Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Szganarell (az útszáról szóll cselédihez.) Én kifordúlok egy kevéssé, de majd megint itthon leszek. Azalatt minden ember dolgához lásson, hogy annak rendi szerint menjen minden a’ háznál. Ha pénzt hoznak, fussatok utánnam a’ Sógromhoz, Gyerónimó Uramhoz; ha pedig tőlem jön azt valaki kérni, mondjátok, hogy elútaztam, ’s nem tudjátok meddig leszek oda. Értitek?

Gyerónimó (hallván a’ Szganarell utolsó szavait.) No, ennél Nagy-apám hallott okosabb hagyást.

Szganarell. Hozta a’ jó szerencse, édes Uram Sóg’ Uram; ugyan örvendek, hogy öszve akadánk. éppen oda indúlék.

Gyerónimó. Mi jóért, édes Sógor Uram, ha szabad tudnom?

Szganarell. Hm! azt ugyan ki nem találja ám Sóg’ Uram, ha egész estig törné is az eszét. Hogy kimondjam, valami nagy dolgot forralok magamba, az éránt szeretném érteni a’ Sógor Uram tanácsát.

Gyerónimó. Tiszta igaz szívből, kincsem Sóg’ Uram, ha vele szolgálatjára lehetek; csak tessék szóllani.

Szganarell. Tegyük-fel hát, édes Sóg’ Uram, ’s menjünk-be. – – Egy felette nagy dolog, édes Sóg’ Uram, valami igen felette nagy, a’ miről Sóg’ Uram nem is álmodna; ’s minthogy én nem örömest fogok valamihez barátim’ tanácsa nélkűl, illő, hogy legelébb is a’ kedves Sóg’ Uramét kérjem-ki.

Gyerónimó. Köszönöm, édes Sóg’ Uram, hogy engem is közzéjök számít, és hogy ítéletemet méltónak tartja megérteni.

Szganarell. De édes Sóg’ Uram, minekelőtte a’ dolgot kitálalom, ígérje-meg Sóg’ Uram, hogy félre teszen minden atyafiságot, barátságot, ’s minden egyéb emberi tekintetet, ’s nyilván kimondja mit ítél.

Gyerónimó. Tőlem külömben sem várhatott Sóg’ Uram egyebet, de minthogy úgy kívánja, ímé fogadom.

Szganarell. Igen jó, igen igen jó, édes Sóg’ Uram! no így, így szeretem! mert nincs útálatosabb állapot, mint mikor az eggyik barát a’ más barát előtt titkot hord a’ szívébe, ’s nem mondja-ki igazán, mit gondol.

Gyerónimó. Azt igen jól tartja Sóg’ Uram.

Szganarell. A’ mai világba pedig, héj be ritka madár az igaz barát!

Gyerónimó. Az ugyan úgy van.

Szganarell. ’S no’s, édes Uram, Sóg Uram, Gyerónimó Uram, fogadja-fel tehát az Úr még egyszer, hogy minden tartalék nélkűl kimondja mit tart a’ dolgom felől; ’s eggy illy kedves barátjával mint én, hímezés hámozás nélkűl fog szóllani.

Gyerónimó. Fogadom, édes kedves Sóg’ Uram ímé fogadom másodszor is. De miért nem fog Sóg’ Uram valaha már hozzá?

Szganarell. Hm, a’ dolog nem tréfa, édes Sóg’ Uram; fogadja-fel, kérem, emberséges ember’ parolájára.

Gyerónimó. Becsűletemre fogadom, édes Sóg’ Uram; ’s úgy gondolnám, ez megnyugtathatja Sóg’ Uramat, hogy tovább nem tart függőbe. – No, mondja-ki Sóg’ Uram, mit akar tudni.

Szganarell. Hm, hm! – Hogy tehát kedvét tőltsem az Úr Sóg’ Uramnak, mint kedves atyámfiának, jó barátomnak – a kérdés csak az, ha jól fognám é tenni, ha egy feleséget vennék?

Gyerónimó. Ki a’ manó? Sóg’ Uram?

Szganarell. Én, Én! tulajdon Én, úgy a’ hogy’ testestűl lelkestűl ímé itt állok! – ’S mit mond hát rá az én kedves Sógorkám?

Gyerónimó. Hogy igazán szólljak, a’ kérdés egy kevéssé váratlanka volt. De azért mindjárt kimondom a’ mit gondolok, csak hogy elébb eggyet kell tudnom.

Szganarell. Mit?

Gyerónimó. Hogy hány esztendős lehet Sóg’ Uram?

Szganarell. Én hány esztendős?

Gyerónimó. Igen.

Szganarell. Eb a’ gubám, azt én nem tudom; de hál’ Istennek, ő szent Felségének, egésséges vagyok, ’s magamat derekasan bírom.

Gyerónimó. Hogy ne tudná Sóg’ Uram, hogy mintegy hány esztendős?

Szganarell. Hát kinek jut az az eszébe, hogy a’ maga esztendeit számítgassa?

Gyerónimó. De még is, édes Sóg’ Uram! Azt talám csak fogja tudni Sóg’ Uram, hány esztendős lehetett mikor öszvebarátkoztunk?

Szganarell. Lelkemre mondom, nem több, csak húsz. Bizony nem több!

Gyerónimó. Jó, jó! De hát meddig valánk Rómába’?

Szganarell. Rómába’? – Nyólczig.

Gyerónimó. Hát Londonba?

Szganarell. Londonba? – hétig.

Gyerónimó. Hát osztán Hollandiába’?

Szganarell. Ott, hatig. – Nem, nem! csak hatodfélig.

Gyerónimó. ’S mennyi ideje hogy itt megtelepede Sóg’ Uram?

Szganarell. Hogy itt megtelepedtem? Annak – mindjárt! – igen, az 52be volt!

Gyerónimó. Jó, igen jó; 52től 64ig se nem több se nem kevesebb talám, mint éppen 12; – Hollandiába hatodfél, az tizennyolczadfél; – Londonba’ hét, az huszonötödfél; – Rómába’ nyolcz, az harminczharmadfél; harminczharmadfél pedig, meg’ az a’ húsz, a’ mennyi akkor volt Sóg’ Uram, mikor öszveismerkedtünk, az nem több, csak ötvenharmadfél. És így Uram Sóg’ Uram, az Úr a’ maga szája-vallása szerint mintegy ötvenhárom esztendős házasúlandó ifju.

Szganarell. Kicsoda? Én? az lehetetlen!

Gyerónimó. Szent Úr Isten! a’ dolog nincs külömben; ’s minthogy azt akará Sóg Uram, hogy úgy szólljak mint jó barát és emberséges ember, ímé kimondom hímzés hámozás nélkűl, hogy a’ feleségvevés nem Sóg’ Uramnak való portéka. Fiatal embernek való csemege az, édes Sóg’ Uram, nem az illyen megőszűlt Urfinak, mint Sóg’ Uram meg’ én. ’S ha igaz a’ mit mondanak hogy bolondabb lépést nem teszen senki, mint a’ ki házassági kalodába veri magát, nem hársfakötélre való bolond é az, a’ ki ezt a’ lépést ollyankor teszi, mikor inkábbára a’ legbolondabbak is eszekre térnek? De, mi a’ gutát kezdek, lássa-el Sóg’ Uram millyen tűzbe jövök, ’s alíg tudom felérni magamtól, hogy ez csak kötődés akart lenni. Hogy’ tenné magát Sóg’ Uram most világ’ csudájára, holott eddig olly becsűlettel viselé a’ szűz élet’ koronáját!

