ÓH melly örömben folytak el ekkorig
Zsengére nyíló napjaim! óh miként
Érzém, hogy élni, ’s Tháliának
Rózsanyakán enyelegni, édes!
Víg borzadással jártam el a’ Görög
Szépségek’ és a’ Római Nagyvilág’
Pompás maradványit; ’s ezeknek
Sírja felett az Olasz’ negédes
Kertjébe’ szedtem drága Narantsokat;
A’ frantz mezőket láttam; az Álbion’
Barlangiban ’s a’ Német erdők’
Bértzeibenn örömöt találtam.
Olykor hevítvén lelkemet is belől
Új képzelések ’s büszke vetélkedés;
Lantot ragadtam, ’s a’ lapályos
Dáczia’ térmezején danolván,
A’ főldnek allyáról felemelkedém;
A’ felleg elnyelt, mennyei képzetim
Mint az habok felfogtak, ’s úsztam
Gondolatim’ tsuda tengerében.
„Mérész halandó! lelkesedett iszap!
„Így zenge hozzám egy levegői Hang,
„Szentségtelen létedre nem félsz
„Angyali pitvarokat tapodni?
„Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
„Szavára mozgasz? ’s végre mivé leszel?
„Míg ezt ki nem vizsgálod, addig
„Por vagy, az is leszel.” E’ szavára,
Mint lenge párák’ éjjeli tsillaga,
A’ tágas Éther’ Mennyezetén alól,
Sebes bukással főldre hullván
Tsak tsupa por, hamu lett belőlem.