HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A’
tavasz.
írta
kleist,
fordította
csokonaY vitéz mihály.
Hozzájárúlnak Kleistnak némelly
apróbb Darabjai.

Komáromban,
Özvegy Weinmüllerné betűivel. 1802.
Dúdolj verset! Kinek? A’ Magyar Nemzetnek.
Szilágyi Márton. 1699.




nagy méltóságú
sárvári felső-vidéki gróf
szécsényi ferenczné,
született tolnai gróf
festetits juliána
asszonynak
ő excellentziájának,
mélly tisztelettel nyújtott
ajánló-levél.
Komáromban. Febr. 16d. Napj.
1802.


Sed non haec mihi vis; nec TIBI talium
Res est aut animus divitiarum egens.
Gaudes carminibus: carmina possumus
Donare, et pretium dicere muneri.
Horatius.
Carm. Lib. IV. Od. VIII. v. 9. sqq.

NAGYSÁGODNAK kárpitokkal,
Keresztekkel, csillagokkal
Ez Napon udvarlanék,
Tisztelkedném kösöntyűkkel,
És reá smaragd betűkkel
JULIÁNÁT metszenék;

Concertekkel ekhóztatnám,
És ágyúkkal durrogtatnám
A’ Dunának partjait;
Pompáznám örömportákkal
’S tündöklő tűzi-munkákkal
Buda’ ’s Pest’ piattzait:

Söt még többet is mivelnék!
De sem tőlem ki nem telnék
Illyen pompa, illyen kints;
Sem NAGYSÁGOD’ Grófi telke,
Kintstárja, és Nemes Lelke
Illyeknek hijjával nints.

Én*
En sh., em.
bővölködöm versekben;
NAGYSÁGOD pedig ezekben
Mindég nemes kedvét lél.
Méltán is; mert kit lantjára
Clió vészen, Nap’ módjára
Fénylik az ’s mindenha él.

Sok gyémánt jelek elvesztek,
Léthét ússzák sok keresztek,
Sok oszlop a’ porba űl;
Ellobban Stuver’ remekje
’S a’ Hájden’ bájos énekje
A’ szellőkön elrepűl.

De a’ Múzsáknak szózatja
A’ sírt is megrázkodtatja,
’S életet fúvall belé:
A’ Virtus’ nevét felfogja,
’S örök trombitán harsogja
A’ Nap’ két háza felé.

Kit Bellóna’ babérjával,
Kit a’ polgári tserfával
Jegyez ki a’ Tisztelet,
Hogy az Érdem’ templomában
Tündököljenek sorjában
Feltördeltt sírjok felett.

NAGYSÁGOD’ Kegyelmes Férje,
És Méltóságos Testvérje,
Kik Hazánk’ Múzsáinak
Oltárokat építettek,
Részesivé ekképp’ lettek
Olympus’ tornátzinak.

Hogy pedig e’ ditső Tájon
Az ő Húgok is sort álljon
A’ Héroinák között,
NAGYSÁGOD’ tiszteltt Fejére
A’ Clio’ egyik testvére
Egész TAVASZT kötözött.

Kinn az Ősz a’ Kikelettel,
A’ Morál a’ szép Képzettel
Atyafias lántzot von;
Mint ágán a’ Narantsfának,
És képén a’ Grátziának,
Vagy pedig – NAGYSÁGODON.



LAJISTROM.

I. A' Tavasz. Festő Versezet 1 lap.
II. Ánglus Andalgás. Próza. 54 -
III. Lillához. Rapszódia. 59 -
IV. A' Szerelmesek kínjairól. Töredék. 66 -
V. A' Tsendes Élet. Óda. 69 -
VI. A' Bujálkodás. Próza. 72 -
VII. Fillis Dámonhoz. Dal. 80 -
VIII. Elízához. Purgoma. 80 -

Előbeszéd [A’ Tavaszhoz]

Valahára módot ejthettem benne, hogy régi adósságomat, melly felől 10 esztendők’ elforgása alatt, valahányszor a’ jó reménységnek legkissebb súgára derűlt ki, ígéretet tettem vala, Nemes Hazámnak lefizessem. Az Isten tudja, nem miattam múlt; tudják azok is, kik dolgaimat közelebbről esmérik. – Most sints abban módom, hogy egyszerre kiadhassam Munkáimat, hanem tsak némelly apró Darabokat közlök szíves Olvasóimmal, a’ mellyeknek nyomtattatásával bírhatok, ’s a’ mellyek példa gyanánt szolgálhatnak addigis, míg a’ Nagy Könyvemet Hazánknak egy Fő Oszlopa, Ki Nemzetéhez való buzgó indúlatjának sok jeleiről esméretes, a’ köz fényre kiemelni méltóztatik. Kilép tehát elsőben is a’ KLEIST’ Tavasza, ’s némelly apróbb Versezeti, általam Magyar Nyelvre fordíttatva; mellynek olvasásához, Édes Hazámfia! míg hozzá fognál, kérlek ezt a’ négy Jegyzésemet gondolóra venni ne terheltessél.
ELSŐBEN. A’ Fordításban leginkább ez a’ tzél állott előttem, hogy ennek a’ gyönyörű Poétának egy szavát, vagy annyival inkább egy képetskéjét is el ne hagyjam, vagy gyarlóvá ne tégyem, vagy meg ne homályosítsam: melly miatt sokszor inkább tettem hozzá, ’s a’ verset pótoltam, mintsem hogy a’ rövidítés és szorítás miatt valamelly szép szavát, vagy gondolatját elmellőzzem, vagy meggyomrozzam; a’ mit észre vehetnek azok, a’ kik a’ német munkát esmérni szerentsések, ’s ítéletet is tehetnek róla, ha nem abaposztót eresztettem é a’ Berlini bársonyba? Ez a’ magamtól előmbe szabott törvény kénszerített arra is, hogy az ő ritka és sokatjelentő ’s eleven kinyomási miatt magam is sok ritka és közkézen nem forgó szózatokkal éljek; mellyről bővebben a’ harmadik Jegyzés alatt.
MÁSODSZOR. Sokfelé való gondolkodásim után arra határoztam meg magamat, hogy versben fordítom, és éppen ezekben az aprókban. A’ Matéria lágy, szelíd és kedveltető lévén, hasonló Versnemet kívánt: ez pedig mind azon minéműségekkel bír egyéb Versek felett. Ezt némellyek így írják le, hogy ez Tizenöttagú vers, hanem a’ közepén vagy metszésén Cadentia van. – Igen helytelenűl: mert nem e’ származott a’ 15 syllabáúból, hanem a’ rest emberek tsinálták hajdan ebből ama’ kintornáló Vers-óriást. Gyönyörűen váltogatódik ebben a’ páros 8tagú sor, a’ 7tagú páratlannal; és az asszonyi ritmusok, vagy cadentiák, a’ hímekkel, a’ német és más tsínos poéták’ példája szerént: a’ mire még nálunk alig vígyáznak a’ versmívesek: Faludiban lehet leginkább észrevennünk. De erről ’s effélékről bővebben a’ Magyar Poétikámban. – Az eredeti nyelven Hatmértékűekben vagy Hexameterekben íródott a’ Tavasz: de a’ ki a’ német hexametereket esméri, nem ollyannak képzeli é ezt a’ remek munkát, mint az Eszterházán lévő kertet, ha az holmi Somogyi vagy Tiszaháti girbegurba, egyenetlen, vagdaltt, égetett, tördeltt, vagy önként dűltt Hasogatványokkal volna béfoglalva?
HARMADSZOR. Kéntelen voltam az útféli szózatokkal meg nem elégedni, és ritkább ’s esméretlenebb ígékkel élni fordításomban. De a’ ki ezt balra hajlandó magyarázni, végye gondolóra, hogy a’ szózatoknak szaporításában áll a’ Nyelvnek bősége, a’ nyelvnek bőségében a’ Literatúra’ kezdete, a’ Literatúra pedig Követ, melly útat egyenget a’ fontosabb Tudományoknak. – Kettőt szoktam én a’ Magyar Nyelv dolgában fejtsóválva nevetni. Egyiket azt, mikor valaki azt mondja hogy Ez új Szó! mintha bizony nékünk megkellene ’s meglehetne azzal az egynéhány Scytha szóval érni a’ mit katzagányos apáink lóháton hoztak ki Europába. – Tsak tudni való dolog, hogy nékünk mind a’ mesterségbéli dolgokban, mind a’ gondolkodásunkban több ideáink vannak, mint a’ Dentumogereknek; idea pedig szóval, szó meg ideával jár: hogy ne lehetne hát, sőt hogy ne vólna szükség a’ szavainknak számát szaporítani? Ők, és az ő Elejik, mertek a’ dolgoknak nevet adni, hasonló Zsenivel bírtak az ő fijaik ’s a’ mi Elejink: no már, szegény Magyar nemzet! ettől a’ jussodtól is elestél az újabb időkben? ugyan mikor és mi fosztott meg e’ tehetségtől? Hiszen még a’ XVd. Század’ végén ’s a’ XVId. Elején tudom hogy bírtál véle; mert a’ bombárdát ágyúnak, a’ sclopetumot puskának merted nevezni;*
vevezni em.
sőt még a’ XVIIdikben is mutattad jelét Ösi szófaragó (?!?) Szabadságodnak, a’ midőn a’ Tabacáról azt mondád hogy légyen az magyarúl dohány, és lőn az magyarúl dohány mind e’ mái napiglan. Talám hát a’ XVIIId Század, a’ mellyben minden nemzetek annyira bővítették nyelveket, talám mondom ez a’ filozófusi Század tiltott meg ettől tégedet, ’s éppen tsak tégedet? ha úgy van, a’ jelenvaló XIXd. Században a’ Magyar Tudósoknak legelső Gyűlésekben – ha ugyan tartatni fog valaha – könyörögjél ennek visszanyeréséért – jure postliminii… Bizony a’ szegény Községnek ma is több Genieje van, mintsem azoknak, a’ kik szégyenlenek a’ közé számláltatni: ő a’ maga új ideáit is ki meri magyarúl tenni, ’s ha reá kész szót nem talál, bátorkodik tsinálni; míg a’ felső Kösség nem akar, a’ tudós Kösség nem mér, és amaz németizál, e’ pedig deákizál. – A’ másik, a’ mire mindég nevetnem kell, az, mikor némelly ember azt mondja hogy Ezt a’ szót nem hallottam. Tudatlanságunknak egyenes megvallása ugyan virtus; de az említett embereknek nagyobb részében kevélység: mert egy úttal azt is akarják kitenni hogy a’ mit ők nem esmérnek, az mind rossz szó. Quasivero! – Az egyenes ember, ha ollyast talál is, így gondolkozik: „Én ennek az Írónak, a’ jámbornak, némelly szavait még nem hallottam, mivel meglehet hogy holmi régibb és újabb Magyar Könyvet, a’ mit ő láthatott, nem olvastam, sem Hazánknak annyiféle Provinciáiban meg nem fordúltam; most pedig örűlök hogy hazai nyelvemnek esméretében ezzel is gazdagodom. Az Isten áldja meg, ő még is szemfül ember, iparkodik is; bártsak sokan közlenék vélünk illyen észrevételeiket.” Ama’ Finnyáskodó pedig olvassa meg a’ Heltai, Tinódi, Valkai, Bartsai, Tsanádi, Temesvári, Lisznyai, Zrinyi, Paskó, Horhi Juhász, Lippai, és egyebek velős Magyar Irásit; sőt holmi Bányász Csákányt, Sopronyi Veres Tikmonyat, X ut Tököt, és több efféle korpáú Grapsákat se hagyjon megtekintetlen’; tégye kézi könyveivé Gyöngyösyéket, Faludit, Báróczyt, Bessenyeyéket, Kazincyt, Arankát, Horvátot, Péczelit, ’s a’ t. forgolódjék a’ Felfőldi, Duna- és Tiszamellyéki ’s Erdélyi Magyarokkal; levelezzen hazabéli Tudósokkal; figyelmezzék a’ mesteremberekre; ereszkedjék le a’ paraszt, tudatlan, egyűgyű – de nála meglehet jobb-magyar – községhez, allynéphez: akkor majd nem lesz annyi új szó, annyi hallatlan ejtés, ő előtte.
Én a’ szókat úgy nézem a’ nyelvben, mint a’ polgárokat a’ hazában. 1) Vagynak a’ mellyek régi törzsökös eredetűek, és azt szinte Ásiából hozhatják le, legalább – sok száz esztendősök; de az időnek viszontagsági miatt, mint sok jeles familiák, elvesztették nemes voltokat, feledékenységbe mentek, és neveik tsak némelly régi Könyveknek levelein, mint holmi avúltt Diplomákon láttathatnak. Ezeket méltó a’ maradéknak új életre és fényre hozni, a’ mint mondottam – jure postliminii. Kivált, a’ melly szóknak ágazatjai, és mintegy rokonjai, még ma is esmértetnek. Illyen a’ Hölgy, Nő, ’s a’ t. 2) Vagynak ollyanok, a’ mellyek az esméretes szózatoktól, a’ Nyelvnek szokott rendi és országos törvényei szerént (per Analogiam) származnak, vagy származhatnak. És ez a’ leggazdagabb ’s legigazságossabb kútfeje a’ Nyelvbővítésnek, a’ Szósokasításnak, a’ Grammatica Inpopulatiónak. Az illyen analogizáltt Szók ollyanok, mint a’ törzsökös nemesektől, törvényes ágyból, szaporodott fiak. P. o. Szállok, inchoat. Szállalok: mint Szóllok, Szóllalok. Hullám: hullámlik, mint villám: villámlik. Bukni: bukadék ’s a’ t. 3) Vagynak ollyanok a’ mellyek a’ két Magyar Hazának egy vagy több részében is esméretlenek, de másutt igaz Magyarok’ száján gyakoroltatnak. Ha hát valamelly valóságos Nemes egy Vármegyében (már ha a’ legkissebbikben is) publikálva van: nem szintúgy igaz magyar é az, mint akármellyik Grófi, vagy Hertzegi Familia, mellynek neve és birtoka mind a’ két Magyar Hazában széllyel elterjedett? Igy kell, ’s így is lehet ezekről a’ Provincialis Szókról is gondolkodni; minéműek, a’ Duna mellett Kaján, kondor, kajdászni, a’ Tisza mellet[t]*
mellet em.
Górni, kókkadni, kontár, a’ Felfőldön, Bajbonts, réja, csermely, Erdélyben Rügy, ’s a’ t. 4) Vagynak végezetre ollyanok, a’ mellyek eredet szerént ugyan nem magyarok; de vagy a’ Nyelv’ Királyától, az Usustól, petsétes levelet kaptak, vagy a’ Magyar Tudósok’ Diétáján hungarizáltattak, vagy a’ Szentegyház, a’ törvényszék, a’ tábor a’ fábrikák, a’ kereskedés, a’ kézi és egyéb mesterségek körűl hasznos szolgálatot tettek és tehetnek.1
Illyen magyarosodott Szók: a’ Görög Alamisna, a’ Deák Letzke, az Olasz Rokka, a’ Frantzia Sapka, az Anglus Bigót, a’ Német Ház, a’ Tót Veder, az Oláh Berbets, ’s a’ t.
Ezek Indigenák és Libertinusok: és ezekben, ha polgári just kívánnak szerezni, megkívánhatja a’ Nemzet, hogy a’ tős-gyökeres Magyar szók felett, se nyilván se titkon, sem erővel sem szép szín alatt, elsőségre ne héjjazzanak, hogy külfőldi ruhájokat levetkezzék, idegen hangejtéseket megszelídítsék, és még a’ legutolsó Magyar jobbágy’ füleinek is botránkozást ne tsináljanak, ’s annak száját elviselhetetlen rabotával ne nyomorgassák. Igy áll fel osztán törvényesen a’ Magyar Nyelv’ országa; így szaporodnak miriádokra annak hasznos és díszes polgárjai: így pusztúl el ama’ nyűgös Monopolista a’ Deák, amaz elhatalmazott Német Mautos, a’ Tót furmányos, az Olasz Mercatimago, a’ Frantzia Emigrant; így fúlnak meg önnön bőltsőikben a’ pajkos Szófaragóknak törvénytelen ágyból született, tsonka, bénna Idétlenjeik: így emeli fel fejét a’ magának hagyatott szegény Magyar Nyelv; így ditsekedhetik jövendőben a’ Nagy Corvinus’ Nemzete!!
Ha hát én a’ homályba ment régi szókkal élni, a’ nyelv’ természete’ mentében újakat ágaztatni, a’ külömb vidékeken gyakoroltattakat mindenik Hazának köz piatzára felvezetni, a’ kűlfőldi, de magyarrá lett, vagy azzá lenni méltó Terminusoknak anyai Beszédem’ soraiban helyet adni bátorkodtam: senki meg ne ítéljen véle, ha azzal a’ jussommal élek, mellyet tőlem mint született Magyartól az irígynél egyéb meg nem tagadhat.2
A’ Szókkal való élésben, minthogy az antiquus emberektől tarthatni leginkább, nem új hanem régi Auctorok’ ítéletével élek: tessék tehát CICERÓT. lib. 3. de finibus, és in Bruto, HORATIUST Art. P. v. 46. ad v. 72, és L. II. Epist. 2. v.*
V. em.
115. sqq. és QUINTILIANUST lib. 1. c. 5. & 6. megolvasni; és hozzá tenni ama’ külömben szőrszál-hasogató SCALIGERNEK fontos kis mondását: Grammatico nihil infelicius! – –
Minthogy pedig még jó és elegendő Szótárnak hijjával vagyunk: a’ Könyv’ végén az illyen ritkább szókat, a’ kegyes olvasónak kedvéért, Ábéce szerint feljegyeztem, egy két betűvel megmagyaráztam, és hogy őket honnan vettem, a’ tsutsorodható Criticasterek miatt, urát is adtam.
NEGYEDSZER. A’ Jegyzéseken töprenkedtem legtöbbet. Ha nem találok tenni, mondok; a’ szegény betűtlen Olvasó megneheztel, hogy érthetetlen verseket tukmálok rá, ’s még sem magyarázom meg, félre veti majd könyvemet, és talán minden olvasástól is elfanyalodik: Ha pedig jegyzéseket rakok fel; a’ tanúltt Olvasó azt fogja mondani, Minek az a’ sok Jegyzés? kivált illyen mindennapi és országúti dolgokról? minek fogja az a’ könyvet? minek tsúfítja a’ páginákat? ’s a’ t.? – Hogy hát ezt is elkerűljem, a’ gyengébbekkel is könyvemet megérttessem: közép útat választottam; tsináltam ugyan jegyzéseket, de igen kurtákat, és mégis, a’ mint reménylem, elég világosokat: és hogy a’ szakadatlan Noták a’ lapoknak tekintetét el ne éktelenítsék, a’ magyarázni-való deák és egyéb szókat az Ábécébe raktam.
Vedd jó neven tehát, Kegyes olvasó! ezt az első Csomóját az én Munkáimnak: ha az Isten éltet, ’s egésségemet megtartja, a’ többivel is kedveskedni szándékozom. A’ Következendő Csomónak foglalatja és neve: LILLA, vagy az Érzékeny Dalok. – Addigis a’ gántsoskodóknak megszentelődést, a’ jámboroknak nyúgodalmat, Országunknak békességet, Tenéked pedig vídám életet kívánok. Istenhozzád.




