MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
II.

A Szélhez.
MIT hízelkedel, óh lengeteg, óh tsalárd
Elmék’ ingadozó béllyege, esti szél?
Hát füstfogta Hazámnak
Nem borzasztnak üszögjei?

Víg hangot hazudó Pósta! mit únszolod
Pernyében heverő lantomat? A’ katzaj
Bosszantó gyönyörűség
A’ bóldogtalanok között.

Zengj a’ kis Balaton’ partja körűl, hol a’
Természetnek örök Szűze ’s az emberi
Mesterség, ez a’ Hérós,
Egy tűkörbe katsonganak.

Tsattogjál aranyos szárn[n]yal*
szárnyal Sh., em.
enyészeten,
’S hagyj engem’ szabadon Dácia’ pallagán
Elnémúlva zokognom
A’ Nád-lepte fedél alatt.

Hát a’ nyár’ elején nem te valál, ki a’
Szikrából eredett lángokat egy szegény
Özvegynek fedeléről
Szórád vad hahoták között?

Látám a’ Lakosok’ jajjait a’ setét
Füstnek gombolyagin mennybe tolongani
A’ Mindent-tehetőnek
Zsámolyszékihez, a’ kinek

Kor-kéméltte falán bús diadalmadat
Tapsoltad. Szomorú dűledezési köztt
Most a’ gyász ’s a’ halálos
Csendesség’ fija zsibbadoz.

Szent tömjénit elóltá az Imádkozás,
’S a’ Zsoltárok’ erős Sérafi’ zengzete
Megnémúlt. Igaz írét
Vallásába se lelheti

Mostann a’ nyomorúlt; tsak zokog, és maga
Házának hamuját hinti fejére már.
Óh, óh még is örömre
Ingerelsz, te katzérozó!

Hogy? Hogy tudjon ezüst hangokat ’s innepi
Víg dalt adni nekem Calliopé, mikor
Vulkán az Helikonnak
Szent berkét tövig égeté?

Nem lát’d hogy’ kesereg, nyögve hogy’ öntözi
Elsírtt tsillaginak könnyivel a’ babért?
Nem lát’d sárba keverve
Pernyés köntösinek havát?

Hát én a’ ki (miként a’ Capitolium’
Tőszomszédja, Ovid) hasz’talan éltetém
Itt a’ Mennyeieknek
Környékén bizodalmamat,

Felvídúlhatok é? Lám oda Tíburom,
Hol víg gondolatim szárnyra repűltenek,
És a’ rózsa lugasnak
A’ mellyben Philoméla ’s én

Egymást váltva üténk Pindusi dallokat,
Nints árnyéka tovább. Hagyj nekem, esti Szél!
Hagyj békét, ’s pitzi lantom’
Törd ízekre … De mit, de mit

Hallok még is amott? innepi lármaszót
És SZÉCHÉNYI nevet hallok a’ Heszperus’
Bíbor pitvara mellől –
Haj, még is tsak örűlni kell!

Még is kell örömöt tudni! nem állhatok
Ellent szívem’ erős duzzadozásinak:
Lantot, Píeri, lantot!
Száz víg hang veri nyúgotot.

Mennyegzőt mutató Innepi lárma e’?
Vagy más boldog öröm’ zengedezése az?
Jertek, Gángesi Szellők,
Mellyek Veszta’ ölének értt

Almáit gyönyörűn lengetitek puha
Szárnyakkal, vigyetek, jertek, emeljetek
Túl a’ fellegeken túl –
Már, már szárnyra emelkedem,

Látom tornyosodó szent hegyedet, Buda!
Hol Corvín ragyogott ’s hajdani nemzetem,
Látom már Nizidernek
Tsendes tűkribe’ képemet.

Itt minden halait Czenkre sietteti
Tétis, túl az öreg Pán teli tulkait
A’ kastélyba behajtja,
És Céres maga tőlti meg

A’ bőség’ szaruját. Sopronyi halmain
Tombol Liber Atyánk, ’s víg adományival
Kínálgatja az Ikvát:
Ikvának szeme ég, ragyog

Ím, ím a’ koszorús Pásztorok, és velek
A’ szomszéd Ligetek’ Hőlgyei (óh kegyes
Látás!) dalra fakadnak:
Haj! hogy’ zeng az egész Vidék.

„Jóltévő Osziris! élet-adó Atyánk!
„Izis nyájas Anyánk! éljetek! éljetek!
„És a’ boldog Arany Kort
„Óh kezdjétek elől megint!”

Így éneklenek ők. – Vénusz - Uránia,
A’ boldog szeretet’ kellemes Asszonya,
Szennyetlen viseletben
Hoz két égi szövétneket.

’S ím a’ főldmivelő Keszthelyi Indigesz’
Húgával jön az én Calliopém’ kegyes
Dísze ’s gyámola; szívén
Hogy tsillognak az érdemek! –

„Hószínű szeretők! már huszonöt tavasz’
„Rózsáját kötözém rátok. Az égi tűz,
„A’ vídám, a’ hibátlan,
„Lángolt bennetek, Édesim!

„Félszázadra fogom nyújtani lántzotok’,
„Hív lelkek, Nemesek: majd unokáitok
„Fogják ősz korotokban
„Számosbítni ez innepet.”

Ezt mondá az egek tiszta lakója, ’s ím
Szép testvére, ama’ rózsatekíntetű
A’ szellős Amatusról
Hattyújinn ide jön, ’s felel:

„Igy fényljék ezután a’ ti LAJOStokon,
„’S BATTYÁNINN Amatus’ rózsakötése majd;
„És néktek liliomszál
„Légyen béretek, és babér.”

Igy áldottanak ők: mennyei hangjokat
Vígan visszonozák istenek, emberek.
És én – pallagi dallos, –
Bort és kedvet ivám velek.