NÉHAI DITSŐSÉGES ÉS HALHATATLAN
EMLÉKEZETÜ
MÁSODIK LEOPOLD’
ROMAI TSÁSZÁR; NÉMET, APOSTOLI
Magyar, és Tseh Országok’ Királlya, Er-
délly’ Nagy Fejedelme’ ’s a’ t.
TEMETÉSI TISZTESSÉGÉRE
ÍRT VERSEK.
Mellyeket
E’ Nagy Felségnek Meg-tisztelésére, közönséges
Királlyi parantsolat szerint, 1792-ben, Juniusnak
harmadik napján, az Új-Tordai Templomban
rend kívül készitett gyászos temetési pompának
alkalmatosságával készítetettem, és a’ Prédiká-
tzio után ugyan-akkor a’ prédikálló-székből el-is
mondottam,A’ Magyar Kurir’ a’kori ki-nyomtatása után most
újjabban e’ Tsomóban bé-tettem.
SÍRJ, Magyar Földnek Kanahánja! gyászban,
Sírjatok, márvány-falak! Árva Házban,
Bibor és bársony-ruha porba hulljon,
’Sákba boruljon.
Gyász-napotTitánfeketével írjon,
A’ kemény Karpát repedezve sirjon:
Partot
Isterrel
Maros’árja bontson,
1Magyar Országon azIster, vagy más nével a’Duna,a’ nagyobb folyó-víz; Erdélyben pedig a’Maros.E’ két vizeket foglalom itten egyben a’ két Magyar Hazából.
Könyveket ontson.
Ölts homályt, Hármas Koronák’ arannya!
2A’ Német-Országi, a’ Magyar és Tseh Országi Koronák.
Szállj-le hamvadban Buda, Pannon’ Annya!
Váltsa víg hangját öröm-innepének
Bánatos ének.
Szörnyű jaj! tsak vólt LEOPOLD, ’s ma nintsen,
Hallgat e’ kedves nevezet bilintsen:
Lett hamar nem véltt eset’ áldozatja
Nemzetek’ Attya.
Mint Sas a’ midőn fiait repítné,
Nap felé tágas levegőn segitné;
Egy vadász nyillal ha találja mejjben,
Ejti-le helyben:
Így, halál! porban LEOPOLDot ejtéd;
Kit találsz, gyilkos tegez! el-felejtéd:
Két Hazánk’ Lelkét, Egek’ újj kegyelmét,
Népe’ szerelmét.
Mintha népének közepette lévén
Romulus,hát áll rövid élte’ révén,
Egy keringő szél szekerén fogadja,
Égbe ragadja.
3Romulusról azt hitte a’ régi Romai nemzet, hogy midőn a’ mezőn egykor a’ Romai népnek és a’ Senatusnak-is nagy egyben-gyülésben vólna, és véllek az Országnak dolgairól beszédet tartana, hirtelen egy nagy égi háború támadván, egy szélvész által az égbe fel-ragadtatott és ott az Istenek közzé számláltatott.
Egy szabad népet mikor újjra nemzett,
Jobb remény bővebb aratásra szemzett,
Fosztatánk Népünk’ nevelő kezétől,
Édes ölétől.
Most, hogy újj Reggel szemeinkbe virradt,
Gyógyítónk főzött sebeinknek irat;
Hát az Orvos nints: ’s siet im’ az estve
Gyászba le-festve.
Kétszer abrontsán nap alig került-el,
Már Sasunk, hagyván fiait, repült-el:
„El-maradj, kedves Haza! földi fészek!
„Én el-enyészek.”
Pannon és Erdélly! tudod-é, ki hólt-meg?
Újj ditsőséged’ fala hol bomolt-meg?
Josiást kedves LEOPOLDba veszténk,
Sírnak ereszténk:
4Tzélozok ama’ Juda Népének nagy ditséretű KirállyáraJosiásra. E’ vólt matériája tisztesség-tévő beszédemnek-is azon alkalmatossággal; a’ mint annak tulajdonságai, tselekedetei söt végre szomorú halála-is le-vagyon írva 2 Kir. 23: 25. egyben-vetve 2 Kron. 35: 24, 25, 26.
A’ ki nem tört, tsak javasolva hajtott,
Nem tekert a’ szó-fogadásra sajtót
Rendelésének hagyomási fönként
Mentenek önként.
Vett erőt Népén szelid eszközökkel,
Tsendes ostrommal koszorút nyerőkkel:
Tudta melly próbáltt diadalmi kéz ív,
A’ szerető szív.
Szíve lőtt, ’s vett-is diadalmat ezzel;
Úgy, de vér nélkül szeretet-tegezzel:
„Győzök én, úgymond, ölelő kezemmel,
„Engedelemmel.
„A’ repedtt nád-szál’ töredelme forrjon,
„Tsókot egy szivesbb Atya’ szája szorjon:
„Végye-fel pásztor juhait, ne húzza;
„Nyirja, ne nyúzza.
5Pastoris est tondere pecus, non deglubere, Tiberius Tsászár mondása.
„Olly határ-kő, melly vala vetve hajdon,
„Sok viszontagság de ki-bonta majdon,
„Viszsza fészkének közepibe szálljon,
„Köz jegyül álljon.”
Így viselt kormányt LEOPOLD kezében,
Készitett érdem-koronát fejében;
Birodalmával noha két telet mér,
Századokat nyér.
