MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A’
NEMES MAGYARSÁGNAK
FELÜLÉSÉRE.
Tekintetes Nemes Komárom Vármegye’
RENDEINEK
készítette, és
Nemes Nemzetes és Vitézlő Vár-Bogyai
CSEPY ZSIGMOND ÚRNAK,
’s Hites Társának, Nemes Nemzetes
KESZELY KLÁRA ASZSZONYNAK
segedelmekkel
azon T. N. Vármegyének Aprilis’ 26.
tartatott Közönséges Gyülésekor
ki-adta
CSOKONAY MIHÁLY.

KOMAROMBAN,
Weinmüller Bálint’ betűivel. 1797.

– – Et te animo repetentem exempla tuorum,
Et pater Aeneas, & avunculus excitet Hector.
VIRGILIUS. Aen. XII. 439.

Te, ki hideg vérrel nézsz a’ szerentsére,
’S szelíden mosolygasz az írígy mérgére,
Te, ki gyenge hanggal pengetvén hárfádat
Békével danoltad bús és víg órádat,
Alatson sorsoddal ki meg-elégültél,
Mellyben sok bőltsekkel ’s nagy lelkekkel űltél,
Múzsám! – Emelkedj most felyebb minden hadnál,
Énekelj Hérókat, ’s légy nagyobb magadnál.
Hagyd-el a’ magános réti violákat,
A’ hol zengedezted Ámort ’s Grátziákat,
A’ hol az ártatlan múlatság’ ölében
Játzint-koszorúkat fűztél a’ Tempében.
Köss szárnyat magadnak ’s tábori lármával
Rendítsd-meg Parnassust dobbal, trombitával:
Mellynek hallattára zengjen a’ föld ’s az ég,
’S vitézidnek pálmát szedjen a’ ditsőség,
Magadat a’ jó hír ’s hazád magasztaljon,
Előtted az irígy ’s a’ halál meg-haljon.

Ha régen érzette a’ hadi Poézis’
Neszét a’ sanyarú Spártai Vitéz is,
És bátor lélekkel ment ellenségire
A’ sánta Tirtéus’ sánta verseire:(1
) A’ Messzéniak fel-támadván a’ Spártabéliek ellen, ezek az orakulumhoz folyamodtak, a’ melly azt tanátsolta nékiek, hogy Athenæből kérjenek Vezért magoknak. Kértek is. Az Athenebéliek pedig tsúfságból egy Tyrtaeus nevű sánta Poétát küldöttek nékiek. De a’ ki egy buzdító Versezetet mondván a’ katonák előtt, annyira fellobbantotta azokat, hogy meg-vervén a’ Messzéniakat, győzedelmet nyert nem annyira kardjával, mint Poézisával. A’ Verse máig is megvan Görög nyelven. Distichonokba van a’ munka öntve: a’ melly vers’ nemét, minthogy a’ Hexametere 6, a’ Pentametere 5 lábból áll, még hajdan már sántának tsúfolta a’ játszi Ovidius – Tirtének a’ történetit böven elő adja Jusztinus.
)
Hát a’ Magyar nemzet, a’ ki nagy lelkű is,
Nem tsak vitéz, hanem nemes érzésű is,
Nem buzdúlna-é fel a’ vitéz érdemre
Magyarhoz magyarúl tett serkentésemre?(2
) Deákúl akartam írni. De azt gondoltam-meg, hogy nem Római katonáknak, hanem Magyar vitézeknek írok, a’ kikben egy rajta, ösi, vitéz, magyar, ’s több efféle hazai szólás több bényomást tsinál, mint minden Latiumi eloquentia.
)
Holott Atyáink is, kik hadra termettek,
Együgyü versekbe szedték, a’ mit tettek,
’S azt énekelgették virtussok’ hírére,
’S az ifjú Leventák’ fel-serkentésére;
Kivált mikor vége lévén a’ tsatának
Scytha szer-tartással Áldomást ivának.(3
) Az ütközetek után solennis örvendezö pompát tsináltak vitéz elejink, a’ melly mintegy triumphus gyanánt szolgált. A’ Vezér a’ kapitányoknak ’s vitézeknek ajándékokat osztogatott, és főldeket. Sőt a’ jó hírt meg-vivö is gazdagon kapott. Azután az egész tábor öröm napot tartott. Áldomást ittak. Ez a’ név még akkor nem tsak a’ kupetzek’ borozására ruháztatott. Béla Királynak nevetlen Íródeákja minden nevezetes dolgaik után a’ Kapitányoknak oda veti: Et biberunt magnum Aldomás.
)
Maga mikor evett a’ vitéz Etele,
Illy éneklőkkel vólt palotája tele.(4
) Eteléről, vagy a’ mint a’ külföldi írók ejtik, Átiláról fel-jegyzi Priscus Rhetor, a’ Konstántzinápolyi Udvarnak Etelénél vólt követje, hogy az ő asztala felett mindenkor Poéták énekelték a’ Scythiai Vitézek’ tetteit, a’ mellyre az ott ebédlő föbb Hunnusok buzgottak, ’s ittak.
)

