MARCELLUS;
IDEJÉN EL-HERVADOTT REMÉNYSÉGNEK FIA:
avagy
NÉHAI MÉLTOSÁGOS GROFF
ÉS BOROS-JENŐI L. BÁRO
KORDA GYÖRGY
ÚR-FINAK EMLÉKEZETÉRE
IROTT VERSEK.
Készitettem a’ Méltóságos Groff Atyafiságnak
kivánságára 1796-ban, de a’ kiknek, akár-
mi okból talált esni, nem tetszett világ elei-
be botsátani. Én pedig igen sajnállván, hogy
e’ különösön kedves Urfinak emlékezete ma-
gával együtt el-temettessék, itten több Verseim-
nek sorjában közönségessé tenni el-nem mú-
lathattam.
Plautusz
Quasi Herba solstitialis paulisper fui;
Repente exortus sum, repentinò occidi.
Gyászos enyészetét egy Hajnal-tsillagnak,
El-hunytt szeme’-fénnyét egy Groff Magyar Magnak,
Verjed, Mú’sám! ülvén sirhalmi zöld hanton,
Bús Reszketőt játszó hazabéli lanton.
Melly alig derült-fel a’ látás’ határán
Feljebb a’ por-szinből ki-gözölgő párán
Majd reggelről sebes szárnyakon estvére
Által-repülvén, lett
Hesperus’testvére.
1Ugyan az a’ fényes Tsillag, melly bizonyos honapok alatt hajnal felé fel-tetszvén és a’ feljövő nap elött járván, erről Hajnal-Tsillagnak,Phosphorusnak neveztetik; majd bizonyos honapok alatt estve tetszik-fel nap-enyészeten, és akkor annak neveHesperus, Est-hajnal.
Melly míg első fényből ’senge-súgárt hintett,
Erdélly’ hét tornyára tsak alig tekintett;
’S útat körvén által majd a’ természeten
Le-ment örök éjjben merült enyészeten.
Lehet-é, hogy rendel ki-szabott abrontson
A’ természet, rendet szökvén, törvényt rontson?
Lehet-é, egy Hajnal’ Fia ott tünjék-el,
Hol a’ nappait nyitja ró’sa-szin környekkel?
OhPhosphorus! Mu’sák’ szerelmes pajtássok,
Bádgyadtt Virrasztóknak szives ohajtássok!
Te világ’ nagy szeme’ vidám pillantója,
Az Ég’ Királlyának gyors kengyel-futója!
Lehet-é, mint vezér, mikor Nap elött jársz,
Utat nyitván elől, kaput, rekeszt ki-zársz,
Le-siess azomban ama’ setét mélyyben:
Rövid öröm, ’s hoszszas gyász légy egy személlyben?
Igaz, a’ Természet ellene mond ennek,
Viszsza-kiált a’ Rend, ’s tartja képtelennek:
De dördűlt véletlen egy hatalmasbb szózat,
Mellyre meg reszket a’ tsillagos-boltozat,
Melly hajdon-is rendet bontó forgó-szélben
Igy hangzott:
A’ napot el-nyugtatom délben:2Tzélozok Ámos Prof. 8. Része 9. versére.
Melly előtt az égnek seregi jajdulnak,
Mint éretlen figék, tsillagok le-hullnak:
E’ parantsolt: Szállj-le tsillagoknak Szépe,
Ki harmatban mosdol, édes anyád képe!
Szállj a’ porban, ’s hunny-el setét ágyas-házban:
Szálljon egy Groff’ Mag benned örök gyászban.
Természet szenvedjen, nyőgjön a’ tsillagzat:
El-hunyt Groff KORDA GYÖRGY, a’ Szerelmes Magzat.
Ti! kik keserűség’ innepét ülítek,
Ásztassatok, míg én gyász-verset készitek.
Kik a’ szem-esőnek tömlőjével birtok,
Amaz ékes gyermek
Adonison sirtok!
3Hires a’ régi Poétáknál ez azAdonisnevü nevendékeny ifju, kit midőn egy vadkan vadászatban meg-martzongván, a’ miatt meg-holt volna, annak siratására esztendőnként bizonyos napot szenteltek volt a’ pogányok.
Nyissátok-fel a’ mély fájdalom’ kútfejét,
Siralom-Házának gyakorlott mühelyét,
Folyjatok elmémre ’s pennámra bé-hatott
Sebhedésből forró rendet ’s gondolatot.
Hogy így e’ sirhalmon épültt emlékezet
Által-éljen eröss márványt ’s kemény rezet.
Világra születni köz minden emberrel,
Köz a’ birtok-levél egygyütt a’ tzimerrel:
Hol osztozván a’ sár rang felett a’ porral,
Egyenlő részt vésznek egy mérő sinnoral.
De külömböz még-is egyik Vér a’ mástól,
Mint salakos ezüst tizenhat probástól.
Külömb a’ finum vér a’ nemtelen vértől,
Az édes szőlö-tő vad vatzkor gyökértől.
Tsekélyjebb a’ veréb fejedelmi sasnál,
Betses’bb értz az arany ro’sda-fészek vasnál,
Származnak mind naptól, mind métstől súgárok,
De ragyogványoknak nemei nem párok:
Amazok eleven szikrákkal villognak,
Ezek halovány szín villámmal pislognak:
Amazok ditsőség’ ortzájának fénnyi,
Ezek tsak homállyos füstnek szüleménnyi.
Igy a’ Születések noha köz törvénnyel
Egygyeznek; de még-is külömböznek fénnyel.
Származással noha mind vagyunk polgárok,
De fényesbbé tésznek az ősi súgárok.
KORDA GYÖRGY-is, ama’ tiz-ezerek között
Szemeltt ékes Gyermek sorsal külömbözött:
Származása nem vólt köz-rend ösztövérség,
Hanem fényes Groffi Magból termett vérség.
A’ melly Névben, mintegy tükörben, Nagy Attya’
Nevét ábrázolja Unoka-Magzatja:
Ezt az ősi fényes tekintet példázza,
Amazt a’ viszsza-vertt súgár koronázza.
E’ folyó Századnak derekán által-költt
Szakaszon, az idő hogy gyors futással tőlt,
Idős’bb Groff KORDA GYÖRGY egy meg-külömbözött
Tekintetben fénylett Felső Rendek között.
Erdély’ két bástyáin fényes Neve repült,
Tisztesség’ szekerén Nagyokkal sorban ült.
A’ Szerentsét nyervén frigyes barátjává,
Veszsző-szálból fel-nött magass Tzedrus-fává.
Terjesztvén kereső karját akármerre,
Szaporodott boldog kezdetből ezerre.
Gyüjtött, mint a’ munkás méh, vagy serény hangya,
’S mint aratók’ után a’ sürű kalangya;
Ugy folyt marka után az égnek áldása,
Menyben végzett fogás volt keze’ forgása.
Széles birtokainVesta, Liber, Ceres
Volt hív szolgálattal majorkodó béres;
Kiknek tellyes markok a’ bővséget szorta,
Rakásban a’ termés’ ajándékit hordta.
Meg-gyultt szövétneke feje felett fénylett,
Háza egyObednél meg-töltött szekrény lett.
Talpának nyomait feresztette vajban,
Mosta lábainak bokáit olajban.
Ofirban az útat tudta Salamonnal,
Nyereség’ hajóit meg-rakván haszonnal.
Az Arany-gyapjunak hazáját esmérte,
Jásonnal
Colchisben vitorlázott értte.
4Hires a’ régi Poétáknál ez a’ Colchisbéli Arany-gyapjunak Historiája, mellynek el-hozására Jáson vitéz Görög Ifju, sok más ifjakkal oda hajokázott. Melly mesét némelly tudósok igy fejtenek-meg, hogy az lett légyen a’ királlyi kints, melly azért meséztetett arany gyapju formájában, mert a’ régi világnak kintse a’ juhakban és marhákban állott. Mások így-is fejtik, hogy ottanlett volna ollyan könyv, vagy titkos írás, mellyben az Arany tsinálásnak mestersége volt írva. Elég az, hogy oda Jáson nem ment annyi sok veszedelmek köztt arany-szinü sárga gyapjuért, hanem aranyért ’s kintsért.
Nem volt a’ Nagy SASnak fészkénél idegen,
Sőt, mint arany edény, függött fenn a’ szegen.
Hajtott az országló Felség előtt térdet;
Itt a’Delphiszéke, mellyet meg-is kérdett:
El-vévén egy nyájas közlés a’ fedelet,
Szerelmes hivem vagy, e’ volt a’ felelet.
A’ Királlynak szemben mosolygó ortzája
Élet hozó nap-fényt ragyogott hozzája.
Hogy pedig Hívségnek szedné gyümöltseit,
Jó kedvének rajta tetézte kintseit.
Függesztett nyakában Arany-koltsot, mellyet
Viselvén, foglalna Komornyiki helyet.
Majd Kolos Vármegye’ Kormányozó fékét
Által-bizván, birta Fő-Ispányi székét.
Járult hozzá még más Udvari Tzimer-is,
Imhol már Erdéllyi Fő-Vadász Mester-is.
Sőt a’ meg-tisztelés’ léptsőin fel-felé
Titkos Tanátsosi karban-is emelé,
Az országos Rendek’ titok-tanáttsában,
HazabéliThemis’márvány templomában.
De hogy lenne meszszebb sugározó fénnye,
’S az Ország’ Házának betsesebb edénnye,
A’ Királly fel-nyitá viszont hozzá szivét,
Groffi’ Méltóságra magasztalta Hivét.
Igy lépett ditsőül Groff KORDA GYÖRGY feljebb,
Igy tölt, mint a’ növő Holdnak szarva, teljebb.
Ő volt a’ KORDA Név délig hágott pontja,
Mérő serpenyőben Nemzetének fontja.
Napnak udvaráig útját magasztalá,
Honnét
Prometheussal tüzet hozott alá.
5A’ Poéták szerintPrometheusaz embert elébb sárból formálta; azután a’ Naphoz fel-menvén, onnan tüzet hozott, mellyet az emberrel közölvén, az által lelket adott belé.
Mellyből lelket adván, nemzetét élővé
Formálta, ’sHérosifénnyel egyenlővé,
Miként
Eliakimfényes hivatalban
6Tzélozás vagyon Esaiás Proféta 22 Rész 20–24 Vers.
Öltözvén, lett bé-vertt eröss szeg a’ falban,
Mellyen Attya’ Háza summában foglalva
Fő helyre volt, egygyütt fügvén, magasztalva:
Igy Groff KORDA terjedtt szárnyakon fel-kelvén,
Méltóságát magas léptsőkig emelvén,
Saját Véreinek emelte betsét-is,
Egynek ditsősége mindenik fénnyét-is
Mint épen a’ szemnek ragyogó lámpássa
Az egész testnek-is világoskodása,
Mellynek súgárinál minden tagnak ’s résznek
Setét alkotvánnyi járnak és fényt vésznek.
Hogyha Nemmel ékes volt Attyának Háza,
Ő majd arra tisztes bársonyt-is ruháza:
Ha fala tsak tégla volt sár alkotvánnyal,
Ő meg-ékesíté faragott márvánnyal:
Ha völgyben alatt volt, hegyre magasztalta;
Ha drága-kö, arany gyürübe foglalta:
Ha, mint nevendékeny olaj-fa tsemete,
Ő benne lett magass élő-fa tsemete.
E’ nagy Groffnak ifju kellemetes élte
Még mikor ’sengülő tavaszszát szemlélte,
Találta,Hymennek meg-kedvellvén zárját,
Groff Széki TELEKI ’SU’SÁNNÁban Párját.
Melly Nemes Szőlö-tő midőn gyümöltsözött,
Kedvességben termett hét Magzatok között,
7A’ Leányi Renden ezek: GroffKorda Anna,Groff N. Ertsei Tholdalagi Lászlo Cametarius Úr ő N.ságának; GroffKorda ’Su’sánnaIktári Groff Bethlen Sámuel Úr ő N.ságának; Néh. G.Korda Kata,Baro Vajai Vay Dániel Úr ő N.ságának; és G.Korda Mária, Baro M. Gy. Monostori Kemény Lászlo Úr ő N.ságának, Életek’ Párjai, ő Nagyságok.
’SIGMOND, GYÖRGY, és ÁDÁM Attyoknak ölében
Ugy voltak, mint nyilak az Eröss’ kezében.
De kettő meg-térvén elein a’ porban,
Tsak ÁDÁM maradott a’ fiui sorban
Édes Attya’ fényes Házának reményül,
A’ Groff KORDA Névnek egy féltő szemfényül.
Ki, futván zöldellő ideje pályáját,
Meg-találván tisztábbHymen’nyoszolyáját,
DANIEL ANNÁval fogott páros kezet.
Oh halhatatlan Név! áldott emlékezet!
Salamoni pennát érdemlő Ritkaság!
Mennyei tár-házhoz illendő Drágaság!
Kiben a’ természet ’s kegyelem egy képet
Formált vala, testből ’s lélekből egy Szépet.
Kiben az Okosság’ tisztán fel-nyiltt szeme,
A’ világ győző Hit’ ’s Kegyesség’ érdeme;
A’ Tisztaság’ hó-szin bibora szenny nélkül,
A’ Szelidség, mellynek homlokán Felség ül,
Egygyütt-társalkodtak angyali karokkal,
Ölelkeztek menyből harmatozó tsókkal.
Ez ifju Groffi Pár tiszta kebeléből,
Mint szeplőtelen pár-gerlitze’ fészkéből,
Egy kisded Mag ’s áldott Teremtmény ki-kele,
Mellynek fele része főld, ’s meny-ország fele,
Ifjabb Groff KORDA GYÖRGY, hajnal’ hasadása,
A’ beteg Reménység’ bé-töltt ohajtása,
8Majd semmi reménység nem volt, hogy e’ páros ágyból Magzat származzék.
Ezer után Hét-Száz-Nyoltzvan-kettöt töltvén,
A’ Víz-öntö Hava béllett köntöst öltvén.
Kiben Nagy-Attyának Neve meg-ujjula,
A’ Nemzeti Szikra ujjabb lánggal gyúla.
Tapsolt már az öröm e’ gyöngy-szem Alakon,
Uj remény nézett-ki, a’ meg-nyiltt ablakon.
Házi gyönyörűség víg tollakon szárnyult,
A’ Szeretet’ nyelve raj-lépről mézet nyalt.
A’ polában, mellyet a’ Gratiák szőttek,
Már a’ gyengéded Test’ tagotskái nőttek.
Az Édes Anyával gyenge figyelemben
Esmerkedő Szemek vigyorogtak szemben.
Már polát felejtvén bal karon üldögelt,
Majd szokatlan talpon ingadva lépdegelt.
Az okos Értelem’ rebegő tolmáttsa,
A’ Nyelv-is, daraboltt szózatoknak áttsa,
Probálgatta mivét fele-más fogással,
Majd beszéd’ mestere lett tanultt forgással.
Már a’ fürge lábak a’ gyermeki pályát
Futván, a’ böltsőnek le-rázták igáját.
A’ tsetsemőségnek rügyéből ki-feslett
Gyermekség’ ki-nyiló tavaszsza kies lett,
Az Elmésség’ gazdag termési hasadtak,
EgyMarcellus’játszo társára mutattak.
A’ szelid Erköltsök jelei tetszettek,
Mellyek egy uj képet Josefről mettzettek.
Sőt a’ mézzel folyó kellemetességnek,
Mellyben szerelmei tsepegnek az égnek,
Már első hir-mondó postái jelentek,
Mellyekre figyelem’ szemei serkentek.
Szerelmem – mind a’ ki nemzette, mind szülte,
Ablakán repeső Galambját örülte.
Zengett a’ Nagy-Atya’ palotája’ fala,
Kinek ez a’ menyből le-repültt Angyala
Zőldellő koszorú gyanánt volt ösz fején,
Élesztő balsamja hanyatlott idején.
Igy fordult harmadik sorban az esztendő,
A’ meg-nyertt örömnek tapsolt a’ jövendő.
De oh múlandóság tündéres árnyéka!
Most örömet, majd jajt tserélő játéka!
Alig ittunk öröm’ borát egy pohárral,
Nyomban ránk köszöni majd a’ sepröt párral:
Alig ültet vidám lakadalmi sorban,
Már gyászos levéllel hivogat a’ torban.
Egy ró’sát orrunkhoz tart, ’s alig szagoltat,
Mellyel gyönyörűség’ kertében hodoltat;
Már vért-is eresztő tövissel sérteget
A’ gyönyörködtető ró’sa-szaglás megett.
Tsepp mézzel érdekli nyalánk nyelvünk’ hegyit,
’S már közibe sereg fulánkot elegyit.
Mit szinleszsz oh gyászos festék! – Meg-irjam-é?
Vagy egy könyvhullatás- völgyén ki-sirjam-é?
Meg-irnám – ujjaim közzűl talám tollam
Ki-esik, egyBiblissokadoz alóllam.
Egy ártatlan Gyermek jobb ’s bal keze között
Külömbséget nem tud, ’s már gyászban öltözött.
Az Alak GYÖRGY három esztendőt el-járván
Gyászol immár, Attya ’s Annya nélkűl árván,
Az a’ jámbor Atya, kinek ifju vére
Tsendes tsatornákon folyt szelid szivére:
Az az áldott Anya, Kéruboknak Mássok,
Angyaloknak földi mulató szállások,
Mind ketten ifjuság’ mezején sétálván,
El-tüntek, Egygyetlen-Egygyek töllök válván.
Még pedig, mint mikor két villámás közel
Le-tsattan tsak ötven-négy lépésnyi közzel;
Igy az Atyám dördültt elsöbb gyászos eset
Ötven-négy nap mulva ujjabb gyászt keresett:
Jaj! egygyik tsattanás más után kiáltott,
Egy halálos követ nyomban mást fel-váltott.
Láttál-é gyengéded galamb-fit egy fészek’
Kebelében, lévén tollai nem készek,
Mikor még-is annak annyát him-párjával
El-kapta gyors vadász ölyv körme’ zárjával?
Láttál-é gyenge him bárányka’ példáját,
’S ennek annyát tolvaj farkas-fog prédáját,
A’ mezőn tévelygő ártatlan mint béget,
Menedéket keres téj ’s óltalom végett.
E’ táblán kisded Groff KORDA GYÖRGYöt fessed,
A’ kétszeres árvák’ rendében keressed,
Kiben gyilkos tegze ama’ nagy vadásznak
Nyomát hagytahátra leg-vastagabb gyásznak.
Itt egy alig pelyhes galamb hültt fészkén ül,
Kesereg egy gyenge bárány anya nélkűl.
Az Ártatlanoknak, nem férvén hozzájok
Élet’ motska, hó-szin gyolts ’s bibor ruhájok;
Itt pedig – honnan van? – oh boldogtalanság!
Kettős vastag gyászban jár az Ártatlanság.
Ki bünt még nem-is tud, ’s már bünös világnak
Piattzán tárgya lett bús viszontagságnak;
Most kezdett fényleni; már setétült hóldja,
Siralom házában árva kenyér ’soldja.
Mint egy hajó, árbotz-fája, és kormánnya
Ketté-törvén, midön dühös tenger hánnya,
Egyedűl a’ veszély’ torkán hagyott árva,
Vezér és oltalom’ öléböl ki-zárva,
Játéka leszsz déltzeg habnak és szélvésznek,
Honnan most
Charybdis, majd
Scyllarészt vésznek.
9Egygyik egy veszedelmesKő-szál, a’ másik egy bé-nyelőÖrvény, mind kettö hires a’ régieknél a’ veszedelmek’ ki-fejezésére.
Illy hajótska kisded Groff KORDÁnak képe,
Ocean’tenger az, a melly sorsra lépe:
Hol mélység kiáltó habok az ösvények,
Lest hánynak veszélyes kösziklák, ’s örvények.
Állott ugyan ennek még fenn árbotz-fája,
Groff Nagy-Attya, kinn még függött vitorlája;
De tsak látszott állni, mert lévén repedve,
Árnyék vala élet’ nevével bé-fedve:
A’ nap abrontsában egygyet mihelyt került,
Majd le-dőle, ’s halál’ tengerében merült.
