MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
XLIII.
Újesztendei Gondolatok.
Ó h Idő, futós Idő!
Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
Vissza hozzánk eggy se’ jő,
Mind a’ setét Kaósz’ ölébe dűlnek.

Óh Idő, te eggy Egész!
Nintsen neked sem kezdeted, se’ véged;
És csupán a’ véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.

Téged szűlt e’ a’ Világ?
Vagy a’ Világot is te szűlted éppen?
Mert ha csak nincs Napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

Hát ha tőled, óh Idő!
Te a’ ki mindenünket öszverontod,
A’ Nap is hóltszénre fő?
És lánczodat magad zavarba bontod?

Mert ihol lám mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erővel,
Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek ők idővel.

Lám az ég’ forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
Lám a’ csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.

Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig Főldünknek állapatja,
Hogyha a’ feldűllyedett
Tenger, vagy Etna’ lángja szántogatja?

Sok faluk’ határain
Ma Delfinek cziczáznak a’ vizekben,
’S a’ Csigáknak házain
Most Zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

Sok Merőföld már sziget,
Sok völgyek a’ nagy bérczekig dagadtak,
És ahol hegy vólt ’s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

Így teszel te, óh Idő!
A’ Nemzetek’ forgó enyészetével.
Most az eggyik nagyra nő,
’S a’ másik elmúlik saját nevével.

Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a’ Világ’ csudája, állott:
És ahol szántottanak,
Most London, a’ világ csudája, áll ott.

Óh ha a’ nagy Nemzetek’
Sorsán hatalmad’ így előmutattad:
Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk – mit várhatunk miattad?

Gyermek- ifjú- vén korunk,
A’ bú, öröm, ’s a’ jó, gonosz szerentse,
Ép, beteg voltunk, ’s torunk –
Kezedbe’ van, hogy jöttödet jelentse.

Futsz te, nem vársz senkit is.
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
Ím te, míg ezt mondtam is,
Öt hat parányi perczeken kimúlál.

Nem lehet jelenvaló,
Csak múltt, ’s jövendő pont lehet te benned.
És miként a’ puszta szó
Repten repűl, úgy kell veszőbe menned.

Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendőm sebess-haladva.
’S meglehet, hogy nékem is
A’ véghatár ma is ki lészen adva.

Úgy se’ volnék már gyerek.
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
’S e’ szerént az emberek’
Szűk életének harmadáig éltem.

Vajha már – ha több nem is –
Mind eggyik esztendőre jutna benne
Eggy – csak eggy órácska is,
A’ melly az Érdem’ oszlopára menne!

Kész vagyok meghalni – kész,
Csak ezt tegyék síromnak a’ kövére:
ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE.

Ámde, hogyha olly nemes,
Szép tettek életembe’ nem tetéznek,
Hogy halála érdemes
Legyen dicsőítésre még Vitéznek:

Semmi! csak te, óh Lilim!
Te, a’ kiért az életet szerettem,
Csak te légy, Lillám! enyím;
Mindég fogom becsűlni hogy születtem.

És mivelhogy a’ napok
Elseprik a’ legédesebb időket:
Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük őket.

Elfut a’ nyájas tavasz,
A’ bársonyos Hajnalra gyász köd árad,
A’ kinyíltt játzint elasz,
A’ rózsaszál egy délbe’ is kiszárad:

Így az Ifjúság maga
Majd elrepűl vidor tekintetedről,
És az Ámor’ csillaga
Eltűnik ám kacsingató szemedről.

Akkor, ah! rózsáid is,
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
Akkor érző szíved is,
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.

Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom hideg Lilimmal,
Úgy napolván, mint rideg
Vén Pellikán ifjúi daljaimmal.

Míg tehát az lenne még,
A’ szép időt, óh Lilla! meg ne vessük.
Míg az élet’ lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.

És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
Semmi sem! mind semmi sem!
Csakhogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni.

Híremet ’s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra ’s a’ Leányok.