A
Tavasz.
Festő versezet
kleist’
német munkáiból.

Rajzolatja e’ Munkának.

Áll ez III Részből. – I. A’ Belékezdés. II. A’ Festés maga. III. A’ bérekesztés. – I. ABELÉKEZDÉSBEN megköszönti a’ mezőket, és írásának tárgyát előadja, II. AFESTÉSNEK 5 Szakassza van. I. AKikelet. A) A’ Tavasz leszáll; 1 lehell, a’ hó elolvad; 2 lehel, az árvíz megszűnik; 3 lehell, a’ zőldségek és virágok kiújúlnak. B) Hívás a’ mezőkre, intés az örömre; jelesben a’ Leánykákhoz. 2 A’ Vidék. A) Faluk. Fenyves. Vetések. Tó. Bált’ tengere. Ménes. Tsorda. Major. Szőlőhegy. Patsirta. Szántóvető. B) A’ hadnak kártételei. Intés minden Fejedelmekhez a’ békeségért, kereskedésért, a’ Bőltsek’ pártfogásáért. 3 A’ Major. A) Ennek tekintete. Tó az udvaron. Tyúk. Lúd. Gyermekek’ fördése. Paraszt leány. Tengeri nyúl. Galamb. A’ Kert. Virágok. Diófa. Tulipánt. Rózsa. Játzint. Gyöngyvirág. Ibolya. Estike. (a’ magános Bőlts) Páva. Kankalinok. Lepkék. Mezei gazdasszony. B) A’ mezei nép’ boldogsága. Erre, és a’ bőlts életre való áhítozás. Jövendőlő képzet a’ jobb élet felől. Elragadtatás Lillához, és a’ barátjához Gleimhoz. Felébredés, és az azon való szomorkodás. 4. Az Erdő. A) Felvídúlás. Erdei sétálás. Ketskepásztor. Szarvasok. Szilaj ménes. Bikák. Erdei omlópatak. Madarak’ éneke. Fülemüle. Vadgalamb. Fészkek. B) Az Istennek nagyságos dolgai. 5 ARét. A) Illatok. Hívás Spaldinghoz és Hirzelhez, a’ mezőre ’s a’ virtusra. Gólya. Libutz. Méhek. (az útazó Bőltsek) Tó. Sziget. Berek. Szárazság. Esső. Zápor. Juhok. Fetskék. Napfény. Szivárvány. Hívás Hallerhez. Az*
Az (az A dőlt szedéssel) Sh., em.
esső után való köz megújúlás. – III. ABÉREKESZTÉS. Bútsúvétel a’ Mezőktől. Óhajtás.

Fogjatok bé szent árnyékok!
Ti elmélkedésemet
Andalító zöld hajlékok
Fogjatok bé engemet;

’S kezdjetek belém fúvalni
Egy édes versezetet,
Mellyel fogom magasztalni
Az ifjúltt Természetet!

És ti mosolygó réttájok,
Kiken hűs patak kereng!
Harmatos völgyek, lapájok,
Hol sok ezer virág leng!

Megeléglést hadd szíhassak
A’ ti jó szagtokkal bé;
Párás hegyek, hadd juthassak
Kies tetőtök felé!

El kívánom arany lanton
E’ vídúlást dallani,
Melly most kezd e’ bóldog hanton
Körűltem mosolygani.

Hadd hallja meg Áurórával
Heszperus e’ dalomat:
’S Lilla érdem-pántlikával
Fűzze érte lantomat.

––––
Rózsaszín felhőn az égből
A’ Tavasz leszállala,
Rajta fiatal zőldségből
’S virágból fontt öv vala.

Minden természet érzette
Isteni lehelletét;
A’ hó végig hempelygette
A’ hegyek’ görbűletét,

Partjokon felyűl úszkáltak
A’ patakok szerteszétt,
A’ felhők záporrá váltak,
Hullámokat tolt a’ rét:

A’ főldmíves elréműle. –
De ő eggyet lehellt még;
’S ím minden köd elrepűle,
’S alámosolygott az ég.

Ismét a’ főldnek gyomrába
Leszivárgott a’ tsatak,
És náddal tűzött árkába’
Halkal tsörgött a’ patak.

Hozzánk ugyan gyakor éjjel
A’ lankadtt Tél vissza-tért,
’S megrázott szárnyáról széllyel
Szóra zúzot, havat, dért;

A’ zablátlan szélveszeknek
Felhítta tsoportjait,
Kik az északi bértzeknek
Kitörvén barlangjait,

Mendörgő hanggal rablották
A’ virdító berkeket,
Fenekestől felforgatták
A’ setét tengereket.

De a’ főld’ zordon színére
Még egyet lehelle ő,
’S éltető lehelletére
Felengedt a’ levegő.

Béteríte egy szőnyeggel
Völgyeket, és halmokat,
Mellybe szőtt vad*
vadd Sh., em.
merészséggel
Zőldséget ’s virágokat.