Nézzünk egy Sas-fiút repülő toll nélkűl,
Magass fa tetején rakott fészken mint ül,
Honnan egy pár Sasok ki-repülvén, szemben
A’ Nappal ég felé tartnak egyetemben:
A’ gyenge madárka fészkén sérelmesen
Meg-válván, utánnok néz ’s nyög keservesen:
Feljül pedig vessünk illy mondásra szemet:
Az én Atyám ’s Anyám el-hagynak engemet.
Imhol e’Médályraki-rajzoltt példázat
Groff Kisdedünket-is le-festő ábrázat,
Ki egy fő Méltóság Árvájától költsön,
Méltó, hogy illy párba le-vett formát öltsön,
10MidönRadzivilHertzegnekKárolina Ludovicanevü leánya, mind Attyátol mind Annyátol árván el-maradott volna; annak emlékezetére épen ezzel a’ példázatos rajzolással egyMedálykészittetett ezzel a’ feljűl való irással?Az én Attyám és Anyám el hagytak engemet,melly-is olvastatik a’ XXVII dik ’Sóltárnak 10 versében. Ez az Árva lett azután fel nevekedvén elébbBrandeburgivégrePalatinatusiElectoroknak Felesége. Vettem ezeket Jablonskiból, e’ Szent Letzkére írtt Prédikátiojából.
De hát segéd nélkűl rebeg e’ madárka?
Nints-é víz-özöntől e’ Galambnak bárka?
Nem – Töröld-meg szemed kesergő kis Alak,
Mert számodra készek az óltalom-falak.
Ne sirj, kit kettős-gyász bakatsin ruháza,
Mert Sionban épültt a’ Nagy Árvák-háza,
Találsz gondviselő még jobb Atyát mást-is;
Írjuk ama’ felsöbb után e’ mondást-is:
El-fogad magához a’ mindenható kéz;
Itt böv a’ gyermeket tápláló téj és méz.
Itt kész a’ menedék’ oltára’ szarvának
Szent helyén meg-tartó rejték az Árvának.
Oh tsudát teremtő Mindenható Erő!
Bé-omlott kúltból-is élő vizet merő,
Ez, egyben-szaggatja a’ testi kötelet,
Hogy munkáját tégye remeknek rend felett.
El-vészi a’ Nemző ’s Szülő édes Melyjet,
Hogy maga szolgáljon e’ két tisztek helyett.
Fenn-akasztja, a’ mi foly a’ természetből,
Hogy tsudát hozzon-ki titkos készületből.
Ő lévén Örökké-valóságnak Attya,
Magát valóságos Ayának állatja.
A’ több nével Atyák tsak épen kezei
Között a’ nevelés’ bizott eszközei:
Saját gyermekeit mindenható karja
Oda bizza, kinél szállását akarja.
Most egy gondviselő kebelből ki-vészi,
Majd más dajkálkodás’ ölébe le-tészi.
Honnan lett? TsetsemöCypselusegy mordul
Játszó szerentséből tiz kézen meg-fordul:
Még-is, míg meg-annyi halálban bé-merűl,
Meg-tartatik, ’s saját Szülőjéhez kerül.
11Herodotus irta-meg ezt a’ régi historiát. Lib. 5. Cap. 92. EgyLabdanevü nagy születésü leány Korinthusban férjhez-menvénAetionhoz, egy fia lett, kitől félvén a’ közönség, ne hogy azOraculumnak jövendőlése szerint uralkodó légyen Corinthusban, közönséges végezésből tiz férjfiakra bizatott, hogy a’ gyermeket veszessék-el. De mikor az első el-akarná veszteni, a’ gyermek néki szemben nevetvén, meg szánta, nem bántotta, hanem a’ másodiknak ugyan azon végre által-adta. Ez ismét sajnállván el-veszteni, az harmadiknak: így kézről-kézre által-ment a’ tizedikre, ki-is végre adta tulajdon annyának kezébe. Ez a’ gyermeket, kiCypselusnak neveztett, rejtegetvén, fel-nött, és 30. esztendeig végre hatalmas fejedelem volt Corinthusban.
Mert a’ mindenható Atyának kebele’
Rejtekében bátor bé-zárkozást lele.
Honnan lett? (oh Isten szent rejték-helyei!)
Hogy négy hatalmas Nép’ leg-első Fejei
Voltak ama’ leg-föbb örizet példái,
El-hagyott ’s meg-tartott árváknak tsudái.
Mosestaz hívNiluskegyes ölbe lopta,
Cyrusa’ meg-tartó paraszt dajkát szopta,
Romulusttáplálták hiven farkas emlők,
Nagy dajkák’ rendében hirt nevet érdemlők.
SzomjuIsmaelnek Angyal nyit-fel kútat,
Egy nagy Népnek benne törsök-atyát mútat.
12Moses volt Izraël’ népének Feje,Cyrusa’ Persiai Birodalomnak,Romulusa’ Romainak elsö fundálója ’s Királlya; Ismaeltől pedig származott az Arabsoknak nagy és hatalmas nemzete.
Mind ezek (bámulj-el világ) honnan lettek?
Mert mindent látó szem vigyázott felettek.
Mert a’ valóságos Atya’ gondos öle
Nagyra-tartá, kiknek támaszszok el-dőle;
Hogy az Erötlenből készitsen hatalmat,
A’ tsekély Árvábol, Királyt ’s birodalmat.
A’ ki világ előtt példákban tanitja,
Hogy övé Dávidi kézben a’ paritja;
Hogy a’ minden lelkek’ Attya a’ nyomorultt
Emberi erötlen segédre nem szorult:
Hanem hatalmának széles kebeléből,
A’ néki szolgáló természet öléből
Parantsol sok ezer talponállók közzül
Annak, kit fel-venni jónak tart eszközül.
HogyhaAtiliuski-szabta törvényül,
Hogy árváit Roma örizze szem-fényül:
HaAthenaeben-isSolontörvény-tevő
Táblája volt árvák’ sorsát ölben-vévő:
13
Atilius, Romai Polgár-Mesterségben tsinált törvényt elébb az árváknak védelmére. A’ bölts Solonnak-is fő gondja vólt az árvák oltalmára törvényt irni. Erről vagyon a’ XII. táblák’ törvénnyeiben fontos emlékezet; még több törvények-is Romában illyenek.
Hát Kinek erössebb tsak leg-kissebb ujja,
Mind a’ föld’ temérdek alkotvánnya’ sulyja,
Mennyivel munkássabb azok körül gondja,
Kikről, tsak én vagyok Atyátok, azt mondja.
Ehez képest árvák’ védelmét hirdető
Orbonanevezet hazug füstöt vető,
14A’ Romaiak egyOrbonanevü pogány-istent tiszteltek, kinek gondviselésébe az árvákat ájánlották. Ennek temploma és oltára volt.
Mellyet költeményes istenekkel töltött
Pantheonban Roma üress agygyal költött.
E’ Fő Gondviselő buzgó szerelmében
Sugta vólt DANIEL ANNÁnak fülében,
Hogy kisdedjét, tölle szakadván végtére,
Kötné Groff TELEKI KATÁnak szivére,
Mondván: én a’ menyben indulni akarok,
Hol le-tett kintsemhez vonnak angyal-karok.
El-marad Egygyetlen-Egygyem, a’ kit szültem,
Kinek égből küldött kints gyanánt örültem:
Ártatlan Bárányka ’s ideje még gyenge,
Mert tsak-most tsetsemők’ böltsőjében renge.
Néked, vérség szerint leg-drágább Groff Nénnye!
A’ mennyei kéztől ki-jegyzett Reménnye!
Szivednek menedék-rejtekében zárom,
Te légy néki kegyes kebeleddel párom.
Te vagy Groff TELEKI ’SU’SANNÁval Testvér,
Kisded Unokája nállad hát szallást kér.
Áldott Groff Nénedel egy érből folyt véred,
Folyamatját, tudom, kis Magvára méred.
Egygyetlen-egy kintsem’ bé-tészem e’ tárban
Tartsad hiv nevelő karjaid köztt zárban.
Szeremtsés ajánlás! boldog fel-tserélés!
Siralom ’s öröm köztt folyt játék szemlélés.
Árvának melly kedves hang az hallomásra,
Egy Édes Anyárol mikor kerűl másra.
Mitsoda tekintet! Képzelésem játszik:
Dryopé’példája e’ tükörben látszik.
15Le-írta eztOvidiusMetam. L. 9. igen szépen, mimodon ez a’Dryopemár lassan-lassan által-változván élő-fává, akkor-is karjára tartja kedves fiát,Amphissust, és ajánljaJolénak, a’ Nénnyének, hogy tölle el-szakasztván fogadja-el és viselje gondját.
Mintha látnám, miként ez élő-fa szálra
Változó szép anya már válik halálra.
Gyengéded tagjai héjjal merevednek,
Vére’ tsatornái szorulván rekednek:
Miként kisded fiát már az élet’ partja’
Szélén-is melyjéhez szoritva meg-tartja.
Majd pedig ajánljaJolékedves Nénnye’
Gondjára, hogy légyen leg-féltöbb szemfénnye,
Mondván: Kisdedemnek ártatlan személlyét,
Anyai ágaim’ egy gyümölts-’sengéjét
Le-szakasztván édes ölben fogadjátok,
Hivséges nevelő dajkának adjátok:
El-szakad a’ szelid gyümölts már fájától,
SzerelmesAmphissushaldokló annyától.
De hol jársz képzelő gondolat’ játéka?
Térj-meg – Te vagy boldog léleknek hajléka,
ANNA! a’ változóDryapénak képe,
GYÖRGY amazAmphissus, Kisdedeknek Szépe.
Mikor változásod’ pontja volna készen,
(Mert az halál tsak egy el-változást tészen)
Már az halandóság halhatatlant szülne,
Már a’ rothatatlan élő-fa zöldülne,
Hogy légyen kiesebb Édennek plántája,
Az örök életnek gyümölts termő fája;
Akkor a’ szerelmesAmphissus,mellölled
El-szakadó kisded Magzat, válván tölled,
Ajánlád egy szives főbb Anya-dajkának:
Jolénak-é? Oh – sőt TELEKI KATÁnak.
16Néhai Méltóságós Alvintzi Gábor Úr ő Nagysága’ Méltóságos Özvegyének.
Ki illy drága ’Sengét ágadról le-szakaszt,
Mikor vég lehellet melyjednél meg-akaszt.
Itt kezd a’ kisded Groff uj élet’ szakaszszát,
De nem kezdi sirva az árvák’ panaszszát.
Ugy van, a’ természet szóllani meg-szünék,
Az Atya ’s Anya Név pára vólt, ’s el-tünék;
Melly helyett árva sors más nyelvet bé-hozat,
Hallik Tutor, Dajka, Gondviselő szózat.
De kit esmér Vérség nevén fő Dajkának,
Édes Anya szóll-ki tsókján ajakának:
Anya-is, de munkás dajkálkodó kézzel;
Dajka-is, anyai szive de foly mézzel.
E’ szóNéném, Dajkám,Vérség’ ’s Szokás szava,
E’ buzgó szív pedig Édes Anyák’ java.
Mert a’ hol szeretet unszol, nem egy más bér,
Ott a’ Dajka már az Anyával egy test ’s vér.
Ez egygyesültt kettős Név TELEKI KATA
Személlyéről páros sugárral el-hata
Fiát ábrázoló szerelmes Öttsére,
Hogy vigyázzon, mint egy leg-féltöbb kintsére.
Hajdon a’ Görög Nép’ szemesbb Okossai,
FőképenAthenae’miveltt lakossai
Nevelő dajkákatSpartából hozattak,
Ezek voltak illy fő munkában bizottak.
Im’ itt a’ nevelő Spártabéli Dáma,
Kivel nevekedik régibbeknek száma,
Kinek szive, szeme, karja, és kebele
Munkás vólt, mint nöjjön jobban szive’ fele.
Magasztalják mesés pennákAmalthaeát,
Hirdessék
Melissát, ’s hiv
Adamanthaeat.
17E’ két elsők dajkái és szoptatói vóltak Jupiternek a’ Poéták szerint, kikhez az harmadikat-is hozzá tészik.
Kiknek dajkálkodó kebelek ’s emlői
Voltak halhatatlan Héreok’ nevelői.
De légyenek e’ szép szinek tsak Groff Széki
TELEKI KATÁnak eleven festéki,
Kinek munkásságban meg-nem fáradtt szive
Volt a szorgalmatos nevelésnek míve.
Nem engedte, hogy tsak a’ környűl-szolgálás’
Játéki köztt tréfát üzzön az őr-állás;
Maga pedig légyen tsak távol szemlélő,
Mert az inasi gond tsalfa mives, félő.
Hanem mint a’ drága gyöngynek ritkább nemét
Két kezével füzte, rajta tartván szemét.
Mint az arany munkát az Ötves egyedűl
Inasra nem bízza, maga mühelyben űl::
Igy ült a’ miv körűl itt a’ nevelő kéz,
Arany vólt az Edény, nem sár, fa, vas, vagy réz.
Nem tsak Testét féltő kezek köztt nevelte,
De Lelkét-is szentség’ képére mivelte.
Hogy kivűl a’ telyes kézből nem kéméllett
Eszközökből folyjon friss egésség ’s élet!
Belől Keresztyénség’ leg-első bé-vetett
Magvaibol nöjjön mind hit mind szeretet,
Szent hely az anyai kebelek’ környéke,
Bizonyos oltalom’ bátor menedéke,
Mellynek tekintete mikor meg-rontatott,
Eget verő szentség-törésnek tartatott.
18Az Anyáknak kebelek a’ régieknélAsylum,vagy menedék hely gyanánt szolgált, hová a’ ki futott, még az ellenség-is onnan ki-ragadni nagy véteknek tartotta. Olvassuk a’ régi historiákban, hogy még az oroszlánok-is nem bántották azt, a’ ki elöllök az annyának ölébe futott. Mikor még isLysimachusésPhilippustestvéreket, annyoknak ölében ölette-megPtolemaeus Ceraunus, fenevadi kegyetlenségnek tartatott.
Illy anyai kebel’ szentséges oltalma
Volt Kisded KORDÁnak tsendes nyúgodalma,
Mellyet távol került meg-bántó sérelem,
Ott vigyázván meg-nem szunnyadó figyelem.
Igy szolgált a’ templom hajdon meg-tartásnak
Szent rejteke gyanánt a’ gyermekJoásnak:
Hová kegyes Nénnye,Jósébabé-rejté,
Mellyel annak sorsát leg-jobb részen ejté.
19Meg-iratott ez, 2 Kir. 11: 2.
Azomban, míg fárad gyenge plántátskája
Körűl a’ vérségi Szeretet’ munkája,
A’ törvény-is tanáts-tartó asztal mellől
Rendelést botsát Groff Kisded KORDA felől.
Mert ha a’ Szeretet egy frigynek ládája,
Szükség, benne légyen a’ törvény’ táblája:
Hogyha a’ Szeretet az Árván könyörűl,
Szükség, hogy a’ törvény kőfal légyen körül.
A’ Fiuság’ jussa ez Árvát szép részben
Szállitá, hogy légyen birtokos a’ készben;
Szükség háty VagyonnakTutor, ’s Védelmező:
A’ kintses hajónak vitorla ’s evező.
Groff BETHLEN ÁDÁMvett kormányt leg-elsőben,
Hogy az igazgatás vigyázzon egy főben,
Kit a’LázárÁgon közös érből szivutt
Vérségi tekintet kormányzónak hivutt.
De kinek élete, rövid idő telvén,
A’ minden élőknek utjára ki-kelvén,
Majd az igazgatás’ gondja jövendőre
Szállott más vérséggel köteles nagy Főre.
(Ki-nevezem, folyjon tisztelet pennámra)
Nagy Méltóságú Groff TELEKI ÁDÁMra,
Kit a’ Kisded’ Groff Nagy-Annyához foglala
Egy Atyához kötött testvérség’ fonala.
Ezt-is egy keresztyén halál’ tsendes révén
Mennyei hivatal boldog partra tévén,
Az Árva Rész körül munkás kormány-nyele
Groff TELEKI LÁSZLÓ’ kezén
Typhistlele.
20Ez az ember leg-hiressebb hajos-mester lévén a’ régieknél, erről a jó kormányozót, vagy igazgatót azon a’ neven nevezték.
Ez, ditső Királlyunk’ Arany Koltsos Hive,
A’ Királlyi Táblán
Astraeának szíve,
21Ebben az arany-időbéli Szűzben az Igasságot példázták a’ régiek.
A’ gyermek-nevelés’ ez a’ kedves tereh-
Viselő tudomány’ fel-szenteltt mestere.
Keressek-éTutortrégiség’ tábláján,
Bár néhány gyümöltsöt e’ nagy Élet-fáján?
Alig érheti-fel (irjam-é talámmal?)
Thébaevárossának hét kapuit számmal.
22Régi szollás formája, mellyel jelentetett a’ kevés számu dolog.
Mycithust e’ tárgynál remeknek találom,
Kiben valóság volt egy
Tútor,’s nem álom.
23Ez az Ember Tutora vóltAnaxilaus’a’Reginusok’ királlya’ árván maradott fiainak, ki is nékiek, valameddig fel nöttek, mind a’ birodalmat mind jószágaikat hüséges gondviselés által meg-tartotta, és mikor által-adta, maga kevés utra-valót vévén, tsak azzal ment-el töllök. De bizony Hunyadi se vólt alább való Tútor a’ Magyar Historiában.
Kinek, bár távolkán, ha ki járhat nyomán
Az hüség’ egyenes tér-padimentomán,
Ennek neve méltán ez:Árvának Attya,
Kinek torkán nem tsúsz az árva’ falatja.
E’ tükörben néztek Groff KORDA Tutori,
Egy ártatlan Bárány’ mezeje’ pásztori,
Ki-ki, mint élete’ sulyja meg-engedte,
E’ példához közel himét egyengette.
Hogy ne vessen bántás szálkát e’ szemfényben,
Nöjjön az aratás a’ zöld fű reményben.
De hogy az őr-álló gond meszszebb érkezzék,
Gyarlóság’ lábához botlás ne férkezzék,
Fő vigyázó Szemek alatt, voltak mások
Arra rendeltt kezek, lábak-is munkások.
Sőt több, hogy a’ törsök Groff Atyárol szállott,
Argusiszáz szem-is még az őrben állott.
Melly alatt az Árva Rész mindég azolta
Egy nem ingadozóDélustábrázolta,
Mellynek Ura kisdedApollónak látszott,
Ki fürge gyermekség’ víg hárfáján játszott.
24Ez a’Délusszigete a’ görög országi tengerben az, a’ mellyben a’ Poéták szerint Apollo született, és kisded korában neveltetett, kinek ez a’ sziget saját örökségének tartatott. Ez a’ Sziget elébb egy olly nagy darab föld vólt, melly a’ tengerben lebegett, mozgott, és ide ’s tova uszott, a’ honnan a’ PoétákNatansésErraticanevet adtak neki. De osztán, a’ mint irják, Apollo kedvéért, meg-feneklett és mozdulhatatlanná lett, ezért VergiliusImmotanévvel nevezi. Ezekre tzéloztam az itten lévő le-írásban.
Hirlelnek egy drága követ Árva névvel,
Orphanusegyedűl való érdemével
A’ByzantiumiGőrög Koronában
Fénylett ez Egy, a’ több köveknek sorában,
25A’ Constantzinápolyi Görög Tsászárság’ Koronájában vólt ez a’ drága-kő, mellyet azért hívtakOrphanusnak,Árvának, mert maga tsak egyedűl vólt illyen, és többet illyet nem láttak. Romanus Diogenes Tsászársága alatt a’ XI-dik Században ez a’ kő a’ Törököknek bírtokokban esett, és 90000aranyra betsültetett. Lásd Hoffmann Lexicon.
Juvelirek betses piattzán ritkaság,
A’ természet’ kintses házában drágaság.
De miért kérkedik hivalkodó fővel
RégiByzantiumegy ostoba kővel?
Itt találunk egygyet drágábbat sok százban
Illy követ, a’ kintses Groff KORDA tár-házban.
Drágább; mert élő-kő: neve pedig Árva,
Gondos Kintstartóknak hívségekben zárva.
