MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A
Tavasz.
Festő versezet
kleist’
német munkáiból.

Rajzolatja e’ Munkának.

Áll ez III Részből. – I. A’ Belékezdés. II. A’ Festés maga. III. A’ bérekesztés. – I. ABELÉKEZDÉSBEN megköszönti a’ mezőket, és írásának tárgyát előadja, II. AFESTÉSNEK 5 Szakassza van. I. AKikelet. A) A’ Tavasz leszáll; 1 lehell, a’ hó elolvad; 2 lehel, az árvíz megszűnik; 3 lehell, a’ zőldségek és virágok kiújúlnak. B) Hívás a’ mezőkre, intés az örömre; jelesben a’ Leánykákhoz. 2 A’ Vidék. A) Faluk. Fenyves. Vetések. Tó. Bált’ tengere. Ménes. Tsorda. Major. Szőlőhegy. Patsirta. Szántóvető. B) A’ hadnak kártételei. Intés minden Fejedelmekhez a’ békeségért, kereskedésért, a’ Bőltsek’ pártfogásáért. 3 A’ Major. A) Ennek tekintete. Tó az udvaron. Tyúk. Lúd. Gyermekek’ fördése. Paraszt leány. Tengeri nyúl. Galamb. A’ Kert. Virágok. Diófa. Tulipánt. Rózsa. Játzint. Gyöngyvirág. Ibolya. Estike. (a’ magános Bőlts) Páva. Kankalinok. Lepkék. Mezei gazdasszony. B) A’ mezei nép’ boldogsága. Erre, és a’ bőlts életre való áhítozás. Jövendőlő képzet a’ jobb élet felől. Elragadtatás Lillához, és a’ barátjához Gleimhoz. Felébredés, és az azon való szomorkodás. 4. Az Erdő. A) Felvídúlás. Erdei sétálás. Ketskepásztor. Szarvasok. Szilaj ménes. Bikák. Erdei omlópatak. Madarak’ éneke. Fülemüle. Vadgalamb. Fészkek. B) Az Istennek nagyságos dolgai. 5 ARét. A) Illatok. Hívás Spaldinghoz és Hirzelhez, a’ mezőre ’s a’ virtusra. Gólya. Libutz. Méhek. (az útazó Bőltsek) Tó. Sziget. Berek. Szárazság. Esső. Zápor. Juhok. Fetskék. Napfény. Szivárvány. Hívás Hallerhez. Az*
Az (az A dőlt szedéssel) Sh., em.
esső után való köz megújúlás. – III. ABÉREKESZTÉS. Bútsúvétel a’ Mezőktől. Óhajtás.

Fogjatok bé szent árnyékok!
Ti elmélkedésemet
Andalító zöld hajlékok
Fogjatok bé engemet;

’S kezdjetek belém fúvalni
Egy édes versezetet,
Mellyel fogom magasztalni
Az ifjúltt Természetet!

És ti mosolygó réttájok,
Kiken hűs patak kereng!
Harmatos völgyek, lapájok,
Hol sok ezer virág leng!

Megeléglést hadd szíhassak
A’ ti jó szagtokkal bé;
Párás hegyek, hadd juthassak
Kies tetőtök felé!

El kívánom arany lanton
E’ vídúlást dallani,
Melly most kezd e’ bóldog hanton
Körűltem mosolygani.

Hadd hallja meg Áurórával
Heszperus e’ dalomat:
’S Lilla érdem-pántlikával
Fűzze érte lantomat.

––––
Rózsaszín felhőn az égből
A’ Tavasz leszállala,
Rajta fiatal zőldségből
’S virágból fontt öv vala.

Minden természet érzette
Isteni lehelletét;
A’ hó végig hempelygette
A’ hegyek’ görbűletét,

Partjokon felyűl úszkáltak
A’ patakok szerteszétt,
A’ felhők záporrá váltak,
Hullámokat tolt a’ rét:

A’ főldmíves elréműle. –
De ő eggyet lehellt még;
’S ím minden köd elrepűle,
’S alámosolygott az ég.

Ismét a’ főldnek gyomrába
Leszivárgott a’ tsatak,
És náddal tűzött árkába’
Halkal tsörgött a’ patak.

Hozzánk ugyan gyakor éjjel
A’ lankadtt Tél vissza-tért,
’S megrázott szárnyáról széllyel
Szóra zúzot, havat, dért;

A’ zablátlan szélveszeknek
Felhítta tsoportjait,
Kik az északi bértzeknek
Kitörvén barlangjait,

Mendörgő hanggal rablották
A’ virdító berkeket,
Fenekestől felforgatták
A’ setét tengereket.

De a’ főld’ zordon színére
Még egyet lehelle ő,
’S éltető lehelletére
Felengedt a’ levegő.

Béteríte egy szőnyeggel
Völgyeket, és halmokat,
Mellybe szőtt vad*
vadd Sh., em.
merészséggel
Zőldséget ’s virágokat.

Most már a’ bikk a’ tserébe’
Hűs árnyékokat vetett,
Hármóniás dal tőlté-be
A’ pitymalló ligetet.

A’ tiszta Nap megtekinté
A’ szelíd patakokat,
’S játszi szikrákkal behinté
Göndörödött hátokat.

A’ szellők’ útját eltölték
A’ vidék’ illatjai,
A’ szunnyadtt ekhót felkölték
A’ pásztorok’ sípjai.

_______
Ti, kiknek megtsaltt lelkére
Az öröm’ fénye közűl,
Mint a’ tél’ felhős éjjére
Egy víg súgár sem derűl,

Oszlassátok el a’ kába
Kétséget ’s aggságokat,
Ne nyögjétek el hijába
A’ múlandó napokat.

A’ hírnév’ rab kívánója,
A’ fukar, ’s halvány kaján,
A’ bosszú’ hév szomjúzója
Hadd epedjen a’ baján:

Titeket a’ vígaságnak
Alkotott a’ kegyes ég;
Virtusnak ’s ártatlanságnak
Aggódni illetlenség.