Szganarell. No én is világosan kimondom, akárminek néz bár Sóg’ Uram, hogy én bizony senkivel nem gondolok, ’s feleséget veszek, akár tetszik másnak akár nem; ’s hogy azt vévén-el a’ kit akarok, koránt sem teszem magamat világ’ csudájává.

Gyerónimó. Már a’ más! de miért is nem mondja-ki hát Sóg’ Uram, hogy az ember tudhatná, mit mondjon a’ dologhoz?

Szganarell. Az egy derék, igen derék leány, ’s én őtet bolondúl szeretem.

Gyerónimó. Úgy é?

Szganarell. ’S már meg is kértem az atyjától.

Gyerónimó. Meg is kérte?

Szganarell. ’S hogy kimondjam, még ma lakom-meg a’ lakadalmat.

Gyerónimó. Igen jó! felette jó! csak rajta, édes Sóg’ Uram! nem mondok ellene egy szót is.

Szganarell. Majd bizony valami hettyke fattyú’ fogára hagyok eggy olly derék falatot? Csak azt várja! ’S az Úr Sóg’ Uram azt mondá, hogy a’ házasság nem nekem való portéka. Miért, édes Sóg’ Uram? Az esztendők miatt? Mi gondom nekem az esztendőkre? Ne nézzük az esztendőket, hanem a’ dolgot, a’ hogy van. Látott é Sóg’ Uram ollyan harmincz esztendős embert, a’ ki magát úgy bírja mint én? a’ kinek olly friss színe legyen; a’ ki így tudja kiállani a’ gyaloglást? Nem olly jók é még^* fogaim mint akármelly pelyhes állú ficzkónak? (kivicsorítja fogait.) eszik é jobb ízűt napjába’ háromszor négyszer akárki, ’s kinek van derekabb mellye? (köhög.) – No, édes Sóg’ Uram, hát mit mond mind ezekre az Úr Sóg’ Uram?

Gyerónimó. Töredelmes szívvel vallom-meg vétkemet, édes Sóg’ Uram! hibáztam, felette rútúl hibáztam; de úgy van, mikor az ember hirtelenkedik. Csak rajta, édes Sóg’ Uram, vegyünk hamar egy piros pozsgás menyecskécskét.

Szganarell. Említi az Úr Sóg’ Uram, hogy eddig soha se engedtem magamat reá beszéllni; említi hogy mindég vitéz ember modjára viseltem magamat, mikor nekem estek de végre engedek az okoknak, mert az sok és fontos. Eggy az, hogy egy gyönyörű mellyes czombos kis menyecske feleségem lessz, a’ ki majd mikor estve fáradtan jövök haza a’ munkásaimtól, ’s magamat ágyba vetem, széppen mellém kuczorodik az ágyam’^* párkányára, képemet öszveczirógatja, karomat lábomat lágyacskán megdörzsöli, ’s nem fogja lelni helyét hogy valami jó vacsorácskát tehessen előmbe. Más meg’ az, hogy elgondolám, hogy ha így maradok, kihal bennem a’ Szganarellek’ törzsökös familiája; ha pedig megházasodom, azt fogom nézni, hogy a’ kis Szganarellek úgy szaporodnak-el körűlttem, mint a’ tök a’ töve körűl; ’s elképzeltem, be szép lessz látni, hogy az a’ sok parányi kis fattyú mint üt úgy reám, mint egy csepp víz a’ más csepp vízre; mint kergetőznek majd fel ’s alá a’ házba’, ’s mint hívnak az ő kedves kis atyusoknak; ’s ha majd a’ kandalló mellett a’ térdemre rakom, mint fognak majd nekem holmi parányi édes bolondságot csácsogni. Ezt gondoltam-el, édes Sóg’ Uram, ’s néha úgy nekem esik, hogy alíg tudom elhitetni magammal, hogy még meg nincsenek, ’s azt hiszem, hogy legalább fél tuczet kis kölyök körűlttem fetreng már.

Gyerónimó. Szép dolog! gyönyörű dolog! siessen vele Sóg’ Uram; kár volt halasztani eddig is.

Szganarell. ’S igazán tanácsolja Sóg’ Uram, édes angyalom kedves Sóg’ Uram, igazán tanácsolja?

Gyerónimó. Hogy ne tanácslanám, az egekért! hát nem vétek volna é illy idvességes szándékában hátráltatni, holott látom hozzá a’ nagy kedvét?

Szganarell. O édes aranyom Sóg’ Uram, mint örvendez az én szívem az én mellyemben mikor látom hogy úgy szóll az Úr Sóg’ Uram, a’ hogy a’ leghívebb barátomtól várhatám! De meg is érdemlem, édes Sóg’ Uram; mert ha valamiképpen nem tanácslotta volna Sóg’ Uram egy szavára is kész lettem volna letenni az egész szándékról. Ritka ember becsűli úgy a’ maga barátjait, mint én szoktam.

Gyerónimó. Ne pirítson-el, édes Sóg’ Uram. ’S szabad é tudakoznom, ki az a’ szerencsés személy, a’ kit Sóg’ Uram a’ maga jobbjával megtisztel?

Szganarell. Nem gondolnám hogy ismerje Sóg’ Uram; A’ szép Doriméne, a’ ki –

Gyerónimó. Az a’ Doriméne, a’ ki mindég olly szépen öltözik?

Szganarell. Az! az! Éppen az!

Gyerónimó. Az Alkantor Uram leánya?

Szganarell. Lám, lám, biz’ ismeri Sóg’ Uram; éppen az.

Gyerónimó. Annak a’ fiatal Alcidásznak a’ húga, a’ ki mindég kardosan jár?

Szganarell. Éppen az! éppen az!

Gyerónimó. Eb a’ párája!

Szganarell. ’S mit mond hát reá, édes Uram, Sóg’ Uram?

Gyerónimó. Derék házasság! Siessünk vele, édes Sóg’ Uram.

Szganarell. De úgy é, meg tudám választani?

Gyerónimó. Lehetetlen volt jobban. Okos embernek Mester a’ neve. Szerencsés egy házasság lessz.

Szganarell. O kincsem csillagom Sóg’ Uram, ha láthatná Sóg’ Uram, mint repes a szívem örömébe’, hogy illy szót hallok az én kedves Sógoromtól. Köszönöm barátságos tanácsát, édes Sóg’ Uram, ’s kérem kötelesen, tisztelje-meg csekély házamat a’ maga jelenlétével; jelenjen-meg a’ lakodalmamon.

Gyerónimó. Nem múlatom-el, édes Sóg’ Uram, és hogy azon való örömömnek annál világosabb jelét adhassam, maskarába’ fogok megjelenni.

Szganarell. Gyöngy gondolat! Ezt ugyan kimondhatatlan barátság gyanánt veszem, édes Sóg’ Uram.

Gyerónimó (elindulván.) Az ifjú Doriméne, az Alkantor Uram begyes finnyás leánya, ’s Szganarell Úr, a’ ki nem több, csak valami ötvenkét ötvenhárom esztendős. O szerencsés házasság! O szerencsés házasság!

Hálá az egeknek! meg a’ magam eszének, nekem jól elsűlt házasságom lessz. Az egész világ nevet örömébe’, mikor mondom. Van é boldogabb ember’ nálamnál a’ föld’ hátán?

