MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A’ TENGERI HÁBORÚ.
Bé borúl hírtelen a’ nap’ nyájas fényje,
Elzárván a’ setét felhők’ szövevényje,
Mellyeket a’ gyors szél felvévén hátára,
Nyargal véle az ég’ felsőbb határára.
Megborzad a’ setét tenger, mivel hallja
Melly bús hangon mormol a’ réműlt ég’ alja.
A’ megszakadt zápor özönnel töltődik,
A’ tenger sikoltó zúgással verődik.
Le rohan a’ felhő megnyílt tsatornával,
Eggyesűl a’ tenger’ atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
A’ tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rá dördűl a’ felhők’ fegyveres tárházza,
Az égnek mind a’ két sarkait meg rázza.
A’ darab felhők közt dühögve dörömböl,
A’ meg rendűlt tenger’ torka mind rá bömböl.
A’ szelek halomnyi habokat görgetnek,
Mindenikbe eggy eggy halált hempelygetnek:
Most a’ hajót ollyan magosra fel tolják,
Hogy már az árbotzfák a’ hóldat korholják;
Majd köztök a’ hajó olly méllységbe tsúszik,
Hogy a’ Perzefone’ feje felett úszik.
Tsikorog a’ kötél, az árbotzfa törik,
Kötésit a’ dühös habok öszve törik.

Az eget verdesi a’ jajszó századja,
Mellyre az a’ választ mennykövesen adja.
A’ halál kevélyen nyargal a’ habokon,
Nyilait ordítva szórja el azokon.
Az írtózás véle, a’ kék rettegéssel,
A’ sárga félelem ’s kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széllyel,
Szörnyebbekké tévén e’ nappali éjjel.
Eggyik tsupa néma, más tsak a’ jajt szólja,
Remegő szavait ketté darabolja,
Némellyik sír, ordít őröngő lármával,
Némellyik tsak piheg, nem bírván magával.

Az alatt lobbannak a’ szörnyű villámok,
A’ rettentő tüzek hullnak, nintsen számok.
Ropog a’ ki-pattant mennykő és le görög,
Az égnek meg-rendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus’ dühös seregei,
Nagy tsatát kevernek vad forgó szelei.
Újabb zavarodás lázzad a’ tengeren,
Verődnek a’ habok eggymáshoz ezeren.

Meg érzi Neptúnus, meg jelentvén néki
Híg palotájának le-húllt omladéki.
Ki üti a’ fejét, széllyel tekínt várán,
Hát látja a’ szörnyű pusztúlást határán:
Néki mindjárt, öszve hívja a’ szeleket,
’S meg dorgálván őket ’s dühös vezérjeket
Jól meg eggyengeti őket tridensével;
Így mind haza felé ereszti békével.*
békével, Sh., em.

Akkor nyájas színnel fel űl szekerébe,
Triton és Nimfáji mennek seregébe,
Kikkel eggyütt a’ vad tengert tsilapítja,
’S a’ fel-duzzadt habok’ hátait símítja.
Azok alázatos kérelemhez nyúlnak,
’S hízelkedve urok’ lábához borúlnak. –
Szakadoz a’ felhők’ setétes kárpitja,
Az el-zárt egeknek kékségét meg nyítja.
A’ nap a’ felhőkből ki derítvén fényjét,
Édesen bíztatja a’ vizek’ örvényjét.
Végre minden felhők messze el enyésznek,
A’ ki-derűlt egek már telyes fényt vésznek,
’S meg mutatja a’ nap a’ fellegek megett
Az égnek a’ főldet, ’s a’ főldnek az eget. –

Így beszélte végig, újítván félelmét,
Ama gazdag hajós saját veszedelmét.
Még akkor is lutskos vala a’ ruhája,*
ruhájaj Sh., a vessző helyére egy j betű került, em.
Ábrázatján űlt még a’ halál’ formája,
’S kétségbeesését tsak az enyhítette,
Hogy kintsét elvesztvén magát meg menthette.
Irtózva tekíntett még eggyszer útjára,
Meg rázkódott, ’s ekként szóllott utóljára:

