Vígadj, Magyar haza! ’s meg ne tagadd tömött
Javaidtól azt a’ valódi örömöt,
A mellyért víg hanggal ekhózik a’ Mátra,
Az egész országban harsogó vivátra.
Vége van már, vége a’ hajdani gyásznak,
Le hasadoztak
*
hasadostak Sh., em.
már a’ fekete vásznak,
Mellyeket a’ fényes világosság előtt
A’ hajdani idők’ mostohás keze szőtt.
Az el tépett gyásznak rongyainál fogva
Tündöklik eggy nyájas hajnal mosol[y]ogva.
*
mosologva Sh., em.
Setét vőlgyeinkre súgárit ereszti,
Mellyel a’ meg rögzött vak homályt széllyeszti.
Bíztatja hazánkat vídámító képe;
Hogy már a’ Magyarok’ napja is ki lépe.
’S rövid időn fel hág egünk’ Délpontjára,
Hogy világosságot hintsen valahára.
Kelj fel azért, Magyar! álmodból serkenj fel,
Már ortzáidra süt e’ nyájas égi jel.
Kelj fel! ’s Ázsiai Múzsáddal köszöntsed,
Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a’ setét éjtszaka,
Meg nyílt a’ napkelet’ bársonyos ablaka.
Ez által eggy kövér reménység táplálhat,
Hogy még napod fényes delére fel szállhat.
Lesz még a’ Magyarnak ollyan ditső neve,
A’ millyen vólt a’ Márs’ mezején eleve.
’S még azok is laurust fűznek magyarinkra,
Kik most finnyás órral néznek hérósinkra.
Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
Víg egünkön mutasd mosolygó ortzádat.
Jer! ímé Nimfái már a’ víg Dunának
Elődbe koszorús fővel indúlának. –
Ezt minap eggy jámbor Magyar énekelte;
S benne a’ huszadik századot képzelte.