Doriméne (kiindúl a’ háztól.) Legény, te azalatt a’ frizért fogod előhívni, ’s a’ szabóhoz szaladsz, hogy az arannyal tűzött ruhám két óra alatt elkészűljön. Te pedig Lizett’ a’ juvelírt szóllítod-elő; hozzon brillantokat is, de gyöngyöt is, sokat és minél szebbet.

Szganarell (meglátván Doriménét.) Imhol az én kedves kis pupuskám, az én szép kis bábikóm! No, ki ne kapjon osztán gusztust a’ szent házasságra, ha illyen megtestesűlt angyalkát lát maga előtt! – Kisasszony, nekem kedves mátkám, hová, hová illy igen sietve?

Doriméne. Alázatos szolgálója! Holmit megyek vásárlani a’ lakadalomra; pedig még egészen őltözetlen vagyok.

Szganarell. Bár ütné már azt a’ boldog órát, melly bennünket örökre eggyé teszen! Meglássa a’ Kisasszony, nálunknál az egész föld’ hátán nem lessz boldogabb egy pár ember. Meghalunk egészen a’ világnak, ’s egyedűl magunknak fogunk élni; én a’ Kisasszonyban, a’ Kisasszony énbennem fogja lelni minden gyönyörűségét, ’s a’ ki bennünket meglát, ezt kiáltja-fel örömében: imhol a’ házassági boldog élet igazi példája! Úgy é kincsecském, Kisasszonykám, maga is olly nyughatatlanúl várja ezt az estvét, mint a’ hogy’ az én lelkem várja?

Doriméne. Csak hogy már valaha itt van! mert ha igazán kell szóllanom, alíg győztem várni, hogy az atyám’ házából kiszabadulhassak, hol úgy éltem, mint tömlöczben. Mindennap kértem az Istent, hogy küldjön elő valami kérőt, a’ ki tegyen a’ magam’ asszonyává már egyszer. Lehetetlen volt tovább kiállanom. Hál’ Istennek, az Úr leoldott a’ rablánczról, ’s végre eljutok arra a’ régen óhajtott állapotra, hogy azt csinálhatom, a’ mit akarok. Az úr jobb feleséget nálamnál nem kaphatott; valamint hogy én is azt hiszem részemről, hogy az Úrban egy felette jó, nyájas, engedelmes, és szeretetre minden tekintetben érdemes férjet találtam. Úgy fogunk élni mint az angyalok; ’s én éppen úgy nem nem gátlom-meg soha az Úr örömeit, mint az Úr nem az enyémeket. Mert nincs szenvedhetetlenebb dolog, mint mikor a’ két fél úgy él egymással, mint az eb a’ macskával. Én az úr’ hűségét soha nem fogom kétségbe venni; az Úrnak pedig elég lessz az, hogy megesküdtem, hogy szeretni fogom az Urat. A’ legszebb napokat hozom-fel az Úrnak; kártyázás, bálok, ozsonnák, kocsizások, ’s mindennapi viziták lepik-el az Úr házát, mihelyt én lészek asszonya, ’s nekem mint feleségnek éjjeli nappali gondom a’ lessz, hogy az Úr felé csak az öröm csak a’ múlatság közelítsen. Akkor fogja még az Úr áldani azt az órát, a’ melly bennünket eggyé teve! De mi lelte az Urat? képe egészen elsárgúlt, reszket, – roszszúl van?

Szganarell. Egy kis járvány változás, de az nem teszen semmit; az rajtam gyakorta megfordúl.

Doriméne. Hagyja egyébkorra az Úr, ’s vígasztalja magát a’ mai estvével. – De most veszem észre, hogy elfecsérlem az időt; dolgaimhoz sietek. Múlassa magát az Úr kedvére!

Gyerónimó. Éppen jó, édes Sóg’ Uram; régen az Urat keresem. Egy becsületes Ötvös megértvén hogy Sóg’ Uram egy pár brillant gyűrűt és fülönfüggőt keres a’ mátkájának, kért, hogy szóllanék eránta Sóg’ Urammal; fogadja hogy olcsóbban senkinél nem vásárolhat.

Szganarell (visszásan.) Kérem, édes Sóg’ Uram! Még elég ideje.

Gyerónimó. Mi a’ manó? mi lelte Sóg’ Uramat? honnan ez a’ nagy változás? Hiszen most merő fagy, az elébb merő tűz volt Sóg’ Uram.

Szganarell. Mi tagadás belé, édes Sóg’ Uram, nagy hánykódás köztt vagyok. Mert, csak képzelje-el Sóg’ Uram, mit álmodtam az éjjel. Sóg’ Uram mosolyog? én is mindég nevettem, míg nyakszirten nem kapott a’ szerencsétlenség; de képzelje-el bár Sóg’ Uram, ma! éppen ma! ez nincs ok nélkűl. Úgy tetszett, édes Sóg’ Uram, hogy egy nagy vizen voltam, egy nagy vizen, ’s hát egyszer egy felette nagy szél kerekedik, ’s a’ csolnak, a’ mellyen voltam, így hánykódott velem, így ni, így, édes Sóg’ Uram, hogy azt gondoltam minden szempillantásban, hogy most mindjárt a’ halál torkába… Sóg’ Uram megint mosolyog, pedig –

Gyerónimó. Édes Uram Sóg’ Uram, Szganarell Uram, nekem nincs időm kihallgatni a’ Sóg’ Uram álmát; ’s osztán, hogy igazán meg is valljam, én az álomfejtéshez nem is igen értek. Hanem minthogy a’ dolog olly nagy szeget ütött a’ Sóg’ Uram fejébe, azt tanácslanám, hogy keresse-fel Sóg’ Uram azt a’ két nagy tudományú Doctor Urat, a’ kik itt laknak ím’ a’ szomszédba. Minthogy két ellenkező Oskolához tartoznak, nem fog ártani kihallgatni mit mond eggyike is, másika is; ’s azt választhatja Sóg’ Uram, a’ mit jobbnak ítél. Én csak a’ mellett maradok, a’ mit mondottam. No, Isten’ hírével, édes Sóg’ Uram. Sok szerencsét a’ Bölcsek’ tanácsához! (el)

Szganarell. Jól beszéll. Megnézem mit mondanak. Megesne belé, ha még ez a’ két Tudós sem tudna eligazítani.

Doctor Pancratius (a’ felé fordúlva, a’ merre bejött.) Ked eggy ostoba, egy tudatlan, egy baland.

Szganarell (benyitja a’ más ajtót ’s meghökken; magában.) A’ mint látom, ide rossz órába’ jövék.

Doctor Pancratius (még mindig az első ajtó felé.) Igen is, baland Uram, én kednek megmutatom Aristotelesből, a’ philosophusoknak philosophusából, hogy kednek nincs esze, hogy ked a’ crassissima ignorantiába versál, hogy ked szamár, ló, hogy ked vakondok a’ ki semmit nem lát, hogy ked ökör, per omnes modos et casus imaginabiles.

Szganarell (magában.) Nagyon megharagítá valaki.

Doctor Pancratius. Philosophálni mérészel a’ barom, pedig a’ legelső elementumait sem érti a’ rationálásnak.

Szganarell (magában.) Haragjában nem látja hogy vendég van a’ háznál. Megszóllítom. Alázatos szolg–

Doctor Pancratius. Ez a’ Philosophiának minden tartományaiban condemnabilis propositio.

Szganarell (magában.) Úr Isten, ki tört borsot az orra alá? Hiszen –

Doctor Pancratius. Te marha! bolondabb vagy a’ Buridán’ szamaránál. Toto coelo, tota via aberras.