Most már a’ bikk a’ tserébe’
Hűs árnyékokat vetett,
Hármóniás dal tőlté-be
A’ pitymalló ligetet.

A’ tiszta Nap megtekinté
A’ szelíd patakokat,
’S játszi szikrákkal behinté
Göndörödött hátokat.

A’ szellők’ útját eltölték
A’ vidék’ illatjai,
A’ szunnyadtt ekhót felkölték
A’ pásztorok’ sípjai.

_______
Ti, kiknek megtsaltt lelkére
Az öröm’ fénye közűl,
Mint a’ tél’ felhős éjjére
Egy víg súgár sem derűl,

Oszlassátok el a’ kába
Kétséget ’s aggságokat,
Ne nyögjétek el hijába
A’ múlandó napokat.

A’ hírnév’ rab kívánója,
A’ fukar, ’s halvány kaján,
A’ bosszú’ hév szomjúzója
Hadd epedjen a’ baján:

Titeket a’ vígaságnak
Alkotott a’ kegyes ég;
Virtusnak ’s ártatlanságnak
Aggódni illetlenség.

Ússzatok gyönyörűségben!
Ti érettetek van ez;
Ím leng, és zeng a’ híg égben,
A’ vőlgyben virít ’s rügyez.

És ti a’ tavasznak kedves
Barátnéi jertek el!
Virágzó Szépek, a’ redves
Városból fussatok el.

Fújtó gőzzét ne szívjátok
Arany tömlötztöknek már:
Jertek, ím Ekhó hozzátok
Mosolyog, és Zefir vár.

Vár, hogy játszhassék a’ Hőlgyek’
Bodrozott hajfürtjein,
Midőn tántzoltok, a’ vőlgyek’
’S ligetek’ ösvényein,

Vagy ledűlvén a’ kútfőkhöz
Apró violát szedtek,
Hogy ártatlan emlőtökhöz
Bokrétát biggyesszetek.

____
Itt, hol örökké zöldellő
Fenyvekkel a’ bértz benőtt,
És feléig a’ kékellő
Pataknak árnyékot szőtt,

Itt fogok zőld gyepre űlni –
Óh! a’ mező mint örűl!
Mint kezd új élet derűlni
E’ mosolygó táj körűl!

Jámbor faluk! óh enyelgő
Nyájak! óh erdők, hegyek!
Pihenést széllyel-őgyelgő
Szememnek méken vegyek?

E’ gyenge zőld gabonákon?
Kik hímmel tarkállanak,
’S végre a’ szűk barázdákon
Távol alig látszanak?

Vagy e’ tón? mellynek gődények
Ússzák tsendes habjait,
Tsipkebokrok, és kökények
Koszorúzzák partjait? –

Szemem’ egyszerre magához
Rántja a’ Bált’ tengere,
E’ kék méllység, ’s a’ partjához
Vergődő hab’ ezere.

A’ tündöklő Nap’ súgára
Egy tsillagokkal rakott
Eget terít rá,*
terít rá. Kp. sh., em.
’s magára
Pislogva tekinget ott.

Óriási a’ vizeknek,
Felotsódván a’ napon,
Bukfentzezve ténferegnek
Ez ellátatlan lapon.

Nézd el, óh mezők’ Múzsája,
Ama’ szomszéd síkokat,
A’ lovak’ pompás homálya
Mint lepi el azokat.

Déltzeg nyakot emelítnek,
Mellyet lágy sörény kerít,
Dübögnek, fennyen nyerítnek;
A’ fenyves visszanyerít.

A’ komor bika’ nyomában
Sok szép fejér tehenek
A’ Major’ bokros lápjában
Kedvekre őgyelgenek;

Mellyhez nyár- és fűzbokrokkal
Árnyékozott róna megy,
Hátúl egy thyrsusbotokkal
Béűltetett szőlőhegy:

Egy része tisztán tsillámlik,
Másutt fátyol fogja bé;
Fut a’ felhő, ’s a’ fény hámlik
Gráditsonként felfelé.

A’ Patsirta az egekre
Fennyen emelkedve száll,
Lenéz a’ bóldog vőlgyekre,
Függtön marad, ’s jubilál.

Kerengő dalja’ hangjában
A’ szántó gyönyörködik,
’S édes elandalodtában
Az égre bámészkodik.

Majd a’ vőlgyelő ekére
Dűlvén, kihempelygeti
A’ barna habot főldére;
Csóka, varjú követi.

A’ Vető az ő nyomába
Mérsékelve lépeget,
’S a’ bíztató barázdába
Arany záport hinteget.

____
Óh! ha a’ magvát magáért
Szórná a’ munkás paraszt,
Óh, ha fáradván boráért;
Maga is inná meg azt!

Ha azért görbítnék fáját
Az esztendő’ terhei,
Hogy enyhítsék saját száját
Jónedvű gyümöltsei!

De a’ torkos Had, ’s más részen
A’ fogtsikorgató Éh,
’S a’ vad tábor, hányszor tészen
Munkát, reményt semmivé!*
A felkiáltójel helyett l, sh. em.

Mint a’ forgószél’ kezéből
Parittyázott jégeső,
Úgy töri széllyel tövéből
A’ tápláló fűvet ő;

Tipor karókat, szőllőket
A’ főld’ színéig szintén,
Felgyúlt falukat, erdőket
Kedvére – – – Hol vagyok én?

Ím, ím a’ messzi dombokból
Fegyverek villámlanak,
A’ feltátott réz torkokból
Tűzfelhők gombolyganak,

Megdördűlnek, ’s menkövekkel
Górálnak mindannyiszor:
Szétszaggatott emberekkel
Rakva a’ rettentő por.

Kék homály alá takarja
Mindentlátó szent szemét
Az Ég, ’s nézni nem akarja
E’ kegyetlenség’ nemét. –

Ní, egy legszebb virágjában
Lévő fiatal legény
Mint hajtja fejét kínjában
A’ bajtársára szegény.

Tsorgó vérét és páráját
Útjában késlelteti,
Reményli hogy szűz Mátkáját
Még egyszer ölelheti,

Reményli hogy kedvessének
Ajjakiról talám még
Bérét hosszas hűségének
Learattatja az ég:

De egy kard most vágja főbe…
A’ Szűz kimúl sírással,
’S ezen egy Bőlts jövendőbe
’S egy szent Poéta elhal. – –

Ti, a’ kiknek hűségére
Bízták szabad nemzetek,
Hogy a’ főld’ minden kintsére
Nevekben ügyeljetek,

’S korona légyen páltzával
Szent hatalmatok’ jele,
Ah! a’ magok’ fegyverével
Gyilkoltatjátok e le?

Ha az tzélja szíveteknek,
Óh emberek’ attyai!
Hogy több boldog gyermekeknek
Légyetek gyámolai:

Ám bízvást vásároljátok
Minden módon ezeket,
Tsak hogy fel ne áldozzátok
Az első-szülötteket. –

Világ’ minden Fejedelme!
E’ szómra hallgassatok;
Hogy az Istennek kegyelme
Meghallgassa szavatok’!

Sarlóját az aratónak,
Mellyért éh könnyeket hint,
És lovait a’ szántónak
Adjátok vissza megint.

Napkeletre duzzasszátok
Vitorlátok’ öbleit,
’S a’ tengeren arassátok
A’ szigetek’ kintseit.

Ültessetek országtokba
Emberekből kerteket,
És állítsatok azokba
Serény, okos tsőszöket.

Azoknak jutalmazása
Légyen rang és tisztelet,
Kiknek éjjeli lámpása
Fényt terjeszt a’ főld felett.

Kérdjétek a’ kalyibától,
Nem lappang é ott egy Bőlts,
Kit a’ nagyok’ pitvarától
Magához vont az erkőlts?

Hol rejtekben él magának:
Óh innen hívjátok ki,
És adjátok a’ hazának
Bírói székét neki;

Zárja bé az ortzátlannak
Palotátok’ ajtaját,
És a’ síró ártatlannak
Orvosolja meg baját.

_____
Jer Múzsa, e’ vőlgy’ lapáján
Nézzünk széllyel a’ paraszt’
Gazdaságán, ’s háza’ táján,
Jer, látogassuk meg azt. –

Itt sem Párusi márványból
Nem raktak oszlopokat,
Sem alabástrom bálványból
Nem véstek bajnokokat,

Sem itt a’ messzi vizeknek
Tsavargós kerűleti
A’ hatalmas mestereknek
Fékszárát nem követi.

Egy Fa, melly alatt nagyattya
Három ember’ idejét
Általélte, takargatja
Hűs árnyékkal lakhelyét,

Mellyre a’ zőld venyigéknek
Tsimpajkóznak karjai,
Óltalmazzák a’ tüskéknek
És bokroknak falai.

Udvarában egy mosolygó
Tó kínálja a’ szemet,
Mellyben felhőkkel gombolygó
Kék ég fog fel engemet:

Egy ég felettem elterjedt,
Alattam áll másik ég;
Óh e’ kettő köztt elterjedtt
Megmérhetetlen méllység!

Itt sír egy Tyúk, ’s a’ mellyéket
Borzadtt tollal futja bé,
’S az imént kőltt kis rétzéket
Tsalja a’ száraz felé;

De szavára nem ügyelvén
Végig futják a’ tóközt,
’S a’ habokon általkelvén
Háphápolnak a’ nád köztt.

Lúdak sárga libáikkal
Sétálva járják a’ gazt,
’S berzenkedő szárnyaikkal
Űzik a’ lompos kuvaszt,

Játékból a’ szöszke fattyúk
Az úszáshoz kezdenek,
Lebukkannak mint a’ hattyúk,
’S evitzkélve függenek.

Amott fut az ól’ mentében
Egy kis fürge dolgos Lyán’,
Tarka kosár a’ kezében,
A’ tyúk fut nyoma után:

Most megáll, ’s üres vetéssel
Őket a’ kis tsintalan
Megtsalja, ím gyors lépéssel
Oda futnak hasz’talan;

Majd hirtelen a’ kosárról
Árpát szór le azoknak
Nézi hogy egymás’ hátáról
Mint esznek ’s tzivakodnak.

Amott homályos odvában
Kandikál a’ fejér nyúl,
’S piros szemét bámúlttában
Forgatván be-be-rándúl.

Lágy dúttzából hahotával
A’ kék Galambka kijő,
Nyakát pirosló lábával
Gyengén kapargatja ő,

Tsipked orrával mellyéhez,
Szép szárnyain babirkál;
Minden megvan, és hímjéhez
A’ ház’ fedelére száll:

Emezt a’ féltés gyötrötte,
Haragszik negédesen,
Ürög-forog körűlötte,
És turbékol begyesen:

De hozzá simúl hajolva
A’ hízelkedő szép Pár;
Ez is felé megy brukkolva:
Egymást éri a’ tsók már.

Öszvetsapják víg robajjal
Mind a’ ketten szárnyokat,
’S folytatják tördeltt katzajjal
A’ kert felett útjokat.

Elmegyek a’ főld’ színén is
A’ merre ti szállatok,
Érzékeny Galambkák! én is
Elmegyek utánnatok.

_____
Elmegyek – Óh mint ragyognak
E’ Kertnek virágai!
Melly édesen párolognak
A’ lombok’ illatjai!

A’ virágok’ felhőjében
A’ víg Zefir sátoroz,
Az égre kapja reptében,
’S vélek onnan záporoz.

Ide Mórok’ vad plántáit
A’ merész hajós nem gyűjt,
Bogátsok’ ritka fajtáit
Itt üveg tömlötz nem fűjt.

Tsupán hasznos tzifraságot
Szeret a’ főldmivelő,
Vagy egy koszorú virágot
Ollykor, ha jó kedve jő. –

Ez a’ hosszú boltozatja
A’ Diófáknak felyűl
A’ kék eget mutogatja,
Mellyen sok felhő repűl,

Hátúl a’ zőld térmezőkkel
Tókat, berkes vőlgyeket,
A’ dagályos hegytetőkkel
Körűlvett vidékeket.

