MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
III.
A’ MAGÁNOSSÁGHOZ.
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe’ lelkemet.
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam,
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E’ helybe’ andalogni jó,
E’ hely Poétának való.

Itt a’ magános Vőlgybe’ és tserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A’ tsonka gyertyányok’ mohos tövében
A’ tiszta forrás tsergedez.
Két hegy között a’ tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
’S tsak akkor úsznak ők elő,
Ha erre Bőlts ’s Poéta jő.

A’ lenge Hold halkal világosítja
A’ szőke bikkfák’ oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A’ tsendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az illy helyekbe’
Gyönyörködöl ’s múlatsz Te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadtt lelkemet.

Te a’ Királyok’ udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a’ Kastélyokat;
’S ha bévetődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a’ fogyasztó gondokat.
A’ félelem ’s bú a’ vad únalommal
Tsatáznak ott a’ tiszta nyúgalommal.
A’ nagy világ jótétedet
Nem tudja, ’s útál tégedet.

Óhajtoz a’ fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A’ nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A’ lárma közzé kergeted.
Futsz a’ tsatázó trombiták’ szavától,
Futsz a’ zsibongó városok’ falától:
Honnyod tsupán az érező
Szív, és szelíd falu ’s mező.

Mentsvára a’ magán szomorkodónak
Tsak a’ te szent erdődbe’ van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a’ boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a’ világot,
Vagy a’ kinek már ez nyakára hágott,
Kíséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a’ Virtust, tsupán te tetted
Naggyá az ollyan böltseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe’ kisded lelkeket.
Te benned úgy tsap a’ Poéta széllyel,
Mint a’ sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
’S a’ semmiből világokat.

Óh kedves Istenasszony! én is értted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl ketsegtetel magadba,
Nints tettetés, sem tsalfaság szavadba’,
Hív vagy, nem úgy mint a’ mai
Színes Világ’ barátai.

Lám melly zavartt lármák között forognak
A’ büszke lelkek’ Napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna’ bukkanásai –
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak;
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, tsendesen:
Élűnk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem’ világán
Vak kárpitot sző az halál;
Ott a’ magánosság’ setét világán
Behulltt szemem reád talál.
Síromba tsak te fogsz alá követni,
A’ Nemtudás’ kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a’ sírhalom’
Vőlgyén is Őrzőangyalom.

Áldott magánosság! öledbe ejtem
Ottann utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba’ elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor tsak a’ sír lessz örök sajátom.
De ez Napom mikor jön el? –
Áldott Magánosság, jövel!