Én is hát, nagy lelkű Leventa(5
) Leventa, vagy magyarosabban Levente, egy olly nemes ifjú vitézt jelentett Eleinknél, a’ ki akkor tájba ment elsőben hadba, és a’ kit ök elöbb solenniter tettek-meg Vitéznek. Erröl, ’s a’ Vitéz kötésről ’s a’ t. jeles jegyzéseket tesz-fel Prof. Dugonits Úr, magyar Hazánknak méltó fija.
) magzatok!
Ha nem mehetek is hartzra utánnatok:
Leg-alább fél oldaltt, trombitás módjára,
Buzdítlak titeket a’ hartzra, tsatára.
Rajta vitéz ifjak, bajnokok, pajtások,
Ím hívnak a’ dobok, ’s fegyver-ropogások.
Már reng a’ lármától Stiria’ erdeje,
Ki van már néktek is szabva a’ hartz’ helye.
Ez az a’ nemes hely, hol sárt kell állani,
’S a’ halál kezéből laurust aprítani.
Itt vívik hazánknak sok hadra nőtt fija,
Itt áll a’ ditsőség, hol több a’ Frantzia.
Ím már a’ trombiták’ rekedt rivadtára
Reng a’ magyar bértzek’ meg-döbbent határa,
Sok siralmas sípnak visítnak éneki,
Kopognak a’ zörgő doboknak feneki:
A’ puskák’ erdeje tüz láng köztt meg-tsördűl,
Közte a’ mennydörgő kartáts, bombi dördül,
Közepén a’ füstnek, a’ tűznek, a’ pornak
Ezer kardja villog mind a’ két tábornak:
Az ordító lárma, a’ ló’ nyerítése,
A’ fegyver-ropogás, lábak’ döbögése,
Rendítik a’ főldet, a’ havast, üreget,
Verik a’ port, füstöt, ’s a’ temérdek eget.

Egy felöl a’ Virtus, az Érdem, Ditsöség,
A’ rettenthetetlen Bátorság, Erösség
Nézik a’ Vitézek’ tettét a’ tsatába,
’S bé róvják a’ jó Hír’ gyémánt oszlopába;
Hol már sok ditsöült Vitézink állanak,
Kik a’ magyar égnek*
égnak em.
Átlási(6
7) Atlás és Herkules egymást fel-váltva tartják az eget. Poétai mese.
) voltanak. –
Más felöl a’ Halál, ’s a’ rémítö vázat
Hányó Félelemmel a’ Kudartz, Gyalázat
Guggolnak a’ Kétség alatsony völgyébe’
Egy gyászos Kupresszus(7
8) A’ Kupresszus halotti és halálos fa vólt a’ Rómaiaknál.
) setét erdejébe.
Itten a’ félénket, túnyát eltemetik,
A’ feledékenység’ kövét reá vetik.
De ez helyben kevés Magyar fit találunk,
Mert még a’ félénkség kűl-portéka(8
9) Ausländische Specerey, kivált Deutsche.
) nálunk.

