MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
XXXIV.
Halotti versek,
Néhai Méltóságos Kohányi
Kátsándi therezia
Aszszony,
Cs. és Kir. Arany-Kultsos Kis-Rhédei
Rhédei Lajos
házastársának eltemettetésekor.
Nagy-Várad. 15. Apr. 1804.

Je ne veux pas argumenter avec vous,
ni même tenter de vous convaincre; il me
suffit de vous exposer ce que je pense
dans la simplicité de mon coeur.

ROUSSEAU.


ELŐLJÁRÓ BESZÉD

Midőn én egy ollyan solennitásra, a’ millyen a’ boldogúlt Rhédeiné Asszonyságé vala, a’ Lélek’ halhatatlanságát választottam matériáúl: előttem tartottam azt a’ fényes Gyülekezetet, a’ mely ottan öszve fog seregleni. Minden hiten levő fő és alpapok; Méltóságok, nemesek, közép és alsóbb renden lévők; Pallérozott és természeti Asszonyságok; Gazdagok, szegények; Túdósok, tudatlanok; Vallásosak, buzgók, babonások, és szabad gondolkozásúak; erősítést, vígasztalást, megnyugtatást, gyönyörködést, vagy tsak tsupa időtőltést kívánók; Poéták, poézist szeretők, vagy ehez nem értők ’s a’ t. illy’ sok féle Hallgatók fogják (gondolám magamban) az én Verseimet várni, kihallgatni, és megítélni. Ez a’ gondolkodásom tartott sokáig függőbe a’ halotti Tárgynak választásában: míg végre, egyéb okokból is, meghatároztam magamat, hogy a’ Lélek’ halhatatlanságáról peroráljak. Lehetetlen, így bíztatám magamat, lehetetlen hogy minden gondolkozású, és érzésű személyt vagy egy, vagy más oldalról ez a’ dolog ne érdekeljen. A’ hitnek, és a’ Vallásnak ez a’ sarkalatja, a’ mellyen annak egész alkotmányja megfordúl; az erköltsiségnek ez a’ fő principiuma, vagy legalább serkentő rúgója: a’ philosophiának legrégibb és legfőbb tárgya: a’ nyomorúlt emberiségnek közönséges és minden Tartományokban feltaláltató vígasztalója: és egy Poétának is szép, bő, érzékeny, indúlattal tellyes; képzelődést izgató, melegítő, és kifeszítő, nagy, nemes, és forró matériája. Az Írónak Lelke felemelkedhetik ebben, a’ bőltstől fogva a’ leggyengébbekig minden lélekre kiterjedhet, és mikor halandó nyelven a’ halhatatlanságról mér énekelni, az értelem és az érzés, a’ Természet, és a’ Vallás erősítik meg az ő szózatját, és minden ő halandó társai örömmel fogadják el ő benne az emberiségnek mérész szószóllóját. – –
a’ többi nints meg.



I. RÉMÍTŐ ’S VÍDÍTÓ
KÉTSÉGEK.

Lenni? vagy nem lenni? – kérdések’ kérdése!
Mellynek, nehéz, kétes, szép, a’ megfejtése.
Nagy kérdés, a’ melyet ha méllyen visgálok,
Még több méllységeknek méllyére találok.
Lát és habzik az ész, a’ szív fél és óhajt,
’S bennem a’ kérdésben forgó Lélek sóhajt.
Érzem Nemes vóltom’, érzem gyengeségem’;
’S Reményem béborúl és derűl kétségem:
’S mikor a’ mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba’ nem lelem.
Tsillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a’ sír’ partjára húznak ón lábaim:
Az ég ’s a’ főld között függök utóljára,
Én Angyal-meg-állat, vagy tsak por-meg-pára

Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem:
’S ha nem lészek, tsapás vólt az élet bennem,
És ha elkell múlnom, mi szükség vólt élni?
Egy elveszendőnek miért kell remélni?
Azért? hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint egy számkivetett és mint egy űldözött,
Vágyakozzam ditsőbb rendelésem felé,
Egy méltóbb Országba, ’s még se menjek belé?
Légyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet?
Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?
Így örök semmiség! óhajtlak tégedet,
Vedd vissza méhedbe vexáltt gyermekedet. –
Boldog! százszor boldog, a’ ki nem született,
A’ ki nem ízlelte még meg az életet:
De jaj! a’ ki egyszer van és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e’ nagy jót nem tudnám,
’S a’ nem esmértt halál, karjain aludnám:
De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,
Fellobbant a’ hozzá vonszódó szeretet. –

Létel! te mennyország ezer inségbe’ is,
Nem-létel! te pokol még nem érezve is,
Itt állok virágzó éltem’ Szigetjében,
Egy kő szikla’ tornyán a’ hab’ közepében,
Itt nézem partotok’ kétes messziségét,
Az én lételemnek folyását vagy végét.
Alattam a’ Cháósz’ bőgő torkolatja
Az elementumok’ fogát tsattogtatja,
’S varázsló balkezét sárgán nyújtván felém,
Elveszel így ordít, ’s réműlést önt belém.
De kárpitja alól a’ kék reménységnek
A’ testvér tsillagok mosolyogva égnek,
Biztatván hogy mennyből szállt belém a’ Lélek,
’S Ha elvész is e’ test, jobb részemmel élek.

Óh, édes érzési az örök lételnek,
Melyek vígasztalnak, ’s erőmbe nevelnek,
A’ halhatatlanság’ kezdeti már ezek,
A’ miket most bennem gondolok ’s érezek! –
És TE, ki így érzed tulajdon lételed’,
Ki önnön erődet visgálod, képzeled;
Te ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,
Azoknak formáját, számát, nagyságokat;
Ki ítélni is mersz; te kinek nem elég
Ez a’ megteremtett levegő, víz, föld, ég,
Hanem magad körűl építsz új világot,
Majmolván a’ munkás Mindenhatóságot;
Te, ki által mozgok, növök, és dolgozok,
Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok,
Örvendek, búsúlok, reménylek, és félek,
Te tsuda valóság, belém szállott Lélek!
Te igazgatója e’ pormakhinának,
Teremtett Istene e’ kis Planétának,
Szállj magadba, nézd meg ön természetedet,
Meríts erőt abból, ’s fejtsd meg lételedet. –



II. OKOSKODÁSOK; ÉRZÉSEK.

Tudom hogy létedet nem lehet tagadnom,
És hogy nem vagy te test, azt is meg kell adnom;
Miért vitatja hát olly sok gondolatlan,
Hogy a’ mi meg nem tud halni, halhatatlan?
Úgy van! mert tsak ott győz a’ lerontó halál,
A’ hol megosztható részetskékre talál,
A’ melyeket külön szedvén vas ujjával,
Eggyesíti önnön elementumával.
Ront ugyan, illy jeles makhinákat ront el,
De mindent új képre ’s új életre bont el;
Ő a’ természetnek segédje ’s szolgája
Ő általa forog ennek karikája;
De legkissebb rész sem veszhet el kezéről,
Ő tsak bont, de számol minden részetskéről.
Mert a’ ki e’ Mindent semmiből alkotta
A’ megsemmisítést magának tartotta. –
Nem halhatsz hát te meg, óh Nemes valóság,
Ha tsak maga egykor a’ Mindenhatóság,
Ki akart, és véled közlötte lételét,
Lángodra nem fújja a’ semmiség’ szelét.

