BÚTSUZÓ VERSEK
Mellyekkel
A’ Nemes Splényi Regementben, Zászló-tar-
tói Karban vitézkedő Iffju,
TEK. NEMES, DÉ’SI
BOGÁTSI ’SIGMOND
ÚR
Ezer-Hét-Száz Nyóltzvan-Kilentzedik Eszten-
dőben, Mártziusnak negyedik Napján, Vol-
káni Határ-szélekre Kolo’svárról lett el-in-
dulásának alkalmatosságával, Tordán által-men-
vén, Kedves Testvéreitől atyafiságoson bútsú-
ját vette, két kedves Ifju-Aszszony Testvé-
reinek ékes éneklések között.
Irtam a’ Zászló-tartó Urnak szives kérésére.
Meg-dobbant sziven tsüggedez
Nem talál nyúgodalmat,
A’ vidám tekintet fedez
Bennem titkos fájdalmat.
Márs’ dühösen száguldozik,
Véres oltárán áldozik,
Az Ifjakat nem szánja;
Áldozatul kivánja.
Készülőt fú kemény hangon
A’ felső parantsolat;
Tábort hirdet a’ firhangon
Belől forralt gondolat:
Már a’ rendelt nap kéntelen
Úttal siettet hirtelen,
Bontván a’ téli szállást
Parantsol talpon állást.
Míg a’ Tavasz fel-emelné
Zőld mezőben sátorát,
Hegyen halmon ki-rendelné
A’ virágok’ táborát,
Bár Bellóna’ szekerének
Zörgési addig szünnének!
Bár addig pihen vala
Az őldöklés’ Angyala!
De még a’ Tél a’ kedvetlen
Mezőn havat mútogat,
A’ Vitézeknek kelletlen
Hideg szállást osztogat;
Még-is a’ már fel-vontt kéz-iv
A’ tsata-piatzra ki-hiv:
Nintsen semmi kedvezés,
Oh vérrel irtt végezés!
Bóldog Egek! mint nyúgoszik
Most az egész Természet,
Tél’ kebelében aluszik
Nap-kelet és Enyészet:
Tsak a’ fegyverkezés erő
Ébren vigyáz, nem heverő,
Nem figyelmez időre,
Pusztit hátra ’s előre.
Most jól pihen a’ főld-mives
Honnyának melegében,
A’ Barát-is múlat szives
Barátjának ölében:
Tsak a’ vitézeknek ’sóldja
A’ Baráttság’ lántzát óldja;
Az egy fegyver-viselő
Tsak árnyékot ölelő.
Még új Nótán nem örvendett
Az hir-mondó patsirta,
Márs már a’ Tábori rendet
Vas pennával meg-irta.
Oh! jaj! időnek előtte
A’ menydörgő hirt ki-lötte;
A’ trombita, dob, síp szóll;
Keserves nótán unszol.
Még új kökörtsinből Flóra
Koszoruját nem fonja,
A’ kedvest egy rendeltt óra
Már az ölből ki-vonja.
Testvért testvérétől meg-foszt,
Egygyesült sziveket meg-oszt,
Mert a’ Dél az Éjszakkal
Dolgozik erőszakkal.
Még új harmat nem gyöngyözi
A’ gyenge fű’ levelét,
Már tsók-harmattal öntözi
A’ vitéz szive’ felét,
Midőn nyakára borúlva
Néhány szempillantás múlva
Vég bútsú vétel között
Tölle meg-különözött.
Hartzolok magammal én-is
Míg mennék viadalra,
A’ meg-válás’ küszöbén-is
Vagdalok jobbra ’s balra;
Bennem két ellenkező Rész
Egymás ellen támodni kész.
Hódoltatom szivemet,
Meg-ne győzzön engemet.
Nem félelem fojtogatja
Természeti kedvemet;
Az ijjedség’ artzulatja
Nem festheti szinemet.
Kész bennem végsö lehellet
Királlyom és Hazám mellett.
Imhol vagyok! Uramé
Ez a’ sziv, nem magamé.
Tsak hogy midőn von egy-felől
Vitézek’ égedelme;
Akkor meg-tartoztat belől
A’ Vérségnek szerelme.
Függök illy két mágnes között,
Mind két Erő meg-kötözött;
Egygyik hartzra bátorit,
A’ másik ölbe szorit.