Mint mikor a’ Tátra’(9
) Tátra Szepes, Mátra pedig Heves Vármegyében esö szörnyü hegy. És így ez annak délre esik. Amaz része a’ Magyar országot körül kerítö nagy Karpatus, vagy magyarosan Beszkéd’ hegyeinek; a’ Mátra pedig ágazatja, a’ mellynek vidékén laknak a’ Palótzok. – Ez az egész hasonlatosság van véve a’ Henriásból, de ujonnan öltöztetve és meg-magyarositva. – – Külömben pedig a’ Jegyzésekben gyakorta esméretes dolgok is vílágosíttatnak. De ez nem a’ tudókért, hanem a’ más rendü Olvasóknak kedvekért esett.
) kősziklás bértzéről
Sürü felhö száll le Karpatus’ széléröl,
’S az æthert meg úszván a’ felszél’ szárnyain,
Másikba űtközik Mátra’ köszálain;
’S nem akarván egy is útat adni másnak,
Dühös tornyosodva rohannak egymásnak,
Rettentö dőrgéssel, villámmal, mennykövel
Kűszködnek az égnek mezején erövel;
A’ mit tsak útjokba a’ földön találnak,
Abból írtóztató prédálást tsinálnak,
Város, falu, erdö, hegy, völgy mind puszta lész,
A’ rémült Palótz fél, hogy a’ világ el vész:
Így tsap itt a’ tsata öszve a’ tsatával,
A’ vitéz Magyar nép a’ Frantz ármadával.
Láng kavarog széllyel, ahol őszve űtnek,
Mellyek már a’ Somogy’ bértzeire sütnek.
A’ lárma Budától Brassó’ végéig zeng,
Mindenütt a’ puska tsőrög ’s a’ szablya peng.
Fel-ül a’ Nemesség, ki ki paripára,
Hogy hazánkért vívjon Dentmagyar’(10
Dentumoger, azaz Dentmagyaroknak nevezték magokat régi Elejink, a’ Béla’ Notáriusa szerént. Az a’ Dent mitsoda íge ottan, én nem tudom. Meg érdemlené a’ Tudósok’ visgálását régi igaz nevünk!
) módjára.
Mindenik közülök hadi lángot lehell,
Mint elhúnyt Elejik, Tuhutum, vagy Lehel.(11
Tuhutum, Árpád után leg-nevezetesebb Vezér. Ez foglalta-el, és ez bírta Erdély országot. Ennek maradéka vólt az a’ Gyula, Erdélyi Fejedelem, a’ kinek leánya vólt Sarolt, Sz. István K. anyja; és a’ kitöl István el-vette Erdélyt. – Lehel is egy föfö Vitéz vólt. Anonymus. Túrótzi.
)
Atyjok’ ditsöségét kívánják nevelni,
’S a’ nemesi nevet duplán érdemelni;
Mert nagy öseihez nem lehet érdemes,
A’ ki tsak azoknak virtusáról nemes.

Légyetek valódi nemesek hát ti is,
Így nyerték azt régi hazánk’ nemesi is.
Légyetek hük ’s bátrak, védelmezö karok,
Légyetek vitézek, egy szóval – Magyarok.
Verjétek hátra a’ kevély ellenséget,
Melly már a’ széleken pusztít, ől és éget. –
Ah, ha ti nem fogtok bajvívásra menni,
Rövid nap jármot fog mindnyájunkra tenni;
És zsákmányra hányván kevés vagyonunkat,
Koldússá ’s szolgává*
szolgáva Sh., em.
fog tenni magunkat.
’S Budán – szabadságunk’ ösi centrumába,
Hol Atilla ’s Mátyás lakott hajdanába,
Budán vét majd véget szabad törvényünknek.
Ott szab adót gyözni tanúlt nemzetünknek.
Ugyan hát egy nemes’ egy vitéz nemzettöl
Várhatni é, hogy ő meg ijjedjen ettöl’?
Várhatni é, hogy ö béhúnyt szemmel nézze,
Mikor a’ hazáért hull annyi vitézze?
’S hogy ő veszteg üljön, mikor egy vad népnek
Pusztító tábori széle felé lépnek?
Ah nem! felségesebb vér tsereg ö benne,
Mint hogy egy köz veszélyt szívére ne venne:
Készebb a’ tsatának mezején ki múlni,
Mint hazáját lássa lángokba borúlni.

