MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A’ HÍR.
A’ méltóság, a’ pénz, ’s mindenféle vagyon,
A’ Szerentse játszi ujjai közt vagyon.
A’ betegség mindent hatalma alá vét,
Végre meg szégyenít akármelly Burhávét.
Majd a’ Halál mindent sírhalomba temet,
Nem nézvén sem kintset, sem nagyságos nemet.
Mindent a’ mi tzifrán fénylett az életbe,
Az emberrel eggyütt mélly sírba temet be. –

Két királyja van az emberi nemzetnek,
Nagyok ezek, mindent magok alá vetnek:
Eggyik a’ szerentse, melly míg itten élünk,
Laptaként hajigál, ’s játszadozik vélünk;
A’ másik a’ mindent öszve-rontó halál,
Melly a’ rakás hamvak felett kész nyillal áll.

E’ két hatalmasság alatt van mindenünk,
E’ kettő áll készen mindenkor ellenünk:
De van eggy pártfogónk, ki sokkal jól teve,
Ki mindenik ellen védelmezőnk leve,
Ki állandó marad, soha meg nem retten,
Bár e’ két hatalmok ostromolják ketten.
Ez a’ Hír. – A’ virtust ez mindég dítséri,
A’ vétket bűntető átkokkal kíséri.
Ez, bár a’ szerentse valakit le vere,
’S a’ méltatlanságok’ méllyére tekere,
Vígyáz, nyájaskodik a’ szenvedő körűl,
Szemeiről minden könnyeket le-törűl;
’S ha a’ balsors nyomja ezer szenvedéssel,
Vídítja eggy édes meg-elégedéssel.*
meg-élégedéssel Sh., em.
Ez, mikor a’ halál valakit le taszít,
Minden ditsőségtől ’s fénytől meg kopaszít,
Mikor testünk felett űl a’ sírhalomra,
Hogy prédáját ki ne adja a’ főld’ gyomra;
Ez le száll akkor is sírjára az égből,
És ki veszi annak nevét a’ méllységből,
Fel repűl, hogy véle minden részt bé tőltsön,
’S a’ népek eggymásnak adogassák kőltsön.

Hanem ő, a’ millyen kegyes jóltévője
Annak, ki a’ virtus’ igaz követője;
Olly nagy ellensége azon embereknek
Kik híven szolgálni szoktak a véteknek. –
Mert bár a’ szerentse édes mosolyogva
Valakit pompásan vigyen kézen fogva;
Még is a’ bátor hír meg nem ijjed ettől,
Meg fosztja mindenütt a’ várt tisztelettől:
Ez, bátor a’ halál némellynek kedvezzen,
Hozzája igen sok időkig érkezzen:
Ez, a’ tökélletlen embert le vereti,
Még, a’ mi kínosabb élvén el temeti. –

Óh hír! vidd hírűl ezt kérlek te magadnak,
Hogy verseim néked illy dítsérést adnak:
Majd talám fel vészi nevemet szárnyára,
’S pengeti azt egész hazám’ hallatára.*
hallattára Sh., em.