Még egyszer végig sétálok
Szememmel e’ tárgyakon,
Azután tőlök megválok: –
Ez itt, ez magára von!

Óh Tulipánt! szent kezével
Ki nyitott fel tégedet?
A’ napnak minden színével
Ki tölté meg kebledet?

Virágok’ királynéjának
Köszöntenélek ugyan;
De az isteni Rózsának
Több királyi dísze van:

Ezerrétű szép kantussa,
Szerelemszín artzai,
Magas tövises trónussa,
És örök illatjai.*
illatjai: Sh., em.

Éppen itt áll büszke fáján,
Itt az én betses rózsám,
’S félig kinyíltt bimbótskáján
Keresztűl mosolyog rám.

Itt a’ kék Játzint fejtődik
Hűs illatú kelyhivel.
Itt a’ Gyöngyvirág vergődik
Ezüst tsengetyűivel;

Itt érzem az Ibolyának
Kifolyó balzsamjait,
Széllyelhintvén ortzájának
Aranyos súgárait. –

Az Estike tsendességgel
Nézi a’ virágokat,
Midőn egész büszkeséggel
Szórják el illatjokat:

Kímélve bézárja száját,
’S remélli, este felé
Az egész napnak pompáját
Szégyennel borítja bé.

Képe ő a’ nagy léleknek,
Kinek a’ bámúló nép,
Mint sok gyáva Vitézeknek,
Buzdítására nem lép;

Ki a’ virtust önmagában
Betsűlvén szemfényt nem veszt,
’S rejtekje’ szent árnyékában
Jóság’ illatját terjeszt. –

Ní, ahol a’ szép Flórának
Táblája fényeskedik,
A’ Páva önnön magának
Melly büszkén begyeskedik.

A’ barna, ’s tsillámló porral
Béhintett Kankalinok
Úgy állnak ott ékes sorral,
Mint tömött tsillagzatok;

Mellettek truttzolva járván
A’ páva, és zőld farkát
Szivárvány módra kitárván,
Hányja színváltó nyakát. –*
nyakát Sh., értelemszerűen em.

A’ Lepkék megvídámodva,
’S önnön választásokon
Soha meg nem állapodva,
Lengnek a’ virágokon;

Majd visszafelé ingatják
Onnan tarka szárnyokat,
’S a’ tseresznyéknek kutatják
Ismét a’ virágjokat,

Mellyeket a’ kert’ gazdája
Kökényfába olta be;
És mostoháit tsudálja
Már most a’ vad tsemete. –

A’ vídám kellemességnek
Béllyege, a’ házi Nő,
Ama’ termett venyigéknek
Leveles boltjában sző,

Bokrokat űltet vásznára,*
vásznára. Sh., értelemszerűen em.
És virágokat hímez;
Az öröm űlt ortzájára,
’S onnan mosolyog le ez.

Egy gyermek a’ Grátziának
Kedvesse, a’ tsintalan,
Gyenge karjával annyának
Nyakán tsüngvén untalan,

Hízelkedik, ’s a’ munkában
Gyakran tartóztatja meg;
Másik játszik a’ mályvában,
’S magába mélán petyeg.

_____
Óh százszor boldog nemzetség,
Kit semmi gond nem rongál,
Kit sem a’ kaján veszettség,
Sem kevély gőg meg nem száll!

Halkal folynak le rejtekben
A’ te élted’ napjai,
Mint a’ virágos rétekben
A’ tiszta víz habjai.

Mást hadd nézzen a’ sok kába,
Mászván ház- és fatetőt,
Midőn győző-hintajába’
Elefántok vonják őt;

Mások értzben vagy márvánban
Bámúltassák magokat,
Körűltök látván nagy számban
A’ térdeplő Sklávokat:

Tsak az kedves az egekben
A’ kit nem kajdászván fel
A’ bolondok, hűs berekben
Szunnyad, felkél, ’s énekel.

A’ nap’ bíbor ábrázatja
Első súgárt ő rá hány,
Néki leng a’ rét’ illatja,
Néki zeng a’ tsalogány.

A’ bánat nem jár nyomában
Sem a’ zőld vetéseken,
Sem a’ nyáj köztt a’ pusztában,
Sem a’ szőlőhegyeken.

Fűszerszámot ételére
A’ munka hint, mellyet*
mellyett Sh., em.
győz,
Mint az Éther, könnyű vére,
Maga virgontz, mint az őz.

Híg álmát a’ fellehellő
Virradtakor végezi,
Egy hajnali nyájas szellő
Szeméről lelegyezi.

_____
Óh! ha az ég úgy kedvezne,
Áldott mezők, nékem is,
Hogy rajtatok tsergedezne
Le az én életem is!

Hevervén ingó árnyékán
Kis Bigetsem’ fáinak,
A’ tsörgő patak’ tájékán
Élnék már tsak magamnak,

Széllyel szórnám a’ világnak
Éretlen bánatjait,
’S az ellobbanó vígságnak
Alatsony szorgalmait!

Óh ha az én nedves pillám’
Könnyeit ti rajtatok
Törlené le az én Lillám,
Kit mindennap siratok!

Ha néha vígasztalnának
Hű barátim’ szavai,
Néha némán oktatnának
A’ holtak’ írásai,

Néha a’ Bőltsesség nyitná
Méllységes folyásait,
’S lelkemnek letsillapítná
Tudományos szomjait!

A’ Mogolnak nem kívánnám
Akkor gyémánt-gödreit,
Hadd bírná ő, én nem bánnám,
Aranytermő bértzeit.

Ám akkor holmi Törpének,
Kik szomjúztak hartzokat,
Az emberek hadd tennének
Kőszálnyi bálványokat,

Hadd öntenék meg számokra
Hadd a’ tenger köveket:
Én nem vetnék pompájokra
Soha irígy szemeket. –

Óh Ég, boldogság’ forrása,
Óh szeretet’ tengere!
Óh jótéted’ kifolyása
Hadd itasson meg, jere!

Hát bennem úgy elhervadjon
Az élet, melly tőled jött?
Mint egy virág megfúladjon
A’ főldi dudvák között?

Nem; megáldod te munkádat.
Már vídúlva érzem én,
Éltető ambróziádat
Hinti rám tsendes remén’.

A’ hajnal’ súgári jőnek,
A’ homály ellebege,
Felrándúl a’ Jövendőnek
Setétellő szőnyege.

Már is andalgó szememben
Más scénáji jőnek fel
A’ dolgoknak, ’s képzetemben
Új vidékek nyúlnak el.

Látlak, mennyei Lillátska!
Sietsz karjaim közé,
Indúlsz a’ sűrű rózsátska
Mellől lugasomba bé.

Rajtad szemérem, ékesség,
Fény, szerelem, terjed el:
Így termett a’ kellemesség,
A’ virtus így lépdegel.

Lanthoz fogsz; ’s a’ Nap kibukkan
A’ tömött felhők közűl,
A’ szélvész egyet se kukkan,
Olimp figyelmezve űl.

Zeng benn a’ messzi hegyekben
Notád’ képe édesen,3
Azaz: az Ekhó által visszaadódott mássa az ő nótájának.
’S hozzám Zefir e’ kertekben
Általfújja tsendesen. –

És te, Hémus’ tetejéről,
Nyílttszívű Gleimom! leszállsz,
’S a’ Téji lanton messzéről
Víg örömmel játszdogálsz.

A’ Menny’ kapui felnyílván
Cypris, Ámor, Kellemek
A’ tsillám felhőkre nyilvánn
Kijövén, tündöklenek,

Kellemes szavok’ hangzatja
A’ kék levegőben zeng:
A’ tsillagok’ boltozatja
Öröm-kontzertjekre reng. –

Jertek bé majd, óh szívemnek
Kedves egy pár javai,
Vígasztalóji éltemnek,
Egek’ ajándékai!

Szállítsátok magatokkal
Hozzám a’ vígságokat,
Hintsétek bé virágokkal
A’ réteket, halmokat.

De mit? hát már felébredtem? –
Hol vagy ditső képzelet?
Melly kies álmot rengettem
Ébredtt érzésim felett?

De már elfutott azoktól,
És én így sohajtozok:
„Óh sok függ a’ fátomoktól
„Ez élet útján, óh sok!

„Itt tsak a’ remény’ játéka
„Áll a’ Való helytt elő,
„Boldogít puszta árnyéka,
„Maga hozzám so’se jő."*
jő. A záró idézőjel rossz helyre került, sh., em.

De a’ Jövőn mit aggódom?
Hasz’talan gond, fére menj!
Hadd legyék a’ kedvben módom,
A’ mellyel kínál a’ Menny;

A’ mezőknek víg népével
Hadd járjam a’ berkeket,
’S a’ dalló filemilével
Hadd zengjek énekeket.

Hadd gyönyörködjem a’ szellet’
Változó zengésibe’
E’ nyöszörgő patak mellett,
Melly e’ kőről omlik le.

_____
Óh, ti a’ dolgok’ Annyának
Kezével fontt levelek!
Ti a’ Bőlts’ gondolatjának
Fényt adó zőld fedelek!

Ti andalgás’ szent tanyáji,
Vídító kerűletek,
Magános útak’ homályi,
Idvezlettek légyetek!!

Óh a’ ti íhletéstekre
Melly kellemes fájdalom
Nyomúl mindjárt a’ lélekre –
Melly lágy érzés – nyúgalom!

Itt a’ magossan zőldellő
Lugosnak árnyékain –
A’ mellynek sok pajkos szellő
Hirintódzik ágain,

’S a’ mellynek boltozatjában
Egy látható hívesség
A’ zőld haboknak fodrában
Hempelyegve útat szég –

Lekukuttsál súgárával
A’ Nap a’ felhők felett,
És mennyei arannyával
Hímzi a’ zőld levelet.

A’ virágozó bokroknak
Béfutják illatjai
A’ szép Estvét, párolognak
A’ Zefirek’ szárnyai. –

Barlangjában, mellyet kondor
Bajbontsokból öklözött,
Űl a’ ketskés, a’ komondor
’S a’ virágszálak között.

Fújja trillás tillinkóját:
Megáll, ’s hallja másfelé
Hogy az erdőknek ekhóját
A’ sok síp hogy’ futja bé,

Itt harsántt vág a’ bikkfára,
Amott alig hangitsál,
’S elis múlik utóljára:
Sípol – és ismét megáll.

Alól a’ méllységben másszák
A’ meredek szirtokat
Ketskéi, és úgy tépásszák
A’ keserű bokrokat. –

A’ könnyű szarvasok’ nyája
Öszvenyargal minden közt,
Villog ágbog koronája
A’ zörgő zöld bokrok köztt.

Sebes-futva kóborognak
Nádon, vízen, szirtokon;
Az ingoványok tátognak
Belésüppedt nyomokon. –

A’ tavasz szerelmes kénnyel
Gyújtván a’ víg lovakat,
Feljárják lengő serénnyel
Az erdőket, síkokat.

A’ főld dübög megzúdúlva;
Duzzad és feszesedik
Erek’ ága, ’s elvadúlva
Farkok felberzenkedik.

Kedvet és tüzet lehellnek,
’S hogy hűsítsék lángjokat,
A’ partokról leszökellnek,
Tördelik a’ habokat.

Azután keresztűl futnak
A’ harmatos vőlgyeken,
A’ kősziklára feljutnak,
’S fent, a’ törpe berkeken

Végig nézvén, a’ ködökből
Távolról tekintenek
A’ mezőre, ’s a’ felhőkből
Büszkén lenyerítenek.

Futnak a’ bikák, ’s orrokkal
Nősző-hevet lehellnek,
Hányják a’ főldet szarvokkal,
A’ porködben dühödnek;

Némellyek meg bétzammogván
Bőgnek a’ barlangban benn,
Mások bömbölve mormogván
Futnak a’ szirtköveken. –

Amott a’ bértzek’ odvából
A’ ligetes vőlgyekre
Egy folyóvíz a’ sziklából
Vad morgással omlik le.

Sodorja a’ kőszikláknak
Elmartzonglott tsípejit,
Át-tsörgi a’ kivájtt fáknak
Mez’telen gyökereit,

Mellyek az omló habokban
Elhajolnak ’s inganak,
Míg a’ zőld fűzek azokban
Kényjek szerént mosdanak:

Az erdő minden barlangtól
Megzendűl és jajgat rá,
A’ vad meghőkken e’ hangtól,
És elszalad másuvá.

