A zt mondod, barátom, hogy én otsmány vagyok,
’S ortzám’ fertelmei írtóztató nagyok.
Hogy én ha magamnak zőld kantust vehetnék,
Olvasva a’ majmok között el mehetnék.
És hogy te nem szántál már engemet másnak,
Hanem tsak eggy meggyfán lebegő tamásnak;
Mellyen ha illy tzirmos képpel hirintóznék,
A’ veréb még felém jönni is irtóznék.
És hogy én ne végyek reám semmi harát,
Magam képe is tud játszani maskarát.
Azért így szól rólam véled sok goromba,
Hogy: ez tsak eggy esős időbe nött gomba,
Ez eggy lóganéjon nőtt hitvány pöfeteg,
*
pöfetep sh., em.
Mellyre tekínteni a’ szemnek viszketeg. –
De meg állj, barátom! illyen itéletet
A’ régi időben még Mídás Úr se tett.
Meg állj, szép ostoba, ’s festett fejű szamár!
Kiben tsak eggy szóra kong a’ kaponya már.
Lélektelen szép test, és pengő tzimbalom!
Mért lettél tsak tzifra makhina, fájdalom. –
Szép vékonyak lábad’ egyenes szárai:
Még szebbeken járnak a’ szarvas’ borjai.
Súgár derekadat ne tsudáltasd vélünk:
Az Ánglus tsikókba szebbet is szemlélünk.
Még fejér mellyed sem olly betses portéka;
Mert tsak eggy kotlós szív’ pompásabb hajléka.
Síma kezeiddel ne fitogasd magad’;
A’ márvány képektől e’ díszt meg ne tagadd.
Se nyakadnak ne légy olly magasztalója:
Illene rá a’ tseh ló’ nyakravalója.
Rózsa színnek se mondd vereses pofádat:
Mert én veresebbnek láttam eggy kutyádat.
Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:
Még ez, szép Absolon! hátha tserfán akad.
Te a’ főbe tartod minden szépségedet:
Meg nézetem tehát Múzsámmal fejedet.
Ez jóllehet tsínos, ’s módija mostani,
Még sem merne reá a’ tzinke szállani.
Épen, míg még el nem száradt a’ törzsökje,
Illyen vólt a’ Jónás’ fél érésű tökje.
Tsak elől is vólna eggy keveset lompos,
Hordhatná a’ nyájba az első kolompos.
Nintsen hát, barátom! benned eggy bakma is,
A’ melly meg ne vólna még a’ baromba is.
Úgy is a’ természet nem ugrik. ’S ha igaz,
Hogy ember ’s majom közt nexus van: te vagy az.
Sőt olly állatok is elegenn akadnak,
Kik a’ talentomba téged meg haladnak.
Betsűlnek tántzodért? ne mondd azt kérkedve,
Több betsűlőt talál még eggy oláh medve.
sz Erős vagy? ’s le vered az erőseket is,
Erősebb az ökör, ’s le vér tégedet is. –
Illy tarka madárka vagy hát te, barátom!
Ezzel tépett tested’ szárnyára botsátom.
Lebegj te a’ felhőn, ’s fitogasd magadat,
Büszkén tsattogtatván aranyos szárnyadat:
Én főldszínt maradok formátlan testemmel,
Tökélletesítvén őtet is eszemmel.
Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:
Kár hogy az a’ szép ész olly rút házba lakik!