Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Nemesszívű Magyartársom! Melly öröm fogta el ködbe borongó lelkemet, mint öleltem betses Emlékezetedet (megengedj hogy hazafiui elragadtatásom a’ Quiritek’ tonusán^* beszélltet Véled, közelebbről érzem hozzád magamat ha második személyben szóllíthatlak) midőn Ujságainkban olvastam,^* hogy Gebhárdnak Magyar Historiáját,^* ama betses Könyvet! Magyarjainkkal megesmértetni szándékozol; azt én e’ Levelemben ki nem nyomhatom: képzelj egy embert, a’ ki a’ Világi életben való gyönyörűségét abban akarta keresni, hogy ő holtig Árpádon dolgozhasson, ’s mindjárt képzeled örömemet, érted Erántad való tiszteletemet, érzed háládatosságomat. – De egy dolog van Gebhárdiban, a’ mi engem úgy is mint Árpád’ íróját, úgy is mint Magyart ígen-ígen interesszál, felőle való Tudósításodat ’s Értelmedet ha kinyerhetném, köteleznél. Azt mondja t. i. Gebhardi,^* hogy a’ Magyarok tsak azért vették fel Őseiknek a’ Hunnusokat, hogy a’ magok Nemzetének Történet-Könyveit az Átilla’ fényes tetteivel feltsitsézhessék! Én azt tartom, hogy Ns. Nemzetem ditsősségének nevelésére Átilla nem szűkséges: de még is úgy tartom, hogy Schlőtzer^* után, a’ ki (én legalább úgy ítélek) egy a’ nemzeti részvétellel legtelyesebb írók közűl, megbántanak bennünket némelly ujjabb ’s az ujjításra viszketőbb német írók, a’ midőn azt akarják imígy amúgy megvítatni, hogy a’ Hunnusok és Magyarok nem egy nemzetből valók voltanak. Magam is ebbe a’ vélekedésbe voltam, mikor 1799ben Csurgón a’ Mr. Históriából Exament tettem;^* de azolta való olvasásim ’s visgálódásim arra a’ részre állítottak, a’ mellyen az eddig való Külfőldi és Nemzeti Iróink voltanak. A’ Németeknek minden erőssége tsak tagadó, állítót bennek egyet se láttam: nékünk pedig minden lerontott okaink mellett is megmarad kettő, t. i. 1/ Hazai régi Historicussaink, kik ha nem régibbek is Béla Király nevetlen IróDeákjánál, de történeteiket a’ régi (még a’ Tatár pusztítás előtt meglévő) Krónikáinkból szedték; és 2/ Egész Nemzetünknek hagyományja, melly a’ legutolsó, legírástudatlanabb Parasztjainknál is megvan, a’ mellyet ha históriai ’s anthropologiai Crisisre vészünk, talán legcsalhatatlanabb bizonyság, ’s Dátumok’ nem létében, én előttem ugyan a’ legtiszteletesebb.^* De hosszan ebbe a’ dologba ereszkednem nem lehet; elborít a’ Materia bő volta, ’s ki fogy magábol a’ Levél. Szokása szerént tsak enyeleg és vagdalódzik Schlőtzer, mikor azt mondja az Északi Históriájában,^* hogy a’ Magyaroknak tsak annyi közök van a’ Hunnusokhoz, mint a’ Frankoknak a’ Zsidókhoz. NB. Az Öreg Úr tsak ollyan embere volt a’ Magyaroknak, mint a’ Frantziáknak, mellyet megmutatni nem volna nehéz. Az Árpád’ Plánumán való gondolkodás, őseink idejebéli Régiségeknek öszvekeresése, az akkori dolgokra való olvasás, megesmértették velem a’ Belföldieken kivűl Fischer, Spittler, Büsching ’s a’ t. találgatásait e’ dolog felől. Engel és Katona Urak nékem igen tetszenek, noha olly nagy tudomány mellett mindenik tsinálhatott volna még többet is de tán tzéljok másra siettette őket. A’ jó Pálma Úr is a’ 3dik Kiadásban már alá fekütt a’ Német Crisisnek. Kár! – Óhajtanám a’ Magyar Historiának attyát, ki nem érti ezen a’ Néven az idvezűlt Prayt? a’ legutolsó Munkájában e’ felől látni, de még az kezembe nem akadhatott. Illyen bajos ám, Ns. Barátom! tudományos Hydropicában lenni, ’s forrástalan megyében nyavalyogni!! Ti Pestiek boldogok vagytok, mert kezetek alatt van a’ Nagy K. Bibliotéka, és a’ mi egy nationálistának még többet fog használni, a’ Szécséniana. À propos! mi van már ebből ’s ennek felállitásából? Mi ide le azt halljuk, hogy ebbe minden Magyar nyelven írott, és minden a’ mi Nemzetünket akármiképp illető Könyvek öszve vagynak gyűjtve, és hogy Pesten a’ Köz Haszonvételre rövid időn ki is fog nyíttatni. Mi Dacusok^* az illyen nagy Szándékokról olly későn hallunk alig-hával is valamit, mint az Új Párisi Módikról, vagy még későbben. – Ha Kiss István Úr nem éppen akkor szolgáltatta volna az Úr Levelét kezemhez, mikor már a’ Szekérre űlt: úgy felkűldöttem volna a’ Grófoknak szolló Leveleimet a’ Könyvekkel, de most már várnom kell valami jó Pesti alkalmatosságra; azomba még most sem tudom, hová kelljen a’ Grófnéét Ő Exc:ét titulálnom. Tisztelem az Ifjú Grófot Ő Nagyságát, az Úrnak pedig lélek-adó Levelét ohajtva várom; változhatatlanul etc.