A Madarkák nem zenghetnek
Itt magános dalokat,
Azért másutt keresgetnek
Tsendesebb szállásokat,

Hol szerelmes fájdalmoknak
Kőltsön érzési felől
A’ piramidál bokroknak
Hűvös ernyőin belől

Párjok előtt gyengén zengnek,
Vallást tésznek szájokon,
Vagy danolással versengnek
A’ zőld bikkfaágokon.

Majd meglesem e’ rejtekben
A’ kis ártatlanokat,
Mit mivelnek jó kedvekben,
Mint osztják a’ tsókokat.

Halkal folyj itt, nyughatatlan
Patakotska halkal itt!
Nyögdétselő állhatatlan
Zefirusok tsitt, tsitt, tsitt!

Olly nagyon ne zörgessétek
A’ leveles ágokat;
Kérlek el ne gyengítsétek
Szerelmes zsibajjokat!*
zsiibajjokat Sh., em.

Zőld tetők’ lakosi! zengő
Hanggal énekeljetek;
Hadd tanúljam meg kerengő
Nótátokat tőletek. –

Danolnak – bokrokat, fákat
Zendítnek mindenfelé,
A’ tágas Árnyékszálákat
Symphónia tőlti bé:

Az egész Táj hanggá lészen. –
A’ pirók Kenderike
’S a’ Pinty hegyes füttyöt tészen
Egy sörje’ tetejibe’.

Tarkán ugrál a’ bokrokra
A’ sok Tenglitz, rá tekint
A’ virágzó bogátsokra;
Dalja ugrós magakint.

A’ Tsíz a’ szépek’ kínjáról
Leveles boltjában nyög:
Öblös hanggal a’ szilfáról
A’ Rigó basszust dörmög.

Tsak a’ szárnyas zengzet mégy
Tsak a’ kis Filemile,
Hogy több dítsérője légyen,
A’ magános allyba be,

A’ bú örök szállásába
Mellyet féd sűrű ágbolt,
’S úgy tetszik hogy egy summába
Mind ide futottak volt

A’ levegőnek ’s pusztának
Térjéről körűlbelől
Árnyéki az éjtszakának
A’ piros hajnal elől.

Itt danol ő, ’s az erdőnek
Rémítő vadonjait
Hangjával örömmezőnek
Mássává tsinálja itt.

Ott egy setét tó itatja
Fűzfáit a’ partokon;
A’ kis dallos ott ringatja
Magát a’ zőld ágokon.

Ott tzitzoráz víg réjával,
Ott tsattog, sűvölt, kereng,
Hangzik a’ vőlgy a’ pusztával.
A’ hegedűs Kar így zeng.*
E versszak után nincs sorkihagyás, sh., em.

Most lejtőre nyög nótáján.
’S gyengén kanyarog ezer
Érzékeny hangok’ trilláján;
Majd ismét keményen ver.

Ollykor, midőn a’ kegyetlen
Madarász, ki félfelől
Olálkodik a’ kietlen
Hársfaerdőben belől,

Zőld levél alatt lappongó
Tőrkalitkája alá
A’ tsemeték köztt bolyongó
Kedves párját bétsalá:

Azonnal víg énekében
Ő is egyszerre megáll,
Akkor szíve gyötrelmében
Mindenfelé szálldogál.

Őröngve repked a’ fákon,
’S életének örömét
Erdőn, mezőn, kősziklákon
Kiáltozza szerteszét.

Zokog jajgat egy folytában,
Míg végre kínja miá
A’ bokorra ájúlttában
Kókkadt fővel esik rá.

Ott kesereg ő körűlte
Holtt párja’ árnyéka már,
Ott képzeli, hogy vérűltte
Sebekben körűlte jár.

Majd újra zendűl jajdalján,
’S éjjel sints nyugta neki,
Úgy tetszik hogy minden jajján
Saját lelkét nyögi ki.

A’ szomszéd halmok’ allyában
A’ bokrok kesergenek,
’S Részt vévén az ő bújában
Elalélva lengenek. –

De mi búg felkavarodván*
felkavavarodván Sh., em.
E’ vén tölgy’ oldalánál?
Mellynek kopasz reves odván
Semmi madár meg nem száll?

Igaz é? vagy játékával
Tsak képzésem rezzent e?
Ímé kóválygó szárnyával
Hírtelen felröppene

Egy Vadgalamb a’ tölgyfának
Üregéből félfelől;
És e’ miatt kondúlának
Podvás öblei belől.

Suhan kiterjedtt szárnyakkal
A’ vőlgybe egyenesen,
Keresgél bókoló nyakkal
Az árnyékban tsendesen,

Gondosan körűlszemléli
Magát, és a’ tárgyakat,
’S orrával felszemetskéli
Az asszú ágszálakat. –

____
Ki tudja arra oktatni
A’ zőldági népeket,
Miként kelljen boltozgatni
Mesterséges fészkeket?

’S édes szorongattatástól
Meglepve, mit tégyenek,
Hogy fortélytól és rablástól
Bátorságban légyenek?

Mi láthatatlan lehellet
Szálldogál ezek felé,
Melly szíveket egymás mellett
Szerelemmel tőlti bé?

Te tőled van minden jóság,
’S e’ tsudadolgok’ sora,
Óh véghetetlen Valóság!
Természet’ Attya ’s Ura!

Felséged olly nagynak látszik
Egy madárka’ termetén,
Melly itt a’ tüskék köztt játszik;
Mint az ég’ mennyezetén.

Szint’ olly nagy vagy egy fa’ gallyán
Mászkáló hernyótskában;*
A pontosvessző előtt értelmezhetetlen függőleges vonal áll, sajtóhiba, elhagytuk.
Mint a’ trónusodnak allyán
Lángoló Kérubimban.

Nagy Tenger! mellynek nem áll-ki
Sem partja, sem feneke,
Minden te belőled száll-ki,
Beléd semmi sem foly be.

Tsillagink’ tűz-ótzeánja
Ama’ fény-punctumoknak
Visszavertt lágy ragyogványja,
Mellyek rólad omlanak.

Egyet szólsz a’ szélveszekhez:
Azonnal veszteglenek.
Hozzá érsz a’ nagy bértzekhez:
És tüstént füstölgenek.

Midőn a’ tenger’ örvényje
Egymásba megütközött,
’S kilátszik fenékfövényje
A’ hullám-bértzek között:

Az ő halálos torkának
Harsány ordításai
A’ Felséged’*
Felléged’ Sh., em.
nagyvoltának
Magasztaló daljai.

A’ langszárnyú mendörgések
Követik szózatidat,
Hirdeti szörnyű bőgéssek
Nagyságos dolgaidat;

Mellyre félénk tisztelettel
Minden berkek rengenek,
’S néked mondott dítsérettel
Ők is visszazengenek.

Ezer hármóniás sorral,
(Mellyet*
Mellyett Sh., em.
hall az egész maga)
Hírdetvén roppant táborral
Az ég’ minden tsillaga

Hatalmadnak ’s kegyelmednek
Nagyvoltát mindenfelé,
Terjed híre szent nevednek
Egy Pólustól más felé.

De ki, a’ ki felszámlálja
Minden tsuda tettedet?
Óh Teremtő, ki úszkálja
Keresztűl méllységedet?

Véges lelkek! szálljatok-fel
A’ szelek’ szárnyaira,
A’ villámnak kapjatok-fel
Kilövelltt nyilaira,

Bújjátok az Istenségnek
Tündöklő méllységeit,
Át-élvén a’ végességnek
Milliom esztendeit:

Utóljára sem látjátok
Egy ponttal is közelébb
A’ fenekét, mint láttátok
Partja’ széléről elébb.

Némúljatok meg hát éppen
Ti reszkető Hegedűk;
Így az Urat méltóbbképpen
Tisztelitek. – – –

____
E’ szomszéd rétnek illatja,
A’ mint bongó szárnyakon
Zefir ide fúvogatja,
Erővel magához von.

Annak virágos ölében
A’ sziszergő nádak köztt
Mellyem’ erőss pihegtében
Bészívom e’ kedves gőzt. –

Bőltseség baráti! kedves
Spaldingom és Hirzelem,
Kik által zőldellett nedves
Ködje köztt a’ múltt telem,

Oh ti, kiknek ajjakáról
Édes öröm tsepegett
Szívemre, sok bús óráról
Oszlatván a’ felleget,

Jertek barátim! ’s e’ tájon
Ide mellém űljetek,
Hogy égi lakhellyé váljon
Ez a’ környék tőletek.

Jer, szemléljük itt Flórának
Mosolygó gyermekeit,
És bámúljuk mindnyájának
Termetit ’s szerelmeit,

Ezekkel a’ magunk’ képét
Jer, piperézzük fel mi,
’S a’ bíboros lomha népét
Magunk köztt tsúfoljuk ki!

A’ Virtus’ díszét zengjétek:
És szájatok’ szózatit
Nékem ollyanná tegyétek,
Mint a’ rózsák’ illatit. –

A’ Grátziák itt hevertek;
Az öröm itt mosolyog,
E’ mesterkézetlen kertek’
Útjain tsend tébolyog.

Itt a’ tiszta tsermelyekkel
Lágy andalgás tsordogál,
Elszórtt virágligetekkel
A’ Rét feltzifrázva áll.

A’ kellemes illatoknak
Láthatatlan tengere
Hullámlik a’ parlagoknak
Zőld mezején messzire,

’S az enyhős szelek széllesztik
E’ dagályos habokat. –
Ezer lakosok élesztik
A’ tarka tájékokat:

Ama’ fás köztt nagy lábával
Gázolja a’ vizeket
Az Eszterág prédájával
Nézvén farkasszemeket.

Amott a’ Líbutz rikátsol
Egy fitzkó’ feje körűl,
Ki fészke mellett harátsol,
’S a’ káka köztt lesben űl;

Színli, hogy szárnyát fájlalja,
A’ partra tsak sérikál,
Egyszer őt a’ gyepre tsalja,
Addig, addig sántikál.

A’ Méhek a’ szellőtskéken
Szerteszéllyel bonganak,
A’ virágzó tsemetéken
’S lóherén megszállanak;

’S olly tsillogva függnek onnan
Alá a’ kis állatok,
Mint a’ holdfénytől újonnan
Megaranyzott harmatok:

Onnan várossokba térnek
Mellyet a’ paraszt maga
Egyik zugjában a’ térnek
Tsútsos köpűkből raka.

Itt ládd az igaz bőltseknek
Valóságos béllyegét,
A’ kik szülötte-főldeknek*
születte-főldeknek Sh., em.
Elhagyván enyhős egét,

Az emberiség’ határját
Felkeresik gondosan,
És annak drága nektárját
Gyűjtvén fáradságosan,

Munkájok’ édes terhével
Honnyokba bészállanak;
Hogy a’ bőltsesség’ mézzével
Minket táplálhassanak. –

A’ zőld síknak közepében
Egy kékellő Tó zsibong,
Mellyen a’ szellők’ mentében
Sok habkarika tolong;

A’ vizekből domborúson
Nyúlik fel egy szép Sziget,
Mellyet kerít koszorúson
Nyárfa- és bokorliget:

És mintha el volna válva
A’ főld’ egyéb részitől,
A’ habok ellen úszkálva
Lebeg önnön terhitől.

A’ tüzes tsillagotskákkal
Megrakott vadrózsafa,
A’ mindégzőld borókákkal
Uszkurutz és bodzafa,

’S a’ rekettyék nyájas karral
Öszvefűzvén ágokat,
Kellemetes zűrzavarral
Mutatják itt magokat

A’ virág a’ több virággal
Közli öröm-tsókjait,
’S rá lehelli nyájassággal
Balzsamos illatjait.

A’ Galagonya lóbálja
A’ part’ szélén vesszeit,
’S a’ vízbe nézvén tsudálja
Fejér ’s piros díszeit. –

Óh szép Táj! melly a’ szíveknek
Legbelsőbb rejtekibe’
Képét a’ víg örömeknek
Gyönyörűen fested le!