Szganarell. Meg kell szóllítanom; úgy osztán csak meglát. Alázatos szolgája az Úrnak Doctor Uramnak.

Doctor Pancratius. Szalgája! Szalgája!

Szganarell. Követem az Urat Doct –

Doctor Pancratius (megint a’ maga szege felé fordúlván.) Nem látod é, barom, arkádiai barom, mit csináltál? hogy a’ syllogismusod syllogismus in balordo.

Szganarell. Kérem alázatosan –

Doctor Pancratius. A’ Májorod esztelen, a’ Mínorod baland; a’ conclusiód absurdum.

Szganarell. Rég olta várom –

Doctor Pancratius. Készebb vagyok megpukkanni, mint azt vallani, hogy rectumod van; ’s az utolsó csepp tinntámig vítatom a’ thésisemet.

Szganarell. Szabad é valaha már –

Doctor Pancratius. Defendam pugnis, calcibus et rostro.

Szganarell. Uram Philosophus Uram, szabad é tudakoznom, mi haragította-meg ennyire az én Uramat?

Doctor Pancratius. Á, édes Szomszéd Uram, hozt’ Isten! hozt’ Isten! – – Egy szörrnyű dolog! a’ legigasságosabb dolog, édes Szomszéd Uram!

Szganarell. Mi még is?

Doctor Pancratius. Imhol egy ignoráns, egy tyro, egy csúfos, eggy erronea, eggy execrabilis propositiót mert ellenem vítatni.

Szganarell. Kérhetném é az Urat Doctor Uramat, hogy eggy illy tudatlan emberkével mint én vagyok –

Doctor Pancratius. Á, édes Szomszéd Uram, Szganarell Uram, az Úr’ örökébe Pogányok jöttek, ’s a’ világ eggy universalis corruptióba süllyedt. Zabolátlan licentia regnál mindenütt, ’s a’ Felsőség és az Elöljárók, kik a’ végre vagynak felállítva az Úrtól, hogy a’ jó ordót feltartsák, bízvást meghalhatnak szégyenletekben, hogy eggy illy intolerabile scandalumot, eggy illy eltűrhetetlen botránkozást büntetetlen hagynak.

Szganarell. Hogy’ hogy’?

Doctor Pancratius. Avvagy nem irtóztató, nem égre kiáltó vétek é elnézni, hogy eggy ökör pu-bli-cé ezt meri mondani: forma petasi, a’ formája a’ kalapnak?

Szganarell. Hogy? mi?

Doctor Pancratius. Én azt mondom, ’s kész vagyok halálig vítatni, hogy így kell mondani: a’ figurája a’ kalapnak, nem pedig a’ formája. Ugyan is a’ figura és forma köztt az a’ külömbség, hogy a’ forma est dispositio externa corporum animatorum; a’ figura pedig est dispositio corporum inanimatorum. ’S minthogy már a’ kalap corpus inanimatum, a’ mint azt minden vallja, természetesen következik, hogy nem ezt kell mondani annak dispositio externájáról forma, hanem ezt figura. (az első ajtónak fordúl.) Igen is, baland Uram, tanúljon ked Doctor Pan-cratiustól úgy szollani a’ hogy’ Arisztoteles kívánja, ’s hányja-fel ked az ő immortalis munkáit, ’s így fogja találni in Capite de Qualitatibus.

Szganarell (magában.) Ha azt nem hivém hogy a’ fejét fakasztotta-bé valaki! (a’ Doctorhoz.) Uram Doctor Uram, felejtse-el az Úr az eb a’ párája formáját figuráját! Azért akarám –

Doctor Pancratius. Olly haragba vagyok, hogy nem találom helyemet.

Szganarell. Kérem az Urat, hagyja a’ formát formának, a’ kalapot kalapnak. Valami fontos dologban akarám –

Doctor Pancratius. Az ökör! a’ szamár! a’ barom!

Szganarell. Csendesedjen, kérem. Azt akarám –

Doctor Pancratius. A’ tudatlan! a’ baland!

Szganarell. Éj, kérem az Urat –

Doctor Pancratius. Illy absurdumot merni mondani!

Szganarell. No, nincs esze ’s vége! Hanem már most –

Doctor Pancratius. A’ mi e diametro ellenkezik az Aristoteles’ tanításaival.

Szganarell. Az Úrnak igazsága van. De –

Doctor Pancratius. És minő nyilván mondja ezt! minő világosan!

Szganarell. Igazsága van az Úrnak. (A’ Doctor’ ajtaja felé fordúlván.) Ked másik egy bolond, eggy esztelen, egy tudatlan haszontalan szemtelen fecsegő. Érté ked, halljaked? – No, Uram Doktor Uram, látja az Úr hogy neki megadtam derekasan; ezzel megelégedhetik; hanem már most kérem, hallgassa az Úr a’ mit mondok. Bizonyos igen fontos dologba vagyon szükségem az Úr segedelmére; kérem, éltessen barátságos tanácsával. A’ dolog az, hogy én el akarom hagyni a’ nőtelen életet, meg akarok házasodni, hogy házi gondjaimat a’ hogy’ Isten és az Anyaszentegyház parancsolják, egy hűséges társsal megosszam. A’ személy szép, fiatal, igen igen jól-nőtt, nekem felette tetszik, ’s magának is van kedve hozzá. Az atyja már ide ígérte; de hogy megvalljam, félek, hogy ha elveszem, ez a’ szép fiatal jól-nőtt feleség ollyan eggy bajt húz rám, a’ mit az ember nem igen örömest panaszol másnak. Már most tehát kérem az Urat Doktor Uramat, hogy minthogy az Urat a’ bölcseség’ sáfára felruházta ésszel, értelemmel, tudománnyal, szólljon hozzá mint Philosophus, ’s mondja-el, mi csináló legyek?

Doctor Pancratius. Minekelőtte azt engedjem-meg, hogy jól mondódik forma petasi, kész vagyok azt engedni-meg, hogy datur vacuum in rerum natura, és hogy Doctor Pancratius eggy idióta.

Szganarell. Hordja-el a’ patvar az emberét! – Uram Doktor Uram, az éppen nem szép dolog, hogy az Úr ki nem hallgatja az embert. Imhol kőzel eggy órája, hogy beszéllem mi bajom, ’s az Ur megint azt a’ szabom kalapját emlegeti.

Doctor Pancratius. Követem Kelmedet, igen nagy haragba’ vagyok.

Szganarell. Azt veszem észre; de hamarább elmúl, ha egy kevéssé rá hallgat az Ur Doctor Uram a’ mit az ember mond.

Doctor Pancratius. Tessék hozzá fogni; hallgatom.

Szganarell. Mivel látom, hogy eddig nem igen hallgatta –

Doctor Pancratius. Mindeneknek előtte azt akarom tudni, hogy micsoda nyelvvel tetszik élni a’ dolog’ előadásában?

Szganarell. Micsoda nyelvvel?

Doctor Pancratius. Igen is.

Szganarell. Ebavattát! azzal, a’ mit a’ számba’ hordok; hiszen csak nem kívánja talám Doktor Uram, hogy a’ szomszédomét kérjem kölcsön.

Doctor Pancratius. Ah tudatlanság! Azt értem, melly nemzetnek nyelvével, beszédével, szavaival, melly idiomával fog velem szóllani.

Szganarell. Úgy? már a’ más!

Doctor Pancratius. Olaszúl fog?

Szganarell. Gutát!

Doctor Pancratius. Ánglusúl?

