MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
X.
A Dugonits oszlopa.
(Kőltődött 1795ben. Kinyomtattatott a’ Diétai Mr. Múzsában a’ 117d. és köv. lapp. Megbővítve pedig M. S. Úr által, a’ Szerelemhegyi Úrtól lerajzolt ’s Karats Úrtól kimetszett Rézképpel eggyütt kiadatott a’ Dugonits’ Úr’ Szeretsenjeinek II Darabja előtt. Pesten 1792. II. Dar. 8.)

Mi? hát valójában láttam e’ szememmel,
Vagy tsak álom játszott képzelődésemmel? –
De, hát álmodhatik olly tisztán valaki,
Hogy a’ való’ képét illy nyílván lássa ki? –
Nem, nem: mert álmunkkal oda van mindenünk,
Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk:
De én, a’ mit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kísért volna egy mennyei lélek.

A’ magyar Hélikon virágos tövében,
A’ szelíd múlatság’ híves mezejében
Apró violákat ’s nefelejtset szedtem,
Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg éneketskéket, a’ mint van szokásom,
Danoltatott vélem nyájas andalgásom,
Mellyet egy Zefirke, kerengvén lejtősön,
A’ bokrokról vissza-süvölte kettősön.
’S ím a’ hegy tetején, hová a’ szeretet
’S az édes vágyódás vélem felnézetett,
Láttam, magam láttam... De mivelhogy nagyok
A’ látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszélld el, Klio! hogy’ raktak a’ kopott
Kőmaradványokból egy ditső Oszlopot?
Kik rakták a’ hegynek tetején? és kinek?
Hol már egy nagy Oszlop állott Gyöngyösinek.

Egy nagy setét barlang egyedűl magában
Mélly torkolattal áll a’ hegy’ oldalában;
Porlott kövét lepte a’ régiség’ moha,
Mintha még kéz sem járt volna rajta soha.
Rakás maradványok’ puszta dűledékit
Az idő’ fogai lassan tördelék itt.
Sok Mausoléumnak itt tört l e a’ feje,
Eltemetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
Mellyeknek a’ porban alig van már nyomok.
Látsz itt sok örököt ígérő oszlopot,
Mellynek már a’ darab köve is elkopott.
Kőhalom már, a’ mit rakott Szemíramis;
Kőhalom sok ezer Kolosszus, Píramis.
Sok nagy nevek ’s betses érdemek egy sorban
Megvetve hevertek mohosan a’ porban.
Sok Vitézek, derék Hérók itt valának,
Agamemnon előtt a’ kik virágzának.
A’ Feledékenység űlt ezek’ tetején,
Vastag gyászos darótz volt burkolva fején;
Érzéketlen’, némán, siketen és vakon
Hevert a’ láb’ alá tapodott hamvakon;
Két kezet bádgyadttan tévén két szemére
Botsátotta gőzös fejét a’ térdére;
Egy homályos felhő, melly a’ méllységről jött,
Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. –
A’ néma Hallgatás őrzi e’ barlangot,
És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Ollykor, ha ide jut világunk’ lármája,
Egy fél rekedtt hangot ád a’ barlang’ szája;
De az is olly zavartt, olly lassú és siket,
Hogy már kettő közzűl nem hallhatd egyiket.
Az örökös Álom, a’ halálnak báttya,
E’ környékre hideg szárnyait botsátja.
Az avúltt Régiség magát itt hízlalja,
A’ mit a’ századok szűltek, ő felfalja:
Torka nagy, ’s még nagyobb gyomrában a’ verem,
Mellybe száll, valami a’ világon terem;
Atzél fogak márvány ínyében pengenek,
Minden elmúlandót rakásra örlenek. –
Minthogy ez hely a’ fényt éppen nem szenvedi,
Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mélly vőlgyben vagyon, ’s tekervényes,
Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem volt a’ Labirint olly tévelygős régen,
Melly épűlt Krétában titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
Ezer ösvényébe annak nem rakhatott:
Mint a’ mennyi öszvekevertt tekervények
Között tétováznak itten az ösvények.
Ténari öblei poklok’ üregének
Olly kietlen ködben tán nem kerengének:
A’ millyen homályban úszik e’ tartomány,
Hol könnyen eltéved maga a’ Tudomány.