Élőkő; mert benne munkás az az élet,
Melly az Istenségnek szikrájából éledtt,
Külső ’s belső szépség’ szikrái lángolnak,
Setét gyász’ éjjelén tisztán világolnak:
Ékes ez Nemzeti Korona’ fészkében,
Fényes a’ KORDA Ház, gyűrűje’ fejében.
De bár a’ természet betses kints magára,
Mesterséggel még-is nevekedik árra:
Szükség Drága-Könek, hogy kéz-is mivelje,
A’ természet’ betsét mesterség nevelje,
Mivel a’ mit a’ szem drágaság gyanánt néz,
Azt adja-meg rajta még a’ simitó kéz.
Szükség vólt, a’ Jó kéz nevelje KORDÁt-is,
Groffi Magból szüljön Böltsesség’ Fiát-is.
Hogy a’ benne rejtett gazdag tehetségek’
Bányáit fel-nyissák nemes mesterségek.
Játszodjanak jókor lapták’ és márványok’
Játék-helyén rendet a’ szép tudományok.
Nött-is már tetszhetőt ideje’ mértéke,
Szoross a’ dajkaság’ kebele’ környéke:
Már szemiben-is tünt e’ jeles Árvának
Termetes növése tudósMinervának,
Nem késik: fel-kérje, gondoskodik arrol,
Im’ a’ Groff Nevelő Anyának udvarol.
Szünjetek-meg, úgymond, Dajkák ’s édes Karok!
Nem tanitó házat-játsznak az Udvarok.
Tsak a’ dajkasági ölben nyugvó hálás
Böltsesség’ Házának alkalmatlan szállás.
Nállam épült az a’ felséges palota,
Mellyet a’ tudomány mühelynek alkota:
Oda viszem KORDÁt, hogy a’ tudós porban
Üljön lábaimhoz tanitványi sorban.
Jövel Reménységnek Fia, kedves Alak!
Hogy ölben egy szenteltt tsókkal fogadjalak.
Válts-fel szagos ró’sát hasznos olaj-fával,
A’ gyermeki tejet nektár’ italával.
A’ hol Kolosvárnak fekszik sorvadtt vára,
Aggot hátát vetvén Kis-Szamos’ partjára,
Minervatanitó palotát ott nyitott,
Elméket mivelő mühelyet állitott.
Ide hát a’ nyertt uj tanitványt le-tészi,
’S hogy mivelje, drágább eszközeit vészi.
Itt ismét más szakaszt kezdett GYÖRGYünk’ élte,
De egygyikMinervát tsak más fel-tserélte.
Az elsőbb tsak bizta szives barátjárá
Házi gondos
Pallástudós
Minervára:
26Mind a’ serény, szemes, munkás gazda-aszszonyt, mind a’ tudományt ’s böltsességet azon-egy isten-aszszonyban foglaltak egyben a’ Poéták, kitMinervának ’sPallásnak hivtak.
Az apolgató kéz bölts tanitó kézre,
Házi téjről ’s mézről böltsességi mézre.
Ha egyHonoriusszentséges emlőkön
Nőtt-fel a’ gyermeki árva esztendőkön:
Ha illy nagy Vérből költt Magzatot nevele
Halhatatlan Isten-aszszonyok’ kebele:
Mint ír ama’Máro’fontos lelkét bíró
’S
Nilusvízben mosdott felséges vers-író:
27Ez, az Egyiptomból, Alexandria’ várossából származott PoétaClaudianus.Ez, a’ többi közöttHonoriusTsászár tiszteletére verseket írt, és mikor annak neveltetését Stilichónak tútorsága alatt le-írja, ott ír eképen:Uberibus sanctis immortalique dearum crescis adoratus gremio.
Hát e’ mi Szerelmünk nem így nőtt-é épen?
(A’ nagy kép árnyékoz kissebb formát szépen.)
Lám itt-is szentséges emlők a’ táplálók,
Kebelekkel isten-aszszonyok szolgálók.
A’ Böltsesség ’s szelíd tudományok szentek,
Istenségtől eredt szent olajjal kenttek:
Ezek a’ Léleknek szoptatós emlői,
Halhatatlan élet’ kegyes eszközlői.
Oskolák, Tanitó-házak szentségesek,
Meg-annyi templomok, névvel felségesek.
A’ Tanitók e’ szent helyeknek szolgai,
Kiknek tisztek a’ szent szolgálat’ dolgai.
Oh isteni felség – nyissunk szemet, fület,
Halhatatlanság itt az egész készület.
Egygyik szentség rendben folyván más szentségig,
A’ Böltsesség fényes alkotvánnyán végig.
Mit szólljunk? Igaz hát e’ festék, ’s nem lopott,
Hogy GYÖRGY-is szentséges emlőkből, lám, szopott,
’S hogy isten-aszszonyi kebelek nevelik,
E’ szók renden kivűl pennám’ nem emelik.
Számlálván az időt abrontsán forogva,
Kisded Gróffunk’ első polájától fogva,
A’ Nap kerek útján már hétszer kerüle,
Forró
Syriusnál annyiszor hevűle,
28Ez a’ Canicula-Tsillag, melly alatt a’ nyári hévség rend szerint leg-nagyobb szokott lenni.
Ekkor kezd a’ Gyermek oskolai pályát,
Hogy hallgassa józan böltsességnek száját.
Meg-nyilnak az alsóbb letzkéknek ajtai,
Fokadnak a’ kezdet’ tsergedő kútai:
A’ miket lábbalhat a’ gyenge bárányka,
Esmérettel mérhet gyermek tanitványka,
Azokban fáradoz a’ szorgalmatos ész,
Hajlandóságival több-több lépésre kész:
Mint a’ patakotskák arasznyi tsekélyek,
De ezekből nőnek majd uszható Méllyek.
Sebes az elméje, de tüze mérséklett,
Tsendesség’ gyeplőjén vágyodása féklett.
Itélete tiszta, könnyen foghat éle,
Noha még alatt jár látásának széle,
Emlékezete friss, semmit meg-nem tagad,
Mindent örvény módra sebesen bé-ragad.
Illyen természeti nemes tehetségek,
Figyelem ébresztő fényes jelenségek
Ollyan sugárokat előre hintettek,
Mellyek hajnalban-is szép délről hírt tettek.
Kóstolja már némelly tudomány’ ’sengéit,
Szedi viseltt dolgok’ első tsemegéit,
Régi szokásokból kóstolót izelit,
Az el-múltt időkhöz távolról közelit.
A’ Nyelvek’ tudása böltsességnek kóltsa;
Ebből hát hogy első szomjuságát óltsa,
Ama’Latiumiékes nyelven szólló
’S sirhalmán-is laurust érdemlő Apolló
A’ mit arany szája lépjéről tsepeget,
Abból ajakinak hegyivel szedeget.
MesézőPhaedrusnak egygyügyű szépségét,
Tullius’levele’ gyermekded felségét,
Elegyítvén egymást üző gyakorlással,
Tolmátsolja nyelvén, festi majd írással.
Neposnak virágos kertét sem felejti,
Tsokros szóllásinak koszorúit fejti.
A’ Németek’ simább nyelvét-is azomban
Tanulása’ rendén fogta tzirkalomban.
Hogy illy fényes tudós Nemzet véle szólljon,
Gottsched, Haller, Rabnerajakin folyjon.
Már a’Gellert’könnyebb író-tollát bírja,
Rövid szépségekkel jegyző-könyvét írja.
Majd azAlbis’tisztán ’s tsinosan feredett
Nimfáival nyájas beszédben eredett.
Majd ismét a’ tsendes üresség’ óráin
SétálvánPallásnak könyves palotáin,
Forgatja tzirkáló szemét két oldalra,
Két márvány képeket szemlél jobbra ’s balra.
Lepidusés vélePapiriusszemben;
Phidiasimunkák a’ faragott nemben.
Meg-álla, hogy ébredt figyelmét múlassa,
Mit mútat a’ vezér al-írás, olvassa,
Hogy e’ két rend kivül érdemes gyermekek
Római tanulók’ rendében remekek.
Kik a’ serény elmék’ útján nem hevertek,
Örök emlékezet’ oszlopát itt nyertek.
Ennek látására pesdül ugyan vére,
Nemes nagyra-vágás nyilallik szívére:
De még élesebben sarkalják ösztöni,
Sebes kivánságnak ragadják özöni,
Mikor Kolo’svári Mú’sákig le-szállván,
A’ vetélkedésnek fövenyén meg-állván,
Látja a’ törsökös fő Házak’ rendéből
Serénység’ példáit édes Nemzetéből,
Kik a’ nemesbb pályát előtte nem régen,
Futották keresztűl koszorúzott végen;
Mert látszottak talpok’ nyomai még sorban
Ott az Oskolai tudós játszó porban.
Kendeffi JánossalRhedei Ádámot
Szemlélte, jól tartván mind kettőre számot.
Kemény Istvánrégibb, deSimontestvére
Közelebbi példa gyanánt mellé fére.
KabósNévről a’ sortBánffi Lászlóhozta,
HáromVesselényiutánnok nyomozta.
Bánffi Farkas, István, ’Sigmondtestvérek-is
Elébb jártak: tsak most jártBethlen Elek-is.
MégKatona ’Sigmondnyomát hagyta feljebb,
Zejk Jánosépedig tsak mostani beljebb.
Látott alá ’s fel ott jártában többet-is,
Régi lábak’ nyomán még sok késöbbet-is,
Kiknek diszes Nevek a’Pindusonszentek,
Érdem’ templomában lajstromba mentek.
Ah választott Nevek, szép Elmék’ lángjai!
Pallás’kebelének szerelmes Fiai!
Mikor még gyermekded virágzó idejek’
Tavaszán zöldellett borostyánnal fejek.
Kik közzül, oh bánat! ’s gyászos emlékezés!
Némellyeket a’ fő hatalmu végezés
Menybe hivott még a’ tanitványi karból
Sion’ szent hegyérePallásiudvarból;
Mások pedig most már Hazánknak Reménnyi,
A’ nagy tekintetü közönség’ szemfénnyi.
Ennyi szemben tünő példák ’s ditső jelek
Vonták KORDA’ szívét, mint annyi kötelek;
Ezek a’ serénység’ unszolásit sugták,
Nemes igyekezet’ kerekeit rugták.
Ennyi elein-értt Elmék’ érdemeit,
MintegyThemistocles’fel-pattant szemeit
Ébresztő oszlopok gyanánt ébren nézte;
Érdemesek útján futását intézte,
Ne lenne ditsőség’ keresésben restebb,
A’ próba-fövényen tsökkenttebb ’s el-esttebb,
Így nőttek Elméje’ betses ajándéki,
Szolgálván a’ Mú’sák’ kegyes serge néki.
Szépek ezek méltán; de még szebbek sokkal,
Nevelvén érdeme’ betsét méltóbb okkal,
Ha nézzük, melly drága füszeri illatok
Vóltak nagy lelkében öntött indulatok;
Melly kész, ’s minden jóra meg-szenteltt akarat!
Ez az, honnan pennám leg-szebb termést arat.
E’ gyermekben, kinek párját alig lelem,
Ama’ gyermek János’ új mássát tisztelem,
29
Keresztelő Jánosez, ki még annyának méhében isteni malasztal vólt bé-telve,Luk. Ev.I: 15, 41.
A’ kinek létele mihelyt formát öltött,
Mennyei kegyelem szentséggel bé-töltött.
Mint ama’ templomnak fényes készülete,
Mellyben isteni kéz menyből tüzet vete,
Belső része ditső felhőben öltözött,
Hová meny-országnak malasztja költözött:
Hasonló felséges alkotványt summáza
Benne az Akarat’ ’s Indulatok’ háza.
Ánbár kivánsági felhő gyanánt vóltak,
De leg-tisztább fényes tüzzel világoltak:
Egy isteni jelen-lételnek vólt széke,
Belé-szállott kisded
Schechinna’környéke.
30Egy felhőben borúltt fényes tűz vólt a’ Jerusálemi elsőbb templomban az isteni különös jelen lételnek ’s gondviselésnek látható tzimeréül. Ennek Neve ’Sidó nyelven Schechinna.
Indulatja tűz vólt, de mennyekböl szállott,
Nem földi salakos pará’sából állott.
Az Istenség’ ’s annak tisztelete felől
Egy szent érzékenység gyulasztotta belől.
Az isteni tisztább tudomány ’s a’ Vallás,
Ez a’ nem kendőzött keresztyén bölts Pallás
Az idvesség’ édes tejével szoptatta,
Kegyességgel munkás hitben úgy oktatta,
Hogy mind kettő felől lenne mély érzékeny,
Gyermeksége áldott ’sengékkel termékeny.
A’ mint az Értelem nőtt ’s az Ítélet-is,
Úgy nőtt a’ vallásban kezdett esméret-is.
Mellyből vett mentől több sugárt és világot,
A’ titkok’ gráditsán annál feljebb hágott.
Ha így buzgott benne jókor ’s rendje felett
A’ Nagy Istenséghez boruló tisztelet:
Mit tudjunk felőlle festeni remekben
Az emberek’ részét illető tisztekben?
Nem gyermeket, hanem tsudát kell itt írnom,
Kérubtól költsön vett pennával kell bírnom.
Egy Angyal emberi szeretettel tellyes,
Egy ártatlan bárány, szelid ’s nem mételyes;
Imhol ez egygyűgyű erköltsi ábrázat
Természeti szint fest, nem kendőző mázat.
Ti! kiknek szemetek e’ szép tárgyon legelt,
Kiknek öletekben ez Alak üldegelt,
Ti vagytok egy szájjal való tanúk rólla,
Hogy semmit nem told-meg az Írónak tolla,
Hogy e’ testes Angyal’ formája nem költött,
Sem idegen köntöst költsönben nem öltött:
A’ mit rólla méltán hirdet az Esméret,
Való; nem Poésis, nem festett ditséret.
Ugy vagyon-é, hogy e’ hajnaltól született
Szép Magzat vólt épen emberi szeretet?
Kit Gróff KORDA Házban a’ mennyei tárnak
Sáfára küldött vólt egy arany oltárnak:
Kivel az emberek’ Szeretője akart
Koronázni egy most élő gyermeki kart.
Szeretetet hintett szeme’ tekintete
Ezt osztott bé-folyó maga-viselete,
Magát hizelkedés nélkül kedveltető,
Jó szívét szinesség nélkül éreztető.
Tudakozta gyakran, ha valaki vólna,
A’ ki nem szeretné, ’s rólla balul szóllna?
Hogy így szíve szerint mindenhez bé-folyjon,
Szerelmetessége kit-kit meg-lántzoljon:
Mindent meg-betsüljön, hogy minden szeresse,
Mást meg-ne sértsen, hogy senki meg-ne vesse.
Amaz arany betüs erköltsi mondásnak;
Szeress, hogy te-is légy szerelmében másnak,
Ő vólt egy ki-mettszett eleven törvénnye,
Jó szive e’ törvény táblának szekrénnye,
Kiből hát a’ reményTitushoz méltó párt
A’ Magyar Nemzetnek gyönyörüséget várt.
31Amaz híresTitus Vespasianusez, a’ kit neveztek a’ Rómaiak Emberi Nemzet’ gyönyörüségének.
Innen fakadt ama’ gazdag forrás benne,
Hogy Jól-tévő minden emberekhez lenne:
A’ mije vólt, mással kész-akarva közlő,
Másnak boldogságát segéddel eszközlő.
Nem kedves birtoka semmi betses jónak,
Ha társ nélkül tartjuk hozzánk tartozónak;
E’ drága régula gyakorlában álla
Mint egy
Senecaioskolában nálla.
32
Senecamondása ez:Nullius boni sine socio iucunda est possessio.
Mint gyermek, a’ mivel bírt, mással meg-osztott,
Sajátjától senkit ravaszul nem fosztott:
Pénz, tsemege, gyümölts, játék jól nem esett,
Mellynek, hogy meg-oszsza, társat nem keresett:
Más-is lévén néki mintegy szíve’ fele,
Fele részt mindenből hát másnak szentele.
Mit képzelek? mintha látnám, (kitsiny híjja)
HogyAntoniusnakjeles gyermek fia
Gazdag ajándékitPhilotásnak osztja;
Nem félvén, ha talám Attyát azzal fosztja.
33Az híresM. Antoniusnak nevendékeny gyermek fia vólt ez, ki-is midőn egyPhilotasnevű embernek, kit ő igen szeretett, igen sok drága edényekből álló ajándékot adott vólna, emez elvenni nem akarta, ne hogy az Attya illyen vesztegetésért meg-nehezteljen. De a’ gyermek néki ezt felelte: Mit félsz el-venni, nem tudod-é, hogy énAntoniusnak fia vagyok.
Vajha sok illy’ példát GYÖRGYről említeni
Ne tetszenék diót ’s mogyorót hiteni!
Sok Bőltsek’ hívságát egy gyermek fenyitné,
Tudós Fők’ írásit játék szégyenítné,
A’ kik írnak ugyan elmésen és szépen,
De nem tselekesznek ahoz méltóképen.
Mert a’ sáfárlásban példát tett számoson
Segített, látván, hogyu szegény, az Adoson,
Kinek a’ tartozást, mikor nem-is kérte,
El-engedvén, másnál közben-is járt érte.
Egykor, midőn egy fő helyen udvarolna,
Pénzt ajándékképen maga nyert-is vólna,
Látván, hogy társának nem adtak, meg-szánta,
Fele részét véle közleni kivánta.
34Illyen sok több apróság de figyelemre méltó tselekedeteit a’ Gróff Úrfinak én magam hallottam ollyan derék emberektől, kinek szerentséjek vólt hozzá sokáig közelebb lenni, és tselekedeteire figyelmezni.
Kivált oh! mint szánta a’ szegények sorsát,
Közlött falatjából véle bár egy mor’sát.
Meg-olvadott szíve szükölködőt látván,
Segédjére készen irgalmát botsátván.
Ha a’ jó-tétemény más hasznát kereső,
Mint a’ szomja földre hullott ’siros eső:
Ő-is, bár nem ontott adományt sereggel,
De sürűn tseppegett, mint böv harmat reggel.
Mondjuk bár: E’ gyermek még nem adakozó,
De bizony gazdagon vólt már harmatozó.
Születik a’ gyermek egy roszsz mag-vetéssel,
Úgymint a’ helytelen maga szeretéssel,
Mihelyt nő, mindjárt már egy emésztő verem:
E’ gonosz mag, ürmöt, tövist, konkolyt terem;
Mint az örvény, mindent magához sodorni
Kivánna, nem élőkút módra ki-forrni.
Nehezen ád: mindent társától meg-tagad,
Erőszakkal foszt, vagy tsalárdul el-ragad.
Szíve telhetetlen fösvénységgel kíván:
Addsze! hozdd-el! másét nadály módra szíván.
Ád-is talám; de tsak hogy két annyit tsaljon:
Közli falatját, hogy mástól kettőt faljon.
Illyen az emberi mostoha természet,
Fösvénység’ gyökere, vad kökény tenyészet.
Oh hát bámulásra ragadó példázat!
Oh rend kivűl termett nagy tsuda ’s ábrázat!
Hogy ez áldott Magzat külömbözött ettől,
E’ kis Adakozó fösvény természettől,
Kiből készült már az éhezőnek étel,
A’ szükölködőre repült a’ jól-tétel.
Kiben a’ nagy számu jeleknek általa
Újra régiCimonmost nödögel vala;
Az a’Cimon, kinek miveltt majorjait,
Szőlőt és gyümöltsöt termő birtokait
Tilalom ’s pásztorság’ szeme nem örzötte,
El-rekesztő gyepü sem vólt körülötte,
Hogy ki-ki szabadon azokba bé-térjen,
Terméséből, mikor tetszik, enni mérjen.
Inas pedig pénzes ’satskóval kisérte,
Adományit úton, útfélen-is mérte.
Vagy talám a’ remény keresvén párhoz párt,
E’ gyermekből még másVespasianustvárt,
A’ ki azt a’ napot el-veszettnek mondja,
Mellyben nem vólt másról, hogy jól-tegyen, gondja.