Halász! te ez odvas fűzfa’ árnyékában,
E’ magános sziget’ fövenyes partjában
Bóldog szegénységben éled világodat,
Áldott tsendességgel várod halálodat;
Mellyet én aggódó gond közt siettetek,
’S a’ tenger’ rémítő habjain kergetek. –
Jámbor öreg! millyen érzékenyen veszem
E’ kenyérkét tőled, mellyet sírva eszem.
Melly nyúgodva űlök zsombokos párnádon,
A’ zűrzavart kívűl látván kalyibádon.
És bár sokat érő kintseim vesztek el:
Nem kereskedem már, ’s innen nem megyek el.

Így szólott a’ kalmár, ’s a’ halász’ kezeit
Meg fogván, rá sűrűn hullatta könnyeit.
Mellyre a’ bőlts öreg ekképen felele:
Édes uram! mit is értél eddig vele?
Mit használt, hogy kintsed’ öszve gyűlytögetted,
Ha rettegtél, ’s semmi hasznát nem vehetted?
Fáradságos élet, aggódás és halál
Vólt szűntelen társad, míg dús kalmár valál.
Mit ér úgy az élet, ha tsendességünk nints?
Mit ér az elégség nélkűl akármi kints?
Bolondság! – Az ember kevéssel meg éri,
Mihelyt kívánságát szükségéhez méri.
De ez a’ majmoknak leg kevélyebb fajja
Szívével az egész világot fel falja.
Így tészi az ember az embert szegénnyé,
Mihelyt a’ kevélység válik fő törvénnyé;
’S mihelyt a’ fagy ellen készített ruhára
Arany mívnek is kell hágni utóljára. –
Uram! te miólta sok tengert próbáltál,
Gályádon sok féle portékát találtál,
Mellyért te nem szántál szorúlni deszkára,
Az emberek pedig koldús tarisznyára.
Mond meg nékem; vólt é eggy meg-külömbözött
Szükséges portéka annyi árúk között,
Melly nélkűl az ember boldog nem lehetne;
Ha a’ mennyi szükség, tsak annyit szeretne?
Vólt é száz közűl eggy? .... Vállat vonítsz látom:
Egyenességedet betsűlöm, barátom!
Ah! meg érdemli ez, hogy barátod legyek,
’S elődbe eggy szíves tanátsot is tegyek. –
A’ haboktól maradt még annyi jószágod,
Hogy abból boldogúl élheted világod’:
Élj magadnak már most ’s tulajdon házadnak,
Hazádnak munkálkodj, és ember-társadnak.
Ha én e’ tsekélyből vígan el élhetek,
’S még a’ gazdaggal is látod jól tehetek:
M’ért nem élhetnél te a’ többől mint eggy bőlts?
Tsak haszontalanra ’s rosszra soha se kőlts.
Soha sem jóltévőbb a’ dúzs, mint a’ szegény;
Tsakhogy többet adhat, mint a’ szegény legény.
Néha még többet tesz a’ nyomorúlt körűl,
Ha rajta eggy másik nyomorúlt könyörűl.
Többet eggy kis kenyér, ’s eggy vígasztaló szó;
Mint a’ gazdag kézből nyúlytott panaszos jó.
Bóldog lehetsz tehát; tsak jó ember legyél,
Vígan ’s mértékkel élj, szeress és jól tegyél. –

E’ szókra a’ kalmár szemét felemelte,
Térdére két könnyet ejtett, ’s ezt felelte:
Öregem! barátom! jer el te is velem,
Elvesztett kintsemet te benned fel lelem.
Hadd fizessem vissza jótéteményedet,
Hóltig barátomnak tartalak tégedet. –

Ekkor kezet fogtak szíves tsókolással,
’S még az nap’ a’ parton maradtak eggymással.
A’ halász búsabban vált meg kunyhójától
Másnap, mint a’ kalmár Neptún’ országától.