Egy rövid tzélban futa hoszszú pályát,
Lába vas-veszszős hatalom dagállyát,
Jó Királly’ útját mikoron futotta,
Sárba tapodta.
Talpa Népén nem tapodott kevéllyen:
„Lássa gyülőljön, tsak azomba féljen”
6Tudva vagyon Cajus Caligula R. Imperatornak veszedelmes állatása, mellyet tselekedeteinek és Életének Symbolumáúl választott:Oderint, dum metuant.Am gyülöljenek alattam-lévő Népeim, tsak féljenek tőllem.
E’ kemény mondás, vad erőszak’ étke,
Nem vala vétke.
Kintse vólt inkább maga Népe’ szíve;
7A’ Leopoldus’ Symbolumára (Sybolumáraem.) tzélozok itt-is: A Királlyoknak kintsek Hiveiknek szívek.
Bölts remek, munkás keze’ drága míve:
Melly szerint épit vala nem fövényre,
Udvari kényre.
Bástya vólt, és értz-pais a’ Nemesnek,
Font borostyánból jegyet Érdemesnek,
A’ szegénynek, hogy fekügyék alája,
Élete’ fája.
Azt, hogy Isten vólt, bizonyítja fénnye,
Jobb világ szerző keze’ téteménnye:
Azt, hogy ember vólt, bizonyítja hólta,
Por hamu vólta.
8Kivántam itt követni azt a’ Hollós Mátyás Királly Epitaphiumat, mellyet írt Ant. Thebaldus:Corvini brevis urna haec est, quem magna fatentur Fata fuisse hominem, facta fuisse Deum.
Oh kinek gyorsan siető
*siesőem.
halála
Nyíl gyanánt szivünk’ közepén talála!
Oh kit a’ földig le-nyomó keresztel
Pannon ereszt-el!
Karjaink közzé kit alig ragadtunk,
Hát tsak árnyékod marad; el-szakadtunk:
Estve jött vendég! kebelünkbe meg-hálsz,
’S reggelig el-válsz.
A’ kiben hozzánk Egek’ Attya tére,
Mutatott kintset, ’s maga viszsza-kére:
Földi leg-főbb Jót mikor oszt haszonnal,
Foszt-is azonnal,
A’ meg-esmértt Jó’ hamar el-kelése,
Tsak nagyobb bánat’ sebes öklelése:
Kedves Íz! a’ míg ajakinkra bé-hatsz,
Már keserüt hagysz.
Kostolánk mézet, de fulánkja szurdal,
Hervadott ró’sánk, de tövisse furdal
Fojtogat sebhedtt örömünk’ keserve
Búba keverve.
El-szalasztott kints, LEOPOLD! ha mégy-el,
Könyveinkből részt tetemidre végy-el:
Ezt porod mellé kenetedre hagyjuk,
Zálogul adjuk.
9Hogy a’ régi Romaiak kedves Halottjaiknak temettésekor némellykor magok köny-húllatásaikat-is, mellyeket a’ végre készültt edényekben gyüjtöttek-egybe, melléjek temették Halottjaiknak, azt a’ Tudósok meg-jegyzették; és e’féle, üvegből, vagy tserépből készittetett edényetskéket néhol mutogtnak-is, mellyeket a’ kriptákból ki-ástanak. Láss illyen példákat Gejer. de Luctu Hebr. Cap. XII. paragr. 5.
Szünj, özön! Még él LEOPOLD kilentzben;
Lelke nem hágy itt, ki-repült FERENTZben,
A’ kiben szállott LEOPOLDI jó szív
Ölbe viszont hív.
Mósesünk egy volt, ’s kötelünk’ ki-vágta,
Melly nyakunk’ fojtó faradékba rágta;
Jósuénk állott Neve’ biborában
Talpa nyomában.
Tengerek’ mélyjén Amaz el-vezérelt,
’Senge részt a’ böv aratásig érelt;
10Móses vezérelte-által az Izraelitákat a’ veres (versem.) tengeren; azután ugyan ő hozatott a’ kémek által Canaán földéből előre ki a’ pusztába szőlőt és egyéb gyümöltsöket, mellyek előre kóstolt ’sengéi vóltak a’ Canaán földén vejendő bövséges termésnek.
Már ki túl Jordán vizein ki-szállít,
Im’ jelen áll itt.
Többre van menyből ki-botsátva még Ez,
Attya’ kezdésén Fia’ karja végez:
Attya szült-újjá, Fia már nevel-fel,
Égig emel-fel.
Drága sors! A’ kints ha ki-ment ’sebünkből,
Gyógyít a’ meg-tértt nyereség sebünkből:
Osztozunk oh melly örömest az éggel!
Köz nyereséggel!
Tsak kevés, hogy bír Fejedelmi névvel;
Több az, úgy von, mint Atya, kész ölével,
Sőt Magyar’ kedvét kereső barátja,
Szíve’ sajátja.
Ezt kövesd, otván Magyar! Értte véred’,
A’ kies földön, hogy ehesd kövéred?
„A’ ki jött, Áldott! ez öröm-hosánna
Zengjen utánna.
Isten! Országunk’ Segedelme! kelj-fel,
Dávid el-hunyván Salamont emelj-fel:
Flaviust
Titus, Haza kit szeressen,
11Flavius Vespasianus Romai Ditséretes Imperator után az ő fia, Titus Vespas következett a’ Császari székben, ki szép tulajdonságival még Attyát-is feljül multa.
Székbe kövessen!