Ki el-ne botsássa a’ szegényt szomorán,
Siessen szemeit törleni szaporán.
Vagy pedig tekintvén jótéte’-rakássát,
Igért gyermeksége egyCyrusnak mássát;
Gyönyörködvén, hogy más gazdaguljon tőlle
Inkább, mint sem légyen dús gazdag belőlle.
35A’ jótételnek és adakozásnak három igen nevezetes példái a’ pogányoknak, kiket magasztal a’ régiség, és a’ kiknek mind arra tzélozó tselekedetei, mind mondási esméretesek az ő életek’ le-írásiból.
Nagy példák ámbátor ezek ’s fényes Hímek,
De kissebb formára méltán le-vett tzímek.
Hát hibázunk ’s morsát egekig tetézünk?
Lám! mind nagy, mind kitsiny tükörbe ha nézünk
Mind kettö egy-aránt vagy szépet vagy rútat,
Tsak azon-egy egész ortzát tisztán mútat.
Így az Emberiség’ tisztelendő képe,
Mellyet tükör gyanánt tehet a’ főld’ népe,
Nem kevésbé ragyog egy kisded KORDÁban,
ValamintCimonban ama’ nagy példában.
Itt a’ gyermek ortza azt mútat virtussal,
A’ mit egy nagyobb tárgyCyrussal,’sTitussal.
De talám e’ látás kelletinél méllyjebb,
Ez illyen gyermeki bagatel tsekéljebb,
Mint sem a’ Virtusnak meg-üthetné fontját,
Egy tudós tö-hegynek találhatná pontját.
Illy apróság kegyes gyermeki játékok
Ollyak, mint asztalon apró morsalékok,
Mellyeket nem nézünk úgy soha, mint ételt,
Nem-is érdemelnek töllünk számban-vételt.
IrigyMomus!mérges fogad’ így fened-é?
Gyermekben a’ Virtus’ magvát neveted-é?
Hát illy gyermek a’ mit játszik, tsak semmiség?
Hiszem embert formál tsupán emberiség:
A’ ki hát illy embert szerető lélekkel
Osztja szivét ’s közli magát mindenekkel,
Délben-is lámpásnál keresett ember ez,
Ha gyermek-is Virtust, nem füstöt tzimerez.
Mint egy tsetsemőben az egész ember kész,
Mivel hiba nélkül áll benne minden rész,
A’ nővés nem adhat semmit hozzá többet,
Tsak kisded formából készít idősöbbet;
Tsak mértékét minden részeknek emeli,
A’ meg-állapodott ideig neveli:
Így mikor a’ Virtus, mint egy kis remekben,
Munkás a’ gyermeki tselekedetekben,
Igazán Virtus már, nem tsak árnyék még ez,
Valóság ’s erköltsi tökélletesség ez,
Majd idővel nevel tsak nagyobb mértéket,
A’ munkára nyervén szélesebb környéket.
Épen úgy tetszik-ki gyermek’ játékában
A’ Virtus, mint Böltsnek nagyobb munkájában;
Mind a’ kettő játszik, tsak nem egy láb nyomon,
De két külömböző játszó theátromon.
Egygyiknek alatson ’s keskeny játék helye,
Azért nem tetszhető a’ Virtus ereje;
De a’ másik széles és fő helyen játszik,
Melly miatt a’ Virtus fényesebbnek látszik;
Az egygyik gyümöltsöt ’s tsemegét sáfárol,
A’ más fundust állit egy árvák’ házáról:
Egygyik apróságot osztogat holmivel,
Másik nagy summát; de mindenik jó szívvel.
Egyaránt hát Virtus mind kettő’ játéka,
Mind kitsinynek, mind a’ nagynak ajándéka.
Nem vethet itt a’ jobb itéletben gátot
A’Tusculanumifő Bölts a’ mit látott,
Ki más gondolattal így értett ezekben:
„Hogy egy nagy jelekkel készülő gyermekben
„Nem a’ dolgot, hanem tsak a’ reménységet
„Ditsérjük jövendő nagy valóság végett.
36Cicero szavai ezek in Dialogo:Fanni, causa difficillis laudare puerum. Non enim res laudanda, sed spes est.
A’ mit remélsz, egy jó gyermekben nagyobb rész,
Igaz: de hibázol, itt ha többet nem nészsz.
Sőt vagyon már nálla valóság előre,
Mert ezen épitünk reményt jövendőre.
Él a’ fogantatott virtus’ magva benne;
Nagy tsorba, ha már ez valóság nem lenne.
Sőt mikor készül itt délről a’ remény-is,
Ragyog egygyütt a’ meg-hajnalott nap-fény-is,
Mint a’ piros hajnal a’ délnek reménnye,
De amaz-is, mint ez, a’ nap’ igaz fénnye.
Nem de nem a’ termés rejtezik a’ magban?
’Sengét mútat elébb, a’ mit raksz asztagban.
Egy hát természettel a’ mag ’s a’ termés-is,
Úgy a’ ’senge, mint a’ tellyes le-mettzés-is.
Sőt mag-vetés nélkül még gyümöltsöt sem szedsz,
Bőv aratást sem gyüjt, a’ ki ’sengét nem mettz.
Illyen a’ gyermektől mag gyanánt el-hintett
Elől-járó drága virtusi tekintet,
Melly bövségét termi a’ jámbor erköltsnek,
Gazdag takarmánnyát jövendő gyümöltsnek.
Az oroszlán-kölyköt körméről itéled,
Hogy ha fel-nő, nem leszsz félénk nyúl, azt véled.
Sas fiat, ha napra nézhet bátor szemmel,
Meg-itélsz, hogy nem leszsz egy a’ veréb nemmel.
Így a’ gyermekségi szép próba-tételek
Jövendőt hírdető valóságos jelek,
Mellyekből a’ virtus’ útján el-tökéllett
Kezdett szerint nő-ki majd a’ kegyes élet.
Kegyes Élet! oh melly áldott gyümölts ’s drága
Virág-szál KORDÁban mellynek nyilt virága;
Mellynek a’ szelídség vólt még egy fő jele:
Ez ime! ártatlan szivének más fele.
Szelídség űl vala fel-törlött homlokán,
E’ nézett-ki vidám két szeme’ ablakán.
Ajakain folytak szelidség’ beszédi,
Távol lévén veszett íz-érzés’ negédi.
Tagjait forgató maga-viselése,
Mint olly vitorlának tsendes repülése,
Mellyet lassu szárnyan viszen tsendes szellő.
Hol nagyra-vágyásnak szél-vesze nem kellő.
Magass sorson ülvén, de még sem fenn látó,
Harag-tartás nélkül könnyen meg-botsátó.
Tsupán Engedelem Lelkének szülötte,
Galambi ’s bárányi sereg környülötte.
Talám az a’ galamb, melly az új világot
Köszöntvén, szájában hozott olaj-ágot,
Választván majd bárka helyett ez Alakot,
Szállással fogadta ’s benne fészket rakott.
Így viselte magát ama’Jó’sefrégen,
Mikor a’Dothánilegelő térségen
Báttyainak tellyes kézzel hordott ételt;
37Tzélozok ama’ historiára IMós.37: 16–20.
Szelídség ölelvén az erőszak-tételt.
TalámAmoniusegygyüttLycurgussal
Dávid ésPericles, Titus,’sAlphonsussal,
Mikor még nevelés’ karjain függöttek,
Illy szelidség’ példás jeleivel nöttek.
38
AmoniusésTitus Pomp.R. Nemes emberek, mind ketten soha nem hazugok; az első soha meg-se haragudott.Periclesmaga halálos ellenségét részegen el-tévelyedvén, haza késértette, mikor azon napon is őtet motskolta volna,Lycurgusollyan maga meg-tagadó és engedelmes vólt, hogy őnként el-távozott örökösön hazájától Spártától, minthogy annak lakosit arra eskette vólt meg, hogy szentül meg-tartják az ő törvénnyeit, addig, míg ő haza menne.Alfonsuspedig, Castiliai Király, híres a’ nagy szelidségről és engedelmességröl, ki a’ szidalmazókról azt mondotta: Az ugató ebek’ szájokban falatot kell vetni.
Így fénylik Gróff KORDA nevendékeny karban,
Élvén a’ világon még tsak a’ pitvarban.
Gyermek ugyan;de száz eszdendőst értsek-é?
A’ kinek emberi szíve nem gyermek-é.
Kihez képest gyermek formán eszelősök,
Az hívság’ porában játszó sok idősök.
Gyermek ugyan;de tsak úgy, mint Ártatlanság,
Nints benne gyermeki feslett tsintalanság,
A’ minéműt (mert majd
Sybarisbanélünk)
39E’ városnak lakossai híresek a’ régieknél a’ puha és korhel életnek minden nemeiről. Igen feslett életű emberek. AzAlexandriarégi lakossainak igen puha és testi gyönyörűségben belé merültt életekről-is tellyesek a’ régieknek írásai. Hasonlók vóltak a’ Sámosbéliek, sőt az egész Jónia tartományának lakossai is, és példabeszéd gyanánt tartattak az illyen életnek módjában.
Nemzetünk’ gyermeki rendén-is szemlélünk,
Hol nevendékenyek és a’ fel-serdülttek
A’ feslettség’ fertős piattzán le-ültek,
Mintha származnának még talám a’ bőltsön
Alexandriából ésSámosból költsön:
Hol, mint egy vad emlőn, úgy hízott a’ gyermek;
Vélnéd, a’ mennyit látsz, annyi moslék-vermek,
Fetsegés, trágárság, szabad nyelvek’ vétke,
Puhaság, fajulttság, Lerna-gyomrok étke.
De fénylett ezek köztt Gróff KORDA’ erköltse,
Hogy
Cimmer’barlangját sugárral bé-töltse.
40Ez a’Cimmerium’nagy barlangja vólt régen Italiában, a’ föld alatt, mellyben lakott egy nemzettség, kikCimmeriinévvel neveztettek. Abban a’ nagy barlangban szüntelen temérdek setétség vólt, hová semmi nap világ soha bé nem sütött. Innen a’ régi Írók példabeszéd szerint minden nagy és temérdek homályt ’s setétségetCimmoriae tenebraeCimmerbéli setétségnek nevezték.Pharuspedig egy torony vólt Alexándriától nem meszsze, mellyben éjtszaka lámpás égett a’ tenger partján, hogy a’ tengeren járó hajók azt meszszünnen éjjel szemlélvén, a’ ki-kötő helyet arról meg-találhatnák.
Pharusvólt a’Nilusvidéki setétben,
Drága Gyöngy a’ pajkos gyermeki szemétben.
Gyermek ugyan;de nem szülék nélkül árva,
Noha mind kettőtől régen el-van zárva.
A’ józan Tudományt Attya gyanánt hívja;
A’ Jámbor Erköltsöt, mint Annyát, úgy szívja.
Oh! mert árva tsak az, Atya ’s Anya nélkül,
Ki tudomány ’s Erkölts híjjával árván ül.
41Napkeletieknek példabeszédek ez: Nem az Árva, a’ kinek Attya és Annya meg hóltak, hanem, a’ kinek tudománnya és erköltse nintsen.
Gyermek;de, mintCyrus,egy meg-külömbözött
Maga-viseléssel több társai között:
Cyrusugyan nagyra-vágyó fenn-látással,
Több társain erőt vévő rang-tartással;
42
Cyrusgyermek korában mikor több közönséges gyermekek között neveltetnék, magát megkülömböztette különösön a’ többektől; de azzal, hogy magát közöttök Királynak tétette, rajtok uralkodott, őket erőszakkal fenyítette, mellyek kevély nagyra-vágyónak jelei vóltak.
KORDA pedig nyájas, senkit meg-nem vető,
Szelíd, jámbor, tsendes, és ember szerető.
Ezekkel társai felett zászlót emelt,
Mint a’ búza, konkoly-rakásból ki-szemeltt.
Ti Gyermekek! kiknek vólt fő szerentsétek,
Hogy az áldott Jésus’ ölében ülnétek,
43Tzélozás vagyon Márk. Ev. 10: 13–16.
Mondjátok-meg, nem ott ült-é, mint párotok,
Egygyütt akkor e’ ti kedves barátotok?
Ugy vélem, egygyitek sem fogta meg-látni:
De tovább kell az Hit’ szemeit botsátni.
Ott látta bizonnyal az a’ felséges szem,
Oda vette az az áldott Öl, úgy hiszem,
Hol a’ szent ajakok’ tsókját ő-is szedte,
A’ meg-áldó kezek’ malasztjait vette.
Méltó tárgya vala hát, mind a’ két Nemnek
Rendéből, a’ rajta meg-függesztett szemnek.
Mert miként ama’ nagy tündöklö Lámpásról,
Egy pusztán készűlőt fúvó Trombitásról,
44Keresztelő János ez, a’ kit a’ Sz. Irás nevez Égő és világos szövétneknek Ján. 5: 35. és pusztában kiáltó szónak. Ján. 1: 23.
Mikor világra lett bé-köszöntésének
Idején, ébresztő tsudák jelennének,
Valakik e’ tárgyra figyelemmel vóltak,
Vallyon hát ki lészen e’ gyermek?így szólltak.
45Mikor a’ K. János születésének alkalmatosságával tsuda jelek lennének, p. o. hogy az ő szüléi már koros vénségekben nemzették e’ gyermeket, hogy az Attya elébb néma lett a’ gyermek fogantatásakor, de születésekor meg-szóllalt és profétált; ezekre el-bámulván a’ kik látták, és hallották ezt, így szólltak:Vallyon ki lészen e’ gyermek?Luk. 1: 60.
Így a’ nevendékeny kedves KORDA körül
Midőn a’ jeleknek minden jó szív örül:
A’ mikor szeretet, nemes jó-szivüség,
Szelídség, ’s rend kívül munkás bő-kezűség,
Mint annyi tsudáknak példái, jelennek,
Egy nagy Jövendőről kedves hírt izennek,
Mellyekre, mint lépre, ragad a’ szerelem,
Bámuló szemeket függeszt a’ figyelem,
Nemzet, Fő-fő Rendek, Vérség, Atyafiság,
Egyházi ’s Polgári nemes Hazafiság,
Nevelők, Tanitók, Dajkák, felsők ’s alsók,
Szolgáló Tisztjei, jobbágyok, inasok:
Mindnyájan, kik már e’ jeleket esmérték,
Vallyon hát ki lészen e’ Gyermek?azt kérd’ték.
Ki lészen?Emberi Szeretet’ tsudája,
Betses szíve három Grátziák hazája:
Egy szent tüz, melly már-is ha így lángol benne,
Idővel majd egy Nap, egy tűz-tenger lenne.
Hol gyújtnak
Cronvellek, Majenek, Bironok,46
Cronvellvolt feje ama nagy hazabéli belső háborúnak, melly esett Angliában 1653-ban.Biron, IV. Henrik Frantzia Királynak hitetlen hüségtelen Ministere.Májen-is ugyan akkor nagy háborúnak tüzét támasztó.
Észszel, nyelvvel, karddal gyujtóPhaetonok:
Ott ő tsak szeretet’ áldott lángjával gyujt,
Tsak egy
Jonathánimézes veszszővel sujt.
47Jonathan igaz barátnak példája. Tzélozok itt arra az ő veszszejére, mellynek végét az erdőben mézben mártotta. I Sam. 14: 27.
Ki lészen?Királlyát, ’s Hazáját szerető,
E’ jó szívből önként származik mind kettő.
Craterus, vagyMornékészül Királlyához,
Egy új
Aristidesnő-fel a’ Hazához.
48
CraterusN. Sándornak leg-hivebb és kedvesebb barátja. Morné Filep, nagy tudományú és tekintetű Frantzia Úr, IV Henriknek igen kedves és sok háboruiban mellette hívséges embere.AristidesAthenaebéli igaz jószivü hazafi: ki midőn számtalan érdemei után-is, mellyeket hazája mellett szolgált, végre számkivetésben küldetett vólna, ki-menvén a’ városból, az égre felemelt kézzel imdkozott háladatlan hazájáért, hogy az Istenek őrizzék ollyan szomorú viszontagságtól, melly őket rólla meg-emlékezni kénszeríttse.
Ki lészen e’ Gyermek?ki most illy jól-tévő,
Leszsz majdonSeverus Sándornevet vévő,
A’ ki ha még ollyant népe köztt meg-esmért,
Hogy ő tőlle kérni jó-téteményt nem mért,
Maga hívja; bátran kérj, úgymond, hogy adjak:
Akarod-é, még-is adósod maradjak?
Vagy a’ köz-jóra fog gazdagon omolni,
Antonius Piust, Mecaenastrajzolni,
49Az első nagy ditséretű és virtusu Romai Tsászár, sokszor a’ maga saját ősi jószágának jövedelméből, és a’ maga kints-tárjának kárával-is szolgált a’ közjónak, és segítette a’ népet terhes szükségében. Mecaenas pedig a’ derék tudós embereknek valóságos Attyok.
Böltsesség’ házait kintsével halmozza,
Tudósok’ érdemét tenyerén hordozza.
Ki lészen e’ Gyermek?A’ szegénység’ tárja,
A’ Templomra folyó
Siloamnakpárja,
50Ez a’ forrás, melly nem meszsze vólt a’ Jerusálemi templomtól, szolgált a’ templomhoz meg-kivántató mindenféle haszonra, papoknak mosodásokra, italokra, áldozatoknak mosására, ’s a’ t. Illyen móddal folyt-bé ennek haszna a’ templomba.
Az Úr’ Háza mellett buzgóNehemiás,
Efodban járókat táplálóAbdiás.
Ki lészen?Sok számu jobbágyinak Attyok,
Pericles’, Alfonsus’másod ábrázatjok.
51
Periclesszokta volt mondani: Emlékezzél-meg én lelkem, hogy gyermekeiden uralkodol. Alfonsus Király mondotta, hogy a’ maga jobbágyait, mind fejében, mind szivében hordozza.
Úr; de gyermekein: Ezt el-nem felejti,
Őket mind fejében, mind szívében rejti.
Deki lészenmég-ise’ Gyermek?ki lészen?
Új fundamentom-kő a’ Gróff KORDA részen.
Mellyen repedtt falból új alkotvány épül,
Régi fényből újjabb ditsőséggel szépül.
Mert KORDA GYÖRGY ennek tsak Nagy-Attya vala,
Kiben fényesbbé lett a’ KORDA Ház’ fala,
Mikor azt érdemlé, hogy az ősi Báro
Méltósághoz, Gróffi légyen egygyütt-járó.
Szép Korona, már két gyémánttal e’ tájban!
De jaj! kezdett mindjárt borulni homályban.
Mert mint ez első Gróff, még ifjantan meg-holtt
Attyának házában tsak egy fiu Mag volt:
Úgy e’ Gróffi Házban, a’ leg-főbb Akarat
Fiait el-szedvén, az egy ÁDÁM maradtt.
52Az Idősebb G. Korda György Úr, Egygyetlen-egy örökösse vólt édes Attyának, L. Báro Korda László Úrnak. De ennek is fiú-örökösse tsak egy maradott, Ádám; kitől ismét tsak az egy György maradott.
Ez-is a bűn’ ’soldját tsak hamar meg-adja,
Magnak egygyetlen-egy kisded GYÖRGYét hagyja.
Így, tsak egy Mag szállott ez három Gróff ízen,
De melly keskeny palló lebeg itt mély vízen!
Melly vékony vólt illy nagy Ág’ arany-fonala!
Párkák egy szálatskán már rég’ fonják vala.
Haj-szálon az Élet – El-szakadhat, félő.
De bízzunk – Reménység’ Fia, GYÖRGY még élő.
Ez a’ Gyermek talám, ki most Gróffi Vérből
Sarjazik a’ le-döltt tör’söki gyökérből,
Majd új fiatalból lészen ősi jusson
Nagy magass Tzedrus-fa Magyar Libanuson:
Ágait sok idők’ hoszszán ki-terjeszti,
Fiakról Unokák’ nevéig ereszti.
Ki leszsz hát e’ Gyermek?– Kedvezzen az Ég-is –
Ez a’ szépMarcellus– de KORDA GYÖRGY még-is.
Marcellus, KORDA GYÖRGY, Egygyek – kitsiny híjja:
Mind kettő hanyatlott Reménységnek Fia.