Szganarell. Ah!

Doctor Pancratius. Spanyolúl?

Szganarell. Nem.

Doctor Pancratius. Görögűl?

Szganarell. Nem.

Doctor Pancratius. Zsidóúl?

Szganarell. Nem.

Doctor Pancratius. Syriain?

Szganarell. Nem.

Doctor Pancratius. Arabszon?

Szganarell. Nem.

Doctor Pancratius. Koptain?

Szganarell. Nem.

Doctor Pancratius. A’ Szanszkritton?

Szganarell. Nem.

Doctor Pancratius. Hát talám csak a’ mit a’ dajkájától tanúlt?

Szganarell. Mintha bizony –

Doctor Pancratius. Értem! értem! Jöjjön Kelmed hát erre az oldalra, mert ez a’ fülem a’ scientifica és externa lingvákra van destinálva; ez a’ másik pedig holmi culinárékra és az anyaira.

Szganarell (magában.) Mennyi ceremóniákat nem kívánnak ezek a’ Philosophusok, a’ patvar szálljon a’ parókájokba!

Doctor Pancratius. Ne tőltsük hát haszontalan’ az időt, szólljon Kelmed, mit akar előmbe terjeszteni.

Szganarell. Az Úr Doktor Uramnak útbaigazítására volna egy bizonyos nagy dologban szükségem.

Doctor Pancratius. Ah! ah! Valami szövevényében a’ Philosophiának, úgy é?

Szganarell (félig elfojtott bosszankodással.) Megint az az ebterengette Philosophiája.

Doctor Pancratius. Azt akarja talám tudni Szomszéd Uram Szganarell Uram, ha a’ substantia és az accidens terminus synonimicus é vagy aequivocus, in relatione ad ens?

Szganarell. Dehogy akarom, dehogy akarom! Az én dolgom –

Doctor Pancratius. Ha a’ Logica scientia é vagy ars?

Szganarell. Menkőt azt!

Doctor Pancratius. Ha az ő objectuma az elmének három operatziója é, vagy csak a’ harmadik?

Szganarell. Nem is azt! Azt mondja-el az Úr –

Doctor Pancratius. Ha tíz categoria van é, vagy csak eggy?

Szganarell. Nem azt; hanem hogy –

Doctor Pancratius. Vagy talám hogy a’ conclusio a’ syllogismusnak valóságára tartozik é?

Szganarell. Poklot!

Doctor Pancratius. Ha a’ bonum’ essentiája az appetibilitásba van é, vagy a’ convenientziába’?

Szganarell. Azt még, azt!

Doctor Pancratius. Ha a’ bonum reciprocum é a’ finis-szel?

Szganarell (kifakadva.) Ah! ki ment-meg –

Doctor Pancratius. Ha a’ finis bennünket az ő realis esse-je által indít é, vagy az ő intentionalis esse-je által?

Szganarell. Nem, nem, nem, nem, nem! hordja-el az ördög a’ sok esséjét, nem!

Doctor Pancratius. Magyarázza-meg hát az Úr, mit akar; mert ha nem szóll, én nem fogom kitalálhatni, mi baja.

Szganarell. Magyaráznám, de hiszen az Úrnál nem jöhet az ember szóhoz. (mind a’ kettő szóll.) Az én kétségem, a’ mi miatt ide jöttem, abból áll, ha megházasodjam é? ha elvegyek é egy bizonyos leányszemélyt? Az atyja ugyan már ide adta, ’s a’ leány sem idegen; de nem szeretnék úgy járni hogy –

Doctor Pancratius (nem gondolván hogy Szganarell már beszélli a’ baját.) A’ nyelv és a’ beszéd azért vagyon adva az embernek, hogy általok a’ maga gondolatjait másokkal közölje; ’s valamint hogy a’ gondolatok képei a’ dolgoknak, úgy viszont a’ beszéd képe a’ gondolatoknak. (Szganarell bosszankodva kapdos a’ Doctor’ szájához, ’s be-benyomja azt, de Doctor Úr azonnal pergeti a’ nyelvét, mihelytt amaz tágít a’ kezével.) De ezek a’ képek abban külömböznek egyéb képektől, hogy minden egyéb kép külön dolog a’ maga origináljától, mellyet előád: a’ beszéd ellenben magába zárja az originálját; mivel a’ beszéd nem egyéb, hanem valami külső jel által kimagyarázott gondolat. Honnan az következik, hogy ki minél többet beszéll annál többet, és így annál jobban is gondolkozik. Magyarázza ki tehát Kelmed, Szganarell Uram, már most a’ maga gondolatját a’ beszédnek segedelmével, melly minden külső jelek között a’ legérthetőbb jel.

Szganarell (a’ más szobába kergeti a’ Doctort, ’s reá vonja az ajtót, hogy ne lármázhasson.) Hogy a’ lánczos lobogós fergeteg szálljon beléd eb a’ lelke vén komondora!

Doctor Pancratius (belőlről.) Haszontalan! a’ beszéd animi index et speculum. – (ki-kiüti a’ fejét.) Az eggy olly tűkör, melly a’ legrejtettebb titkait is felfedi előttünk az emberi elmének; ’s minthogy Kelmed fel van ruházva mind a’ rationandi mind a’ loqvendi facultással, miért nem fog, kérem, azt magyarázni előttem, a’ mi mind eddig elméjének mélyjébe vagyon elrekesztve?

Szganarell. Szívesen magyaráznám, de hiszen Doctor Uram miatt lehetetlen szóllanom.

Doctor Pancratius. Készen vagyok hallgatni, csak mondja kelmed.

Szganarell. A’ dolog, Uram Doctor Uram, tehát az, hogy –

Doctor Pancratius. De kérem Kelmedet, beszélljen kevés szóval.

Szganarell. Jó!

Doctor Pancratius. Kerűlje a’ prolixitást.

Szganarell. Hadd kezdem-el hát.

Doctor Pancratius. Félre minden circumlocutiókkal, minden ambágesekkel.

Szganarell (bosszankodván, hogy nem szóllhat, egynehány könyvet kap-fel, hogy velek a’ Doctor’ fejét betörhesse.)

Doctor Pancratius. Micsoda vakmerőség ez! minémű balandság! A’ helyett hogy szóllana, agyon akar verni a’ könyveimmel! Hiszen Ked még balandabb mint az, a’ ki azt vítatá, hogy a’ kalap’ külső dispositióját formának kelletik mondani; ’s avvagy nem tudja é Ked, kivel van dolga? Nem én vagyok é Doctor Pancratius, Artium Liberorum Magister Philosophiae Juris utriusque et Medicinae Doctor?^*

Szganarell. Éjha!

Doctor Pancratius. A’ sok királyi tudós Társaságoknak nagy érdemű Tagja; nagy fénye a’ homályba rejtező Aristotelica Oskolának; érdemes maradéka Thomas Aquinasnak, Janus Scotusnak, Paracelsusnak. (járkálva ’s kezét hányva vetve.) Grammaticus, Poëta, Rhetor, Mathematicus, Historicus, Polyhistor, Opticus, Hydraulicus, Architectus, Mechanicus, Physicus, Cosmographus, Geometra, Astronomus, Astrologus, Cheiromanta, Necromanta ’s a’ többi, ’s a’ többi, ’s a’ többi.

Szganarell (magában.) Köszvény hasgassa-meg kezét lábát az ebugatta Tudósának! Ugyan megtetszik, hogy ollyan sokbeszédű Mester’ oskolájába’ tanult, mint az a’ bomlott Aristoteles. Ehhez a’ másikhoz kell beszóllanom; ez talám nem lessz olly zeherje, olly goromba.

