Midőn én egy ollyan solennitásra, a’ millyen a’ boldogúlt Rhédeiné Asszonyságé vala, a’ Lélek’ halhatatlanságát választottam matériáúl: előttem tartottam azt a’ fényes Gyülekezetet, a’ mely ottan öszve fog seregleni. Minden hiten levő fő és alpapok; Méltóságok, nemesek, közép és alsóbb renden lévők; Pallérozott és természeti Asszonyságok; Gazdagok, szegények; Túdósok, tudatlanok; Vallásosak, buzgók, babonások, és szabad gondolkozásúak; erősítést, vígasztalást, megnyugtatást, gyönyörködést, vagy tsak tsupa időtőltést kívánók; Poéták, poézist szeretők, vagy ehez nem értők ’s a’ t. illy’ sok féle Hallgatók fogják (gondolám magamban) az én Verseimet várni, kihallgatni, és megítélni. Ez a’ gondolkodásom tartott sokáig függőbe a’ halotti Tárgynak választásában: míg végre, egyéb okokból is, meghatároztam magamat, hogy a’ Lélek’ halhatatlanságáról peroráljak. Lehetetlen, így bíztatám magamat, lehetetlen hogy minden gondolkozású, és érzésű személyt vagy egy, vagy más oldalról ez a’ dolog ne érdekeljen. A’ hitnek, és a’ Vallásnak ez a’ sarkalatja, a’ mellyen annak egész alkotmányja megfordúl; az erköltsiségnek ez a’ fő principiuma, vagy legalább serkentő rúgója: a’ philosophiának legrégibb és legfőbb tárgya: a’ nyomorúlt emberiségnek közönséges és minden Tartományokban feltaláltató vígasztalója: és egy Poétának is szép, bő, érzékeny, indúlattal tellyes; képzelődést izgató, melegítő, és kifeszítő, nagy, nemes, és forró matériája. Az Írónak Lelke felemelkedhetik ebben, a’ bőltstől fogva a’ leggyengébbekig minden lélekre kiterjedhet, és mikor halandó nyelven a’ halhatatlanságról mér énekelni, az értelem és az érzés, a’ Természet, és a’ Vallás erősítik meg az ő szózatját, és minden ő halandó társai örömmel fogadják el ő benne az emberiségnek mérész szószóllóját. – –
a’ többi nints meg.
I. RÉMÍTŐ ’S VÍDÍTÓ
KÉTSÉGEK.
Lenni? vagy nem lenni? – kérdések’ kérdése!
Mellynek, nehéz, kétes, szép, a’ megfejtése.
Nagy kérdés, a’ melyet ha méllyen visgálok,
Még több méllységeknek méllyére találok.
Lát és habzik az ész, a’ szív fél és óhajt,
’S bennem a’ kérdésben forgó Lélek sóhajt.
Érzem Nemes vóltom’, érzem gyengeségem’;
’S Reményem béborúl és derűl kétségem:
’S mikor a’ mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba’ nem lelem.
Tsillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a’ sír’ partjára húznak ón lábaim:
Az ég ’s a’ főld között függök utóljára,
Én Angyal-meg-állat, vagy tsak por-meg-pára
Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem:
’S ha nem lészek, tsapás vólt az élet bennem,
És ha elkell múlnom, mi szükség vólt élni?
Egy elveszendőnek miért kell remélni?
Azért? hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint egy számkivetett és mint egy űldözött,
Vágyakozzam ditsőbb rendelésem felé,
Egy méltóbb Országba, ’s még se menjek belé?
Légyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet?
Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?
Így örök semmiség! óhajtlak tégedet,
Vedd vissza méhedbe vexáltt gyermekedet. –
Boldog! százszor boldog, a’ ki nem született,
A’ ki nem ízlelte még meg az életet:
De jaj! a’ ki egyszer van és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e’ nagy jót nem tudnám,
’S a’ nem esmértt halál, karjain aludnám:
De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,
Fellobbant a’ hozzá vonszódó szeretet. –
Létel! te mennyország ezer inségbe’ is,
Nem-létel! te pokol még nem érezve is,
Itt állok virágzó éltem’ Szigetjében,
Egy kő szikla’ tornyán a’ hab’ közepében,
Itt nézem partotok’ kétes messziségét,
Az én lételemnek folyását vagy végét.