53Ez a fel-serdültt Ifju,Marcellus, igen hires a’ Romai Historiában szépségéről, és sokat igérő különös drága Virtussairól. Az egész Romai Népnek közönséges szerelme vala. Fia vólt a’ nagy vitéz M.Marcellusnak,Octaviától, az Augustus Tsászár testvérétől. De mikor az egész Róma ebben nagy reménységét vetné jövendő boldogságának, véletlen meg-holt 18. esztendős korában; a’ mikor már Augustus Tsászár-is őtet az uralkodó székben való ülésre maga után, maga fiának-is fogadta vólna. Nem sokára ezután úgy esett, hogy épen akkor írta Virgilius Máro a’ maga Aeneis nevű munkájának hatodik Könyvét, holott fő tzélja a’ vólt, hogy Augustusnak és Octaviának kedvekért, és nékiek való hizelkedésből renddel alá-hozza Aeneástól fogva mind Augustusig azokat a’ nagy vitéz és fő Romai férjfiakat, a’ kik ditsőségei és szabadítói vóltak eleitől fogva a’ Romai nemzetnek. Illyen tzéllal hát úgy írja-le Virgilius költeményesen a’ dolgot, hogy Aeneás, mikor bujdosnék, el-ment a’ Cumabéli Sibillához, vará’sló aszszonyhoz, kivel magát le-vitette a’ Meg-holttaknak országába, egy nagy főld alatt lévő barlangban, holott az ő Attyát Ankhisest meg-találván, vélle hoszszas beszédet tart, és tőlle kérdezkedik jövendő állapotjáról a’ Romai Nemzetnek és birodalomnak. Ott azért le-írattattnak maga rendében minden Romai nagyobb és híresebb emberek, mindenik mintegy a’ maga eleven képében, kiket Ankhises rendre meg-nevez és meg-magyaráz Aeneásnak előre, mi fog ezek által jövendőben véghez menni a’ Romai nemzet között. Ezek ugyan már akkor mind meg-lettek vólt; de ő ezeketpoetice, úgy számláltatja-elé, mint az isteni végzések szerint ezután még következendő dolgokat. Ott azért a’ régibbek után említvén, Deciust, Drusust, Torquatust, Camillust, és ezek után Cátót, Fabriciust, Serranust, Fabiust és többet; végre bé-hozza szántszándékkal Marcus Marcellust is, ar ifju Marcellusnak Attyát, hogy ez által le-szállhasson a’ nem igen régen meg-hólt kedves Marcellusra. Így azért Virgilius ez által módot keresett arra, hogy annak a’ kedves Marcellusnak emlékezetét halhatatlanná tégye, és annak akkor mintegy sírhalmi verseket irván, közönségesen meg-gyászolja, mellyett ő tsak 25 rendekben írt-le, de igen érzékenyűl, keservesen és felségesen, hogy mindenek előtt ugyan, de kivált Augustus és Octavia elött, fel-kapjon, és azoknak grátziájokba az által-is jobban bé-follyon. Szokások vólt a’ régi Romai Poétáknak, hogy az ő készitett Verseiket közönséges helyen a’ Romai népnek nagy egyben-gyülésében olvassák elé. Virgilius-is azért ezt a’ darabot meg-készitvén, illyen nagy Hallgatóknak gyülekezetében mondotta-elé, hol akkor maga Augustus Tsászár, és Octávia jelen vóltak. Mikor folytatná beszédét, egyszer tsak halják, hogy az öregebb Marcellus után egy ifjat ír-le igen eleven, pompás, de szomorú versekkel. Mindenek hallgatják meg-indúltt szívvel, érzékenyűl, vallyon ki lészen az? maga-is Augustus és Octavia épen illyen indulatba voltak. Egyszer végre hirtelen ki-mondja a’ Marcellus nevét:Tu Marcellus cris. Ekkor a’ keserves Édes Anya,Octavia, kinek, fia’ halálán vett sebei még elevenek valának, hallván fiát említtettni, a’ nagy fájdalomnak ereje miatt leg-ottan el-ájul, melly miatt lárma esik a’ nagy gyülekezetben; Virgilius-is azomban ott meg-áll és el-hallgat. Majdon fel-ébresztetvén Octavia ájulásából, parantsolatot adott, hogy Virgiliusnak azon Verseiért, mellyekkel fiát tisztelte, minden rendért néki ajándékoztassék 200 arany; És így 25 rendekért, vagy a’ mint mások tartják 18-ért, nyert ajándékban 5000 aranyakat a’ mi pénzünk szerint. Innen ezek a’ híres nehány versek aranyas verseknek-is neveztetnek. Oh szerentsés Poeta, kinek érdemed illy rend kívül való árron betsültetett! A’ MagyarHippocrenémennyivel folyna bővebben, és tisztábban, ha illyen arany és ezüst patkós körmü Pégasus rugná. Ezen említett Versekből ki-válogatván én most azokat, mellyek e’ kedves Gróff Urfira illendőleg szabhatók, magyarúl itt nehány versekben szabad magyarázás szerint fordítottam, és e’ mostani tzélra által-formáltam, a’ szineket Virgiliusból költsönözvén, honnan tsak azokat írom ide, a’ mellyeket az én pennám némü némüképen illethetett:Una ire videbat / Egregium forma juvenem. / Sed frons laeta parum, dejecto lumina vultu / Quis . . ille / Filius? anne aliquis magna de stirpe nepotum? / – – – quantum instar in ipso! / Sed nox atra caput tristi circumvolat umbra. / Ostendunt terris hunc tantum fata, nec ultra / Esse sinent. Nimium vobis romana propago / Visa potens, superi! Proprie haec si dona fuissent. / Nec puer Iliaca quisquam de gente Latinos / In tantum spe tollet avos; nec Romula quondam / Ullo se tantum tellus jactabit alumno. / Heu pietas! Heu prisca fides! – – / Heu miserande puer! si qua fata aspera rumpas, / Tu Marcellus cris – – –
(Felséges Máro! KiMarcellusttulajdon
Természeti ritka szinén festéd hajdon,
Add által tsak nehány vonásokra tollad,
Ámbár távol, e’ szint hadd kövessem róllad)
„Kit látok itt élte’ virágjában lenni,
„Nagy tzél felé serény lépésekkel menni?
„Egy ifju gyermeket termetes szépséggel;
„Szép ortzát, melly ró’sát elegyit felséggel.
„Szeme’ pillantója meg-tsüggedve fekszik,
„Homályban kedvetlen homloka fellegzik.
„Szomorú jel! de háte’ Gyermek kitsoda?
„Mindent rend kívül fest nagy tekintet oda.
„Nemde nem (nagy tárgynak nintsen tsekély oka)
„Régi Nagy Tör’sökből költt jeles Unoka?
„Ah melly tökélletes forma, melly példázza!
„ Ifjuságát szépség ’s virtus koronázza.
„Látszik ennyi sugárt hintő tekintetből,
„Hogy egy gyermek sintsen a’ KORDA Nemzetből,
„Ki illy magass pontra az Ősök’ reménnyét
„Nevelje-fel, délre magasztalván fénnyét.
„A’ Gróff KORDA Birtok más illy kedvessel-is
„Remekben kérkedni nem fog tsak egygyel-is,
„Kiből a’ kegyesség, egyenes szivüség
„Így sugározzék-ki, ’s régi magyar hüség.
„Ah melly nagy kints! de jaj! melly titkos fájdalom!
„Piros hajnalt köddel borító unalom!
„Kit tsudállunk? Párát – tündér ajándékot?
„Valóság képében ölelünk árnyékot.
„Ezt a’ végzések tsak meg-mutatják épen,
„De közttünk nem hagyják tovább semmiképen.
„Oh magasságos Ég! így nézed sajnálva
„Egy fő Háznak boldog sorsát talpon állva?
„Meg-bánod-é nagyra tzélozó szándékod,
„Hogy viszsza-vond kézből nyujtott ajándékod?
„De ha még-is – ámbár a’ végzések készek,
„Te Gyermek, kit szánnak minden belső részek.
„Ha még-is le-lövöd erösség’ sántzát,
„A’ kemény Fatumnak el-szaggatod lántzát,
„Az Egek’ végzésén erőszakot tészesz,
„TeMarcellus– sőt több, egy KORDA GYÖRGY lészesz.
Mit játszol, Reménység! túl le-folytt idején
Hazug képzelésnek üres néző-helyén?
A’ gyönyörüséget mit hizlalod párán?
Az el-hervadtt Ro’sát mit szaglod még szárán?
MintMároilly színnelMarcellusnak képét
Festvén, tsak siratta a’ szépeknek szépét.
Így ír; de tsak Holttat élő szinben támaszt,
Kit elevennek fest, el-vesztette lám! azt.
És mikor oly pontra száll ékes nyelvével,
Hogy már ki-fokasztjaMarcellust-is névvel,
Belé-szakad mind a’ beszéd, mind az írás,
Fonalat szakaszt egy közönséges sírás:
Igy Mu’sám-is midőn hasonlót talála,
Egy Reménység’ Fiát festeni probála,
Mikor a’ tzélhoz jut, túl a’ reménységen,
Gyászos tziprust szemlél az ohajtott végen,
Ájul szinte, ’s esik kezéből ki tolla:
Tündér a’ képzelés; füst vólt a’ mit szolla.
A’ beteg Reménység jaj! válék halálra,
Fagylaló szél fuvallt gyenge virág-szállra.
Ugyan-is az alatt, míg az éjj’ fellege
Oszollván, hajnallnék új reménynek ege,
Míg ama’ víg kérdés napkeletről elé,
Ki lészen e’ gyermek?hangzik az ég felé,
Végre a’ Levegő’ kárpitja hasada,
Szemfény-vesztő villám dörgő hangot ada:
Hol vagyon a’ Gyermek? mert a’ magas menyben
Költt végzés nem hagyja földi porban ’s szenyben.
Ne kérd e’ Reménynek fiát, Anya-nemzet!
Kiben nagyra készült Jövendő meg-szemzett.
Ki lészen e’ Gyermek? Nem földnek lakossa,
Hanem az angyali karok’ birtokossa.
Add, szerelmes Fiam! tak nékem szívedet,
54Példab. 23: 26.
Lödd-ki magas’bb tzélra meg-vontt kéz-ivedet.
Azt az uj fiatalt pedig, a’ melly benne
Ki-sarjazék, ’s még egy nagy tzedrus-fa lenne,
Vágjátok-ki (újjabb szózat tsattan) tőből:
55Tzélozás vagyon Dániel Prof. 4. Rész. 7–11. verseire.
A’ melly Ágak nőttek férjfi törsök-főből,
Messétek-le: füst a’ Méltóság, ’s el-tünjék,
Itt férjfi Nem fogytán a’ tör’sök meg-szünjék:
Ez a’ Gyermek, kivel az ég szemben nevet,
Rekeszsze-bé a’ Gróff ’s Báro KORDA Nevet.
56Mert ezen kívül, egy régen meszsze el-ágazott lineán-is maradott még férjfi Mag a’ Nemesi Renden.
Szív rettentő Szózat! kdvezzetek Egek!
KORDA Ház’ falából jaj! hát minden szegek
Már ki-hullanak-é? ’s repednek a’ falak,
Mikor az Oszlop döl, ’s el-repül ez Alak?
Ah végzések’ meg-nem hajtható atzélja
Lágyulj-meg, vagy törjék vas-pennádnak tzélja!
Oh! kinek ezernyi izig tart irgalmad,
Ne köszörüld ingo nádszálra hatalmad!
572 Mos. 20: 6.
Ne fend egy ártatlan bárány ellen késed’,
Egy szelid galambra ne törjön végzésed!
Kiben a’ Grófi Mag jött tsak másod ízig,
Lásd-meg, melly széles még a’ köz százszor-tízig!
De nints, miért főldröl az ég’ várát lőni,
Oroszlán-fogásra póknak hálot szőni.
Mindenható kézzel egy féreg nem bírhat,
Ellene más rendet a’ porban nem írhat.
Tetszik a’ leg-fövebb hatalmu Felségnek,
Tengelyét forgatni mind földnek, mind égnek.
E’ széken az ember nem lehet tanátsos,
Kinek ítélete mind vak, mind kajátsos.
Övé a’ bölts tanáts: örök rendén mellynek
E’ világot tette széles játszó-helynek,
Hol változó sorsa minden Halandónak
Egygyik bölts játéka a’ Mindenhatónak.
Fő-Mester; ’s játékot úgy kezd, a’ mint tetszik;
Ajtót nyit, kárpitot von-fel, nem kéredzik:
Majd kárpitot ereszt, játékot bé-végez,
Parantsol: Álljon-ki már más-is, elég ez.
Egy embert fel-mutat, mást ismét el-tüntet;
Egy Nemzetet fel-költ, mást viszont meg-szüntet.
Egygyik viszontagság mással helyet tserél:
Egy halandó volt már, még a’ más ember él.
Így foly egygyik tűndér fel-vonás a’ másig,
Mulass, Mu’sám! ennél egy szempillantásig.
Ez a’ természetnek ki-szabott ösvénnye,
Az állhatatlanság’ állandó törvénnye,
Minden dolog sebes lábbal az időben,
Mint egy nagy abrontson, járjon keringőben.
A’ mi fel-költ egyszer, el-enyészszék majdon;
Vénségre siessen, a’ mi fel-nött hajdon;
Viszont az aggottnak emésztett porából
Uj Féniks támadjon lehetség sorából.
A’ vasat a’ ro’sda atzél foggal rágja;
A’ szú nagy erdőlö, a’ fát titkon vágja:
Így emészt az Idő; de majd a’ mit honnan
Meg-emésztett, szüli másszor azt ujjonnan.
Ama’ tüz-tengernek, ámbár fénnyel tőltnek
Sok világot, magok fekete gyászt őltnek.
A’ Levegő’ tágas függő palotája
Szüntelen változás’ örökös hazája,
Az hideg’ és meleg’ két tsatázó karja
Egy lármás háboru piattzal zavarja.
A’ Főld gyakran reszket, ingással gyötrődik,
Mint nyavalya-törös beteg, úgy sinlődik:
A’ változandóság’ nagy törvénnye rázza,
Belső tűzzel merő erejét forrázza.
A’ földhöz hasonlók minden földön lévők,
Azok-is köz jusból drágább részt nem vévők,
A’ mi leg-állandóbb talpon merőbben áll,
Egyaránt változás’ birtokára le-száll.
Értz és kő-oszlopok sorvadván el-fogynak,
Piramisok saját terhek alatt rogynak;
58A’Piramisokvóltak a’ régi Egyiptomi Királlyoknak temető helyek felett épittetett felette magas négy szegü tornyok; alatt leg-szélesebbek, és lassan-lassan keskenyebbek, mig végre hegyesen végződnek ollyan magasságra, a’ mellyhez hasonlót emberi kéz ezeken kívül nem épitett. Ezek közzül némellyek ma-is szemléltetnek, és lehetnek könnyen 4000 esztendősök. A’ lehető minden állandóságnak nagy példái e’ főldön.
AmottAmasisnak, ittZoroasternek
Sirjai föld alá temetve hevernek;
59A’ régi Napkeleti Királlyok a’ magok temető-sírjokat mind igen pompáson, mind sok költséggel, mind igen hoszszú ideig tartó állandósággal kivánták épittettni. Illyen volt a’ híres és nagy boldogságban uralkodó Amasis Egyiptomi Királynak temetője. Illyen a’ Zoroasteré-is a’ Bactrianusok’ nagy hatalmu régi Királlyoké.
Ama’PompejusiTheátrum’ felsége
Saturnus’ gyomrának pompás elesége.
Semiramis’kertje alig vólt egy falat
Az időnek mohon rágó-foga alatt.
60Romában a’ leg-híresebb theátrumok vóltak a’ Scaurusé és a’ Pompejusé, igen pompások, és drágák, nagy kőltséggel és fényességgel épültek. Azok a’ függő kertek-is, mellyek Babilonban vóltak hajdon a’ levegő égben épitve, illyen világ’ tsudái. Úgy azok az erős alkotványok vagy épületek, mellyek gátok vagy sántzok gyanánt készittettek vólt a’ Nilus’ vize’ ki-ütésnek zabolázására.
Dühös Nilus ellen vállat vető gátok
Tsak vóltak: özönnek prédája lett hátok.
Babylon, Capua, Saguntum, Carthágo,
A’ nap’ udvaráig meg-annyi fel-hágo,
HíresCorinthusirezek és márványok,
Az örök idővel kü’sdő alkotványok,
Lettek a’ régiség’ torkának prédái,
Tsak egy változandó sors’ örök példái.
A’ mezítelen Főld’ öltöző köntösi,
Gyenge plánták, fáknak ifjai ’s időssi
Mind egy viszontagság’ mezején szolgálnak,
Most életre jőnek, majd a’ porban szállnak:
Természetek gyakor terméssel ki-fárad,
A’ magzásban éltek’ ereje ki-szárad.
Hát az Ember, ez a’ halhatatlan plánta,
Kit egy bűn változó törvény alá ránta?
Ámbár boldogságát nemes’bb okok színlik,
Minden viszontagság’ spotáljában sínlik.
Belől indulatok vesztik tüzes hartzal,
Kivül terhes tsaták szemben törnek artzal:
Két szüntelen tsere, vigyázás, és álom,
Benne élet’ ’s halál’ fészke, úgy találom,
E’ nagy Ura amaz Édeni határnak
Párja lett fészkén kül bujdosó madárnak.
Deucalion, a’ melly víz-özönnek révén
Egy ujjabb világnak ki-költt magva lévén,
Alig uszhatott-ki a’ mérgesen zúgott
Habokból, ’s a’ száraz főldön alig nyúgodtt:
Majd más viszontagság’ szele széljel hordta
Maradékit, ’s mint a’ polyvát, meszsze szórta.
Attól fogva minden Nemzetek, ’s ház-népek
Nem állandó Testek, oh! tsak tündér képek.
Egy Nemzettség el-fogy, a’ más helyében kél,
Egy országlást majd más birodalom el-nyél:
Egy Nemzet’ sirhalmán más újjabb fel-épült,
Egy hanyattán döltt nép’ hasára más nép ült.
És mikéntSaturnustulajdon nemzette
Fiait fel-falván gyomrába temette:
Úgy az idő’ torka ’s telhetetlen gyomra
Népeket fel-falván temette halomra.
Mint az halak között kissebbet nagyobb hal,
Ezt-is más hatalmas’bb tátott torok fel-fal:
Igy épen (oh világ’ tágas torkossága
Emberekből álló halaknak országa!)
Egy nép mást el-nyelvén, abból ha vett lételt,
Majd magából készit más Évőnek ételt.
Ti Nemzetek, és nagy méltóságu Házak
Mellyeken esztendők vénülnek sok százak!
Úgy állatok fényes hatalomnak szélén,
A’ boldogság’ magass partjának sik élén,
Lest hányván minden láb-nyomon halálotok,
Mint a’ Nilus’ partján tébolygó állatok,
61Az ebekről írják ezt, mellyek a’ Nilus’ vizére mennek innya.
Félve isznak, ’s futva a’ vizet harapják,
A’ Crocodilusok azomban el-kapják.
Kedves Gyönyörűség’ vizeiből isztok:
Oh! de félve, mikor az élethez biztok.
Ditsőség’ özönén valami folydogal,
Futva nyelitek; de az élet fogydogal.
Egykor az emésztő idő, melly a’ Mélyben
Lest hány, elé-szökvén, bé-kap a’ veszélyben.
Oh, változandó sors! ditső balgatagság!
Így hát a’ világot nyelő viszontagság
Népeket, házakat emésztő mélly verem,
Hatalmat, nagyságot temető tzinterem.
Hol lehet olly szakasz-főld, vagy tartomány-is,
Ámbár a’ sebes ész minden részt fel-hány-is,
Hogy azt a’ leg-első meg-szállott nép bírja?
Ah! söt már több egymást fel-váltóknak sírja.
Egygyik nemzet el-tünt, más nyomában szállott,
Azon-egy föld pedig mindenkor helyt állott.
Figyelmünk’ szemeit a’ mi meg-függeszsze
Talpunk’ alatt fekszik, ne keressük meszsze.