Itt láttam Dugonits’ lábainak nyomát
Hogy’ járta fel ezt a’ Régiség’ templomát.
Itt van páltzája is feltéve, ’s lámpássa,
Hogy a’ mit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Helikon hegyen
E’ régi kövekből néki oszlop legyen,
Mellynek buzgó szívvel első talpot vetett
A’ háládatosság ’s Hazai szeretet.
A’ feledékenység’ setét barlangjában
Szedett követ ezek rakták fel sorjában,
Mellyet sok tsókok köztt a’ Hív emlékezet
Háláló könnyekkel öszvetzémentezett;
’S akkor a’ Grátziák tsinosra faragták,
És reá a’ szépség’ mázzát bőven rakták.
Egy babérkoszorút e’ nagy oszlop felett
Trombitálva tartott az Érdem ’s Tisztelet.

Mihelyt az oszlophoz közelébb eshettem,
A’ darab köveket sorra nézegettem.
Némellyik a’ Trója’ öszvetörtt falából
Volt faragva Párosz’ fejér márványjából.
Némellyeket köves sziklájából raka
Bőlts Ulisszesének a’ sovány Ithaka.
Sokon vésve látszott a’ Kolkisi házon
Árgonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon volt metszve Etele,
Etele és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
Mellyeket Lászlónak a’ Kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
Tíz ember is alig bírná fel ezeket,
Roppanttak valának, mint a’ miket maga
Herkules Abila’ ’s Kalpénál faraga;
Tóldi állította ezeket magának,
De már hasadásin bokrok származának.
Két jeles Szűz is volt, Bátori, Matskási.
A’ mint mutatták a’ kövek’ mohodzási.
*
A következő 6 sor kapcsos zárójellel van összekapcsolva, ezek nem Csokonaitól származnak.
(Volt még egy fekete, lapos, sima márvány,
Vésve vala rajta egy Krokodil-sárkány,
Tiszta szűzességét mutatta meg bővön,
A’ szép Kariklea hajdan ezen kövön.
Kondor Szeretsennék’ emlékezetére
Meroéból hozták Helikon’ hegyére.)

Ezekből építék az oszlopot ezek
A’ Dugonits’ hírét felépítő kezek.
*
A következő 8 sor kapcsos zárójellel össze van kapcsolva, ezek nem Csokonaitól származnak.
(Egy rendes Többszeget tettek tetejére;
Tzéloztak ez által azon érdemére,
Hogy Tudákosságát magyarúl kiadta,
Mellyel a’ számtalan többit meghaladta,
Hogy mindent tanított helyesen megmérni,
A’ mit égen, főldön, a’ szemmel elérni:
Ez egy is vihette halhatatlanságra
Hív honnyait pedig háládatosságra. –)
Sok helyen a’ kövön Árpád, Taksony, Zoltán
Triumfált az idő’ elmulandó voltán.
Sok ditső Őseink’ nevei új fényben
Kezdettek ragyogni e’ nagy építményben. –
Ezek között látszott a’ nagy nevezetű
Dugonitsnak metszve néhány arany betű,
Mellyet a’ hív magyar kezek így metszének
A’ Haza Dugonits András’ nagy nevének.

Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
Sok hév indúlatok buzogtak alatta.
Azok köztt bennem is az öszveolvadott
Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy Tudós! annyi érdemedet,
’S hazafi tsókokkal értetvén tégedet,
A’ magyarok’ kegyes Istenét imádtam,
Hogy illy magyar szívű polgártársam’ láttam.

Áldjon is meg az ég, édes hazámfija!
Zengjen Duna, Tisza, ’s minden Magyar-fija!
Ezt kívántam néked. Meg ne szólj ezekkel
A’ te érdemidhez illetlen versekkel.
Én, mint Temisztokles, oszlopodnál sírtam,
És alá ez egy pár sorotskákat írtam:
Szemléljétek Késő Unokánk’ Fijai!
A’ Nagy Dugonitsnak A’ Hív Csokonai.