ITT a’ Liget. – Zöld rejtekébe,
LILLÁM, a’ végre hívtalak,
Hogy e’ cserfák’ setét enyhébe’
Velek szemköztt állítsalak.
Ezek tanúk, ezek hallották
Szerelmem’ gyászos énekét,
Gyakorta vissza is hangzották
Búsonn a’ LILLA’ szép Nevét.
Halld csak, LILLÁM! mi bággyadtt szellő
Sohajtoz fenn az ágakon,
Nézd, mint ingatja a’ zőldellő
Levélt a’ gyenge lombokon:
Mind – mind az én sohajtozásim,
Kik ott a’ fákon lengenek,
Kiket gyakor panaszkodásim
Mel[l]yemből
*
Melyemből sh., em.
feltekertenek. –
Nézd – nézd, a’ rétnek bő harmatja
Még mostanság sem szikkadt fel,
Bár reggel olta szárogatja
A’ nyári Nap hévségivel:
Ezen magános rejtekemnek
Mindennapos harmatjai
Az én kiszáradtt két szememnek
Saját könnyhullatásai.
Ezekkel e’ virágtöltsérek
Megtelve vagynak úntalan.
Hogy e’ virágok illy kövérek,
Ah, nékem az be sokba van!