Vajha a’ héség’ nagyvolta,
Melly már szinte káros lett,
’S a’ mellyet még a’ tél olta
Egy esső sem szűntetett,

Téged, ’s veled a’ mezőknek
És kerteknek zőldjeit,
Mellyek várják az essőknek
Megfrissítő tsepjeit,

Száraz pardittsá ne tenne
Szépséged’ kezdetiben;
’S a’ paraszt’ reményét benne
El ne ölné fűviben!

Újítsd meg hűs záporoddal
Őtet, óh kegyelmes Ég!
És áraszd el jóságoddal
A’ főldet melly öszveég; – – –

Jön az áldás valahára
Jön a’ felhőkön ide,
Ott tornyodzik, ’s nem sokára
Patak-módra omlik le.

Már a’ szél szagúld előtte,
A’ fák’ levelin morog,
Fut a’ vetésen, ’s közötte
Örvény módra kavarog.

A’ pamut-forma párának
Kárpítja alá vonúlt
A’ Nap, és az ég-allyának
Fénye halványon kimúlt.

Árnyék ’s éjtszaka terűl-el
Vőlgyeken és halmokon;
Édes borzadással hűl-el
A’ természet azokon.

Apró ezüst peretzekkel
Göndörödvén habosan,
(Mellyek terjedő szélekkel
Tűnnek el játékosan)

A’ víz’ felső ábrázatja
Öblögeti a’ fűzfát;
És az essőt kimutatja
Mellyet a’ szem még nem lát. –

Most már ugyantsak fetsélli
A’ felhő a’ vizeket,
’S mintegy keresztűlvetélli
Vászonszálkint ezeket.

Zuhogva omlik belőle
Bugyborékos zápora;
Alig oltalmaz meg tőle
Ez égerfa’ sátora.

A’ kis nép, melly a’ tájékon
Gyönyörű nótákat fútt,
Elhallgatott az árnyékon,
És enyhős bokrokba bútt.

A’ gyapjas nyáj is fáztában
Holmi törzsökök körűl
Az ágfedél’ oltalmában
Egy hársvőlgyön körbe gyűl.

A’ pusztúltt égen ’s mezőben
Tsak a’ fetskék látszanak,
Hogy tsoporttal az essőben
A’ tóra nyilallanak. –

Azok a’ barna szemhéjjok,
Mellyek a’ Világ’ szemét
Fedik most, – a’ gőz-karéjok –
Ím felnyílnak szerteszétt.

Tsillog az ég friss színekkel,
És a’ függő tengerek
Elfolyván tiszta tseppekkel,
A’ szellőn ellengenek.

Nevet a’ főld virágokkal,
Örömmel minden tele,
Mintha az ég záporokkal
Maga tsorgott volna le. –

De napnyúgotról egyszerre
Újabb teherre kapott
Felhők vitorláznak erre,
És elfogják a’ napot,

Ismét bőséggel tsorgatják
Tóvá váltt záporjokat,
És mint emlők, úgy szoptatják
A’ szomjú pallagokat. –

Ezek is kifogynak végre;
És egy súgárokból szőtt
Aranyzápor száll az égre,
’S bétőlti a’ levegőt.

A’ kősziklák’ zőld pompája
A’ napra kikönyököl,
Felhőkkel béplántáltt tája
Szemfényvesztve tűndököl.

Egy Szivárvány öv’ módjára
Körűlfogja az eget,
És a’ tengerben magára
Jóbbra balra nézeget.

Megifjúltt fényes ortzákkal
Mosolyognak a’ mezők,
Színes hímmel ’s bokrétákkal
Megrakva néznek rám ők. –

Márts a’ hajnalnak színébe,4
Itt HALLERT szólítja meg, kiről láss a’ Jegyzésekben a’ H betű alatt.
Fesd e’ hely’ tájékait
Óh Te, kinek énekébe’
Látom az Ár’ partjait,

Mellyek mintegy szagoskodnak
Örök soraid közűl,
És ábrázatján dalodnak
Egész formájok kiűl:

Te, ki midőn énekletted
Az Alpesek’ bértzeit,
Érdem-oszlopiddá tetted
Az égnek tzölöpjeit! –

A’ gyémánt-forma tseppekkel
Mint villog a’ tsíkos rét!
Melly kedves tündöklésekkel
Lanyháznak le szerteszétt

E’ tseppek a’ virágoknak
Tarka ligetjeiről,
És a’ virító bokroknak*
A szó után értelmezhetetlen függőleges vonal áll, sh., elhagytuk.
Koronája’ széliről!

Minden fű e’ bő harmattal
Újonnan feléledett,
’S gőzöl erőssebb illattal.
Az egész ég szaggá lett.

Örömmel felemelíti
A’ gyep ittas fejeit,
’S úgy tetszik, hogy ditsőíti
Az égnek jótéteit.

____
Zőldeljetek most, óh kedves
Térmezők és Ligetek!
Árnyékos Erdők, és nedves
Rétek, most zőldeljetek!

Légyetek a’ nép’ javának
Megvídító tárgyai,
’S lelkem’ ártatlan-voltának
Menedék kárpitjai;

Ha únván a’ gonoszoknak,
’S büszkéknek tsoportjait,
Elhagyom a’ városoknak
’S palotáknak falait.

Zefir többször is hadd fújjon
Rám e’ virágok felől,
Mellyre szívem megvídúljon,
Megtsendesedjék belől.

És a’ Világ’ kegyes Atyját,
(Ki a’ napsúgárokon
Hinti rátok jó’karatját,
’S az essőn, harmatokon)

Szépségtekben tisztelhessem,
’S szent borzadás lepvén el,
Dítséretét hírdethessem
A’ felelő egekkel.

És ha az ő szent Szavára
Éltemnek határt vetek:
Vég-nyúgalmam utóljára
Hadd legyen ti bennetek! – –



Ánglus andalgás
A’ KLEIST’ Prósáiból

Van nékem egy barátom, a’ ki Ánglus és Poéta, ’s különös kedvellője a’ sétálásnak. Közelébb, midőn őtet alkonyodtakor hijába keresem vala a’ szállásán, megtalálám az erdőben, hol egy hantdombon pihen vala; egy patakotska megett, melly egy vadrózsa-ernyő alól rohan ki, és vízporrá ’s tajtékká változván, a’ vőlgybe omlik. A’ Vízbukadéknak morgása miatt nem hallhatta meg érkezésemet. Hátúlról a’ fejéhez sullogék, ’s megsajdítám, hogy a’ jegyzőtáblájára hallatos sohajtások között ’s néhány könnyeket is ejtve, éppen valamelly versezetnek utólsó sorait írá. –
Már fel akar vala állani ’s megláta engemet. – „Régen itt vagy már? így szóla egy kitsit megpirúlva, nem hallottam, mikor ide jöttél.” – „Már itt voltam, mikor olly nagyon kezdél sohajtozni, felelék én, ’s mikor könnytseppjeid jegyzőtábládra hullának!” – „A szép Tavasz, és e’ szép tavaszi Estve, úgymond ő, olly kedves andalgásba hoztak, engemet, hogy én meg nem állhatám, hogy némelly érzésimet le ne írjam, ’s azok indítottak a’ sohajtozásra.” – Ekkor közlé velem a’ maga munkáját, mellyet szabad légyen nékem egy gyengébb folyóbeszédi fordításban esméretessé tenni. –
„Melly édesen mormol a’ vízomlás, és mormolni meg nem szűnik! Mint remeg végig az ő habja a’ vőlgyön a’ virágok között, mellyek az ő színe felé hajladoznak! Még kevéssel ezelőtt jégbolt alól omlott ki ez; a’ főld búson kesergett vala, fejér halottruhával lévén béborítva. Az erdők és vőlgyek hópelyhekkel valának béretzézve, elhagyatva éneklő lakossaiktól. A’ bikáknak és szarvasoknak kemény testeket zúz, és jég öntötte bé, és úgy jártak benne, mint a’ pengő pántzélokban. Minden teremtvények érzették vala a’ télnek sullyát.” –
„Melly kegyelmes az Isten! mint ifjítja ’s mint örvendezteti meg ő, mind azt a’ mi él! Mert ő volt az, a’ ki mindenható karjával a’ sok ezer Világokba azt az első mozgást indította, a’ mék által azok saját abrontsaikban mind örökké futnak; ’s az Esztendő szakasszait változtatják.” –
„A’ néki-pirúltt Nap jobb kedvvel nézi most, hogy a’ zőld, és virágokkal rakott Főld miképpen úszik az ő súgárinak tengerében. – A’ Tzethal, úszó sziget’ módjára nyugszik a’ melegűlő vizekben, vagy lerohan a’ tenger’ méllységére, ’s örvényt indít játéka kőzbe: és a’ Nautil ismét hajó, evedző, vitorla, és kormányos önnön magának. – A’ teméntelen madársereg, melly a’ mi pázsitjainkat elhagyta volt, most örömmel siet hozzánk a’ tengeren keresztűl, és szintúgy truppba lovagol a’ levegőnek láthatatlan habjain.”
„Minden erdő zeng örvendő polgárinak hangitsálásoktól. Az Eléfánt, és minden temérdek Állatdomb, a’ sokféle aprómarha, és minden féregfaj, a’ mi a’ főldben, a’ mi az erdőknek fájin, a’ mi a’ levegőben és a’ vizekben él, mind-mind érzi hatalmát a’ mindent felélesztő Kikeletnek.”
„Óh adjatok hálát az Úrnak, ’s magasztaljátok az ő Nevét, mindnyájan, kik az ő kegyelmét érzitek. Közönséges Kontzert emelkedjék fel tőletek az ő Királyiszékéhez! Adjátok nékem szavaitokat, óh Mendörgések; mellyek ismét a’ levegőben laktok már, hogy az Úrnak ditséretét a’ főldnek hírdethessem!...”
„És óh! melly ingerelve ragyog amott a’ naplementi Ég az ő bíbor- és aranyszín világával! Amott egy mezei vidékhez hasonló, rakva rétekkel, rakva erdőkkel, rakva hegyekkel, tavakkal; amott pedig egy tengerhez, mellyen lánghullámok tűndökölnek. Gyönyörű illatok lepik el a’ tájékot, ’s mélly Tsend uralkodik mindenfelé, mellyet tsak e’ kis Patak’ mormolása zavar meg, ’s hébe-korba a’ Fülemülének melánkóliás dalja vág ketté, ’s egy mezei sápító sípotska.” –
„Légy tsendes, én szívem! légy tsendes mint a’ levegő, ’s légy az mind örökké! Soha se lázzadjanak fel te benned zivatar indúlatok, azon a’ gyűlölségen és haragon kivűl, mellyet az igazságtalanság és a’ bűnök érdemelnek.”
„Uram! ki az én életemnek reggelét és déltáját eltőltenem megengedted, adjad, hogy annak estvéje, melly már sebes lépésekkel közelget, ah! adjad, hogy az szebb légyen éltem’ nappalánál! Adjad, hogy midőn az eljön; mint e’ haldokló Nap, úgy lángoljak én azon való örömömben, hogy nékem a’ te lakóhelyedet, hogy nékem a’ te felséges voltodat majdan szemlélnem kell.”
„És ti barátim, ti kik nékem boldogságom, betsűletem, gazdagságom és mindenem valátok, kik az én hibáimat ’s gyengeségeimet a’ szívemért elnéztétek; ejtsetek akkor egynéhány könnyeket én mellettem, mikor az én már lankadó félben lévő pillantásim a’ Menny körűl elragadtatva tántorognak.”



III.
Lillához.
A’ Kleist’ Rapszódiái közűl.
Itt a’ Tavasz, az ő enyhében
Elolvadt a’ hó és a’ jég;
A’ vizek’ kristály tükörében
Magát meglátja már az Ég.

A’ megszelídűltt levegőben
Lanyházó essők hullanak,
Mellyek a’ tserén és mezőben
Új gyöngy gyanánt tsillámlanak.

Minden pásztort örömre hoznak
A’ virágok’ illatjai,
Midőn körűlte ugrándoznak
A’ halmokon bárányjai.

