HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A’ SZERENTSE.
Bár szemét rád a’ sors mosolyogva nyissa,
Bár feléd fordúljon tsalfa golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
’S páva módra fénylő szárnyakra emelni,
Bár jöjjön kintsekkel talpig bé takarva,
Nála hízelkedjen a’ Bőségnek szarva:
Ne hidj néki, ne hidj; mert sokan meg esnek,
Mikor nála boldog életet keresnek.
Ne hidj; mert a’ midőn legjobban ketsegtet,
Forrót alád épen az alatt tsepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled’;
Akkor repűl véled az ég’ tetejére,
Hogy méllyebben vessen pokol’ fenekére.
Ne hidj hát, barátom! ne hidj mondom neki,
Mert halálra tsalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is; meg ne rettenj tőle,
Bátor szívvel vond el magadat előle.
Ő aszszony ’s szerentse; minden pontba fordúl
Nem sok, akár vígan légyen, akár mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved’ rettentse,
Meg ne rettenj tőle; ő aszszony ’s szerentse.
Ellene a’ virtus fog lenni kő-bástya,
Az ártatlanságnak bé fed szent palástja.
Ez az a’ conductor, a’ mellytől mennyköve
Semmi igaz bőltset soha meg nem löve.
Ez az a’ Gibráltár, ez az a’ Tzitadell,
Mellyre minden bombit haszontalan lövell. –

Barátom! kitsiny az, kit vagy el felejtett
Szúrni a’ szerentse, vagy kétségbe ejtett.
Rajta vitéz szívvel! ez által lettenek
Herkulestől fogva minden Félistenek.
Tudod e’ világban minden nagy test forog,
Tsekély mind az, a’ mi nyugszik, vagy tántorog:
Hát a’ Napnak dísze már azért el múla,
Hogy tsekély főldünknek alája borúla?
Nem: mert maga szerzi főldünk’ ábrázatja,
Hogy fele lakossa e’ fényt nem láthatja.
A’ mi világunknak szintúgy van sférája;
Ha felette űltünk, borúlunk alája:
Még is a’ mi fényünk épen tsak a’ lészen,
Tsak hogy a’ vak világ nem láthat egészen.
Ha a’ nyugvó virtus az élet’ rózsája:
Arany virtus, melly a’ tüzet is ki állja.
’S nyomorúlt ember az, kinek homlokában
Látszik szerentséje, mint tűkörformában.
Te, ha ortzád’ épen más színre vonítod,
A’ játszi szerentsét öszve tébolyítod.
Ha ő mosolyogva ketsegtet tégedet:
Szedd komor rántzokra stóikus képedet.
Ha ő gorgonhanggal agyarkodik te rád:
Nevesd el magadat; ’s azonnal hátat ád.

Bolond a’ szerentse, hidd el azt barátom!
Én a’ bőlts észt tsupán a’ bőlts észbe látom.