MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A’ MILTON’ ELVESZTETT PARADITSOMÁRÓL.
A’ leg-édesebb érzések ollyan forrásból jőnek,
A’ melly mellett mérges füvek ’s keserű ürmök nőnek.
A’ bánatnak melly szívünket tsak nem széjjel szaggattya,
Az öröm ’s a’ gyönyörűség leg-tettzetes’bb magzattya.
Úgy hogy ennek édességét egyedűl tsak az érzi,
Kinek szívét edgy darabig a’ kínzó bánat vérzi.
Mennél feketébb köd lebeg főldünk puszta határinn,
Annál több szépséget látunk a’ Nap tarka súgárinn;
’S a’ leg-irtóztatóbb gondok mellyek Lelkünkönn ülnek,
Edgy kitsinyt tágúlván bennünk leg-nagyobb kedvet szűlnek.
Amaz Ánglusok koszorús homlokú Poëtája,
Milton-is, borzaszt előszször ’s rémít bús trombitája;
Majd midőnn húrjait vídám újjaival pattantya,
Leg-gyengébb ’s leg-szívre hatóbb hangot ád rezgő lantya.
Míg az el-vesztett bóldogság kárait énekeli,
Rettenetes gondolattal van minden sora teli.
Míg az ördög büszke Lelkét ’s tetteit ábrázollya,
Minden betűit fekete festékekkel mázollya.
Az elmét rettenetesenn ’s irtóztatónn vezeti
’S vele a’ lángoló hantok szörnyű füstyét nézeti,
Darabos hellyenn ragadgya ’s borzasztva ott hordozza
Hol a’ kevély kőszírt fejét a’ felhőkig tornyozza.
’S midőnn szörnyű képeivel így meg keményíttette
Vele a’ mi leg-rémíttőbb mind edgyre képzeltette.
Mikor már a’ fekete gyász szennyes lepedőjébe
Bé göngyölgetve mútattya az embert bőltsőjébe;
Akkor, hogy az ellenkező contrast édes érzése
Légyen a’ bádgyadt elmének százszoros fizetése,
Hogy a’ rettenetes között mikor meg sem gondollya
A’ Lélek, a’ gyönyörűség édes mézét kóstollya;
Szelíd mezőkre fáradtann a’ kőszírtról vezeti
’S annak leg-lágyabb párnáinn nyájassann pihenteti.
Így vezeti a’ meg-réműlt Lelket, hogy el-tikkaszsza
Hogy a’ bőv gyönyörűségbenn édesebbenn bugyassza,
Mind azt, a’ mi tsak a’ Lelket érzékenyenn meg-hattya
A’ természetről lappangó kézzel le-lopogattya
’S míg ez, meg fosztatván, magát edgyszer körűl tekínti
Addig a’ szívre bájoló etsettyével rá hinti.
Mint a’ vad ménesből fogott déltzeg paripa rágja
Tajtékzó zabláját ’s a’ főld hantyait rugja vágja.
Regulát nem esmér, hámját szerte széjjel szaggattya
Dúl, ront, mindent, mint edgy fene Tigris dühös fajzattya
Nyargal, s talám a’ szelet-is futással meg-haladgya,
Nemes makattsága tűzönn vízenn edgyre ragadgya.
Nints semmi a’ mi futása tzéllyát meg-határozza
Míg nem egészsz testénn minden mérgét ki-tajtékozza.
Ekkor szelídséggé válik előbbi büszkesége
Hűl a’ szilajságnak tüze melly szinte lánggal ége.
Milton-is mikor a’ Komort ’s Rettentőt ki-izzadgya
’S az elmét rémittő képek’ Tengerét meg-haladgya,
Múzsája szelíd ’s érzékeny gondolatokkal teli
Lévén, edgy’űgyű nótáját nyájasonn énekeli.
Ha amott rettent, itt édes mosolygások közt játszik,
Ortzajánn a’ gondok helyett edgy edgy Grátzia látszik.
Habjaiból a’ rettentő képzések Tengerének
A’ viszszanyert Paraditsom képei születének.
De hát Vénus, azért hogy a’ habokból nagy izzattann
Születtetvén, a’ szent mirtus árnyékja alá pattan,
Hogy zavaros tajtékjából Ciprus zőld Tengerének
Lett harmatnál gyengébb teste e’ remek Istennének;
Vallyon még-is a’ Grátziák ékesittő serege
Nem egyedűl ennek hószín fejér mejjénn lebeg e?