Meg-botsásson az a’ friss vér,
A’ mely bennem katona;
Mert hogy szeressen egy Testvér,
Természet’ tulajdona.
Le-nem vetkeztem e’ tisztet,
Nem tsuda, hogy ez-is kisztet:
Ártatlan meg-indulás,
Nem Aszszonyi lágyulás.
Hogy könyvel folynak szemeim,
Nem tsekély alatsonság;
Hanem Barátim’ ’s Véreim’
Szerelmekről bizonyság.
Hát szeretni meg-szünjek-é?
Illy kő-sziv nem vitézeké.
A’ jó sziv mikor érez,
Nemes, nem paraszt vér ez.
Egygyik kezemmel emelem
Zászlóm’ terhét markoson,
A’ másikkal meg-ölelem
Kedvesimet nyájoson:
Mind Királyomnak ruháit,
Mind szerelmesim’ ortzáit
Tsak egy ajak tsókolja,
Melly az hivséget szólja.
De még-is inkább ösztönöz
A’ felsőbb kötelesség;
Ennek enged ’s meg-különöz
A’ Vérségi szivesség.
Maradj-el édes nevezet,
Mikor a’ köz-haszon vezet;
Állj-hátra szerető Szív,
Hazám a’ törésre hiv.
Mint a’ Gyümőltsöt fájához
A’ Természet ragasztja;
De a’ kert’ Ura magához
Kivánván le-szakasztja:
Nagy a’ Természet munkája,
De nagyobb a’ kert’ Gazdája,
A’ mit kiván, le-szedi,
A természet engedi.
Igy termettem egy zőld fának
Én-is termékeny ágán;
De ugy tetzvén a’ Gazdának,
Parantsol a’ joszágán.
Ha Királyom’ szava hiván,
Ágamról szakasztni kiván,
A’ természet engedjen,
A’ szeretet szenvedjen.
Mint ama
Minos Bikája,
1
Créta’ Királlyának, Minosnak, születtetvén egytsuda fia, félig ember, félig bika, kit Minotaurusnak hivtanak; ezt bé-rekesztette egy sok tekerményekkel készittetett helybe, mellyet Libirinthusnak neveztenek. Ez a’ tsuda emberi hússal élt. Egykor Athéné Várossa Minosnak adó fizetője lévén, esztendőnként hét Ifjakat tartozott a’ Minotaurusnak számára küldeni. De az harmadik esztendőben egy Theseus nevü Ifju oda küldettetvén az adóban; ez valahol a’ tekervényeken bé-ment a’ Labirinthusba, fonalat hagyott maga után. Meg ölvén azért a’ Minotaurust, a’ fonalnak nyomán abból a’ tekervényből szerentsésen ki-jöhetett, és el futott.
Ollyan az hadakozás,
Emberi vért kiván szája,
Élete ragadozás.
Ennek minden nép tartozik,
Kedves Ifjakkal adózik.
A’ főld ennek adóssa,
Mint Athéné várossa.
Én Rám-is, mint Theseusra,
Ha már sors-vetés esett,
Hogy menjek Minotaurusra,
Mely fel-falt nem keveset:
El-mégyek vélle próbára,
Ki-szállok véres tsatára.
Indúlok rád,
Ottomán,2Vólt a’ 14-dik Században egy hires Fejedelmek a’ Törököknek, Ottomán vagy másként Osmán nevezetü. – Erröl a’ Török Tsászári Udvar ma-is Ottomannicának neveztetik. Erről köz-beszéd gyanánt mondották a’ Törökök: Egy Isten vagyon az égben; egy Ottomán vagyon a’ földön.
Magyar Vitézek’ nyomán.
De van egy arany-fonalam,
Mellyet tartok kezemben;
E’ leszsz vezérem ’s kö-falam,
A’ mikor szállok-szemben:
Az Isteni Gondviselés,
Ez a’ leg-bőltsebb Rendelés,
Mellyel vitézül győzök,
Tekervényt meg-előzök.
Ez által még azt reménylem,
Meg-térek ti-hozzátok;
Akkor ditsőseggel fénylem;
Súgározván réátok.
Szerelmesim! botsássatok,
Vonnak a’ parantsolatok.
Kedves sereg! el-maradj,
Théséusnak útat adj.