E’ bizonyság-tétel olly fontos tudomány,
Mellyről házi tanu e’ széles tartomány,
Ez a’ főld – több földnél – Ez a’ kintses bánya,
Európának ritka szépségű leánya,
E’ mi tiszteletes Anyánk, ki minket szűlt,
Hány változó sorsnak forgó kerekén űlt?
E’ szép Hélénának hány szerelmes kérök
Koptatták küszöbét, egymás nyomát érők?
Ezért, oh! hány egymást irigy mérges szemmel
Öklelő szeretők égtek szerelemmel?
Nemzetek egymásnak üstöképen kaptak,
Fényes uralkodó páltzák egyben-tsaptak.
Egygyik az elébbi Birtokost ki-verte,
Kitől a’ szép ágyas-házat más el-nyerte.
Pannon, kit leg-elébb fogadott ölében,
Kinek-is még hajdon öltözött nevében,
Ezt a’ kies Edent örökségül bírta,
Rajta jussát számos század alatt írta.
62Jót nem állok illyen homályos régiségnek bizonyossága felől, melly iránt a’ régi irók egymással-is ellenkeznek. A’ Vers-írónak elég egy vélekedést a’ le írásban követni, ha szintén kérdés alatt forog-is annak bizonyos vólta. A’ kik azt állítják, hogy a’ Persiai és Görög Királlyoknak a’ Pannonokkal sokszori bajok vólt, azok egyben-elegyitik a’Paeonés a’Pannonnemzeteket és azoknak neveket, némelly görög írók után, kik között vanPlutarchus-is. Melly kettő könnyen meg-is eshető az által, hogy a’ Paeonok, Macedonia szomszédjában (szomszédjágbanem.) vólt helyekből ki-háborgattattván vagy Darius, vagy a’ Macedoniai fejedelmek által, egy része azon nemzetnek által költözött a’ Duna mellé, és ott a’ Pannonokkal egyben elegyedett: Vagy pedig ez a’ Duna mellyéki hatalmas nép a’ Paeonoktól vette igen régen származását, és azért nevezik a’ görög írók régibb neveken Paeonoknak is; a’ Pannoni nevet pedig azután későre a’ Romaiak alatt kapták a’ Romaiaktól; a’ mintDiocassiusnyilván említi. Mert Herodotus, a’ ki írt 400 esztendővel leg-alább a’ Kristus előtt, el-járta, a’ mint iratik, ezt a’ Duna mellyéki tartományt; de ottan Pannoniai neven népet nem említ; emliti pedig a’ Paeonokat, Macedonia szomszédjában lakó népet, külömben ez a’ Pannon nevezet alatt való nemzet akár származott a’ régibb Paeonoktól, és azért Paeonoknak-is sok ideig neveztettek némelly Íróktól; akár pedig Noénak valamellyik Únokájától (hihető,Thirástól, Jáfetnek fiától, kitőlThraciát, és onnan ejszak felé eső tartományok’ nemzeteit hozzák-le a’ tudósok. Lásd Bochárd) kinek Neve Pannon lett vólna, noha ezt a’ nevet sohol abban a’ régibb időben nem találhatom; elég az, hogy ez a’ Nemzet nem később időkben oda által-vándorlott Colonia vólt, hanem az Ister vagy Duna körül emlékezet előtt meg-szállott tős gyökeres, erős hadakozó fene nemzet, kikkel a’ Persáknak elébb, azután a’ Macedonoknak, végre a Romaiaknak-is sok bajoskodások vólt.
Pannon nagy hatalmu erőss népre terjed,
Mellynek majdDariusbirtokára gerjed.
Ez a’ Persiai hatalom’ veszszeje
Próbálta ha lehet e’ Nemzetnek feje.
Meg-is nyeri; de majd fordulás követi,
Jármát a’ nagy Nemzet nyakából ki-veti.
Később időn GörögAmyntaspróbálta,
De szerentse helyett gyalázat találta.
Adót kell fizetni, mert hartzolt balogul
Sőt hagyja fiát-is Filepet zálogul.
Erőss leszsz tovább-is e’ nép, ambár fene:
Syllaviszont fel-kél; ettől sem rettene.
Viszsza-veri Syllát egy hasonló boszszú,
Ijedtében sebes szaladás-is hoszszú.
Ezt látván nem próbál Roma többet vélle,
A’ vad nemzet szabad birtokában éle.
Míg egy nagy tzélt néző Istenség’ tanáttsa,
Mint minden változás’ egy fő Mester-áttsa,
El-végezvén, hogy tsak Roma parantsoljon
A’ világ Augustus’ szavának hódoljon,
Pannonnak népe-is hódol nyakat hajta,
Győzedelmes Roma’ talpa maradtt rajta.
Ugyan a’ Romai páltza akkor szinte
Dácia’ népének hatalommal inte.
Ezek a’ Pannonnak régi tő-szomszédi,
Véres vitéz Mársnak hasonló tselédi,
Roma’ hatalmától kemény tsapást vévén,
Mellyhez majd Trajánus halálost-is tévén,
Már mind a’ két fene nemzet’ kevély feje
Bé-törvén, meg-szegett nyakának ereje.
De van minden Népnek, akármint halaszsza
Enyészete’ pontját, olly rendeltt szakaszsza,
Melly nem tsak le-döjti birodalma’ falát,
Hanem ketté-mettzi élete fonalát.
AmaVandalóknakvándorló tábora
Ki-jövén, Pannont-is ki-mossa zápora.
Majd a’GothNemzet-is ezekre érkezik,
Ki-üzvén székekből, helyekben férkezik.
Azomban hasadván a’ titkok rekeszsze,
Más napkeleti fény hajnallék nem meszsze,
Hogy egy Népnek, mellynek vas és értz saruja,
Meg-hódoljon Pannon’ ’s Dacia’ kapuja,
A’ Fő Tanáts, a’ mint gombalyagját fonta,
Már ki-fejti – Imhol! széles rést-is bonta.
Mert a’ Scythák, mint egy bogarakkal tőltött
Tágas méh-kas gazdag fiasitást költött.
Rajzani kezd ’s tábort a’ Duna partra hajt,
Öt századok alatt botsát három nagy rajt,
63A’ Magyaroknak három rendbéli ki-jövetelek Scythiából.
Az Első, mellynek vóltBalamirvezére,
Majd jutván nagy Heros Atila’ kezére,
Végre egy meg-térő sereg, raj módjára
Viszsza száll elébbi el-hagyott Annyára.
Tsak egy kis tsoport, melly külön részben álla,
Egy szegelet kő-szál rejtekében szálla.
64Atila halála után, a’ fiai egyben veszvén, a’ birodalom felett, egymást igen meg-emésztették. Ebből lett hogy egy tsoport viszsza-tért régi hazája felé; más pedig ott telepedett meg napkeleti szegeletében Erdélynek, a’ hol Három szék, Tsik, Gyergyó ma-is. Hogy ezek a’ Székelyek az első ki-jövetelnek maradványi légyenek abban meg-egygyeznek az Írók; de a’ módjában és Vezérek felől külömböznek.
Oh te magass helyre rakott kies fészek,
Hol még birtokosok a’ maradék részek!
Székellyek! Nemzetünk ’sengéi! ti vagytok,
Kik sok század után itt még nyomot hagytok.
De a’ Másod ’s Harmad Sereg-is ki-omlék,
A’ kies Pannonra tágasabb rés bomlék.
Elébb Chágán alatt vitézlőAvarok,
Majd végre Árpáddal ki-szállott Magyarok,
El-lepik Dácia’ ’s Pannon’ tartománnyát,
Hol győzedelemnek szedik borostyánnyát.
Nem áll ellent egész meg-rettentt Napnyúgot,
Ámbár minden erő véllek szemben rúgott,
Bizantium’sRomanagy számmal probálók,
Mit érnek? Vad-kanok ellen fontt pók-hálók.
Nagy-Károly, Arnulphus, Lajos, Conrád ’s mások,
Tsak mint Ister ellen sövény gát fonások.
65Az Akkori Romai Keresztyén Tsászárok, kik abban az időben Contsantzinápolyban laktak, Justinianus, Justinus, Tiberius, Mauritzius Phocas, Heraclius, nagy és terhes adót fizettenek az Avareseknek, kiknek ellent nem állhattak. Német országot-is sok ideig nyomorgatták, kivált III Lajos, és Konrád idejében, Nagy Károly ugyan őket igen meg zabolázta, magok határok közzé szorította vólt, de többre ennél ő sem mehetett.
Meg-szállott ez erőss nemzeti nagy özön,
Vállut fészkelt egy nagy birodalmi közön,
Mellynek a’ Fekete-tenger egyik partja,
Másikat Hadrian nevű tenger tartja.
E’ kies főld’ szinén valamint akarja,
Ki-terjed a’ Magyar birodalma’ karja.
Egy him oroszlánnak erejét fel-ölté:
Itt le-fekvék, honnan senki fel-nem költé.
Kérdjük: hol valának már most ’s hová lettek,
Kik az Ister’ mentén hajdon feneklettek?
66A’ Duna vizének régi,Isterneve vagyon.
El-multtak az ősiPannon’sDacusmagok,
Mint a’ zápor-szinén fel-fútt víz-hólyagok.
El-tüntekJazigok, GepidákésGéták,
Mint a’ levegőben el-pattant rákléták.
Közelebb a’Gothusnépen vala már sor,
Ezek-is majd, mint a’ széltől el-seprett por.
No hát mit mivele sebes keringővel
Hoszszas viszontagság egygyütt az idővel?
Mint az emésztő szú, titkon vágott ’s örlött,
Míg Népeket egymás’ nyomából ki-törlött.
De vallyon már óh te világ’ emésztője,
Idő! Viszontagság! Nemzetek veszszője!
A’ Magyarnak, ki most az Állandót vélé,
E’ paraditsomi főldön kedvezél-é?
Ah szív-fojtó kérdés! Mellyre minden helyjen
Könyv-tseppekkel írott Kronika feleljen.
Helyt áll ugyan ezer esztendős örökség;
De mennyi? ’s miképen? te tudod, kegyes Ég.
Örökség-é Neve? vagy talám árnyéka?
Régi szeles birtok? vagy tsak mor’saléka.
Nemzetünk-is tehát tsak illy pályán szaladtt
Azon egy változás’ köz törvénnye alatt.
E’ vólt már leg-első bírtoka’ törvénnye
Az-is lett keringön forgató örvénnye.
Ez a’ Nemzet, (mellynek sebes jég-záporát,
Győzhetetlen vitéz hatalma’ ostorát
Macedonok, Mizek, Illyrek szenvedték,
Frantz, Olosz, Aleman Hatalmak sinlették,
Melly előtt Nemzetek’ aszszonya-is, Roma,
Kapuját dörgetvén Atila’ ostroma,
Mint egy menykövező Hannibal’ nevére,
Meg-reszketett, ’s közel jégre fagyott vére)
Majd lassan tsökkenő erejében szakadtt,
Dühös pusztítóknak körmök közzé akadtt.
Azoktól halálos sebet gyakran kapott,
Kiket vitéz karja hajdon földhöz tsapott.
Ez a’ Nemzet, mellyet, mint már háta megett
Zúgó sebes özönt, Velentze emleget,
Énekelvén vígan az Hunnusi híren
Hangitsálo nótát e’ tengeri Síren:
67Mikor Atila a’ Hunnusokkal pusztítná Olasz országot az ötödik században, akkor meg-rettenvén azok, kik a’ Velentzei bírtokban a’ száraz földön laktak, ijedtekben által költöztenek azokban a’ Hadriaticumi tengerben lévő apró szigetekben, bátorságos meg-maradás végett, és ott fektették-meg lakásokat. E’ vólt eredete annak a’ hatalmas és nagy Városnak, melly a’ tengerben épült tzövekeken. Így hát minekutánna illy hatalmas lett ez a’ város méltán énekelhet vígan az Hunnusokról, kiknek pusztításoknak köszönheti a’ maga eredetét.
E’ Nemzet, melly hoszszan nyujtván széles ővét,
Két tengerek közzé tette határ-kövét,
Majdon hamvat hintvén ’s port kopasz fejére,
Sírva tekínt régi tégas lak-helyére:
A’ melly főldben vágta szbadon sarlóját,
Alig tsipegeti most annak tarlóját.
Ez a’ napban hajdon fényesen öltözött
Szép Aszszony, ’s Királlyné több szomszédi között.
Majd változásoknak öltözte-fel hóldját,
Fizette ezernyi viszontagság ’soldját.
E’ Nemzetnek, mint egy Carpatus-havasnak
Tetejéről meszsze ki-repülő Sasnak
Tollait ki-tépték: ’s oh! hányszor meg-szegett
Szárnyakkal le-esvén, fél holttan pihegett.
A’ Török Hóld hányszor öklelé ’s mejjeszté,
Ártalmas fénnyével friss erejét veszté.
De mikor minden szem e’ változást látja,
Melly közönségesen Nemzetünk’ sajátja;
Hát a’ Familiák sok viszontagsági
Mint lésznek? Mostoha idők bizonysági.
A’ magános Házi Nemzetek mit értek,
Kik érdemmel ’s fénnyel meszsze főldet mértek?
Siralmas enyészet’ példái sok százak,
A’ nagy méltósággal ’s névvel fénylő Házak.
Kik a’ mint magassan a’ porból ki-költek,
Úgy hamar, vagy későn viszont’ porba döltek.
Ki-hóltak a’ Testből nemzeti fő Tagok,
Egünkről le-hulltak nagy rendű tsillagok.
Melly sok zászló gyanánt fel-emeltt példákat,
Törsökös, gyökeres magass élő-fákat,
Mellyek tetejekkel a’ levegőt hágták,
Idők’ meg-emésztő fejszéi ki-vágták!
El-veszett gyökerek, meg-száradott Agok,
Sír fenekén rodhadtt Nevek ’s Méltóságok!
Példák! kiáltsatok viszsza-vert hangokon;
Itt tábori, amott házi sir-halmokon.
Fenn kezdjem-é? Ama’ Hunnusok’ nagyMársa,
Atila, a’ vadász Nimrod’ saját társa,
Ambár nemzett – Kiket? Versengő fiakat.
De melly rövid törsök! – Hamar magva szakadt.
A’ hét Hérosok-is, ama’ hét Vezérek:
Meg-szakadott Erek, ki-száradott vérek!
68Ama’ Hét Fejedelmi Kapitányok, kik harmad ízben ki-vezérelték Nemzetünket e’ földre.
Tsupán üress nevek és festett árnyékok,
Sirtol el-nyeltt préda régi maradékok.
Vagy alább szálljak-é, két eröss Atlásra,
Hunyadival egygyütt nagy HollósMátyásra?
Valami ditsőség szállott e’ két Névre,
Meg-szünvén, ki-kötött rég a’ tulsó révre.
Vagy pedig még alsóbb gráditsokra szálljak?
Zápolyát, Botskait, Bátorit,számláljak?
Nagy Tsillagok! De már homályra fordúltak,
A’ Nemzet’ Egéről magvastól le-hulltak:
Szilágyi, Újlaki, Peréni, Geréb-is,
’S hány nagy Magok többen, mind hátrább, elébb-is,
Hol vagynak? Meg-szakadtt nemzeti fonalak,
Fundamentomostól ki-dölt régi falak,
De bár hátunk megé nem meszsze meg-térünk,
Lonyai, Rákótzi,Nevet hol esmérünk?
Haszontalan hangok! halálos tzimerek!
El-rothadott Ágok, törsökök, gyökerek.
Drágfit-is, avagyKuntnevezveRosalyról,
Gilányit, vagy pedigJaksot-isKusalyról
Hol látunk? Már halljukApafit,tsak mint hírt,
Melly
Almakerékrőlösi just ’s nevet írt
69
Kun de Rosaly, Jaks de Kusaly, Apafinakmagva szakadtt, abból az Ágból lévén, mellynek ElejeApa de Almakerék;deApa de Bethlena’ másik Ag ditsöül ma is virágzik a’ Bethlen familiában.
Tsak e’ folyó Százban, mellyből majd ki-lépünk,
Hány nagy Házzal apadtt Erdély’ részén népünk?
Ezeknek nem kitsiny laistromok számmal:
De illy leveles-tár nem közös Mú’sámmal.
Gyászojjanak még-is nehányan példákul,
Hajdon élő, de már ki-száradott fákul.
70Tsak a’ mi Erdéllyi Részünkről említek néhány példákat, a’ mennyiben én tudhattam, kik a’ 18-dik Század’ folytában, vagy elébb valamivel el-fogytak, leg-alább a’ fiú nemben. Ha valamellyikben hibázom, mások után hibázom.
Gyerősi, Mikola, Kamuti, Gerendi,
Megyérről nevezettKeresztesi,’sKendi,
Sullyok, Basa, Zollyom, Ördög, Ebenivel,
Tökölyi, Bertséni, Kapi, Serédive:
Erdéllyi,melly jussátSomkerékről írta,
ÚgyBornem-isza-is, kiKápolnátbírta.
Még Sárpataknak-is örökös Lakossa
Keresztes;’s
Szent-Páli,Novaly’ Birtokossa
71Erdéllyi de Somkerék: Bornemisza de Kápolna: Keresztes de Sárpatak: Szentpáli de Novaly.
Forró, Dobokai, Gyulafi, ’Sennyei,
Mindnyájan porrá vált ditsőség’ szennyei.
A’Valaki,’sVitézHázak-is a’ sokból
Példát’ mútathatnak setét sirhalmokból.
Ennyi Név gyászt hírdet három minapival,
Úgy mint GróffSzékelyjel,Trauznerrel,’Súkival.
Mind ezekben sírban szállott a’ törsök nem,
Hol a’ por ’s füst helyén mit lát az élő szem?
Tsak sirhalmok felett ez hat betüt:Vóltak.
Régiség, tekintet, kints mitsodák? Holttak.
Igy az Idő népet, házat porig emészt,
Nem néz sem érdemet, tekintetet sem észt.
De hát tsak az Idő, tsak a’ viszontagság
Az erőss Emésztő? Hallgass balgatagság!
Koránt sem a’Stoa-pitvarban kovátsoltt
Bolond Fatum, mellyet egy
Zenotanátsolt,
72A’ Stoica Philosophia szerint való Fatum, mellynek fő tanítója, Zeno.
Nem a’ vak szerentse ’s történet fogási,
Sem a’ titkon munkás tsillagok’ forgási;
Hanem a’ tsillagok’ abrontsán kerülő
Örök Felség, ez a’ nagy Thronusban ülő,
Kinek örök lántzban fűzött szent végzési
Mindenek, ’s bölts tzélra arányzott nézési.
Nagy Isten! tsak benned egy Fő Gondviselőt
Imádunk, a’ kinek fel-vontt páltzád előtt
Le-rogynak országló székek és ’sámollyok,
Nemzetek, Nagy Házak tsak mint hangya-bojok,
Mellyeket széljel-rúg leg-kisebb láb-újjod,
Egész főldet por-szem gyanánt fontol sulyjod.
Az idő-szakaszok székednél állanak,
Változások sorban téged’ udvarlanak.
Ezek mindenható intésedtől várnak;
Végzésid’ bé-töltő hatalommal járnak.
Oh melly bölts kormányzás! melly igen nemes tzél!
Hogy egy nemzet ’s ház-nép ki-dől; másik felkél.
Így az Halandó fél, ’s magát gyeplőn látja,
E’ mérész féregnek így vettetik gátja.
És mint mikor fogynak a’ Nap ’S Hold az égen,
Ébred a’ szem ’s bámul e’ nagy jelenségen:
Így mikor el-fogynak Nemzetek, Ház-népek,
Szem ébresztő jelek e’ szomorú képek.
Sőt, hogy viszontagság mindent kezd és végez,
A’ Világban-is egy tökélletesség ez,
Mert a’ Világ egy szép mesterséges óra,
Melly jár ama’ böltsen mozgató rugóra;
Ugy kell, hogy változás’ kerekein folyjon,
Egygyik viszontagság majd mást hátrább tolyjon.
