MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
XVIII.
DÉLI AGGODALOM.
FELHÁGOTT már a’ Nap a’ Dél’ hév pontjára,
Egyenessen omlik lefelé súgára.
Küszködik a’ bággyadtt levegő ég, ’s hevűl;
Felforrtyant az egész Természet merevűl.
A’ lankadtt Arató ledűl izzadtt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújjúlt erővel.
Az Útazó, ki már csak alig lehellett,
Oltja szomját a’ hűs forrás’ vize mellett.
A’ barmok terepély bikkfák alá mennek,
A’ híves árnyékban kérődzve pihennek.
A’ madarkák csüngnek a’ setét lombokról;
Leszáradt a’ nóta eltikkadtt torkokról.
Csupán csak a’ munkás méhetskék zsibongnak,
Széllyel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrotskák’ tövében
Zeng a’ zörgő ptrücsök a’ Nap ellenében.
A’ rezzentt gyíkotska a’ gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz Szűtske ugrál pattanó lábain
A’ hévtől elaszott fűszálak’ szárain.
Egyebek mind híves hellyeken pihennek,
A’ Dél’ forró heve elől fére mennek.
Alusznak magok is a’ híves szellők is:
Eltikkadtak a’ Nap’ hevétől tán ők is.
Tsak némelly enyelgő Zefirek játszanak,
Mellyek a’ levelek alól kiugranak,
Cziczáznak kerengő szárnynyal a’ bokrokon,
Lassan elenyésznek a’ liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fuvallatok, jertek,
Kik az ambróziás rózsákban hevertek;
Szedjetek mennyei szagot kebletekbe,
’S úgy szálljatok hozzám e’ setét berekbe,
Hol a’ néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem’ a’ forró szerelem. –
Ah! most is az a’ nap forog az eszemben,
Mellyen legelőször lobbant fel szívemben,
Mellyen rám csillámlott LILLA’ szempillája,
’S tüzétől felgyúladt az Ámor’ fáklyája.
Ah! azolta nintsen semmi nyúgodalmam;
Még sints e’ kínomért legkissebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mind úntalan:
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, ’s égésimet orczámon mutatom;
De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sírok; de sírásom nints kit érdekeljen.
Panaszlok, de arra nints a’ ki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi fájdalmimnak lehetne határa! –
Átkozott percz volt az, a’ mellyben mellettem
Elmenvén, szép gyilkos! reád tekintettem,
’S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
E’ kegyetlen lángot szívtam ki szemedből.
Vajha az Ég vagy olly angyali szemeket,
Vagy olly tigris-szívhez illő érzéseket
Beléd, kedves Kínzóm! ne teremtett volna:
Most szívem illy szörnyű tűzben nem lángolna. –
Egyenes Természet! hát rend szerént mégyen,
Hogy a’ ki mást éget maga jeges légyen?
Vagy LILLA is így ég, vagy szívem is fázik,
Vagy – vagy a’ te hitvány törvényed hibázik:
Vagy tán … Mit gondolok! – Balgatag szózatok!
Hisz’ égek lám, mégis Víz-cseppet hullatok.
Ollyan tűz ez, mellyet gerjeszthet a’ jég is,
És lángokkal égvén, vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor esőzik legjobban,
Lángozó villámja mindég akkor lobban:
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott ő a’ legfőbb Istenség az égbe?
És így hideg lehet LILLA, bár én égek …
Fére az eszemből systemás kétségek!
Ámor’ tanátsából még őt megkérlelem.
Ki tudja, tán gyengébb szívvel bánik velem?
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Előtte könyörgést tészek, térdre esek,
Lefestem kínomat, sápadttan, mint félholt,
Kintsemnek mondom, és .… Ah de már ez mind volt!
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Eltűnt – én egy néma kőnek reménykedtem. –
Vad Szűz! gonosz Ámor! ’s te vagy Ég’ istene?
Nem, nem: az Erynnis szűlt téged, óh fene!
Tán e’ Nimfádat is a’ Styxnál nemzetted,
’S belé az Alektó’ vad szívét űltetted.
Vesszetek! Vesszetek! … Mit mondok! – Óh talám
Mindkettőt méltatlan szitokkal káromlám?
Ki tudja? ah, talám bennem van a’ hiba?
Járatlan vagyok még Ámor’ titkaiba’. –
Itt űlök, a’ Nap is elhágy már engemet,
’S a’ lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tán a’ kegyes Szerelem nevembe’
Most sugall legtöbbet ártatlan Szépembe. –
Keljetek fel, nyájas Zefirek! keljetek,
Mondjátok meg Néki, hogy hozzá sietek.