A’ fű a’ rög alól kitsúszik,
Zőld koronát tol a’ fején;
Zefir mint a’ habon úgy úszik
A’ lágy vetések’ tetején.

Virágokból szövött ruháját
A’ tarka rét már hímezi,
Az ezüst tsergetegek’ táját
A’ gyenge nád béprémezi.

Az erdőknek zőld éjjelében
Ámor kedvtelve tébolyog,
Öröm foly a’ szellők’ mentében:
Ég, főld, tenger, mind mosolyog.

Ama’ Sijónál Lyánkájával
Szunnyad a’ pásztor édesen,
Ki őtet gyenge két karjával
Átölelte szerelmesen;

Lágy álom űlt szemek’ héjjára,
Lelkek egymás’ lelkébe jár;
A’ tsalogány’ nyájas daljára
Szunnyadt el ez a’ boldog pár.

____
Ah, ha ebben a’ köz örömben,
Melly már elterjedt szerteszétt,
Érezhetném én is mellyemben
Az öröm’ legkissebb neszét!

Nem, nem; ő elfut tőlem messze,
Rég’ elhagyott már engemet,
Nints olly tavasz, melly elszéllessze
Holtig tartó keservemet.

Én tsak a’ boldogtalanságnak
És kínnak fia vagyok már,
Tsak úgy lesz vége ez aggságnak,
Ha az halál síromba zár.

Mert LILLA egy tavasz’ nyíltában
Én tőlem messze vettetett,
A’ kiért tudtam hajdanában
Betsűlni ezt az életet. –

Midőn akkorba mélly sebemnek
Kiontottam vérhabjait:
Mért állítád meg életemnek
Széllyelfutott patakjait

Óh Fátom? hogy éltem’ végéig
Tudjál engemet gyötreni?
Azért nem kellett egy tseppjéig
A’ véremnek kiömleni,

Hogy a’ hízelkedő hiszemben
Tengődtetvén bús napomat,
Elsorvadjak a’ szerelemben
És holtra sírjam magamat? –

Hitetlen Sors! ki jobbadára
Tsak a’ bohóknak kedvezel,
Kerestelek! de más határra
Futottál én előlem el:

A’ szerelem ugyan vállamra
Sebes két szárnyakat köte,
Semmit sem ért; az én láttamra
Még távolabb repűltél te.

Már én téged el nem érhetlek
Futásodnak gyors kerekén,
És soha reá nem vehetlek
Hogy LILLÁMAT bírhassam én.

____
Nagyobb sorsra ugyan sokképpen
Tarthatsz te, LILLA! méltó just:
Én elégtelen vagyok éppen
Megjutalmazni egy virtust.

A’ te bájoló kedvességed,
Melly a’ teremtés’ remeke,
’S nemes lelked méltóztat téged
A’ királyok’ szerelmire;

És sok száz úr, ki pántlikával
És tsillaggal díszesedett,
Fellobbanván szemed’ lángjával
Párnak választna tégedet.

De ezek, a’ kiken a’ Módi,
A’ rang, és bíbor fénylenek,
Alatsonyszívűek, ’s valódi
Szerelmet ritkán érzenek.

Nékem nints semmim, melly a’ szemnek
És érzésnek tessék nagyon;
De van egy szívem, ’s e’ szívemnek
Nemes indúlatja vagyon.

Van egy szívem, melly szerelmével
Még soha sem legyeskedett,
Egy szív, melly a’ világ’ kíntsével
Fel sem tserélne tégedet.

––––
Ám ígérd azt, óh Fátom! nékem,
Hogy én majd ő nála nélkűl
Cæsar leszek, ’s királyiszékem
Mind a’ két Világ’5
Egyik világ az Ó, vagyis Europa, Ásia és Áfrika; másik az Új, t. i. Amerika melly a’ XVdik, és Polynesia melly a’ XVIII Században fedeződött fel. E’ két utolsóból Cæsar semmit sem bírt, sőt hírét sem hallotta.
nyakán űl:

Az alávaló büszke lélek
Örülhet hogy illy sorsa jött;
Én ö véle vígabban élek
A’ szalmás kalyibák között.

A’ szerelem fényes várakká
Tsinálja a’ duttyánokat,
A’ tiszta forrást borpatakká,
Édenné a’ kopárokat. –

Hány kastélyt láttam díszeskedni,
Hány város’ pompája bájolt,
Miolta véled esmerkedni,*
esmerkedni. Sh., em.
Óh szép LILLA, szerentsém volt!

A’ Szépek’ ingerlö formája,
Melly másokkal hitet szeget,
Bennem még forróbbá tsinálja
Az erántad gyúltt meleget:

Mihelytt elmémben megvisgállak,
Az ö tüzök bennem meghül.
Én tsak téged választanálak
A’ föld’ minden szépe közül.

––––
Óh Arany kor! mellynek folytában
Az aranynak vak fényiröl
Semmit se tudtak hajdanában,
Miért futsz a’ föld’ színiröl?

Most már bizonnyal nyugtatnának
LILLÁM’ ölelö karjai. –
Óh bártsak visszahívhatnának
A’ rimánkodók’ szavai!

Ah! jöjj vissza! ’s akkor érettem
Engedd meg azt az egyet is,
Hogy pásztor lehessen mellettem
Az én kedves barátom is. –

De nem hallgatsz szavamra éppen,
Óh Fátom! már, már képzelem,
Hogy a’ szerentse laptaképpen
Játszik mindenha én velem.

Te hallgass hát, te hallgass erre,
Óh Halál! ’s vedd ki vámodat,
Mindenkor tsak boldog emberre
Szórod öldöklő nyiladat?

Itt a’ melyem; jer, fegyvereddel
Nyisd meg elrontsoltt szívemet,
Készen állok, éltemet vedd-el;
A’ kín nem rémít engemet.

Amott, hol téged a’ döglesztő
Levegőn által szívni be,
A’ sírásóknál ’s az ijesztő
Temetők’ setét gödribe’,

Ott, hol az embert az emberrel
Fegyver’ élére hányatod,
Majd ott kereslek fel jó szerrel,
Ha végórám’ halasztgatod. –

’S te LILLA! nyögj akkor így szolván:
„Ah! én keserítettem-meg!
„Ő érettem szívböl lángolván,
„Szerelme’ kínja ölte-meg!”



A’ szerelmesnek gyötrelmeiről
KLEISTNAK egy Töredéke

– A’ tavasznak bőven tékozlott adományi, mellyek körűlöttünk folynak és gőzölögnek, tzudarok a’ Szerelem’ betegjére nézve; ő néki a’ hajnal félholtan lángol, a’ Nap homályosnak tetszik ő néki; nem botsát ez ő reá gyönyörködést a’ maga súgárain; ő rá nézve az egész Teremtés megholt. – Örvendő barátinak zsibongása között elhagyattatottnak érzi magát, és magánosnak, nem hallja azoknak perge katzajjokat; hanem hallja a’ kőszálakon és tengeren által az ő Bálványjának suttogását, a’ melly őtet megvarázsolja. Az ő lelke ama’ kebelnek liliomjai köztt portyász, ’s ama’ szátskának mézzén ragaszkodik. A’ hitszegés felől való gyanúság, lidértz módra megtsalja az ő érzését, s’ Őrangyalának képe messze rándúl előle: akkor rohan ki először az ő fájdalma, akkor hasonlít ő a’ szélveszek és a’ hideg miatt színéből kikőltt hervadozó virágszálhoz; akkor őgyeleg egy halott a’ főld’ színén.
Ti, harmatlepte tarka Rétek! ti félénk nyárfákkal megrakott Ösvények! ti Zefirek! és ti, kik hajdan lombos ernyőtök alatt a’ virágzó lóherén sokszor hűsítettétek őtet, borzas Fenyők! ti Patakok, mellyek megett gyakran szunnyadott el rekedtt morgástokra, ezután már Istenhozzátok! többé már tsak kínját fogjátok éleszteni. – Tsak a’ sivatag, homokos puszták, az Otzeán’ szélveszes partjai, a’ távol fekvő Czintermeknek árnyéka, az öszvedöntött várak, mellyeket már a’ redvesség’ foga át- ’s meg-át rágott; és búson fenyegetődző szilfák’ homálya borít, – tsak ezek az ő Paraditsomi, ahol nyomorúltt-volta kön[n]ytseppekben foly le sáppadtt ortzáján, ahol egész napestig tébolyog, ’s gyakran a’ süvöltő szelekkel együtt nyögdétsel ki a’ kriptákból és kőbarlangokból, és sivákol a’ magános Tsúvikokkal.
Ha, egy darabig a’ szökdöső Lidértztől tsalogattatván, a’ seppedékeket sokáig gázolván, végre estve felé haza vántzorog; akkor bút és könnyeket önt felesleg is levelére, ’s mindenik sorában meg-meghal. Tsigázó-lajtorja gyanánt van nyoszolyája, világos virradtig aggságot hereg fel megnehezedett szívéről, a’ gyötrelem egy oldalról másra hentsergeti, ’s dobog minden pulsusütésre. Ha sokára elnyomja az álom; akkor útálatos képek intselkednek reá nyugvóhelye körűl. Most setét boltozatok alatt tévelyeg, mellyek rakvák lelkekkel és tsontvázakkal; majd tüzes hidrák ijesztgetik. El akar szaladni; de alatta a’ főld hátra vonúl, és őtet magával együtt visszarántja. Most úgy tetszik néki, hogy a’ főld ótzeánná lett, a’ hullámok tovább ragadják őtet; látja a’ Méllységnek feltátott torkolatját, rettegve kapaszkodik a’ vízbértzekre, és meghal azoknak omladékin. Majd egy Üregből, mellynek mélly voltára szédeleg, nógatva kijált hozzá Szerelmének édes tárgya: sebes lebegve száll le oda; de mikor hosszas ereszkedése után azzal ketsegteti magát, hogy hozzá juthat, a’ barlangnak feneke amaz Isteni képpel együtt végképpen alásűllyed. Ijedtében felrezzen, és ébrenn folytatja álmodozását, rázattatván a’ szűfájástól és sullyos bútól, s a’ gyújtvány Hideg miatt vonaglódván. –



V.
A Tsendes élet.
A’ KlEist’ Odáji közűl.
Már a’ fergetegek’ dühe
Megszűnt, és az üveglő
Zúzon nem pirosollanak
Át a’ fenyvesek’ ágai.
A’ jégtől szabadúltt patak’
Allyán látni tsigát, gyepet,
’S apró lenge virágokat.
A’ bükkök’ magas erdejét
A’ sűrű lobogó levél
Éjjellel fedi bé megint.
Itt ingerl sok ezer futó
Hang közt a’ tsalogánynak
Zengő dalja az ágakon.
Itt a’ rétre az esti szél
A’ zőld rózsabokorból
Áldott illatokat lehell.
Ottann a’ ragyogó patak’
Habján a’ kivirágozott
Bokrok’ képzete tűndököl,
És fut mint maga a’ part,
Mint a’ nádasok, az halász’
Elsuhanó ladikától.

Pajtás! hagyd el a’ hartzokat,
A’ fegyverropogást kerűld,
Itt a’ kedvre való idő!
Érezd a’ ligetek között
Azt a’ gyenge gyönyörködést,
Mellytől messze van a’ vitéz,
’S a’ lágy udvari emberek.
Mit használ, mikor az hadi
Tisztesség’ szesze részegit?
– – – – – –
– – – – – –
Mit használ, ha aranyba vontt
Fényes fegyverek őrizik
Sirhalmod’? ha ijesztő
Pántzélbann emelik fel
Márványból hadi képedet?

Ákhill, és maga Hannibál
Szintúgy kéntelen az halál’
Éjjét végig aludni,
A’ melly engem is egykor
A’ Végzés’ akaratjaként
Vak kárpitja alá takar.
És így én is egyenlő
Lészek holtom után vele;
A’ főldön pedig édesebb
Boldogságba’ foly életem.
Ő tsak vérbe kevertt mezőt
Látott, és tsak az ég fedé
Altában, ’s paizsok’, nyilak’,
És dárdák’ ropogásai
Zörgöttek füle mellett.
Ő mellőle futottanak,
Játék, Tréfa, Gyönyörködés,
És Cypris’ deli gyermeke.