Tudom, ti is, a’ kik versem’ olvassátok,
E’ szókra tsördítni kezditek szablyátok’;
Törlitek kétfelé perge bajusztokat,
Magyarúl mutatván magyar haragtokat. –
Ne is rettenjél meg, óh nemes Nemzetem!
Nagy még benned a’ szív, és erös a’ tetem.
Számra, hosszú kardra tsak félénkek néznek,
Tízzel kell fel érni egy Magyar vitéznek. –
Hát már a’ sok hitvány tsetsebetsék között,
Melly hozzánk a’ szomszéd földekröl költözött,
Bé jőtt a’ félénkség’ puha módija is? –
Nem! Magyar emberek maradtunk mi ma is;
Készek halált állni pajtásink’ javáért,
Gyermekink’, rokonink’ megmaradásáért.
Ezekért meg vetjük a’ halált ’s életet,
Mert mind a’ kettőnél erösb a’ szeretet. – Salamon.
És mintsem ezektöl a’ Frantz el szakasszon,
Testek ’s testünk elöbb vérözönt árasszon;
Vérhabbal tsináljuk szigetté földünket,
Még sem hagyjuk kőnnyen édes mindenünket.
Kivált a’ ránk maradt ősi ditsőségnek
A’ melly szikrátskáji még melyünkben égnek,
Azok tűzzé válván, mint annyi istenek,
A’ jó betsűletre ’s hírre serkentenek.
Ugyan ha illy méltó hadra nem szállanánk,
Vagy a’ vér’ mezején hátat fordítanánk:
Hogy mernők a’ magyar nevet, korts létűnkre,
Elpirúlás nélkűl fel venni nyelvünkre?
Mit szólna Etele, ha hozzánk fel szálna,
’S Magyar unokájit bilintsbe találna?
Mit szólna, ha látná e’ népek’ bírója,
Hogy gyermekin tsörög egy intz-fintz’ békója?
Mit mondana Árpád? – Uszubú12
Uszubú Árpád Vezérünknek vitéz Hadnagya, a’ ki a’ Tótokat béjármolta. A’ melly történetet tréfáson hoz-bé Prof. Dugonits az Etelkájában.
hadnagyunk
Azt gondolná rólunk, hogy mind Tótok vagyunk;
’S meg fosztván a’ magyar névtől korts nemünket,
Nemes útálással hagyna itt bennünket.

