Ni szemeim! ide nézzetek
Ni e’ Rózsabokor hirtelen
Mint megrezzent ott a’ vízszélenn:
Ni szemeim! ide nézzetek.
Ni, mint megbillentenek
Levelei ’s ágai,
Tövisse ’s virágai
Hogy összeverődtenek.
Illatozó biborának
Pompáji elszóródának:
Némellyek ím elterűltek
A’ dudváknak szárain,
Mások úsznak az itt lengő,
És játszadozva kerengő
Zephíreknek szárnyain.
Ni, ni, most vigyázzatok! –
De fényetek hogy rezeg pislogva,
Hol összvevonúl, hol düllyed,
Most repes katzér pattanással forogva,
Majd rettenve vak gödrébe süllyed: – –
Tán biz’ Istent láttatok?
Ne zárjátok bé ablaktokat!
Ott nem haragos istenség látszik,
Ne féljetek, – ottan egy szép Nimfa játszik:
Nyissátok meg tsak ablaktokat!
A’ rózsákonn által fénylenek
Sokkal szebb rózsái,
Pirosló ortzái,
Mellyek titeket úgy megigéztenek. –
Ah, boldog kis Rózsafa,
Bé nyájas Nimfa
Nyugszik most alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem eggyik ágodnak!
Ti pedig, szemeim! lesve vigyázzátok,
Mit akar ott a’ ti szép Nimfátok!
Ni, ruháit levetette,
’S a’ Rózsa tövére tette;
Maga indúl: Most már, óh most nézzetek!
A’ Nézés istene légyen véletek! –
Ahol megy! – Oh melly égi képnek kell lenni,
Melly távol is Grátziaként kezd jelenni! –
Vajha láthatná mi szép
E’ halhatatlan Kép!
Ah, fordulj tsak erre, szép Istenné! – – –
Egek! mi tsuda! – ah, szemeim! mit láttok?
Mint reszkettek?
Mint meredtek?
Mint fellobbanátok? –
Már kipattannátok,
’S tán golyobiskátok’
A’ nézés tövestől kivenné? –
Ah, mit látok, irgalmas Egek!
Az én kintsem… Alig pihegek.
Viszszanézett szép Galambom, visszanézett,
’S szememet,
Szívemet,
Lelkemet,
Mindent megígézett.
Az én Kintsem fut amott! –
Ah, miként dobog szívem belől!
Ah, mint olvadok minden felől!
Jaj Egek! – jaj, elfogyok!
Ne hagyjatok, – mindjárt lerogyok:
Az én Kintsem fut amott!
Őtet – őtet láttam ott!
Ahol mégy! – Jaj mit látok – – mezítelen!
Irigylem e’ vidékeknek ezt,
Hogy látják, a’ mi engem öl és éleszt,
’S szerelemtársaimmá lesznek illy hirtelen. –
De tsalódom. – Ti láttok testén
Valamelly leplet; – de ah melly ritka
Az a’ fedél, melly alatt van szívem’ kies titka,
’S melly lebeg boldogságomnak Édenén.
Mert ímé a’ szövött köd alatt
Kilátszik benne minden falat;
Sőt égi szépsége ebbenn
Fénylik sokkal díszesebben:
Mint a’ Napnak tündöklő tekinteti
Mikor setét felhőkből kivetkezik,
Kiderűl, ’s magát szebbenn kedvelteti,
Ha tsak vékony ködök fedezik. –
Oszolj széllyel, kis Pamutköd! tisztúlj fel,
Ne fogd bé Napomat, vígály fellegetske!
Bár tégedet drága Pénzért tanult kezekkel
Szövött is Kasmírban a’ legszebb Menyetske.
De ha figyelemmel nézitek,
Azonn keresztűl is szemlélhetitek:
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak,
Kartsú szárai,
Kerek tzombjai,
A’ mellyeket főhajtva
És utánnok sohajtva
Tsókolnak magok
A’ szép Virágok. –
Vajha én most, vajha Virág lennék,
Én is illyen komplimentet tennék!
Ni a’ vékony Patyolat’
Bárány felhője alatt
A’ szerelmes Zefirek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irigylem e’ játszi seregnek!
Némellyik deli lábára tekergődzik,
A másik kies mellye alá rejtődzik,
Amaz márvány oldalára könyököl:
Ah, a’ szerelemféltés, ah, majd megöl! –
Vajha én most, vajha Zefír lennék,
Én is a’ legszebbik helyre mennék.
De látjátok, már a’ folyóvízbe lépett,
Melly kettőssé teszi e’ gyönyörű képet.
A’ hizelkedő habok hozzá tódúlnak,
’S farkok’ tsóválva szép lábához símúlnak;
Vetélkednek, hogy az első mellyik légyen,
Melly néki udvarlást tsókolással tégyen.
Már a’ szárait,
Már a’ térdeit,
Már a’ Tzombjait,
És tzombtöveit
Nyelik el a’ vakmerő habok:
Ah, távozzatok, pajzán habok!
Jaj már-már megöltetek,
Szerelemtársokká lettetek:
Oh már alig látom szép Mejjét,
Jaj, mint csokolgatják nyúgalmam’ helyét! –
Vajha én most, vajha egy hab lennék,
Én is szerelmes testén pihennék!