Ússzatok gyönyörűségben!
Ti érettetek van ez;
Ím leng, és zeng a’ híg égben,
A’ vőlgyben virít ’s rügyez.

És ti a’ tavasznak kedves
Barátnéi jertek el!
Virágzó Szépek, a’ redves
Városból fussatok el.

Fújtó gőzzét ne szívjátok
Arany tömlötztöknek már:
Jertek, ím Ekhó hozzátok
Mosolyog, és Zefir vár.

Vár, hogy játszhassék a’ Hőlgyek’
Bodrozott hajfürtjein,
Midőn tántzoltok, a’ vőlgyek’
’S ligetek’ ösvényein,

Vagy ledűlvén a’ kútfőkhöz
Apró violát szedtek,
Hogy ártatlan emlőtökhöz
Bokrétát biggyesszetek.

____
Itt, hol örökké zöldellő
Fenyvekkel a’ bértz benőtt,
És feléig a’ kékellő
Pataknak árnyékot szőtt,

Itt fogok zőld gyepre űlni –
Óh! a’ mező mint örűl!
Mint kezd új élet derűlni
E’ mosolygó táj körűl!

Jámbor faluk! óh enyelgő
Nyájak! óh erdők, hegyek!
Pihenést széllyel-őgyelgő
Szememnek méken vegyek?

E’ gyenge zőld gabonákon?
Kik hímmel tarkállanak,
’S végre a’ szűk barázdákon
Távol alig látszanak?

Vagy e’ tón? mellynek gődények
Ússzák tsendes habjait,
Tsipkebokrok, és kökények
Koszorúzzák partjait? –

Szemem’ egyszerre magához
Rántja a’ Bált’ tengere,
E’ kék méllység, ’s a’ partjához
Vergődő hab’ ezere.

A’ tündöklő Nap’ súgára
Egy tsillagokkal rakott
Eget terít rá,*
terít rá. Kp. sh., em.
’s magára
Pislogva tekinget ott.

Óriási a’ vizeknek,
Felotsódván a’ napon,
Bukfentzezve ténferegnek
Ez ellátatlan lapon.

Nézd el, óh mezők’ Múzsája,
Ama’ szomszéd síkokat,
A’ lovak’ pompás homálya
Mint lepi el azokat.

Déltzeg nyakot emelítnek,
Mellyet lágy sörény kerít,
Dübögnek, fennyen nyerítnek;
A’ fenyves visszanyerít.

A’ komor bika’ nyomában
Sok szép fejér tehenek
A’ Major’ bokros lápjában
Kedvekre őgyelgenek;

Mellyhez nyár- és fűzbokrokkal
Árnyékozott róna megy,
Hátúl egy thyrsusbotokkal
Béűltetett szőlőhegy:

Egy része tisztán tsillámlik,
Másutt fátyol fogja bé;
Fut a’ felhő, ’s a’ fény hámlik
Gráditsonként felfelé.

A’ Patsirta az egekre
Fennyen emelkedve száll,
Lenéz a’ bóldog vőlgyekre,
Függtön marad, ’s jubilál.

Kerengő dalja’ hangjában
A’ szántó gyönyörködik,
’S édes elandalodtában
Az égre bámészkodik.

Majd a’ vőlgyelő ekére
Dűlvén, kihempelygeti
A’ barna habot főldére;
Csóka, varjú követi.

A’ Vető az ő nyomába
Mérsékelve lépeget,
’S a’ bíztató barázdába
Arany záport hinteget.

____
Óh! ha a’ magvát magáért
Szórná a’ munkás paraszt,
Óh, ha fáradván boráért;
Maga is inná meg azt!

Ha azért görbítnék fáját
Az esztendő’ terhei,
Hogy enyhítsék saját száját
Jónedvű gyümöltsei!

De a’ torkos Had, ’s más részen
A’ fogtsikorgató Éh,
’S a’ vad tábor, hányszor tészen
Munkát, reményt semmivé!*
A felkiáltójel helyett l, sh. em.

Mint a’ forgószél’ kezéből
Parittyázott jégeső,
Úgy töri széllyel tövéből
A’ tápláló fűvet ő;

Tipor karókat, szőllőket
A’ főld’ színéig szintén,
Felgyúlt falukat, erdőket
Kedvére – – – Hol vagyok én?

Ím, ím a’ messzi dombokból
Fegyverek villámlanak,
A’ feltátott réz torkokból
Tűzfelhők gombolyganak,

Megdördűlnek, ’s menkövekkel
Górálnak mindannyiszor:
Szétszaggatott emberekkel
Rakva a’ rettentő por.

Kék homály alá takarja
Mindentlátó szent szemét
Az Ég, ’s nézni nem akarja
E’ kegyetlenség’ nemét. –

Ní, egy legszebb virágjában
Lévő fiatal legény
Mint hajtja fejét kínjában
A’ bajtársára szegény.

Tsorgó vérét és páráját
Útjában késlelteti,
Reményli hogy szűz Mátkáját
Még egyszer ölelheti,

Reményli hogy kedvessének
Ajjakiról talám még
Bérét hosszas hűségének
Learattatja az ég:

De egy kard most vágja főbe…
A’ Szűz kimúl sírással,
’S ezen egy Bőlts jövendőbe
’S egy szent Poéta elhal. – –

Ti, a’ kiknek hűségére
Bízták szabad nemzetek,
Hogy a’ főld’ minden kintsére
Nevekben ügyeljetek,

’S korona légyen páltzával
Szent hatalmatok’ jele,
Ah! a’ magok’ fegyverével
Gyilkoltatjátok e le?

Ha az tzélja szíveteknek,
Óh emberek’ attyai!
Hogy több boldog gyermekeknek
Légyetek gyámolai:

Ám bízvást vásároljátok
Minden módon ezeket,
Tsak hogy fel ne áldozzátok
Az első-szülötteket. –

Világ’ minden Fejedelme!
E’ szómra hallgassatok;
Hogy az Istennek kegyelme
Meghallgassa szavatok’!