De leg-közelebbről mint vélekednének
Gyermekeik felől ama’ vitéz Vének,
Kik buzgó lélekkel gyültek hajdan egybe
Tréziáért vívni hétszáz negyven egybe?
Ímé serkentsen-fel ez Atyák’ példája,
’S halljátok, mint buzdít egy jó öreg’ szája:
„Fijaim! ha kedves még Magyar hazátok,
„Ha a’ Magyar nevet még nem útáljátok,
„Ha pezseg még az a’ magyar vér bennetek,
„Mellyet atyátoknak véréből vettetek,
„Ha apátok fija13
A’ Magyaroknál, kedves serkentés ez, ne légy külömb mint az apád, és ez a’ ditsérés is: apja’ fija!
nem szégyenltek lenni:
„Ne szégyeneljetek a’ hartzra ki-menni.
„E’ nemes indúlat lázasztott-fel minket,
„Mikor a’ Burkusra fentük fegyverinket.
„Mikor annyi bírós ellenség’ torkába
„Maroknyi népünkkel állottunk tsatába.
„Sem Burkus’ fortélya tőrbe nem ejthete,
„Sem más népnek száma meg nem rettenthete.
„Hányszor vertük kevés néppel a’ Frantzokat,
„Hogy nyakkal nem győzték a’ magyar kardokat.
„Ez a’ büszke nemzet akkor a’ Rénusnál
„Nem látott nagyobbat a’ magyar virtusnál.
„Ti is, tsak apátok’ fijai légyetek,
„E’ dölyfös nemzeten még erőt vehettek. – –
„Vóltak is hatalmas vezérink akkorba,
„Kik lelket öntöttek a’ magyar táborba.
„Pálfi és Battyáni, kik után harmadik
„Vólt a’ Berlin’ várát el-prédáló Hadik.
„Eleget szól a’ hír tőbb illy hazafiról;
„Kivált a’ pálmát nyert vitéz Nádasdiról,14
Gr. Nádasdi Ferentz, Fő-Vezér, kinél többet a’ Burkus háborúba senki se tett, és a’ ki az ő vitézségről híres familiáját újabb érdemekkel tetézte. Ő vette-meg Svájdnizot, Boroszlót ’s a’ t. a’ Bavarusokat öszve-törte, a’ Frantzot a’ Rénuson túl zaklatta, ’s a’ t. Utoljára Horvát országi Bánná lett. – Ez a’ nagy lelkü hérós kedves szavajárása gyanánt tartotta ezt: Vitéz barátom, rajta ’s a’ t. Esmérte ő a’ Magyart, mert maga is a’ vólt! Többet is ért vele, mint száz rektzunkerdájjal. Egész Históriát lehetne az ő életéről írni, tsak hazánkfijai az illyenekbe restetskék ne vólnának. – Jeles Sírverset készített e’ fő vitézünknek Faludi Atya, nemzetünknek amaz édes Poétája.
„Ki többre ment vélünk egy rajta szavával,
„Mint más külsö vezér minden taktikával,
„Ki pajtásnak híván ’s vitéz barátjának,
„Szívet adott ezzel minden katonának,
„Ah, hírdesse ötet mind a’ magyar kerület,
„Nyúgodjon vitézi porán a’ betsület! –
„De lésznek, fijaim, néktek is vezértek,
„Kiket nagy nevekről mindnyájan esmértek.
„Eszterházi, Pálfi, Splényi és Mészáros,
„Kiknek vitéz hírek a’ főlddel határos.
„Alvintzi lesz feje e’ nemes tábornak,
„Mint fő segédje a’ felséges Nádornak.15
Ez a’ szó Nádor, vagy hosszabban Nádorispán tesz Palatinust, de hol vette magát, megvallom, nem tudom. De én a’ Nándorfejérvár nevét örömest ettől húznám. Igazság szerént vólna Görögfejérvár, alba Græca; de talám minthogy a’ régi idöktöl fogva az Ország’ kúltsa vólt ’s fontos szerentséjü egy vár; a’ Palatinusnak vagy Nádornak fö vígyázása alá rendeltetett, mint hazánk leg-föbb Hadi-vezérének. Innen ezt a’ Végvárat a’ mindent hamar el-nevezö magyarok Nádorfejérvárának nevezhették. Ebböl osztán a’ késöbb idöbe könnyen ronthatott a’ köz nép’ szája Nándorfejérvárát, mint már ma Landorfejérvárat.
„Ezek fognak ama’ fö vezérek lenni,
„Kik a’ Magyar nevet naggyá fogják tenni:
„Ezek alatt ültök ti is paripára,
„Ezek alatt mentek pálmáról pálmára. –
„Óh vajha meg-nyerném régi épségemet,
„’S meg ifjítana még az Isten engemet,
„Vajha ama’ napok viszsza térhetnének,
„Mellyben szemközt álltam a’ Burkus’ tüzének:
„Fijaim! leg-első lennék a’ tsatába,
„Leg-először fognék fegyvert a’ hazába!
„De minthogy a’ bennem meg fagyott vitéz vér
„A’ belső buzgáson már egyébre nem ér:
„Ti Fijaim, ti, ti körmön font termetek,
„Minthogy még erőbe vagytok, ám menjetek.
„Ti menthetitek-meg Hazánknak széleit,
„Ti verhetitek-meg a’ Frantz’ seregeit.
„Rajta! üljetek fel! löjjétek vágjátok!
„Ha mi meg-verhettük, ti mért ne tudnátok?
„Rajta! tsak menjetek, Fijaim, ellene;
„Hordozzon a’ Magyar Seregek’ Istene!16
A’ Scythák ’s Magyar elejink minden Pogányok közt leg-tisztább vallásúak vóltak. Valamint egyébbe úgy ebbe is az ártatlan egyűgyüséget tartották. Egy Istent hittek. És a’ midőn látták, hogy a’ több népeknek annyi és olly sokféle Istenjek van: ök a’ magok’ egy Istenét Magyarok Istenének nevezték, mint a’ Zsidók Jákób, Izrael’ ’s a’ t. Istenének. Ebbe bíztak, és azt tartották, mint a’ Zsidók is, hogy ez minden más nemzetet gyülöl, ő érettek pedig mindég kiáll a’ leg-keményebb bosszú-állásra. Ahonnan ha valakit meg-akartak fenyegetni, ezt mondták: Várj rá, meg-vér még a’ Magyarok Istene, meg-emlegeted v. meg-keserűlöd a’ M. Istenét, meg-tanítlak a’ M. Istenére etc. Ezt ök hihetö a’ szomszéd bálványozóknak mennydörgötték; de késö unokájiknál is mái napig szokásban maradt.