De egy Bőlts Istenről azt állítni vétek,
(Sőt hogy említem is, tán azzal is vétek)
Hogy ő egy a’ maga képére teremtett
Nemes Valóságot tsak azért teremtett,
Hogy a’ bú, baj közzűl semmiségre híjja,
’S önnön lehelletét mintegy vissza-szíjja.
Emberek’ Attya! tudjuk valójába,
Hogy egész mi-vóltunk por, ’s árnyék magába,
És a’ mit adtál is azt sem érdemeljük;
Úgy van! hatalmadat rettegve tiszteljük.
De te, óh Jóságnak kútfeje ’s tengere,
Kitől e’ Lelkes sár ennyi áldást nyere,
Örvendhetsz é egykor, örvendhetsz e’ annak,
Hogy halált menydörögj egy halhatatlannak?
Hogy a’ ki áldhatná felséges nevedet,
Elvesszen, átkozván a’ lételt ’s tégedet?
És a’ ki lenni kezd, előre rettegjen,
A’ bőltső és sír köztt mordon ténferegjen?
A’ meghóltak közzűl ne említsen senki?
’S az életre minden irtózva lépjen ki?
Óh nem! nints betsesebb javunk az életnél:
És te olly kegyetlen soha nem lehetnél,
Hogy e’ legfőbb jónktól megfosztanál minket:
’S megtsalnád az erre vágyó Lelkeinket.

Igazság Istene, jók ’s rosszak bírája!
Kinél bévall mindent az esztendők’ szája,
Ki részre hajlástól soha meg nem rontott
Jobbkezeddel tartod a’ mérséklő fontot,
Hogy vonhatsz a’ sírnak szélén örök határt,
Ha addig oly ritkán fizetel méltó árt?
Ha azok kik sújtó páltzádtól nem félnek,
Veretlen’ maradnak, sőt még vígan élnek;
És a’ ki a’ Virtus’ pusztáján bújdoklik,
Sír, szenved, ’s a’ bűnnek körme köztt fúldoklik?
Uram! te, ki magad visgálod szívemet,
Tudod róllad való tiszta érzésemet:
De mihelyt az erkőlts’ világába megyek,
Nem tudom, mit hidjek, érezzek, vagy tegyek,
Ha az embereknek dolgait visgálom,
Azt a’ jó, bőlts, igaz Istent nem találom,
Kit a’ természetnek világában leltem,
’S ki előtt oly megtőltt szívvel térdepeltem.
Mert lám a’ virtusnak semmi betse nintsen. –
Ne is légyen! senki még rá se tekintsen,
Ő az olly szíveknek mindég elég bére,
A’ kik érdemesek annak érzésére.
De mikor azt látom, hogy őt tsúffá teszik,
Szidják, háborgatják, üldözőbe veszik,
Verik, tömlötzözik, halálra hurtzolják;
Már ezek a’ szívet nagyon martzongolják.
’S kivált, mikor látom, hogy a’ gonoszoknak
Tündöklő napjaik kénnyekre forognak,
Szabadon ferednek az ártatlan vérbe,
’S a’ Szűzek’ erkőltsét nyerik értte bérbe,
A’ szegényt a’ törvény’ útján megkéselik,
’S a’ rongyos árvának kenyerét bényelik,
Magok az álnokság’ hálóját hintik-el
’S a’ törvény’ kötelét tsúfolva tépik el:
Még is a’ boldogság mosolyog le rájok,
Szívek víg és nyúgodtt, virít az ortzájok. –

Hát ezekért fojnak Paktólus’ habjai?
Ezekért vésődnek Quitó’ havassai?
Ezekért jön é fel a’ nap minden reggel,
Hogy jót tenyésztessen fénnyel és meleggel?
Fúljanak a’ zajgó habba minden gályák,
Mellyek az öt Világ’ kintsét vondogálják,
Száradjon el fű, fa, erdő, mező, és kert,
Minthogy nagyobb részént tsak rosszakért hevert,
Az áldott nap váljon tűznek katlanjává,
Ezt a’ szép világot tégye bús pusztává,
Süsse ki a’ kénnyén élő gonoszokat,
’S egy nagy föld-indúlás falja bé hamvokat!
Leg-alább e’ közös vég-veszedelembe’
Az a’ vígasztalás fog szállni szívembe,
Hogy a’ tomboló bűn’ jajját is megérem,
’S az igasság karját egy részről dítsérem. –
De hát a’ szenvedő jámbornak jutalma
Hová lett? hol van a’ virtus diadalma?
Azt e’ dűledékek’ ormán, e’ félelem’
Rettentő mezején nem látom, nem lelem.
Itt edgyüt hever a’ lator’ palotája,
A’ jámbor kunyhója és akasztófája;
Egy szél fújja hamvát itt egy jó atyának,
Egy szelíd gyermeknek ’s ezek gyilkosának;
A’ végső káromlás’, a’ végső könyörgés’
Hangjait egyszerre fogta el a’ hörgés;
E’ kerek föld pusztán forog az üregben
Hordozván a’ néma halált gyász leplekben,
Bús gyomrába zárta az emberi nemet,
’S egy sorsra juttatta a’ vétket ’s érdemet,
Nagy sír! de a’ mellyre tsak ennyit írhatok:
„Itt laktak tollatlan két-lábú állatok.”

Úgy van! tsak állatok! sőt még a’ barmoknál
’S a’ porba fél napig mászó kukatzoknál
Még annyival ezek szerentsétlenebbek,
A’ mennyivel nálok vóltak nemesebbek.
Őket a’ beléjek óltott ész megtsalta,
Az erkőlts ösztövér reménnyel hízlalta,
És ők, kik kérkedtek a’ szabad lélekkel,
Most eggyütt hevernek, a’ hitvány férgekkel. –
Ti boldog Tigrisek, ti boldog madarak,
Boldog halak, kígyók, férgek, és bogarak,
Te szerentsés holló egynehány száz télig,
Te szerentsés Kérész reggeltől estvélig,
Ti a’ természetnek szülöttei vagytok,
’S egy ily édes-anyát soha el nem hagytok:
De mi az erkőltsnek, e’ száraz dajkának,
’S az észnek, e’ tőlünk vállaltt mostohának,
Hideg intésein makatsúlva járunk,
A’ nyertt jót*
nyerttjót Sh., értelemszerűen em.
megvetjük ’s képzeltteket várunk.
Néktek szőrt és tollat ád édes-anyátok,
Minden nap terített asztallal vár rátok,
Igaz szomjatokat Kristály vízzel óltja,
Hajlékotok a’ főld, vagy az erdők’ bóltja:
De mi mezítelen’ jövünk e’ Világra,
’S azonnal szükségünk van a’ társaságra,
Étünk, itunk, ruhánk izzadságba kerűl,
’S még fiatal fejünk gondba ’s őszbe merűl,
És, hogy bátorságba tehessük magunkat,
Im fel kell áldoznunk a’ szabadságunkat. –
A’ ti érzésitek fájinok, tartósok,
Elmétek egyforma, lábotok futósok,
’S eggyiket is a’ szív’ lázzadtt indúlatja
Szokott fekvéséből ki nem forgathatja,
Sem az elméskedés’ szomorú hagymázza
A’ táplálás’ útját meg nem tofánázza,
Látástok, hallástok, élesek ti néktek,
Hogy meg ne ronthasson ravasz ellenségtek,
’S hogy az enni valót feltalálhassátok,
’S e’ múló életet jobban kóstoljátok;
De a’ mi szemeink, könnyet is húllatnak,
Füleink rezzennek, ajjakink jajgatnak,
Mikor édes Hazánk a’ szélveszek között,
Mint egy rontsoltt gálya a’ szirthoz ütközött,
Mikor Vallásunkra készűl új fergeteg,
Mikor ember társunk rab, kóldús, vagy beteg,
Mikor szüléinket, vagy magzatjainkat,
Szerelmes párunkat, vagy jó barátinkat,
A’ halál’ karjain meghűlve tsókoljuk,
’S kínunkat a’ fáknak ’s néktek panaszoljuk.

Hát még a’ Betsűlet mellyet akkor adott
Nékünk a’ természet mikor megtagadott,
Mikor eredeti forrásit bédugta,
’S vad lábunk a’ virtus’ tsóváit felrugta, –
Hát még a’ betsűlet hányszor búsít minket,
Hányszor lázzasztja fel déltzeg érzésinket?
Ti, ti, mind ezeket még nem érzettétek;
Kevés, de jó ’s nyúgodtt érzés a’ tiétek. –

Még ez mind elmúlnék; de nagyobb kínunkra
Rá van az Eszmélés vetve a’ nyakunkra,
Hogy régi fájdalmunk felmaradjon ebben,
’S a’ min által estünk, rágjon mérgesebben;
Sőt hogy a’ jövendő bajtól is rettegjünk,
’S még a’ jók között is féljünk, keseregjünk.

Istenem! ha szétt kell tsak ugyan oszolnom,
Ah, mit is kell a’ te munkádban vádolnom!
Még a’ Reménység is, e’ legfőbb orvosom,
Tsalárd ajándékod, hóhérom, gyilkosom.
Miért szükség nékem az haláltól félni,
Ha tsak ugyan egykor meg kell szűnnöm élni?
Mért olly édes nékem az halhatatlanság,
Ha ez a’ reményem merő hasztalanság?
Bizony drágán vesszük ama’ színes jókat,
Mellyek eltsábítják a’ vak halandókat,
Ha ez a’ vágyásunk tsak magunk’ szerelme,
’S hijábavalóság és Lélek’ gyötrelme! –
Ugyan, ha már étel-kívánás van bennünk,
És még sem lehetne itt e’ földön ennünk:
Ha a’ leghevesebb szomjúság unszolna,
’S ez egész Plánétán egy tsepp víz sem volna:
Nem azt mondhatnám é hogy a’ ki teremtett,
Kegyetlenségének tárgyává engem tett? –
Meg ne ütközzetek, ha illy nagy ügy felől,
Egy alatsony példát merek hozni elől.
Egy egyűgyű állat – egy Gólya mit szólna,
Ha néki jó szárnya, ’s egy ország nem vólna,
A’ melyben bújdossék; pedig a’ Teremtő
Belé adta volna, hogy oda vágyjon ő? –

Úgy van! e’ bőlts Isten, ez élők’ jó Attya
Még a’ barmoknak is szívét megnyugtattya,
És betőltvén minden állat’ kívánságát,
Örvendve szemléli kedve-tőltt világát.
Ugyan hát, óh, ugyan tsak az ember volna,
Melly többet kívánna, semmit sem kóstolna?
Kinek az erkőltsi világ tsak kárt tenne,
A’ Természet pedig mostohája lenne?
Ki az emberek köztt nyomna vagy nyomódna,
’S még mint állat is tsak tengene, kínlódna?
Én ugyan, ha nints más élet én érettem,
Meg nem köszönhetem hogy emberré lettem;
És ím egy illy fényes Gyűlés’ hallattára,
Az emberi hitvány kevelység’ truttzára,
Letészem az eddig viseltt méltóságot,
’S az állatok között kérek boldogságot.

Te ki Ermenonvill’ rideg szigetében
Nyugszol a’ nyárfáknak lengő hívesében,
Ébredj fel, és bámúlj eggy lelkes állatot,
Ki mér tenni nálad nagyobb áldozatot;
Te a’ Társaságban az aprós hibákat
Nem tűrvén, óhajtál olly messzi pusztákat,
Hol még nyers fiai a’ nyers természetnek
Kevélyek, gonoszok hiúk nem lehetnek.
Én pedig őket is kerűlni kívánom,
’S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom,
Akarom hogy elmém setétségbe ejtsem,
A’ vétket, a’ virtust, mind – mind elfelejtsem.
Ez odvas makkfának kongó oldalában
Eszem, alszom, egyéb állatok sorában,
Az égre nem nézek, földön jót nem teszek,
Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek. –

De melly sürű homály gombolyog felettem?
Melly váratlan szélvész ordít, zúg mellettem?
A’ zápor lerohan, ’s az ég sarkalatja
Lelkemet ’s e’ bértzes erdőt rázkódtatja;
Míg szóllok, ím tserfám’ menedék tövére
A’ sustorékoló gyantaláng leére,
Fut minden fenevad, – én magam maradok, –
Futnak ők, – én fázom, ’s – a’ tűzért szaladok.
Hah! hogy lehet még is olly erő Lelkembe,
Hogy e’ tűzről is az ember jut eszembe?
A’ vadak e’ körűl meg nem mernek állni,
A’ Pongó szereti, de nem tud tsinálni. –
Érzem hogy lelkemnek tehetségi nagyok,
Hogy én a’ Fő Lélek’ helytartója vagyok,
Hogy már e’ főldön is több vagyok baromnál,
’S tán messzi reményem több tsupa álomnál.
Érzem hogy, ha itten bétőltöm helyemet,
Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet,
’S így lebegvén az én Uram’ trónusáig,
Kilátok az örök létel’ köz-pontjáig,
Hol eredetemnek kezdetét fellelem,
’S a’ végetlen idők’ kerekét képzelem.

Isten! a’ kit fednek általlátszó leplek,
Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek,
Add vissza a’ tőlem lehánytt Istenképet,
Mellyet a’ makatsság ortzámról letépett,
Nem! hanem a’ kevély alázatosságnak,
A’ rendetlen széltől forgó okosságnak
Tsalóka míve ez. – Botsáss meg, Istenem,
Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem!
Hogy, az igasságot keresvén, tántorgok;
A’ te tőled adott lámpásodnál forgok,
Melly mikor megbotlom, jóra akkor vezet,
’S azon pontban érzem a’ mennyei kezet.

Imé míg magamat embernek számláltam
Az emberiségnek betsét nem vizsgáltam:
És most, hogy elhagytam az emberi nemet,
Négy milliárd ember tőlté be szívemet.
Uram! mind egy forma teremtésid ezek,
Kikkel én eggyaránt gondolok, érezek;
Tsakhogy némely része már kifejtve vagyon,
A’ többi még buta, kitsinnyég vagy nagyon;
Ki dolgos, ki lomha; ki tüzes, ki hideg;
Ki durva, vagy szelíd, ki társas, vagy rideg;
Még is mindeniknek szívén van egy petsét,
Melly jegyzi és őrzi az emberség’ betsét.
A’ London’ útszája, a’ Húron’ posványja
A’ jövendő boldog életet kívánja;
A’ tsendes Chinai, ’s a’ kóborló Tatár
Érzi hogy a’ halál nem legvégsőbb határ;
Sőt az a’ Kannibál, ki dühödtt bélibe
Önnön embertársát vendégeskedi be,
’S az ötig olvasni nem tudó déli nép,
Hiszi hogy lelkestől a’ halálba nem lép.
Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek é?
Sőt ha hibáznak is, én bőltsebb legyek é?
Én is ember vagyok: és embertársamnak
Közhibáját miért szégyenljem magamnak?
Ha úgy nem ítélek, és érzek, mint ezek,
Talám akkor botlom, vakúlok, vétkezek.
Négy milliárd ember: felséges Társaság!
Hamarább vét négy öt, mint illy nagy sokaság,
Sőt ha ez mind görbén találna is nézni,
Nem tartoznám szemem’ szemekhez intézni?
’S kivált mikor szívem így verne belőlem:
„Ah ez édes hibát ne zavard el tőlem?”
Sem több, sem kevesebb, tsak ember lehetek,
Sem barom, sem Angyal lenni nem szeretek.

De itt ezt kérdheti egy Világpolgára:
Hogy jutott minden Nép ennek tudására?
Barátom! hányd fel bár a’ könyvek’ asztagát,
Meglátod, hogy egy Nép sem formálta magát,
Egy ember, egy Nem-köz lélek, egy Isteni
Szokatlan erővel felruházott Zseni,
Látta, a’ mit mások nem láttak, ’s a’ vadon
Népnek előadta, szelíden szabadon.
A’ gyenge fél hitte az erősnek szavát,
’S nem tudva érzette önnön maga javát:
Látta hogy a’ szíve nem kiált ellene,
’S hogy ez az ő nemes sorsához illene.
Vagy is a’ melly bimbót nyerses természete
Még béburkoltt kérgek alatt rejtegete,
Mihelyt egy boldog fény, ’s meleg kifejtette,
Mindjárt magáénak vallotta – ’s szerette.
Én ugyan állítni nagyon merészelem,
Hogy régibb út a’ hit, mint sem az értelem,
’S hogy minden nép elébb lett Theologussá,
Mint kételkedővé vagy philosophussá.



III. NÉPEK. – Revelatio, philosophia nélkűl.

És én hogy példát is hozzak a’ népekről,
Miként képzelődtek azok a’ Lélekről;
Vagy kettőt említek, kit a’ szent hagyomány’
Útján nem vezet még az ész és Tudomány,
Kik a’ bévett vallás’ álmában nyúgosznak,
Állatként éreznek, ’s kitsit gondolkoznak.

A’ Scythák, Tatárok, ’s a’ kik az Északnak
Fagyos vagy mérséklett öve alatt laknak,
Azt tartják, ’s reménylik, hogy ezen testekkel,
E’ kívánságokkal, és e’ szükségekkel,
A’ mellyekkel bírnak főldi életekbe’,
Egy ehez hasonló helyre költöznek be.
Hogy ott nyilazással tőltik napjaikat,
’S büszkén ugrattatják déltzeg lovaikat.
Azért, ha meghalnak, sírjokba rakatják
Mind azt, a’ minek ott hasznát gondolhatják.
Ki nem marad onnan a’ kard a’ kopjával,
Vagy a’ nyusztos kalpag ráró bokrétával,
A’ buzgány, a’ puzdra, a’ varrott sátorok,
A’ tsigás szerszámok, ’s több betses bútorok.
’S az így felkészített sírjánál az Úrnak
Kutyát, lovat, szolgát, ’s ágyast agyon szúrnak.

Példáúl halljátok egy Lappon’ érzését,
Ki látván halála’ elközelgetését,
Megnyúgodtt vadsággal, hideg reményjében,
Ezt mondja megásott sírjának szélében:
„Légyen vége életemnek, nem bánom, légyen vége!
Hajtó szellő tsónakomnak fájdalmim’ keménysége.
Ni hogy mosolyognak felém, közepén is a’ kínnak,
Ezer szép Isten asszonyok udvarábol Odinnak,
Kiket a’ hatalmas Odin, az Isteneknek Ura,
Állított ki Kastélyából előmbe a’ kapura.
Már a’ kékszemű Valkirák a’ legjobb sert készítik,
Már Odin’ palotájában az asztalt is terítik,
Hol vaddisznó-sódort eszem a’ boldog Istenekkel,
’S a’ kopjákról beszéllgetek a’ hartzon elestekkel.
És ott Karinton apámmal a’ felső helyen űlök,
’S odvas kaponyákba tőltött zab sertől részegűlök.
Valhallának kies főlde, hová most kell bújdosni,
Hol a’ mohos szirt pompáját tiszta tó szokta mosni.
Hol a’ szép nyírfa-bokrokat aranyos zúz teríti,
’S ha esső és, a’ nyíl’ húrját meg nem pőtyögösíti;
Fogadj, fogadj bé engemet! nem hazudtam, nem féltem,
Nem loptam el más’ tarándját, hartz és fegyver köztt éltem.
Odin előtt félelemnek szavával nem állok meg!
Lefolytak éltem’ napjai: mosolyogva halok meg? –

Lám melly boldogító a’ Vallás’ érzése!
’S bár illy egyűgyű is, lelket ád ihlése.
Hányszor vígasztalja ez a’ Néger’ szívét,
Mikor már nem bírja eltsigázó mívét,
Mikor a’ Potosi bányák’ éjjelében,
Az élet’ és pokol’ költsönös szélében,
Hol tsak jajszók ’s bilints-tsörgések hallatnak,
A’ rabság ’s a’ kínok már lelkéig hatnak,
’S a’ pogány Keresztyént átkozván magába,
Elszánva ugrana az értzek’ kohába.
De tsak visszahátrál; letörli könyveit,
’S a’ tágas tengerre fordítja szemeit,
Melly hazája között, a’ hová vágyódik,
’S nyomorgatásának főldje köztt, hánykódik.
Gondolja: majd eljő az a’ pertz végtére,
Mellyben elér ő is a’ kínok’ végére,
És az esti szellők’ lágymeleg szárnyain
Által repűl lelke a’ tenger’ partjain,
’S majd otthon egy tarka publikánná válván,
Őseivel egyik fáról másra szállván
Zengi új örömét és elmúltt kínjait,
’S átkozza a’ kávés kertek’ vad urait.

Ez, a’ mit így képzel a’ Feketék’ neme,
Az északi ’s déli hitnek egy lántzszeme.
Mert a’ hol*
a’hol em.
a’ tiszteltt elefántok laknak,
’S ennivaló fészket a’ madarak raknak,
A’ fázó Imaus’ bértzeitől fogva,
A’ meddig a’ déli tenger ér zajogva,
Földünk’ legszelidebb ’s legrégibb nemzeti,
Chína, és India, ’s a’ jó szag’ Szigeti,
Azt hiszik hogy tsupán e’ testé a’ halál,
A’ Lélek megmarad, tsakhogy más testbe száll. –
Bizonyos számok van, mondják a’ Lelkeknek
’S egy kies planéta lakások ezeknek,
’S ha e’ boldogságban vétkezni találnak,
Számkivetés gyanánt e’ főldre leszállnak.
Itt a’ durva testet magokra öltözvén,
Egy állatból másba sokáig költözvén,
Végig tapasztalják e’ bú-baj’ világát,
’S elfelejtik első létek’ méltóságát.
Ha egy testek meg hal, poklokra hányatnak,
És a’ Furiáknak kezekbe adatnak,
Hol ha a’ kiszabott büntetést kiállják,
Az Istenek másik állatban probálják,
Most egy jó Ifjúban, majd egy szép Leányban,
Kígyóban, kutyában, féregben, fátzányban. –
Közbe megtörténik, hogy büntetésében,
Árnyék-módra bolyong az ég’ üregében;
Sokszor a’ tengerek’ méllyére lökődik,
Onnét a’ kietlen szárazra vetődik,
Feltsapódik a’ nap’ tűz kementzéjébe,
’S vissza, a’ levegő’ zúgó örvényjébe;
Maga ’s minden dolgok irtózva útálják,
’S az elementumok’ vissza hajigálják. –
Ezer esztendőkig tart így e’ vándorlás;
Míg a’ sok kín, próba, bánat és gyakorlás
A’ mennyből szálltt lelket úgy ki nem tisztítja,
Hogy virtusát semmi már nem motskosítja:
Ekkor a’ Teremtő magához felvészi,
’S önnön Istensége’ részesévé tészi. – –

Bangó képzelődés! – de nem bolondság a’
Háromszáz milliom ember’ boldogsága.
Ez a’ hit tsinálja őket tsendesekké,
Jókká, dolgosokká, mértékletesekké;
Ez okozza hogy ők a’ vért nem kívánják,
’S még az állatot is kíméllik és szánják;
E’ miatt nem fognak kardot gyilkolásra,
Puskát védelemre, ágyút hódításra.
Külömben illy gazdag országnak lakosi,
Gyémánt hegyek’ ’s arany bértzek’ birtokosi;
Kiknél a’ fűszerszám erdő számra fekszik,
Kiknek gyomjaival Schönbrun is ditsekszik,
Kiknek lakóhelyek az Édenbe ese,
Kikre minden szorúl, és ők senkire se, –
Régen azt tehetnék földünk’ több részével,
A’ mit most London tesz Gánges’ mellyékével.

Boldog! ki a’ tündér Románok’ helyébe
Utazók’ írásit forgat a’ kezébe,
Mellyekben szintannyi a’ sok viszontagság,
Az emberi virtus, ész és balgatagság,
Szinte annyi szelíd ’s vad scénák festetnek,
Mennyit a’ firkálók nem is képzelhetnek.
’S a’ mi több mind igaz, a’ mi itt íródik,
A’ mi a’ képzésbe vagy szívbe nyomódik;
’S mikor végig vittük a’ könyvet ’s a’ napot,
Mind tudomány, a’ mit az elménk megkapott. –
A’ ki ásítozva űl Toalettjéhez,
’S únalommal nyúl egy útazó’ könyvéhez,
Kis olvasás után emberré kezd lenni,
Főldekről, népekről esméretet venni,
Rátalál helyére e’ nagy Plánétában,
’S mi ő az emberi nemzetnek lántzában?
Azt érzi hogy ott jár, és ébren álmodik,
Egyre tanúl, ’s múlat, henyél ’s okosodik.



IV. BŐLCSELKEDŐK. – Philosophia; Revelatio nélkűl.

Most már a’ szentté lett régi hagyományok’
Partja mellől bellyebb visznek a’ kormányok
Ollyan emberekhez, kik a’ Természetnek
’S tsupa okosságnak útján lépegetnek.
Itt népes országot nem szükséges várnunk,
Tsak apró különös tsoport köztt kell járnunk:
És, hogy mindnyájától itéletet tégyünk,
Tsak három haldoklót látogatni mégyünk.

Ez első ATHEUS, ki hogy nem láthatta
Az Istent ’s a’ lelket, vakmerőn tagadta;
Erkőltsi jó ’s rossz köztt külömbséget nem tett;
Mindent tsak magáért ’s magából teremtett;
Életét ’s dolgait a’ szerént követte,
A’ mint az állati ösztön ingerlette;
’S tsak ott őrizkedett világos vétségtől,
Ahol retteghetett földi fenyítéktől.
Most már belélépvén a’ halál révébe,
Illyen formán érez elfásúlt szívébe’:

„Megvan! vártam is egykor azt,
Hogy meg bomlik ez a’ durva matéria,
És a’ dolgos erő kifogy;
’S más formákba ütik makhina-testemet
A’ dúló Elementumok,
És én nem leszek én. – Érzem: ez a’ halál!
Mellyen túl mi van? a’ mi vólt
Hitvány létem előtt. Bennem az éltető
Tűz felgyúla, ’s elalva már;
’S most is gyertya vagyok, gyertya de melly nem ég.
Hát kívánjam e’ létemet?
Kívánom: de tudom, hogy, lehetetlen az.
Bártsak téged’, erős vad ész,
Megtsalhatna nemesb sorsra esenkedő
Szívem; bártsak ez a’ remény
Felnyitná letsukott életem’ ajtaját!
Adjátok nekem, állatok,
Tsendes, tompa, hideg véreteket. Miért,
Mért gondolkozom én? ’s Miért
Képződök, habozok, rettegek, érezek?
Óh, a’ mellyet igen hiszek,
A’ nemlétel’ örök tengere, mint ijeszt;
’S a’ mit nem hiszek, a’ betses
Élet ’s boldogodás, melly igen édesít!
Lévők’ létele, ’s kútfeje,
Isten, hogyha te élsz, óltsd ki szorongató
Eszmélésemet, óh – vagy óh
Szánj meg hogy nevetem léted’, erőd’, neved’”

E’ bús haldoklótól menjünk ébredtebbhez,
E’ rettegő szívtől jobbhoz, tsendesebbhez.
A’ Hajnal’ szárnyai engemet felvésznek,
’S a’ Chína’ termékeny partjain letésznek.
És itt, hol nagyot szűlt a’ Lu’ tartományja,
Hol virágzik egy szép folyó-víz’ párkányja,
Három ezernél több tanítványok között
Egy nagy Bőlts már szinte a’ sírba költözött,
Egy, főldünk’ barátja, és az ég’ kedvesse,
Napnyugot’ tsudája, Kelet’ Szokratesse,
CONFUCIUS, – kinek nemes munkáiba’
Eltűnik egy vagy két aprólékos hiba;
Ki tsak annyit mondott, mennyit érzett ’s tudott,
Ki világosított, de még sem hazudott;
A’ ki egy legnagyobb ’s legrégibb nemzetet
Törvényre, erkőltsre ’s jó rendre vezetett.
Ezt látjuk itt. Már ő az Istent dítsérte,
De a’ halhatatlan lelket nem esmérte,
Egy foggal fellyebb volt amaz epés bőltstől;
Halljunk hát egy-két szót a’ tsupa erkőltstől;

„Óh halál! te szelíd álomnak testvére,
Mikor vetsz örök zárt szemem’ fedelére?
Mikor száll testemre az a’ végnyúgalom,
A’ mellyel örökre bíztat a’ sírhalom,
Hogy a’ semmiségbe létem visszaszáljon;
’S belőlem tsak egy por és tsak egy név váljon?
Elalszom mint fáradt, ’s úgy fogok aludni,
Hogy arról semmit sem fogok magam tudni,
Mert a’ mit beszéllnek a’ megholtak felől,
Hogy holmit tsinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setét álmodási;
Mert tsendesek minden halottak’ alvási.
Méllyen alusznak ők; ’s mi, a’ kik eszmélünk,
Ő rólok álmokat látunk és beszéllünk. –
Alusznak? De ugyan lehet é az álom?
Én az álmot élet nélkűl nem találom.
Hiszem ha porrá lesz testünknek porfala:
Tsak semmivé válik, a’ mi semmi vala;
Az ember egy bűzös dögbálvánnyá lészen;
Bomlani kezdenek a’ részek egészen;
A’ könnyebb s’ folyó rész magát fellyebb vonja,
’S a’ göröngy köztt marad tsak a’ skeletonja,
Ez is nem sokára, bár értzkő volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga is;
Az olajos részek az áerbe mennek,
’S a’ sír körűl Lidértz formába jelennek;
A’ sós és a’ kövér részetskék meggyűlvén
Főldszínen maradnak; ’s összveegyesűlvén
A’ plantagyökerek által felszívódnak,
’S belőlök a’ fűvek ’s barmok táplálódnak.
Így lesz az élőből minera ’s televény,
A’ főldi részekből plánta és növevény,
Mellyet ha az élő állatok megesznek,
Belőlle magoknak testet ’s növést vesznek.
Így alszunk mi! – Hanem, vígyáz a’ természet,
’S nintsen forgásiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elmúlttával másikát táplálja. –
Mi voltam magam is, míg még nem születtem,
Míg fűből ’s állatból e’ testet nem vettem?
Aludtam méllyen a’ semmiség’ ölében
A’ magam nem tudás’ tsendes éjjelében;
Még a’ Természetből, mint egy annak megholtt
Részetskéje, akkor ki nem feslettem volt;
Így fogok bomlani újjonnan beléje,
Mint annak egy megholtt pitzin részetskéje. –
Köszönöm hogy nemes állatnak születtem,
’S nem bánom hogy ismét minerállá lettem.
De te, mennynek Ura, miért teremtettél?
Egyéb állatoknál okosbbá mért tettél?
Miért adtál nékem több ’s jobb tehetséget? –
Hogy sok eszköz által érj el azon véget?
Hogy az ételt, italt, levegőt megszűrjem?
’S szabad lévén, a’ sok bút-bajt*
bútbajt Sh., em.
nyögve tűrjem?
Hogy egy romló testet neveljek ’s hízlaljak:
’S egy kis jóért ezer gonoszt tapasztaljak?
Nem! te bőlts Teremtő, mindent jól alkottál;
Te egy vagy, és minden; ’s a’ te véged ott áll
Hol a’ mi karikánk’ forgása kezdődik,
’S ahol te kezdődöl, létünk ott végződik.
Ahol szent újjaid’ hegyét végig vonod,
A’ jó Rendnek lántzát ott akarod, ’s fonod,
Mindennek tzélt, rendet és eszközt tsinálsz ki,
’S egy részért az Egész’ útjából nem állsz ki,
Megvan a’ főld ’s a’ kő, hogy talpat tsináljon,
Megvan a’ fű és fa, hogy éljen ’s tápláljon;
Teremtél állatot, hogy egy őnként való
Sokaság mozogjon, légyen élő ’s haló;
Teremtél embert is, hogy jót ’s gonoszt tégyen,
Hogy bolond és okos itt a’ főldön légyen.
Minden egy tulajdon pontot nyert magába
Ez okos’ és bolond’, jó ’s rossz’ világába.
Tőled vagyon tzélja, eszköze mindennek,
’S az a’ boldog a’ ki megfelelhet ennek:
Míg az eszköz megvan, addig kergessünk tzélt,
’S a’ ki a’ tzélig ért, az nem hijába élt. –
Én tudom, és önnön érzésem hitet el,
Hogy vissza nem éltem e’ rövid élettel,
Hogy rendeltt helyemet bétőltni kívántam,
’S ha ollykor hízakot ejtettem is bántam.
És most, hogy munkámat folytatni megszűnöm,
Tsak hibám szomorít és nem feltett bűnöm.
’S midőn visszaadom lételem’ az égnek;
Tsak e’ vígasztaló indúlatim égnek,
Hogy helyemet méltóbb teremtésnek szánja,
’S hogy azt én is bírtam soha meg ne bánja!

A’ Harmadik halott ezt még többre vitte;
Mert a’ halhatatlan Lelket is már hitte,
’S önnön méltóságát az Isten’ létével
Egybe tudván kötni, bírt nemesb elmével.
SZOKRATES ez, kinél a’ Pogányok között
Más világra szebben senki sem kőltözött,
A’ kiben szemlélni legtisztábban lehet,
Hogy egy természetnek fia mire mehet.
A’ kit Apolló is legbőltsebbnek vallott,
Kit a’ bőlts Athénás nagy örömmel hallott,
Hanem siettetvén bal gyanúságait,
Egy napon őlte meg őtet ’s – gyilkosait.
Menjünk tömlötzébe, hol a’ fő bőltsekkel
Készűl a’ halálra megnyúgodtt Lélekkel.
Ímé a’ halálos mérget mostan adja
Őnéki könyvezve a’ tömlötz’ hadnagyja,
A’ Bőlts hideg vérrel vészi azt kezébe,
’S így szóll barátinak a’ halál’ révébe:

„Lelkek’ lelke, te nagy, bőlts, igaz, és örök
Jó Isten, ki az én szívemet esmered,
Kérésemre figyelmezz;
És juttass hamar engemet

E’ főldön lefutott vándori napjaim’
Boldog tzélja felé. Lelkem erőlködik,
És áldott kebeledbe
Készűl szállani, jó Atyám! –

Itt a’ vég: megivám kelyhedet: óh halál,
’S néhány pertzek után testemet itt hagyom. –
Hogyhogy, drága Barátim!
Miért vagytok szomorú, ’s levertt

Ábrázattal? az én végemet is hideg
Megnyúgvás’ szemivel kellene néznetek,
Mégis szántok; ez a’ bú
Megbánt, férjfiak! engemet.

Ah, híjjátok elő balzsamomúl az észt,
’S a’ virtust. De te sírsz Chrémesem, és te is
Plátom, könyvezel? – Óh ég!
Óh jó Isten, ugyan hová

Lett és lészen ama’ szent Filozófia,
Melly a’ főldi halált semmibe véteti?
Bátran, drága barátim!
Majd egykor ti is engemet

Megláttok. Mit is ér sírni, sohajtani,
’S e’ történetemen nyögve kesergeni?
Hát egy bűntelen embert
Rettegtethet e az halál”?



V. KERESZTYÉNSÉG. – Philosophia is, Revelatio is.

Illy érzések között múlt ki az üldözött
Szokrates kesergő tanítványai között,
Kinek nagy lelke volt és tiszta erkőltse,
Ez a’ régi világ’ feddhetetlen bőltse;
De a’ kit setétnek, ’s kitsinynek találunk
Mihelyt egy haldokló keresztyént visgálunk,
Kit a’ kitisztázott értelem okosít,
S maga az Igazság’ napja világosít.
Méltó ’s épűletes, ha, a’ kik még élünk,
Egy illyen haldoklót gondosan szemlélünk!
Elégnek ágyához tudnálak vezetni,
A’ kiről jó példát ’s tudományt vehetni;
De tégyük most hátrább tíz nappal magunkat,
S hallyuk végóráján önnön halottunkat,
Kinél a’ jó Lélek’ magyarázására
Alig akadhatok nemesebb példára.
Így szóll hát e’ gyenge portestbe öltözött
Szép Lélek magához véghörgési között:

„Mennybéli lángnak kellemes isteni
Szikrája! hagyd el, hagyd el ezen halál
Alá vetett testet: Te játszó-
Eszköze a’ repeső örömnek,

Búnak, reménynek! Már napod itt vagyon,
Hogy tzélra jutván végy diadalmat a’
Természeten, ’s a’ boldog élet’
Szent palotái felé emelkedj.

Halld, azt kiáltják fennt amaz Angyalok:
Jer drága Húgunk, égi rokon, jövel! –
Már én nem esmérek magamra,
Megzavarodtanak érezésim,

Béhúlltt szememnek már elaludt tüze,
Híg éltetőim széllyel oszoltanak!
Lélegzetem kezd szűnni. – Óh hát,
Lelkem! ugyan tsak ez é kimúlni?

A’ főld előlem távozik, és szemem
Nem látja többé. A’ magos ég kinyílt,
És benne száz Kar Sérafimnak
Zengedezése fülembe tsendűl.

Kik általadván szárnyaikat nekem,
Gyors repdeséssel mennybe emelkedem. –
Fúlánkod’, óh Halál! mutasd már,
És diadalmadat, óh Koporsó!



VI. A’ MEGBOLD. ASSZONYSÁG’ KARAKTERE.

Igy szállott fel az ég’ tündöklő várára
Ez a’ nemes Lélek méltó jutalmára,
Ki a’ halandóság’ tövises vőlgyében,
Már félig öltözött az angyali képben,
Kihez ha mindenek hasonlók volnának,
Tán az égiek is hozzánk leszállnának,
Ki megérdemlette e’ testi világban
Hogy részt vegyen rangban, kintsben, boldogságban.
A’ ki ha származott volna kunyhóból is,
Kisúgárzott volna szép lelke abból is,
Kit tisztelt, szeretett egy illy fényes sereg,
Melly most hamvainál bánkodik, kesereg,
Kiben gyönyörködött ennyi Pallérozott,
’S kimúltakor még az Írígy sem átkozott,
Kiért a’ Társaság és az erkőlts vérzik,
Kinek hijját magok a’ Grátziák érzik. –
Egy nemes tör’sökház’ méltó sarjazatja,
Kinek a’ közjóért élt és halt az Attya,
Egy érzékeny mátka, egy ollyan feleség,
Melly a’ nemes szívnek legnagyobb nyereség,
Egy ollyan Asszonyság, kinek természeti
Szívét, eszét, lelkét minden esmérheti,
A’ ki ha származást Párisban vett vólna,
Esztendőre róla sok Memoires szólna,
Otthon nyájas, tsínos, víg, lebotsátkozó,
Jó rendet szerető, elmés, múlatozó,
Ki búba tsak akkor ejtette vendégit,
Mikor azok észre vették betegségit. –
Nagy emberek voltak Attya, Férje, ’s vére;
Még sem szállt kevélység, ’s vad Gőg a’ lelkére:
Gazdag volt ’s nem pazér, hatalmas nem kemény,
A’ módosság nem volt benne tsak tűnemény,
Mindent meg kímélt ő, de nem színeskedett,
Jó lenni nem tanúlt, mert annak született,
Virtusát érzette, önn betsét esmérte,
Elméje könnyű volt, a’ másét dítsérte: –
De elevensége nem tette hiúvá,
’S testi gyenge volta vaddá, szomorúvá;
Sem világ’ rabjává nem szeretett lenni,
Sem abban magának követőket venni,
Mégis tudott élni ez élet’ javával
’S gyakran ízleltette azt embertársával. –

Óh felséges Virtus, ott tetszesz te nagynak,
Hol a’ tselekvőnek akadályi vagynak.
Hol a’ midőn egy jót szükség fényre hozni,
Sok kedves dolgot kell azért feláldozni.
A’ hely, szokás, rang, mód, ’s mások’ ítélete
A’ körűltünk lévő emberek’ élete,
Midőn – ezek jönnek a’ virtussal perbe;
Ekkor kell értelem ’s erő az emberbe. –
E’ boldogúltt lelket illy pontból tisztelem;
Tsuda, egy gyengében illy erő ’s értelem!
Más mikor szokásból szólnak a’ Holtt felett
Más pedig e’ bennem megfundáltt tisztelet,
’S tudom, hogy midőn ezt illy hosszan kitettem
Minden itt lévőknek szíve szólt mellettem.
Engedj meg, szent Árnyék! ha e’ köz siralom
Szomorú piattzán neved’ magasztalom:
Félek virtusidról több említést tenni,
Ámbár érzékennyé megszűntél már lenni.
Mély álmod, ’s vérednek fagyos elállása,
Ortzádnak örökös halaványodása,
Alig tudnak egész bizonyossá tenni,
Hogy dítséretedre ne tudj érző lenni.
De e’ gyász koporsó és e’ fényes Rendek
Meggyőznek, ’s magam is tsakugyan örvendek,
Hogy dítséretidről tisztem most szóllani,
A’ mit te pirúlva szoktál volt hallani.
Vedd békével tőlem hogy itt megtisztellek,
Hogy messze – magasra – magadig emellek.
És ti tiszteltt Karok! tőlem tán várjátok,
Hogy e’ Boldogúltnak életét halljátok;
De minek írjam azt, a’ mit tudtok nagyon?
Minek írjam, a’ mi tiszteletben vagyon,
’S a’ mit már tinéktek jobban lerajzoltak
Ama’ két Túdósok, kik előttem szólltak?
Én hát tsak lantommal fogom fel szózatját,
Hogy itt kirebegjem végső indúlatját.



VII. MAGA A’ BÚCSÚZTATÓ.

Zártt koporsómnak fedelén belől is
Érez a’ szívem szeretett nevedre,
’S e’ setétségnek hideg éjelében
RHÉDEY! látlak:

Látlak, eszmélek, karomat fogadd el
Óh szerelmemnek deli tárgya, lelkem,
Hű, ’s nemes Férjem, LAJOSOM, barátom,
Látlak, ölellek,

Óh, az érzékeny tüzet el nem oltják
E’ hideg, nyálkás ködök; ’s az halálnak
Puszta vőlgyén is Ti felőletek még
Hangzik az Ekhó.

Jöszte ’s hív emlékezeteddel újjítsd
E’ magánosság’ szomorú világát!
Ah, erős Lelked lehatolhat e’ sír’
Értz kebelébe.

Itt fogadd még el, hol az álltatások
Nem lakozhatnak, ’s a’ hol a’ világi
Tettetésnek nints helye, itt fogadd el
Trézia’ szívét.

Jer nemes lelkek’ remeke, ’s Királyok’
És magyar hérók’ Fejedelmi vére,
A’ ki laurussal ’s olajággal ékes
Érdemeid köztt

Házi virtussal szereted tetézni
Nyertt ditsőséged! jövel, és ne vesd meg
Annyi jó hírnek jubiléumában
Hitvesi bútsúm’!

Jer, – de melly híven sietel Te meghűltt
Karjaim közzé! Köszönöm … de szóllít
A’ ditső tornátz, hova Téged is hoz
Egykor az érdem.


________

Kedves Testvérem, ZSUZSÁNNÁM,
Fogadd el vég-szózatom’;
Elválásom’ nagyon bánnám,
Mert leköt indúlatom:
De a’ mennyei szózatnak
Szent törvényi felhívatnak,
Most botsáss el: egykor még
Eggyesítni fog az Ég.

Addig is GRÓF GYULAYDDAL
Élj a’ hűség’ karjain,
’S nagyra termett magzatiddal
Járj az öröm’ szárnyain.
Én szeretlek, én tisztellek,
Én sohajtlak, én ölellek.
Istenhozzád! ah egy óh
Nékem elég bútsúszó.


________

De még több jajszót kell tennem,
Többtől is kell bútsút vennem:
Óh keserves változás!

Még SZERENCSY’ Özvegyétől,
Bús hang jön sírom’ szélétől,
És igaz sóhajtozás.

Te, kit a’ hív rokonságnak,
’S ebben ritka barátságnak,
Kétszeres szent kötele

Én vélem úgy eggyesített,
Hogy köz érzés lelkesített,
TRÉZIÁM, szívem’ fele!

Ez elválás’ pontján érzem,
Melly keserves kínnal vérzem,
Elhagyván ez életet;

’S most, mikor már elszakadtunk,
Ott, ahol egybeforradtunk,
Szörnyű mettzés tétetett.

Óh ha addig tartanának
A’ barátság’ Angyalának
Rózsákból fontt köteli,

Míg a’ sír bé nem nyél minket:
Oh úgy érző szíveinket
Tsak kínnal rakná teli.

De ő bármelly messziségre,
Égből főldre, főldről égre
Eggyaránt fut szárnyain,

Véle a’ szelek nem bírnak,
’S a’ tömlötznek és a’ sírnak
Truttzol vasas boltjain.

Mikor már én itt tündöklök,
’S a’ kék égen kikönyöklök
Hallom tőled nevemet.

Valamelly’k tsillag’ súgára
Rá festi szemed’ héjjára
Hív emlékezésemet.

E’ ditsőűlttek’ országa’
Eggyik legfőbb boldogsága
Az a’ kedves érzemény,

Hogy barátinkról eszmélünk;
’S hogy majd vélek edgyütt élünk
Legvígasztalóbb remény.

Óh karjaim mint repesnek;
Hogy egykor nyakadba esnek
Ez élet’ tornátziban;

Addig is kívánja szívem,
Hogy ró’sák köztt járjál, Hívem
E’ világ’ pusztáiban.


_______

Hát, Te, DOMOKOS JAKABNAK
Tiszta szívű Hitvese;
Ki a’ boldogtalanabbnak
Dajkája vagy, ’s frígyese,
Hív URAY JULIÁNNA,
Kitől a’ végpertzen is
Több jóságot nem kívánna
Még a’ békételen is,
Te a’ baráti hűségnek
Példája és béllyege,
Kit nem borzaszt az inségnek
Szélvesze és fellege,
Ki a’ sűrű fájdalomba’
Vígasztaltál engemet,
’S Te kísérted le síromba
Elhervadott testemet.
Hogy köszönjem meg hűséged’
’S arany barátságodat? –
Óh már az ég esmér Téged,
’S letette jutalmodat;
Megőriz kedves Férjeddel,
És megáld benneteket;
’S végre vélem, kedveseddel,
Meglátod a’ szenteket.


_________

Ti is a’ GYULAY, BÁRTZAY, ’S RHÉDEI
Fényes Familiák’ minden vérségei,
Hűséges Rokonok, nemes Atyafiak,
Itthon és a’ Hadban példás Hazafiak,
Végbútsúmat tiszta szívvel fogadjátok,
Az Úrnak áldása terjedjen reátok!


______

Legfőbb Tiszteletre méltó PRAELÁTUSOK,
Minden hiten lévő PAPI szent Chórusok,
Kik híven őrt állván az Úrnak Házában,
Részeltettek mindent annak mannájában;
Ti is felsőbb alsóbb rendű MÉLTÓSÁGOK,
Nemes magyar URAK, ’s Úri ASSZONYSÁGOK;
Vitéz HADI TISZTEK, a’ kik a’ tsatának
Tüzén éltek ’s haltok Királynak, Hazának;
E’ régi Városnak tsínos POLGÁRJAI,
’S e’ tisztes KÖZÖNSÉG’ minden jó tagjai;
Valakik erántam hív szívvel voltatok,
’S a’ jó emlékezet’ könyvébe írtatok,
Köszönöm valamit erántam tettetek,
Légyetek áldottak! Már Isten véletek.


* * *

______

Mi pedig, valakik koporsódhoz gyűltünk
Valakik szerettünk, tiszteltünk, betsűltünk,
Köszönjük, hogy rólunk most is emlékezel,
’S még a’ sír’ szélén is erántunk érezel.
Mi is, Nemes Lélek! sóhajtunk, és sírunk,
’S háládó szívünknek táblájára írunk,
És tsak az vígasztal, hogy még feltalálunk,
Égi társak leszünk, ’s többször el nem válunk.


_____

És Én, a’ ki ollyan szerentséssé lettem,
Hogy illy Nagy lelkek köztt virtusid’ zenghettem,
Botsánatod’ kérem rebegő nyelvemről,
Elmém szűkvoltáról, ’s kis tehetségemről,
A’ melly ha bírt vólna szívemnek lángjával,
Verset futott volna a’ Szelek’ szárnyával. –
De bár talentomim nem tüzesek ’s nagyok,
’S Hazám’ Lantosi köztt középszerű vagyok;
Az az önnön érzés emeli tollamat,
Hogy még méltatlanra nem fogtam lantomat,
’S hogy most is egy méltót magasztalt énekem,
’S ennyi, nagy, bőlts, tsínos Hallgatóm volt nekem.