Sarlóját az aratónak,
Mellyért éh könnyeket hint,
És lovait a’ szántónak
Adjátok vissza megint.

Napkeletre duzzasszátok
Vitorlátok’ öbleit,
’S a’ tengeren arassátok
A’ szigetek’ kintseit.

Ültessetek országtokba
Emberekből kerteket,
És állítsatok azokba
Serény, okos tsőszöket.

Azoknak jutalmazása
Légyen rang és tisztelet,
Kiknek éjjeli lámpása
Fényt terjeszt a’ főld felett.

Kérdjétek a’ kalyibától,
Nem lappang é ott egy Bőlts,
Kit a’ nagyok’ pitvarától
Magához vont az erkőlts?

Hol rejtekben él magának:
Óh innen hívjátok ki,
És adjátok a’ hazának
Bírói székét neki;

Zárja bé az ortzátlannak
Palotátok’ ajtaját,
És a’ síró ártatlannak
Orvosolja meg baját.

_____
Jer Múzsa, e’ vőlgy’ lapáján
Nézzünk széllyel a’ paraszt’
Gazdaságán, ’s háza’ táján,
Jer, látogassuk meg azt. –

Itt sem Párusi márványból
Nem raktak oszlopokat,
Sem alabástrom bálványból
Nem véstek bajnokokat,

Sem itt a’ messzi vizeknek
Tsavargós kerűleti
A’ hatalmas mestereknek
Fékszárát nem követi.

Egy Fa, melly alatt nagyattya
Három ember’ idejét
Általélte, takargatja
Hűs árnyékkal lakhelyét,

Mellyre a’ zőld venyigéknek
Tsimpajkóznak karjai,
Óltalmazzák a’ tüskéknek
És bokroknak falai.

Udvarában egy mosolygó
Tó kínálja a’ szemet,
Mellyben felhőkkel gombolygó
Kék ég fog fel engemet:

Egy ég felettem elterjedt,
Alattam áll másik ég;
Óh e’ kettő köztt elterjedtt
Megmérhetetlen méllység!

Itt sír egy Tyúk, ’s a’ mellyéket
Borzadtt tollal futja bé,
’S az imént kőltt kis rétzéket
Tsalja a’ száraz felé;

De szavára nem ügyelvén
Végig futják a’ tóközt,
’S a’ habokon általkelvén
Háphápolnak a’ nád köztt.

Lúdak sárga libáikkal
Sétálva járják a’ gazt,
’S berzenkedő szárnyaikkal
Űzik a’ lompos kuvaszt,

Játékból a’ szöszke fattyúk
Az úszáshoz kezdenek,
Lebukkannak mint a’ hattyúk,
’S evitzkélve függenek.

Amott fut az ól’ mentében
Egy kis fürge dolgos Lyán’,
Tarka kosár a’ kezében,
A’ tyúk fut nyoma után:

Most megáll, ’s üres vetéssel
Őket a’ kis tsintalan
Megtsalja, ím gyors lépéssel
Oda futnak hasz’talan;

Majd hirtelen a’ kosárról
Árpát szór le azoknak
Nézi hogy egymás’ hátáról
Mint esznek ’s tzivakodnak.

Amott homályos odvában
Kandikál a’ fejér nyúl,
’S piros szemét bámúlttában
Forgatván be-be-rándúl.

Lágy dúttzából hahotával
A’ kék Galambka kijő,
Nyakát pirosló lábával
Gyengén kapargatja ő,

Tsipked orrával mellyéhez,
Szép szárnyain babirkál;
Minden megvan, és hímjéhez
A’ ház’ fedelére száll:

Emezt a’ féltés gyötrötte,
Haragszik negédesen,
Ürög-forog körűlötte,
És turbékol begyesen:

De hozzá simúl hajolva
A’ hízelkedő szép Pár;
Ez is felé megy brukkolva:
Egymást éri a’ tsók már.

Öszvetsapják víg robajjal
Mind a’ ketten szárnyokat,
’S folytatják tördeltt katzajjal
A’ kert felett útjokat.

Elmegyek a’ főld’ színén is
A’ merre ti szállatok,
Érzékeny Galambkák! én is
Elmegyek utánnatok.

_____
Elmegyek – Óh mint ragyognak
E’ Kertnek virágai!
Melly édesen párolognak
A’ lombok’ illatjai!

A’ virágok’ felhőjében
A’ víg Zefir sátoroz,
Az égre kapja reptében,
’S vélek onnan záporoz.

Ide Mórok’ vad plántáit
A’ merész hajós nem gyűjt,
Bogátsok’ ritka fajtáit
Itt üveg tömlötz nem fűjt.

Tsupán hasznos tzifraságot
Szeret a’ főldmivelő,
Vagy egy koszorú virágot
Ollykor, ha jó kedve jő. –

Ez a’ hosszú boltozatja
A’ Diófáknak felyűl
A’ kék eget mutogatja,
Mellyen sok felhő repűl,

Hátúl a’ zőld térmezőkkel
Tókat, berkes vőlgyeket,
A’ dagályos hegytetőkkel
Körűlvett vidékeket.

Még egyszer végig sétálok
Szememmel e’ tárgyakon,
Azután tőlök megválok: –
Ez itt, ez magára von!

Óh Tulipánt! szent kezével
Ki nyitott fel tégedet?
A’ napnak minden színével
Ki tölté meg kebledet?

Virágok’ királynéjának
Köszöntenélek ugyan;
De az isteni Rózsának
Több királyi dísze van:

Ezerrétű szép kantussa,
Szerelemszín artzai,
Magas tövises trónussa,
És örök illatjai.*
illatjai: Sh., em.

Éppen itt áll büszke fáján,
Itt az én betses rózsám,
’S félig kinyíltt bimbótskáján
Keresztűl mosolyog rám.