Illy nógatására egy öreg Magyarnak
Fel-ülni tsak holmi restek nem akarnak.
De ti, kiknek jobb vér szállott szívetekre,
Nem buzdúltok-é fel lelkesen ezekre?
Azt a’ nemes mozgást nem probáljátok é,
Melly tsupán a’ hadra termett Magyaroké?
Igen! e’ magyar szók’ olvasása között
Ösetek’ nagy lelke belétek költözött.
Rajta! én is mondom, üljetek hát lóra,
Szép dolog marsolni dob ’s trombita szóra!
Mikor a’ lobogó Zászlók’ árnyékában
Megy a’ Magyar egymás’ hív pajtásságában,
’S beszéllvén egymásnak vitéz nagy apjokat,
Új virtussal hozzák életre azokat.
Óh ha ti véletek én is el mehetnék,
’S a’ magyar virtusnak tanúja lehetnék,
És láthatnék annyi szép Magyart egy számba:
Ezt kívánnám leg-főbb jó gyanánt hazámba!
De ha végezési az írigy Párkának
E’ szép szerentsétöl engem meg-fosztának:
Legalább Múzsámat tinéktek szentelem,
’S vitéz tetteteket az égig emelem.
Majd mikor a’ Frantzról gyözedelmet hoztok,
’S borostyános fövel honnyunkba marsoztok:
Azonnal hattyúi szárnyamat fel-vészem,
Pindus’ köszálait véle meg-tetézem,
Meg-töltöm torkomat trombita hangokkal,
Hírdetem hazámnak vitézit azokkal,
Hadd zengjék a’ Duna’ ’s a’ Tisza’ partjai,
Ekhózzák Karpatus’ erdös köszálai;
Hadd mondják a’ Donnál, Rénusnál, Ararnál:17
A’ Don vagy Tanais Európa és Ásia közt a’ Muszka földön foly, a’ Rénus a’ Német és Belga Tartományokon, az Arar Frantzia Országba.
Hogy nínts hatalmasabb Vitéz a’ Magyarnál!
Élni fog nevetek a’ Halál’ völgyén is,
’S halhatatlan leszek általatok én is. –



A’ BETSÜLET ’S A’ SZERELEM.
Egy Kántáta.
A’ Gavallér.

Recitativo. Töröljetek puskát, kardot készítsetek,
Ruhám’ ’s szerszámommal mind készen legyetek,
Nyergeljétek-fel jól szegsárga18
*
Mivel Csokonai A’ Nemes Magyarságnak felülésére lábjegyzeteinek számozását folytatta, a kiadványban ez a 18. számú jegyzet
Szeg a’ régi Magyaroknál barnát vagy setétet jelentett, némelly szólásokba nálunk is meg-maradt. – Erröl is böven Dugonits.
Kantzámat:
Mert még ma fúvom meg bútsúzó nótámat.


Mars. Lóra nemes! Ha érdemes
Akarsz lenni véredhez,
Vedd puskádat, És szablyádat
Kösd az övedhez.

Sem szerelem, Sem félelem
Ne puhitson téged,
Bátorítson És buzditson
Ösi vitézséged.

Óh millyen szép A’ hadi nép’
Pálmáján osztozni!
Bártsak már a’ Trombitára
Lehetne marsozni:


Az öreg Atya.

Recitativo. Menj fiam! ím meg nyílt elötted az a’ tér,
Melly a’ betsületnek örök váráig ér.
Menj, és Atyáidnál ne légy alább való.
Fiam vagy, szánlak is; de azért tsak aló!
Ha én fel ülhettem: Ott a’ kard, a’ puska!
Itt bizony nem henyélsz úgy mint egy katuska.


Az Ifjasszony.

Ária. Ah, hova mégy kintsem! nem szánsz é engemet?
Ne hagyjel, ne fosztd meg árva személyemet!
Ne vidd el magaddal minden szerelmemet,
Mert te nálad nélkül a’ bánat el temet.


A’ Gavallér.

