MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A’ háborús zivatar.
Metastasiónak VIIdik Kántátája.
Oh, ne háborodj meg, óh Nitze! előttem
Ne reszkess, ne borzadj! – én nem azért jöttem,
Hogy újra szerelmes szókkal terheljelek,
Néked*
Olvhtl. szóból jav.
az nem tettzik: ne félj! nem sértelek.
Nézd, mint borítja el eggy felhő az Eget!
Látd, ez eggy váratlan szélvészszel fenyeget!
Ha akolra készűlsz verni nyájatskádat:
Egyedűl én jöttem segélni munkádat. –
Óh! tehát ne rettegj! – nézz fel! – nézz tsak erre!
Lásd, miként setétűl bé az Ég eggyszerre. –
Nézd ezt a’ mormolva zúgó forgószelet,
Mint veri fel a’ port, ’s az elszórt levelet! –
A’ megborzadt berkek’ rettentő morgása,
A’ madarak’ szerteszéllyel kóválygása,
E’ vígályos tseppek, mellyek ránk hullanak:
A’ veszélynek, Nitze! postái vóltanak.
Hát nem mondtam é meg, óh Nítze! ezt régen? –
Imé! – már villámlik – már dörög az Égen!
Mit tsinálsz? – fogadj szót! – jer! – már hová mehetsz? –
Nints idő! – nyájaddal már semmit sem tehetsz.
E’ kősziklák alá jer, öblösek ezek,
*
<Nyúgodd> Pihend
Pihend ki magadat! – Én te Veled leszek!
De te reszketsz, óh, én Kedves Kintsem!
De te dobogsz, szívem! még is:
Ne félj! ím itt vagyok én is, –
’s Szerelmet nem beszéllek.
Míg villámlik, míg a’ menykő hull:
Veled leszek, szerelmes Nítze!
’s Ha az Ég újra fel tisztúl:
Hál’adatlan Nítze! én el megyek. –
Űlj le! legyél tsendes és bátor lélekkel!
Itt e’ kő: ne gondolj semmi szélveszekkel.
Ennek öblét semmi*
A második m l-ből jav.
villám meg nem hatja,
Soha semmi menykő által nem szaggatja.*
A gat olvhtl. betűkből jav.
Ezt eggy sűrű laurus erdő árnyékozza,
Melly az Ég’ haragját körűl határozza.
Űlj, én szép bálványom! űlj le, és pihenj meg! –
Bátorítlak! – – mégis szíved szorúl, ’s remeg;
És ha tőled futni akarok: kezemet
Kezed közé fonva tartóztatsz engemet. –
A’ le rohanó Ég vívik a’ szelekkel:
Ne essél kétségbe, ne félj, – nem megyek el.
Illy*
Jav. ebből: E’
víg Napját szívem mindég óhajtozta:*
A z t-ből jav.
De ezt ijjedésed – ’s nem szerelmed hozta. – –
Ah! ne tsalogasd, ne, óh Nítze! szívemet; –
Ki tudja? tám*
Jav. ebből: a’
mindég szerettél engemet?
A’ te keménységed meg vetni nem akart,
’s Ezen ijedésed tám szerelmet takart? – –
Szóljál – no, mit mondasz? – no, hát? hát, nem igaz,
A’ mit én mondottam? – – te nem felelsz! – mi az? –
Le sütöd szemérmes ortzádat mellettem –
Pirúlsz – mosolyodol. – Értettem, értettem! –
Ne szólj, én reményem! – e’ pirúlásodból
És nevetésedből szíved eléggé szól. –
És ím a’ szélveszek közt
Találtam tsendességre:
Ah, többé Napfény az égre
Ne készűljön derűlni! –
Ez nekem minden Napok
Között legtisztább napom:
Élni így óhajtok,
Így óhajtok halni! –