MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A’ vidám természetű póéta.
Sírhalmok! Gyász Temetőkertek!
Mellyek örökös Setéttség’
’S Szívet borzasztó Tsendesség’
Mostoha Keb’lében hevertek,
Ti bús Melánkóliának
Setétes Vőlgyei!
Hol szomorú Mú’sájának
Áldozott Hervey.

Itt az Érzésnek minden Neme,
Még az Élőben is meghal.
Fűle tsak tsendességet hall,
A’ Semmitől írtódzik Szeme,
A’ Tziprus a’ Hóld’ Fénnyénél
Árnyékát mutatja.
Eggy Sírból kitántorgott Szél,
Bádjattan mozgatja.

Szörnyű Környék! mellyhez a’ Lélek
Fantáziáin repűlve,
Írtódzással megy, ’s réműlve
Félhólttan hátrál vissza vélek.
Szörnyű Környék! kérkedj bátor
Bús lantú Youngoddal:
Isten hozzád gyászos Sátor!
Komor Ánglusoddal.

Mások írtóztató Énekkel
Bőgessék bús Obojjokat.
És síralmas Nótájokat
Jajgassák keserves Versekkel;
Keríttse szűrke Hesperis
Gőzölgő Fejeket:
Én nem óhajtom eggyszer is
Követni ezeket.

Nékem inkább olly Koszorú
Kösse felkennt Fejemet,
Mellynek Színe nem szomorú,
’S múlattya a’ szebb Nemet:
Ezt a’ vídámabb Mú’sáknak,
A’ mosolygó Grátziáknak
Fűzzék öszve ró’saszínű Újjai,
Élesszék fel ambróziás Tsókjai.

Nem kell Tziprus, mellyel Racint
Tisztelte Melpómene
Apró Vióla, ’s Hiatzint,
Bár Hajamon fénylene:
Apró, és kék Tőltsérjei
Ollyak, mint Szépem’ Szemei.
Ez kell nekem – Homlokomat ne érje,
Shakspeárnak akónitos Fűzérje.

Így veszem fel víg Lélekkel,
Gyengén rezgő Lantomat.
’S majd Kedvesem eggy Énekkel
Lelkesíti Húromat.
Míg leng az estveli Szellő’
Szárnyán, eggy Nektárt lehellő
Ró’sában, a’ kis*
kit Sh., em.
Szerelmek megszállnak
És mennyei Harmóniát tsinálnak.

Szívünk elolvadtt Részeit
Élesztjük újj Dalokkal.
Pauzák’ únalmas Idejét
Édesíttyük Tsókokkal.
Áh! a’ híves Esthajnalonn,
Így alszunk el eggy szép Dalonn,
’S Énekünknek végső bádjadtt Szózattya
Az andalgó Vidéket elaltattya.