Itt a’ kék Játzint fejtődik
Hűs illatú kelyhivel.
Itt a’ Gyöngyvirág vergődik
Ezüst tsengetyűivel;

Itt érzem az Ibolyának
Kifolyó balzsamjait,
Széllyelhintvén ortzájának
Aranyos súgárait. –

Az Estike tsendességgel
Nézi a’ virágokat,
Midőn egész büszkeséggel
Szórják el illatjokat:

Kímélve bézárja száját,
’S remélli, este felé
Az egész napnak pompáját
Szégyennel borítja bé.

Képe ő a’ nagy léleknek,
Kinek a’ bámúló nép,
Mint sok gyáva Vitézeknek,
Buzdítására nem lép;

Ki a’ virtust önmagában
Betsűlvén szemfényt nem veszt,
’S rejtekje’ szent árnyékában
Jóság’ illatját terjeszt. –

Ní, ahol a’ szép Flórának
Táblája fényeskedik,
A’ Páva önnön magának
Melly büszkén begyeskedik.

A’ barna, ’s tsillámló porral
Béhintett Kankalinok
Úgy állnak ott ékes sorral,
Mint tömött tsillagzatok;

Mellettek truttzolva járván
A’ páva, és zőld farkát
Szivárvány módra kitárván,
Hányja színváltó nyakát. –*
nyakát Sh., értelemszerűen em.

A’ Lepkék megvídámodva,
’S önnön választásokon
Soha meg nem állapodva,
Lengnek a’ virágokon;

Majd visszafelé ingatják
Onnan tarka szárnyokat,
’S a’ tseresznyéknek kutatják
Ismét a’ virágjokat,

Mellyeket a’ kert’ gazdája
Kökényfába olta be;
És mostoháit tsudálja
Már most a’ vad tsemete. –

A’ vídám kellemességnek
Béllyege, a’ házi Nő,
Ama’ termett venyigéknek
Leveles boltjában sző,

Bokrokat űltet vásznára,*
vásznára. Sh., értelemszerűen em.
És virágokat hímez;
Az öröm űlt ortzájára,
’S onnan mosolyog le ez.

Egy gyermek a’ Grátziának
Kedvesse, a’ tsintalan,
Gyenge karjával annyának
Nyakán tsüngvén untalan,

Hízelkedik, ’s a’ munkában
Gyakran tartóztatja meg;
Másik játszik a’ mályvában,
’S magába mélán petyeg.

_____
Óh százszor boldog nemzetség,
Kit semmi gond nem rongál,
Kit sem a’ kaján veszettség,
Sem kevély gőg meg nem száll!

Halkal folynak le rejtekben
A’ te élted’ napjai,
Mint a’ virágos rétekben
A’ tiszta víz habjai.

Mást hadd nézzen a’ sok kába,
Mászván ház- és fatetőt,
Midőn győző-hintajába’
Elefántok vonják őt;

Mások értzben vagy márvánban
Bámúltassák magokat,
Körűltök látván nagy számban
A’ térdeplő Sklávokat:

Tsak az kedves az egekben
A’ kit nem kajdászván fel
A’ bolondok, hűs berekben
Szunnyad, felkél, ’s énekel.

A’ nap’ bíbor ábrázatja
Első súgárt ő rá hány,
Néki leng a’ rét’ illatja,
Néki zeng a’ tsalogány.

A’ bánat nem jár nyomában
Sem a’ zőld vetéseken,
Sem a’ nyáj köztt a’ pusztában,
Sem a’ szőlőhegyeken.

Fűszerszámot ételére
A’ munka hint, mellyet*
mellyett Sh., em.
győz,
Mint az Éther, könnyű vére,
Maga virgontz, mint az őz.

Híg álmát a’ fellehellő
Virradtakor végezi,
Egy hajnali nyájas szellő
Szeméről lelegyezi.

_____
Óh! ha az ég úgy kedvezne,
Áldott mezők, nékem is,
Hogy rajtatok tsergedezne
Le az én életem is!

Hevervén ingó árnyékán
Kis Bigetsem’ fáinak,
A’ tsörgő patak’ tájékán
Élnék már tsak magamnak,

Széllyel szórnám a’ világnak
Éretlen bánatjait,
’S az ellobbanó vígságnak
Alatsony szorgalmait!

Óh ha az én nedves pillám’
Könnyeit ti rajtatok
Törlené le az én Lillám,
Kit mindennap siratok!

Ha néha vígasztalnának
Hű barátim’ szavai,
Néha némán oktatnának
A’ holtak’ írásai,

Néha a’ Bőltsesség nyitná
Méllységes folyásait,
’S lelkemnek letsillapítná
Tudományos szomjait!

A’ Mogolnak nem kívánnám
Akkor gyémánt-gödreit,
Hadd bírná ő, én nem bánnám,
Aranytermő bértzeit.

Ám akkor holmi Törpének,
Kik szomjúztak hartzokat,
Az emberek hadd tennének
Kőszálnyi bálványokat,

Hadd öntenék meg számokra
Hadd a’ tenger köveket:
Én nem vetnék pompájokra
Soha irígy szemeket. –

Óh Ég, boldogság’ forrása,
Óh szeretet’ tengere!
Óh jótéted’ kifolyása
Hadd itasson meg, jere!

Hát bennem úgy elhervadjon
Az élet, melly tőled jött?
Mint egy virág megfúladjon
A’ főldi dudvák között?

Nem; megáldod te munkádat.
Már vídúlva érzem én,
Éltető ambróziádat
Hinti rám tsendes remén’.

A’ hajnal’ súgári jőnek,
A’ homály ellebege,
Felrándúl a’ Jövendőnek
Setétellő szőnyege.

Már is andalgó szememben
Más scénáji jőnek fel
A’ dolgoknak, ’s képzetemben
Új vidékek nyúlnak el.

Látlak, mennyei Lillátska!
Sietsz karjaim közé,
Indúlsz a’ sűrű rózsátska
Mellől lugasomba bé.

Rajtad szemérem, ékesség,
Fény, szerelem, terjed el:
Így termett a’ kellemesség,
A’ virtus így lépdegel.