Ah, mért jöttél bé most! – ah, be szúrdaló ív,
Mellytöl sértettetik láttodra ez a’ sziv!
El hagylak angyalom; de meg térek mint hív.
Isten hozzád! mert most Isten’ ’s nép szava hív.(19
A’ régi Felülés, módjáról ezt hagyta írásban Túrótzi. – A’ Kapitányoknak ’s Kádár fö bírónak ki-nevezések után, azt is el-végezték Eleink, hogy midőn valami közönséget illetö dolog adja magát elö, vagy a’ népnek mind fel kell ülni; akkor egy véres szablyát hordozzanak-el a’ Honnyosok’ sátoraiban, ’s egy hírmondó ezt kiáltsa-ki: Isten szava, és az egész Közönségnek parantsolatja, hogy, kiki, ez-’s-ez helyen, fegyveresen, vagy a’ mint töle telik, meg-jelenjen, a’ közőnség’ tanátsának és rendelésének meg hallására! – A’ ki pedig ezt a’ parantsolatot által hágta, szolgaságra vettetett. Így lett sok ösi Magyar jobbágyá! Mert az elött, mint atyafijak, mind egyenlöek vóltanak. Méltó az egész helyet meg-olvasni. Chron. P. I. Cap. X. Örömest tettem vólna több régiségi jegyzéseket is, de a’ hely is szűk, tudósabb hazafira is bizom.
)


Az Ifjasszony.

Ne ülj fel! vagy ha már a’ serkentök nagyok,
Legalább egy zálog tsókot nálad hagyok. – –
De maradj még! úgy is késnek a’ hadnagyok.
Szállj le ... óh kegyetlen! – szállj le ... Oda vagyok!


A’ Gavallér.

El ájúlt! – – Vas bennem a’ szív ’s minden tetem,
Ha ezt a’ keserves látást el türhetem.
Isten hozzád hír név! a’ fegyvert le vetem.
Nem megyek táborba. – Kelj fel én életem!


Egy felült Nemes.

Recit. Hová vesztél pajtás! a’ tábor régen vár.
Minden legény kardot kötőtt, ’s lóra ült már.
Te most is az asszony körül piperézel.
De nem sokra megyűnk az illyen vitézzel!


A’ Gavallér.

Az igaz, barátom! Meg vallom, hogy szégyen,
Mikor egy Gavallér illyenekre mégyen;
De látd a’ szerelem gyakorta eröt vész,
Ez tunyából vitézt, vitézböl tunyát tész. –
Engedd meg barátom! bútsút is kell vennem;
Nemes, de érzékeny szív lakik én bennem,
És ezen hibámnak helyre-hozására
Előtted űlök-fel erre a’ sárgára,
Hozzátok mind elő el-hányt fegyveremet,
Tegyetek vitézzé újonnan engemet. –
Isten hozzád Apa! mondd-meg az aszszonnak,
Hogy engem nemesebb vágyódások vonnak,
Hazámért magamnak eggy nagy útat mérek;
Ha az Isten éltet, hozzá viszsza-térek.
Siessünk barátom! – Vajha Stíriának
Havasi már itt a’ kapunál vólnának;
Vajha már a’ kevély Frantzot itt láthatnám,
’S e’ sárgát a’ veres sapkákon ugratnám:
Akkor látnád pajtás, erejim melly nagyok,
Akkor látnád, hogy én talpig Magyar vagyok!


Az Ifjaszszony.

Ah te irgalmatlan! így válsz meg hát tőlem?
Így akartál szökve futni el elölem?
Nem szántad eggy nálad hívebb szívnek búját?
Oszolj, ’s vidd magaddal az egek’ boszszúját!


A’ felült Nemes.

Ne felelj rá pajtás! aszszonyi panaszok;
Tudod az aszszonyok tettetők, ravaszok,
Alig várják, hogy ma fujják a’ trombitát,
’S holnap kaphassanak másoktol vizitát.


A’ Gavallér.

Nem, barátom! értem halni is kész lenne,
Igaz magyar virtus és erkölts van benne.(20
Ez a’ hív szeretet és tiszta élet köz virtus vólt régi magyar Dámáinknál; ma is látszik valami nyoma. - - -
)
Te is ezt el hagyni, tudom, sajnállanád;
Magyar ez! de német vagy rátz a’ te zsanád.
Hazám’ szabadságom’ jószágom’, életem’
Ezért az egy kedves kintsemért meg vetem.
Kész leszek el menni számkivetésbe is,
Söt lántzot tsőrgetni véle tőmlőtzbe is,
Meg válok javamtól, éhezek, koplalok,
Ha a’ szükség arra viszen, meg is halok:
Tsak ez a’ hív angyal maradjon meg velem;
Mert a’ mit el vesztek, benne mind fel lelem.


Az Ifjasszony.

Tsak egy napot kérek itt maradásodra,
Hadd enyhüljőn kínom; ’s menj osztán dolgodra.


A’ Gavallér.

