Élj! élj! nagy szívü Hazafi! a’ ki szívedre vetted
Sorsunkat és Músámat is unszolva serkengetted.
HORVÁT. Holmi III. v. 25, 26.
Gróf Széchényi Ferentz lesz az én énekem. –
Vajha most hattyúi szárnyam volna nekem.
Ímé e’ fö Grófnak érdemei nagyok;
Somogynak hálával talpig adós vagyok,
Amaz már régolta pártfogásába vett,
Emez vélem sok jót sok szívességet tett.
Széchényi és Somogy két olly nevezetek,
Kiket én eléggé nem énekelhetek.
Virgontz Phantasia! agyvelök’ nimfája,
Te a’ vén Valóság’ piperés lyánykája,
Te lelkesitsd hát meg együgyü énekem’
Ha hattyúi szavam nem lehet is nekem.
Van a’ Magyar Haza’ hármasbértze felett
A’ legmagossabbik tetön egy szegelet,
Hová tsak az ollyan nagy Lelkek hághatnak
Kik a’ Haza iránt hüséget mutatnak.
Szent hely ez, a’ Hérók elött szentek’ szente,
Hol szív kell, nem hangrang, sem nem tzifra mente.
Itt áll mohos fala Hazánk’ Templomának,
’S pislogó oltára annak angyalának.
Szent hely a’ Hazáé: mind távol menjenek
Hazám’ szent helyétöl a’ szentségtelenek!
Én pedig áldozó ruhákba öltözve,
Babérkoszorúkkal homlokom’ kötözve
Lantolván ekkorig nemhallott éneket
Felnyitom e’*
é Sh., em.
régi szentséges helyeket.
Tömjént mirhát viszek hazám’ oltárára,
Új szeneket rakok alvó parázsára.
Felszállok a’ Templom’ tornyának tsútsába
Tátra’ sziklájára az ég’ szomszédjába,
Ahol a’ Magyarok’ erös Istenének
Zsámolyszéke alatt harsog magyar ének.
Ott az elhúnyt Scytha vitézekkel szembe
Oriási lelket vön gyarló testembe,
Fenn az agg tserfákon tébolygó ekhóval
Minaréti hangon ezt zengem felszóval:
„Él még a’ szép Nimfa a’ bús Pannónia:
„Örvendj ’s borúlj artzra minden Magyar’ fia.
Meredek kösziklák’ bémohodzott szirtja!
Mellynek vén tüskéjit semmi kéz nem irtja!
Vezess e’*
é Sh., em.
szent Hegyre vezess fel engemet,
Kéméld tántorogni kezdö lépésemet. –
Ím már látom távol a’ köszalak alatt,
Látom, vagy láttatom látni a’ szent falat,
Már rémlik elöttem szomorú formába
A’ melankóliás erdö’ homályjába. –
E’ néma tsendesség lelkemet borzasztja,
Szent volta homlokom’ hidegenn izzasztja
Közepén a’ sürü nyálkás setétségnek
A’ halotti métsek pisla fénnyel égnek.
Az odvas Tziprusfák’ gyászszín árnyékába
Egyegy bémohodzott sírkö áll magába,
’S a’ sarlót nem próbált dudva közt hevernek
Eltört darabjai sok régi fegyvernek,
Hol rosdás odvába az elhányt sisaknak
Fészket a’ halálos piripijók raknak.
Szörnyü Környék! mellynek rettent komorsága,
Talám ez a’ halál ’s a’ holtak’ országa. –
Úgy van! ez a’ környék a’ holtak’ lakja lett
De kiket a’ halál halhatatlanná tett,
Kik mikor egynéhány*
egynéhény Sh., ért. sz. em.
embert megöltenek
Magok halhatatlan életet nyertenek,
Ama’ nagy vitézek, a’ kik hajdanába
Bajnoki érdemet tettek a’ Hazába.