Lanthoz fogsz; ’s a’ Nap kibukkan
A’ tömött felhők közűl,
A’ szélvész egyet se kukkan,
Olimp figyelmezve űl.

Zeng benn a’ messzi hegyekben
Notád’ képe édesen,1
Azaz: az Ekhó által visszaadódott mássa az ő nótájának.
’S hozzám Zefir e’ kertekben
Általfújja tsendesen. –

És te, Hémus’ tetejéről,
Nyílttszívű Gleimom! leszállsz,
’S a’ Téji lanton messzéről
Víg örömmel játszdogálsz.

A’ Menny’ kapui felnyílván
Cypris, Ámor, Kellemek
A’ tsillám felhőkre nyilvánn
Kijövén, tündöklenek,

Kellemes szavok’ hangzatja
A’ kék levegőben zeng:
A’ tsillagok’ boltozatja
Öröm-kontzertjekre reng. –

Jertek bé majd, óh szívemnek
Kedves egy pár javai,
Vígasztalóji éltemnek,
Egek’ ajándékai!

Szállítsátok magatokkal
Hozzám a’ vígságokat,
Hintsétek bé virágokkal
A’ réteket, halmokat.

De mit? hát már felébredtem? –
Hol vagy ditső képzelet?
Melly kies álmot rengettem
Ébredtt érzésim felett?

De már elfutott azoktól,
És én így sohajtozok:
„Óh sok függ a’ fátomoktól
„Ez élet útján, óh sok!

„Itt tsak a’ remény’ játéka
„Áll a’ Való helytt elő,
„Boldogít puszta árnyéka,
„Maga hozzám so’se jő."*
jő. A záró idézőjel rossz helyre került, sh., em.

De a’ Jövőn mit aggódom?
Hasz’talan gond, fére menj!
Hadd legyék a’ kedvben módom,
A’ mellyel kínál a’ Menny;

A’ mezőknek víg népével
Hadd járjam a’ berkeket,
’S a’ dalló filemilével
Hadd zengjek énekeket.

Hadd gyönyörködjem a’ szellet’
Változó zengésibe’
E’ nyöszörgő patak mellett,
Melly e’ kőről omlik le.

_____
Óh, ti a’ dolgok’ Annyának
Kezével fontt levelek!
Ti a’ Bőlts’ gondolatjának
Fényt adó zőld fedelek!

Ti andalgás’ szent tanyáji,
Vídító kerűletek,
Magános útak’ homályi,
Idvezlettek légyetek!!

Óh a’ ti íhletéstekre
Melly kellemes fájdalom
Nyomúl mindjárt a’ lélekre –
Melly lágy érzés – nyúgalom!

Itt a’ magossan zőldellő
Lugosnak árnyékain –
A’ mellynek sok pajkos szellő
Hirintódzik ágain,

’S a’ mellynek boltozatjában
Egy látható hívesség
A’ zőld haboknak fodrában
Hempelyegve útat szég –

Lekukuttsál súgárával
A’ Nap a’ felhők felett,
És mennyei arannyával
Hímzi a’ zőld levelet.

A’ virágozó bokroknak
Béfutják illatjai
A’ szép Estvét, párolognak
A’ Zefirek’ szárnyai. –

Barlangjában, mellyet kondor
Bajbontsokból öklözött,
Űl a’ ketskés, a’ komondor
’S a’ virágszálak között.

Fújja trillás tillinkóját:
Megáll, ’s hallja másfelé
Hogy az erdőknek ekhóját
A’ sok síp hogy’ futja bé,

Itt harsántt vág a’ bikkfára,
Amott alig hangitsál,
’S elis múlik utóljára:
Sípol – és ismét megáll.

Alól a’ méllységben másszák
A’ meredek szirtokat
Ketskéi, és úgy tépásszák
A’ keserű bokrokat. –

A’ könnyű szarvasok’ nyája
Öszvenyargal minden közt,
Villog ágbog koronája
A’ zörgő zöld bokrok köztt.

Sebes-futva kóborognak
Nádon, vízen, szirtokon;
Az ingoványok tátognak
Belésüppedt nyomokon. –

A’ tavasz szerelmes kénnyel
Gyújtván a’ víg lovakat,
Feljárják lengő serénnyel
Az erdőket, síkokat.

A’ főld dübög megzúdúlva;
Duzzad és feszesedik
Erek’ ága, ’s elvadúlva
Farkok felberzenkedik.

Kedvet és tüzet lehellnek,
’S hogy hűsítsék lángjokat,
A’ partokról leszökellnek,
Tördelik a’ habokat.

Azután keresztűl futnak
A’ harmatos vőlgyeken,
A’ kősziklára feljutnak,
’S fent, a’ törpe berkeken

Végig nézvén, a’ ködökből
Távolról tekintenek
A’ mezőre, ’s a’ felhőkből
Büszkén lenyerítenek.

Futnak a’ bikák, ’s orrokkal
Nősző-hevet lehellnek,
Hányják a’ főldet szarvokkal,
A’ porködben dühödnek;

Némellyek meg bétzammogván
Bőgnek a’ barlangban benn,
Mások bömbölve mormogván
Futnak a’ szirtköveken. –

Amott a’ bértzek’ odvából
A’ ligetes vőlgyekre
Egy folyóvíz a’ sziklából
Vad morgással omlik le.

Sodorja a’ kőszikláknak
Elmartzonglott tsípejit,
Át-tsörgi a’ kivájtt fáknak
Mez’telen gyökereit,

Mellyek az omló habokban
Elhajolnak ’s inganak,
Míg a’ zőld fűzek azokban
Kényjek szerént mosdanak:

Az erdő minden barlangtól
Megzendűl és jajgat rá,
A’ vad meghőkken e’ hangtól,
És elszalad másuvá.