Barátom! itt hagyni tsupa kegyetlenség.
Várjunk! még nyakunkon úgy sints az ellenség.


A’ felült Nemes.

Ám maradj itt gyáva! ’s öltözzél szoknyába;
Én a’ vitézekhez megyek a’ tsatába.
Fonj te; majd-meg hallja tölem minden hadnagy,
Hogy eröd millyen nagy, ’s melly talpig Magyar vagy.


A’ Gavallér.

Én fonjak? én járjak szoknyába barátom?
Ah, te engem kortsnak tartasz, a’ mint látom.
Kard illet engemet ösi nemes névvel, –
Istenhozzád kintsem! maradjál békével.


Az Ifjasszony.

Ah, el-mégy hát pogány! ’s itten hagysz engemet:
Állj-meg, és először verd által melyemet.


A’ Gavallér.

Magyarok Istene! jaj mondd-meg, mit tégyek?
Kettöé nem tudok lenni, mellyké légyek?
Barátommal mennék – ím párom kesereg!
Párommal maradnék – vár a’ vitéz sereg!
Kegyetlen a’ menés - - rút a’ késedelem - - -
Óh örök Betsűlet! Óh örök Szerelem!


Az öreg Atya.

Fiaim! igazat tészek én köztetek,
Tsak köz pert meg-osztó szómnak engedjetek.
Ímé a’ Szerelem ’s Betsület egymással
Vívik, és e’ hív pár e’ vitéz pajtással.
Ez egy hív szeretöt kérne, de betstelent;
E’ vitézt kívánna, de érzékenytelent.
Mindenik a’ fiam’ szívéért tsatázik,
De sokat kívánván mindenik hibázik.
Én a’ köz Igazság’ törvényét meg-osztom,
’S egyikét is e’ nagy szívtöl meg-nem fosztom. –
Ám vidd-el pajtásod’ földi a’ tsatához,
De hogy híven térjen vissza a’ párjához;
Hív szerelmet tartson, leányom! erántad,
Hogy néki a’ pálmát el-nyerni nem szántad.
Így békéljen-meg a’ Betsűlet ’s Szerelem! – –
Hordozzon Fiam! az Isteni kegyelem.


Az Ifjasszony.

Ária. Ha már fel-ülsz kintsem Paripádra:
Vess vég tsókot nyögő Galambkádra.
Az ég gondot rólad Úgy viseljen,
Ha rám emlékezel Minden helyen.
Térj vissza ölembe Pálma ággal,
Vitéz és szerelmes Forrósággal.


A’ Gavallér.

Tudom, hogy hívem vagy, Nem is kétlem,
Szíved’ e’ hév tsókkal El-petsétlem.
Mikor bennem végsöt Nyög a’ Lélek,
Akkor is nevedre Feleszmélek.
De ha élvén vissza Jövök hozzád;
Mellyemhez szorítlak. -- -- Istenhozzád!


A’ fel-ült Nemes.

Recit. Jól van, jól. – Az idö maga meg-mutatja.
Mit sírtok? – Az ember végét sem várhatja.
Gyer pajtás! -- -- Ne tartson semmit Ifjasszonka,
Jobb meg-lövik, mint a’ lába legyen tsonka.

Allegro. Illyen a’ hadi élet!
Boldog ki vitézzé lett.
Ha bé lönek a’ fejébe:
Aló Ábrahám’ keblébe,
’S más helyébe.


A’ Felültek’ Chórusa.

Lamento. Üljünk-fel hát, jó Vitézek, a’ lóra,
Kedvesinktől bútsút vegyünk;
Mert már ímé a’ trombita’ ’s dob-szóra
A’ tüz ’s halál közé megyünk.

Rajta, az óra el-jár!*
elj-ár Sh., em.
Vagy élünk, vagy halunk már,
Kedvesink szeressetek:
Légyen Isten véletek.

Mars. Trombiták harsogjanak,
A’ dobok robbanjanak,
Zászlóink lobogjanak,
Lóra már minden vitéz.

Bár ezer fegyver zörög,
Bár ezer bombi dörög;
A’ Királyért, ’S a’ hazáért
Bátran hartzoljunk.

Ha népünk hátra nem tér;
Újra zöld borostyánt nyér,
Meg-mutatja, hogy mit ér
A’ magyar szív ’s magyar kéz.
Bár ezer fegyver zörög ’s a’ t.