Doctor Marphurius. Mit tetszik parancsolni, Uram Szganarell Uram?

Szganarell. Ah Uram Doktor Uram, az Úr’ tanácsára volna bizonyos nagy és siető dologban szükségem, ’s azért jövök az Úrhoz. (Magában.) Nem mondám? no, ez emberem! e’ miatt bátran beszéllhetek.

Doctor Marphurius. Mindeneknek előtte egy kis barátságos intést, édes Szomszéd Uram! hagyja-el az Úr azt a’ hibás szóllást, a’ hogy a’ tudatlan község beszéll, és a’ melly bő kútfeje minden emberi megtévedéseknek. Az én Philosophiám úgy kívánja, hogy ne enunciáljunk semmi propositio decisivát, hogy mindenről cum dubitatione szólljunk, hogy ítéleteinket mindég felfüggesszük. Minekokáért ne mondja az Úr azért jöttem. hanem úgy tetszik hogy jöttem.

Szganarell. Úgy tetszik?

Doctor Marphurius. Igen!

Szganarell. Eb az ingem, méltán tetszik, mert úgy van!

Doctor Marphurius. Az nem conseqventia; ’s megtörténhetnék^* hogy úgy tetszene az Urnak, és még sem volna úgy.

Szganarell. Ah, ah! ’s hát nem igaz, hogy ide jöttem?

Doctor Marphurius. Az még kérdést szenved; ’s a’ ki bizonyos akar lenni a’ maga lépéseiben, szükség hogy minden eránt kétséget csináljon magának.

Szganarell. Egeknek egei! hát nem vagyok itt? hát nem beszéll az Úr velem?

Doctor Marphurius. Nekem ugyan úgy tetszik, hogy az Úr itt van, ’s hogy szóllok az Úrral; de az még nem szintén bizonyos.

Szganarell. Mellyíkünk evett gombát? Az Úr kötődik velem. Imé én itt állok, az Úr meg itt áll, ’s szépen látjuk egymást, ’s az ebugatta tetszikének itt közöttünk semmi dolga. Kérem az Urat, hagyjon békét az eszetlen szőrszálhasogatásnak, ’s szólljon ahhoz a’ mit mondok. Azt akarám jelenteni, hogy megházasodni eredt kedvem, ’s egy derék –

Doctor Marphurius. Azt én nem tudom.

Szganarell. Mondom az Úrnak.

Doctor Marphurius. Meglehet; az az Úr’ dolga.

Szganarell. A’ személy szép és fiatal –

Doctor Marphurius. Meghiszem.

Szganarell (rövid bosszankodó hallgatás után.) Ha jól teszem é ha elveszem, vagy rosszúl?

Doctor Marphurius. Megválik.

Szganarell (magában.) Imhol a’ más muzsika! (a’ Doctorhoz.) Ne izéljen az Úr! azt akarom tudni, ha jól teszem é hogy elveszem azt a’ személyt a’ kiről szóllok?

Doctor Marphurius. Vagy jól, vagy nem.

Szganarell. Tehát ne vegyem-el?

Doctor Marphurius. Azt én nem mondom.

Szganarell. Kérem szépen az Urat, feleljen a’ hogy illik.

Doctor Marphurius. Úgy akarok.

Szganarell. Nekem a’ személy nagyon tetszik –

Doctor Marphurius. Az jó!

Szganarell. Az atyja ide ígérte –

Doctor Marphurius. Annál jobb!

Szganarell. Elvegyem é, ne é? mert félek, hogy sok ember lessz sógorommá.

Doctor Marphurius. Az nem lehetetlen.

Szganarell. Szólljon hozzá Doktor uram, jó lessz é elvenni?

Doctor Marphurius. A’ mint a’ koczka vetendi.

Szganarell. De mit csinálna az Úr, ha nekem volna?

Doctor Marphurius. Biz’ én nem tudom.

Szganarell. Hát mivel ereszt-el magától? mit tanácsol hogy csináljak?

Doctor Marphurius. A’ mi tetszik.

Szganarell. Királyoknak királya, mit csináljak? hiszen még megbolondúlok közttök!

Doctor Marphurius. Én megmosom a’ kezemet.

Szganarell. Hordjon-el a’ manó, ördög tördelte vén gubanczos ebe! várd rá, te nekem más kótából fogsz mindjárt ugatni. (öszvebotozza a’ Doctort.)

Doctor Marphurius. Jaj, jaj, jaj!

Szganarell. Nesze, hogy a’ menkő szekermenczezzen-meg, másszor beszéllj úgy, a’ mint illik, ha szépen szóllanak hozzád.

Doctor Marphurius. Micsoda gazság, micsoda irtóztató hatalmaskodás ez! egy Philosophust botozni-meg! illy irgalmatlanúl botozni-meg egy Tudóst!

Szganarell. Uram Tudós Uram, mindeneknek előtte egy kis barátságos intést; hagyja-el az Úr azt a’ hibás szóllást, melly bő kútfeje minden emberi megtévedéseknek. Minden eránt kétséget kell csinálnunk, ’s ne azt mondja Tudós Uram, hogy én az Urat megvertem, hanem hogy az Urnak úgy tetszik, mintha az Urat megvertem volna.

Doctor Marphurius. Takarodjon Ked előlem, én egyenesen a’ Bíróhoz megyek, ’s elégtételt kérek eggy illy hallatlan gazság miatt.

Szganarell. Én megmosom a’ kezemet.

Doctor Marphurius. Hátamon a’ bizonyság.

Szganarell. Meglehet; az az Úr dolga.

Doctor Marphurius. Ked, Ked kínzott-el így.

Szganarell. Az nem lehetetlen.

Doctor Marphurius. Börtönbe dugatom Kedet.

Szganarell. Megválik.

Doctor Marphurius. Megtanítom Kedet, hogy kell a’ Philosophiát és a’ Philosophia’ oszlopait tisztelni. (el.)

Mi a’ guta két eszeveszett Tudós ez? imhol bottal sem tudok szót venni belőlök, ’s éppen olly okosan mégyek-el, a’ mint ide jöttem. Mihez fogjak? hol leljek tanácsot? Soha ember így fel nem akadt. – Brávó! imhol hoz a’ gonosz két czigány dadát; szerencsét mondatok velek magamnak.

Szganarell. Dada, tudsz é szerencsét mondani egy szegény megszorúlt házasúlandó legénynek? de vigyázz’ a’ lelkedre, igazat mondj.

Az eggyik. ’S úgy kimondom, ídes szép Urfi Uram, úgy kimondom, mintha csak éppensígesen a’ tíkerbűl nízníd.

A’ másik. Csak a’ tinyered’ mutassd, ídes szíp Urfi Uram, ’s tígy vagy egy forintocskát bele.

Szganarell. Nesze, More; ’s ha jót mondassz, még eggyet kapsz áldomásúl; de beszéllj igazat.

Az eggyik. Urfi Uracskám, egy szíp puha fejír markod van, ídes Urfi Uracskám; egy szíp puha fejír markod.

A’ másik.^*

Szganarell[A nyilvánvaló elírást A’ másikra emendáltuk.]

Egy szép puha fejír markod, ’s te míg egyszer nagy szerencsít csinálsz ezzel a’ szíp puha fejír marokkal.

Az eggyik. Ma hónap egy szíp gömbölyű fiatal menyecske felesíged lessz, ídes szíp Urfi Uracskám.