A Madarkák nem zenghetnek
Itt magános dalokat,
Azért másutt keresgetnek
Tsendesebb szállásokat,

Hol szerelmes fájdalmoknak
Kőltsön érzési felől
A’ piramidál bokroknak
Hűvös ernyőin belől

Párjok előtt gyengén zengnek,
Vallást tésznek szájokon,
Vagy danolással versengnek
A’ zőld bikkfaágokon.

Majd meglesem e’ rejtekben
A’ kis ártatlanokat,
Mit mivelnek jó kedvekben,
Mint osztják a’ tsókokat.

Halkal folyj itt, nyughatatlan
Patakotska halkal itt!
Nyögdétselő állhatatlan
Zefirusok tsitt, tsitt, tsitt!

Olly nagyon ne zörgessétek
A’ leveles ágokat;
Kérlek el ne gyengítsétek
Szerelmes zsibajjokat!*
zsiibajjokat Sh., em.

Zőld tetők’ lakosi! zengő
Hanggal énekeljetek;
Hadd tanúljam meg kerengő
Nótátokat tőletek. –

Danolnak – bokrokat, fákat
Zendítnek mindenfelé,
A’ tágas Árnyékszálákat
Symphónia tőlti bé:

Az egész Táj hanggá lészen. –
A’ pirók Kenderike
’S a’ Pinty hegyes füttyöt tészen
Egy sörje’ tetejibe’.

Tarkán ugrál a’ bokrokra
A’ sok Tenglitz, rá tekint
A’ virágzó bogátsokra;
Dalja ugrós magakint.

A’ Tsíz a’ szépek’ kínjáról
Leveles boltjában nyög:
Öblös hanggal a’ szilfáról
A’ Rigó basszust dörmög.

Tsak a’ szárnyas zengzet mégy
Tsak a’ kis Filemile,
Hogy több dítsérője légyen,
A’ magános allyba be,

A’ bú örök szállásába
Mellyet féd sűrű ágbolt,
’S úgy tetszik hogy egy summába
Mind ide futottak volt

A’ levegőnek ’s pusztának
Térjéről körűlbelől
Árnyéki az éjtszakának
A’ piros hajnal elől.

Itt danol ő, ’s az erdőnek
Rémítő vadonjait
Hangjával örömmezőnek
Mássává tsinálja itt.

Ott egy setét tó itatja
Fűzfáit a’ partokon;
A’ kis dallos ott ringatja
Magát a’ zőld ágokon.

Ott tzitzoráz víg réjával,
Ott tsattog, sűvölt, kereng,
Hangzik a’ vőlgy a’ pusztával.
A’ hegedűs Kar így zeng.*
E versszak után nincs sorkihagyás, sh., em.

Most lejtőre nyög nótáján.
’S gyengén kanyarog ezer
Érzékeny hangok’ trilláján;
Majd ismét keményen ver.

Ollykor, midőn a’ kegyetlen
Madarász, ki félfelől
Olálkodik a’ kietlen
Hársfaerdőben belől,

Zőld levél alatt lappongó
Tőrkalitkája alá
A’ tsemeték köztt bolyongó
Kedves párját bétsalá:

Azonnal víg énekében
Ő is egyszerre megáll,
Akkor szíve gyötrelmében
Mindenfelé szálldogál.

Őröngve repked a’ fákon,
’S életének örömét
Erdőn, mezőn, kősziklákon
Kiáltozza szerteszét.

Zokog jajgat egy folytában,
Míg végre kínja miá
A’ bokorra ájúlttában
Kókkadt fővel esik rá.

Ott kesereg ő körűlte
Holtt párja’ árnyéka már,
Ott képzeli, hogy vérűltte
Sebekben körűlte jár.

Majd újra zendűl jajdalján,
’S éjjel sints nyugta neki,
Úgy tetszik hogy minden jajján
Saját lelkét nyögi ki.

A’ szomszéd halmok’ allyában
A’ bokrok kesergenek,
’S Részt vévén az ő bújában
Elalélva lengenek. –

De mi búg felkavarodván*
felkavavarodván Sh., em.
E’ vén tölgy’ oldalánál?
Mellynek kopasz reves odván
Semmi madár meg nem száll?

Igaz é? vagy játékával
Tsak képzésem rezzent e?
Ímé kóválygó szárnyával
Hírtelen felröppene

Egy Vadgalamb a’ tölgyfának
Üregéből félfelől;
És e’ miatt kondúlának
Podvás öblei belől.

Suhan kiterjedtt szárnyakkal
A’ vőlgybe egyenesen,
Keresgél bókoló nyakkal
Az árnyékban tsendesen,

Gondosan körűlszemléli
Magát, és a’ tárgyakat,
’S orrával felszemetskéli
Az asszú ágszálakat. –

____
Ki tudja arra oktatni
A’ zőldági népeket,
Miként kelljen boltozgatni
Mesterséges fészkeket?

’S édes szorongattatástól
Meglepve, mit tégyenek,
Hogy fortélytól és rablástól
Bátorságban légyenek?

Mi láthatatlan lehellet
Szálldogál ezek felé,
Melly szíveket egymás mellett
Szerelemmel tőlti bé?

Te tőled van minden jóság,
’S e’ tsudadolgok’ sora,
Óh véghetetlen Valóság!
Természet’ Attya ’s Ura!

Felséged olly nagynak látszik
Egy madárka’ termetén,
Melly itt a’ tüskék köztt játszik;
Mint az ég’ mennyezetén.

Szint’ olly nagy vagy egy fa’ gallyán
Mászkáló hernyótskában;*
A pontosvessző előtt értelmezhetetlen függőleges vonal áll, sajtóhiba, elhagytuk.
Mint a’ trónusodnak allyán
Lángoló Kérubimban.

Nagy Tenger! mellynek nem áll-ki
Sem partja, sem feneke,
Minden te belőled száll-ki,
Beléd semmi sem foly be.

Tsillagink’ tűz-ótzeánja
Ama’ fény-punctumoknak
Visszavertt lágy ragyogványja,
Mellyek rólad omlanak.

