Mélyen a’ víz alatt feküdtek immár a’ márvány tornyozatok, ’s a’ hegyek’ tetőji felett iszonyu hullámok hemberegtek. Már csak a’ legmagasbb hegy’ ormója álla-ki az áradásból. Irtózatos zajgás hallatszott béfercsegett oldalain; azon boldogtalanoknak jajogása kik elcsüggedve kerestek itt menedéket, ’s kiket a’ habokra űlt Halál a’ szirtoknak űzött. Ime itt eggy egész domb feslik-el a’ hegytől, ’s a’ reája kapaszkodott emberekkel a’ tajtékzó vízbe szakad; amott eggy záporpatak mossa-el a’ fiút ki elhaló atyját magasbbra vonszotta, vagy a’ gyermekeit eggyüvé-ölelő hív anyát.
Mostan már a’ hegynek csak legfelsőbb bércze áll vala ki az özönből. Ide ragadta Szemin, eggy jámbor ifju imádott Kedvesét. Szemíra csak most esküvék neki örök hűséget. Magányosan állottak itt, a’ többieket mind elmosta vala az ár, az üvöltő vészben. A’ hánykodó hullámok reájok rohantanak, felettek a’ villám, alattok a’ zajgó tenger dördűle-meg. Rettentő homály fogta-körül; egyedül a’ fel-fellobbant villám vetett az irtózatos látványra bús sápadt fényt. Veszéllyel ijeszte minden felleg, minden hullám ezer holtat zavara-eggyüvé, tovább hembergett a’ fergetegben ’s új zsákmányt keresett.
Szemíra dobogó szívére szorítá Kedvesét. Könnyek folytanak-le az eső vizével eggyütt elhalaványodott orczáján, ’s így szólla esengő hanggal: Továbbá nincs szabadúlás, édesem! környül vagyunk véve az ordító Halál által. O Szemín, mindég inkább közelít az! Mellyik hab borít-el bennünket? Tarts reszkető karjaid között, édesem! most mingyárt elnyél a’ közönséges ítélet. Most, oh Isten! eminnen jő felénk; melly irtóztató! már közelébb látom a’ villámok’ fényében. Most oh Isten! Isten! bíránk! Így szólla, ’s Szemínre rogyott.
Az Ifjú’ dübögő karja általölelte az elájult leányzót. Rebegő ajaki nem szóllottak; nem látta a’ veszélyt: egyedül mellyére szorult Kedvesét látta, ’s több volt a’ mit érzett mint halálnak borzasztásai. Megcsókolta halvány orczájit mellyeket a’ hideg eső áztatott, erősebben szorította most mellyére, ’s így szóllott: Szemíra! kedves Szemíra! ébredj-fel! oh csak eggyszer térj-vissza az ítéletnek e’ veszélyére, hogy engem még eggyszer láthassanak szemeid, hogy elkékült ajakid még eggyszer mondhassák hogy szeretsz! eggyszer még minekelőtte a’ hab elragadand.
Ezt mondá az ifju, ’s Szemíra feleszmélt; szerelemmel eltölt, csüggedő tekintetet vetett Szemínre, ’s környülnézett a’ veszélyben. Isten! bíránk! tehát nincs szabadúlás, nincs irgalom? ekként kiálta-fel. Oh mint szakadnak a habok! mint reng felettünk a’ villám! melly rettegések jelengetik az engesztelhetetlen bosszút! Oh Isten! ártatlanságban multak-el esztendeink! Jaj, jaj, oda minden öröme életemnek; oda vannak a’ kik napjaimat kedvesekké tevék! Te, ki engemet szültél, irtóztató hitvány! téged oldalom mellől szakaszta-el a’ víz. Még eggyszer emeléd-fel fődet és karodat, meg akarál áldani, ’s elnyelettetél. Ah, oda vagynak ők egyetemben! És még is, o Szemín, az eldult világ nekem Paradicsom volna temelletted! Oh Isten, a’ mi éveink ártatlanságban multanak-el! Nincs e szabadúlás, nincs e irgalom? De mit mond elkeseredésében szívem! oh Isten, bocsássd-meg ajakomnak botlását! Mi az ember’ feddtelensége teelőtted!
Gondosan támogatá Szemín tántorgó kedvesét, ’s így szólla: Az ár minden élőket elhorda a’ földnek színéről; már a’ vész’ zajából nem hallatszik emberi nyögés. O Szemíra, a’ legközelébbi percz nékünk vég perczünk lészen! Elmult az életnek minden reménye! mind azon várt boldogságok mellyeket szerelmünk’ édes örömei köztt álmodánk, oda vannak! Meg kell halnunk! a’ halál közelít felénk; az emelkedő vízzel már csapkodja lábainkat. De jer, Kedves! ne várjuk azt mint a’ gonoszok. Meg kell halnunk! Oh mi volna a’ mi életünk ha hosszú korra nyúlna is? eggy harmatcsepp melly a’ szikla’ párkányán függ, ’s a’ napnak még felkölte előtt elcseppen. Emelkedjél-fel, kedves Szemíra! túl ez élten öröm lakozik és boldogság. Ne rettegjünk midőn oda megyünk által. Ölelj-meg, kedves, ’s várd úgy a’ kimúlást. Majd, én Szemírám, majd e’ pusztúlás felett fognak lebegni lelkeink; kibeszéllhetetlen boldogságban fognak majd felfelé lebegni. Oh Isten! illy merészen hisz az én lelkem. Emeljük hozzá szemeinket, Szemíra. Kárhoztatja e halandó ember az ő útjait? A’ ki belénk fuvallá lélegzetét, az küldi a’ halált igazhoz és gonoszhoz. De boldog a’ ki ártatlan ösvényt jára. Nem életünknek meghosszításáért esedezünk mi teelőtted, Bíró! végy-el a’ te ítéleteidben ha tenéked úgy tetszik; de elevenítsd-meg bennünk azon kibeszéllhetetlen boldogság’ reményét mellyet nem rabolhat-el a’ halál. Úgy osztán dörögj, mennykő! dulj-öszve mindent, áradás! mossatok-el bennünket, habok! Áldott légyen ő, az Igaz! áldott légyen ő! Ez légyen vég gondolatunk mellyet lelkeink a’ haldokló testben gondolnak.
Mostan öröm és vídámság tér-vissza Szemírának szebbé-váló arczára. Kinyujtotta karjait a’ fergetegben, ’s ezt mondá: Érzem, oh érzem azon nagy reményeket. Magasztald az Urat, szám! sírjatok örömcseppeket, szemeim, míg a’ közelítő halál benneteket béfogand! Boldogságokkal tetézett mennyei lak vár bennünket. Ti, én kedveseim, előttünk mentetek oda! Követünk benneteket, ’s majd eggyütt lészünk. Az ő széke előtt állanak ők, az Igazak! Az Úr az ítélet’ fergetegéből gyüjtötte őket maga elébe. Dördüljetek, mennykövek! üvölts, zivatar! ti hirdetőji vagytok az ő kegyének. Hullámok, rohanjatok felinkbe. Nézzd, szeretett ifju, nézzd, és ölelj-meg. Imhol jön ő, a’ Halál! E’ setét habon közelít felénk. Ölelj-meg, Szemín! ne eressz-el magadtól. Oh, már emel a’ toldúló hab!
Ölellek, Szemíra! felele az ifju; ölellek téged. Idvez légy, Halál! imhol vagyunk! Áldott légyen az Igaz! a’ Kegyelmező!
Így szóllának, ’s a’ víz elmosta az öszveölelkezteket.