Alattam a’ Cháósz’ bőgő torkolatja
Az elementumok’ fogát tsattogtatja,
’S varázsló balkezét sárgán nyújtván felém,
Elveszel így ordít, ’s réműlést önt belém.
De kárpitja alól a’ kék reménységnek
A’ testvér tsillagok mosolyogva égnek,
Biztatván hogy mennyből szállt belém a’ Lélek,
’S Ha elvész is e’ test, jobb részemmel élek.
Óh, édes érzési az örök lételnek,
Melyek vígasztalnak, ’s erőmbe nevelnek,
A’ halhatatlanság’ kezdeti már ezek,
A’ miket most bennem gondolok ’s érezek! –
És TE, ki így érzed tulajdon lételed’,
Ki önnön erődet visgálod, képzeled;
Te ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,
Azoknak formáját, számát, nagyságokat;
Ki ítélni is mersz; te kinek nem elég
Ez a’ megteremtett levegő, víz, föld, ég,
Hanem magad körűl építsz új világot,
Majmolván a’ munkás Mindenhatóságot;
Te, ki által mozgok, növök, és dolgozok,
Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok,
Örvendek, búsúlok, reménylek, és félek,
Te tsuda valóság, belém szállott Lélek!
Te igazgatója e’ pormakhinának,
Teremtett Istene e’ kis Planétának,
Szállj magadba, nézd meg ön természetedet,
Meríts erőt abból, ’s fejtsd meg lételedet. –
II. OKOSKODÁSOK; ÉRZÉSEK.
Tudom hogy létedet nem lehet tagadnom,
És hogy nem vagy te test, azt is meg kell adnom;
Miért vitatja hát olly sok gondolatlan,
Hogy a’ mi meg nem tud halni, halhatatlan?
Úgy van! mert tsak ott győz a’ lerontó halál,
A’ hol megosztható részetskékre talál,
A’ melyeket külön szedvén vas ujjával,
Eggyesíti önnön elementumával.
Ront ugyan, illy jeles makhinákat ront el,
De mindent új képre ’s új életre bont el;
Ő a’ természetnek segédje ’s szolgája
Ő általa forog ennek karikája;
De legkissebb rész sem veszhet el kezéről,
Ő tsak bont, de számol minden részetskéről.
szMert a’ ki e’ Mindent semmiből alkotta
A’ megsemmisítést magának tartotta. –
Nem halhatsz hát te meg, óh Nemes valóság,
Ha tsak maga egykor a’ Mindenhatóság,
Ki akart, és véled közlötte lételét,
Lángodra nem fújja a’ semmiség’ szelét.
De egy Bőlts Istenről azt állítni vétek,
(Sőt hogy említem is, tán azzal is vétek)
Hogy ő egy a’ maga képére teremtett
Nemes Valóságot tsak azért teremtett,
Hogy a’ bú, baj közzűl semmiségre híjja,
’S önnön lehelletét mintegy vissza-szíjja.
Emberek’ jó Attya! tudjuk valójába,
Hogy egész mi-vóltunk por, ’s árnyék magába,
És a’ mit adtál is azt sem érdemeljük;
Úgy van! hatalmadat rettegve tiszteljük.
De te, óh Jóságnak kútfeje ’s tengere,
Kitől e’ Lelkes sár ennyi áldást nyere,
Örvendhetsz é egykor, örvendhetsz e’ annak,
Hogy halált menydörögj egy halhatatlannak?
Hogy a’ ki áldhatná felséges nevedet,
Elvesszen, átkozván a’ lételt ’s tégedet?
És a’ ki lenni kezd, előre rettegjen,
A’ bőltső és sír köztt mordon ténferegjen?
A’ meghóltak közzűl ne említsen senki?
’S az életre minden irtózva lépjen ki?
Óh nem! nints betsesebb javunk az életnél:
És te olly kegyetlen soha nem lehetnél,
Hogy e’ legfőbb jónktól megfosztanál minket:
’S megtsalnád az erre vágyó Lelkeinket.
Igazság Istene, jók ’s rosszak bírája!
Kinél bévall mindent az esztendők’ szája,
Ki részre hajlástól soha meg nem rontott
Jobbkezeddel tartod a’ mérséklő fontot,
Hogy vonhatsz a’ sírnak szélén örök határt,
Ha addig oly ritkán fizetel méltó árt?