E’ veres márványba bévésett írások,
A’ mint engedhetik a’ bémohodzások,
Mutatják az Árpád’ ’s Hunyadi’ neveit,
Őrzik a’ sok Magyar Vitézek’ tetteit.
E’ vérrel tajtékzó patak’ folyamatja,
Melly sírjok’ oldalát végig harsogtatja,
’S a’ halál’ ölébe alvó setétséget
Fellármázván hátán viszi a’ kétséget,
E’ gazba fejérlö tetem-maradványok,
E’ nagy diadalmi kapuk és bálványok
Mind olly jelek, mellyek a’ szívet serkentik,
’S a’ régi vitézek’ érdemit jelentik.
Olly jelek, mellyeket te állítasz Haza!
Annak, a’ ki téged vérrel oltalmaza.
Rettenetes Környék! hálá végre, hálá,
Hogy elalélt lelkem nyugtát megtalálá.
Szelídebb vidéket látok megnyillani,
A’ fojtó lélekzet kezd már tágítani.
Ligetes berekké válik a’ rengeteg,
Vér helyett folydogál kristályszín tsergeteg
Szagos virágokkal béborúlt halmokon,
Illatos jázminnal*
jázminual Sh., ért. sz. em.
bészött lugasokon
’S pázsitos völgyeken visz az út felfelé
Hazám’ Templomának szent pitvara felé.
Ístenhozzád régi bajnokok’ sírhelye!
Engem hív a’ szelíd békeség’ mezeje.
Fedezd szent árnyékkal azoknak tsontjait
Kik vérekkel védték Hazám’ köfalait.
Harsogjon nevekkel a’ hír’ trombitája,
Üljön sírhantjokon a’ nemzet’ hálája!
Be’ kellemes vidék nyílik meg elöttem,
Miolta a’ hadi erdöböl kijöttem.
Már itt nyájasabban lengedez a’ szellö,
Ítt a’ sír is vidám, a’ halál is kellö. –
Ím itt az oszlopnál egy márvány lyányka sir
Amott rózsákkal van béhintetve a’ sír.
Ítt árnyékos ’Akász fedi a’ gyász hantot,
Odább a’ fejköbe látok metszve lantot.
Amott egy sír mellöl magát felemeli
Egy patsirta ’s dalját nyersen énekeli.
Túl a’ filemile egy bokor aljába
Kesereg egy lengö ághegyen magába.
Most felsö hangzatja a’ tzédrusgallyra hág
Majd dörgö lejtöje a’ sír’ méllyére vág:
’S mint mikor a’ zápor után a’ sivatag
Köszírtnak gerintzén lehömpörgö patak
Nem férvén arkába a’ duzzadt vízözön,
Orditó lármával görög a’ szirtközön,
Most Cataractaként bög a’ bükkök között,
Mellyekbe nyargaló árja megütközött,
Majd lejtöre jutván aléltan nyöszörög,
Vagy a’ tulsó völgyben rekedezve dörög:
Ennyi fordúlást tesz tsattogó daljában
A’ kis fülemüle a’ bokron búvában,
Küszködik magával keserves nótája,
Dombot, berket bétölt gyász trenódiája.
Minn jajgatsz kis dalló? így szollék magamba,
’S felé közeliték andalgó útamba.
És ímé*
’Esímé Sh., em.
egy új sír szemembe ütközött
A’ sorba ültetett platanusak között.
Egy nagy márványoszlop közte veresellett
’S egy köveder állott ott az oszlop mellett.
Ístenem! melly szép Szüz könyökölt le erre
Sürüen hullatván könyvét a’ vederre.
Felségesen fénylett annak özönéböl
Két szeme, mint a’ nap május’ felhojéböl.
Kérdém okát halkkal illy mélly keservének,
’S hogy mi baja lehet egy illy Istennének?
Ah, úgymond, én vagyok a’ Somogy’ Angyala:
Nézd e’ köt – Sírj teis –Czindery meghala! –
Ah nints többé --- Ennél többet nem szólhatott,
Sohajtott, sürüen könyvezett ’s hallgatott.