Szganarell. Ejnye ebszántotta tátasa, ezt ugyan derekasan kitalálá!

A’ másik. ’S hát nem montam? eggy ollyan szíp felesíged, mint a’ szakasztott pinkesti rózsa.

Az eggyik. Az egísz világ fogja irígyleni, ollyan szíp lessz.

A’ másik. Messze fődrűl fog hozzád járni miatta a’ sok gavallér.

Szganarell. No, no, ne olly bőven a’ sok szerencsét, én beérem kevesebbel is. Azt mondjátok-meg, ha fog é szeretni? ha nem lessz é sok sógorom?

Az eggyik. Sok sógorod?

Szganarell. Igen.

A’ másik. Sok sógorod?

Szganarell. Igen, igen! ha nem lesznek é sógoraim?

Az eggyik. Minek a’ sógor? Sógor nem, csak sok jó barát.

A’ másik. Sok víg vendíg.

Szganarell. Patvar hordja-el a’ varjú dámáit, még bizonytalanabb vagyok mint voltam. Törik szakad, tudnom kell mit várhatok magamra. – Annyit hallom emlegetni azt a’ garbonczás deákot, a’ ki a’ Thüjllerie mellett lakik. Bár csak rá tudnám venni magamat, hogy kiálljam azt az ördögkarikát. – De imhol látok valamit, a’ mi régen viszketteti a’ homlokom’. Kilesem mit mondanak; talám se dadákra, se bűbájosra nem lessz szükség.

Likasztes. Hogy higyjem én azt, szép Doriméne, illy sokszori esküvések után?

Doriméne. Látja az Ur, hogy véle kéntelen vagyok.

Likasztes. ’S még ma megy véghez?

Doriméne. Még ma!

Likasztes. Ah, hidjünk osztán annak az állhatatlan csalárd nemnek, melly a’ legszentebb esküvéseket is illy hamar szélnek ereszti!

Doriméne. Én eresztem? Mentsen-meg attól a’ szerelem! Én az Urat szint olly híven szeretem most is, ’s ezután is, mint mindég ezelőtt. Ne busúljon az Úr. Hogy ehhez a’ vén medvéhez megyek, az az Úrnak semmit nem árt. Mit tudtam tenni? ő gazdag, én szegény vagyok, pedig pénz nélkűl felette rosszúl él az ember ezen a’ világon; ’s osztán már lehetetlen volt tovább kiállanom azt a’ rabforma életet az atyám’ házánál. Bízza rám magát az Úr egészen; minket semmi hatalom nem szakaszthat-el egymástól; ’s az én medvém hat hét holnap alatt kimormogja magát; meglássa az Úr félesztendő múlva gyászt fogok hordani. (észre veszi Szganarellt.) Az Úr itt? éppen az Úr felől beszéllek ezzel a’ kedves régi barátommal; azon a’ szerencsén örvendünk mindketten, a’ mellyet reám ez a’ mai nap hoz-fel.

Likasztes. Engedje-meg az Úr eggy ismeretlen tisztelőjének, hogy magát az Urnak becses barátságába ajánlhassa, egyszersmind pedig ezen szerencsés öszvekelésen támadott szíves örömét jelenthesse. Kisasszony, kedves barátném, méltóztassék üres compliment gyanánt nem venni, ha azt mondom, hogy ennek az Úrnak érett lelket mutató arczúlatja azt ígéri, hogy a’ Kisasszony szerencsésebben nem választhatott, és hogy benne olly szeretetre méltó férjet talált, a’ millyet ritkán lát a’ világ. A’ mi engemet illet, szíves örvendésemet azon fogadással fejezem-bé, hogy előttem minden alkalmatosság nyereség gyanánt lessz, a’ mellyben az Úr eránt való új de hív és tantoríthatatlan barátságomnak, tiszteletemnek, buzgóságomnak valamelly jelenségét adhatandom.

Doriméne. Szaván fogom az Urat mind a’ magam’, mind a’ kedves férjem’ nevében, ’s kérem, hogy a’ mi idejét házán kívűl tőltheti, áldozza a’ mi gyönyörködtetésünknek.

Szganarell. Imé, jól laktam a’ házassággal! Mi a’ követ kezdjek? Bolond tettem már is sok pénzembe kerűlt, de ha még egyszer ennyibe kerűl is, kivájom magamat a’ kezekből. Most még csak pénz; akkor osztán pénz is, becsűlet is, nyugodalom is. – Hadd menjek az atyjához; kimondom neki nyilván és világosan, hogy tegye a’ hová akarja, adja a’ kinek tetszik, de én veje nem leszek.

Alkantor. Hozta Isten, édes fiam Uram!

Szganarell. Alázatos szolgája az Úrnak.

Alkantor. Fiam Uram, a’ mint látom, nehezen várja az estvét. Csak ne olly hevesen, édes fiam Uram! annak idejébe’ majd itt lessz az is. Most jövök a’ szakácsoktól, a’ vacsora derekasan készűl, a’ muzsikusok már itt vannak, a’ leányom pedig éppen most űl a’ fodorító’ keze alá.

Szganarell. Sőt inkább szégyennel és átallással vagyok kéntelen megvallani, hogy éppen ellenkező gondok hoznak ide. Eléggé sajnálom, de mit tehetek róla?

Alkantor. Mi baj?

Szganarell. Mondom, édes Uram Alkantor Uram, hogy szívemből lelkemből sajnálom: de hálá Istennek hogy ez a’ gondolat még ollyankor szállott-meg, mikor még a’ lépést nem késő vissza vonni. Miért tenném magamat is, az Ur’ leányát is örökre szerencsétlenné?

Alkantor. Nem értem, édes fiam Uram; szólljon világosan.

Szganarell. Hadd mondom-el hát. – Édes Uram Alkantor Uram, való, én az Úr leányát megkértem, ’s az Úr azt nekem ide adta. De magamba szállottam, megfontoltam a’ dolgot minden oldaláról, ’s látom, hogy a’ házasság teljességgel nem nekem való portéka. Kérem az Urat, ne vegye megbántásnak, hogy szavam’ vissza vonom. Ne tegyük egymást szerencsétlenekké. A’ Kisasszony talál kérőt a’ mennyit akar, szebbet, jobbat, fiatalabbat, gazdagabbat, mint én. Még most nem késő. Adjuk-vissza egymásnak a’ gyűrűt.

Alkantor. Haszontalanságok! mit teszen az? az én leányom megelégszik az Urral a’ hogy’ találja. Meglássa fiam Uram, fiam Uramék igen szerencsésen fognak eggyütt élni.

Szganarell. O ha tudná, édes Uram Alkantor Uram, micsoda komor óráim vannak igen gyakorta. A’ Kisasszony valóságos mártir lenne körűlttem.

Alkantor. Az én leányom az én házamnál megtanúlhatta annak akaratjához alkalmaztatni magát, a’ kitől függ. Verje-ki fiam Uram a’ fejéből az ollyan haszontalan tűnődéseket.

Szganarell. De még azt is ki kell vallanom, hogy rám néha valami titkos nyavalya jár. A’ kisasszony belém fog útálni miatta, ’s –

Alkantor. Hagyja-el, fiam Uram; hagyja-el! a’ becsűletes asszony soha sem útál a’ férjébe.

Szganarell. Édes Uram, Alkantor Uram, látom hogy nem enged az én okaimnak, és így kérelemhez fogok; kérem az Urat, Alkantor Uramat, szánja-meg hánykódásomat, ne tegyen se engemet, se kedves gyermekét szerencsétlenné! Mind a’ ketten azok lennénk.

