MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
L Á T Á S
Írta Deák nyelven Udv. Tanátsos Denisz Úr.
Németre fordította Säulenfeld Úr.
Melly különös látás jelenik meg előttem az éjnek
Béke homályában? zeng a’ rózsákra akasztott
Páfusi kis lantom ’s már trombita módra zörögvén
Tábori hangokkal dobját siketíti fülemnek!
Rettentő hadakat látok, küszködnek erővel
A’ viadalra kiszáltt hadi népek, az égi homályban
Tsillog az eggybe zavart seregeknek kardja szemembe.
Lármák ’s por felhők sűrűn kavarodnak az égre
A’ Duna’ két partján, zördűl a’ tábori dobszó,
És sok ezer paripák körmére dobognak az erdők.

Ah már látom amott, hol az Árpád’*
Arpád Sh., em.
főld e’ határán
Vára’ ditsőségét Pozsony a’ felhőkbe mutatja,
Látom amott, látom, koronázott fővel az ország’
Fényes Rendei közt a’ kellő Trézia mint áll.
Trézia; Károlynak, ’s olly sok tsászári Atyáknak
Gyermeke, sok gazdag főldeknek örök fejedelme!
Rajta az ifjuság’ rózsáji virágzanak épen,
Homloka kellemetes, gyönyörű ortzája hasonlít
Eggy istennéhez, de azonn a’ bánatok űlnek,
És nedves szemein keserű könnytseppek omolnak.

„Óh te nemes Nemzet! mellybenn a’ régi vitézség’
És az igaz hívség’ leg forróbb lángjai égnek.
Ím hozzád kíván folyamodni ez árva Leánya
Károlynak, szabadítsd veszedelmes ügyébe Királynéd’.
Most hogy az eggybe tsatolt ellenség’ mérge szorongat,
Karjaitokba vetem minden szívbéli reményem’.
És nem tsak magamért kérlek, kér vélem ez árva
Kisded is (el bádgyadt karral fel tartja öléből
Gyenge fiát) ím e’ kisded, sok régi Királyok’
Vére, ki eggy édes szerelemnek záloga nálam!
Ah, ha ti nem fogtok Magyarim! meg menteni minket
A’ veszedelmektől, e’ bánatos édes Anyának
’S gyenge szülötjének ki fog oltalmára ki állni?”

Így szóll, ’s érzékeny karral fel tartja öléből
Gyenge fiát, ki mutatja nekik, ’s még szólani kíván. – –
Ah! de elég. – E’ bús stzénát nem tűrhetik immár
A’ nemesebb lelkű Magyarok, buzdúlnak a’ házban
Mindenek, és dagadó Hérós mellyekbe dobogni
Kezd magyaros szívek. Könnyek gördűlnek az ifjak’
Szikrádzó szemiből, a’ feltüzesűlt véneknek
Ősz pillájokról folynak vérrel tele könnyek.
Rettenetes, bosszús könnyek, s a’ mellyek az álnok
Ellenségre halált ’s végső veszedelmet izennek.
Öszve tsoportozván mennek, verik öszve kirántott
Kardjokat, illy bosszús hanggal rendítik az ekhót
A’ felhők ’s paloták: Haljunk meg Trézia mellett!
Drága Királynénkért Magyarim haljunk meg a’ hartzon!

Nints haladéka ezen nemes érzéseknek, azonnal
Mint mikor a’ rohanó jégzáport, avagy az omló
Fergeteges havakat szanaszét szórkálja az Auszter,
Úgy kavarog minden részről a’ Scytha vitézek’
Tábora; mint a’ hegyek’ derekán bömbölve le omló
Téli patak, mikor a’ gátat darabokra szakasztván
Tör mindent, ’s ha elébe akad le sodorja*
sodarja Sh., em.
magával,
Így rohan, illy dühösen tör ront a’ büszke Magyarság,
Míg a’*
á Sh., em.
bámúló Rénus’ mezején ki mutatván
Ősi vitézségét, győző örök oszlopot annak
Partja felett nem rak, ’s Károly’ magzatja’ fejébe
A’ koronát maradandóvá nem tészi örökre!

E’ kép álla az én elmémben. – Scytha Magyarság,
Óh te nemes, te igaz, bátor, hív, és hadi nemzet,
Bóldog főldbe lakó Magyarok! Nem örűltök annak,
Hogy ti is illy nagy Atyák’ ’s Hérók’ unokáji lehettek?
Nem gyönyörűség é néktek, mikor Őseiteknek
Virtusit illy fényben látjátok előttetek állni?
És ti nem érzitek é magatokba az illy deli példák’
Buzdító erejét és a’ vetekedni tanító
Ösztöneit? hogy az illy nagy munkát végbe vigyétek.
Lássátok tsak! Ihol tódúl ismét az el-áradt
Rettenetes had özön, dörőg és villámlik az Iszter’
Partja felett eggy olly ellenség, a’ kit a’ hadnak
Sorsa segít; ismét Fejedelmetek a’ ti vitézi
Hűségtekre tekínt, jobb és igazabb fejedelme
Nála hazátoknak soha sem vólt; képire nézvén
’S lelkire, ő ollyan mint a’ nagy Trézia; első
Úgy is az ő Unokáji között: ő a’ ki tenéktek
Tiszta szerelmének leg arányosb záloga hellyett
Adta saját Öttsét, a’ kit gondolt hogy az égnek
Szent végzése szerént sok időkig bírtok örömmel.
Ah de mivel, Nagy Printz! te az égi hazába repűltél,
Hol sok Sérafimok ’s a’ mennyei szentek ölelnek,
El kűldötte Ferentz tüstént e’ második Öttsét,
A’ ki az ő képét*
képet Sh., em.
’s szívét úgy hordja magában!
Ő néktek, könyörűlt szívből, áldozta egészen
Józsefet, a’ példás nagy lelkű Hertzegi Ifjat.
E’ néz hát, e’ drága Király, mint Trézia hajdan,
Rátok hív Magyarok, kérvén hogy az Ősi ditsőség
E’ veszedelmes idők’ közepén eszetekbe forogjon.

Mert melly’k nép lehet az, melly a’ Természet’ öléből
Több áldást és több javakat vett vólna te nálad?
Gazdag ajándékit bő kézzel szorta ki Tzéres
A’ ti határitokonn, a’ bornak az istene örvend
Meg koronáztatván gyönyörű szőllőkkel azokban.
Mennyi gulyák ’s tsordák bögnek hegyeteknek ölében?
Mennyi szilaj ménest, paripát nevel a’ ti mezőtök?
Hány száz válogatott, körmön font termetes ifjak
Vagynak az országban, hadi nép, Bellona’ vitézi?
Mennyi sok ellenség viadalján hány hadi tűzbe
Nyertetek egri nevet, ti akár gyalog álltatok ottan
A’ próbára, akár paripán ütköztetek öszve.

Rajta tehát, Magyarok! buzdítson az ősi vitézség,
’S Nyújtsátok vígann a’ győzedelem’ mezejére,
(Mellyre Királytok hív titeket, hív véle hazátok,)
Kardotokat magyaros’ karotokkal. Tik nemes Ifjak
Fussatok az hova hív uratok’ védelme tsatára,
Hív a’ próba-veszély, melly a’ nagyok’ ösztöne mindég,
Hív az örök hír név, a’ köz jó, régi betsűlet!
A’ Magyar ősi vitéz lélek mentette ki hajdan
T r é z i a ’ felségét, e’ védelmezze Fiát is!