Én is hévkönyvekkel áldoztam hamvának,
’S megtsókolám kezét a’ bús angyalkának.
Azomba míg ekként kesereg a’ szép Szüz
Ellepi az erdöt egy fényes égi tüz.
Megdördül*
Megdordül Sh., em.
az égnek szomszéd boltozatja,
Dördültét a’ Templom visszahármaztatja.
Reng a’ föld, a’ dombok, a’ berkek mormognak,
Két felöl a’ kürtök, trombiták harsognak –
Még egy nagyot dördül fent a’ hegytetöbe,
’S ímé leszáll*
lesz áll Sh., em.
az Úr egy fényes felhöbe.
Az Angyalok újra hármat kürtölének,
’S minden kürtölésre ekkép éneklének:
Áldott az Úr, ama’ Magyarok’ Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
’El az Úr! a’ Lelkek ekképen zengének,
’El az Úr! ’s a’ bértzek rendre rendülének.
Tsendesség lett. Az Úr végre megszollala,
Szava a’ villámnál általhatóbb vala.
Felnyittatá örök Könyvét a’ titoknak,
Szent könyvét a’ minket váró fátumoknak,
Mellyben rendre meg van írva a’ jövendö,
Pontba ki van szabva nap, hónap, esztendö.
Ezzel egy fö angyal, kit én hajdanába
Láttam melly zokogva sírt Buda várába,
Elöállt, ’s felszóval kizengé azokat
A’ Magyar Hazának írott fátumokat. –
Miket hallottam én! még most is reszketek,
Hol vídít, hol borzaszt az emlékezetek.
Elmondanám – de – de még mostanság titok
Kedves Magyarjaim a’ ti fátumitok.
Elég hogy él az Úr, nem zetünk Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
Él az Úr és régi szennyedböl kikelsz még
Borongós felhökkel gyászoló Magyar ég!
Nem soká felderül ösi ditsöséged,
Ne félj nagy nemzetem! ne félj! nem lesz véged.
Vajha napjaimat addig terjeszthetném,
Hogy e’ boldog idö’ pontját megérhetném.
Lehetnék nézöje im ez arany kornak:
Vígan adnám osztán testemet a’ pornak.
Hattyúba szállt lelkem síromra felülne,
’S még egyszer a’ Magyar dalra megzendülne.
Bé tevé az angyal a’ könyvet, ’s mindenek
Szentet kiáltottak ’s újra kürtöltenek.
Visszatért egébe Hazánk’ jó Istene,
’S véle a’ Mennyei Sereg is felmene –
Fejet hajtott nékik a’ Somogy angyala,
Tudván hogy derül már napjának hajnala.
Felkél, ’s könnyebbülvén szíve bánatjától
Örömmel indúl meg Czindery’ sírjától.
Kére engemet is, kísérjem őt nyomba
Vígadjak ’s menjek bé véle a’ Templomba,
Oh hogy ne engednék, drága Angyal, néked;
Nyájas vagy, mint maga kellemes vidéked.
Ez ajánlásodat nagyra is betsülöm,
’S öröminnepedet magam is megülöm.
Ezt mondám. Ö indúlt; én kísértem nyomba
Vígadtam ’s bémentem véle a’ Templomba.
Pompás volt a’ Templom mind kivül mind belöl,
Oszlopos tornátzok keríték két felöl.
Élö*
Elö Sh., em.
sziklán állott vén fundamentoma,
Mellyet szörnyü terhe ’s alkotmányja nyoma.
Formája Gothika és ollyan volt pontban,
Mint a’ Káptalannak temploma Pozsonyban.
Négyszegü kövekböl állott vastag fala,
Toronynyi támaszszal rakva volt oldala.
E’ nyoltzadik százba épült nagy Templomnak
Sok részein látszott nyoma az ostromnak;
Az égés, pusztítás, aluttvér jóformán
Megtetszett még most is oldalán és ormán.