Alkantor. Ej fiam Uram, fiam Uram! be hamis eggy ember fiam Uram! Most csak próbára akar vonni hogy mit mondanék az illyen kötekedésre. De ímé kimondom, hogy készebb vagyok elveszni, mint azt nézni hogy a’ leányom fiam Uramtól elálljon.

Szganarell. Mentsen-meg az ég attól a’ gondolattól, hogy én az Urat próbára akarjam vonni. Igazán kérem az Urat, igazán! vegye vissza az Ur a’ gyűrűt tőlem.

Alkantor. Ist’ őrizz tőle! En őtet oda ígértem fiam Uramnak, ’s már most heted hét országról is jöhet a’ világ’ fejedelme, az én szavam ugyan meg nem kapja.

Szganarell. Köszönöm alázatosan azt a’ nagy becsűletet, a’ mellyet vele az Úr nekem teszen: de látván, hogy világosabban kell szóllanom, hogy elérjem a’ czélomat, ímé kimondom az Úrnak nyilván, hogy én az Úr’ veje nem lehetek, és nem is leszek.

Alkantor. Kicsoda? – az Úr?

Szganarell. Én! én!

Alkantor. ’S az okát, ha szabad tudnom?

Szganarell. Az már maga is elég ok reá, hogy a’ házasság nem illy koros embernek való; ’s osztán a’ jó gyermek örömest követi a’ szüléi’ példáját; nekem, édes Uram Alkantor Uram mind az apám, mind a’ nagy-apám, mind annak az apja meg’ nagyapja, nőtelen akart meghalni; ha tehát meggondolom –

Alkantor. Várjon az Úr! Az akarat szabados, ’s én nem vagyok az az ember, a’ ki a’ más tetszésén erőszakoskodni akarjak. A’ gyűrű ugyan meg van váltva, ’s a’ lakadalomra minden készen van: de ha más ész ütötte az Urat, nézzük-meg, ha fordíthatunk é a’ dolgon? Kevés idő múlva hírt hozok róla az Úrnak. (el.)

Szganarell. A’ dolog sokkal jobban megy’ mint reménylettem. Boldog Istók, micsoda szerencsetlenségbe akarám elmeríteni magamat! csaknem öszverogyok ha elgondolom. Megkeserűltem volna én a’ szép-asszony feleséget. De imhol a’ fija; nyilván ő hozza a’ választ.

Alcídász (a’ legnyugodtabb hanggal.) Alázatos szolgája.

Szganarell. Hozta Isten az Urat, Uram Alcídász Uram!

Alcídász (mindég az előbbi csendes hanggal.) Úgy értem, Uram, az atyámtól, hogy az Úr megmásolta a’ szavát, ’s itt akarja hagyni a’ húgomat.

Szganarell. A’ dolog, Uram, nincs másképpen; sajnálom tiszta szívemből: de ha meggondoljuk, jobb hogy egymástól elálljunk, mint hogy mind a’ ketten szerencsétlenekké tegyük magunkat; pedig az bizonyosan meglenne.

Alcídász.

Szganarell. Mondom, édes Úr, hogy felette sajnálom; ’s kész volnék –

Alcídász. Semmi, semmi! (két szál kardot prezentál Szganarellnek.) Tessék, kérem, választani.^*

Szganarell. A’ mellyíke tetszik?

Alcídász. Igen is, Uram! csak hamar, hamar.

Szganarell. Mi a’ gutának?

Alcídász. Uram, minekutánna az Úr jónak leli vissza vonni a’ húgomnak adott szavát, reménylem jó neven veszi azt a’ kis complimentet, a’ mit az Úrnak vele teszek.

Szganarell. Mi? mi? mit akar az Úr?

Alcídász. Más valaki nagy lármával, szitokkal jönne az Úrra, hányná vetné magát, gorombáskodna, de mi jó barátok vagyunk, ’s úgy vetünk véget a’ dolognak, a’ hogy jó nevelésű emberekhez illik. Imé csak azért jövök, hogy az Urat barátságosan egy kis szívszurkálásra invitáljam.

Szganarell. Köszönöm az Úr jó akaratját, de vele nem élek.

Alcídász. Kérem az Urat, ne izgágálkodjon; válaszszon hamar; nincs időm.

Szganarell. Alázatos szolgája az Úrnak; nekem semmi kedvem a’ szívemet szurkáltatni; az Úr pedig bízvást szurkáltathatja miattam a’ magáét, ha tetszik.

Alcídász. Uram, a’ dolog elkerűlhetetlen, azt az Úr maga is látja, mire való ez a’ garázdaság? Kérem még egyszer, valasszon hamar; nincs időm sokat múlatni.

Szganarell. Nem választom én sem eggyikét sem másikát.

Alcídász. Az Úr nem választja?

Szganarell. Nem én bizony!

Alcídász. Igazán nem?

Szganarell. Teljességgel nem! és sem most nem, sem soha nem!

Alcídász (jól elpufogtatván a’ Szganarell hátát.) Legalább azzal nem vádolhat az Ur hogy nem adtam-meg az egész becsületét; tudja az Úr, hogy a’ regula így kívánja. Az Úr megmásolja a’ szavát; én az Urat kardra hívom; az Úr nem fogadja-el a’ hívást, ’s én az Urat megbotozom; ez mind a’ régula szerint megy’; ’s az Úr becsűletesebb ember hogysem azt mondhatná, hogy vétettem a’ procedúrában.

Szganarell (magában.) Mi ördög ember ez?

Alcídász. Siessünk, Uram, siessünk; tessék választani.

Szganarell. ’S még is?

Alcídász. Uram, én nagy ellensége vagyok az ízetlenségeknek. de nincs más mód, vagy kardot kell választani, vagy szavát állja az Úr.

Szganarell. Uram, nem tehetem se eggyikét, se másikát.

Alcídász. Tréfán kívűl?

Szganarell. Mondom hogy nem.

Alcídász. Követem tehát alázatosan – (a’ Szganarell háta ismét pufog.)

Szganarell. Jaj! jaj! jaj!

Alcídász. Uram, véghetetlenűl sajnálom, hogy kéntelen vagyok erre fakadni, de mit tudok tenni mást? Vagy kardra kél az Úr, vagy elveszi a’ húgomat, más mód nincs benne. (megint felemeli a’ botot.)

Szganarell. Üsse a’ kő, úgy hát inkább csak elveszem.

Alcídász. Ah Uram, örvendek tiszta szívemből, hogy az Úr barátságosan vet véget a’ dolognak, mert esküszöm, nincs ember a’ föld hátán, a’ kit úgy becsűljek, ’s el nem vihettem volna a’ lelkemen, ha az Urral ízetlenségre kellett volna szállanom. Szaladok az örvendetes hírt megvinni.

Alcídász. Édes Uram Atyám, szerencsés szempillantásba jön közzénk. Az én kedves sógorom minden erőltetés nélkűl hajlott arra, a’ mit óhajtánk, ’s már most hozzá foghatunk a’ lakadalomhoz.

Alkantor (a’ Szganarell jobbját öszve fogja a’ leányáéval.) Fogjatok kezet, gyermekeim! fogja a’ leányomét, édes fiam Uram. Hálá értte az egeknek, én megszabadúltam őrzésétől; ez a’ gond már most a’ fiam Uramé! Menjünk, űljük meg az örömét ennek a’ boldog napnak.