Vallyon nem ez birt e minden szépséget edgy summába,
A’ mi tsak tündöklött az Ég több Isten aszszonyába?
Sőt tám a’ tengernek kellett a’ mi nem vólt Isteni
Forrni indúlt habjaival rólla le-fereszteni,
’S így még a’ habok-is midőnn kebelekbe rengették
Már-is száz szépséggel gyenge testét ékesítgették.
A’ viszszanyert Paraditsom sem vesztett semmit véle,
Hogy az elvesztett rémittő gondolatiból éle.
Melly a’ szívnek Természetibb ’s nemesebb indúlattya:
Az e mikor borzadni tud, s’ a’ rettentő meg hattya.
Mikor édes érzésekkel tsordúltig lévén örűl
Azonn, hogy sok szív borzasztó dolgot lát maga körűl?
Az e mellyet érzünk bennünk sebessenn égni már a’
Sok vért ki-ontott Vitéznek élte olvasására?
A’ ki halhatatlan nevet tsak azért érdemele,
Hogy fegyvere által a’ Stüks vendégi száma tele;
A’ ki sok magzat szerető anyák átkai között
Durva homlokára Laurus koszorúkat kötözött;
A’ kinek sok Vitézséggel nyerett dítséretibe
Magát a’ ki-ontott vérnek panaszsza keveri-be:
A’ kinek millyen vitézenn dúlt, ’s pusztittott Tábora
Kiáltya a’ főldre rontott pompás Várasok pora,
A’ ki az egészsz Had terhét emeli erőss Vállal
’S az ártatlan vér patakonn úsz szemközt a’ halállal,
S a’ még félig holt reszkető tagokat bódúlt fővel
Tapodgya ’s nyalattya piross véreket a’ mezővel
Lova, melly dühös haragját Zablájánn tajtékozza,
Rajta űlőjét mint pestist mindenfelé hordozza.
Ez e mondom a’ nemessebb öröm, mellyet itt érez
A’ szív, a’ hol minden látás újjabb sebekkel vérez?
Vagy pedig az, mellynek édes ’s élesztő lehelleti
A’ Lelket nyájas ’s bájoló érzésekkel illeti?
Nem az e nemesebb könny-tsepp, ítéllye meg akar ki,
Mellyet edgy jól tévő kéznek szemlélése tsafar ki?
Nem az e nemessebb öröm, bár akar ki tagadgya
Melly a’ szívet szeretetre édesdedenn ragadgya?
Mikor valakinek nemes indúlatokkal teli
Szívét sok nyomorúlt jámbor öröm-könnyel tiszteli.
Illy örömtől a’ jó szív hát nem gyengébbenn éled e?
Melly a’ háládatosságnak szent tüzétől gerjede?
Melly akkor származik mikor edgy könyörűlőt látunk
Jól tenni, ’s érezzük hogy az, nékünk-is jó barátunk;
Midőn ki-tserepesedett sebeit kötözgeti
Az emberiségnek, ’s véle jó szívét érezteti;
Midőnn a’ terhet, melly vállát ereje felett nyomja
Könnyebitti, ’s sebe mérgét enyhítgeti flastromja;
Midőnn a’ szenvedőt ki már tsügged, s hanyatlik hátra,
Láttyuk hogy talál kínnyait könnyebbittő barátra:
A’ ki szívénn más bajait olly mértékbenn hordozza,
Hogy annak enyhítéséért mindenét fel-áldozza.
Maradgyon hát ama Tudós komor Kritikájával,
A’ ki Miltont óltsárollya ezzel a’ hibájával:
Hogy a’ mit az el-vesztettbenn nyert fenn járó múzsája
Azt a’ viszsza nyertbenn mind el-veszté lassú hárfája.
Úgy van! ezt maga Milton-is éppenn nem tagadhattya
Mert a’ Pokol az el-vesztett Paraditsom magzattya.
Igaz hogy ebből ki-esvén az ember poklot nyere
Ebbenn készűl a’ sok tsudák’ ’s a’ kénkövek’ Tengere.
A’ viszsza nyert Paraditsom, melly el-törlője lett e’
Gyötrelmeknek, a’ mit nyerett, egészszenn el-vesztette.
Így gyakrann némelly Kritikus főből származott hangnak,
Színe alatt, az igazság borittéki lappa[n]gnak.*
lappagnak A rím alapján elképzelhető, hogy az eredetiben lappangnak állt, ennek megfelelően em. (vö. CsÖM. III. 563. 124.)
A vers alatt: „Debretzenbenn Augustus 24-kénn 1796-bann.

N.S.