De sem e’ romlások, sem sok düledéki
Hajdani felségét el nem vették néki.
’S ha az óságból is származhat tisztelet:
Kérkedhet*
Kérhedhet Sh., ért. sz. em.
ez sok új filegránok felett.
Az igaz magyarnak. A’ jó hazafinak.
Ílly fennírása volt minden ajtójinak.
Corinthusi rendü oszlopok két felöl
Tartották márványos tarka boltját belöl.
A’ közép sor harmintz oszlopot számlála,
’S minden harmadikán egyegy zászló álla.
Tornyos Sátor formán félrevont kárpitja
Tsillagos bíborba a’ nézést kinyitja
Egész az oltárig, melly meg nem keverve
Merön tsak Körmötzi aranyból van verve.
Átilla’*
’Atilla Sh., em.
keretsény tollú bokrétája,
Árpád’*
’Arpád Sh., em.
buzoganyja, István’ koronája,
A’ Mátyás’ hollója, és a’ József’ neve
Ez oltárnak legföbb ditsöséget teve.
Kivül ez írás van öntve oldalára,
Magyarok! Szentséges A’ Haza’ Oltára.
A’ mint végig menni mind a’ két oldalon,
Vastag gyémánt táblák függenek a’ falon,
A’ mellyekbe minden igaz Magyar nagynak
Nevei ’s érdemei felmetszetve vagynak.
De a’ míg ezeket nézkélem gondosan,
’S Festetics! Tégedet olvaslak hosszason:
Bé jön a’ Hazának Szüze a’ Templomba,
Utánna számos nép ’s Grof Széchényi nyomba.
Jobb karján vezette Gróf Csáki Széchényit –
Melly ditsö volt látni Hazánk’ két reményit!
Csáki! Hazánk’ fényje, ösi nagy Magyar vér,
Kibe még a’ Szabolts Kapitány vére vér,
Csáki! egyik híve jó Fejedelmünknek,
Nagylelkü oszlopa dülö nemzetünknek.
Ki olly nagy Disze vagy nagy Famíliádnak,
Mint nagy Famíliád felséges Hazádnak,
Bölts Grof! tsak fiatal Múzsám erösödjön,
’S kitisztúlt lantomban Hazám gyönyörködjön,
Tsak az ég olly lelket ’s eröt adjon nekem:
Téged fog zengeni hattyúi énekem.
Felhág hát oltára’ pompás gráditsára
A’ szép szüz ’s reá néz Somogy’ nimfájára,
’S elöbb is Széchényit zöld babér’ ágával
Tisztelvén, ’s az érdem’ bíbor palástjával,
Ínt. Mind a’ vivátnak, mind a’ muzsikának
Vége lesz: ’s ő így szólSomogy’ angyalának:
„Kedves vagy az égbe! szíved’ kéreményi
Boldog véget nyertek. Tiéd Gróf Széchényi.
Tiéd ö; és a’ melly szerentsét mind vára
Egész Hazánk, azon örvend Kaposvára.
’S a’ mit óhajtozott ötvenkét Vármegye,
Azzal kérkedhetik most a’ Zselitz’ hegye.
Tiéd Gróf Széchényi! örvend e’ szózaton
Örvend ama’ magyar tenger a’ Balaton.
Örvend a’ Drávának ligetes országa,
Hogy felsö székére Gróf Széchényi hága
Víg hanggal zengedez a’ kunyhó ’s palota,
Vívátoz a’ nemes, tapsol a’ rabota.
Úgy van! harsog a’ bértz’ zengedez a’ lapos
Ma minden örömnek hazája lett Kapos.
Ö az, kivel Somogy vigad mint Fö Tiszttel,
Ö az, kit a’ Király betsül ’s Hazánk tisztel.