De mit szólljunk e’ bőlts arányzásra többet,
Nézzünk nagyobb tzélt-is még: ama’ felsőbbet,
Hol a’ Nagyra-vágyás ollyan pontját leli,
Melly halhatatlanra a’ porból emeli.
Mert a’ Nagyra-vágyás’ fenn-járó szándéka
A’ Nagy Teremtőnek nemes ajándéka,
Mellyet azért formáltt a’ lélekben belé,
Hogy vonja alatson porból az ég felé.
De mikor itt repdes a’ főld’ pora felett,
Könnyen alá-vonják, a’ főldi tisztelet,
Nemzeti ditsőség, ’s világi betsület:
Oh mind agyagból gyúrt romlandó készület!
Ha pedig illy gyenge portzelánok törnek,
’S romlik alkotvánnya illy fényes tűkörnek,
Mikor minden, habok hátán állhatatlan,
A’ mi lelket terhel, le-von, ’s alkalmatlan:
Vágyik a’ kívánság Valóra, nem füstre,
Tserépről, ’s üvegről aranyra ’s ezüstre:
Oda, hol tartatik egy nem-veszendő kints,
Halhatatlanság él, romlás, változás nints.
Így a’ Nagyra-vágyás el-hágy nemtelen részt,
Nemesebb tzélt választ, ’s állandó helyen készt.
Illy böltsen arányzó nagy tzélokra nézett
Az örök végzésből ki-fejtett intézet,
Midőn KORDA GYÖRGYöt Népe közzül híván,
Egy Gróff Magot benne ki-gyomlálni kíván.
Már e’ nagy Reménység’ szülöttének élte
Tizenhárom nyárnak virágit szemlélte:
Már az oskolai vitézlő táborban
Oda lépett szinte tanúlási sorban,
Hogy Calliopéval tsapjon hamar kezet,
Ki az Ékes-szóllás’ kútfejére vezet.
Azomban parantsol a’ mennyei szózat;
De mit? Talám hoszszú Élet’ könyvét hozat?
Vajha! – Ah nem! – Inkább szomorú parola!
73Az az: Ige, vagy beszéd.
Annak a’ féregnek töstént parantsola,
Melly hajdon a’ Jónás’ plántáját el-rágta,
Folyó-borostyánját tövéből ki-vágta:
74Némellyek ezt a’ plántát folyó borostyánnak magyarázzák.
Siessen-el ’s Magyar Pinduson vadászszon,
E’ drága Plántának gyökerére mászszon.
Jaj rettentő Igék! öldöklő követség!
Minden haj-szálával borzad az ijedség.
Mi leszsz hátra? – kezdi – Már-is minden szánta.
Hervadoz a’ leg-szebb kellemetes Plánta.
Fúnak már azAuster’égető szelei
Tettszenek a’ belső nyavalyák’ jelei:
Gróff KORDA már beteg; de tsak, mint fenn-járó,
Édes reménységben még életét záró.
Mint szelíd bárányka, bádgyadva lépdegel,
Kit titkon halálos métely emészdegel.
Belső sérelmektől mint ingadoz ina!
Egy kis vár melly alá lest hányt ásott mina.
Forgodnak környüle
Aesculap’fiai,
75Aesculapius a’ pogányoknál az orvoslás Istene vólt. Ennek fiai hát az Orvosok.
Leg-jobb eszközöknek nintsenek híjjal,
De az orvos erő hijában igyekszik;
Hanyatlik a’ kedves Beteg – ágyban fekszik.
Tsak mese-beszéd-éCaeculusról hajdon,
Hogy ő születése után egykor majdon
Találtatott égő tűznek közepette,
De semmi részében bántás nem illette.
Vajha most e’ mese valóságot lelne!
Bár e’ költeménynek kész létel felelne!
Egy gyermeket szánunk itt tűzben heverőt.
Hol vagy, ki meg-tiltod az égető erőt?
Siess ide! Kérünk a’ láng ezt ne bántsa,
Vagy segítő karod oh vajha ki-rántsa!
Nints haszna! Már mérges’bb e’ Gonosz hétszerte,
A’ sinlő tagokra tsoportozik szerte.
Tanáts-széket ülnek az Orvos-mesterek,
Munkások leg-böltsebb módokon a’ szerek.
Törik bölts fejeket nagy hírüPaeonok,
Füstölögnek gondos észszel
Machaonok.76Ezek mind ketten igen híres Orvosok a’ régi időben vetetnek sokszor, és itt-is, a’ leg-jobb és híresebb Orvosokért.
Föld, fű, ’s értz nemekből költt italok, ’s porok
Meg-annyi sereggel ki-rendeltt táborok.
De oh füstöt vető haszontalan próba,
A’ nagy Végzés ellen minden bölts ostoba:
Vagy a’ titkos gonosz’ gyökerét nem látják,
Vagy a’ segitséget már későn botsátják.
EgyPatakimaga, ez az Isten’ keze’
Hatalmas erővel orvosló Eszköze:
Ez a’ Hippocrates’ belső tanátsossa,
A’ mennyei Orvos-tanátsnak Biztossa.
Kit, mint kép-viselőt, magashoz és méllyhez
Értő böltsességgel, botsátott Erdélyhez:
Ki előtt retteg a’ nyavalyák’ tábora,
Mint RómaHannibálthírdető dob-szóra:
Ki, mintThermopylae’keskeny szorossánál
Álló
Leonidás, halál’ kapuján áll;
77Ez a’ Leonidas 300-ad magával tsupán, állotta vólt meg azt a’ szoros helyet a’ Persáknak rettenetes nagy tábora ellen, és azt, mint egy kő-fal gyanánt tartóztatta-meg egy ideig, hogy Görög országba keresztül ne omlanék, míg ott magok osztán igen vitézül mind el-estenek.
A’ sok ki-rohanó gonoszszal ellemben
Kő-falt formál; hol győz, hol hátráltat szemben:
Kire a’ kétséges Beteg még apellál,
Mikor rajta sok több gyógyító kéz el-áll:
Kinek tsak hirére a’ fájdalom széled,
Mondják: majd érkezik; ’s már a’ Beteg éled.
Kinek munkássága tsak ott tehetetlen,
Hol mennyei végzés ellen lehetetlen:
E’ Nagy Orvos, mondom, egy meg-külömbözött
Módon itt-is meg-áll halál ’s élet között,
Miként Áron hajdon a’ temjénezővel,
Ő-is sok remekben meg-próbáltt erővel.
78Tzélozok 4 Mos. 16: 47, 48.
Mint egy Trója’ várát fárasztó ostromban
Ha még lehet vala mód az oltalomban,
Hectornak jobb-karja meg-tarthatja vala,
Hogy préda ne lenne
Ilium’kő-fala:
79Így vagynak Hector szavai Virgiliusnál Lib. II. Aeneid.Si Pergama dextra defendi possent, etiam hac defensa suissent.Ilium felső vara vólt Trójának és azzal tsak egygyet tészen.
Itt-is ha még lehet oltalomnak helye,
Mellyel nyavalyáknak meg-rontassék feje,
Ha vólt még az orvos szereket fel-főző
Tudományban, erő, illy ostromot győző:
EgyPatakiki-nem fáradtt hatalommal
Bírt vólna e’ szörnyű halálos ostrommal.
De nints, mit segítni, hol a’ Nagy Végezet
Menyből alá nem nyújt meg-szentelő kezet.
Nem segíthet Tróján nagy vitéz Hector-is,
Nem segíthet KORDÁN leg-első Doktor-is.
Erőtlen minden szer ’s erő, akármelly nagy,
Mert szózat jött: Ebben most biztosan nem vagy.
De hát mint viseli illy sebes fergeteg’
Zúgási köztt magát a’ szerelmes Beteg?
Sérelmeit tsendes nyögéssel őnti-ki,
Élet’ kivánságát szívből jelenti-ki.
Nem tsuda: mindenkor fáj a’ természetnek,
Mikor ellenében erőszakot vetnek:
A’ még zőld éretlen gyümölts nem kis bajjal
Szakad-le fájáról, ’s válik mint egy jajjal,
Mikor szenvedni kell vagy egy nyalánk kéztől,
Vagy az erőszakkal rohanó szélvésztől.
Melly buzgón könyörög Annak forró szívvel
Ez a’ Galamb, a’ ki meg-lőtte kéz-ivvel!
Esedezik, ’s élet nyujtó kegyelmet kér,
De Teremtőjének törvényt szabni nem mér.
Bünein szívbéli töredelmet érez;
Egy gyermekben oh melly drága kegyelem ez!
Fejtegeti szivét, visgálja mit vétett,
Melly egy ostort rajta illyen terhessé tett.
80A’ melly fohászkodás itt nehány rendben le-van írva, nem valamelly poétai gondolat, és megtoldás. Senki se gondolja. Derék ember, a’ ki betegségében gyakran vólt a’ G. Úrfi mellett, szájából hallotta a’ betegnek ezeket a’ maga nyögéseit, és nékem mint bizonyost, úgy beszéllte. A’ gondolatok a’ betegé; én pedig itt tsak versbe foglaltam, és illendő ’s ahoz alkalmaztatott szóllások formáiban magyarázgattam. Melly igen kegyes és érzékeny szívvel bírt légyen az Úrfi, ez az áhitatos fohászkodás-is bizonyítja, melly ekkora gyermektől igen sok vólt.
„Mit hibáztam, úgymond, ’s mi lehetett vétkem,
„Melly miatt már szinte por hamu lett étkem?
„Isten’ Házát talám nem eléggé jártam,
„Ollykor vagy egy szegényt előllem ki-zártam.
„A’ iíz-parantsolat igéit tanúltam,
„De, mint gyarló, attól majdon el-fordúltam:
„Jóllehet mind e’ vólt fő igyekezetem,
„Hogy mindenhez munkás légyen szeretetem.
„Uram! én vétkeztem? vagy Atyáim talám?
„Hogy így porban esém, mikor szódat hallám.
„Talám régi lehet még az egres-étel,
„S nékem lett savanyú most az elég-tétel,
„Atyám! Kedvezz! ne vedd bűneinket számban.
„Kegyelem! kegyelem! kétséges órámban.
Így sohajta: ’s oh melly buzgó, melly érzékeny!
Nagy a’ Lélek, ámbár a’ test töredékeny.
Kedvet talál terhek alatt fáradtában,
Mint gyermek Ismael a’ szomju pusztában.
81Tzélozok I Mos. 21: 15–19.
Még-is jaj szomorú – nem – sőt leg-jobb válasz:
Reménységnek Fia végső ponton állaszsz.
Nem e’ pusztán fakadtt kútfő; siess másra,
Halhatatlan vizzel ki-buzgó forrásra.
Tizennégy hét után már nehány nap folyt-el:
Hogy egy hab más habot feje felett tolyt-el:
Élte tizenhárom nap-fordúlást el-járt,
Még tíz napot végső lehellet hozzá várt;
Itt épen a’ szélső pertzentés meg-akadtt,
Mellynél Lelke bádgyadtt Testéből ki-szakadtt.
Egy angyali sereg strá’sát állva várta,
Szent társaságának kebelébe zárta,
Melly repíti könnyű szárnyakon sebesen
A’ szenteknek útján menybe egyenesen.
Ezer után le-folyt száz esztendő hétszer;
Negyven-nyóltz-is után sietvén-el kétszer,
A’ második hónap hogy rendét követte,
Huszon-ötöd’ napját számlálni kezdette,
Szintén az éjjeli egy ’s két órák között:
E’ nap az; mellyen jobb életre költözött.
Mint egy kintses hajó kedvező szelénél
Vitorlázván a’ Jó Reménység’ fejénél,
82Tudva vagyonCaput Bonae Spei.Afrikának épen Déli tsutstsánál, az a’ híres ki-kötő helyek a’ Napkeleti Indiákra Kereskedőknek. Ide tzéloz az hasonlatosság.
Véletlen egy szemben dühödött szél-vészszel
Kősziklához tsapott darabokban vész-el.
Így e’ Kintses-Hajó’ töredéken része
Egyben-törvén, a’ Kints tőllünk el-enyésze:
Midőn érné leg-jobb Reménységnek fejét,
Örök gyász váltá-fe a’ reménység’ helyét.
Így e’ Reménységnek fiában meg-hala
A’ Gróff KORDA Háznak virradó hajnala.
Tekintsünk bár viszsza kevéssel meszszére
El-szalasztott kintsünk’ Nemzeti Egére
Szemlélünk homályban öltözött változást,
Mind
Napban, mind
Holdban setét fogyatkozást:
83Ezt a’ hasonlatosságot vettem abból, hogy a’ Fejedelmek és fő emberek Napnak és Holdnak neveikkel ábrázoltatnak.Sapora’ Persák’ Királlya nevezi magát a’ Nap és Hold testvérének. V. Károly így írt egykor VII. Kelemen Pápához:Sumus ambo constituti a Deo velut Luminaria duo magna. Cleopátra a’ maga fiát Napnak, leányát holdnak nevezte.
Hol távolyabb ’s közlebb belé-folyó Vérség
Egy gyászos kárpitból ki-terjesztett térség.
El-fogyott egy naphoz hasonló Nevezet,
LónyaiNév, melly sok fényes Főkre vezet.
E’ NapnakLónyai Annavólt Leánnya,
A’ Nagy
Vesselényi IstvánnakBáránnya.
84Lónyai Annának Vesselényi Istvántól való FiaPál: Pálnak fiaIstván, a’ ki vólt Statuum Praesidens: Istvánnak leánya Susánna Teleki Ádámné: Ennek leánya Teleki Susánna Gróff Idősbb Korda Györgyné. Ennek Unokája Ádám fia után György.
Kinek harmad izen le-jött Unokája
(Egyenesen szállván az Ágazat’ fája)
Szerelmes GYÖRGYünknek Nagy-Annyát nevezi,
’S a’ Lónyai-Vérség’ fénnyét tzimerezi.
De már, oh keserves gyász! Im’ a’ melly setét
Homálly temeté-bé e’ Névnek esetét,
Ugyan az fedi-bé KORDA GYÖRGY ortzáját,
E’ Magyar Junónak késő Unokáját,
De ha vetünk ezen aszszonyi szép Nemet
EmelőLónyai Annáramég szemet,
Szemlélünk új súgárt botsátó reményt-is,
’S majd viszont új homályt szenvedő nap-fényt-is.
Mert másodhymennel e’ szépségnek tárja,
LévénKemény János’fejedelem’ Párja.
E’ Nagy Pár nem hagyott nyomában Magzatot,
Mellyért ez Ágazat tovább ki-nem hatott.
Itt-is azért e’ nagy ditsöségü sorba,
Így esék a’ szép Nap’ tángyérában tsorba.
Lépjünk tovább; mert a’ szomorú fogyató,
Változás’ törvénnye más részre-is ható:
El-fogytak a’NyáriésVitézNevek-is,
Örök éjjben borultt Holdok már ezek-is,
Kikhez az Ágazat’ fel-felé vitele,
GYÖRGYünkel egyben-font vérségnek kötele.
De kit látunk, nézvén a’ gyászos Ház-falra?
Ismét Fejedelmi Rokont más oldalra.
Mert KORDA GYÖRGY (tzélban Gróff Nagy Attyát vévén)
GróffBethlen Judittólegyenes mag lévén,
EnnekBethlen Kataegy Testböl vérsége’,
Második
Apafi Mihály’felesége.
85Gróff Bethlen Kata és Judith leányi vóltak Gr. Bethlen Gergelynek, Erdély’ akkori Fő-Hadi Generálissának.Katavólt II. Apafi Fejedelemnek felesége;Juditpedig Lázár Györgyé. Ennek leánya, Lázár Anna Báro Korda László felesége. László fia Idősbb G. Korda György, kinek Unokája e’ mi Györgyünk.
Szép Nap ez-is, de jaj! alkonyodott tájban,
Mert el-fogya végső éjjeli homályban:
Meg-szakasztá saját tör’sökének sorát,
Ugy a’ Fejedelmek’ Nemzeti Biborát.
Gyászos nap-enyészet Hazánk’ közepette!
Ezt melly sok változás’ árnyéka követte:
Éjjeli tévelygés’, erőszak, setétség,
Veszedelmes botlás, félelem, és kétség.
Vi’sgálván tovább-is még a’ KORDA Házat,
Fenyeget hasonló félelmes ábrázat.
Mert kit féltünk most Gróf KORDA ’SU’SÁNNÁban,
Gróff Iktári BETHLEN SÁMUEL’ Párjában.
A’ ki kedves GYÖRGYünk’ boldogultt Gróff Attyát
Úgy nézi mint édes Testvér’ ábrázatját?
Félti egy Gróff Édes Anya szíve’ felét,
Gróff Ifjabb Iktári BETHLEN SÁMUELét.
Félti benne Erdélly egy Nagy Nap’ Szikráját,
Az IktáriBethlenHáz’ kisded summáját,
Ennek fénnye, melly a’ déli pontig lépe,
Gróff BETHLEN GÁBORnak fejedelmi képe.
Melly ditső Nap! de mint meg-fogyott már fénnye,
Hatalmat vett rajta változás’ törvénnye:
Arany tángyérának egy sugár kis része,
Tsillámpoz még; a’ több rész már el-enyésze.
Örök Felség! a’ ki késő vagy haragra,
Tekints kegyelemmel ez egy Bethlen Magra.
Te gyujtod az Égnek fáklyáit, ’s meg-oltod;
Tündökőltesd e’ kis fényben ditső vóltod.
Ha kedveztél Dávid’ Magvának Dávidért,
Ámbár közttök a’ bün nehányszor égig ért:
Kedvezz’ Gáborért-is a’ Gábor’ Ágának,
Ne óltsd-el e’ napot fogytán súgárának.
Emelj Szövétneket egy tsüggett reményből,
Nevelj tellyes ortzát e’ maradék fényből.
Sőt végre, ha vérség’ arany fonalával
Gróff KORDA ANNÁT-is KORDA MÁRIÁval
Egybe-kötvén KORDA GYÖRGYünkhöz foglaljuk
Más uj fogyatkozás’ tsorbáját fájlaljuk.
Melly szép Holdok Attyok’ abrontsán mind ketten!
De egy Remény Rájok tekintvén, meg-retten:
Kér kövér Szőlő-tő; ’s nintsen gerezd jelen;
Két ékes Olaj-fa; de lám gyümöltstelen!
Meddőknek Áldása! ki az házi magot
Tudod szaporítni, mint sereg tsillagot!
86I Mos. 15: 5.
Folyjon malasztodból ezekre tenyészet,
Hogy térjen hajnalra bennek az enyészet.
Eképen szenved egy Nemzet’ nap-világa,
Mellynek KORDA GYÖRGY-is egygyik kisded Ága.
Terhes el-fogyások’ setét árnyékában,
Melly KORDA GYÖRGYöt-is temeté nyomában.
A’ melly Mag-szakadást a’ Nemzet szenvedett,
Egy KORDA nagy Ágat ugyan-abba fedett.
Midőn hajdon ama’ mindentől kedvellett
Ékes gyermek,Hylás, Askán’vize mellett
A’ parton merítvén, bé-bukott a’ méllyben,
’S így merült-el a’ víz alatt örök éjjben:
Vagy talán a’ vízi Nimfák meg-kedvellvén
El-ragadták, habok szinén meg-ölelvén.
Akkor minden vélle ótazott hajósok,
Társai, baráti, ’s Vérei számosok
Keresték az erdőn, berken, hátra ’s elé
Hangos kiáltással sírván mindenfelé:
Partok, erdők, viszsza-zengettek egymással
A’ sok Hylás! Hylás! sürü kiáltással;
Búsulván a’ kedves, de el-vesztett kintsen:
Keresték! – hijában! – Hylás többé nintsen.
Mese vólt-é, ’s félig alakos ruházat,
Egy gyermekről ez a’ siralmas ábrázat?