Ha azok kik sújtó páltzádtól nem félnek,
Veretlen’ maradnak, sőt még vígan élnek;
És a’ ki a’ Virtus’ pusztáján bújdoklik,
Sír, szenved, ’s a’ bűnnek körme köztt fúldoklik?
Uram! te, ki magad visgálod szívemet,
Tudod róllad való tiszta érzésemet:
De mihelyt az erkőlts’ világába megyek,
Nem tudom, mit hidjek, érezzek, vagy tegyek,
Ha az embereknek dolgait visgálom,
Azt a’ jó, bőlts, igaz Istent nem találom,
Kit a’ természetnek világában leltem,
’S ki előtt oly megtőltt szívvel térdepeltem.
Mert lám a’ virtusnak semmi betse nintsen. –
Ne is légyen! senki még rá se tekintsen,
Ő az olly szíveknek mindég elég bére,
A’ kik érdemesek annak érzésére.
De mikor azt látom, hogy őt tsúffá teszik,
Szidják, háborgatják, üldözőbe veszik,
Verik, tömlötzözik, halálra hurtzolják;
Már ezek a’ szívet nagyon martzongolják.
’S kivált, mikor látom, hogy a’ gonoszoknak
Tündöklő napjaik kénnyekre forognak,
Szabadon ferednek az ártatlan vérbe,
’S a’ Szűzek’ erkőltsét nyerik értte bérbe,
A’ szegényt a’ törvény’ útján megkéselik,
’S a’ rongyos árvának kenyerét bényelik,
Magok az álnokság’ hálóját hintik-el
’S a’ törvény’ kötelét tsúfolva tépik el:
Még is a’ boldogság mosolyog le rájok,
Szívek víg és nyúgodtt, virít az ortzájok. –
Hát ezekért fojnak Paktólus’ habjai?
Ezekért vésődnek Quitó’ havassai?
Ezekért jön é fel a’ nap minden reggel,
Hogy jót tenyésztessen fénnyel és meleggel?
Fúljanak a’ zajgó habba minden gályák,
Mellyek az öt Világ’ kintsét vondogálják,
Száradjon el fű, fa, erdő, mező, és kert,
Minthogy nagyobb részént tsak rosszakért hevert,
Az áldott nap váljon tűznek katlanjává,
Ezt a’ szép világot tégye bús pusztává,
Süsse ki a’ kénnyén élő gonoszokat,
’S egy nagy föld-indúlás falja bé hamvokat!
Leg-alább e’ közös vég-veszedelembe’
Az a’ vígasztalás fog szállni szívembe,
Hogy a’ tomboló bűn’ jajját is megérem,
’S az igasság karját egy részről dítsérem. –
De hát a’ szenvedő jámbornak jutalma
Hová lett? hol van a’ virtus diadalma?
Azt e’ dűledékek’ ormán, e’ félelem’
Rettentő mezején nem látom, nem lelem.
Itt edgyüt hever a’ lator’ palotája,
A’ jámbor kunyhója és akasztófája;
Egy szél fújja hamvát itt egy jó atyának,
Egy szelíd gyermeknek ’s ezek gyilkosának;
A’ végső káromlás’, a’ végső könyörgés’
Hangjait egyszerre fogta el a’ hörgés;
E’ kerek föld pusztán forog az üregben
Hordozván a’ néma halált gyász leplekben,
Bús gyomrába zárta az emberi nemet,
’S egy sorsra juttatta a’ vétket ’s érdemet,
Nagy sír! de a’ mellyre tsak ennyit írhatok:
„Itt laktak tollatlan két-lábú állatok.”
Úgy van! tsak állatok! sőt még a’ barmoknál
’S a’ porba fél napig mászó kukatzoknál
Még annyival ezek szerentsétlenebbek,
A’ mennyivel nálok vóltak nemesebbek.
Őket a’ beléjek óltott ész megtsalta,
Az erkőlts ösztövér reménnyel hízlalta,
És ők, kik kérkedtek a’ szabad lélekkel,
Most eggyütt hevernek, a’ hitvány férgekkel. –
Ti boldog Tigrisek, ti boldog madarak,
Boldog halak, kígyók, férgek, és bogarak,
Te szerentsés holló egynehány száz télig,
Te szerentsés Kérész reggeltől estvélig,
Ti a’ természetnek szülöttei vagytok,
’S egy ily édes-anyát soha el nem hagytok:
De mi az erkőltsnek, e’ száraz dajkának,
’S az észnek, e’ tőlünk vállaltt mostohának,
Hideg intésein makatsúlva járunk,
A’ nyertt jót*
nyerttjót Sh., értelemszerűen em.
megvetjük ’s képzeltteket várunk.
Néktek szőrt és tollat ád édes-anyátok,
Minden nap terített asztallal vár rátok,
Igaz szomjatokat Kristály vízzel óltja,
Hajlékotok a’ főld, vagy az erdők’ bóltja:
De mi mezítelen’ jövünk e’ Világra,
’S azonnal szükségünk van a’ társaságra,
Étünk, itunk, ruhánk izzadságba kerűl,
’S még fiatal fejünk gondba ’s őszbe merűl,
És, hogy bátorságba tehessük magunkat,
Im fel kell áldoznunk a’ szabadságunkat. –
A’ ti érzésitek fájinok, tartósok,
Elmétek egyforma, lábotok futósok,
’S eggyiket is a’ szív’ lázzadtt indúlatja
Szokott fekvéséből ki nem forgathatja,
Sem az elméskedés’ szomorú hagymázza
A’ táplálás’ útját meg nem tofánázza,
Látástok, hallástok, élesek ti néktek,
Hogy meg ne ronthasson ravasz ellenségtek,
’S hogy az enni valót feltalálhassátok,
’S e’ múló életet jobban kóstoljátok;
De a’ mi szemeink, könnyet is húllatnak,
Füleink rezzennek, ajjakink jajgatnak,
Mikor édes Hazánk a’ szélveszek között,
Mint egy rontsoltt gálya a’ szirthoz ütközött,
Mikor Vallásunkra készűl új fergeteg,
Mikor ember társunk rab, kóldús, vagy beteg,
Mikor szüléinket, vagy magzatjainkat,
Szerelmes párunkat, vagy jó barátinkat,
A’ halál’ karjain meghűlve tsókoljuk,
’S kínunkat a’ fáknak ’s néktek panaszoljuk.
Hát még a’ Betsűlet mellyet akkor adott
Nékünk a’ természet mikor megtagadott,
Mikor eredeti forrásit bédugta,
’S vad lábunk a’ virtus’ tsóváit felrugta, –
Hát még a’ betsűlet hányszor búsít minket,
Hányszor lázzasztja fel déltzeg érzésinket?
Ti, ti, mind ezeket még nem érzettétek;
Kevés, de jó ’s nyúgodtt érzés a’ tiétek. –
Még ez mind elmúlnék; de nagyobb kínunkra
Rá van az Eszmélés vetve a’ nyakunkra,
Hogy régi fájdalmunk felmaradjon ebben,
’S a’ min által estünk, rágjon mérgesebben;
Sőt hogy a’ jövendő bajtól is rettegjünk,
’S még a’ jók között is féljünk, keseregjünk.
Istenem! ha szétt kell tsak ugyan oszolnom,
Ah, mit is kell a’ te munkádban vádolnom!
Még a’ Reménység is, e’ legfőbb orvosom,
Tsalárd ajándékod, hóhérom, gyilkosom.
Miért szükség nékem az haláltól félni,
Ha tsak ugyan egykor meg kell szűnnöm élni?
Mért olly édes nékem az halhatatlanság,
Ha ez a’ reményem merő hasztalanság?
Bizony drágán vesszük ama’ színes jókat,
Mellyek eltsábítják a’ vak halandókat,
Ha ez a’ vágyásunk tsak magunk’ szerelme,
’S hijábavalóság és Lélek’ gyötrelme! –
Ugyan, ha már étel-kívánás van bennünk,
És még sem lehetne itt e’ földön ennünk:
Ha a’ leghevesebb szomjúság unszolna,
’S ez egész Plánétán egy tsepp víz sem volna:
Nem azt mondhatnám é hogy a’ ki teremtett,
Kegyetlenségének tárgyává engem tett? –
Meg ne ütközzetek, ha illy nagy ügy felől,
Egy alatsony példát merek hozni elől.
Egy egyűgyű állat – egy Gólya mit szólna,
Ha néki jó szárnya, ’s egy ország nem vólna,
A’ melyben bújdossék; pedig a’ Teremtő
Belé adta volna, hogy oda vágyjon ő? –
Úgy van! e’ bőlts Isten, ez élők’ jó Attya
Még a’ barmoknak is szívét megnyugtattya,
És betőltvén minden állat’ kívánságát,
Örvendve szemléli kedve-tőltt világát.
Ugyan hát, óh, ugyan tsak az ember volna,
Melly többet kívánna, semmit sem kóstolna?
Kinek az erkőltsi világ tsak kárt tenne,
A’ Természet pedig mostohája lenne?
Ki az emberek köztt nyomna vagy nyomódna,
’S még mint állat is tsak tengene, kínlódna?
Én ugyan, ha nints más élet én érettem,
Meg nem köszönhetem hogy emberré lettem;
És ím egy illy fényes Gyűlés’ hallattára,
Az emberi hitvány kevelység’ truttzára,
Letészem az eddig viseltt méltóságot,
’S az állatok között kérek boldogságot.
Te ki Ermenonvill’ rideg szigetében
Nyugszol a’ nyárfáknak lengő hívesében,
Ébredj fel, és bámúlj eggy lelkes állatot,
Ki mér tenni nálad nagyobb áldozatot;
Te a’ Társaságban az aprós hibákat
Nem tűrvén, óhajtál olly messzi pusztákat,
Hol még nyers fiai a’ nyers természetnek
Kevélyek, gonoszok hiúk nem lehetnek.
Én pedig őket is kerűlni kívánom,
’S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom,
Akarom hogy elmém setétségbe ejtsem,
A’ vétket, a’ virtust, mind – mind elfelejtsem.
Ez odvas makkfának kongó oldalában
Eszem, alszom, egyéb állatok sorában,
Az égre nem nézek, földön jót nem teszek,
Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek. –
De melly sürű homály gombolyog felettem?
Melly váratlan szélvész ordít, zúg mellettem?
A’ zápor lerohan, ’s az ég sarkalatja
Lelkemet ’s e’ bértzes erdőt rázkódtatja;
Míg szóllok, ím tserfám’ menedék tövére
A’ sustorékoló gyantaláng leére,
Fut minden fenevad, – én magam maradok, –
Futnak ők, – én fázom, ’s – a’ tűzért szaladok.
Hah! hogy lehet még is olly erő Lelkembe,
Hogy e’ tűzről is az ember jut eszembe?
A’ vadak e’ körűl meg nem mernek állni,
A’ Pongó szereti, de nem tud tsinálni. –
Érzem hogy lelkemnek tehetségi nagyok,
Hogy én a’ Fő Lélek’ helytartója vagyok,
Hogy már e’ főldön is több vagyok baromnál,
’S tán messzi reményem több tsupa álomnál.
Érzem hogy, ha itten bétőltöm helyemet,
Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet,
’S így lebegvén az én Uram’ trónusáig,
Kilátok az örök létel’ köz-pontjáig,
Hol eredetemnek kezdetét fellelem,
’S a’ végetlen idők’ kerekét képzelem.
Isten! a’ kit fednek általlátszó leplek,
Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek,
Add vissza a’ tőlem lehánytt Istenképet,
Mellyet a’ makatsság ortzámról letépett,
Nem! hanem a’ kevély alázatosságnak,
A’ rendetlen széltől forgó okosságnak
Tsalóka míve ez. – Botsáss meg, Istenem,
Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem!
Hogy, az igasságot keresvén, tántorgok;
A’ te tőled adott lámpásodnál forgok,
Melly mikor megbotlom, jóra akkor vezet,
’S azon pontban érzem a’ mennyei kezet.
Imé míg magamat embernek számláltam
Az emberiségnek betsét nem vizsgáltam:
És most, hogy elhagytam az emberi nemet,
Négy milliárd ember tőlté be szívemet.
Uram! mind egy forma teremtésid ezek,
Kikkel én eggyaránt gondolok, érezek;
Tsakhogy némely része már kifejtve vagyon,
A’ többi még buta, kitsinnyég vagy nagyon;
Ki dolgos, ki lomha; ki tüzes, ki hideg;
Ki durva, vagy szelíd, ki társas, vagy rideg;
Még is mindeniknek szívén van egy petsét,
Melly jegyzi és őrzi az emberség’ betsét.
A’ London’ útszája, a’ Húron’ posványja
A’ jövendő boldog életet kívánja;
A’ tsendes Chinai, ’s a’ kóborló Tatár
Érzi hogy a’ halál nem legvégsőbb határ;
Sőt az a’ Kannibál, ki dühödtt bélibe
Önnön embertársát vendégeskedi be,
’S az ötig olvasni nem tudó déli nép,
Hiszi hogy lelkestől a’ halálba nem lép.
Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek é?
Sőt ha hibáznak is, én bőltsebb legyek é?
Én is ember vagyok: és embertársamnak
Közhibáját miért szégyenljem magamnak?
Ha úgy nem ítélek, és érzek, mint ezek,
Talám akkor botlom, vakúlok, vétkezek.
Négy milliárd ember: felséges Társaság!
Hamarább vét négy öt, mint illy nagy sokaság,
Sőt ha ez mind görbén találna is nézni,
Nem tartoznám szemem’ szemekhez intézni?
’S kivált mikor szívem így verne belőlem:
„Ah ez édes hibát ne zavard el tőlem?”
Sem több, sem kevesebb, tsak ember lehetek,
Sem barom, sem Angyal lenni nem szeretek.
De itt ezt kérdheti egy Világpolgára:
Hogy jutott minden Nép ennek tudására?
Barátom! hányd fel bár a’ könyvek’ asztagát,
Meglátod, hogy egy Nép sem formálta magát,
Egy ember, egy Nem-köz lélek, egy Isteni
Szokatlan erővel felruházott Zseni,
Látta, a’ mit mások nem láttak, ’s a’ vadon
Népnek előadta, szelíden szabadon.
A’ gyenge fél hitte az erősnek szavát,
’S nem tudva érzette önnön maga javát:
Látta hogy a’ szíve nem kiált ellene,
’S hogy ez az ő nemes sorsához illene.
Vagy is a’ melly bimbót nyerses természete
Még béburkoltt kérgek alatt rejtegete,
Mihelyt egy boldog fény, ’s meleg kifejtette,
Mindjárt magáénak vallotta – ’s szerette.
Én ugyan állítni nagyon merészelem,
Hogy régibb út a’ hit, mint sem az értelem,
’S hogy minden nép elébb lett Theologussá,
Mint kételkedővé vagy philosophussá.
III. NÉPEK. – Revelatio, philosophia nélkűl.
És én hogy példát is hozzak a’ népekről,
Miként képzelődtek azok a’ Lélekről;
Vagy kettőt említek, kit a’ szent hagyomány’
Útján nem vezet még az ész és Tudomány,
Kik a’ bévett vallás’ álmában nyúgosznak,
Állatként éreznek, ’s kitsit gondolkoznak.
A’ Scythák, Tatárok, ’s a’ kik az Északnak
Fagyos vagy mérséklett öve alatt laknak,
Azt tartják, ’s reménylik, hogy ezen testekkel,
E’ kívánságokkal, és e’ szükségekkel,
A’ mellyekkel bírnak főldi életekbe’,
Egy ehez hasonló helyre költöznek be.
Hogy ott nyilazással tőltik napjaikat,
’S büszkén ugrattatják déltzeg lovaikat.
Azért, ha meghalnak, sírjokba rakatják
Mind azt, a’ minek ott hasznát gondolhatják.
Ki nem marad onnan a’ kard a’ kopjával,
Vagy a’ nyusztos kalpag ráró bokrétával,
A’ buzgány, a’ puzdra, a’ varrott sátorok,
A’ tsigás szerszámok, ’s több betses bútorok.
’S az így felkészített sírjánál az Úrnak
Kutyát, lovat, szolgát, ’s ágyast agyon szúrnak.
Példáúl halljátok egy Lappon’ érzését,
Ki látván halála’ elközelgetését,
Megnyúgodtt vadsággal, hideg reményjében,
Ezt mondja megásott sírjának szélében:
„Légyen vége életemnek, nem bánom, légyen vége!
Hajtó szellő tsónakomnak fájdalmim’ keménysége.
Ni hogy mosolyognak felém, közepén is a’ kínnak,
Ezer szép Isten asszonyok udvarábol Odinnak,
Kiket a’ hatalmas Odin, az Isteneknek Ura,
Állított ki Kastélyából előmbe a’ kapura.
Már a’ kékszemű Valkirák a’ legjobb sert készítik,
Már Odin’ palotájában az asztalt is terítik,
Hol vaddisznó-sódort eszem a’ boldog Istenekkel,
’S a’ kopjákról beszéllgetek a’ hartzon elestekkel.