Tudod, megmutatta nagy lelkét eleve,
Midön öt Vármegyét keze alá veve
Midön a’ Drávának mind a’ két szélénél
Nem volt semmi nagyobb Széchényi’ nevénél.
Még ma is azon van mind az öt Vármegye,
Hogy ötet az érdem’ oltárára tegye.
Áldja benne most is régi Föispányját,
Hirdeti jó szívét ’s ritka tudományját,
Ditsekszik óhajtott emlékezetivel:
’S nem vagy é hát nyertes SOMOGY SZÉCHÉNYIVEL?
Jósef is, Hazánknak ama’ bölts királya,
Jósef, a’ virtusnak már megholt példája,
Kitöl helybenhagyást nyerni annyit tészen
Mint minden érdemet béfogni egészen,
Ama’ Tízek közül őt egynek esmerte,
Kikre Magyar Hazánk’ ügyét bízni merte,
Meg is elégedett minden lépésivel:
Nem vagy é hát nyertesSomogy Széchényivel?
Tót, Horvát, ‘s Dalmata ország ma is bánja,
Hogy nem Gróf Széchényi az ö Vice-Bánja.
Az ö kedves nevét emlegetik máig
A’ Drávától fogva ’Adria’ partjáig.
Ez a’ három ország áldja és tiszteli,
Magyar Ország pedig az égig emeli.
Erdély tsudálkozva hirdeti ’s hálával,
Miket tesz a’ Magyar Literatúrával.
Austria bámúlja, vegyül melly szép szerbe
Külföldi galántság Magyar characterbe.
Kérkedik az ékes Nápoly ott-létivel:
’S nem vagy é hát nyertes SOMOGY SZÉCHÉNYIVEL?
Nem nyert é örök díszt Föispányi széked,
Egy olly nagy Hazafi adattatván néked,
Ki Nápolyba menvén országos követnek,
Ditsöséget szerzett a’ Magyar nemzetnek?
Bámúlva tsudálta Nápoly’ tsínos népe,
Millyen a’ felséges Magyar nemzet’ képe.
’S Ferdinand ki jelen volt a’ Diétában,
Diétánkat benne látta egy Summában.
Bétölt benne nemes Hazánk’ bizodalma,
Függ mellyén a’ Nápoly’ tsillagos jutalma.
Örök ditsöséget szerzett a’ Hazának,
Méltó tiszteletet nyert önnön magának.
Mellyért a’ negédes Porticsi’ környéki
Tengeri víg hanggal udvarolnak néki.
’S magok a’ bájoló Tirrhéni szírenek
Az ö virtusiról versent éneklenek,
Bé töltvén Appennint az ö érdemivel:
’S nem vagy é hát nyertes SOMOGY SZÉCHENYIVEL?
Nyertes vagy szép Megye! nints nyertesebb nálod,
Most, a’ mi hijjával valál, feltalálod:
Mert bár nálod lakott a’ böség’ angyala,
Szegény valál, mert még Széchényid nem vala. –
Most mikor ötet is megnyerted végtére,
Új hegyet tetéztél szerentséd’ hegyére.
Meglett, a’ mit vártál; méltán örvendhetel,
Méltán diadalmi kaput emelhetel,
Mellyre én illy kurta verset tenni fogok:
Somogynak Határi Mindenkép boldogok!!!*
DOLDOGOK Sh., em.
Szabályos hivatkozás a megnyitott szövegre
Felhasználási feltételek: [Tovább...] Hivatkozás: Csokonai Vitéz Mihály, A’ Haza’ Templomának örömnapja, Csokonai Vitéz Mihály összes művei, Elektronikus kritikai kiadás, DOI: 10.5484/Csokonai_Vitez_Mihaly_osszes_muvei, id:
csokonai_vers_0624_k, s.a.r.: Orosz Beáta, transzmed.: Tóth Barna Hozzáférés: 2024.04.25, https://deba.unideb.hu/deba/csokonai_muvei/text.php?id=csokonai_vers_0624_k