Mikoron Ábrahám, az hiveknek Attya,
Életét Káldea’ főldében folytatja
Eredj-ki főldedből, egykor fülét hatja
Istennek ő hozzá illy parantsolattya.
Nem tanátskozik ő a’ testel és vérrel,
Nem gondol Hazája mellett ugró érrel,
Szive nem vonatik Babiloni térrel,
Hitből kiván élni, nem tsupa kenyérrel.
Nagy dolog a’ gazdag örökségnek szépét
El-hagyván, reménli láttatlannak képét:
Nehéz meg-tagadni magát ’s háza’ népét
Embernek, meg-győzvén a’ test’ enyves lépét.
De Ábr’ám ezt tartja mind ganéjnak ’s kárnak,
Mert Kintsét reménlvén a’ Mennyei Várnak,
Hitből vég bútsut ád minden főldi tárnak,
Kivánja birtokát nem esmértt határnak.
Te-is, édes Atyám, igy hinni szeretted
Ábrahámmal, várván más hazát feletted:
Ábrahám’ hitének mert nyomát követted;
Noha házad’ népe nagy Kints vólt melletted.
Inkább tettzett néked a’ Mennyei Város,
Vólt oda vágyásod sokszor ugyan páros,
Ugy hitted, hogy ezért, kikkel szived záros,
Párodat, ’s Magzatid el-hagyni nem káros.
Hitted Ábrahámmal’, ki feje két ágnak,
Hogy tsak az egy hitből való igazságnak
Tudománnya oka minden bóldogságnak
’S fundamentum köve ama’ más világnak.
Inenn a’ Szent Pálnak fontos Leveleit,
De kivált Romába irott beszédeit
Minden nap vi’sgálván hátulját eleit,
Ugyan bé-ittad vólt, fel-nyitván ereit.
Ezért tanitásod fontja nem hibázott,
Nem vólt mesterséges beszéddel trágyázott,
De Szent Pálnak élő nyelvével ruházott,
Mikor vagy szeliden szólott, vagy tsatázott.
Világot, mint kevély Kaldeát, ugy nézted,
Talpad alá nyakát ’sámolyul idézted,
E’ ganéj-domb felett az Eget intézted,
Hited’ igaz Papi élettel tetézted.
Nagy szelidség szállott Lelkedbe az Égből;
Mert, hanemha ritkán erőtelenségből,
Mást meg-nem sértettél szánt-szándékos végből,
Meg-is botsátottál könnyen szelidségből.
Oh Ábrahám’ igaz Fia! illyen vóltál,
Miglen, mint hiv szólga, a’ nép között szóltál,
Már, hogy Sár-házadra nézve le-omoltál,
Káldeát el-hagyván, az Éghez hódoltál.
Az Urat oh! várván, vártad még előre,
Szomju’ztál, mint sebes szarvas, a’ kút-főre.
Már ki-vont a’ kútból, vitt tágos mezőre,
Állitván lábaid’ szép egyenes kőre.
Készen várt a’ szekér; a’ melyre fel-ültél,
Szárnyak jöttek Mennyből, ’s azokon repültél,
Az alatt lajtorja épült, mig készültél,
Mellyen fel-is hágván a’ Mennybe kerültél.
Én pedig fel-nézvén, mind addig kisérlek,
Valamig könyvező szemekkel bé-érlek.
Hadj kegyességedből részt nékem-is, kérlek.
Mondjad ezt: Én téged’ példámmal vezérlek.
Melly bokros az igaz Fiunak bánatja,
Mikor majd hasadó szivem azt forgatja,
Mint mulék-ki halál által édes Attya,
Tsak az, a’ ki azzal sebhetik, tudhatja.
Ha azért régentén a’ Krésus’ Fiának,
Ennek a’ fél-szegen született Némának
Nyelve meg-indula; látván, hogy Attyának
Élte majd prédája egy vitéz’ kardjának.
Sokkal inkább illik nékem meg-szollalnom,
Szivemben nyelvemre beszédet forralnom,
Keserves szózattal Atyámat fájlalnom.
De mi lelt? Reszketek! Tsak nem el-kell halnom.
Szólnék; de fenn akad nyelvemnek forgása;
Sirnék; de meg-rekedt szememnek forrása,
Irnék, de kezemnek ingadoz mozgása.
Ugy van! a’ Fiúi bánatnak nints mássa.
Mert mint régen Jákob két kisebb Fiában,
Őszült vénségének egy pár zálogában,
Jósefben, ’s a’ kisded Béniáminjában,
Igen gyönyörködött gyengültt vén korában.
Én-is valék Fia szép zőld vénségednek,
Atyám! és utólsó gyümőltse vérednek,
Kisded Bénjáminod, egy fénnye szemednek,
’S szerelme érdemem felett kebelednek.
Lettem már Bénóni, az az fájdalomnak
Fia, ’s örököse bokros bánatomnak,
Tárgya az Isteni kéznek, ’s hatalomnak,
Az árvaság lévén része poháromnak.
Akár merre nézzek jobb és bal-kéz-felé,
Az Atyafiúi bánat fordúl-elé,
Szeme özönébe ki-ki merűlt belé.
Ároni házúnkat, Istenem, mi lelé!
Az édes Anyám-is búra bút felelget,
Most nem Sós Ferentzet, hóltt testet ölelget,
Tsak árnyékhoz tsüggedt fejével közelget,
Az Egekre ki-sírtt szemeket emelget.
De nem hágy-el az Úr, ’s nem szíve-szerint vér,
Erőnk felett mérges pohárt reánk nem mér,
És ha segedelmet egyedűl tőlle kér
Ez árva Ház; tudom, nálla Kegyelmet nyér.
A’ kis Éfraimra Jákob hajdon tévén
Jobb kezét, meg-áldá, tőlle bútsút vévén,
Te-is Atyám, állván ez életnek révén,
Áldj-meg engem’, Néked kisebb Fiad lévén.
Ama’ kegyes Fiú, Énéás Trójából
Ki-jővén, fiúi szent indúlattyából
Hátán emelte-ki Trójának hamvából
Édes Attyát. Én-is búzgok e’ példából.
Mert mivel Atyámat szivemben meg-lelem,
És emlékezetét, élvén, ott viselem,
A’ Sirnak hamvából ezzel ki-emelem,
És bújdosásomnak társává szentelem.