S ZÁRNYALJ le Mennyből Calliopé! ’s segítsd
A’ még szokatlan Tárogatón kezem’.
Im Tháliának gyenge Lantját,
Bár szeretik koszorús Leányink,
E’ rozmaringok’ zőldje alá teszem;
A’ fenyveseknek görbe gerintzeit
Megmászom, ’s onnan messze nézvén,
Kalpagosink’ örömét kifúvom. –
Ki az, ki kertté téteti a’ mezőt
’S termő mezővé a’ sivatag kopárt?
Kit Trítonok’ kürtje ’s Tihannak
Ríjjadozó hajadonja hírdet?
Nem látod őt – a’ Keszthelyi Indigeszt?
Az Ő Nevének Temploma fénylik ott.
Nézd mint teríti bé Hazánknak
Bóldog Egét ragyogó világa.
sz Bellóna’ markos Báttya pihenteti
GYÖRGY’ görbe kardját húsz adamás szegen,
Zőld pálmaágakkal takarván
A’ hüvelyére tapadtt aludttvért.
A’ tarka Bőség csűngeti jobb felől
Horgas türökjét; és sok ezer betses
Áldási nem férvén beléje
Hervadozó mezeinkre ontja.
Pómóna rak rá ritka gyümőltsöket;
Czéres kötést fon sárga kalássziból,
Mellyet piros pipatsvirágok
’S kék Czianák gyönyörűn vegyítnek.
Idvezli GYÖRGYÖT szőke gulyáji köztt
Pán, a’ furuglyás; ’s Szittya szokás szerént
Bacchussa a’ bóldog Szigetnek
Tőltt poharát neki hajtogatja. –
Mély tisztelettel borzadok! a’ magas
Mennynek Leányit látom az Áoni
Keszthelybe’ – óh bóldog halandó
A’ ki az Égbe lakók’ barátja!
Melly édes érzés játszik az ő komoj
Ortzáikon, ’s mint zengik az Indigeszt,
Tágas mezőt ’s Védőt találván
Szárnya alatt - - - De mi képtelenség –
Márs könyvet olvas! Húga sziláltt haját
Felsímogatván,
*
E elsímogatván
né! hogy okoskodik,
És czirkalommal mérsekélli
A’ tüzes ütközetek’ piattzát.
Ott kardra termett ujjait egy Huszár
A’ messzelátó csőhöz egyengeti;
Itt egy erőss Hajdú az Ország’
Rajzolatin figyelemmel andalg.
Mit szóltok erről Hétmogorok? ti kik
Tátur’ havassán tábori abroszok
’S nézőtsövek nélkűl jövétek
E’ Kanaán’ mezejére győzni?
Azonn igyekszik FESTETITSÜNK, hogy e’
Kartáts-világban hív unokáitok
Ésszel ’s okossággal tanúlják
Őrzeni érdemitek’ jutalmát,
Melly értte hullott véreitek miatt
Zsengés. – Ma már a’ táborokat befűltt
Szobákba’ intézik tsatának;
’S penna után viszik ütközetre,
Kiknek nyeregből szabta ki rendjeket
Az üstökös Kund, a’ bajuszos Gyula.
Most líneán lövik rakásra,
Kit buzogánnyal ütétek agyba.
Hijjába vinnéd, rettenetes Botond!
Mennykőtsapású bárdodat a’ mai
Bizántzium’ várához, annak
Rézbeborúltt kapuját bevágni:
Egy messzelátó Cső kitekintené
Szándékod’, egy más Cső az egész kaput,
A’ Bárdot, a’ vitéz Botondot
Egyszeri pertzbe’ darabra törné.
Mindég „vitézek’ Nemzete” volt nevünk:
E’ két örökség jegyzi ki még ma is –
„Rettenthetetlen Szív ’s Serénység! ” –
Nagyraváló fijait Lehelnek.
De ez kevés még egy bizonyos veszélyt
’S halált okádó bombi előtt; ma már
Száz Dentmagyart is porba dűjtne
Holmi suhantz gyerek egy kanóttzal.
Izmos Leventák! hogy ha reánk maradt
Kemény erőtök: megnemesíti GYÖRGY,
A’ Szittya testet Brittus ésszel;
’S gyermekeink VAYAK lehetnek.
Ő, a’ ki főldünk’ Pontusa’ habjait
Törvényre húzá, száz lehetetlenen
Tett, ’s tesz csudát: ő mér fuvallni
Lélekerőt az inas Magyarba.
Ő új Minervát ugrat elő Zeüsz’
Szent homlokából, és maga nyújt dsidát
’S halálszemű Égist kezébe. –
RHÉDEI van vele, és segíti.
Zengj harsogóbbann, Énekem! e’ betses
Két névre, melly, mint a’ Duna, élni fog,
’S mint a’ világosság, kiterjed,
És bekerűl az egész Világon.
Hanem ki lészen, Bárdusaink közűl,
Ki a’ sok elmés Hunnia’ Hadnagyit
A’ Léthe’ zsibbasztó vizétől
Trombitaszón az Egekre hordja?
Méltatlan éjtsend sürgeti sok vitéz
Árpádjainkat. – Félre haszontalan
Kétségek! – ím általragyogván
CZENKI NAPUNK a’
*
a’ a’ Sh., em.
homály tsoportján,
A’ múltt’ ’s jövendő’ Pólusit is süti.
Tud már ezentúl tenni is, írni is
Nagy dólgokat főldünk’ vitézze
’S Lantosa: Calliopém! elég ez. –
Elég! – Reked már tárogatóm’ szava,
Lankadnak ingó ujjaim ennyi nagy
Dítséreteknek hírdetésén,
Mellyek elállt erejim’ tetézik.
Mátyás’ ditsőűltt Lelke! tekínts alá,
Esmérd egedből lábbadozó Hazád,
A’ Keszthely’ és Czenk’ istenűlő
Grófjaiban magadat találd fel;
’S érezd hogy a’ Meny’ kedve is eggy igaz
Hérósi szívben megszapodhatik,
Ha Nemzetét ’s emberbarátját
Virtusibann öröködni látja.