87A’ mesének értelme tsak ez: Hogy Hercules-is, mikor többekkel együtt amaz híres Colchis szigetébe hajókáznék, ezt a’ jeles gyermeket magával el-vitte. Ekkor az útban ki szállván a’ partra vélle együtt, bé ment egy nagy-erdőben, és mikor el-küldötte vólna a’ gyermeket meritő edénnyel az Ascánius vizére, magass lévén a’ viz partja, a’ belé hajlásban bé-bukott, kit azután mindnyájan sokáig keresvén, és minden felé kiáltozván többé meg-nem találták. Söt a’ miatt elmaradván több vitéz társaitól Hercules, az ott lévő tartományt-is el-járta, de hijában. Ennek emlékezetére szent tzérémonia-is gyakoroltatott a’ pogányoknál abban a’ tartományban, a’ mikor a’ nép bizonyos napon ki ment, és egy tót környül-kerülvén kiábálták Hylás! Hylás.
De most tölt-bé nyilván e’ gyásznak értelme;
Mert mihelyt KORDA GYÖRGY, mindenek’ szerelme.
A’ szerető szemek előtt már el-tünék,
Vagy esvén az halál vizében meg-szünék:
Vagy inkább egy szárnyas angyali kar égben
Fel-ragadá földről boldog ditsőségben:
Leg-ottan egész nép siralmason gyászol,
Szánakozó szívből fokadtt keservet szóll:
Bánattal mind felső ’s alsó Rend el-telvén,
KORDA GYÖRGY! KORDA GYÖRGY! harsogatván nyelvén.
Országban, Kolo’svártt, ’s a’ Mú’sák helyein,
A’ Magyar helicon’ völgyein, hegyein,
Kesergik szívesen Társai, Baráti,
Atyafiság, Nemzet, ’s több minden Sajáti:
Keresik; kiki mind le-tsüggedtt fővel jár.
Hijában – Jaj! KORDA GYÖRGY nintsen többé már;
Nintsen többé ez a’ szerelmes szép Hylás;
Ez a’ bánat minden sziven mély seb-nyilás.
Siratják közelebb Gróff Attya’ Testvéri,
Mert mindenik, ki vólt e’ nagy kints, esméri.
Zokogja Gróff KORDA ANNA, kedves Nénnye:
Ki vólt fájdalmi köztt vigasztaló fénnye:
THOLDALAGI LÁSZLÓ, Komornyik Gróff férje,
Gyászt visel, hogy bánat’ árját egygyütt mérje:
Amaz ugyan szinte meg-hasadó szívvel
Míg sinlett-is, Öttse körül mindent mível,
Éjjel, nappal, munkás gondjait mellette
Épen az utolsó lehellet végzette.
Ez-is pedig a’ mint leg-hívebben véli,
A’ tisztesség’ semmi Nemét nem kémélli.
Hogy a’ kit egy Nemzet, míg nálla lakozott,
Kedvesség’ ölelő karjain hordozott,
Ugyan annak kössön már sirhalma felett
Nemzeti koszorút a végső tisztelet.
Kit e’ Gróff Atyafi, Hercules módjára
Ha viszsza nem hozhat szeretök’ karjára,
Leg-alább Erdélynek hét tornyain fel-tett
Örök emlékezet’ zászlóját emeltet:
Leg-alább Mú’sáktól készitett kenettel,
Hogy Neve rothadást ne lásson temet-el
88E’ Gróff Úrnak gondolatja vólt leg-elébb, hogy Emlékeztető-Versek készittessenek; mellyek közölvén a’ Gróff Atyafisággal, úgy lett köz akaratból ez iránt rendelés.
Gróff KORDA ’SU’SANNA fájlalja maga-is,
Gróff Komornyik BETHLEN SÁMUEL Párja-is
Egygyetlen-Egygyek-is e’ gyászos karban sír,
A’ Szelid Szelidhez érzékeny szívvel bír.
Gróff KORDA MÁRIA, úgy Komornyik Báró
KEMÉNY LÁSZLÓ Férje, közös gyászban járó.
Vérségi tsatornán sebhedt bennek az ér,
Vizzé nem változik mert az atyafi-vér.
De nintsen itt vége. Szélesebb a’ gyász még,
Számosok a’ Vérek, mint a’ tsillagos ég,
Valakik GróffBethlen Juditterjett Ágán
Virágoznak e’ nagy mezőnek sikságán:
Kivált,Bethlen, Bánffi, Haller, Gyulaival.
Jósika,GróffLázár, Kun, Torotzkaival,
LeányiVitéz-is a’Vesselényivel,
E’ sorbanOrbán-is állSzentkeresztivel:
Még élő másKorda, Borsai,ésBíró,
Katona-is Korda nyomon vér-just író.
EgyKordaÁg, mondom, melly még levegőt nyél,
De kiben e’ meg-hólt KORDA többé nem él:
Ki alutt Jupiter; s’ már a’ kerületét
Még futó leg-kisebb hóldja óh melly setét!
Más felől nagy számok sort foglal azoknak,
KikLónyai Annátesmérik Annyoknak.
GróffTeleki, Váy, Kemény, Károlyival,
Rhédei,ésBéldi,úgyCsáki, Bánffival,
Eszterházy,(óh mind Nemzetünk’ szemfénnyi!)
’S viszont ez Ágon-isHaller, Vesselényi.
Ennyi Fő-Rend’ Házak, ’s többen-is még sokkal,
Gyászolnak Gróff KORDA GYÖRGYért méltó okkal;
Illy nagy Tzédrus-Erdő jajjal meg-zendűle,
Mikor most egy leg-szebb fiatal ki-dűle.
Mikor egész test egy eretskében sérszik,
Sajnos szenvedéssel minden tagok érzik.
Mint szólljunk a’ felső bölts akarat ellen,
Mellytől az Halandók’ sorsa függ kötelen?
Ez a’ Nemzeti Ég’ Lámpássit el-óltja,
Ortzájokat fedvén setét gyásznak foltja.
Mikor a’ Nap ellen fel-készül tanáttsa,
Délben-is meg-sujtja hatalma’ korbáttsa.
Ketté vág nagy tzélra készültt földi Reményt,
Ki-gyomlál kertekből leg-féltőbb Veteményt.
Az Halandó hallgat, ’s földig borul artzra:
Tűz ellen a’ tsepü ki nem kelhet hartzra.
Mit szoljunk? Boldog az, a’ kit mi sajnállunk;
Ő sajnálhat minket, kik még probán állunk.
Távol nézvén, Benne Tsillagot szemléltünk,
Hát tsak tündér-tűz vólt, kit tsillagnak véltünk.
Gazdag remény benne nagy jövendőt fűzött:
Gőz vólt, mellyet egy szél levegőn el-űzött.
Oh melly sokszor hát egy emberi reménység
Tsak széllel és gőzzel gazdagúltt szegénység!
Így ment füstben tündér módraMarcellus-is,
El-tünvén a’ benne nött remény ’s virtus-is.
Kit országos pompát tartó készülettel
Egy gyászban fellegző Roma temetett-el
Ama’ közönséges egyben-gyülés’ helyén,
Mársnak, Tiberisselszomszéd tér-mezején
89Vólt Romában épen a’ város töviben egy igen szélesen ki terjedett mező, mellynek oldalát a’ Tiberis vize mosta. Ezt hívták Márs’ Mezejének,Campus Martius.Ezen a’ mezőn szokott vólt esni Romának országos nagy Gyülése a’ nagyobb dolgoknak igazítására. Ezen a’ mezőn, annak Tiberis felől való részében, közel a’ vízhez temettetett-elMarcellusollyan leg nagyobb pompával a’ millyen valaha, temetési pompa, Romában lehetett. Erre tzélozott Virgilius azokban a’ Marcellusról írt verseiben illyen módon:Quantos ille virum magnam Mavortis ad Urbem Campus aget gemitus! vel, quae Tiberine, videbis funera, cum tumulum praeterlabere recentem!Épen ehez a’ temetéshez és annak helyéhez hasonlitom itt az Úrfi temetési pompáját is, és ezt a’ szint költsönöztem a’ le-írásban. Épen ekkor vólt Kolo’sváratt a’ Status’ Rendeinek országos és közönséges Egyben gyűlése, melly azt a’ temetési pompát igen fényessé tette: Melly szerént ekkor Kolo’svár illyen Márs’ mezejét, még pedig a’ Rendeknek országos egyben-gyülésével egygyütt ábrázol; annyival inkább, mert ekkor épen Martius hónapja-is vólt: A’ Kis-Szamos’ vize pedig a’ Tiberist festi. Azt a’ Márs’ mezejét más névvel hívtákCampus Comitium, Gyűlésnek Mezeje. Illyennek nevezhetjük azt a’ helyet-is, a’ hol az Országos Rendek nállunk gyülést tartanak.
Oh gyászos pompának most egy újjabb mássa!
Itt-is KORDÁt kiki Marcellusban lássa.
Mikor Roma népesKolosvárramútat,
Kissebb-Szamospartján Tiberis vert útat.
Mert még kedves GYÖRGYünk a’ rajta meg-áradtt
Kínok’ özönében sinlett Kolo’sváratt,
Ott akkor az Három Nemzetekböl álló
Közönség országos Gyűlésben vólt szálló:
’S majd hogy a’ Betegre végső pont kerűlt-el,
Mint Fiu, Annyának őléből repűlt-el.
Azomban egy Hónap, mellyet Márs nevezett,
Huszonkilentz számmal a’ sorban evezett:
Ez napon, a’ kit már meg-tisztelt az Ég-is,
A’ még helyben-álló fényes közönség-is
Kedves Halottjának innepét szentelé,
Országos pompával hamvait tisztelé.
Te,Martius!ekkor Mars’ Mezeje voltál,
Egy Reménység’ Fiát ujra most gyászoltál.
Te,Tiberis,a’ ki régentén könyvezél,
Míg az uj temettség mellett el-evezél,
Látod-é, melly pompás temetségét tartja
A’ könyvező kisebbSzamos’népes partja?
De több a’ tisztesség még ez Ártatlannak.
Oh mint kedvez az Ég, a’ kit szeret, annak!
Az őtet tisztelőt mikor meg-tiszteli,
Külömb fogásokkal bölts tanáttsa teli.
A’ napokat egybe-válogatja ’s nézi,
Arányzott tzéljait egy pontra intézi.
E’ gyász-innep nappal egygyütt akkor szinte
Egy olly nap-is reggel fel-költt súgárt hinte,
Mellynek neveVirág’ Vasárnapjanállunk:
Melly szép illendőség, a’ mit itt találunk!
Illő vólt, e’ drága illatú Virág-szál,
Mikor már a’ setét virág-házban bé-száll,
A’ tisztelet’ diszét Virág’ Napján végye,
Fejében virágos koszorúját tégye.
Hogy a’ ki tsak élet’ rövid útján jára
Az hamar hervadó virágok’ módjára;
Kit a’ kertnek Ura meszsze nem halaszta,
Bimboson ideje előtt le-szakaszta,
Annak sírján (minthogy igazabb kép nintsen)
Virág’ napja szagos virágokat hintsen.
Így hintett a’ Máro’ pennáján beszéllő
Anchises, mint tellyes markát nem kéméllő,
Marcellusért (erőt nem vehet fájadalmán)
Bársony szin’ virágok’ seregét sir-halmán.
90Itt-is a’ festéknek színét vészem abból a’ mint Virgilius bé-hozza, miképen a’ vén Anchises az ő késő Unokájának sírját virágoknak reá való híntésével meg-tiszteli, hogy ezzel-is annak halálán való fájdalmát meg-bizonyíttsa:Manibus date lilia plenis: Purpureos spargam flores, animamque nepotisHissaltem accumulem donis, et fungar inani Munere.A’ Görögöktől vették a’ Rómaiak-is azt a’ meg-szokott tzeremóniát, hogy azoknak sírjokat, a’ kik idő előtt elein gyenge ifjuságokban meg-hóltanak, virágokkal bővséggel bé-hintették. Mellyel azt példázták, hogy azok, virágok’ módjára, hamar el-hervadtak, és rövid életűek voltanak, mint a’ virágok.
Te-is Nagy KORDA GYÖRGY, két nagy Ős-Anyával,
Bethlen Judittalés
Lónyai Annával91Itt is a’ vén Anchisesnek tisztesség-tételét kivánom követni, mikor arra a’ formára, bé-hozom a’ G. Urfinak N. Attyát, és két még régibb Eleit, hogy az ő sir-halmára virágokat hintsenek, és légyen részek e’ gyászban.
Ha ugyan el-hervadtt virág-Unokátok
Esetét az öröm’ helyén tudhatjátok,
Vessetek e’ gyászra, ha hozzátok hatott,
Egy írgalmas súgárt ’s kegyes pillantatot.
Mert ha nem sérthet-is titeket fájdalom,
De a’ szenvedőkhöz ősztönöz irgalom.
Fedezzétek e’ sir’ halmát virágokkal,
Bé-hintvén kéméllés nélkül bőv marokkal.
Nyujtsatok a’ porhoz hajlandó szándékot,
Ámbár haszon nélkül üres ajándékot.
92Követtem a’ Virgilius’ verseit:Manibus date lilia plenis.Ismét:Et fungar inani Munere.
Mellyel, ha le-vonhat még-kötelességtek,
A’ meg-szakadtt Magért buzgó kegyességtek
E’ Meg-holttnak setét árnyékát tetézze,
Illy főldi tsekélység’ hivságát ne nézze.
Im’ titeket Mú’sám, (bár ha mit ez-is ér,)
Heliconról szedett bokrétákkal kisér;
Le-űlvén e’ sírnak hantján ’s könyvezvén-is,
Így hinti virágit versének végén-is:
Nyúgodjék a’ porban porból készültt részed,
Kedves Gyermek! ki már a’ leg-jobb részt vészed.
Nyúgodjál, hol a’ föld részes tsak az holttban,
Ama’Szilágy-TsehiNemzetséges Boltban.
Ott már Gróff Nagy-Atyád, ’s Édes Atyád’ Teste
Tsendes ágyas-házi nyugalmát kereste:
93Ott abban a’ boltban nyugosznak Idősbb Gróff Korda György Úr ő Excellentziája, Gr. Korda Ádám Úr, a’ fia; Úgy a’ mi Györgyünknek Nagy Annya G. Teleki ’Su’sánna, és édes Annya M. Dániel Anna Úr-Aszszony ő Nagyságok.
Ott tégedet, a’ kik élvén halált győztek,
Gróff Nagy-Anyád, ’s Édes Anyád meg-előztek.
Ott alusznak, kik még közel hozzád Vérek:
Mondjad: Én-is e’ szép társaságban térek.
Hol az Atyák, Fiak, és Unokák’ sorok,
Rendet vesztvén egyben-elegyedik porok;
Hol a’ rothadásnak porában el-széledtt
Részekből, majd kél-ki halhatatlan élet;
Hol meg-száradtt ága egy testi vérségnek
Magva leszsz más újjabb lelki nemzetségnek.
Nyúgodjál angyali társaságnak melyjén,
Oh Reménység fia! fő boldogság’ helyén.
Hol azok már nyájas kebelekben zártak,
Kik Téged’ ölelő karjaikkal vártak.
Kiket míg Nemzetünk’ ajaki tsókoltak,
Előtted Reménység’ Fiai még vóltak.
Kikben a’ szabados Hatalom ki-vágott
’Sengéjében érő édes kivánságot.
Ah választott Sereg! áldott nevezetek!
Szabad-é, ha közben nehányt bé-vezetek.
Kiket Eliseum legeltett nektárral;
Tiszteljétek e’ sir’ halmát egy-két párral.
Im’Teleki Jó’sef’képe tünik elé,
Ki, mint
Hajnal Fia,el-repűlt fel-felé.
94Fia akkori Prov. Exactoratus Praefes G. Teleki Mihály Úrnak. Holt-meg 1744-ben, XI. esztendős korában. Igen nagyra mutató drága Úrfi: Amaz halhatatlan Magyar Orator, végre Püspök Verestói György órálván felette, hajnal Fiának példájában festette-le.
Ki alig ’sengülvén nevendékeny karban,
Rejtezett a’ felsőbb tsillagos udvarban.
Lázár Imre, tudós Minerva’ Szerelme,
Vén Bőltseket győző húsz esztendős Elme,
95Esméretes ideje felett bölts ifju: holt-meg 1761-ben. A’ nagy Gróff Lázár János ezt meg-sirató Versei olvastatnak in. Oper. Poeticis.
Idején el-mettzet Reménységet írat,
Kit Gróff Attya’ élő Mú’sája meg-sírat.
Dániel, Teleki, Kemény, Bánffimégyen
Sorjában; koszorús
Istvánokmind négyen:
96Dániel, Teleki, Bánffi Istvánok, mind hárman Hadnagyok, és az Hazának Nagy Reménnyei. De az Első hólt-meg Lengyel Orsz. 1772-ben; A’ második a’ Nagy G. Teleki Jó’sef Úr ő Excellentziája Fia, meg-hólt a’ Bánátusi Lágerben, vagy tábori szálláson; az Harmadik ama’ nagy Vitéz, ki Charleroánál el-esett 1794-
Hárman Vitézei Apollónak ’s Mársnak,
DeKeményMú’sák köztt esmértetvén társnak;
Kik majd mind a’ négyen még ideje korán
Által-mentek Élők’ halandó táborán.
Bánffi László, ki vólt Egy szülött az Házban,
97Holt-meg ez a’ különösön drága Úrfi még Collegiumi tanuló korában, 18-dik esztendejében, 1782-ben.
Hagyott porban esett kedves Reményt gyászban.
Még a’ Parnassusi zöld sétálón lépett,
Hogy el-tünék, hagyván az halandó képet.
Korda Sigmond, ’sGyörgy-is meg-hallván eleve,
Mint zeng most érkező GYÖRGY öttseknek Neve,
Kinek az ég’ útján meg-előzték Attyát,
98
’Sigmondgyenge Ifjuságban,Györgypedig nevendékeny gyermek korában holtanak-meg Kolosváratt már régetske; ez előtt közel 40 esztendővel. Mind ketten a’ mi Györgyünk’ édes Attyának, Ádámnak nagyobb Testvérei.
Oh mint óhatják most Testvérjek’ Magzatját!
Szárnyalnak egeket hasító tollakkal,
Hogy folyjanak költsön ölben ez Alakkal.
Imhol e’ fényes Kar, ’s még nagy sereg véllek,
Meg-nyilván a’ felsőbb égi határ-szélek,
Gyermekek, gyengéded Ifjak, fel-serdűlttek,
KORDA GYÖRGYnek szemben elébe repűltek.
Nyájas barátságnak folyamatit öntik,
Menyből harmatozó tsókokkal köszöntik,
A’ boldogúltt Szentek’ társának esmérik,
’S illy ének zengéssel a’ menybe kisérik;
Oh ki Szentek közzé elein meg-értél,
Rövid bujdosással hazádba meg-tértél!
Jővel kebelünknek leg-méltóbb Sajátja!
Ifju társaságunk’ ártatlan barátja!
Szakadó vólt földi éltednek fonala,
Mert fonó orsója halandó rész vala;
De repülj már, kelvén angyalok’ szárnyára,
Egy olly szakadatlan élet’ birtokára,
Mellyet örök idők’ orsói úgy fonnak,
Hogy vég nélkül viszsza-szerzik, a’ mit vonnak.
Az a’ világ, a’ melly reád méltó nem vólt,
Tsalfa reménységnek partján néked meg-holt.
De egy meg-nem tsaló Reménység’ jobb révén
Talpad nem veszendő örökségre tévén,
Tapodd a’ menydörgő felhőt, ’s villámokat,
Nevesd bátran sarkad alatt az habokat.
Szemlélj sáfir szinben fel-derűltt uj eget,
Hagyván a’ szélveszes tengert hátad megett:
Honnan egy tengeri kintset mikor hoztál,
99A’ jó-féle Gyöngy tengeri kints; mert a’ tengereknek fenekén lévő bizonyos Tsigáknak nemében terem, és onnan halásztatik-ki.
GyörgyNevedből drágaGyöngy-szemreváltoztál.
Tsak kitsiny köz! ’s tsupán egy betű külömbség!
Melly felett tengerrel vetélkedett az Ég:
A’ tenger leg-méllyebb gyomráig alázta,
De magának az Ég onnan ki-halászta.
TsakGyörgyvala, míg vólt mélly tenger hazája,
Romlandó tsiga-ház ragadván hozzája;
De romlék a’ gyöngy-ház szerentsés órában,
’S márGyörgyhelyett drágaGyöngya’ koronában.