Egyet szólsz a’ szélveszekhez:
Azonnal veszteglenek.
Hozzá érsz a’ nagy bértzekhez:
És tüstént füstölgenek.

Midőn a’ tenger’ örvényje
Egymásba megütközött,
’S kilátszik fenékfövényje
A’ hullám-bértzek között:

Az ő halálos torkának
Harsány ordításai
A’ Felséged’*
Felléged’ Sh., em.
nagyvoltának
Magasztaló daljai.

A’ langszárnyú mendörgések
Követik szózatidat,
Hirdeti szörnyű bőgéssek
Nagyságos dolgaidat;

Mellyre félénk tisztelettel
Minden berkek rengenek,
’S néked mondott dítsérettel
Ők is visszazengenek.

Ezer hármóniás sorral,
(Mellyet*
Mellyett Sh., em.
hall az egész maga)
Hírdetvén roppant táborral
Az ég’ minden tsillaga

Hatalmadnak ’s kegyelmednek
Nagyvoltát mindenfelé,
Terjed híre szent nevednek
Egy Pólustól más felé.

De ki, a’ ki felszámlálja
Minden tsuda tettedet?
Óh Teremtő, ki úszkálja
Keresztűl méllységedet?

Véges lelkek! szálljatok-fel
A’ szelek’ szárnyaira,
A’ villámnak kapjatok-fel
Kilövelltt nyilaira,

Bújjátok az Istenségnek
Tündöklő méllységeit,
Át-élvén a’ végességnek
Milliom esztendeit:

Utóljára sem látjátok
Egy ponttal is közelébb
A’ fenekét, mint láttátok
Partja’ széléről elébb.

Némúljatok meg hát éppen
Ti reszkető Hegedűk;
Így az Urat méltóbbképpen
Tisztelitek. – – –

____
E’ szomszéd rétnek illatja,
A’ mint bongó szárnyakon
Zefir ide fúvogatja,
Erővel magához von.

Annak virágos ölében
A’ sziszergő nádak köztt
Mellyem’ erőss pihegtében
Bészívom e’ kedves gőzt. –

Bőltseség baráti! kedves
Spaldingom és Hirzelem,
Kik által zőldellett nedves
Ködje köztt a’ múltt telem,

Oh ti, kiknek ajjakáról
Édes öröm tsepegett
Szívemre, sok bús óráról
Oszlatván a’ felleget,

Jertek barátim! ’s e’ tájon
Ide mellém űljetek,
Hogy égi lakhellyé váljon
Ez a’ környék tőletek.

Jer, szemléljük itt Flórának
Mosolygó gyermekeit,
És bámúljuk mindnyájának
Termetit ’s szerelmeit,

Ezekkel a’ magunk’ képét
Jer, piperézzük fel mi,
’S a’ bíboros lomha népét
Magunk köztt tsúfoljuk ki!

A’ Virtus’ díszét zengjétek:
És szájatok’ szózatit
Nékem ollyanná tegyétek,
Mint a’ rózsák’ illatit. –

A’ Grátziák itt hevertek;
Az öröm itt mosolyog,
E’ mesterkézetlen kertek’
Útjain tsend tébolyog.

Itt a’ tiszta tsermelyekkel
Lágy andalgás tsordogál,
Elszórtt virágligetekkel
A’ Rét feltzifrázva áll.

A’ kellemes illatoknak
Láthatatlan tengere
Hullámlik a’ parlagoknak
Zőld mezején messzire,

’S az enyhős szelek széllesztik
E’ dagályos habokat. –
Ezer lakosok élesztik
A’ tarka tájékokat:

Ama’ fás köztt nagy lábával
Gázolja a’ vizeket
Az Eszterág prédájával
Nézvén farkasszemeket.

Amott a’ Líbutz rikátsol
Egy fitzkó’ feje körűl,
Ki fészke mellett harátsol,
’S a’ káka köztt lesben űl;

Színli, hogy szárnyát fájlalja,
A’ partra tsak sérikál,
Egyszer őt a’ gyepre tsalja,
Addig, addig sántikál.

A’ Méhek a’ szellőtskéken
Szerteszéllyel bonganak,
A’ virágzó tsemetéken
’S lóherén megszállanak;

’S olly tsillogva függnek onnan
Alá a’ kis állatok,
Mint a’ holdfénytől újonnan
Megaranyzott harmatok:

Onnan várossokba térnek
Mellyet a’ paraszt maga
Egyik zugjában a’ térnek
Tsútsos köpűkből raka.

Itt ládd az igaz bőltseknek
Valóságos béllyegét,
A’ kik szülötte-főldeknek*
születte-főldeknek Sh., em.
Elhagyván enyhős egét,

Az emberiség’ határját
Felkeresik gondosan,
És annak drága nektárját
Gyűjtvén fáradságosan,

Munkájok’ édes terhével
Honnyokba bészállanak;
Hogy a’ bőltsesség’ mézzével
Minket táplálhassanak. –

A’ zőld síknak közepében
Egy kékellő Tó zsibong,
Mellyen a’ szellők’ mentében
Sok habkarika tolong;

A’ vizekből domborúson
Nyúlik fel egy szép Sziget,
Mellyet kerít koszorúson
Nyárfa- és bokorliget:

És mintha el volna válva
A’ főld’ egyéb részitől,
A’ habok ellen úszkálva
Lebeg önnön terhitől.

A’ tüzes tsillagotskákkal
Megrakott vadrózsafa,
A’ mindégzőld borókákkal
Uszkurutz és bodzafa,

’S a’ rekettyék nyájas karral
Öszvefűzvén ágokat,
Kellemetes zűrzavarral
Mutatják itt magokat

A’ virág a’ több virággal
Közli öröm-tsókjait,
’S rá lehelli nyájassággal
Balzsamos illatjait.

A’ Galagonya lóbálja
A’ part’ szélén vesszeit,
’S a’ vízbe nézvén tsudálja
Fejér ’s piros díszeit. –

Óh szép Táj! melly a’ szíveknek
Legbelsőbb rejtekibe’
Képét a’ víg örömeknek
Gyönyörűen fested le!