Én a’ tarka virággal
Hímzett rétbe’ tekintgetem
A’ rám integető egert,
Az hozzám nevető berek’
Ékességeit, a’ fejér
Nyárfák’ lengeteg ágait,
’S a’ vőlgyben zuhogó folyást.
Alszom rózsalevél alatt,
’S hallom daljaidat, Chloe,
A’ mellyekre letsendesűl
A’ zengő Filoméla,
És leskődve figyelmezik. –
Környűlem tsak öröm lebeg.
Kis Fillis, ha te engemet
Meglátsz, a’ ligetekbe’ búvsz,
Én vígyázva kereslek,
Mégis rád nem akadhatok:
Míg majd a’ leveles bokor’
Zőld ernyőibe’ tsíntalan
Kuttzantásod elárúl.



A’ bújálkodás
A’ KLEIST’ Prósáji közűl

Boldogságnak tarthatni az emberi nemzetre nézve, hogy a’ benne elhatalmazott bűnök közűl sokkal közönségesebb a’ gyönyörűségekre való hajlandóság, mint a’ nagyravágyás és a’ pénznek szerelme: úgyhogy száz bujálkodókat (a’ kiknek fő hajlandóságok a’ gyönyörködés) lehet addig találni, míg tíz nagyravágyót és egy fösvényt, a’ kiknek t. i. fő indúlatjok a’ betsűlet-vadászás, és a’ pénzkuporás. A’ Fukarság annyira ellenkezik a’ társasággal, és az Egésznek hármóniájával ’s boldogságával; hogy az emberek vagy felette nyomorúltak volnának, vagy utoljára (felteszem, hogy a’ nemzés által tovább is szaporodnának) ki kellene nékik a’ világból fogyni, ha még többen volnának közöttök a’ zsobrákok. Irígység, gyűlölség, áskálódás, űldözés, álnokság, tsalárdság, tolvajkodás, és végre öldöklés és vérontás – ezek tennék akkor gyilkoló-barlanggá e világot; és ekkor tűrhetőbb volna, a’ kietlenben, tsupa kígyók és skorpiók, oroszlányok és tigrisek, mintsem emberek köztt lakni. – A’ Nagyravágyás pedig minémű inségeknek szerzője, nem szűkség megmutatni. A’ ki a’ világnak történetiben egy kevéssé jártas, úgy találja, hogy a’ hatalmas birodalmaknak leomlását, a’ közönséges nyomorúltságot, és a’ milliomnyi embereknek vérek’ kiöntését, ez az indúlat okozta.
Azomban, a’ kis gonosz is tsak mindég gonosz marad, és a’ gyönyörűségeknek mód nélkül való szerelme soha sem tagadja meg a’ maga bűn természetét, és szintúgy nem kevés rossznak szokott eszköze lenni. Ha azt meg nem gondoljuk is, hogy minden mesterségek és tudományok rossz lábon állanának, hogyha a’ földet tsupán ollyan gyönyörűség’ fijai laknák, a’ kik minden szoros munkát gyűlölvén, a’ kényes életet pedig mód nélkül szeretvén, nem sokára mind azt, valami az élet’ módját könnyebbíti, sőt a’ mi annak fenntartására elmúlhatatlanúl szükséges, semmivé tennék; tsak ezt a’ kérdést teszem fel hogy van*
Van em.
é azoknál boldogtalanabb ember, a’ kik a’ kellemetes érzéseknél, ’s a’ legfelsöbb gyönyörüségnél egyebet nem áhítnak, nem keresnek? – Mert mihelytt a’ kellemetes érzések előlök elenyésznek, azonnal szomorúságba és bús kedvbe borúlnak. És hogy is ne oszlanának el azok ő előlök egyszeribe, holott rend szerént tsak a’ heves és zivatar gyönyörűségekre áhítoznak, a’ mellyek az egész lelket megrázzák, és egyszerre minden érzőinakat általjárnak; az ártatlan gyönyörűségeket pedig gyávának és ízetleneknek tartják? Kínos nyavalyák, a’ test’ és elme’ erejének megfogyatkozása, a’ betsűletnek, jó hírnek, és jószágnak elvesztése, sőt sokszor egész familiáknak megbukása – ezek az elmaradhatatlan következései az ő kitsapongásoknak. Akkor osztán Istennéktek kellemetes érzések! Nyughatatlanság, aggódás, és kétségbeesés szállott a’ ti helyetekbe, ezek lepték meg a’ bujálkodónak lelkét, a’ ki már most kétszerte szerentsétlenebb, minél kevésbé volt ezekhez az ő boldogságának ellenségihez, hozzászokva. –
Igaz ugyan, hogy az ember gyönyörűségre van rendelve, mert a’ jó Teremtő szeretetből hívott ki minket a’ semmiségből. De hát, ez a’ gyönyörködés feslettségben áll é? vagy abban, hogy testünket pintzévé, életünket szakadatlan tivornyává tégyük? nem találhatni ártatlanabb gyönyörűségekre ’s örömökre? Az értelmes barátokkal való társalkodás sokkal többféle módon múlattat, és bennünket bor és játék nélkűl is örömbe meríthet. Igaz barátokra pedig kiki szert tehet, ha azoknak bírására érdemes, és maga is tud igaz barát lenni. Ezenfelyűl, a’ természetnek és mesterségeknek tágas Országai ezer szabados múlatságokkal kínálkoznak. – Ní! (így szól Wieland) a’ Természet integet ránk. Kibeszéllhetetlen vídámsággal lehelli ki a’ megelégedést Ní, a’ tsendes ég hogy tekint-alá a’ hársfáknak társaságos gallyain keresztűl! Minden tsak örömöt kiált, ’s a’ vígságra hídogál. – Mi érettünk párolognak a’ virágok, mi értünk tsörög a’ kígyódzó patak a’ lombos fáknak homályos boltja alatt, melly a’ madarak’ énekétől zengedez. A’ mezőknek és pázsitoknak tarka virágos leplei mi érettünk*
mi érttünk. Ebben és a megelőző mondatban a mi érettünk, valamint a mi értünk alak váltakozik: e helyen a mi értünk következne szabályosan. Az itt olvasható kevert formát mégsem tekinthetjük egyértelműen sajtóhibának, mert Csokonainál a tt használata gyakorlat volt.
tündöklenek, mi érttünk festi a’ Nap a’ támadati eget aranynyal és bíborszínnel. Minden, ahová szemünket, ahová gondolatinkat fordítjuk, minden bétölti lelkünket örömmel és elragadtatással. Hát a’ mesterségek mennyi gyönyörködtetést szolgáltatnak! Melly széles mezejét nyitják ki előttünk a’ kies foglalatosságoknak! Mink nem tsak a’ goromba érzésekre, hanem a’ gondolkodásra és munkára is vagyunk alkotva; és egyedűl a’ szorgalmatosság és az értelmes tselekedetek adják meg nékünk a’ valódi és állandó Elme-tsendességet. A’ munkát és a’ virtust gyakorló ember mondhatja el igazságosan, ’s ő viheti végbe azt, a’ mit Frantzországnak a’ Régense, amaz esméretes Orleáni Hertzeg mondott vala: Az égnek legkissebb adományán is örvendeni kívánok, ’s kívánom azt a’ pályát, mellyet meg kell futnom, virágokkal béhinteni.
Meg nem állhatom, hogy a’ következendő levelet, mellyet a’ minapában vettem, ezen alkalmatossággal ne közöljem.

Kedves Úr!
Magamnak is szintúgy szívemen feküvén az emberi nemzetnek java, mint az Úrnak, hanem olly módom nem adódhatván tzéljaimnak mindenekkel való közlésére; bátorkodom az Urat, azoknak végrehajtására, megkeresni. Én ugyan szívesen igyekeztem holmi üveg-szemeknek, fejér és piros kentséreknek, egyes és kettős Melyeknek készítésével az emberi nemnek szolgálatjára lenni: de az a’ sok Kontár, az a’ sok majmolója az én mesterségemnek, azt okozta, hogy az én Portékáimnak árra szembetűnőképpen alászállott. Mostanában egy találmány ötlött az eszembe, a’ mellyből mind a’ világnak, mind a’ magam erszényjének sok szép hasznot ígérhetek. Ugyan is, láttam itt a’ mi városunkban, hogy sok ember, mind férjfi mind asszony, orratlanúl őgyeleg, azért is néminémű orrokat kezdtem könnyű fából készíteni, a’ mellyeket doróttal a’ boldog emlékezetű hús-orrhoz hozzá tsinálok, és hasonló színre meg is festek; úgy hogy sok ember tsegéjjével is állítaná, hogy ismét a’ régi orr nőtt ki. Hogy ez a’ Találmány betses és hasznos, azt az Úr maga is általlátja, ’s reménylem, nem tagadja meg azt a’ szívességét, hogy hathatós ajánlása által ezt az én Orrfábrikámat kelendőségbe fogja hozni. Hiszen most már kiki úgy hordozhatja megint az orrát, a’ mint magának tetszik: a’ mit eddig sok ember nem tselekedhetett: és ezután senkinek sem lesz az ábrázatja ollyan pökedelem, mint eddig volt sokaké. Egy némelly ember, a’ kit egy némelly bujaság az orrától megfosztott vala, kitsúfoltatott e’ miatt egy bizonyos bujálkodótól – egy Részegestől! Én most már ennek a’ kitsúfolttnak, illendő árron, visszaszerzettem a’ betsűletét, és az ő kitsúfolója – ama’ kézzel lábbal termett nagy boros-hordó – a’ világért sem adná, ha ő ollyan szép ábrázatú lehetne. Kérem hát az Urat, adja tudtára ezt a’ Világnak, és jutalmaztassa meg az által az én talentomomat: mellyet az Úr tartozik is megtenni, ha az Úr valósággal az, a’ minek magát kiadja. Mondja meg az Úr nékiek azt is, hogy nem tsak az orrokvesztett emberek vásárolhatnak nálam; hanem azok is, a’ kik tartanak tőle, hogy orrok nélkűl találnak maradni, igen jól teszik, ha ezt a’ magok’ számára jó eleve bészerzéndik. Így az a’ nyereségek lesz benne, hogy a’ mostani orrokhoz képest veszem le a’ Modelt, és hogy a’ néhai Sas-orr helyett tömpe orrat nem teszek fel. Maradok az Úrnak

kész köteles szolgája
Nikolas Postiche,
Galantéria – fábrikás.

P. s. Tudja az Úr, hogy egy gonosz nyavalya adott alkalmatosságot a’ Parókák’ feltalálására; ’s azonban mégis ollyan nagyon Módiba jöttek, hogy én hallottam, mikor sok nagyvárosban valakinek dítséretére így szollottak: Ez jeles személy, ő Parókát is visel, és néki minden jól áll. Ha az Úr a’ dolognak emberűl utánna lát, reménylem, hogy noha az én Találmányomra még gonosszabb nyavalya szolgáltatott okot, mégis idővel mi nálunk is meghalljuk, hogy; Ez jeles Személy, ő Vendégorrat is visel, és néki minden jól áll.



VII.
fillis dámonhoz.
kleist’ Daljai közűl.
Dámonom, Kintsem, megadom magam’ már!
Érzem, érzem most, miket érze szíved!
Kénszerít tartós erejű szerelmed
Visszaszeretni.

Hogy szemedről a’ kezedet ledérenn
Elkapám: Isten! miket izgatott fel
Néma kínoktól vizenyős szemednek
Szép tüze bennem!

Elfuték, sírék, lerogyám az Érnél.
Láng-özön járá tetemim’ keresztűl.
Ah! örökkétig fog ez a’ sebess tűz
Engem emésztni.

Jöszte, hű Dámon, te legyél sajátom!
Számra már Lelkem kilebeg, hogy édes
Ajkadonn által te beléd ezernyi
Csókkal ömöljék.




VIII.
Elízához
Kelist’ Purgomái közűl.
Szép Elíza, olly nagyon
Mért csókolod versemet?
Bennem tenger vers vagyon,
Csókolj inkább engemet.