MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A Reményhez.

I.
Főldiekkel játszó
Égi Tünemény,
Istenségnek látszó,
Tsalfa, vak Remény!
Kit teremt magának,
A’ boldogtalan,
’S mint Védangyalának
Bókol úntalan!
Sima száddal mit ketsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért tsepegtetsz
Még most is belém?
Tsak maradj magadnak:
Bíztatóm valál,
Hittem szép szavadnak;
Még is megtsalál.

2.
Kertem nártzisokkal
Végig űltetéd,
Tsörgő patakokkal
Fáim’ éltetéd.
Rám ezer virággal
Szórtad a’ tavaszt,
’S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a’ fürge Méh,
Repkedtek a’ friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy hijját esmértem
Örömimnek még:
LILLA’ szívét kértem –
’S megadá az Ég.

3.
Jaj de friss rózsáim
Elhervadtanak,
Forrásim, zöld fáim
Kiszáradtanak.
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált,
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! tsak LILLÁT hagytad vólna
Tsak magát nékem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja köztt a’ búkat
Elfelejteném,
A’ gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném!

4.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet,
Mert ez a’ keménység
Úgy is eltemet.
Érzem: e’ kétségbe
Voltt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a’ rét hímetlen,
A’ mező kisűlt,
A’ zengő liget kietlen,
A’ Nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! LILLÁK!
Isten véletek!!!