Vajha a’ héség’ nagyvolta,
Melly már szinte káros lett,
’S a’ mellyet még a’ tél olta
Egy esső sem szűntetett,

Téged, ’s veled a’ mezőknek
És kerteknek zőldjeit,
Mellyek várják az essőknek
Megfrissítő tsepjeit,

Száraz pardittsá ne tenne
Szépséged’ kezdetiben;
’S a’ paraszt’ reményét benne
El ne ölné fűviben!

Újítsd meg hűs záporoddal
Őtet, óh kegyelmes Ég!
És áraszd el jóságoddal
A’ főldet melly öszveég; – – –

Jön az áldás valahára
Jön a’ felhőkön ide,
Ott tornyodzik, ’s nem sokára
Patak-módra omlik le.

Már a’ szél szagúld előtte,
A’ fák’ levelin morog,
Fut a’ vetésen, ’s közötte
Örvény módra kavarog.

A’ pamut-forma párának
Kárpítja alá vonúlt
A’ Nap, és az ég-allyának
Fénye halványon kimúlt.

Árnyék ’s éjtszaka terűl-el
Vőlgyeken és halmokon;
Édes borzadással hűl-el
A’ természet azokon.

Apró ezüst peretzekkel
Göndörödvén habosan,
(Mellyek terjedő szélekkel
Tűnnek el játékosan)

A’ víz’ felső ábrázatja
Öblögeti a’ fűzfát;
És az essőt kimutatja
Mellyet a’ szem még nem lát. –

Most már ugyantsak fetsélli
A’ felhő a’ vizeket,
’S mintegy keresztűlvetélli
Vászonszálkint ezeket.

Zuhogva omlik belőle
Bugyborékos zápora;
Alig oltalmaz meg tőle
Ez égerfa’ sátora.

A’ kis nép, melly a’ tájékon
Gyönyörű nótákat fútt,
Elhallgatott az árnyékon,
És enyhős bokrokba bútt.

A’ gyapjas nyáj is fáztában
Holmi törzsökök körűl
Az ágfedél’ oltalmában
Egy hársvőlgyön körbe gyűl.

A’ pusztúltt égen ’s mezőben
Tsak a’ fetskék látszanak,
Hogy tsoporttal az essőben
A’ tóra nyilallanak. –

Azok a’ barna szemhéjjok,
Mellyek a’ Világ’ szemét
Fedik most, – a’ gőz-karéjok –
Ím felnyílnak szerteszétt.

Tsillog az ég friss színekkel,
És a’ függő tengerek
Elfolyván tiszta tseppekkel,
A’ szellőn ellengenek.

Nevet a’ főld virágokkal,
Örömmel minden tele,
Mintha az ég záporokkal
Maga tsorgott volna le. –

De napnyúgotról egyszerre
Újabb teherre kapott
Felhők vitorláznak erre,
És elfogják a’ napot,

Ismét bőséggel tsorgatják
Tóvá váltt záporjokat,
És mint emlők, úgy szoptatják
A’ szomjú pallagokat. –

Ezek is kifogynak végre;
És egy súgárokból szőtt
Aranyzápor száll az égre,
’S bétőlti a’ levegőt.

A’ kősziklák’ zőld pompája
A’ napra kikönyököl,
Felhőkkel béplántáltt tája
Szemfényvesztve tűndököl.

Egy Szivárvány öv’ módjára
Körűlfogja az eget,
És a’ tengerben magára
Jóbbra balra nézeget.

Megifjúltt fényes ortzákkal
Mosolyognak a’ mezők,
Színes hímmel ’s bokrétákkal
Megrakva néznek rám ők. –

Márts a’ hajnalnak színébe,2
Itt HALLERT szólítja meg, kiről láss a’ Jegyzésekben a’ H betű alatt.
Fesd e’ hely’ tájékait
Óh Te, kinek énekébe’
Látom az Ár’ partjait,

Mellyek mintegy szagoskodnak
Örök soraid közűl,
És ábrázatján dalodnak
Egész formájok kiűl:

Te, ki midőn énekletted
Az Alpesek’ bértzeit,
Érdem-oszlopiddá tetted
Az égnek tzölöpjeit! –

A’ gyémánt-forma tseppekkel
Mint villog a’ tsíkos rét!
Melly kedves tündöklésekkel
Lanyháznak le szerteszétt

E’ tseppek a’ virágoknak
Tarka ligetjeiről,
És a’ virító bokroknak*
A szó után értelmezhetetlen függőleges vonal áll, sh., elhagytuk.
Koronája’ széliről!

Minden fű e’ bő harmattal
Újonnan feléledett,
’S gőzöl erőssebb illattal.
Az egész ég szaggá lett.

Örömmel felemelíti
A’ gyep ittas fejeit,
’S úgy tetszik, hogy ditsőíti
Az égnek jótéteit.

____
Zőldeljetek most, óh kedves
Térmezők és Ligetek!
Árnyékos Erdők, és nedves
Rétek, most zőldeljetek!

Légyetek a’ nép’ javának
Megvídító tárgyai,
’S lelkem’ ártatlan-voltának
Menedék kárpitjai;

Ha únván a’ gonoszoknak,
’S büszkéknek tsoportjait,
Elhagyom a’ városoknak
’S palotáknak falait.

Zefir többször is hadd fújjon
Rám e’ virágok felől,
Mellyre szívem megvídúljon,
Megtsendesedjék belől.

És a’ Világ’ kegyes Atyját,
(Ki a’ napsúgárokon
Hinti rátok jó’karatját,
’S az essőn, harmatokon)

Szépségtekben tisztelhessem,
’S szent borzadás lepvén el,
Dítséretét hírdethessem
A’ felelő egekkel.

És ha az ő szent Szavára
Éltemnek határt vetek:
Vég-nyúgalmam utóljára
Hadd legyen ti bennetek! – –