Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Szerentsésen felérkezvén Jul. 1^ő Napján Ongára, Puky Barátommal 5-dik. Ragályra mentünk, Ragályi Gedeon Urat^* a’ Gömör Vármegye VNotáriussát, mint régi jó barátunkat meglátogatni, a’ ki azt a’ szívességet tselekedte vélünk, hogy maga Kotsiján és költségén elvitt Agtelekre, a’ híres Baradla nevű barlangnak megvisgálására. – Ez a’ Barlang fekszik Agtelek faluhoz egy fertály orányira egy tsupa kőből álló Hegynek öblébe. A’ barlang’ szája esik egy 27 ½ ölnyi meredek Kősziklának az allyán, melly Kőszikla a’ felitől fogva az allyáig úgy áll mint az egyenes kőfal, és magasságát lehet két annyinak gondolni mint a’ Veres torony:^* rémitő dolog tsak felnézni is a’ tetejére, mellyen a’ látás a’ felhőkkel látszik határozódni. Az allyán lévő Lyukba gugyorodva kell bémenni, és ez az alatsony de széles Torkolat mint egy fél fertály óráig tart, a’ mikor az ember a’ valóságos Barlangba béjut, mellynek boltozatjához képest a’ Nagy Templom magassága és tágassága nem is hasonlítható. A’ Kövek úgy tsüngenek alá az ember feje felett, mintha mindjárt nyakába szakadnának, a’ hang rémítő módon zeng e’ tágas öbölbe. Lőttünk egynéhányat, és a’ legszörnyűbb mennydörgés kitsiny volt a’ puska ropogásához. Fáklyákkal vezettek két Vezetőink, kik egyedűl az Utazók’ béhordozásából élnek; fáklyát 4 öllel vittünk bé, mert ha ebből a’ Vándorló kifogyna, soha a’ Barlangból, mellynek még végit senki öszve nem járta, ki nem jöhetne. Ága a’ Lyuknak sok van, mi délig egyet, délután másikat jártunk bé, a’ többire nem értünk. Voltunk mind öszve kilentzen. Elindultunk tehát az első Ágán, és találtunk tsepegő kövekre, ’s az azokból épült külömbkülömbféle, oszlopokra, kősziklákra és omladékokra. A’ tsepegő kő ebből áll, hogy a’ Barlang’ boltozatjáról szüntelen tsepeg a’ legtisztább ’s leghűvösebb Víz, melly mihelyt akár az emberre, akár mire tseppen, azonnal kővé válik; és így formálódnak lassanként a’ legszebb figurák, a’ mellyekből a’ Képzelődés sok Dolgokat formál magának, p. o. először láttunk egy tzifra Zsidó Oltárt, azután pápista Chorust, mellyre fel is mentünk, Orgonát, Barátot, Királyi Széket, Oszlopos Palotákat ’s a’ t. mellyeknek szépsége és figurája a’ Mesterség remekjeivel truttzol. Találtunk a’ barlang’ fenekén sok ezer Ember és barom tsontokat, mellyek a’ háborús időkbe oda futamodott és rejtezett szerentsétleneknek tsontjai. A’ Barlangba, hol tekergősen, hol egyenes hosszú folyással foly el egy 3 öles tiszta folyóvíz, melly ollykor igen megárad, és a’ benn lévőket oda szorítja, míg ismét el nem apad: vannak benne a’ legegésségesebb és legtisztább forrásotskák, mellyekből magam is kedvemre ittam. Négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol mint a’ rák hátra felé, néhol pedig épen hason, úgy hogy a’ hátunkat korholta a’ felettünk függő Kőszikla. Másutt egy kőről más kőre vadketske modon úgráltunk, néhol egy hegyes kövön állván vagy fogódzván úgy tetszett, mintha a’ fáklya világánál két felől a’ pokol’ méllységébe néztünk volna alá; egy tsuszamodás – és ezer darabokra szakadva omoltunk volna le: másutt egymás után mászkáltunk, a’ tsepegő kődarabokba vagy társaink kezébe fogózkodván, ’s az alól maradtak a’ felmászottakra ’s azoknak fáklyáikra nézvén, irtózással bámultak a’ toronnyi kőszikla tetején világoskodó bajtársaikra. Egy embernek, vagy tsak kettőnek, nem javasolnám a’ benne járást, kivált a’ kibe érzékeny a’ szív, és bokroskodó a’ képzelődés: de mi többet nevettünk, mint borzadoztunk, