva látja-meg! Itt várom-be; lehetetlen hogy meg ne lásson; ha pedig meg nem lát, nevetni fogok neki. Így szóllék, ’s elrejteztem a’ bokorban: de társaim előkiáltottak. El kelle velek mennem, ’s nem láthatám mint örvendett, midőn sípját ’s hajfürtjeit koszorúzva látta-meg. De melly boldog lészek nem sokára! Ím’ itt a’ tavasz, ’s ez majd mezőre szóllítja a’ szép Lykászt is. Nymphák! koszorufonadékokat kötök e’ gallyakra mellyek hajléktokat árnyaik alá borítják. Ezek az első virágok: a’ kikircs, a’ kék hyacinth, a’ fejér boglár. Induljatok-meg szerelmemen, kegyes Nymphák! ’s ha Lykász szent vizetek körül szunnyadt-el, mondjátok-meg neki álmaiban hogy Chloe az a’ ki fejére ’s sípjára koszorút fűze, hogy Chloe az a’ ki őtet titkon szereti!

Így szólla Chloe, ’s virágfonadékait felaggatá a’ még tar gallyakra. De a’ barlangból lassú zsuzsogás jőve-ki; mint midőn a’ távol megszóllalt furuglya’ hangjait Echo zengi tovább.

Az ifju Menalk a’ magas hegyekben legelt, ’s mélyen behajtott a’ magas hegyekbe, mert a’ sűrü erdők köztt eltévedt eggy juha; ’s eggy idegenre akadt a’ sűrü erdők köztt. Tikkadva feküdt itt az idegen, ’s így szóllította-meg a’ pásztort: Ifju pásztor! én tegnap e’ sűrü erdők közzé jöttem, őzeket nyilazni és kanokat, ’s eltévedtem társaimtól, ’s nem lelek forrást, vagy valamelly hajlékot hol emberek lakoznának; sem semmi eledelt hogy éhségem’ ’s szomjúságom’ enyhíthessem. ’S az ifju Menalk kenyeret adott neki táskájából és fris gömölyét, ’s tökkulacsát levette válláról. Végy enyhűletet, ugymond; ebben édes téj vagyon; azután jer utánam, én kivezetlek a’ sűrü erdők közzül. ’S az idegen enyhűletet véve, ’s a’ pásztor kivezeté a’ sűrü erdők közzül.

Ekkor mondá Aeschynesz, a’ vadász: Te szép pásztor, íme te megmentetted életemet. Mi jutalmat adjak én azért neked? Jer velem a’ városba; mi ott nem lakunk szalmafedél alatt. Ott márványpaloták emelkednek a’ felhőkig, ’s súgár oszloprendek állanak körülttök. Nálam lesz lakásod; arany kelyhekből fogod inni italodat, ’s az ízletes drága étkeket ezüst tálakban rakják elődbe.

Menalk erre így felelt: Bátorságosan élek én a’ szalmafedél alatt, ’s ment vagyok szél és eső ellen. ’S bár nincsenek súgár oszlopok körültte: de vannak rakott almafák ’s gerézdes szőlőnövések. A’ tiszta vizet agyag-korsóban hordom a’ közel forrásból, ’s azzal élek a’ mit nyájam ad és a’ gyümölcsösem. ’S minthogy asztalomon nincs arany, virágot szórok rá.

Aeschynesz. Jer velem, fiatal pásztor. A’ városban is vannak virágok. Egyenes útakba szedte ott őket a’ Mesterség, ’s elültette ékes táblázatokba. Ott is vannak források. Márvány emberek, márvány Nymphák öntik azt nagy márvány-medenczékbe.

Menalk. Szebb a’ természeti árnyas liget, csavargó sikátoraival, szebb a’ virágos hímes rét. Én is ültettem kalibám körül virágokat, majoránát, rózsát, liliomot; és oh mi szépek a’ mi forrásaink, ha roppant szirt-falakról omlanak, vagy a’ halmok’ bokrai közzül, ’s végig-csapongják a’ színesen-virító réteket! Nem, jó idegen, én nem megyek városba.

Aeschynesz. Ott a’ leányokat selyembe öltözve látod; képeiket nem égette-el a’ nap; fejérek mint a’ tej, ’s ragyog a’ gyöngy és arany rajtok; füleidet pedig tanúlt lantverők fogják múlatni.

Menalk. Szép az én barna kedvesem. Látnád csak ha harmatos rózsát ’s hímes virágkoszorút sző fekete hajai közzé. És oh mi boldogok vagyunk midőn valamelly kútfő’ csevegése mellett eggyütt űlünk a’ bokrok között! Ő ollykor énekre kezd; melly szép az ő éneke! én pedig sípommal kísértetem énekét. Távolra elhallik énekünk, ’s Echo utánunk énekeli. Néha pedig lopva hallgatjuk a’ madarak’ zengéseit a’ fák’ bérczeiről ’s az alant bokrokon. Vagy talán jobban énekelnek a’ ti lantosaitok mint a’ fülmile? Nem, jó idegen, én nem megyek veled a’ városba.

Aeschynesz. Mit adjak hát neked, jószívü pásztor? Vedd e’ marok aranyat és ez ezüst kürtöt.

Menalk. Minek énnekem az arany? Bővséggel bírom én a’ mire szükségem vagyon. Fáimtól vásároljam e meg rajta a’ gyümölcsöt? a’ rétektől e a’ virágokat, ’s a’ tejet nyájamtól?

Aeschynesz. Mit adjak hát? mivel jutalmazzam-meg tehát jótétedet?

Menalk. Add nekem e’ tököt, melly válladon függ. Ugy tetszik, az ifju Bacchusz van rajta és a’ szüretelő Szerelmek, rakott kosaraikkal.

’S a’ vadász nyájasan mosolyogva vette-le válláról a’ tökkulacsot, ’s a’ pásztornak nyújtotta. Ez pedig szökött örömében, mint a’ kis bárány szökik.

Eggy kecskelábu Faun elterpedve feküdt mély álmában eggy tölgy alatt; ’s a’ serdűlő pásztorok megláták őtet a’ tölgy alatt. Kössük erősen a’ törzsökhez, ugymondának ’s ne oldjuk-fel, valamíg magát eggy dallal fel nem váltja. ’S a’ gyermekek erősen hozzája köték a’ Faunt a’ fatörzsökhez, ’s makkjával felhajgálák álmából. Hol vagyok én? kérdé a’ felserkent Faun, ’s nagyokat ásított, ’s messze kinyújtotta karját és kecskelábait. Hol vagyok én? Hol a’ korsóm? ah imhol a’ darabja! Tegnap törtem-el azt, midőn itt részegen eldőltem. De ki kötözött-meg illy erősen? Így szólla, ’s körültekintett, ’s meghallá a’ pásztorok’ sziszegéseiket. Oldjatok-fel kis fiúk! kiálta nekik. Nem mi, ha csak eggy dallal magad’ ki nem váltod; ezt felelték. Mit dalljak nektek, gyermekek? kérdé a’ Faun. Az eltört korsót énekelem; űljetek mellém kerékbe.

’S a’ gyermekek leűlének mellé kerekben, ’s a’ Faun így kezdte dalát:

„Eltört, eltört a’ szép korsó! Imhol van a’ cserépje.

Szép volt az én korsóm, hajlékomnak legfőbb dísze; ’s ha lakom mellett Isten méne-el, így szóllítottam-meg: Jer’, jer’, igyál, ’s csudáld a’ szép korsót! Korsója illyen Zeüsznek sincs a’ legszebb innepen.

Eltört, jaj, eltört a’ szép korsó! Imhol vannak cserépjei.

Ha társaim hozzám jövének, körül feküdtük a’ szép korsót. Kurjongva ittunk, ’s a’ ki itt^*, eldallá a’ rá-vésett estet melly az ivás közben szájához ért. Barátim, többé nem iszunk belőle! nem dalljuk-el többé az estet melly az ivás közben a’ szánkhoz ér!

Eltört, jaj, eltört a’ szép korsó! Imhol vannak cserépjei.

Mert fel volt vésve oldalára, mint állott bosszankodva Pán, midőn karjai köztt eggy szép leány szózattyús náddá változék. Sípokat vágott a’ nádból, külömböző nagyságúakat, ’s öszvefoglalta viasszal, ’s bús énekét a’ parton mondta-el. Echo felhallgatott az új zengezetre, ’s elzengte azt a’ csudálkozó ligetnek ’s a’ halmoknak körös-körül.

De eltrört, jaj eltört a’ szép korsó! Imhol vannak cserépjei.

Osztán az vala reá vésve, hogy a’ fejér bika Zeüsz mint vitte Európát a’ habokon. Hízelkedő nyelvvel nyalogatta a’ lyány’ térdeit; de ő sírt, jajgatott, ’s tördöste kezét. A’ Zephyrek játékot űztek hajaival, az Ámorok pedig viczkándó delfineken nyargaltak az Isten előtt.

De eltört, jaj, eltört a’ szép korsó! Imhol vannak cserépjei.

Rajta vala a’ szép Bacchusz is, miként feküdt eggy szép leány’ karjai köztt szőlőlugosában. Ez keresztül-vetette derekán bal karját, jobbjával pedig csintalanúl a’ tele poharat rángatta Bacchusznak mosolygó ajkai elől. Szerelmesen tekintett reá a’ leány ’s csókjait látszott kívánni; előtte pedig foltos párduczai állottak, ’s hízelkedve ették a’ gerezdeket a’ kis Szerelmek’ tenyerekből.

De ah, eltört! ah, eltört a’ szép korsó! Imhol vannak cserépjei.

O Echo, panaszold-el ezt a’ ligeteknek, panaszold-el ezt társaimnak a’ barlangokban! Eltört! imhol vannak cserépjei!”

Így énekle a’ Faun, ’s a’ pásztorok feloldották, ’s csudálva nézellék mázos darabjait a’ fűben.

A’ fiatal Mílon ólálkodva eggy madarat fogott a’ fenyvesben. Szép tarka volt a’ tolla, de még szebb volt az éneke. Fészket csinál neki markából, ’s futva mégy’ oda, hol nyája az árnyban feküdt; leveti szalmakalapját, alája zárja a’ rabot, ’s egyenes vesszőket fut metszeni kalitkának, a’ fűzesbe. Ha majd kész lesz kalitkám, ha kész lesz; szép kis madár, így szólla örömében a’ pásztor, Chloénak viszlek. Értted tőle eggy csókot, ah eggy édes csókot kérek! Chloe jó; ő nem hagy engem soká kérni; eggyet csak ad; ha pedig eggyet ad, ravaszkodva kettőt, hármat, de négyet is lopok az eggy mellé. Oh bár kész volna már kalitkám! Így szólla, ’s szaladva méne-vissza fűzvesszőjivel a’ szalmakalaphoz. De mint álla-meg elszeppenve! Eggy irígy szél felfútta kalapját, ’s csókjai oda lettek a’ madárral.

A’ napok’ első ifjuságában, midőn az ártatlanság’ kevés szükségei és az el nem fajúlt természet a’ fiatal Mesterségeket szűlték, élt vala eggy leány. Eggy sem vala akkor olly szép, eggy sem olly érzékenyen alkotva, elfogadni a’ természet’ szépségeit. Örömkönyűk köszöntgették a’ hajnalt és a’ szép környéket, ’s víg ellágyúlás az estvelgést ’s a’ hold’ csendes fényét. A’ dallás még akkor csak szilaj örömsikoltozás vala. Mihelytt az álmatlan kakas, hogy itt a’ reggel, lekiáltotta a’ kalibáról; mert már akkor múlatságért magokhoz szoktaták vala az emberek a’ szelídebb állatokat; kilépe a’ védlő fedél alól, hol az éjet töltötte. Öszvehányt gyékény ’s a’ leggallyasbb tölgyág vala ez, hozzá kötözve az eggyütt-álló fák’ derekaihoz. Ennek alatta lakott a’ leány; felette a’ madarak laktanak, az ágaknak sűrü gallyai köztt. Kiméne illyenkor a’ tájat nézni, mint ragyog a’ harmatban, ’s a’ szomszéd erdőben mint zengenek a’ madarak. Gyönyörködve figyelt énekekre, ’s követgette zengéseket. Édesen folytak ajakáról a’ rendes hangok, ezeknél eggy lyánykáéról sem folytak rendesebbek. A’ mit hajlékony édes szava eltanúlhatott a’ madarak’ zengéseiből, azt ő külömbféle módon szedte-eggyüvé. Parányi dallók! monda éneklő szózattal; melly kedvesen zeng a’ ti éneketek a’ magas fák’ tetejéről és az alant bokron! Oh, bár én is idvezlhetném illy kedves hangzatokkal a’ feljövő napot! Tanítsatok-meg ezekre, úgy örvendésemet véletek éneklem én is a’ nap’ első súgárainak! Így éneklett a’ leány, ’s szavai reménytelen’ simultak a’ madarak’ zengései szerént. Örvendve csudálta önn-maga is szavainak rendes öszveggyezését. Mint ragyog a’ zengő liget! így énekle továbbá, mint ragyog a’ vidék a’ harmat’ gyöngyeivel! Te a’ ki mind ezt alkotád, oh mint örvendek én, mert íme kedvesbb hangzatokkal dicsérhetlek tégedet, mint játéktársaim! Ezt mondá; ’s örvendve hallgatta a’ vidék az új zengést, ’s elnémultak a’ madarak.

Ezután minden reggel kiméne a’ fák alá, ’s gyakorlotta magát az új mesterségben. De a’ fák alatt rég olta lesegette őtet eggy ifju; álmélkodva állongott a’ fák’ vastag derekai megett, sóhajtozott, beljebb méne az erődbe, ’s kísérte énekét. Eszmélve támaszkodott eggykor sás fedele alatt ívére; mert ő találta vala fel a’ nyíllövést az ormadarak ellen mellyek galambjait öldösték, kiknek hajléka mellett font eggy agg tölgy’ törzsöke körül házat. Mi sóhajt-fel így szívemből? kérdé; mi fekszik illy mélyen bús mellyemben? Ezt ugyan öröm ’s víg sírás váltja-fel mikor a’ szép leányt látom az erdőben, ’s hallom kedves szavát: de ha eltűn szemem elől, ah akkor búslakodás tér-vissza szívembe! Ah, mi sóhajt-fel szívemből? – Azonban ujai az ívnek felvont idegeivel játszodtak, ’s az idegről eggy kedves hang pattana-le. Álmélkodva hallá azt az ifju, ’s újra elpattantotta. Ekkor gondolkodik, eggy új találmány’ nyomozásához fog, ’s újra játszik a’ héja’ béléből sodrott ideggel. De most felugrik, ’s vastag vesszőket kezd vágni, két hosszat és két rövidet; ’s a’ két rövidet ált’ékezi alól és felül a’ két hosszabbhoz, ’s a’ két rövidre húrokat vont a’ két hosszú közzé. Most ismét játszott a’ húrokkal, ’s ekkor vette észre a’ hangok’ kellemes külömbségeiket a’ vastagabb ’s véknyabb húrokon. Leoldotta őket, ’s újakat vont zengési renddel a’ vesszőkre, ’s most kezde játszani; ’s szökött örömében.

Ezután minden reggel kiméne az erdőbe, ’s gyakorlá az új találmányt, ’s eggyező hangokat keresett ujain az énekhez mellyet a’ magas fák köztt láttatlan’ tanulgata a’ szép leánytól. De, úgy regélik, sokáig hasztalan’ keresett, ’s sok ideg nem akarta követni énekeit, míg végre eggy Isten jelent-meg neki az erdőben, az szedte rendbe húrjait, ’s énekét eljátszá előtte. Belé okván ez által, napkölte előtt mindenkor felkereste a’ szép leányt az erdőben, eltanulta új énekeit, ’s sietve tért a’ forráshoz, ’s ott dallá-el azokat.

Eggy igen szép reggel ismét az erdőben űlt a’ leány, felékesűlve virágpártájával, ’s énekelt. Idvez’ légy, ragyogó nap, ama’ hegy megől! Már csillámlanak súgáraid a’ fáknak tetején ’s a’ költebb halmokon ’s a’ víg pacsirta’ repdeső tollain. Énekkel fogadának tégedet az erdők’ madarai, ’s a’… Ekkor elhallgata, ’s széllyeltekinte mindenfelé. Melly kedves szózat elegyedik énekembe? monda álmélkodván. Íme, énekemnek mindenik hangját követi. Hol vagy, ének? Szóllj, miért hallgattál-el? Énekelj tovább is, kedves szózat. Ha tollas lakosa vagy az erdőnek, oh szállj e’ bikkre, hogy láthassalak, ’s hallhassam zengésedet. Így szólla, ’s magasan tekingete-fel a’ fák’ tetőjire. Félre repűltél-el talán? vagy… még e’ szózatot nem hallottam az erdők között. Hát ha megcsaltam magamat? De hiszen ébren vagyok. Még eggyet fogok énekelni. Idvez’ légy, szép rózsa! Még tegnap csak bimbó valál… ’s íme szép kebled… ki van feselve már… Köszöntenek a’ reggel’ lágy fuvalmai… ’s a’ zsibongó méhsereg… és a’ kevély lepe!... Körültted ő vígan lepdes… ’s issza harmatodat. Így énekelt, el-el-akadva, ’s mindenfelé tekingete; mert a’ kedves szózat újra követte énekét.

Rezzenve költ-fel a’ hantról. Nem, … nem csaltam-meg magam’! ugymond. Énekemnek mindenik czikkelyét követte a’ kedves szózat. Így szólla, ’s az ifju mostan koszorús homlokkal jőve-elő a’ bokorból, ’s hónja alatt hozta lantját. Mosolyogva fogá-meg kezét a’ félénk leánynak. Szép leány, így szólla édest nevető szája; énekedet nem tollas lakosa követte az erdőnek; én, én vagyok, a’ ki énekedet ez idegen követtem. Itt hallgattam minden reggel dalaidat, ’s beljebb mentem a’ fák közzé, ’s elvertem lantomon. Higyj nekem, szép leányzó, erre engem eggy Isten taníta. Repdeső tekintete a’ leánynak remegve szaladt végig nehány ízben az ifjan, ’s a’ szózattyús húrokon állapodott-meg. Szép leány, monda továbbá az ifju, szerelemmel nézvén reá; melly boldog volnék én, ha te nekem megengednéd hogy eggyütt járjak ide veled, ’s énekeidet húrjaimon kísérhessem. Ekkor felemelte szemeit a’ leány. Ifju, monda; örűlök ha énekeimet húrjaid kísérik; kedvesebben zengi-el azt nekem a’ te lantod mint az erdők’ Echója. De most jer’ árnyas fedelem alá; éget a’ déli nap. Ott édes gyümölcsöt tészek elődbe és fris édes tejet.^*

Ekkor elméne az ifju a’ leánnyal az árnyas fedél alá, ’s ők tanítgatták társaikat az énekre és a’ lantra. Sok időre adatott azután ezek mellé a’ síp; mert Marsyász azt is bevivé az erdők’ Istenségei közzé, meglelvén a’ fövenyen, hova azt találója, Athéne Istenasszony, megneheztelvén hogy az Istennék kaczagták szája’ elvonulását, levetette volt. Két fát ültetének eggy halmon a’ leány’ és az ifjú’ tiszteletére, ’s unokájik késő árnyaikban beszéllik egymásnak, miként találtatott-fel az ének és a’ lantverés.

Nem, nekem ugyan nem örvendetes nap! így szólla a’ Faun, kibotorkázván virradta felé szirtbarlangjából. Útálom a’ napfényt miolta elszalasztám a’ szép Nymphát. De nem fog koszoru függeni szarvaimon, míg fel nem lelendem. Eggy virág sem fog virítani barlangom körül; bimbójában taposom-el mindeniket. Sípomat pedig, és e’ korsót, eltöröm.

’S eltaposá a’ korsót és virágjait. Akkor jőve eggy más Faun, ’s letevé válláról a’ nehéz tömlőt. Mit esztelenkedel, kérdé csúfúl röhögve; ma, e’ víg nap’, Lyéusznak innepén? Köss hamar repkényt szarvadra, ’s jer’ az inneplőkhöz, az év’ legjobb napján!

Nem nekem ugyan nem örvendetes nap! felele a’ Faun. Míg reá nem akadok, nem lesz repkény szarvaimon. Szerencsétlen óra mellyben elszalasztám! Sebesen szaladt előttem; a’ víz gátlást vete szaladtának; kétségesen álla-meg a’ parton, ’s nem tudta mit kezdjen. Reszketék örömemben; már magamhoz akarám szorítani a’ szép viczkándót, ’s íme a’ Trítonok, kaján irígyei szerencsémnek, kiütötték magokat a’ vízből, ölbe kapák a’ Nymphát, ’s zengő kürtökkel úszának a’ más partra. Míg reá nem akadok, esküszöm a’ Styxre! nem lesz repkény szarvaimon.

’S illik így búslakodnod eggy gőgös Nympha miatt? monda neki a’ másik Faun. Kaczagnom kell rajtad. Nekem, jó társ, a’ szerelem eggy órámat sem teheti bússá. Ha eggyike rántja el csókjaim elől magát, a’ másikhoz ugrom. Szám eggyhez se érjen többé, ha valamellyíke csak eggy óráig is tartand karjai köztt, ma, e’ víg innepen; mindenikét fogom szeretni, mindenikét csókolni. Jer, Faun, ne búsongj; te még fiatal vagy; orczád szép barna; fekete nagy szemeid pajkosak és szilajok; rövid fodor hajad szépen göndörödik kajúló szarvaid körül, mellyek úgy állanak üstököd’ sűrü fürtözetjeiben mint két görbedt tölgy a’ vad csalét között. Tedd-fel a’ koszorút; imhol a’ legszebb ág! Már hallom a’ thyrszuszpálczák’ ’s tányérok’ csengését, és a’ víg sípokat. Hajolj-le hamar; közelít a’ csataj; jőnek a’ domb megől. Hajolj-le hamar, hadd tegyem-fel a’ koszorút! – Melly délczegen vonják szekerét párduczai! O Lyéusz! Látod e mint ugranak a’ Nymphákkal társaink? Melly víg hahota! O Éván, Evoe! Fejeden a’ koszoru. Hamar, emelítsd hátamra a’ tömlőt. O Éván, Evoe!

Myrtil. Illy korán fenn már, édes húgom? Még a’ nap elő nem jöve a’ hegyek megől, még a’ fecske alig fogott a’ csevegéshez, az álmatlan kakas még alig idvezlette a’ szép reggelt, ’s te már kinn jársz a’ harmaton? Melly áldozathoz készűlsz hogy kosarad már tele van virágokkal?

Daphne. Jó reggelt, édes bátyám! Hát te honnan illy korán? Mit kezdesz te a’ hajnal’ feltűntében? Én violákat kerestem, gyöngyvirágot és rózsát, ’s szüléink’ ágyán fogom, míg még álomban vannak, elhinteni. Kedves illatban ébrednek-fel majd, ’s édesdeden mosolyganak, ha elszórva látják-meg magokat virágaimmal.

Myrtil. Édes jó húgom, mi igen szeretlek én téged szíved’ jóságáért! Én pedig – említed? az atyánk, midőn tegnap ama’ halomra tekinte a’ hol szunnyadni szokott a’ dél’ forróságában, ezt mondá: Szépen fogna eggy zöld ernyő ama’ tetőn állani, ’s kies árnyat hintene reánk, midőn a’ meleg eltikkaszt. Jól hallám hogy mondá, de úgy tettem mintha nem hallottam volna. De ma még alig világosodott, ’s már a’ tetőn valék; levertem nehány karót, ’s leveles mogyorógallyakat fontam a’ karókhoz, ’s felső végeiket eggyüvé-kötöztem. ’S íme kész a’ munkám. De ne szóllj; hadd lássa-meg maga. Örömek alatt foly-el majd egész napunk.

Daphne. Édes bátyám, minő kedvesen fog majd álmélkodni, ha színedet meglátja. De mégyek; lábhegyen lopom-be magamat ágyaikhoz, ’s elszórom virágaimat.

Myrtil. Nyájasan mosolygnak egymásra, ha majd felébrednek. Ezt Daphne cselekedte! ez lesz első szavok. Hol van ő? a’ mi jó gyermekünk! Ime ő felébredtünk előtt is gondoskodott örömünk felől.

Daphne. Hát ha majd az atyánk kitekint ablakából! Mi az amott? ezt fogja mondani. Csalnak e szemeim? Ime eggy zöld szín áll a’ tetőn. Oh, ez az én jó fiam’ munkája. Áldást, áldást reá. Őtet még az éj’ nyugalma sem vonja el attól hogy hanyatló korunknak örömeket nyújtson. ’S így osztán, édesem, öröm alatt múl-el egész napunk; mert a’ ki reggel jóhoz fog annak sikert lát igyekezete; az a’ kórókról is almát szed.

Eggy dombon feküdt az ősz Menalk, a’ szelíd verőfényen, ’s lassu gyönyörködések alatt nézelle-ki az őszülő környékre; de legifjabb gyermeke, Tityr, melléje lopóskodék, ’s már rég olta mellette állott. Titkos örvendésekkel sóhajtgatott az Öreg, ’s a’ fija édesen-mosolyogva nézett-le az Öregre. Atyám, így szóllamla-meg mostan, a’ te örömednek nagynak kell lenni! Rég olta nézem most, tekinteted mint tévelyeg ez őszi tájon; rég olta hallom sóhajtásaidat. Atyám, engedj nekem eggy kérést.

Szóllj, nyájas gyermek, ’s űlj mellém, hogy homlokodat megcsókolhassam, mondá Menalk. ’S Tityr leűle mellé, ’s az Öreg atyai nyájassággal csókolta-meg homlokát. Atyám! így szólla mostan; úgy mondja a’ legidősbb bátyám, – mert midőn nyájunk mellett űlünk az árnyban, felőled beszéllünk leginkább: ’s ollykor könyűk, örömkönyűk omladoznak szemeinkből; – úgy mondja a’ legidősbb bátyám, hogy tájékunk eggykor tégedet tartott volt legjobb dallosának, ’s hogy te sok kecskét nyertél énekeiddel. Oh ha te nekem eggy dalt dallanál, most, édes atyám, midőn az őszűlő természet^* lelkedet egészen elragadta. Kérlek, atyám töltsd-be kérésemet!

Szelíden mosolyogva felelt most Menalk: Próbát teszek tehát ha a’ Múzák még kedvellnek e, kik eggy koron olly gyakran segélltek elnyerni a’ jutalmat.

Mostan még eggyszer járta-el tekintete a’ szép környéket, ’s most elkezdte dalát:

„Halljátok-meg^*, Múzák: értsétek-meg rekegő kiáltásomat! Napjaimnak tavaszában nem hagyátok ti engem segéd nélkül a’ zúgó csermelyék mellett ’s a’ hűs ligetekben. Engedjetek eggy dalt most is, nekem hanyatló^* Öregnek!

Melly édes gyönyör foly tebelőled énreám, őszűlő vidék! mint ékesíti magát a’ haldokló esztendő! Sárgán áll amott a’ tó körül a’ boglyas fejü topoly, sárgán az alma ’s körtvélyfák itt a’ színét-hagyta halmon ’s a’ még zöld völgyekben, a’ cseresznyék’ piros levelei köztt. Tarka, az ősz’ ligete, mint a’ rét tavasszal, midőn virágok fedik. Verhenyeg foltok nyúlnak alá a’ hegyről a’ völgybe, felkoczkázva a’ mindenkor-zöld-tetőjü súgár fenyők ’s jegenyék által. Már ropog a’ fakó haraszt az útas’ lábai alatt; búsan őgyeleg a’ csorda a’ hervadó virágtalan fűven. Csak a’ vereslő börvény tartotta-meg színét, magányos czímere a’ télnek. Most lép-be a’ tél’ nyugalma, o fák, kik nekünk érett gyümölcsöket adátok, ’s hűs árnnyal enyhítétek mind a’ nyájat mind a’ pásztort. Így ne menjen senki közzűlünk a’ sír’ nyugalmába, hanemha elébb ízletes gyümölcsöt termett, ’s enyhe árnyat hinte az inségben nyomorgókra. Mert az áldás, fiam, az igaz’ háza körül lakozik, és szűrűje körül. Fiam, a’ kinek szíve ártatlan, nem jár az süllyedező posványon. Magasan emelkedik, mikor áldozatját nyújtja, oltárának füste fel az Olymp felé; ’s az Istenek áldva hallják-meg mind kérését, mind háladásait. Nem jövendől neki bal szerencsét a’ bagoly, sem a’ rémítő éjjeli vércse; bátorsággal lakik békés hajlékában; a’ kegyes Ház’istenek gyönyörködve nézik munkáját; hallgatják mit beszéll ’s áldják őtet. Tavasszal ugyan borúlatos napok jőnek reá, nyárban mennyköves fellegek gyűlnek felébe: de, fiam, ne zúgolodjál, ha Zeüsz maroknyi napjaid közzé ködös órákat is elegyít. Tartsd-meg intéseimet, ha majd, elébb mint te, sírba szállandok. De ti, ádáz szelek, kíméljétek az ősz’ ékeit; a’ lassu lengzetek játszva fosszák-meg haldokló leveleiktől a’ fákat; úgy még sokáig fog engem múlathatni a’ megtarkult vidék. Talán ha majd előfordulsz, szép ősz, nem látlak-meg többé. Mellyik fa ejti vallyon haldokló levelét csendes sírhalmomra?”

Így éneklett az Öreg. De Tityr sírva nyomá atyja’ kezét nedves orczájához.

A’ vadászhálóba tekergőzött Szatyr virradtáig feküdt a’ posványos nádasban. Messze nyúlt-ki eggyik kecske lába a’ hálóból. Kifáradva feküvék ott, ’s nem vala képes, eggy tagját is feloldani. A’ nádasban repdeső madarak öszvegyűltek mellé, a’ kuruttyoló békák pedig félve ’s csak eggyenként másztak-elő, ’s csudálták a’ szokatlan fogást. Rikoltanom kell! monda a’ Szatyr, a’ mennyire tsak bírja torkom, míg valaki előkerűl, ’s kiold. Rikoltott, ’s eggy halomról más halomra hatott-el erdőn völgyen rikoltása. Öt ízben rikoltott; haszontalan’ mind az öt ízben. Sokára eggy Faun kijőve a’ berekből. Honnan jő ez a’ kietlen ordítás? kérdé. Hallassd még eggyszer éktelen szavadat, hogy reád akadhassak. Még eggyszer rikoltott a’ Szatyr, ’s a’ Faun sietve ment a’ nádashoz, ’s reá akadt a’ nevetséges fogolyra. Az Istenekre kérlek, barátom, monda; oldozz-fel ez átkozott hálóból; napszállta olta itt nyomorgok. Röhögve állott előtte a’ Faun, ’s csipejére rakta-fel a’ kaczagás miatt kezét, ’s bámult, miként fekvék gombolyag-formán a’ posványban, ’s kecskelába mint meredt előre. Azután hozzá fogott feloldásához, ’s talpra állította. Ez ám a’ puha ágy, úgy e? kérdé a’ Faun; beszélld-el, hogyan tudtál ebbe vergődni? Istenek! kiálta a’ feloldozott, ez e a’ leghűbb szeretet’ bére? Átkozom az órát mellyben először láttam a’ kegyetlent! De űljünk ama’ görbe fűzre; fáj az eggyik lábam.

’S leűltenek a’ fűzre, ’s a’ Szatyr hozzá fogott keserves története’ beszélléséhez.

Már egész éve, ugymonda, hogy ama’ patak’ Nymphájáért égek melly amott a’ sziklák közzül a’ bokrokba omol; amott, hol az a’ terepély zoldok áll a sziklákon. Meg nem hallgatva állottam egész év olta fél éjenként barlangja előtt, ’s panaszlottam szenvedéseimet; meg nem hallgatva állottam ott; sóhajtoztam, keseregtem, néha furuglyámat fúttam-meg múlattatására, vagy szerelmemet énekeltem neki keserves hangzatokkal, hogy a’ sziklák is síránkoztak belé; de mindég meg nem hallgatva.

Azt az énekedet szeretném hallani, mondá a’ Faun. ’S elénekeljem? kérdé a’ Szatyr. Annál ugyan eggyike sem szebb énekeimnek. ’S elkezdé énekelni:

„Oh te, isteni magzat! mert hozzád képest maga a’ szép Vénusz is csak közönséges alak; mikor, oh mikor hallgatod-meg immár az én panaszaimat? Siket léssz e mind úntalan’ erántok, mint ím e’ kő mellyen itt fetrengek? Én nyomorú! örökké meg nem hallgatva énekeljek, sírjak, keseregjek e barlangod előtt, a’ rekkenő délben ’s a’ hűs éjeken? Oh, ha tudnád melly szerencsés a’ kinek ifju párja vagyon! Kérdd-meg bár ama’ lassu baglyot a’ ki szikláid megett lakik a’ fák’ odújiban, örömében üvölt éjente, mint én üvöltgettem boldog napjaimban, midőn szédelgő fővel tértem barlangom felé. Oh, ha azt tudnád, előugranál, ’s ált’ölelnéd fejér karjaiddal fekete hátamat, ’s mosolyogva vezetnél hajlékodba! Magasakat szöknék akkor örömemben, mint a’ virgoncz borju szökik. Kegyetlen! hányszor aggattam barlangod’ elébe fenyőágakat; még rajtok vala az erősszagu termés; és leveles tölgygallyakat, hogy mikor a’ lejtőből, vagy az ah! másokkal játszásról haza térsz, örűlj neki, ’s álmélkodjál! Hányszor raktam-le, hálátalan! még tavasz’ elején, tele kosarakkal az epret barlangod előtt, vagy a’ mit az évszak termeszte, mogyorót és köszmétét! Nem vittem e ősszel csomoszlott szőlőt a’ legnagyobb döbönyömben, hogy a’ gerezdek szinte úsztak a’ tajtékzó must között? nem e fris kecskegömölyét? Már rég olta tanítok számodra eggy fekete bakot; sok mesterségekre szoktatgatom, hogy majd mikor nálad lesz, múlathasson. Ha szólok, reám ágaskodik ’s megcsókol; ha pedig sípomat fúvom-meg, feláll, oh, látnád csak! hatúlsó lábaira, ’s tánczol, mint én tánczolok. O kegyetlen! miolta szerelmem így kínoz, mind az étel, mind az ital elvesztette ízét előttem; ’s kulacsom sokszor eggy egész óráig is dugva áll napjában. Annakelőtte képem kerek volt, mint a’ sártök: most száraz vagyok, ’s kerűl az álom. Melly kényemre alvék egykor egész délig, míg a sütő meleg barlangomba be nem hatott, vagy a’ szomjúság fel nem vert! Oh szép Nympha, ne kínozz tovább! Készebb volnék csalán köztt fetrengeni, készebb, egész óráig fekünni bor nélkül a’ meleg homokban. Jer’, gyönyörü Nympha, jer’ eggyes hajlékodból az én barlangomba! Nincs annak mása az egész környéken. Puha kecskebőrt terítettem-le számodra és az én számomra; két falán ivó-edényeim függnek’, kisebbek és nagyobbak, szép renddel ’s kívánatos borszag üt-meg kivűlre. Melly szép lesz nézni dévaj gyermekeinket, miképen kergetik egymást a’ kancsók körül, vagy miként dallanak, felűlve a’ nagy tömlőkre. Barlangom előtt eggy magas tölgy áll, ’s árnyában Pánnak képe. Én faragtam azt mesterségesen, én magam! hársból, hogy miként síránkozik azon a’ szép de gőgös Nymphán a’ ki karja között náddá változék. Nagyon fel van tátva szája; beléje férne eggy egész alma is; olly erősen fejeztem-ki fájdalmát; sőt a’ könycseppeket is, még a’ könycseppeket is! kifaragtam. De ah, nem jössz, ah, nem jössz! ’s íme remény nélkül kell barlangomba vissza térnem!”

Elhallgatott a’ Szatyr, ’s bámúlva nézte vad kaczaját a’ Faunnak. De beszélld-el tehát, monda ez, miként jutottál e’ hálóba?

Tegnap, ugymonda a’ Szatyr, szokásom szerént közel állék hajlékához, ’s a’ legszívre-hatóbb esdeklésekkel dallám énekemet. Három ízben szakaszták félbe keserves jajjaim; ’s a’ mint busongva tértem barlangom felé, megbotlottam e’ hálóban, ’s azon réműltem-el, midőn fejem felett öszvecsapódék. Leestem; ’s minél inkább igyekszém kifejtőzni belőle, annál jobban belé keverém magamat. De mellettem eggyszerre nagy hahota támadott; ott termett a’ Nympha játéktársaival ’s öszvehembergettek; ’s levetettek a’ posványba. Imhol vagyok; ugymond, ’s megállott a’ parton. Kegyetlen! miért nem jösz, hogy fekete hátadat fejér karommal ált’ölelhessem? ’s miért nem szökdellsz, mint a’ borjú szökdell? Aludjál tehát; én pedig remény nélkül térek vissza barlangomba. Igy szóllott a’ kegyetlen, ’s ott hagyott. Még messzéről is hallám társainak nevetéseket. Szaggassanak-el a vadak, ha valaha hajléka felé térek!

Takarodjál, felele neki a’ Faun; én alkalmatlan szerelmedért elébb megbüntettelek volna. Menj, tánczolgass kecskéiddel, ’s feledd szerelmedet; vagy es’tedet messd mesterségesen tölgybe!

Daphne. Nézzd, túl ama’ fekete hegyen emelkedik a’ hold, ’s már a’ felső fák köztt ragyog. Gyönyörü a’ hely; múlassunk itt. A’ bátyám haza vezérli a’ nyájat.

Chloe. Kies a’ hely, kies az esti hűsség: múlassunk.

Daphne. Látod ama’ szirtet? Az mellett van az ifju Alexisz’ kertje. Jer, nézzünk-be kerítésén. Legszebb kert az e’ tájon; nincs eggy is olly szép rendben, nincs eggy is olly szép munkában.

Chloe. Jó; nézzünk.

Daphne. Nézzd mi buján nő minden valami a’ földön elcsúsz vagy karókon tartózkodik. Amott víz szakad a’ szirtről^*, patakká lesz, ’s a’ kert’ árnyéki köztt fut-el. Oda fel, a’ halom’ hátán, jászminnal hagyta beborúlni ernyőjét. Belőle talán az egész szép környen végig-lát.

Chloe. Lyányka, te hévvel dicsérsz! Való, gyönyörü minden; szebb a’ barna Alexisz’ kertje az egész körny’ kertjeinél; szebbek virágai minden más virágoknál; eggy forrás sincs olly tiszta, eggy sincs olly ízletes.

Daphne. Mit nevetsz, Chloe?

Chloe. Én nevetek? – Nézzd bár, letöröm e’ rózsát. Valld-meg, nem édesbb e illatja mint a’ más kertek’ rózsájinak? nem olly szép e mintha maga nevelte volna Ámor?

Daphne. Ne légy gonosz!

Chloe. De ne fojtsd-el e’ sóhajtást melly erővel emelinti mellyedet.

Daphne. Csintalan! jer’ innen.

Chloe. Illy hamar mennénk? én nem megyek. Itt gyönyörü lenni. De hallod? valami megzördült. Rejtezzünk e’ boroszlán alá; ott senki meg nem lát. Nézzd, ő jön maga. Lassan! sugd-meg hamar, nemde ő maga is szebb mint minden más pásztor?

Daphne. Ah, eressz!

Chloe. Nem innen eggy léptet is! Nézzd hogy’ álmélkodik, hogy’ sóhajtgat! Hidd-el, neki valamelly leány űl szívében. De a’ te kezeid reszketnek? Mit félsz?

Daphne. Eressz^*! ah, kérlek, eressz!

Chloe. De hallgass hát!

’S a’ leányok a’ boroszlán’ sűrü levelei közzé rejtőztek-el; ’s Alexisz, nem gyanítván hogy valaki hallja, kedves szózattal ezt kezdé dallani:

„Sápadt csendes hold, légy tanúja kínjaimnak! ’s ti csendes árnyak, hányszor, ah hányszor sóhajtottátok ti ezt, Daphne, Daphne^*! utánam! Édes illatu virágim, a’ ti leveleiteken harmatcsepp ragyog, mint az én orczáimon a’ szerelem’ cseppjei! Ah! bár megvallhatnám neki hogy őtet inkább szeretem mint a’ méh a’ tavaszt! A’ minap öszvejöttem vele a’ kút mellett; eggy nehéz korsót merített vala meg. Engedd, hadd vigyem én hajlékodhoz a’ nehéz korsót. Így szóllék akadozva. Te igen is jó vagy, ezt mondá. Reszketve vettem-fel a’ nehéz korsót, ’s némán, sóhajtozva, ’s földre-süllyedt szemekkel mentem mellette, ’s nem mertem neki megvallani hogy inkább szeretem mint a’ méh a’tavaszt. Búsan hanyatlasz te itt énelőttem, kis nárczisz! Még délben virítál, ’s már fonnyadsz. Így, ah, így fogok én is majd fonnyadni, én fiatal pásztor ha megveti szerelmemet. Ha megveti azt, kis virág, ezer nemü fűveim, fő gyönyörködésem, fő gondom eddig: akkor majd orvos kéz nélkül fogtok ti is elfonnyadni; mert nekem többé semmi öröm nem virít. Megfojt benneteket a’ vad gyom; ’s dögleletes árnyakkal borít-el a’ dudva. Te is oda léssz, szép gyümölcsös! kezeimnek ültetménye! melly nekem ekkoráig a’ legízletesbb termést nyújtottad. Búsan fognak majd levél és gyümölcs nélkül kiállani elhaló törzsökeid a’ gazból; én pedig alattok töltöm-el sóhajtozva szomoru életemnek napjait. Te azalatt, míg hamvaim itt nyugszanak, eggy érdemesbb férj’ ölelései köztt élj a’ legtökéletesbb boldogsággal. – De mit gyötresz, irtózatos csüggedés? Még virít reményem; mert nyájasan mosolyg ő midőn mellette késlelt lépésekkel elballagok. Minap a’ dombon fúttam nádamat, ő pedig a’ szomszéd úton mendegélt haza felé. Megállott sípom’ hallására. Mihelytt megláttam, reszketni kezdettek ujaim, de ő a’ hibás sípolás mellett is veszteg maradott. Oh, ha eggykor menyegzői koszorúval hozhatom árnyatok alá! Szebb szín fusson-el akkor benneteket, kis virágok; édesbb illatokkal fogadjatok-el akkoron. Te pedig, kedves gyümölcsösem, érezzd asszonyodnak jelenését; ’s hajtsd-le hozzá rakott ágaidat!

Így énekle Alexisz. Daphne sóhajtva hallgatá az ő énekét, ’s keze reszketett barátnéja’ kezében. De Chloe előkiáltotta. Alexisz, Daphne szeret téged! Íme itt áll velem, a’ boroszlán alatt. Jer, csókold-fel orczájiról szerelme’ könyűjit. Félve lépett hozzájok Alexisz. De örömét nem tudom kimondani midőn Daphne, Chloejának mellyére simúlva, szemérmesen megvallotta hogy őtet szereti.

Láttam Daphnét. Talán, ah talán boldog volnék ha nem láttam volna! Még soha nem tetszett szebbnek. A’ hőségben a’ fűzek alatt feküdtem, a’ hűs patak megett, hol az lassan hömpelyeg a’ köveken. Árny szövődött felettem, és a’ hűs patak felett. Nyúgalomban feküdtem ott; de ah, azolta nincs nyugalmam! Közel hozzám megzördűle a’ bokor, ’s Daphne, Daphne! a’ patak’ árnyas szélén közelített felém. Gondosan vonta-fel fejér kis lábáról kék leplét, ’s belépett a’ vízbe. Meghajlott, ’s jobbjával szép arczát mosta, baljával pedig, hogy a’ vízbe ne érjen, ruháját fogta-fel. Azután megállott, ’s csendesen várta míg kezéről semmi csepp nem esik többé a’ vízbe. A’ patak elcsendesedett, ’s tisztán fogadta-el a’ szép leánynak minden részecskéjit. Ő gyönyörködve mosolygott a’ víz’ festésére, ’s helyre nyomá aranyhaja’ fonadékját melly nyakán eggy szép csomóba kötődött. Kinek, így sóhajték, kinek e’ gond? oh, kinek óhajt ő tetszeni? ki az a’ szerencsés a’ kiért mosolyogva gyönyörködik szépségében? Azonban míg meghajolva áll így a’ patak felett, bokrétája kiesett mellye mellől, ’s hozzám úsza-le a’ vízen. Kifogtam azt, megcsókoltam, szívemre szorítottam; nem adtam volna eggy nyájért. De ah, hervad a’ bokréta! ah, hervad! pedig még csak másod napja, hogy leúszott hozzám. Oh, mint nem ápolgattam azt! Azon ivó-csészémben állott mellyet énekemmel nyertem vala a’ tavasz’ elején. Mesterségesen van reá vésve Ámor eggy leveles szőlőszínben; nevezve próbálgatja ujai’ hegyével nyílának élét, ’s előtte két galamb csókolja egymást. Háromszor töltöttem napjában fris vizet neki, ’s éjjelre rostélyos ablakomba tettem, hogy a’ harmat felélessze. Soká állottam mellette, ’s szívtam édes illatját.’ Édesbb volt szaga, színesbbek levelei mint a’ rét’ egyéb virágainak, mert ez a’ Daphne’ mellyén virított. Álmélkodva állék a’ csésze mellett. Élesek, oh élesek, mondám, Ámor, a’ te nyílaid! melly igen kell azt nekem érzenem! Éreztessd azt csak felényiben Daphnéval, úgy neked áldozom csészémet. Egy kisded oltáron fog állani, ’s minden reggel virágkoszorúval övedzem-körül; ha pedig tél lesz, zöld myrtusz-ágat teszek belé. Kis galambok, oh ha ti közelítő boldogságomnak lennétek képeivé! De ah, hervad a’ bokréta! hasztalanok minden gondjaim. Búsan függenek alá csészémnek szélein a’ fonnyadó virágszálak; nem öntenek többé olly édes illatot, ’s húllatják halvány leveleket. O Ámor, ne engedd, kérlek, hogy hervadások nékem bal jelenség légyen!

Daphne. Mit akar itt e’ kisded oltár, édesem? Vallyon melly Istenségnek szent ez?

Mykon. Ámornak, szeretett Daphne, Ámornak szent. Kényemre fekszem itt az omló forrás mellett, mert, emlékezhetel, kicsinyek valánk csak kevéssel nagyobbak mint a’ liliom’ szára, a’ legédesbb játékokkal rövidíténk itten óráinkat. Én emeltem ezt neki, kedves Daphne; mert már akkor, kedves emlék! már akkor ébredezett szíveinkben a’ szerelem.

Daphne. Én pedig rózsát ’s myrtuszt ültetek körültte. Úgy fognak majd ha megőrzi Pán, felette öszveboltozódni mint templomaink’ boltozatja; mert nekem is, nekem is kedves azt a’ szép időt említeni.

Mykon. Tudod? csészéket csináltunk tökhajból, tele raktuk cseresznyével vagy eperrel, ’s letettük a’ folyóba, hogy ússzanak, mint a’ sajkák.

Daphne. Tudod? mogyoróhéj, makk-kupak, meg csudafa-dió voltanak tálkáink; cseppenként ittuk belőlök a’ tejet ’s kenyérmozsalékot. Te játékból nekem férjem, én neked hitvesed valék.

Mykon. Oh igen! ’S látod e’ bokrot? Még most is megvagyon boltja, de már elboglyasodott. Az vala lakunk. Olly alacsony volt hogy eggy gödölye is felérte volna kis szarvával. Falát fűzből ’s gyenge vesszőkből szőttük, ajtaja pedig eggy kis rostély volt. Oh, melly édesen múlt az óra mellyet szüléink mellől ellopdosánk, hogy itt, hím és nőstény, párosan lakhassunk.

Daphne. Kis kertet is fogánk-fel házunk megett; említed e még? Csátéból fontuk kerítését; eggyszerre megehette volna eggy juh, olly nagy vala.

Jól említem. ’S te a’ mezők’ és a’ rét’ virágait ültetéd belé.

Daphne. Neked mindég volt valamelly új gondolatod, édesem. Eggy erecskét vontál kertünkbe a’ forrás’ vizéből; gyékénycsatornán eresztéd eggy vállúba; megtelve az eggy jó ital lett volna a’ szomjúzónak. Nézzd, még most is megvan a’ vállu itt a’ lapu köztt, a’ patak’ szélében.

Mykon. Áldástalan a’ ház mellyben nincs gyermek. Te valahol Ámornak eggy reves képére akadtál. Ápolgattad, nevelted, mint hű anya. Dióhaj volt bölcsője, ’s dallva altatád a’ virágleveleken.

Daphne. ’S most már fizetni készűl dajkaságomat!

Mykon. Eggykor kalitkát fontam kákából, ’s eggy szőcskét zártam belé, ’s néked vittem. Kivetted tömlöczéből, ’s játszani akartál vele, de ő ugrott, ’s eggyik lábát ujaid között hagyá. Reszketve űlt fájdalmában eggy fűszálan. Nézzd, oh nézzd szegényt, mint reszket! ’S én vagyok oka kínjainak! Így szóllál, ’s szemed szép könyűket önte. O Daphne, mint nem örvendtem én akkor a’ te érzékeny szíveden!

Daphne. A’ te szíved még érzékenyebb volt, kedves! Az öcsém két madárfiat hozott-el eggy fészekből. Add nekem őket! ezt mondád neki; de ő neked nem akará adni. Ím e’ pásztorbotot adom érttek; nehéz volt itt a’ fekete héjra kivésni a’ fejér virágokat. Ezt mondád. Az öcsémnek tetszett a’ csere, ’s tiéd vala a’ két madár. Gondosan raktad őket táskádba, felmásztál a’ tölgyre, honnan őket az öcsém elhozta volt, ’s visszatevéd a’ fészekbe. Az^* én orczáimat örömkönyűk áztatták-meg midőn ezt láttam, ’s azolta szerettelek volna ha már azelőtt nem szerettelek volna is.

Mykon. Illy boldog napok valának gyermeki napjaink midőn játékból férj és feleség valánk.

Daphne. Ősz napjaim is örvendve fogják említeni.

Mykon. Melly boldogok lesznek, kedves, napjaink; ha majd a’ jövő hónap, úgy rendelé anyád, valóvá teszi Hymen a’ mi akkor csak gyermekjáték vala!

Daphne. Ha áldást bocsátnak reánk az Istenek, nem lesz boldogabb pár.

Eggy szegfű van a’ Daphne’ kertjében, közel a’ sövényhez. Daphne a’ kertben járt, ’s megállott a’ szegfű előtt. Égő csíkokkal nyíla-ki eggyik rajta. Daphne gyönyörködve értette azt szép ajakához, ’s szívta kedves illatját. A’ virág csapodár simongással simúlt a’ szép ajakhoz. Az én képemet hév pirosság borította-el, mert ezt gondolám: Oh, simúlhatnék bár én az ő szép ajakához! ’S mostan Daphne kiméne a’ kertből, ’s én a’ kerítéshez állék a’ szép virág mellé. Ha letörjem e a’ szép szegfűt mellyet ajakihoz értete? kérdém. Inkább fog az engem éleszteni mint őtet élesztette a’ harmat. ’S már utána nyúlék, ’s már kezemben volt, ’s le akarám szakasztani. Ha elvigyem e a’ szegfűt mellyet ő szeret? – Nem viszem! – Mellye mellé fogja majd ültetni, ’s úgy hat-fel szép képéhez illatja mint az Aphrodíte’ oltáráról az Olympra a’ tömjén.

Az első. Mit repdessz itt hijába a’ rózsabokrokon? Jer, repűlj az árnyas völgybe velem; ott Nymphák ferdenek.

A’ második. Nem, én nem repűlök veled. Repűlj te a’ tóhoz, lebegj te Nympháid körül; nekem itt édesebb munká vagyon: rózsaharmatban áztatgatom szárnyaimat, ’s édes illatot szedek.

Az első. ’S mi az a’ te munkád a’ mi édesebb mint a’ víg Nymphák’ játékába elegyedni?

A’ második. Nem sokára eggy leányka mégyen-el itt az ösvényen, szép, mint a’ leg ifjabbika a’ Chariszoknak. Rakott kosárral mégyen minden reggel ama’ halom’ kalibájához mellynek mohos fedelére most a’ hajnal süt. Ott nyújt ő enyhűlést a’ szegénységnek, ’s mindennapi eledelt. Eggy asszony lakik ott, éltes, beteg és szegény; ’s két ártatlan gyermek sírna éhen ágya körül, ha Daphne nem volna gyámolok. Nem sokára előjön, égő szép orczával, ’s könyűkkel ártatlan szemecskéjiben; szánakozásnak ’s azon örömnek könyűjivel hogy enyhítésére lehetett az inségnek. Itt várom-be őtet, e’ rózsabokrokon, míg majd elérkezend. Rózsaillattal ’s hűsítő szárnyakon repűlök felé ha megjelen; gyengédeden csókolom szép orczájit, ’s könyűket szárasztok-fel a’ szép szemekből. Nézzd, ez az én munkám.

Az első. Melly édes ez a’ te munkád! Várj Zephyr, véled áztatom én is szárnyaimat, én is illatokat szedek ’s veled repűlök, ha elérkezend, elébe. Ahol lépdes lefelé a’ fűzek között. Gyönyörü, mint a’ reggel; édes ártatlanság mosolyog szelíd képéről; kellem minden pillantása. Szárnyra hamar! már itt van. Még illy szép arczot nem hűsítettem.

Hijába, így panaszlá Thyrzisz a’ maga gyötrelmeit, nekem ugyan hijába lebeg kegyes Nymphák, kívánatos hűsség ez árnyakban, hova ti forrástok’ szent vizét boltos csemeték közzé öntitek. Epedek, ah epedek, mint a’ lankadt szarándok a’ dél’ melegén! Ama’ kis halom alatt űltem mellynek ormán a’ Chloe’ kalibája áll, ’s lassú dalt éneklettem Echónak. A’ halom’ ormát eggy gyümölcsös tartja árnyban mellyet Chloe mivel; az a’ csermely pedig melly keresztül fut rajta és a’ mellynek virágos szélein nyúgodni szokott, ’s vizével kezét és szép orczáját mossa, mellettem zuhoga lefelé. Eggyszerre nyikkana-meg a’ retesz. Ő lépe-ki a’ kert’ ajtaján. Eggy szelíd szellő szög haját lebegtette, ’s könnyü öltözetét. Ah, mi szép vala ő! Csínos kosár függött eggyik karján, rakva aranyszín’ gyümölccsel; ’s szemérmesen, még a’ hol lesőt nem vél is, öszvefogá ifju mellyén ruháját, hogy a’ játékos szellők ki ne fedjék. E’ helyett az most térdeihez szívta-be magát, ’s szép véknyához, ’s lassu csapdosásban lebdesett hátúlra könnyü fátyolával. Így méne-el a’ bérczen felettem. De két alma kiesett kosarából, legörgött a’ halmon, egyenesen, egyenesen hozzám! mintha maga Ámor erányzotta volna futásokat. Felvevém a’ két almát, számhoz nyomtam, felszaladtam velek a’ halmon, utólértem, ’s visszaadtam neki: de kezem reszkete; szóllani akartam volna, de csak sóhajtanom lehetett. Chloe lesütötte szép szemeit, ’s lassu pirultság terjedett-el szép orczáján, ’s édesen mosolygva ’s még pirúltabban adá nekem a’ két almát. Remegve állánk ott mind ketten; ah, mit nem érzék midőn remegni láttam őtet is! Végre megindúlt a’ kaliba felé. Reá-tapadt tekinteteim mindég kísérték lépéseit; késlelve ment, ’s vissza-vissza nézett, míg végre elért a’ küszöbhez. Szemeim a’ küszöben függtek, noha már nem láthattam. Ekkor leindúlék, reszketés álla térdeimbe, a’ halmon. Oh, ne hagyj-el kegyes Ámor! A’ mit azolta érzek szívemben, el nem alszik soha!

Nymphák, tegyétek gyógyítóvá forrástok’ szent vizét, midőn czombomról a’ vért mosom melly sebemből folyt-ki! oh, tegyétek gyógyítóvá, Nympháji e’ forrásnak! Nem versengés ejtette rajtam ezt. Az Amyntász’ kis fija eggy farkas’ körmei köztt sikoltott a’ ligetben. Sikoltott, ’s hála értte, o Istenek! legottan ott valék. Már szédűlt sujtó csapásaim alatt a’ konok, midőn körmei megvéreztek. Nymphák, bocsássátok meg hogy vizeteket vérrel fertéztetem melly sebemből folyt-ki! Eggy gödölyét áldozok-meg holnap partotokon, fejért, mint a’ hó melly ez éjjel esett!

A’ korán költ nap ragyova jőve-elő a’ hegyek megől, ’s vídám őszi napot ígért, midőn Mykon a’ rostélyos ablakhoz álla. Már lángolt a’ nap a’ verhenyeg ’s fakó szőlőleveleken mellyek az ablak’ rostélyát elfutották, ’s csendes játékra eredett a’ reggeli szellőkkel. Tiszta volt az ég; a’ völgyen köd feküdt, mint eggy tenger, ’s a’ tetősbb halmok szigetek gyanánt látszottak rajta úszni, füstölgő kalibájikkal, őszi tarkult ékekben. Halaványulva állottanak az érett gyümölccsel kérkedő fák egymás mellett a’ legkedvesbb elegyedésben, ’s már igen kevés volt közöttök a’ ki előbbi zöldjét megtartotta volna. Víg gyönyörködéssel nézett-le Mykon a’ szélesen elnyúlt mezőségre, hallgatta a’ csordák’ víg bőgését, a’ pásztorok’ sípolását, közelről, és távolról ’s a’ csevegő madarak zengését mellyek magasan űzték egymást a’ tiszta légben, majd ismét a’ mély ködbe süllyedeztek. Álmélkodva állott itt sokáig. De most szent buzgósággal nyúla lantja után, ’s ezt éneklé:

„Bár, o jó Istenek, bár kiönthetném előttetek örvendő hálámat! Ért szépségben ragyog minden; mindent, mindent elárasztott az áldás. Bővség uralkodik és vígság mindenfelé, ’s a’ rakott szőlőinakról az év’ adománya mosolyg. Szép oh szép az egész körny, az ősz’ gazdag palástjában.

Boldog a’ kinek ártatlan lelkét elkövetett gonoszság nem mardossa; a’ ki megeléglve él a’ neki jutott áldással, ’s a’ hol tőle kitelik, mással jót tesz. Örömre serkenti azt a’ reggel, vídámság tölti-el egész napját, ’s édes álmot hoz reá az éj. Nyúgodt lelke minden örömet minden szépet érez. Gyönyörködteti szívét az évnek minden változása, minden adománya a’ természetnek.

De kétszerte boldog a’ ki olly hitvessel osztja-fel örömeit, kit szépség ékesít és minden más dísz; olly hitvessel mint te vagy, szép Daphne! Miolta engemet Hymen öszvekötött veled, azolta ollyan a’ mi életünk, mint két egymáshoz illő síp melly édes hangzatokon kétképen játsza a’ legszebb éneket. Nem díszteleníti-el kedves zengését semmi selyp hang, ’s öröm száll szívébe ha ki hallja. Árúlt e el az én szemem valaha kívánságot hogy te be nem töltötted? kóstolt e szívem örömet hogy te azt részvéted által még édesebbé nem tevéd? kísért e valaha búslakodás karjaid közzé hogy szép mosolygásod, mint a’ nap a’ tavasz ködjét, azonnal el nem oszlatá? Ah, akkor, akkor szállott az életnek minden öröme alacsony hajlékom alá midőn te menyegzői koszorúval léptél-be küszöbén! Kegyes Ház’ isteneim mellett fogtanak örök lakást, a’ munkásság, csínosság, gazdasági rend, ’s öröm és kedv minden feltételeinkben; ’s valamihez te fogsz, mindenre áldást bocsátanak az Istenek.

Úgy van, szép Daphne, miolta te vagy áldása kalibámnak, kétszeres dísszel ékeskedik minden körülttem. Áldás van kalibámon, áldás nyájamon, áldás minenemen a’ mit űltetek vagy eltakarítok. Víg minden napom’ munkája; ’s ha elfáradva térek nyugalmas fedelem alá, oh, mint enyhítik akkor tikkadtságomat nyájaskodó gondjaid! Szebb nekem azolta a’ kikelet, szebb a’ nyár ’s az ősz; ha pedig télben fergeteg ostromolja kis hajlékomat, ollykor a’ lobogó tűz mellett enyelgő beszéd ’s házi csendes foglalatosság alatt érzem karjaid köztt az élet’ csendes kecseit. Ha veled vagyok, bízvást versenghet a’ pusztító szél, zavarjon-öszve mindent a’ dühödt zivatar: akkor érzem én voltaképen hogy mindenem te vagy!

Boldogságomat ti tészitek tökéletessé, gyermekeim, szép alakok, anyátoknak való képei! Melly áldás, melly öröm nevekedik nekem tibennetek! Az az első szó mellyet gügyögni anyátoktól tanúltatok, az vala hogy ti szerettek engem. Egészség ’s bájos vídámság nevekedik képeiteken, ’s minden játéktokban kedvesség vagyon. Öröme vagytok ifjuságomnak, ’s boldogságtoknak szemfélése agg napjaimnak fog eggykor adni vígasztalást. Mert mikor örvendő csácsogással haza vártok a’ mezőről, ’s ált’ölelvén térdeimet, gyermeki örömmel veszitek a’ mit hozok, gyümölcsöt, vagy a’ mit a’ legelés alatt faragtam, ásót avagy gerebelyt hogy gyermeki játékban szokjatok a’ munkának, oh, mint gyönyörködtet engem a’ ti vígadástok! Édes örömmel sietek ollykor, o Daphne, kiterjedett karjaid közzé, ’s te a’ legédesbb nyájassággal csókolod-le orczáimról örömkönyűimet.”

De most belépe Daphne. Eggy bokor gyönyörü csecsemő űle két karján. Szép vala ő, ázott orczájival, mint a’ harmatos reggel. Ah, kedves, mi boldog vagyon én! Ezt mondá fuldoklva. Nézzd, hálálni jövünk mind hárman hogy ennyire szeretsz.

’S Mykon áltölelte mind hármokat. Nem szólltanak; csak érzették boldogságok’ teljét; ’s a’ ki látta volna, lágyult szívvel látta volna hogy a’ kiknek szívek tiszta, boldogok.

Thyrzisz. Ámornak áldozatot tevék a’ kis márvány kápolnában. Eggy tiszta, egészen új kosarat függeszték-fel neki a’ myrtuszligetben, ’s eggy virító koszorút ’s a’ legjobb sípomat. Kegyes Ámor! ekképen fohászkodám, kérlek, boldogítsd szerelmemet! Ma a’ kápolna mellett kelle elmennem, ’s betértem a’ myrtuszligetbe, ’s kosaram felé indultam, ’s képzeld, képzeld mit láttam ott! Eggy szép kis madár űle a’ kosár’ szélén, ’s énekelt. Közelébb mentem, ’s felreppene; belé pillantottam a’ kosárba, ’s képzeld! a’ kosárban eggy fészek vala, ’s a’ fészekben tojáskák voltanak, ’s az anyjok végig nyúla rajtok szárnyaival, ’s reám néze alá, mintha azt akarta volna kérni: Ifju pásztor, ne dúld-fel, kérlek, kisded háznépemet! Hímje homlokom körül lebege ’s üstökömnek fürtjein. Elállék a’ kosártól, ’s akkor mindgyárt visszarepűle nősténykéjéhez. Vígan-csevegve szóllottak egymással, ’s a’ hím énekelni kezdett. Mostan tehát, Menalk, mert te érted a’ jövendőket, mondd-meg, kérlek, mit jelent ez?

Menalk. Boldogúl fogtok, te és hitvesed, eggyütt lakozni, ’s gyümölcsöző lesz házasságtok.

Thyrzisz. Jó Istenek! Úgy véltem magam is, csak hogy hallani akarám bölcseségedet. Íme néked adom e’ fiatal kecskét ’s e’ kanta mézet; édes, mint a’ kútfő’ vize. Így szóllott, ’s szökött örömében, mint a’ kecskefi a’ tavasz’ harmatján.

Eggy csendes éjjel csúszott vala Daphnisz kedvesének hajlékához; mert a’ szerelem elűzi az álmot. Tisztán ragyogtanak a’ csillagok, elszórva az egész kék egen; csendesen fénylett a’ hold a’ fák’ fekete árnyai között; el holt minden, ’s rémítette a’ szemet; elszunnyadott minden munka, ’s minden fény elaludt. Csak a’ hold’ szikráji játszodoztanak a’ hömpelygő patakokon, ’s eggy különös bogár a’ homály’ mélyében. Így űle ő andalgó örömek között ált’ellenben a’ kalibával, ’s szemeit kedvese’ kamarájának ablakán nyugtatá. Az félnyíltan állott a’ hűs lebleknek ’s a’ hold’ csendes világának. Gyenge hangzatokon kezdé-el ekkor dalát:

„Édes légyen alvásod, te kedves, ’s élesztő, mint a’ reggelnek harmatja. Puhán feküdjék és csendesen, mint a’ harmatcsepp a’ liliomokban midőn szálát semmi lehellet nem ingatja; mert az ártatlanság’ nyugta csendes. Egyedül víg ’s kedves álmok repdessenek körültte. Szálljatok-alá melléje, édes álmok! szálljatok-alá melléje a’ hold’ súgárain. Kies táj nyúljon-el szemei előtt mellyen fejér bárányok legelnek; vagy tessék úgy neki mintha szelíd sípok’ zengzetét hallaná, mint midőn azt maga Apoll fújja a’ magányos mezőn. Vagy gondoltassátok azt vele hogy tiszta forrásban fered, ’s felette rózsák ’s myrtusz szövik-eggyüvé ágaikat, elrejtve minden szem elől, egyedül a’ picziny madarakétól nem, kik körültte minden ágon csengenek. Vagy gondolja hogy a’ Gratziákkal múlatozik; azok őtet társoknak, kedvenczeknek hívják; hogy eggyütt szed velek virágot a’ legdúzsabb réteken, ’s a’ melly koszorút ő fűz, az a’ Grátziáké, a’ mellyet pedig a’ Gratziák fűznek az az övé. Vagy hagyjátok a’ fák’ árnyaiban balzamlehellő virágzatok köztt tévelygeni. Körültte seregeljenek a’ kis Szerelmek, mint a’ méhek seregelnek a’ rózsatő körül; űzzék, kergessék egymást; tíz eggy illatos alma’ terhét emelgesse; más sereg eggy gerezd szőlővel repüljön felé, a’ többiek virágok között játszodjanak ’s tolják hozzája jó illatjaikat. Akkor jőjön elébe Ámor az árnyak alatt; hogy meg ne rettenjen, ív és tegez nélkül, de mindenikével bájoló kecseinek. Mutassátok nekie, álmok, az én képemet is, mint állok epedve előtte, ’s mint ejtem-le pirúlva szemeimet, ’s el-elakadva gyakor sóhajtásaim miatt, mint vallom-meg neki hogy értte epedek. Még nem mertem azt neki megvallani. Oh, ha, midőn ezt álmodja, sóhajtás emelintené^* mellyét! oh ha elmosolyodna ’s elpirulna mosolygása közben! Bár ollyanné lehetnék mint a’ pásztor Apoll vala! bár édesbb volna énekem mint a’ fülmiléé! bár ékesítne minden dísz, hogy szerelmét érdemelhetném!

Így éneklett^* ő, ’s most immár visszatért kalibája felé, kedves fényében a’ holdnak. Bíztató álmok tevék kedvessé éjjelének hátra maradt részét. Reggel felfelé hajtotta nyáját a’ dombon mellyen kedvese’ hajléka az út mellett áll. Késlelve mentenek juhai, ’s mind két felől tépdellték az út’ szélén a’ fűvet. Legeljetek, juhok és báránykák! Sehol nincs ízletesebb fű; szebben nevekedik minden, a’ hova ő tekint; a’ hol ő jár, virág terem! Így szólla, ’s kedvese’ ablakához állott. Szép arczára sütött a’ hajnal. Látta a’ pásztor hogy reá mosolyogva néz, ’s orczájin elevenebb szín terjed-el. Késlelve ’s dobogó szívvel méne-el mellette. Édesen köszönt neki most a’ leány, ’s még édesebben nézett utána, mert értette az éjjeli dalt.

Korán reggel méne-ki Daphnisz a’ kalibából, ’s öszveakada Chloéval, ifjabb testvérével.Virágokat szede a’ kis leány, ’s koszorúkat fűze belőlök. Harmat ragyogott mindeniken, ’s a’ harmat mellé könyűk cseppentek szeméből.

Daphnisz. Édes Chloe! minek e’ koszorú? – Te sírsz? ah!...

Chloe. Nem sírsz e te is, bátyám? – De ah! mint ne sírnánk? Láttad melly búsan méne-el az anyánk mellettünk? mint szorítgatta kezünket, mint fuldoklott, mint igyekszett könyűjit elrejteni?

Daphnisz. Jól láttam. Szegény atyánk! Ah, Chloe, ő talán még annál is rosszabbúl van a’ hogyan tegnap vala!

Chloe. O bátyám, bátyám! ha meghal! Ah, mint szeret ő bennünket! mint szorít magához, mikor azt cselekszük a’ mit hagyott, és a’ mi kedves az Isteneknek!

Daphnisz. Kedves jó húgom! mint szomoru minden körültem! Most hijába czirógat báránykám; feledem szegényt étetni; hijába száll galambom vállaimra, hijába csípkedi számat ’s szememnek tájékát; nincs, semmi nincs a’ mi múlathasson. – Szegény atyánk! ha ő meghal, én is meghalok!

Chloe. Szegény atyánk! Tudod? a’ minap, már ötöd napja, a’ mint bennünket térdére vett, a’ mint sírni kezde!

Daphnisz. Ah, Chloe! ’s mikor a’ földre tett ’s elsápadott. Nem bírlak, gyermekeim! rosszúl vagyok, felette rosszúl! ’s eldőlt az ágyon. Azolta mindég fekszik.

Chloe. ’S mindég rosszabbúl lesz. – Nézzd, bátyám, mit tettem-fel. Korán kijöttem, virágokat szedni hogy koszorúkat fűzhessek; ’s majd ha készen lesznek, elmégyek a’ Pán’ képéhez; mert sokszor mondották szüléink hogy jó az Isten ’s meghallja a’ kegyes könyörgést. Elmégyek az Istenhez, ’s áldozatúl viszem neki koszorúmat; ’s osztán ezt is itt a’ kalitkámban; tudod hogy semmim sincs a’ mit inkább szeressek mint a’ madárkámat; ezt is, ezt is megáldozom neki.

Daphnisz. Ah Chloe, én is veled megyek! Várj-be itt, csak kevéssé múlass itt utánam. A’ legszebb gyümölccsel rakom tele kosaramat, ’s galambomat is elhozom.

’S szaladt, ’s hamar ismét ott vala. ’S mostan eggyütt menének-el a’ Pán’ képéhez, melly eggy szomszéd halmon két bikk’ árnyékában állott. Térdre hullottak az Isten előtt, ’s így könyörgöttek:

Daphnisz. Pán, kegyes védje mezőinknek! halld, oh halld-meg könyörgésünket! Mi a’ beteg Menalk’ gyermekei vagyunk. Halld-meg, oh halld-meg könyörgésünket!

Chloe. Halld-meg, oh halld-meg könyörgésünket, kegyes Pán! fogadd-el gyermeki áldozatunkat! E’ koszorút elődbe tészem-le; ha felérhetnélek, homlokodra aggatnám, ’s széles vállaidra. Gyógyítsd-meg, oh gyógyítsd-meg az atyánkat, jóltevő Pán! ’s add-vissza nekünk, síránkozó gyermekeinek!

Daphnisz. E’ kosár gyümölcsöt nyújtom neked, kertünknek legízletesbb termését; fogadd, oh fogadd kegyesen! Legkövérbb kecskémet áldoztam volna meg neked, ha erősbb nem volna nálamnál, kicsinyded gyermeknél. De légyek nagyobb, kettőt áldozok-meg neked minden évben, hogy az atyánkat megtartottad. O Pán, gyógyítsd-meg a’ mi jó atyánkat!

Chloe. Én teneked e’ madárkát áldozom, jó Pán! ez kedvesebb mindenemnél. Im ujamra repűl; eledelt kér tőlem: de megáldozom néked, kegyelmes Pán!

Daphnisz. Én pedig e’ galambot ölöm-meg neked. Nézzd mint csókol, mint akar velem játszani. De megölöm neked, könyörülő Pán, hogy az atyánkat megtartsad. Halld-meg, oh halld-meg könyörgésünket!

Reszkető gyenge kezekkel akarák most megfojtani madaraikat a’ gyermekek. De eggy nyájas szózat hallatszék: Az Istenek örömmel hallják az ártatlanság’ könyörgését. Ne öljétek-meg múlatságtokat, gyermekek; meggyógyult az atyátok!

’S meggyógyult az atyjok. Örvendve gyermekeik’ kegyességén, még akkor nap’ elmenének Pánnak áldozni; ’s Menalk tökéletes áldásban látta-meg unokájit.

Myrszon. Menjünk itt a’ patakban; lábainkat a’ víz hűsíti, felettünk pedig árnyékló fűz ’s súgár szílfák boltozódnak.

Lykász. Légyen! a’ rekkenő melegben minden a’ hűst keresi.

Myrszon. Menjünk egész addig hol a’ patak szakad. Kedves ott az űlés; mintha a’ hold’ fénye alatt űlnél a’ folyóban.

Lykász. Már hallom az omló víz’ zuhanását. Úgy tetszik, minden itt keres enyhűlést. Melly dongás, melly sziszergés járja-keresztül ez árnyat! ’S ím’ ez a’ kis billegény, talán ugyan kalaúzunk akar lenni? melly játékosan repdes eggy kőről más kőre! Itt pedig, nézzd, nézzd, mint süt a’ napsúgár a’ komlóval beszőtt fűz’ odujába. Benne eggy kis bárány fekszik; nézzd mi szép fekvőt talált.

Myrszon. Mindent látsz, csak azt nem hogy ott vagyunk a’ hova kívánkozánk.

Lykász. Igen! – Istenek! o Pán! – melly kies hely!

Myrszon. Mint az ezüst lepel mellyet csendes szellők fuvallanak, úgy borítja-be az alatta való üret a’ szakadó patak; koszorú-formán keríti körül a’ sűrü csalét. Jer, menjünk a’ patak megé, az üreg sziklába.

Lykász. Kies borzadással lep-meg ez a’ hűs setét. Mint szakad zuhogva a’ víz előttünk! Perczegő cseppjei úgy csillognak a’ napfényen mint a’ tűzszikrák.

Myrszon. Ide űljünk a’ magasbb kövekre; puha moh nőtte-be őket. Lábaink száraztt nyughatnak azokon mellyek félig vannak a’ vízben; az omló patak pedig hűs boltjába zár.

Lykász. Illy kies helyet még nem láttam.

Myrszon. Kies, igen is, és Pánnak szent. Dél tájban nem mernek feléje közelíteni a’ pásztorok; mert úgy mondják, szokszor itt nyugszik. Eggy regét is dallanak az omló patak felől. Ha akarod, eldallom neked.

Lykász. Kényünkre űlünk itt. Végig-nyúlva e’ mohvánkoson örömmel fogom hallani dalodat.

Myrszon. „Szép valál te, Eridanusz’ leánya, szebb valál, o Erythia, mint Diánának egyéb kisérőji. És noha szépsége csak nyíltában volt, még fél gyermek, de súgár termete nagy volt már is. Gyermeki ártatlanság mosolygott a’ szép orczákon, ’s bátortalan félénkség a’ ragyogó kék szemekben; dagadni kezdő emlőji csak igérték még a’ domborúlást. Eggy hő nyári nap’ a’ hegyekben űzte társaival az őzeket, ’s lankadtan ’s szomjúzva sietett eggy forráshoz. Kezeit hűsítgette benne, mosta szép arczát, azután eggy ital vizet merített, ’s felszörbölé piros ajakival. Lehajlott a’ forrásra, nem tartott veszélytől; de Pán a’ szomszéd bokrok közzül meglátá, ’s a’ szerelem hirtelen lángot kapott szívében. Meg nem sejtve csúszott a’ leányhoz, de a’ mozgó fű elárulta. Ijedve pattana-fel a’ leány a’ forrásról, ’s kicsavarta magát az Isten’ inas karjai közzül mellyek reszkettek a’ nagy kívánság miatt. Czombjai már érzék a’ hozzája ért test’ melegét; a’ mi köztte és a’ Pán’ karja között volt, befogta volna eggy rózsalevél. Gyorsan szökte-által a’ patakot; könnyű volt, mint az őz, ’s az ijedés még gyorsabbá tette. Így futott, ’s Pán is futott utána. Úgy futott, mint a’ sebes szél a’ kalászok felett. De most iszonyodva álla-meg. Eggy szörnyü szirt’ párkányára jutott; sikoltva tekintett hátra, ’s iszonyodva nézett alá a’ mélységbe. Ekkor jajgatva kiálta-fel: O Diána, védje a’ te szűzeidnek! ments-meg, oh ments-meg engemet, hogy tetemimet fajtalan karok ne illessék! Ments-meg engem, o Diána, gondos védje szűzeidnek! ’S már nyomában volt az Isten, Erythia már érzé lehelletét, mostan pedig már ölelő karjait is. De a’ szerelemtől idegen Istenné meghallá az elcsüggedt’ szavát. Víz csordúla-le az ölelő karon ’s a’ hozzája szorúló mellyen, ’s a’ leány forrássá olvada ölelései köztt. Úgy olvadt, mint a’ tavaszi hó a’ barna szírten; olvad, csorog karjairól, lefut lábain, a’ fűven, leszakad a’ párkányról, ’s már a’ völgyen csapong. Ekként támadt a’ tisztavizű Erythia.”

Milétuszról jövénk, Mílon és én, bemutatni Apollnak áldozatunkat. Még távolról kilátánk a’ tetőt hol szent temploma ragyogó oszlopokon áll, ’s magasan üti-fel magát borostyánligetéből a’ kékellő égbe; túl rajta pedig a’ tenger’ síkja csillámlott, végig-láthatatlanúl a’ szemnek. Dél vala, ’s talpunkat a’ homok, fejünket a’ nap égette; úgy állott épen felettünk, hogy homlokfürtjeink az egész arczot árnyban tartották. Pihegve szalad a’ gyék az út mellett a’ farkasalma alá, ’s a’ tücsök nyögve sziszergett a’ megaszott fűben a’ lehullt levelek köztt. Meleg por szálla-fel minden léptünk alól, ’s ette a’ szemeket,’s a’ kiszáradt ajakokra űlt. Így mentünk tikkadva. De most meghosszabbítánk lépteinket, mert sűrü fákat láttunk az úton magunk előtt; fekete volt alattok az árny mint az éj. Kedves borzadással léptünk a’ kies hűsségbe. Gyönyörü hely melly egyetemben tölte reánk minden enyhűletet! A’ tömött-gallyu fák eggy széles víztartót fogtak-körül, ’s a’ legtisztább, leghidegebb forrás ömlött belé. Az ért gyümölccsel rakott ágak csaknem belé függtek; alattok pedig apróbb csemeték állottanak, a’ málna, szederj és köszméte. A’ forrás eggy sírkő’ zsámolyából csorgott-ki, ’s azt barsonyvirágu tekercsény ’s súgár repkényinak szővték-be. Istenek! ekképen kiálték-fel, melly kedves helye az enyhűletnek! Áldott legyen a’ Jóltevő, ki ez árnyat ültette; talán ugyan az ő tetemei nyugszanak itten. Én, monda Mílon, a’ repkény’ szövevényei alatt vésett betűket látok a’ sírkő’ homlokán; talán azok megnevezik ki gondoskodott légyen itt a’ vándor’ enyhűlése felől; ’s félre-vonta botjával az inakat, ’s ezt olvasta a’ kőről:

Itt nyugszik Mykonnak hamva. Egész élte jótétel volt. Azt kívánt tenni holta után is, ’s ide csalta e’ forrást, ’s körűlültette gyümölccsel.

Áldott légyen a’ te hamvad, te Jóltevő! mondám; áldottak a’ tieid kik tőled elmaradtanak! ’S íme valakit hallánk felénk közelíteni a’ fák alatt. Eggy szép hölgy vala, súgar deli termettel, ’s tisztes arcczal. Korsó függe jobbján; úgy jőve a’ forráshoz. Idvezlek benneteket ez árnyban! monda édesded mosolygással; ti idegenek vagytok; látom, megfárasztott a’ hosszú út ez égető melegben. Szólljatok, enyhűléstekre, túl azon a’ mit itten leltetek, kívánhattok e még valamit?

Idvez’ légy, felelénk, jó szívü hölgy! Nincs minekünk egyéb enyhűletre szükségünk; eleget nyújta e’ forrás, e’ gyümölcs, ez árny. Tisztelet támad bennünk azon Jóltevő eránt a’ ki itt nyugszik. Te e’ tájon lakol, ’s ismerted őtet. Beszélld-elő, kérünk, beszélld-elő, még bennünket e’ szent árny hívesít, ki volt légyen az?

’S a’ hölgy letette korsóját a’ sírkő’ zsámolyára, reá hajlott, ’s szelíd mosolygással monda:

Mykon vala neve az Igaznak. Félte az Isteneket, ’s legnagyobb öröme az volt ha mással jóltehete. Nincs e’ tájon pásztor a’ ki hálásan ’s tisztelettel ne hirdesse emlékét; nincs eggy is a’ ki jótéteit örömsírással ne emlegesse. Én magam is neki köszönöm hogy most a’ legboldogabb hölgy vagyok: ekkor ragyogni kezdettek nedvesűlő szemei; hitvese az ő fijának. Az atyám meghalálozott, ’s inségben ’s szegénységben hagyta az anyámat. Magunkat megvonva, kézmívünk ’s kegyes jótétemény által éltünk eggy napról más napra, ’s a’ kegyesség és feddhetetlen élet vala minden gazdagságunk. Két kecske táplált ’s eggy kis gyümölcsös, szűken-nyújtott terméseivel. De nyugalmunk nem tarta sokáig; az anyám is megholt, ’s árván hagya engem, gyámoltalan gyermeket. De Mykon megszánt, házába vitt, ’s reám bízta házának gondjait, ’s atyám volt inkább mint uram. A’ fija, a’ legjobb, legszebb pásztora az egész tájnak, látta hogy gondosságom ’s szorgalmaim érdemlik szerencsémet; látta azt, megszerete, ’s értésemre adá hogy szeret engem. Mit érzék midőn azt nekem megvallotta, magamnak is alig merem mondani. Dámon, Dámon! feledd szerelmedet! elég szerencse nekem hogy szolgáló lehetek atyádnak házánál. Erre kértem úntalan’. De Dámon nem feledte szerelmét.

Eggy reggel a’ nyáj’ gyapját ecseteltem a’ pitvarban, ’s Mykon belépett, ’s leűlt mellém a’ napfényre. Mosolyogva nézett sokáig engemet. Lyánka, ugymond, a’ te jámborságod, serénységed, ’s minden magad’ viselete tetszik énnekem. Te jó gyermek vagy, ’s ha az Istenek akarandják, én téged boldoggá teszlek. Lehetek e én boldogabb mint vagyok, édes gazdám, ha te továbbá is méltónak tartasz jóvoltodra? Így feleltem neki, ’s a’ hála’ özöne elborította orczámat. Lyányka, ugymond viszontag, szüléidnek szeretném fenntartani emlékezeteket, szeretném boldognak látni veled fiamat hanyatlásom’ napjaiban. Ő téged kedvell. Valld-meg, tehet e tégedet az ő szerelme boldoggá? Kezem elejté a’ munkát, ’s reszketve ’s pirúló képpel álltam előtte. Megfogá kezemet. Hát, kérdé, lehetsz e szerencsés a’ fiam’ szerelme által? Leborultam lábaihoz, ’s néma örömmel szorítottam kezéhez nedves orczámat, ’s a’ napság olta a’ legszerencsésebb feleség vagyok. ’S most megtörlé szemeit a’ szép hölgy. De, ugymond, miként csalá ide e’ forrást, ’s mint ültető ez árnyat, azt óhajtjátok, úgy e, tudni? Ime mondom azt.

Elhunyta felé gyakorta járt ide. Leült az út mellett, köszönté az idegen bújdosót, ’s enyhűlést nyújta a’ fáradtnak és szűkölködőnek. De hát ha ide hűs árnyat ültetnék, ’s eggy hideg forrást vonnék alá? Messzére nincs sem árny sem forrás. Így mikor már régen halva leendek is, enyhíteni fogom a’ fáradtakat és a’ ki a’ hőségben eped. Így szóllott, ’s a’ mező’ leghidegebb forrását ide vonatá, ’s gyümölcsfákat ültetett körültte, mellyek egymás után korántabb’ és későbben érnek. Meg vala téve a’ munka. Akkor elméne az Apoll’ templomába, bemutatta áldozatját az Istennek, ’s így könyörge hozzá: Hagyjad serdűlni a’mit ülteték! Hűs árnyékban pihen-meg úgy a’ vándor, ha majd messze földről ballag templomod felé!

’S az Isten kegyelmesen meghallgatá a’ könyörgést. Más reggel hamarébb kele-fel a’ napnál, ’s kitekintett az út felé. ’S ím’, a’ hova csemetéket ültetett vala, magasra-vonult fiatal fákat láta-meg! Istenek! kiálta; mit látok? Fiaim, szólljatok, álmodom e? Imhol a’ mit tegnap ültettem, nagy fákká látom felvonúlva. Ekkor szent álmélkodással mentünk mindnyájan az árny alá. Súgár növésekben állottak felettünk a’ fák, ’s messzére kinyújtották izmos ágaikat mellyeket az ért gyümölcs a’ virágos fűszálakig görbített. O csuda! kiálta az Öreg; íme a’ mit nem reméltem, árnyában járok még magam is! ’S áldozatot vivénk az Istennek ki az ő kérését teljesítette túl azon a’ mit kérni ’s remélni mert. De ah, nem sokáig járhatott ő annak árnyában! Kevés idővel azután meghala; ’s mi ide temettük az ő hamvait, hogy a’ ki itt enyhűlést vesz, áldja emlékezetét.

Így beszéllte ezt a’ hölgy. Mi illetődve áldottuk emlékezetét az Igaznak. Édes enyhűletet ada nekünk e’ forrás, édest ez árnyak, de még édesbbet a’ mit tőled érténk, szép hölgy. Légy áldva mitőlünk! Így szóllánk, ’s szent andalgásban ballagánk Apollnak temploma felé.

Szép vala Glycére, de szegény vala; jól nevelte volt anyja, de korán elmaradt tőle. Szolgálója volt Mykonnak, ki eggy tehetős Mitylénei polgár’ jószágát mívelte, ’s Glycére ennél nyájat legelt. Könyűs szemekkel méne egy nap’ anyjának csendes sírjához, ’s eggy csésze vizet tölte reá, ’s koszorúkat aggata a’ fákra mellyeket a’ sír’ felibe ültetett volt. Leűle a’ sír mellé, ’s fuldoklva így szóllott: Kedves énnekem a’ te kegyed’ emléke édes anyám; te, te tartottad-meg tisztaságomat! Oh, ha valaha feledem azon intésidet mellyeket nekem halálodkor mosolygó nyugalommal adtál; ha feledem valaha melly kegyes, melly tiszta-erkölcsü valál te, édes szűlőm: úgy feledjenek engem is az Istenek! Úgy haljak-meg inségben, ’s fusson előlem árnyad! Anyám, te tartottad-meg az én tisztaságomat! Mindent előbeszéllek szent árnyadnak; úgy sincs senki a’ kinek bíztosan tölthetném elébe szívemnek titkait. Níkiász, Mykonnak ura, kinek nyáját őrzöm, kijött jószágába, az ősz’ gyönyörjeivel akarván élni. Meglátott itt engem, nyájasan szóllott hozzám, dicsérte szorgalmamat a’ nyáj körül, szép leánynak nevezett, ’s megajándékoza. Istenek; eggyűgyü voltomban – mert mit tudunk mi mezei leányok, kik messze lakunk a’ várostól? – melly jó, mondám; ez a’ mi urunk! Oh, áldják-meg őtet az Istenek! Könyörgeni fogok hogy őtet áldják-meg; úgy sem tehetek egyebet értte. Boldogok a’ gazdagok, és az Isteneknek ők a’ kedveltjeik. De meg is érdemlik hogy azok légyenek ha mind ollyak mint Níkiász. Így gondolkodtam eggyügyüségemben, ’s elnéztem hogy kezemet szorongotta, ’s elpirultam, ’s nem mertem szememet felvetni, midőn ujomra eggy arany gyűrűt vont. Lyányka, ugymonda ’s megsimongatá pirúló orczámat, téged ez a’ szárnyas gyermek ím itt e’ köven, boldoggá fog tenni. Melly kegyesen bán velem mintha atyám volna! hogyan érdemlek én ennyi kegyességet illy gazdag, illy fő úrtól? ezt gondolám eggyűgyü voltomban. De, oh anyám, melly igen megcsaltam magamat! Ma reggel a’ kertben talált, ’s nyájasan megszorította államat. Hozz nekem fris virágot ama’ myrtusz-ernyőbe, ugymond; hadd élesszenek illatjaik. Futék, kiválongatám a’ legszebbeket, ’s szaporázott lépteken szaladék-vissza az ernyőbe. Könnyűcske vagy, ugymond, mint Zephyr, ’s olly szép mint Flóra. Igy szólla hozzám, ’s Istenek! Istenek! még most is reszket minden tetemem, ölébe rántott, ált’szoríta magához, ’s minden kísértő ígéret, minden szerelmes esdeklés folyt ajakiról. Sírtam, remegtem, ’s erőtlen voltam volna kiállani kísértetét, ’s ah, most már szerencsétlen ’s többé nem ártatlan gyermeked! Elnézte volna e kegyes anyád hogy te tilalmas karok köztt fetrengj? e’ gondolat szálla-meg, elijedtem, ’s egész erővel fejtettem-ki karjai közzül magamat. ’S most immár hozzád jövök, hű anya, ’s sírod felett öntöm-ki keservemet. Ah, miért vesztélek-el, én szerencsétlen leány, miért vesztélek-el tégedet illy korán? Erőtlen csemete vagyok én; ’s ím’ eldőlt a’ gyámol mellyen tartózkodám! E’ csésze vizet öntöm-ki tiszta árnyékodnak; fogadd-el e’ koszorút, ’s könyűimnek cseppjeit! Oh, ha lehathatnának tetemeidhez! Mostan pedig halld-meg, anyám! hamvad felett tészem fogadásomat, melly itt siralmaim’ virágjai alatt nyugszik; szent árnyad előtt teszem azt! Tisztaság és feddhetetlen élet, ’s isteni-félelem éltemnek boldogsága. Bár légyek szegény, de megeléglve azzal a’ mi nekem jutott, ’s gond nélkül folyjon életem, ’s ne kövessek-el semmit a’ mit te javallni nem fognál. Úgy kedvében leszek az Isteneknek és halandóknak, mert kegyes, igaz és jóltevő leszek, ’s mosolygva halok-meg eggykor, mint te!

’S ekkor felkele a’ sír mellől. A’ feddhetetlenség’ boldogító érzése elöntötte szívét, ’s édes öröm’ sírása ragyogott szép szemeiben. Szép vala ő mint a’ tavasz’ napja, ha lenyhe eső hulladoz, de a’ mellett fénylik a’ nap. Most munkájához sietett-vissza. De Níkiász elébe álla az úton. Lyányka, így szóllította-meg, ’s könyűk csorogtak orczáján, kihallgattalak tégedet anyádnak sírja mellett. Ne tarts tőlem, ártatlan leány; hála Isteneknek ’s szíved tisztaságának érette; meg vagyok mentve kísértésed’ további vétkétől. Bocsáss-meg nekem, ártatlan leány, ’s ne tarts új ólálkodásaimtól; győz a’ tisztaság’ ereje az én szívemben is. Légy istenfélő, ’s boldog a’ mellett. Gyümölcsösemnek ’s nyájamnak tiéd a’ fele. Tégye éltedet eggy olly tiszta-erkölcsű társ boldoggá, mint magad vagy. Ne sírj, szép ártatlan! Vedd ezt a’ mit neked szívem örömmel ad, ’s engedd hogy rólad ezután is gondoskodjam. Külömben végtelen’ mardosná lelkemet annak emléke hogy tőrt hánytam erkölcsödnek. Feledd megbántásomat. Mint valamelly Istenség, te megmentél a’ bukástól.

Daphnisz. Nézzd, amott gázol bakod a’ posványban, ’s juhaink utána erednek. Mételyt-hozó fű terem ott, ’s bogarat szörbölnek-fel a’ vízzel. Hajtsuk-ki őket.

Mykon. Az esztelenek! Itt zanót és rozmarín ’s kövér here van, ’s minden törzsököt buja repkény futotta-el, ’s még is posványba mennek. De nem ugyan-ezt követjük e gyakorta önn-magunk is? Elmellőzzük a’ jót, ’s azt választjuk a’ mi ártalmas.

Daphnisz. Nézzd mint süllyedez! Messzére szöknek előle a’ békák a’ káka közzül. Ki innen ostobák! ki, a’ hantos partra! Miként piszkolták-el fejér gyapjaikat!

Mykon. Kiértetek. Legeljetek itt. De, Daphnisz, mi az a’ mit amott látok? Márványszobor dőlengett-széllyel itt is amott is, a’ mocsárban, ’s elborította a’ gaz. Nézzd amott eggy öszveomlott boltkar látszik, befutva repkény-inakkal, ’s minden repedésiből szálkás tövis nőtt-ki.

Daphnisz. Sírkő volt.

Mykon. Úgy látszik. Medenczéje a’ posványba dőlt. Ugró képek látszanak oldalán, ’s pusztító katonák ’s vágtató lovak, kik ím itt embereket taposnak patkójikkal. Nem pásztor lehetett a’ kinek elszórt hamvait vérengző rajzolatok zárták-el; nem lehetett az dísze a’ környnek, a’ kinek sírkövét így hagyjátok. Unokáji kevés áldozatokat nyújtottak emlékezetének, ’s sírkövén kevés virágfonadék függött.

Daphnisz. Fenevad volt! Elpusztította a’ termékeny mezőket, ’s a’ szabad embereket szolgájivá tette. Lovagjainak nyomaik letapodták a’ vetést, ’s öseinknek hűlt testeikkel terítette-be míveletlen ugarainkat. Mint az éh farkas a’ nyájra, a’ szerént ütött azokra kik soha nem bántották. Így vélte magát nagynak vérengezéseiben; márványpalotákban dőzsölt az elnyomott tartományok’ zsákmányaikból, ’s maga építette ez alkotmányt dühének emlékezetére.

Mykon. Istenek, melly veszettség! De nem kábaság e gyalázatos tettnek emelni emléket? Mit akara ezzel az esztelen? Azt e’ hogy nyomorgatásait a’ legkésőbb maradék se feledhesse? azt e hogy elballagván e’ rakás kő mellett, senki ne feledje átkozni hamvait? Széllyel van ömölve a’ csonttartó, ’s medenczéjében békák tenyésznek. Lát’d, melly csúfúl űl itt e’ kisded béka az ádáz Vezér’ sisakján? és ím’ itt rémítő kardján mint csúsz-fel eggy csiga?

Daphnisz. ’S mi maradt-meg rettentő nagyságából? Semmi egyéb, gonoszsága’ emlékezeténél. Azonban árnyékát a’ Furiák haborgatják.

Mykon. ’S nincs senki a’ ki érette engesztelő fogadásokat tegyen. Istenek, mi boldogtalan a’ ki gonoszsággal mocskolta-be életét! Neve holta után is mindeneknél útálatos. Nem, nyerhessem-el bár csak eggy rossz tett által is a’ világnak minden kincsét, inkább őrzök két kecskét, csak hogy tettem miatt pirúlnom ne kelljen. Sőt még az eggyikét megáldoznám az Isteneknek ’s hálálnám nekik hogy boldog vagyok. A’ ki gonoszt tesz, adj neki bár mindent, boldog nem lesz soha.

Daphnisz. Menjünk innen; ez a’ hely undok képezeteket támaszt bennünk. Jer, Mykon; vígabb emléket mutatok én neked; azt az emléket mellyet magának eggy Igaz építe, – az én jó atyám. Alexisz, őrizzd te azonban nyájainkat.

Mykon. Örömest mégyek veled atyád’ emlékezetét tisztelni, kinek jó voltát még mostan is mindenszerte hirdetik.

Dahpnisz. Erre, barátom, az övényen, le a’ rét felé; itt, a’ komlóval béfutott Határisten mellett.

’S mentenek. A’ keskeny ösvény’ jobbja felől lapoczkájokat verte a’ szálas kövér fű; balja felől pedig érett vetés állott; mellyeknek kalászai fejeik felett ingottanak. ’S az ösvény a’ gyümölcsfák’ árnyába enyészett-el, közepében pedig tágas pajta állott. Daphnisz asztalt teve barátja’ elébe az árnyban; ’s az asztalra eggy kosár gyümölcsöt ’s eggy korsó hűs bort tett-fel.

Mykon. Mondd-el hol az atyád’ sírja, hogy az első csésze bort neki töltsem?

Daphnisz. Ide töltsd, barátom, e’ nyugalmas árnyba. A’ mit itten látsz, ő építette. Puszta volt a’ táj, ’s az ő szorgalma által termékennyé lett; e’ gyümölcsöst az ő kezei ültették. Mi gyermekei, ’s még a’ késő unokák is, áldani fogjuk emlékét; és mind azok a’ kikkel vagyonunkból jól teendünk; mert ennek az Igaznak áldása mezőnken ’s rajtunk nyugszik.

Mykon. Te Igaz! e’ csésze bort emlékednek szentelem! – Dicső sírhalom melly áldást nyújt az érdemes maradéknak, és a’ mellyel építője holta után is jót teszen!

Daphne. Hév a’ nap; pedig már estveledik, még minden fűszál eped. Menjünk a’ vízszélre; azt csendes habok csapkodják. Ott híves van a’ lefityegő ágak alatt.

Chloe. Menj, Daphne; én követlek. – De menj elébb; a’ gally szemeim közzé csapódik.

Daphne. Melly tiszta a’ víz; minden kövecsét kiláthat’d fenekéről. Melly lassan hömpelygenek csendes habjai. Segélljetek, Nymphák! én vetkezem, ’s nyakig vetem magamat enyhítő hívességébe.

Chloe. Hát ha valaki jő? ha valaki meglát?

Daphne. Nem vezet ide semmi ösvény, ’s bekerítenek a’ sűrü bokrok; amaz alma pedig melly amott a’ vízig csügg a’ partról, zöld boltjába fed. Zöld barlangba vagyunk itt rejtve, távol minden szem elől. Nézzd Chloe, itt és amott megnyílik a’ sűrü levél a’ nap’ súgárainak, ’s megintlen bevonja magát.

Chloe. Jó; a’ mit te mersz, arra én is neki bátorodom.

’S a’ leánykák levetették öltözetjeiket, ’s kedves berzedéssel léptek a’ víz’ hívességébe. Az^* örvendő habok ált’ölelték gömbölyü térdeiket ’s fejér szép czombjaikat; ’s ők leűlének a’ víz alatt való kövekre.

Daphne. Megfrissülve vagyok egészen. Mihez kezdjünk itt? Énekeljünk.

Chloe. Balgatag, énekelni! Talán hogy meghalljanak.

Daphne. Tehát csevegjünk. Beszélld-el valamelly titkodat.

Chloe. Valamelly titkomat e?

Daphne. Igen; valamelly kedves titkodat. Te mondd elébb a’ tiédet, azután én mondom a’ magamét.

Chloe. Tudnék én eggyet; eggy szép titkomat. De…

Daphne. Én úgy tudok hallgatni mint e’ csalét.

Chloe. Tehát kezdem. – Minap a’ dombon mentem-el nyájammal, ki a’ rétre mellynek szélét a’ tenger csapkodja. A’ domb’ eggyik oldalán, tudod, eggy magas cseresznye áll. ’S a’ mint… De mit nem gondolok még! – Legféltőbb titkomat beszéllem-el neked.

Daphne. Legféltőbbikét beszéllem-el helyébe én is.

Chloe. A’ mint tehát lefelé mentem az ösvényen, eggyszerre valamelly kedves dalt hallék-meg. Megállottam, körülnéztem mindenfelé, de nem láttam senkit. Tovább mentem az ösvényen, ’s mindég közelebb jutottam az énekhez. Megint mentem, ’s már hátam megett vala az ének, mert elhaladtam a’ cseresznyét mellynek az legfelsőbb ágairól zenge. De mit énklett, azt neked el nem mondom; pedig tudom szóról szóra.

Daphne. El kell mondanod. Itt e’ magányos csalét köztt nincsen semmi titok, ’s mi leányok a’ ferdés közben mindent megvallunk egymásnak.

Chloe. Szemtelenűl kell tehát dallanom saját dicséretemet. De, tudod, a’ fiatal pásztorok bennünket érdemünk felett dicsérnek. – A’ mint lementem a’ dombon – már pirúlás lepi, érzem orczáimat – Ki az amott a’ ki súgár szépségben lépdell a’ halmon? így kezdődék az ének. Mondjátok-meg, boldog szellők kik hajával ’s játszó lepleivel szállongotok, ki az? Nem egyike e a’ Grátziáknak? Oh, úgy a’ legifjabbik! a’ legszebbik! Illatos rezéda ’s piros boglárok simúlnak könnyü lépései alá. Mint hajlong a’ gyöngyvirág az útszélen picziny lábainak csókjaira! Leszedem őket, a’ kik lábodat csókolták, vagy a’ kiket sarkad eltapoda, ’s két pártát fűzök belőlök, Ámornak az eggyiket, a’ másikat tulajdon hajaimra. Mint tekint-széllyel fekete szeme! Oh ne remegj, szép leány! ne remegj éntőlem! Nem vagyok én ormadár, sem eggyike azoknak a’ kik veszélyt jövendőlnek. De hogy tovább múlass, bár olly édes volna énekem mint a’ csalogányé, vagy a’ fülmiléé a’ fényes éjeken! mert nem gyönyörködik úgy azokban a’ tavasz mint én a’ te szépségedben. Ne siess-el innen, szép leány! Tövisek hajoljatok félre, ne sebezzétek-meg kisded lábait! Csak öltözetébe akadjatok, hogy a’ kedves itt múlasson. De ah, siet tőlem! A’ lenge nyúgoti leblek ellene szegzik kérésemre magokat: de csak ruhája szállong visszafelé; téged, félénk leány, téged nem tartóztathatnak! Leszedem e’ fa’ legszebb szemeit, ’s ablakodra függesztem eggy kosárban a’ holdnak szép fénye mellett. Nem lesz, ha szívesen fogadod, nem lesz senki nálamnál boldogabb. De te sietsz előlem? ah, a’ fák mingyárt elfognak szemeim elől! Még látom öltözeted’ vég szélét; de most, ah, most árnyékod’ széle is eltűnt már!

Így énekle a’ pásztor a’ cseresznyén. Szemérmesen mentem-el a’ fa mellett: de lopva csakugyan felpillantottam reá; ’s ah! sűrü levél miatt senkit nem láthaték. Ha aludtam e mihelytt béestveledett? Azt, úgy e, nem gondolnád? Nem sokára előjöve eggy fiatal pásztor; tisztán fénylett a’ hold; jól láttam midőn rostélyomra köté kosarát; a’ hold az ő árnyékát mellém vetette az ágyra úgy hogy egészen elpirúltam. ’S mihelytt elméne, felköltem; illő vala megtudnom ha nem álmodtam e; ’s leoldottam a’ kosarat; a’ legízletesbb cseresznye volt benne; soha nem ettem édesebbet; ’s a’ csapodár! rózsabimbót ’s myrtuszlevelet rakott közzé. De ki vala a’ pásztor, kíváncsi leány, azt neked még most meg nem vallhatom.

DAPHNE. Mintha vágynék is reá hogy mondd. Te titkolódó vagy. – Hogy az a’ bátyám volt, elhallgathatod; ismerem kosarát; azt én adtam neki. Mint a’ rózsafők az ő cseresznyéji között, veres kezdesz lenni, homlokod’ fürtjein kezdve szint’ addig a’ hol a’ víz játszik szép mellyeden, ’s oldaltt pillantasz. Ölelj-meg, titoktartó leány, ’s szeressd a’ bátya mellett húgát is.

CHLOE. Elmondtam volna e neked legféltőbb titkomat ha nem szeretnélek?

DAPHNE. Hogy fecsegésed gondba ne ejtsen, követem példádat, ’s azt mondom-el helyébe neked, a’ mi szívemben legmélyebben űl. Az elmúlt hó’ kezdetén az atyám áldozatot nyújta Pánnak, kérte Menalkot, ifjúsága barátját, jelenne-meg nála az áldozat’ napján. Menalkkal eggyütt a’ fija, Lykász, is eljöve. Elkezdődék az áldozat, ’s Lykász kettős sípot fútt; tudod hogy azt senki nem fújja úgy mint ő. Fejér öltözetén aranyszín’fürtök folytak-széllyel, ’s innepisen felcsínosítva, szép volt mint az ifju Apollon. Az áldozat után vígan akaránk bérekeszteni a’ napot; de hallod? valami megzördűlt a’ csalétban ’s közelebb jő.

CHLOE. Ah, mindég mindég közelébb! Nymphák, védjetek! Vállainkra hamar leplünket; szaladjunk!

’S a’ megrettent leányok szaladtak, mint a’ félénk galambok ha feléjek csap az ölyv. Pedig csak eggy szomjú őz közelíte a’ patakhoz.

Ősz vala Menalk. Nyolczvan év repült-el immár feje felett; ezüst volt haja tar homlokán ’s szájának kerűletén, ’s bot gyámolítá tántorgó lépteit. És valamint a’ ki nyári-napi munkája után gyönyörködve űl az est’ hűsében, hálákat ad az Isteneknek, ’s úgy várja a’ csendes elalvást: így valának a’ Menalk’ napjai is az Isteneknek ’s a’ nyugalomnak szentelve; mert ő nem henyélt, ’s jól tett másokkal, ’s békével és vídámsággal várta a’ sír csendét. Áldást látott szállani gyermekeire; gazdag nyájat adott nekiek, ’s szépen elnyúlt mezőket. Szíves szorgalommal vetélkedtek ők egymással kedves Öregjeknek múlattatásán ’s kisded korokban tett dajkálkodásainak visszonzásában. Nem is hagyják azt soha fizetetlen’ az Istenek. Gyakran kunyhója előtt űle, vagy napra-fekvő tornáczában, honnan jó-munkáju kertjét nézte, vagy a’ szem előtt eltűnő messzeségben a’ mező’ munkájit ’s gazdagságát; néha pedig a’ mellette elmenőkkel eredt nyájas beszéllgetésekben; tőlök hallá a’ szomszédban történt változásokat, ’s szokásaik ’s rendtartásaik eránt értekezett. Illyenkor öszvegyűltek körültte unokácskáji. Ő ítélte-el gyermeki versengéseiket, ’s jótétre tanítgatta ’s engedelmességre, ’s szelídségre emberek és a’ legapróbb féreg eránt is; ’s játékjaik közzé hasznos tanulságokat szőtt mindenha. Maga faragá nekiek játszó szereiket; szűnetlen’ reá jártak: csináld ezt amazt nekünk, édes szép-apó! ’s ha készen vala a’ mit kívántak, hálásan csókolták, ’s vígan zsibongtak körűlötte. Sípot tanítá őket nádból hasítani, ’s furuglyácskákat, ’s maga sípolta-el nekiek a’ dalt mellyel a’ nyájat ki a’ legelőre vagy vissza a’ legelőről vezéreljék. Énekeket tanultatott velek; az apróbbak énekelték, a’ nagyobbak sípolták, ’s hasznos intésü regéket mondogatott nekiek. Illykor figyelve űltenek mellette a’ küszöben vagy kivül a’ porban.

Így űle egykor küszöbén, ’s eggyike unokájinak, Alexisz csak maga űle mellette; gyönyörü gyermek, még csak tizenhárom tavaszt látott; az egésség’ rózsaszíne piroslott orczájin, ’s haja arany fürtökben göndöredett. A’ mással való jótétel’ ’s a’ nyomorúságban epedők’ felsegéllése’ örömeiről szóllott neki az Öreg, és hogy azon örömhez semmit nem lehet hasonlítani mellyet szívünk érez midőn jólteszünk. A’ tisztában felkelő nap, a’ piros esthajnal, a’ hold’ tele karimája gyönyörrel tölti-el mellyeinket: de, fiam, édesbb, sokkal édesbb ez az öröm. Könyűk omlottak-le a’ szép gyermek’ orczáján. Gyönyörködve nézte azt az Öreg. Fiam, ugymond, te sírsz? ’s mosolyogva tekintett szemeibe. Ezt bizony nem egyedül szavaim okozzák. Mellyedben kell lenni valaminek, a’ mi e’ cseppeket fakasztgatja.

Alexisz letörlötte orczája’ pirosáról a’ cseppeket, de szeme újakat fakasztott. Ah! kiálta, érzem, érzem egészen; nincs semmi édesebb mint mással jól tenni.

Menalk lágyúlt szívvel szorítá-meg az ifju’ kezét, ’s így szóllott: Homlokodon, szemeiden látom, hogy téged-valami egyéb indít sírásra mint a’ mit mondottam.

Tétovázva tekintett oldaltt az ifju. Avagy nem eléggé hathatós e a’ te beszéded, atyám, harmat gyanánt gyűjteni orczáimra a’ könyűket?

Látom, ugymond Menalk látom hogy előttem titkolódol; ’s talán most először az eránt a’ mi mellyedet emelinti, ’s már nyelveden lebeg.

Alexisz elfakadva sírva ’s ezt mondá: Elmondom tehát, atyám, a’ mit eddig zárva tartottam szívem’ rejtekében. Csak félig, jó így oktatál te bennünket, a’ ki az elkövetett jóval kérkedik; ezért akartam elhallgatni mi dagasztja mellyemet, ’s mi érezteti velem hogy a’ jótét valóan legédesbb öröme az életnek. Eggyik juhunk a’ legelés alatt elmaradott a’ nyájtól, ’s én elindúlék, felkeresni azt a’ hegyekben; ’s a’ hegyekben valamelly nyögést hallék. Közelebb mentem a’ nyögés felé, ’s eggy embert láttam-meg. Nehéz nyalábot vett vala le válláról, ’s letette a’ kiaszott földre. Tovább úgy sem vihetlek, ugymond; szűkön-tengés az én életem, ’s keresményem sanyaru munka. Már régen tévelygek e’ teherrel a’ forró melegben, ’s nem találok sem valamelly forrást szomjúságomat enyhíteni, sem gyümölcsöt, hogy éhségemet csilapítsam. Istenek! csak vadon erdőt látok magam körül, ’s nincs ösvény melly az enyémekhez vezérljen, ’s lankadt térdeim nem bírnak tovább. De, Istenek! nem zúgolódom; ti még mindenkor kisegélltetek engem a’ veszélyből. Így szólla, ’s erő-nélkül rogyott terhére. Én hallottam hogy ezt mondotta lopvást megfordúltam ’s visszatértem kalibánkhoz, tele raktam eggy kosarat mind fris mind aszu gyümölccsel, megtöltöttem jó tejjel a’ legnagyobb palaczkunkat, ’s sietve mentem ismét az erdőbe, ’s még ott találtam az embert. Elnyomta vala az álom. Tipegve vonultam melléje, a’ palaczkot és a’ kosarat letettem mellette, ’s visszatértem a’ bokorba. Nem sokára azután felserkent, reá vetette terhére szemét, ’s így szólla: Melly édes az álom’ enyhítése! Mostan már majd tovább próbállak emelni; úgy is puha párnám valál; a’ kegyes Istenek talán valamelly patak’ zuhogásához vezérlik lépéseimet; talán valamelly kalibára akadok mellynek jószívü gazdája fedele alá fogad-be. Ekkor vállára akará emelni a’ csomót, ’s szemébe ötlött a’ palaczk és a’ kosár. Keze elejtette terhét. Istenek! kiálta, mit látok? Ah, éhen ételről álmodom, ’s midőn felnyitom szemeimet, semmi sincs előttem többé. De nem, Istenek! ébren vagyok! Ekkor hozzá nyult a’ gyümölcshöz. Ébren vagyok! ébren vagyok! Oh, melly Istenség, melly jóltevő Istenség teszi e’ csudát? Először is teneked töltöm ezt e’ palaczkból, neked nyújtom áldozat gyanánt e’ két legszebbik almát. Fogadd kegyesen hálámat mellyel szívem erántad eltölt! Így szólla, leűlt a’ kosár mellé, ’s víg örvendéssel ’s bőv sírással ette az almákat. Enyhűlve költ-fel mostan, ’s még eggyszer adott hálákat megtartása miatt. Vagy talán valamelly szánakodó halandót vezéreltek ide az Istenek? Oh, miért nem engedtetik nekem őtet látni, ölelni? Hol vagy te, hogy áldhassalak jó isméretlen? Oh, áldjátok-meg őtet, Istenek! őtet és az övéit, ’s mind azt a’ mi hozzá tartozik! Én meg vagyok elégítve. Elviszem e’ gyümölcsöt; egyenek belőle feleségem és gyermekeim, ’s áldják víg sírással ismeretlen jóltevőjöket. Ekkoron elindúla. Én sírtam örömemben, elébe szaladtam a’ bokrok között, ’s leűltem az út’ szélén hol neki elmenni kellett. Eggyszer eljuta hozzám. Köszöntött, ’s ezt tudakolá: Édes fiam, nem látál e valakit itt a’ hegyen, eggy kosár gyümölcsel és eggy korsó tejjel? Nem, felelék, nem láték senkit itt a’ hegyen, eggy kosár gyümölccsel és eggy korsó tejjel. De beszélld-elő, kérlek, mi hoza téged e’ sivatag erdők közzé? Szerencsétlenűl kelle megtévedned; mert ide nem vezet út. Valóan szerencsétlenűl, fiam; és ha valamelly kegyes Istenség, vagy talán eggy jószívü halandó, meg nem mentette volna éltemet; megáldják, tudom, érette! éhen ’s szomjan vesztem volna el. Hadd vezesselek-ki tehát az erdőből, mondám. Add nekem terhed’, úgy könnyebben jöhetsz utánam; látom elfáradtál. Vonakozva adta nekem terhét, ’s én kivezettem az útra. ’S íme, atyám, ez az, a’ mi engem még most is sírásra fakaszt. Csekélység az, ’s fáradság nélkül esett, a’ mit vele cselekedtem; és még is a’ szerént vídámít mint a’ környet a’ napfény. Vajmi boldog a’ ki mással sok jót közölhet!

Az Öreg ált’ölelte a’ fiút, eltelve a’ legédesbb örömmel. Oh, kiálta, már örömmel szállok sírbe! mert kunyhómban hűséget ’s isteni félelmet hagyok magam után.

Azon előhegyeken hol a’ csátés Tifernusz a’ tengerbe lefoly, eggyütt ültenek Lákon és Battusz, teheneknek őrizőji. Fekete borúlat emelkedett előttök; a’ fák’ tetőjin rémítő csend űlt, ’s a’ fecskék és tengeri-madarak rettegő nyugtalansággal repdestek. Már haza eresztették vala csordájokat a’ legelőről, ’s magok a’ borúlat’ rettenetes közelítését ’s a’ támadó vészt maradtak nézni. Félelmes ez a’ csend, monda Lákon. Nézzd, a’ hanyatló nap ama’ felhő megé rejtőzik, melly a’ tengerszélen, mint valamelly hegy, kél.

Battusz. Fekete előttünk a’ végét-nem-látható tenger. Még most csendes, de nem sokára rettenetes hánykódássá változik. Homályos zajgást hallok messzéről, mint a’ veszélybe-süllyedt szerencsétlenek’ riadásai.

Lákon. Tunyán mozdulnak a’ felleghegyek; mindég feketébben, mindég félelmesebben emelik-fel, túl a’ tengeren, fejeiket.

Battusz. Jobban jobban hallatszik a’ homályos zajgás. Éj feküdte-meg a’ tengert; már elnyelte a’ Dioméd’ szigeteit; nem láthatod őket többé! Csak a’ lámpatorony’ tüze csillog ama’ fokon, ki a’ rémítő setétbe. De im’ kezdődik a’ szelek’ üvöltése is; nézzd miként tépdelik a’ felleget, mint emelik, mint tolják zúdúlva felfelé. Neki-feküdtek a’ tengernek, ’s hányják a’ szörnyü hullámokat.

Lákon. Irtózatos a’ közelítő zivatar. De végig-nézem dühösködését. Rettegő^* mellyemet félelemmel elegy öröm tölti-el. Ha kedved van, itt maradhatunk; hogy menedék hajlékunkba érjünk, arra kevés idő kell.

Battusz. Légyen; én veled várom-be. Már főnk-felett a’ fergeteg. A’ dagályos habok partunkat csapkodják, ’s a’ dühödt szelek üvöltve mennek-keresztül a’ meghajtott fabérczeken.

Lákon. Nézzd mint háborganak a’ habok. A’ felhőkig feccsentik tajtékjokat, ’s iszonyu szirtfalak gyanánt emelkednek felfelé, ’s remítve rohannak a’ mélység’ örvényébe. A’ mennykő rajtok lobban-fel, ’s sárga színben világítja a’ borzasztó látmányt.

Battusz. Nagy Istenek! ah, amott eggy gálya! Úgy űl a’ habokon mint a’ jegenye’ magas tetőjén a’ kis madár. Jaj, nézzd, merűl! Hol van immár? Hova levének benne a’ boldogtalanok? Ah, a’ mélység’ fenekén vannak!

Lákon. Ha szemeim meg nem csalnak, most ama’ habon ütődik-elő. Istenek! oh tartsátok-meg őket! Jaj! nézzd, nézzd, egész teherrel szakad reá a’ szomszéd hab. Esztelenek! mit akartatok hogy elhagyván hazai partotokat, éh habokra ereszkedtetek? Nem vala e elég éleménye honnotoknak titeket is eltartani? Kincset kerestetek ’s gazdagúlást, ’s inséges halált leltetek.

Battusz. Honni partotokon fognak hasztalan’ síránkozni szüléitek, társaitok, magzatitok. Haszontalan’ nyújtanak majd áldozatokat visszaérkezéstekért a’ templomok’ oltárain. Sírotok üresen marad, mert az ormadarak megemésztenek a’ partokon, ha a’ tenger’ csudáji fel nem falnak. Oh Istenek! engedjetek ezután is csendes nyugalmat nekem szegény hajlékomban! Megeléglve kevéssel, gyalmom tápláljon engemet, kevés nyájam és szűk mezőm.

Lákon. Büntessetek-meg engem, nagy Istenek, mint ezeket büntetétek, ha szívemből telhetetlenség fog valaha felsóhajtani! ha valaha többet kívánok mint a’ mim vagyon. Nyugalmat ’s mértéklett élelmet!

Battusz. Menjünk-le a’ partra; eggynémellyet talán kivet a’ hab. Ha még van élet benne, örűlni fogunk hogy általunk megtartatik; ha pedig megholtanak, csendesítsük-le árnyaikat, nyugalmas sírt adván tetemeiknek.

’S lementenek a’ partra. Eggy szép ifju meredten feküdt a’ fövenyen. Sírva temették-el a’ parton. Evezők és karfák valának elszórva körültte, ’s eggy ládát is leltek a’ deszkák között. Felbontották a’ ládát, ’s temérdek kincset találtak benne. – Mit csinálunk ezzel? kérdé Battusz.

Lákon. Meg fogjuk tartani; nem hogy gazdaggá tégyen; ójjanak attól a’ nagy Istenek! de hogy visszaadhassuk ha birtokosa keresi, vagy valaki más, kinek reá szüksége lesz.

Használatlan’ hevert sok ideig nálok a’ kincs; nem kereste senki; ’s eggy templomot építettek rajta a’ parton. Hat márvány szobor tartotta a’ tornácz’ homlokfalát, ’s mélyjében a’ Pán’ képe álla. A’ Megelégedésnek volt az szentelve, és tenéked, jóltevő Pán.

A’ legdühösbb indúlat a’ féltékenység. Ez a’ legmérgesbbike azon kígyóknak mellyeket a’ bosszús Erynniszek hánynak a’ szivekbe. Ennek mardosásait érzette Alexisz. Szerette Daphnét, ’s Daphne is szerette őtet. Szép vala mind a’ leány mind az ifju; ez férfisan barna: amaz fejér és ártatlan mint a’ liliom, ha szép kebelét felnyitja a’ kelő napnak. Örök hűséget eskének vala egymásnak; ’s úgy látszott hogy Vénusz és a’ Szerelmek reájok akarják kitölteni boldogító ajándékjaiknak mindenikét.

Az Alexisz’ atyja sullyos betegségből kezde felépűlni. Fiam, monda; fogadást tettem hogy hat juhot mutatok-bé az Egésség’ Istenének. Menj-el templomába, ’s áldozzd-meg a’ juhokat. Két hosszú napi járóra volt a’ templom. Alexisz sírva búcsúzott-el kedvesétől, mintha valamelly széles tengeren kellett volna ált’eveznie, ’s szomorúan hajtotta maga előtt a’ hat juhot. Sóhajtozott, mint a’ gerliczék; szép mezőken méne-keresztül, de nem látta szépségeket; gyönyörü tájak nyúltak-el szemei előtt, de gyönyörü-voltokat nem érzette; csak kedvesét látta; a’ kunyhóban látta őtet, a’ forrás mellett látta, nevét hallotta nevezni, ’s sóhajtozott. Így méne ő juhai után, ’s zúgolódott hogy nem gyorsak mint az őn, ’s végre eljutott a’ templomhoz. Meg vala ölve az áldozat, bé vala mutatva az Istennek, ’s Alexisz a’ szerelem’ szárnyain sietett honnja felé. Eggy bokorban mélyen lábába méne a’ tövis, ’s fájdalma miatt alig vánszorgott az első kalibához. Eggy jószívü pár szállást ajánla neki, ’s gyógyító szereket rakott sebére. Istenek, melly szerencsétlen vagyon én! így nyüzsögött szüntelen’, búslakodott, ’s számlált minden pillantást. Olly hosszúnak tetszett neki minden óra mint eggy hosszú téli éj, ’s végre valamelly visszás Istenség a’ féltés’ mérgét belé öntötte szívébe. Istenek, melly gondolat! így mormogott, ’s tüzesen hányta-széllyel szemeit maga körül. Daphne feledhetne e engemet? Rettenetes gondolat! De a’ lyányok lyányok, ’s Daphne szép. Ki nézheti őtet epedés nélkül? ’S nem rég olta jár e immár utána Dámon is, ’s dala szívre-ható; senki nincs az egész tájon a’ ki úgy fújja a’ sípot. Osztán kalibája közel van a’ Daphneéhez; a’ kettő köztt csak eggy kies árnyék nyúl-el. Oh, távozzál irtóztató gondolat! te mindég mindég mélyebben eszed-be magadat szívembe, ’s éjjel nappal kínzasz! Beteg képzelete gyakran elébe terjeszti, mint siet Daphne az árny alá, hol Dámon a’ forrás mellett neki és a’ Visszhangnak énekli szerelmes panaszát; látatja vele epedő szemét, ’s látja miként lágyúl-el általok; vagy hogy miképen szunnyad az öszvenőtt ágak alatt; Daphnisz megsejti, siet az árnyba, mellé suhan, ’s részegült tekintete bátran szegzi magát deli tagjaira. Lehajlik, csókolja kezét, ’s Daphne fel nem ébred; orczáját csókolja, szép ajakához érteti száját. ’S fel nem ébred! kiálta Alexisz elmérgesűlve. Oh én boldogtalan! De miért vesztem magamat illy irtózatos képzeletekkel? miért találok új okokat gyötrésemre? Hogyan gondolok, én hálátalan, felőle olly lépést melly feddhetetlen erkölcseit bántja?

Már hatodik nyomorú napja tölt, ’s még sem hegedett-be sebe. Általölelte jóltevőjit. A’ mit marasztásra szívesség mondhat, azt ezek mind mondották neki. Haszontalan! űzőbe véve a’ Fúriák által, ment, a’ hogy’ sebe miatt mennie lehetett. Estve vala, ’s a’ megteljesedett hold egész fényében ragyogott. Messzéről kilátta a’ Daphne’ hajlékát. Hah, távozzatok, távozzatok gyötrő képzetek! amott lakik a’ ki engem szeret, ’s még ma, ah! még ma karjai köztt fogok sírni! Igy szólla, ’s sietve ballagott a’ Daphne’ kunyhója felé. De a’ szőlőszín alól, melly a’ kunyhó’ ajtaját árnyban tartotta, kilépni látá kedvesét. Ő az! ő az! Daphne, te vagy! Karcsu növésed, könnyü lépéseid, fejér öltözeted mutatják hogy te vagy. Ő az, ő! o Istenek! De hova illy későn? Nem bátorságos erőtlen leánynak éjjel mezőre menni. Talán ugyan énelőmbe hajtja a’ nyugtalanság. Ezt mondotta.

Azonban eggy ifju jőve-ki a’ színből, ’s Daphnéhez csatolta magát, ’s nyájasan karjára vette. Az ifju eggy kosár virágott nyújta neki, ’s a’ leány azt édes mosolygással fogadta-el. Így menének a’ hold’ fényében a’ templom felé. Felgyúladva nézte őket sok ideig haladni Alexisz. Istenek! kiálta; mit kell szemlélnek! Ah, igen is való a’ mi képzeletemet gyötré! Valamelly szánakodó Istenség nyilatkoztatta-ki előttem melly veszély érend. Oh, én szerencsétlen! Ki vagy te, jóltevő Istenség, a’ ki ezt nekem kijelentéd? Bosszúlj-meg, kérlek; büntessd-meg szemem előtt hitszegését, ’s úgy osztán engedj meghalni.

Egymásba öltött karral méne az ifju és a’ leány. Nyájas lassu csevegéssel menének a’ myrtuszerdő felé melly a’ templomot körülöleli.

A’ myrtuszok’ árnyába mennek, monda indúlattal Alexisz; azon árnyak alá hol a’ hiteszegett nekem örök hűséget eskett. Már az erdőben vannak. Istenek, már nem látom őket! Elrejtve a’ sűrü bokrok közzé, majd az árnyban űlnek-le. De nem, ismét látom; fejér öltözete villog a’ hold’fényében a’ fekete törzsökök köztt. Most megállottak; ott tágas udvar ’s puha gyep vagyon. Hitetlen! ott űlj-le vele a’ hold felé, ’s szent fénye előtt eskjetek tilalmas hűséget egymásnak. Oh, űzzenek-el a’ Fúriák! De nem; íme a’ fülmilék édes énekeket zengenek, ’s a’ hű gerliczék szerelmesen nyögdellnek körültte! Még itt sem állapodnak-meg; sietnek az Istenné’ templomához. Közelebb megyek; kihallgatom könyörgéseket.

’S bujkálva a’ myrtuszerdőbe ért. Közelebb jutottanak a’ templomhoz melly fejér márványoszlopokkal tündöklött a’ hold’ fényétől az éjjeli homályba. Hogyan? hát a’ templom’ lépcsőjire is mertek hágni? Védheti e a’ szerelem’ Istennéje a’ legálnokabb hitszegést? Igy szóllott, ’s látta mint lépe-fel Daphne a’ templom’ grádicsain. Virágos kosarával ment azon oszlopok alá mellyek a’ templomot körülölelik; de az ifju kinn maradott az eggyik oszlop megett. Alexisz az erdő’ árnyában csúszott közelébb a’ templomhoz. Elborzadva, ’s kétségesen lépett az eggyik oszlop’ árnyában, szorosan mellé vonta magát, ’s látta midőn Daphne fellépett a’ Vénusz’ képe elébe. Fejér márványból állott az a’ hold’ fényében, mintha istenségéhez illő vonakodással húzná félre magát az imádó halandók’ tekintetei elől, ’s zsámolyáról kegyes mosolygással nézett alá az áldozókra. Daphne térdre süllyedt előtte, ’s búsan így könyörgött: Halld-meg, kegyes Istenné, oh halld-meg könyörgésemet, védje a’ hűségnek! Fogadd kegyesen a’ koszorút mellyet zsámolyodra aggattam! Esti harmat ’s szemeimnek cseppjei ragyognak rajta. Már hatodik napja hogy Alexisz elhagyott. Kegyelmes Cytheréa, hozzad épen karjaim közzé! Védd minden veszélytől az úton, ’s olly épen, olly hű szerelemmel, mint elhagyott, hozzd-vissza karjaim közzé!

Alexisz értette könyörgését. Reá tekint az ifjúra kinek most képére lövellé súgárait a’ hold. Az a’ Daphne’ testvére vala; a’ lyány nem merészlett egyedül menni illy későn a’ templomhoz.

Alexisz előlépe az oszlop megől, ’s Daphne a’ leghevesbb öröm’ örvendezéseivel, Alexisz elszégyenűlve, dőltek öszvefűzött karokkal az Istenné’ elibe.

Hova téved megsebesűlt lábam a’ tövisen ’s sűrűn öszvenőtt gazon keresztül? Istenek! melly rezzentő gyönyör! A’ fenyő’ verhenyeg törzsöke ’s a’ cser’ vastag dereka magasan üti-ki magát a’ boglyas csalét közzül, ’s bús ernyőre boltozódik felettem. Melly homályt, melly komoly búslakodást ráztok ti énreám, fekete gallyak? Itt űlök-le, e’ reves tölgytörzsöken, mellyet hálóval szőtt-be a’ repkény; itt, hova még nem tört útat emberi nyom, hol senki nem akad reám, hanemha valamelly magányos madár, vagy az a’ méh melly mézét a’ szomszéd cserben készíti; vagy eggy Zepyhyr melly magányában nevekedvén, még nem lebdesett pihengő melly körül. Vagy te, csácsogó patak! hova, hova sietsz te a’ kimosott gyökerek’ ’s cserék’ bokros szövevényei köztt? Kísérni fogom habjaidat; talán gazosbb rejtekekre vezetsz. Istenek, melly táj nyúl-el itt szemeim előtt! Eggy meredek kőszál párkányozatján állok, ’s letekintek az alattam fekvő völgyre. Ide űlök, e’ repedéses szirtdarabokra hol a’ csermelye fercsegve omol a’ fegyveres közzé, ’s úgy zuhog mint midőn távolról zeng az ég. Száraz ágak fityegnek szomorúan a’ szírtről, mint az embergyűlőlő Tímon’ komor homlokán az öszvebomlott haj, ki még nem csókolt leányt. Lelépegetek a’ völgybe, ’s búsan, tévelygő lépésekkel mégyek-el a’ víz mellett,^* melly a’ pusztás völgyen csapong. Idvez’ légy, magányos völgy, ’s te szép erdő! Itt fogok tévelygeni, kiszáradt fővenyiden, o vízpart! Bánatoknak menedéke, bús erdő, a’ te árnyadban fogok én, új remete, keresni nyúgodalmat. Maradj-el tőlem, Ámor; nem akadnak itten a’ te nyílaid énreám; nem fogok én többé szeretni. Fenntebb elmélkedésekbe merítem-el itt, e’ magányos tájakon, magamat. Isten hozzád, barna leány, te, ki védtelen szívembe szerelmet villámlál! Még tegnap vígan szökdelltél könnyü fejér lepledben körülttem, mint ím e’ hab szökdell itt a’ napfényen. Te is, szöghaju leány! epedő tekinteted… ah, nagy erőt, igen nagy erőt vettél te az én szívemen!... ’s pihegő szép mellyed… tartok tőle, hogy azt gyakorta fogom bús elmélkedéseimben látni! hogy érette gyakran fogok sóhajtani! Maradj boldogúl, Melinde, komoly képeddel, mint Pallász, ’s felséges lépéseiddel! ’S te szeretett Psychárion, a’ ki magadat szemérmesen vonogattad-el csókaim elől, ’s végre még is megcsókolál! Ide rejtem magamat, ’s elmerűlve szomoru elmélkedéseim közzé, a’ fenyves’ éjébe dőlök-el, ’s kaczagom az ólálkodó szerelmet, ’s a’ fák’ sikátoraiban fogok tévelygeni, ’s… De Istenek! mit látnak szemeim a’ part’ homokjában? Reszketek. Ah, valamelly leányka’ nyoma! Parányi szép láb! Mély elmélkedések, búslakodás, hova lettetek? hol vagytok? mi szépek voltak léptei! Utána indúlok. Lyányka, lyánka, sietek nyomod után! Oh, ha reád taláthatnék! mint szorítnálak karjaim közzé, és… Ne szaladj, édes! Vagy szaladj úgy, mint a’ rózsa szalad Zephyrnek csókjai elől. Elhajlik előle, ’s még édesbb mosolyodással tér vissza csókjaihoz.

Tegnap, Chloe, midőn felénk eggy rózsalevél úszott a’ légen midőn körülttünk az az édes illat terjedett-el elbeszéllem neked mit láttam én, a’ mit te nem láthattál. Midőn én ölelő karokkal űltem melletted, midőn elragadtatott tekinteteim ’s sóhajtásaim beszédesebbek voltak rebegő nyelvemnél, akkor én… mert minékünk Költőknek sok engedtetik látni… akkor én a’ rózsalevelen a’ kis Ámort láttam. Úgy állott rajta, mint a’ tengerek’ Istene áll gyöngyház csigáján, ’s könnyü szekerébe Zephyrek valának, kisebbek mint a’ picziny méh, fogva. Szép volt a’ kis Isten, mint eggyike tekinteteidnek, ’s nyájas mint mosolygásod. Egyenesen mellyednek intézte szekerét, ’s megállott ruhád’ szélén. A’ Zephyrek virágaid közzé szökdöstek, mellyek játékos árnyékokat hintettek mellyedre. Ki szállt a’ kis Isten, ’s fellebegett emelkedő mellyeden, ’s a’ közepében… oh, melly gyönyörködve dőlt-meg ott! Hatalmas Istene a’ szeretetnek! így fohászkodám hozzá alattomban; leghatalmasbb az Istenek között, oh, halld-meg kérésemet! A’ te hatalmadat még soha nem érzette halandó mint érzem. Jutalmazzd-meg végre hosszas szenvedéseimet! jutalmazzd-meg azokat eggy Költőnek a’ ki hatalmadat mindenkor tisztelte. Ne engedd hogy a’ Chloe’ szerelme melly most olly hathatósan szóll szemeiből hozzám, szívében valaha elaludjon. Mi könnyű, vajmi könnyű lehet annak hívtelenné lenni a’ kiért minden szív dobog, valamerre győzhetetlen kecseit szemlélteti! Oh, hallgass-meg, hallgass-meg, leghatalmasbbika a’ naggy Isteneknek!

Ámor eggyik karjával liliomfejérségü mellyedre támaszkodék, jobbjával pedig győzedelmes ívét emelte-fel. Őtet a’ Grátziák látatlan’ nevelték, monda, de csak úgy, hogy én hallhatám; ’s minden kellemeit a’ kis Szerelmek érlelték tökéletre. Tekintete ’s mosolygásai győzelmesek, mint én; eleven az ő tréfája mint tegzem’ nyilai; a’ ki szóllani hallja, elragadtatik; a’ ki látja, szerelemre gerjed. Tégedet szeret, ’s minden halandók közzül téged választott magáénak; ’s szeretni fog állandóúl, eskem azt, diadalmas nyílaimnak mindenikére! ő, a’ ki minden kecseket mellyek a’ Vénusz’ egész seregében külön gyönyörködtetnek, egyetemben bír. O legboldogabbika minden halandóknak!

Így szóllott Ámor, ’s lefelé lépdesett a’ szép mellyen ’s rózsaszekerébe űlt. Most, ugymond Gníduszba megyek; ott a’ Chloe’ képe ragyogó márványban fog az anyámé mellett állani. Ő lesz a’ hű szeretet’ példánya, ’s a’ ki állhatatos tüzet táplál szívében, virágkoszorúkat fog oltárán néki áldozni.

Ekkor újra fellebbene a’ rózsalevél, ’s elúsza előlünk. Te láttad néma álmélkodásomat; de szertelen örömemet ki nem mondhatám. Szívemhez szorítottalak, ’s sóhajtva simúltam mellyedhez.

Eggyike azon hegyeknek hol a’ Rutapatak zuhogva omol a’ völgybe, eggy fiatal pásztor kecskéket legelt. Öblös-hangu furuglyája hét Echójit múlattatá a’ szirtfalaknak, ’s vígan zengett-végig a’ völgyen. ’S íme eggy embert láta felfelé jődögélni a’ hegyen, öreg volt az ember, ’s hajai fejérek voltanak; nehezen mászta a’ hegyet, mert az eggyik lába fából volt. Közelebb vánszorgott az Öreg a’ fiatal pásztor felé, ’s leűlt melléje. Csudálkozva meresztette szemeit sokáig a’ falábra az ifju pásztor. Fiam, így szólla hozzá mosolygva az Öreg, te az illyen lábbal, úgy e, igen csak oda le maradnál? Látod, én minden évben feljövök eggyszer ide. Ez a’ láb, úgy a’ mint itt látod, érdemesebb mint soknak a’ kettője, azt nekem elhiheted. Érdemesbb, jó apó? Az meglehet! de tudok annyit benne hogy a’ kettő jobban bír. El kelle fáradnod; ha szomjúzol, fris kecsketejet adok neked, vagy, ha úgy akarod inkább, fris vizet hozok eme’ forrásból.

Az Öreg. Te jó ficzkó vagy. Elég nekem eggy ital víz, ha értte menni nem sajnálsz. Úgy osztán majd elmondom, mi érte a’ lábomat.

’S a fiatal pásztor felkölt, ’s hamar elhozta a’ vizet az Öregnek.

Az Öreg megenyhűle. – Hogy, ugymonda, atyáitok közzül sokan forradást viselnek, ’s tetemek meg van csonkázva, azért, gyermekek, áldjátok az Istent. Külömben csüggedve eresztenétek-le fejeiteket, ’s nem gyönyörködnétek a’ nap’ meleg fényén, ’s nem múlatnátok Echóval. Ime vígság zeng ’s eleven öröm mindenszerte a’ mezőn, ’s eggy hegyről víg dalt hallunk a’ másikra. A’ Szabadság, a’ Szabadság boldogítja az egész tartományt! Valamit szemünk lát, hegy, völgy, erdő, mező, az mind miénk! Örömmel míveljük vagyonunkat, ’s a’ mit gyűjthetünk, örömmel gyűjthetünk, örömmel gyűjtjük-meg.

Az Ifju. Érdemli e hogy szabad ember legyen a’ ki feledhetné hogy ezt atyáink vérekkel szerzették?

Az Öreg. És a’ ki kész nem volna ugyan azt tenni a’ mit atyáitok tettek, gyermekem! – Azon véres nap olta én minden esztendőben feljövek eggyszer ide a’ völgyből, de érzem hogy most utolszor vagyok itt. Innen egészen kilátom mint állott a’ sereg melly szabadságunkért vítt. Nézzd, emez oldalról tört reánk az ellenség. Soraiban sok ezer dárdák csillogtanak; kétszáz pánczélos vitéz is^* vala közttök; hosszú tollforgók lebegtek sisakjaikon, ’s lovaik alatt rengett a’ föld. Eggy ízben már megszakasztották vala kisded sergünket, mert mi kevés számból állottunk. Jajgatás hallatszék mindenfelől, ’s a’ meggyújtott Néfelsz’ füsti elfogá a’ völgyet, ’s búsan szívódott a’ hegyek közzé. A’ mi Vezérünk a’ hegy alatt álla; ott álla hol ama’ két fenyőt látod a’ sziklákon. Csak nehány legény állt mellette. Még most is látom mint áll ott, ’s mint szedi-öszve feldúlt kis seregét; látom mint nyújtja-ki pajzsát; úgy rezgett az mint a’ tölgy’ erdős ágai a’ zivatarban ha az egen villámok harsognak. Mindenfelől őhozzá gyűlengettek elszéllyedteink. Látod ama’ patakokat a’ szirteken? Hijába veti nekiek magát ellenekbe dőlt-fa, szirtdarab, földomladvány: keresztülcsapnak rajta, ’s messzebb haladnak, ’s öszvegyűlnek a’ völgy’ tavában. Így bántak a’ mieink. Öszvegyülekeztünk a’ Vezér mellé, ’s keresztülvágánk magunkat az ellenségi sergen; körülfogánk a’ Vezért, ’s megesküdtünk hogy vagy győzünk vagy veszünk. Az ellenség toldúlt renddel ütött reánk. Már akkor tizeneggyedikszer vertük vala vissza, ’s ismét a’ hegy alá gyülekeztünk^*. Kisded sergünk szorosan eggyüvé csatlá magát, ’s úgy állánk-meg, mint az erős szirt áll itten hátunk megett. De már ekkor harmincz vitéz Schwitzi polgárral megszaporodva csaptunk az ellenség felé, ’s úgy omlánk reájok mint midőn valamelly darab szikla elreped, ’s nagy erővel hengereg-le az erdőn, ’s öszveront mindent valami útjában áll. Az ellenség, elijedvén dühünktől, öszvezavarodott, ’s eltaposta egymást. Így nyakaztuk őket, elébb haladánk az eltapostakon, megölteken, hogy újakat ölhessünk. Közöttök valék én is: de a’ zavarban reám rohant eggy lovas az ellenségi seregből, ’s öszveroccsantotta lábomat. Társaimnak eggyike, a’ ki épen mellettem dolgozék, megláta, felvéve vállára, ’s kivitt a’ csatából. Közel a’ csata’ helyéhez eggy vén Remete imádkozott boldogúlásunkért. Lássd gondját e legénynek, jó atya! vitézűl viselte magát. Így szóllott, ’s vissza tért a’ csatába. Megnyertük^* fiam! megnyertük azt! Sokan közzűlünk úgy húllottak-el a’ rakás ellenségen, azt mondják a’ kik életben jöttek-ki, mint midőn az arató dől-el estve kévéjére mellyet egész nap vágott. Engem az öreg Barát gyógyíta: de megtartómat nem ismerhettem; nem köszönhettem-meg neki soha hogy élek. Hasztalan’ kerestem őtet, hasztalan’ tettem szent fogadásokat, hijába jártam szent búcsúkra, hogy valamelly Szent ismertessen-meg vele. Ez életben, tudom, többé meg nem látom; tudom meg nem fogom neki köszönhetni hogy éltemet megmentette.

Sírva hallá a’ gyermek az Öregnek utolsó szavait, ’s ezt mondá: Ez életben, atyám, azt neki többé meg nem köszönheted. – Álmélkodva kérdé az Öreg: Hogyan mondhatod te azt? avagy tudhatod e te ki volt legyen az én megtartóm?

Az Ifju. Azok szerént a’ mit nekem mondottál, az az én atyám volt. Sok ízben beszéllte ő előttem mint folyt-el az a’ nagy nap, ’s mindenkor ezzel rekesztette-be szavait: Ha él e vallyon az a’ társam ki olly vitézűl viselte vala magát mellettem? a’ kit kivittem vala a’ Remetéhez?

Az Öreg. Szent Isten! ’s az tenéked atyád vala?

Az Ifju. Eggy szelés vala itt a’ pofáján, (bal orczájához vivé uját midőn ezt mondotta) azt eggy dárda ejté rajta, talán még azelőtt hogy tégedet kivitt.

Az Öreg. Mikor kivitt, már vérzett pofája. Oh fiam! oh gyermekem!

Az Ifju. Még csak két éve hogy megholt; ’s én most bérért őrzöm, mert szegénységben hagyott, e’ kevés kecskéket.

’S az Öreg megölelte. Hála légyen Istennek! úgymond; így neked fizethetem-meg jóvoltát. Jer, fiam, énhozzám; hagyd itt másra a’ nyájőrzést.

’S az ifju leméne a’ völgybe az Öreg’ házához. Sok holddal ’s nagy nyájjal bírt az Öreg, ’s eggy gyönyörü leány volt örököse. Lyányom, monda az Öreg, az a’ derék ember a’ ki az én éltemet megmentette a’ veszéstől, atyja vala ennek; hozzá adnálak, ha szeretnéd. Szép vala a’ leány; szög haj folyt, göndör fürtökben, le fejér vállain, ’s szemeiből szemérmes tűz pillogott. A’ leányi szokás szerént harmad napig gondolkodott a’ leány; de már a’ harmadik hosszú vala neki. Kezet ada a’ legénynek, ’s az Öreg sírt örömében. Adjon áldást az ég reátok, gyermekeim! mondá; most, most vagyok a’ legboldogabb ember!

Melly symphonie, melly mennyei gyönyör veri-el reggeli könnyü álmomat? Látlak, égből allászálló Öröm! látlak, mennyei ifju, szép Tavasz! Auróra bíborba öltözve hoz-fel keletből. A’ víg Tréfa, a’ hangos Nevetkőzés, ’s Ámor – már nevet a’ bokrokra ’s mezőkre, hol diadalmait fogja tartani; felemeli feszűlt ívét, ’s rázza a’ teli tegzet – és a’ Grátziák kísérnek öszveölelkezve, szép Tavasz! A’ reggelnek égő súgárain jösz-fel, szép sereg. Vígadva gyűlnek-eggyüvé a’ madarak a’ nap’ veres fényében, ’s zengve fogadnak-el. Erővel tolakodnak-ki bimbójikból az elei rózsák; mindenike első óhajt lenni hogy nyílt kebellel ’s édes illattal mosolyoghasson reátok. Tánczaik által hirdetnek a’ kis Zephyrek, lerepűlnek a’ bérczekről a’ völgyekre, fel és alá a’ bokrok között és az erdőben, ’s pajkosan kaczagnak a’ hol a’ szerelmes pásztor előtt elárulták a’ bokorban leskődő leányt, vagy a’ hol a’ felszökött tánczosnét pajzán lehelletekkel elpirították. Egymástól elválva repdesnek a’ bokrok köztt ’s az erdőben és susogva jelentik az alvó Nympháknak^* ’s a’ barlangokba zárkozott Faunoknak érkezésteket. Botorkázva jőnek-elő a’ Szatyrek és Faunok, ’s víg hahotával ’s a’ sokcsövű síppal kiáltják-elő a’ Nymphákat. A’ patakok’ leányai ismét felnyitják medenczéjiket mellyeket télben zárva tartottanak, ’s bőven töltik a’ fercsegő vizet a’ fák’ boltozatjai alól vagy a’ bébokrosodott halmokról, le a’ zuhogó árkokra; keresztülcsapongják a’ mezőket, és sima tengerré gyűlnek a’ bokrok köztt ’s a’ sűrü ligetben, ’s gyakran ált’ölelik a’ feredő lyánykák’ tetemeit.

Jer, Tavasz! jer, Örömszerző! Te uralkodál, midőn, társaim, ingadó hajónk, ált’úszá a’ sík tengert. Nagy ezüst habok fogtak-körül bennünket; víg Zephyrek játszódtanak velek, ’s elébb ’s tovább űzték hajónk körül, ha oldalára akarának felkapaszkodni, vagy azt erősen csapkodták. Elkergették őket az árnyas partig, hol nevetéseinket vígan kettőzteté a’ játékos Echo; elbúttanak ottan az ingó nádasba, ’s ismét nekiszaladtak a’ hajónak. Akkor, Társaim, ti engemet szőlőnövésekkel Királynak koronáztatok a’ parton, ’s az Öröm és a’ Múlatság közttünk lakoztanak. Akkor is a’ Tavasz uralkodott, midőn ama’ tetős hegy’ homlokán zöld ágakból kalibát építettünk, ’s a’ fűbe heveredve ittunk, ’s egymásnak karjai köztt víg dalokat dallánk. Az erdők’ Istenségei hallgattak énekeinkre, ’s utánunk éneklették. Most a’ sziklás rejtekekben éneklik, körültánczolván a’ tele korsókat.

Siess, szép Tavasz, hints virágot pázsitunkra, ’s öltöztessd zöldbe az erdőt és a’ ligetet! Bacchusz és Szilén nevetve várnak kísérőjikkel; mert hol édesebb a’ nevetés mint a’ leveles színek alatt? Gyakorta meglátogatja őtet, a’ mindenkoron víg Bacchuszt Ámor, az erdők’ kívánatos zöldjében; meglátogatják a’ Múzák is, mert ő kedveli az éneklést. Vígan dall ollykor maga is; beszélli történeteit, ’s úgy nevet hogy a’ szőlőkoszoru, melly árnyban tartja fél arczát, fel-felreppen. Előveszi a’ tele csészét, ’s beszélli miként járt a’ távollakó Induszokig; miként verte-meg a’ fekete nemzeteket: ’s kisded korában a’ tengeri tolvajokat mint változtatá delfínekké, ’s mint növetett az árbocz és kormány mellé repkényt ’s édes bort fercsegő szőlőinakat. Ekkor felhajtja serlegét, nevet, újra hozzá fog a’ beszélléshez, ’s regéli, mint teremtette a’ rózsát. Eggy fiatal Nymphát akarék megölelni, így beszélli azt; de a’ leány lenge lépteken szaladott a’ virágok’ bimbójin, ’s ingerkedve kaczagott, látván hogy én szédelegve mégyek utána. Nem is értem volna utól, ha eggy jóltevő tövis a’ leány’ ruháját meg nem csípte volna. Örűlve futottam ekkor a’ leány után, elértem, megcsattantám szép orczáját, ’s így szóllottam: Lyányka, de ne légy hát eggyűgyü! én Bacchusz vagyok, a’ bor’ és öröm’ Istene; az örök ifju. ’S a’ leány engede kívánságomnak, ’s meghagyá csókolni magát. Én pedig jutalmúl a’ tövishez értetém pálczámat, ’s meghagyám neki, teremne olly színű virágot mint a’ pirúló leány’ orczája vala. ’S így leve a’ rózsa.

Pán megdől a’ mohpárnán, ’s támasz-karjára dőjti fenyőággal koszorús fejét. Te szerencsésebb valál, Bacchusz, ugymond, mint én valék, midőn Szyrinxet akarám elérni. Kemény sebet ejtettél te akkor énrajtam, monda Ámorhoz fordúlván, ki még mostan is gonoszúl kaczag a’ tréfán. Ő náddá változék! Búsan pillant hét csővü sípjára, ’s kantához fordúl, ’s borral űzi-el keservét. Ámor is beszélli diadalmait, hogy mint szokta megszelídíteni a’ kőszívűeket. Oh mint fogok én majd örvendezni, ha barna leány, tefelőled is diadalmi dalt éneklend!

Csendes éj, melly szépen lepsz te meg engemet itt a’ mohos köven! Még látám Phoebuszt, midőn ama’ hegyek megett eltűnt. Búcsúzva mosolygott vissza a’ vékony ködön keresztül melly a’ távol szőlőhegyeket, erdőket és mezőket, mint valamelly arany fátyol, bevonta. Elmentét a’ sokszínű felhők’ bíborában inneplette az egész természet; a’ madarak utolsó daljokat éneklék neki, ’s bátor fészkeket kerestek; a’ pásztor pedig hosszú árnytól kísérve sípolá, akla felé térvén, estveli kedves dalát, midőn elaludtam.

Epedő csattogásod ébresztett e fel, o Philoméla? valamelly bolyongó erdei Isten ébresztett e fel? vagy talán eggy Nympha ki meglátván itt, elijedett, ’s a’ csalétba szökött?

Oh mi szép minden a’ szelídebb szépségben! Melly csendes kénnyel szendereg körülttem a’ körny! Melly isméretlen öröm, melly kellemes szédelgés foly-végig emelgő mellyemen!

Remegve tévedez tekintetem a’ setét erdőn, megpihen azon világos helyeken hova a’ hold a’ rengő falevél’ szövevényei köztt, vagy az ingó fűszálan keresztül, súgárait lövi. Gyakran ijedtem szalad-vissza, a’ görbe törzsökök’ csaló formája ’s a’ setétben megzördűlt ágak által elrémítetvén; néha a’ tóra fut, ’s játékos habjain lebeg mellyek’ szikra gyanánt csillognak a’ fekete sík felett. Mert Lúna a’ fák’ aranyszélü levelein mégyen-el, súgár növésü őzeken, vagy csattogó-szárnyu tekervényes sárkányain.

Be édestt illatoztok ti énkörülttem, kis virágok! ’s te kivált, szemérmes viola, ki csak éjjel nyitod-meg kebledet, ’s balzamillatot terjesztesz magad körül! be édesen illatoztok ti itt a’ setétben! Szemem ugyan nem lát, de a’ gyönyör mellyet lehelléstekből szívok, ragyogó színetek’ kedvessége nélkül is elárúl. Szendergő Zephyreket rengettek ti puha öletekben, kik a’ véletek-játszásban napestig elfáradtanak. Majd ha holnap felserkennek, gyűlt harmatot lelnek magok körül a’ levelek’ tiszta csészéjiben.

De melly sipegés, melly rekedt ének jő amonnan a’ vizenyős rétek felől? Apró leveli-békák űlnek a’ csemeték’ ágain ’s altató énekeiket dallják, felváltva nehánykor azoknak durvább hangzatjaik által kik a’ szomszéd vízben úszó tőkékre másztak, vagy a’ nádas posványban hevernek, ’s zöld fejeket az ombolyból kiütvén, a’ holdra kuruttyolnak; olly kedvetelve csúnya rekegések mellett, mint mennyei zengzetében a’ fülmile.

Amott túl a’ réten halkkal emelkedik a’ bokros halom, hol a’ vastagdereku tölgyek alatt játékosan inog a’ hold’ ezüst fénye ’s a’ fekete árny. Ottan siet az omló patak. Hallom, hallom zuhogását. Mohos kövekre omol, tajtékozva siet a’ völgybe, ’s hompelygő habjaival csókdossa a’ part’ virágait.

Ott, ah! ott találtam én egykor a’ hold’ fényében a’ legszebb leányt. Végig-öntve feküdt a’ szálas fű’ virágai köztt, könnyü lepleiben, mint a’ vékony köd mellyen a’ hold általpillog. Szelíd keblében lant nyúgodott, ’s szárnyas ujai kedves hangzatokat szedtek húrjairól; szebb hangokat mint Dauliának esdeklő éneke.

Éneklett. Az egész körny inneplette éneklését. A’ fülmile megnémúlva hallgatott. Ámor a’ csalétban leskődött ívére támaszkodva örömében. Én vagyok a’ szerelmek’ Istene, én vagyok Istene a’ legédesbb örömöknek: de ehhez a’ mit mostan érzek, ehhez az édes örömhez kevés hasonlít, a’ Styxre eskem! ismért örömeim közzül. Így szólla.

Lúna meghagyá sárkányainak, hogy szárnyokat ne csattogtassák; figyelmezve dőlt ezüst szekere’ oldalára ’s sóhajtozott. Az isteni Szűz!

A’ leány immár nem énekelt. Örvendezve mondotta-el három ízben Echo a’ közel és távol üregeknek utolsó zengzeteit, ’s a’ természet még is figyelt dalára; ’s a’ fülmile még is némán hallgatott a’ leveles gallyakon. Akkor hozzá léptem. Mennyi alak! gyönyörü leányzó! mondám rebegve, ’s megszorítottam kezét, ’s sóhajtottam. Ő rezzenve süllyeszté-le szemeit, elpirúlt, mosolygott. Ellágyúlva dőltem mellé. Dadogás ’s reszkető ajakok festették előtte kibeszéllhetetlen örömemet.

Reszkető kezem könnyü-öltözetü keblében titkos játékokat kezdett; a’ másik szállongó fekete hajai alatt fejér nyakát ölelte-által.

Kezem dagadó mellyére húllott. Akkor, érzettem azt, sóhajtott a’ lyánka. Epedve vetette-le szemeit, ’s reszkető ellenzéssel vonta-el kezemet kelő mellyéről. Balgatagúl hagyám oda mellyét ’s a’ bíztató diadalt!

O lyányka, lyányka, mit érzek? Ah, tartok tőle, engemet, állhatatlant, örök rabságba ejtettél!

De Istenek, mit látok amott a’ setét mezőben! Láng lobban a’ lobbanó lánggal, kergetik egymást, eggyütt szaladnak, ’s villám gyanánt repűlnek túl az erdőn és halmokon.^*

Ti Istenek vagytok! A’ jámbor földmíves retteg előttetek, a’ kába bölcs pedig tiszteletlenűl gyúladt gőznek nevez. Jóltevő Istenek vagytok ti. Ti vezérlitek a’ megtévedt szerelmest nyugtalan kedveséhez; ti világítotok nekiek midőn bíztos rejtekeket keresnek; néha pedig eltévesztitek a’ kaján árúlókat, ’s mély dágványba buktatjátok.

De hova lettetek, repdeső Istenségek? Elvakult szemem nem lát többé semmi világot. Csak eggy bogár függ amott, mint eggy parányi lámpa, eggy fűszálon. Euterpe, te beszéld-elő nekem, mert az tudva vagyon teelőtted, honnan van az, és miért, hogy e’ kis bogár tüzet hord hátuljában? – Zeüsz eggykor, mint sokszor egyébkor, eggy szép halandó leányba szeretett, de a’ féltékeny Júno megsejté férje’ tüzét, ’s szemmel tartotta. Felgyúladott haraggal követte neki minden léptét. Eggykor a’ hold’ fénye mellett eggy sűrü erdőben lelte a’ nagy Istent, hogy bogárrá változva pajkosan mászott a’ szeretett leány’ leple’ hajtékai között. Sokáig nézte Júno eggy felhőről a’ csintalan fortélyt. Egyébkor a’ bogár csak bogárért ég: csudálatos hogy ím ez itt lyánykáért gyúladozik! Így szólla epés kaczagással. Azonban Zeüsz eggyszerre Zeüsz leve, ’s karjai közzé szorítá a’ szép leányt. A’ mi ő vala eddig, most te légy az immár! ezt kiáltá-le a’ sárga Júno, ’s a’ szép leány bogárrá változék. Az elréműlt Isten’ ölelései közzül eggy liliomszárra másza-fel az új bogár, ’s Júno a’ gyalázat’ emlékezetére az esthajnal’ fényei közzül eggyet a’ bogár’ testébe rejtett, melly azolta eltörölhetetlenül terjed az egész nemre.

Most a’ csillagokkal behintett egen parányi felhők kezdenek úszni. Szélek fénylő ezüst, ’s rólok a’ kis Szerelmek tekintgetnek alá. Harmatot csepegnek azon rózsákra mellyek holnap fejér emlők körül fognak virítani ’s a’ szőlőtöveknek életet adnak. Mert vajmi gyakorta szolgál e’ kettő a’ ravasz Isteneknek!

De íme sárgúlnak a’ felhők. Miért bújsz-el, Lúna, bús fátyolod alá? Nem nézheted talán, te Szűz! az Istenkék’ dévajkodásaikat az ezüst felhőken? Vagy talán valamelly Szatyr Endymiont kiálta reád?

Hints világot útamra, szelíd Istenné! Itt hagyom a’ ligetet, ’s ama’ halomra mégyek hol a’ csapongó patakot ifju szőlőveszők borítják árnyokba mellynek messzelátó ormán ernyőm áll, hol gerezdes szőlőveszőim magas boltokban ölelkeznek, hol a’ hűs árnyban, a’ zöld falnak dőlve, rózsás kelyhek mellett azon dalokat éneklem mellyeket Hagedorn és Gleim az örömmel és szerelem’ Isteneivel éneklettek.

Amott áll az én kedves ernyőm. Szelíd borzadás elegyedik boltjának homályába, mert azt Bacchusz vette ótalma alá.

Gyakorta hallatszik itt az éjek’ borzasztó csendében az ivók’ víg dallása ’s a’ serleg’ kocczanásai. A’ tévedt útazó megáll, felnéz, meredt szemei semmit nem látnak, megdöbben, ’s szent tisztelettel ballag tovább.

Idvezlek, homályt-öntő lugas! Mint nyúltanak-fel gerézdekkel dúzs vesszeji! melly kedves az ő leveleinek zörgése a’ hold’ szelíd fényében!

Mi az a’ mi olly lassan zsibeg leveleid között? mi ugros itt gerezdről gerezdre? Zephyrek, – ’s higyjetek a’ Múzáknak! – jövendő örömeink’ átómjai. Cselédkedő Zephyrek hozzák őket balzamlehellő szárnyaikon, lebdesnek a’ kis Szerelmekkel, eggyüvé-gyülekeznek a’ szőlőszem’ dombján, enyelgenek, ’s a’ szemek’ hézagjai között kergetik egymást. Fáradtan űlnek-le azután seregenként a’ lapos leveleken, vagy megfördenek a’ rózsák’ tavában, ’s a’ szegfűn szunnyadoznak. Oh, mint kaczagnak, midőn felébredvén, látják hogy őket valamelly szépalaku leány emlőji közzé szállította a’ szegfűvel!

Barátim, kik immost, távol éntőlem, tunya álomba sülyedtetek, oh ha most itt volnátok velem! oh ha ernyőmben lámpást láttam volna még messzéről pillogni! Ha dalotokat hallottam volna meg, mint siettem volna közzétek! mint elegyítettem volna szavamat, elrészegűlve az örömben, kerengő dalaitok közzé!

De mi ez, mi lel engem? mit hallok? Víg lárma ’s örvendő hahoták közelítenek felfelé a’ halmon. Talán Lyéusz az, tobzodó egész seregével.

De nem; oh öröm! titeket látlak, barátim; ti lépegettek felfelé. Rajta, szőlőnövést hajaimra! jertek, űljünk kerekbe. Ki kezdi a’ víg bordalt? Harsogva zengjen a’ szomszéd bokrok köztt, ’s eggy völgy adja-által a’ másiknak!

A’ barlangban alvó Faun meghallja, ’s felserken. Álmélkodva hallgatja dalunkat, felszökik, utánunk dallja, ’s tömlőt old.

Phoebusz, ha majd ama’ hegy megől arany szekerében előjő, még itt talál bennünket. Ah! így fog majd szóllani, illy boldog nem voltam miolta ismét Phoebusz vagyok. Akkor felhőt gyűjt, ’s végig-esőzi a’ napot.

Fekete fenyves! te, ki nyílegyenességü derekaidat sűrűn és magasan ütöd-ki setét árnyak közzül! ti terpedt agg tölgyek! ’s te folyam, a’ ki csillogó mormolással futsz-el ama’ kék hegy alatt! nem titeket foglak én most nézelleni. Most engem a’ fűves fogadjon-el; ez a’ csudálást-édemlő világ kicsinyben, véghetetlenül külömböző szépségeivel. Véghetetlen nemü termések! millió külömbségü lakosok! íme némellyike a’ fű’ labyrinthjeiben csúsz és mász; véghetetlenül külömböznek formájokra ’s tetemekre; és még is mindenike itt leli élelmét, itt lakását; polgártársok; jó mindenike a’ maga nemében és tökéletes! Melly lassu hömpelygéssel suhansz-el, te kis forrás, a’ kékliliom és vízi-rózsa’ szálai köztt! Kis gyűrűket kötsz száraik körül, ’s meggörbíted őket. Virágokkal egyveleg áll két partodon a’ kövér fű, leeresztik fejeiket, ’s tiszta folyamatod hűs boltjaik alatt fut-el, ’s sokféle színekkel ragyog. Keresztül-nézek e’ kis berkén a’ meghajtott fűnek; oh mint ragyog a’ számtalan színü zöld a’ nap’ súgáraiban! Mozgó árnyat vet eggyike a’ másikra; felnyúlt vékony szálak ütik-ki magokat a’ pulya fűből, ’s csipkézett ágaikkal kérkednek, vagy magasra emelik ingó virágaikat. De te, kék viola, képe a’ való bölcsnek! te alant állasz a’ fűben, és onnan öntöd élesztő illatodat; nem úgy mint a’ szagtalan virágok mellyek a’ fű felett elnyúlnak ’s bután kérkednek. Repdeső bogarak kergetik egymást a’ fű’ szálai kösztt hamar elveszti őket szemem az árny’ zöld homályában; ismét a’ verőfényre gyűlnek, seregesen repülnek-fel, ’s vígan tánczolnak a’ nap’ melegén.

Melly szép virág hintál amott a’ patak megett! mint ragyog égő színe! De nem; kedves csalódás! eggy lepe repűl-fel az ingó fűszálról. Veres szárnyan dong-el eggy fekete pánczélú bogár mellettem, ’s amoda űl, talán párja mellé, a’ mályvarózsára. Csendesedjél-el zörgő patak; ne susogjatok a’ levelekkel, enyelgő Zephyrek. Csalódom e, vagy valóan hallom lassú énekeiteket? Igen is, énekelnek; de fülünk tompa érteni lassu zengzeteiket, valamint szemünk az, vékony tetemeik’ vizsgálására. Melly kedves zsibongás ez körülttem? mitől mozganak a’ virágok? Eggy sereg méh szállotta-meg őket; vígan repűlnek-ki távol lakhelyeikből, ’s a’ kerten és réteken szélednek-el. Válongatva szedik sárga zsákmányaikat, ’s visszamennek köztársaságokat gazdagítani; egyenlő szorgalommal dolgozik mindenike; nincs közttök henye tag; zsibegve szállják-meg a’ virágokat, ’s kutatva dugják szőrös fejeiket a’ virágkelyhekbe, vagy nagy fáradsággal befúrják magokat a’ még ki nem nyílt rózsába; a’ rózsa beszívja magát ’s elzárja a’ kis tolvajt ki kincsét, mellyet talán még csak holnap nyitott volna fel a’ kelő napnak ’s reszkető harmatcseppnek, előre meglopja.

Amott a’ pézmára űl eggy lepe, ’s elterpeszti hímes szárnyát. Bíborszín pettyek vannak tiszta ezüstjén, ’s arany prémje zölddé változik-el szárnyának szélein. Így űl ő czifrán, ’s csínosgatja fejének ezüst csombókját. Szép lepe, nyomd-le a’ virágot a’ patakhoz, ’s csudáld szépségedet. Úgy hasonlítani fogsz Belindéhez ki feledi tűkre előtt hogy neki többnek illene lenni mint lepének. Köntöse nincs olly szép mint a’ tiéd; de szint úgy nem elmélkedik mint te!

Melly pajkosságot követtek-el, kis Zephyrek? Egymást-űzve hömpelygenek a’ fűvön. Mint a’ lassu szél a’ tó’ csendes habjait, úgy keverik-öszve a’ suhogó fűvet. Tarka lakosaik felreppennek alólok, ’s lenéznek eldúlt hajlékaikra. Mostan ismét elcsendesedtek a’ pajkoskodók, ’s a’ virágok és a’ zöld fű újonnan magokra csalják őket.

De oh, miért nem rejtezhetem-el mostan! Fedezzetek-el, kis virágok! Imhol jő az ifju Lizidór, arannyal tűzött ruhában; sietve mégy-el a’ természet mellett a’ paraszt fűven, ’s eggy olasz Rondót czinczog. Hijába mosolyog őreá a’ természet. Megvénűlt Szép az Lizidór előtt. A’ szép Wilhelminéhez siet, kinél a’ nagy-világ játékra gyűl-eggyüvé. Ott jobban fogja gazdag új öltözete a’ szemet múlatni mint a’ piros esthajnal. Mint kaczag majd felettem ha megsejt hogy én, távol a’ csillogó nagy-világtól, a’ fűben fetrengek, a’ bogarak között! De engedjen-meg kábaságomnak a’ Mélt. Úr hogy gazdag ruháját és e’ tánczpalotákban tanult módos síklásait nem csudálom; ím’ e’ fűszálan eggy bogár mász; szárnya^* zöld arany, ’s gyönyörűen játsza a’ szívárvány’ színeit; engedjen-meg a’ természetnek, a’ ki eggy nyomorúlt bogárnak sokkal pompásbb ruhát ada mint a’ Mélt. Úrnak a’ legkényesbb mesterség adhat.

Oh, melly szép vagy te, természet! melly^* igen szép vagy te, még leggondatlanabb míveidben is. Ismeretlen az előtt a’ legtisztább gyönyörködés a’ ki tunya érzéketlenséggel mégyen-el a’ te szépségeid mellett; a’ kinek zabolátlan indúlatok ’s ál örömek által elvetemített lelke ezeket el nem fogadhatja. Boldog a’ kinek semmi pironságot nem rettegő szíve ezeket érzi. A’ hol mások bután mennek-el, ott ez körül ezer gyönyörűség mosolyog. A’ Természet az ő kedvéért szépíti magát; érzékei újabb forrásaira akadnak az örömnek minden ösvényein a’ hol mégyen, minden árnyban a’ hol múlat. Tiszta ’s szelídebb gyönyörködést tölt őneki minden forrás, illatoz őneki minden virág, zeng és suhog neki minden csalét. Nem ízetleníti-el semmi csömör szüntelen’ új gyönyörűségeit mellyeket a’ természet szépségei határtalan külömbséggel^* nyújtanak; szépek azok ’s végtelenűl külömbözök legkisebb munkájiban is, ’s mindenik hasznos végre való, ’s minden tekintetben jó és szép. Boldog, oh boldog, a’ ki e’ fogyhatatlan kútfőből meríti ártatlan gyönyörködéseit. Az ő elméje vídám mint a’ legszebb tavaszi nap; indúlatjai tiszták, csendesek, mint azok a’ Zephyrek kik illatokat-lehellve lengenek körültte.

Ha remélhetném hogy eggyetlen óhajtásomat teljesűlve látom-meg – az én egyéb óhajtásaim csak álmok, felserkenek, ’s már nem tudom hogy álmodtam; hanemha másnak óhajtok valamit javáért – ha ezt lehetne remélnem: oh, úgy nem óhajtanék bővölködést, sem azt nem hogy atyámfijain uralkodjak, ’s nevemet távol nemzetek említgessék. Tölthetném-el bár csendesen és elfelejtve, eggy magányos szögben napjaimat! távol a’ város’ lármájától, hol az Igaznak kikerülhetetlen kelepczék vannak vetve, hol a’ szokás és példák ezer esztelenséget nemesítenek! eggy alacsony kalibában, eggy pompátlan kertben, elrejtve a’ híresedés ’s irígy szemek elől!

Agg diófák’ boltozatjai alatt állana magányos házam, ’s ablakai előtt lenge szellők, hűs árny ’s boldogító nyúgalom lakoznék. Békés ajtaja előtt eggy kis udvart fognék-fel, ’s kútam’ vize szőlőernyőm alatt szaladna-el ’s eggy kis tóba gyűlne. Ott feredne ruczám sárga fijaival; oda repülnének a’ szelíd galambok házam’ fedeléről, ’s ragyogó-nyakokkal kevélykedve sétálnának a’ zöld gyepen; míg másfelől az uralkodáshoz szokott kakas kotyogó tyúkjait vezetgetné udvaromon. Eggyszerre repülnének ők az én ismeretes szavamra ablakomhoz, ’s csapodár nyüzsögéssel kérnének eledelt hű gazdájoktól.

A’ madarak félelem nélkül lakoznának hajlékom körül a’ harasztos ágak között. Bátor szabadságok nem ismerne háborítást, ’s nyájas szomszédsággal pipegnének egymáshoz eggyik ágról másik ágra. Kis udvaromnak eggyik szögében méheim’ gyékény köpűji állanának, mert én gyönyörködve nézellem az ő munkásságokat. Örömest lakoznának ők énnálam, ha való a’ mit a’ mezei gazda mond, hogy csak ott szeretnek szállást tartani a’ hol csend és nyúgodalom intézik a’ gazdaságot. Házam megett tágas kertem volna mellyben az eggyűgyü mesterség engedelmes segédére kelne a’ természet’ kényes phantaziájinak: de nem támadna ellene, csemetéjit groteszk alakokra nyirbálni. Mogyorócsalét venné körül sövény gyanánt, ’s végében eggy vad szőlőernyő állana. Oda rejtezném-el gyakorta a’ napnak súgárai elől; onnan nézném az elsűlt-képü kertészt hogy tábláimat miként ássa ízletes veteménynek. Néha, munkára ingereltetvén szorgalma által, ki is venném kezéből az ásót, ’s magam is dologhoz fognék, míg ő félrefordulva mosolyganá kevés erőmet. Vagy a’ felbontakozott csemetéket kötném újra karójikhoz; ’s eggyütt tisztongatnánk a’ rózsabokrot ’s az elszórt szegfűk’ és liliom’ töveit.

Túl kertemen eggy tisztavizü csergeteg szaladná-végig kövér fűvet termő rétemet. Onnan gyümlcsösembe folyna oltványaim’ törzsökei közzé mellyeket gondos kezem fogna mívelni. Itt eggy tónak gyűjteném-öszve vizeit; a’ tó’ közepén pedig eggy szigetet hányatnék, ’s a’ szigeten eggy ernyőt hagynék boltra nevekedni. Ha ezeken felül még eggy szőlődomb emelkednék, a’ róna környnek fordúlva homlokkal; ’s nehány hold szántásom^*, görbedt főkkel, volna e okom a’ leggazdagabb Uralkodó’ éltét irígyleni?

De messze, messze légyen szegény hajlékom Doránt Úrnak nyári kastélyától! Mindég tele van az vendégekkel, nehogy boldogtalan ura a’ maga társaságában maradjon. Nála bizonyosan meg lehet tudni ha a’ Franczok kezdenek e hadat? ’s mit fogna tenni Mopsz ha Angol király volna? Tölt palaczkok mellett veszik idézet alá a’ tudományokat ’s boldog honnom’ igazgatása’ fogyatkozásait, ’s pirulni elszokott szemtelenség lebeg az üres homokokon. Távol legyen magányos lakozásom Orgontól! Az ő pinczéjébe messze földről szivárog a’ bor. A’ természet neki csak azért szép, mert ízletes falatokat nevel; az ő számára repdesteti őket a’ légben, az ő számára bújkáltatja az erdők’ sűrűjiben, az ő számára hagyja a’ vizekben úszni. Eljött a’ városból hogy szabad futást engedhessen bolondoskodásainak. Mennyi nyügöt nem szenved az ember abba’ az átkozott városba’! Ott legkisebb mozdúlásomat is látja az ostoba szomszéd. Boldogtalan! soha ne történjen-meg rajtad az a’ szerencsétlenség hogy csak eggy nap’ is magadban maradj. Mit csinálnál únalmodban? Lelked borzasztó tekintetet vetne önn-magára. De ne tarts ettől íme tajtékkal elborított lovak hozzák érdemes barátidat; káromkodva szállna-le az ártatlan állatról; lármás oktalanság, vad öröm ’s zabolátlan feslettség kísérik asztalodhoz, ’s végre részeg szédelgés vet véget az undok scénnek. Tetőled még messzebb, szikkadt Harpáx! kinek éh ebek őrzik küszöbeit, ’s kikapkodják a’ szitkokkal elűzött szegények’ kezeiből a’ sírással áztatott kenyeret. Nyomorgatott adósod neked a’ szegény földmíves messze földre. Ritkán sodródik füst széllyelomlott tűzhelyedről, ’s illő is hogy koplalj, midőn gazdagságodat szenvedő szegényeken csikartad.

De hova repűl elhevülésem! Térjetek-vissza, kedves képek, térjetek-vissza ’s derítsétek fel elmémet! Vezérljetek oda, hol alacsony kalibám áll. A’ jámbor földmíves legyen az én szomszédom füstös vityillójával. Szíves segéd ’s barátságos tanács tesz minket jó szomszédokká; mert mi lehet édesebb mint azt látni hogy szerettetünk? mi lehet vídítóbb mint annak a’ kivel jól tettünk, hálás köszöntése?

Midőn azt, a’ ki városban lakik, fület-öklendő zaj veri-fel álmából, midőn előle a’ kelő nap’ súgárait elfogja a’ szomszéd fal, ’s tömlöczre vert tekintetei nem láthatják a’ hajnal’ bíborszinét, engem akkor a’ reggeli fuvallatok ’s a’ víg madarak’ csevegése ébresztenének-fel. Üresen hagynám ágyamat, ’s elébe futnék a’ feljövő napnak a’ hímes rétekre ’s a’ szomszéd halmokra, ’s bérczeiken énekleném örvendezésemet. Mert mi tölt több örömet szívünkbe mint a’ szép természet, midőn rendes rendetlenséggel öszvezavarja véghetetlenül külömböző szépségeit? Vakmerő ember, hogyan mered te a’ természetet messzünnen keresett hímezések által szépíteni? Építs labyrinthet zöld falakból ’s ásasd kimért messzes égre hegyesre ollózott ternyőidet; útaid légyenek rostált föveny, hogy lábodat ne gátlja: én részemről a’ természetes rétet kedvelem ’s a’ gazos ligetet. Az ő külömbségeiket ’s öszveelegyűléseket a’ harmoniának titkosbb törvényei szerént rendelte-el a’ természet, ’s lelkeink azt édesbb gyönyörködéssel érezik.

A’ soha meg nem járt hegyekre is elmennék, a’ fűvek’ labyrinthjeibe, a’ csermelyék’ útat-vesztő szélein. Itt egy setét árny csalna szendergésre, amott eggy omló hegypatak, távol minden emberi nyomtól. Oh, mi igen kedves az, midőn távol minden zajtól, fülünk nem hall egyebet eggy édesen-hömpelygő víz’ susogásánál! vagy a’ méh’ dongását ’s a’ megszaladott gyék’ zördültét. Vagy mikor a’ fák’ zöld gallyai alatt fekvén, az árny és a’ napsúgár mellyemen játszik, ’s nyugalmamat semmi nem szakasztja félbe mint a’ lassú szellő melly a’ poétai levelet ellehelli ölemről; vagy a’ kis szöcske, midőn tévedt ugrással reá űl, magát körülnézi ’s róla hirtelen’ elpattan.

Gyakorta egész éjfélig járnék a’ hold’ szelíd fényében, mély vizsgálatokba merűlve a’ világ’ alkotmánya felől, míg felettem számlálhatatlan napok’ és világok ragyognának.

A’ szántókat is meglátogatnám, midőn barázdát-vető ekéjek mellett dallanak, ’s az aratók’ víg rendeit, midőn munkára-ébresztő énekeiket éneklik, ’s hallgatnám víg meséléseket ’s eleven tréfájikat. Ha pedig az ősz előjön, ’s betarkítja a’ fákat, a’ szüretelők közzé mennék, a’ vígan-zengő szőlőhegyekre. Ottan nézném a’ lyánykák’ és legények’ nevetéseket midőn a’ megrakott tőről a’ fürtöket tépdesik. Ha meg van szedve az ősz’ gazdagsága, víg kurjongatások köztt térnek a’ pajta felé, honnan a’ sajtó’ nyikorgása messzére elhallik. Készen várja őket a’ vacsora; hozzá űlnek, ’s el vagyon űzve az első éhség, ’s ezt most a’ szilaj öröm ’s a’ víg kaczagás követi. A’ gazda újra megtölteti kantájokat, ’s unszolja a’ vígadásra. Akkor elkezdi beszélleni Gyurka, hogy ő messze földre járt, szinte a’ Svábokig; s’ hogy ott olly nagy házakat is látott eggy városban mint nálok a’ templom, s eggy üvegből-csinált hintót, hat lóval mellynek csak az eggyike is többet érhetett mint mind a’ négye a’ Molnárnak; ’s hogy ott minden zöld kalapba’ jár. Soká beszélli ezeket, ’s Jankó, könyökére támaszkodva, egészen elfelejtette volna hogy mellette űl Erzsók, ha jót nem koppantott volna orczáján. Most már Péter fog hozzá, ’s beszélli hogy az ő szomszédját messze, messze elkergette eggy lidércz, hogy rá űlt a’ süvegére, ’s lecsapott volna az eszterhára, de elkáromkodta magát. De immár kimennek, ’s addig ropják a’ tánczot a’ hold’ szép fényénél míg a’ késő éjfél álomra nem szóllítja.

Ha pedig az őszi-esők, a’ tél’ hidege, vagy a’ rekkenő meleg, eltiltanának a’ kimeneteltől, kis kamarámba zárkoznám, ’s a’ legnemesbb társaság múlattatna; a’ díszei a’ magok’ századjoknak! azon nagy lelkek kik bölcseségeket oktató könyvekbe öntötték. Tiszteletes társaság! ők az ő lelkeik’ méltóságaig emelik a’ mieinket! Ez az idegen nemzetek’ szokásaikkal ismértetne meg, ’s a’ természetnek csuda míveivel a’ távol tartományokban; emez a’ természet’ titkait fedné-fel előttem, ’s rejtek műhelyébe vezetne; az előmbe egész nemzetek’ állapotját terjesztené, ’s történeteit beszéllené-el, dicsőséget és gyalázatját az emberi nemnek; amaz lelkünk’ eredeti méltóságát ’s tiszteit tenné elébe vizsgálataimnak, és a’ gyönyörűséggel teljes rényt. Körülttem a’ Régiség’ Bölcsei és Poetáji állanának. Az ő útjok az egyenes út a’ való Szép felé: de kevesen vannak a’ kik azt válasszák; gyáva fejek szédeleg, ’s ezrenként térnek az ál arany’ és illatlan virágok’ útjára. Megnevezzem e a’ nehanyat? Te alkotó Klopstock! és te Bodmer, a’ ki Breitinger-rel eggyütt kinyújtád a’ Critica’ szövétnekét, ellenébe azon ál világoknak mellyek posványra ’s kopár pusztaságra csalogatnak. És te, o Wieland! Gyakran meglátogatja a’ te Múzád az ő érttebb-koru testvérét a’ komoly Philosophiát, ’s rejtett tárgyakat hord-elő legtitkosbb sekrestyéjéből, ’s Grátziákká képzi. Sokszor fognak engem szent örömre ragadozni a’ ti dalaitok, ti kedvesek! És te is, o te is, festegető Kleist! Kedves énnekem a’ te dalod mint a’ vídám naphanyatlás; elcsendesedik szívem midőn hallom, mint ez a’ szép körny a’ hold’ csendes fényében. ’S te o Gleim! ha víg érzeményeit dallod szíveinknek ’s az ártatlan enyelgést. De megnevezzelek e benneteket, ti kevesek? Nem ismerni neveiteket gyalázat; késő unokáink is tisztelettel fogják azt említeni.

Magam is gyakorta leírnám a’ dalokat mellyek sétálásaim közben elhevült képzeletemben támadtanak; a’ setét berkek’ árnyai között, vagy az omló víz körül, ’s a’ szőlőernyőben a’ hold’ lassu fénye mellett. Vagy rézmetszetekben nézellném, mint követték a’ nagy Mesterek a’ természetet; ’s ollykor magam is ecsethez nyúlnék, ’s ennek szép scénjeit a’ kifeszült vászonra tenném-által.

Gyakran ajtókopogás hagyatná félbe munkámat. Melly nagy volna örömem ha megnyíltával barátom repülne karjaim közzé! Néha midőn kinnjárásom után magányos hajlékom fele közelítenék, majd eggyenként, majd csoportosan látnám őket felém jődögélni. Akkor eggyütt járnánk-be házam’ legkiesebb környeit, változtatott beszéllgetésben, most kifakadt örömmel, majd csendesebben; ’s így múlna-el boldog enyelgések köztt időnk. Étkeimnek mellyeket kertem nyújtanak, tóm, ’s majorom, az éheség adná-meg ízét. Az asztalt haza-tértünkkor a’ szőlőernyőben lelnénk, vagy a’ nyaralóban, megterítve. Ott múlatnánk néha még a’ holdvilágban ís, mérséklett poharak mellett; nevetnénk, víg dalokat dallanánk, hanemha a’ fülmile’ keserveí merítenének édes andalgásra.

De meddig, meddig álmodozom? Ah, rég olta kerget már téged az én phantaziám, csalfa álom! hiu kívánság! Nem fogom én soha látni beteljesűlésed’! Szívünk soha sem elégli-meg állapotunkat. Idegen ’s tőlünk távol fekvő tájakra vannak intézve szemeink: de labyrinthek zárják-el útjait; sóhajtásokra fakadunk, ’s felejtjük látni a’ jót melly mindenikünknek útján el van hintve. A’ mi igaz boldogságunk a’ rény. Az bölcs és boldog, a’ ki víg kedvvel tölti-be a’ helyet melly neki a’ nagy Építőmester által, a’ ki az Egésznek plánját rajzolá, kimutattatott. Úgy van, mennyei Rény, te, és csak te vagy a’ mi boldogságunk! te örömet ’s józan elégedést öntesz, akármelly helyben legyünk, napjainkra. Oh, kit kelljen nekem irígylenem, ha a’ te vezérleted alatt futhatom-meg pályámat? Örömmel halok-meg úgy, azok által siratva kik engemet teéretted szerettek; általatok siratva, barátim! Oh ha majd elmentek sírom’ halma mellett, szorítsátok-meg kezeiteket, öleljétek-meg egymást. Itt nyugszik az ő hamva! szólljatok így: szíve tiszta volt és egyenes, ’s törekedéseit immár örök boldogsággal jutalmazza az Isten. Nem sokára itt fognak nyúgodni a’ mi tetemeink is, ’s eggyütt isszuk vele az örök boldogságot. Te pedig szeretett barátném, majd ha elballagsz sírom mellett, majd ha az ingó gyöngyvirág halmom felé fog inteni, oh, szálljon eggy hű köny akkor szemeidbe. ’S ha meg van engedve a’ boldogúltaknak hogy eggykor lakott tájaikat, ’s azon csendes árnyakat hol lelkeiknek méltosága felől elmélkedtek, megjárhassák, ’s hátrahagyott kedveseikhez közelíthessenek: oh úgy az én lelkem gyakorta fog lebegni körültted. Gyakorta, ha majd szívedet a’ kesergő hűség édes síránkozásra olvasztandja, ha majd elhúnyt boldog óráidat háládatosan említended, eggy gyenge fuvallat fog érni hév orczádhoz. Szent borzadás hassa-meg akkor lelkedet!