HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
LV.
MÉG EGYSZER LILLÁHOZ.
Én szenvedek, ’s pedig miattad,
Miolta szívem’ elragadtad,
Édes Kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe.
’S így kell talán e’ gyötrelembe’
Örökre sínlenem.

Értted borong éltem’ tavassza;
Mert nincs Nap, a’ melly elfogyassza
A’ rám vonúltt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta Azzal nem dicsekszik,
Kiben gyönyörködött.

Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miolta tőled távol esvén
Reménye füstbe szállt;
Holtt-álom űl zsibbadtt ölében,
’S gyakran ijesztő képzetében
LILIT, LILIT kiált.

E’ szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak.
Nincs LILLA, nincs öröm!
Már nyugtom’ éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
’S fejem’ LILIN töröm. –

Óh, melly keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit reméllni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdöm is, bátor élek,
Lelketlenűl lehell.

És tán te, szép Szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed’ virága
Virít, míg én halok. –
Adná az Ég! Azonn örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörűlnék
Felét az Angyalok.

De tán, LILIM! te is kesergesz?
Rabgerliczém saskézbe hergesz,
’S kéred segédemet?
Hijába már, Kincsem, hijába!
Csak az Halál’ jégsátorába’
Ölelsz meg engemet.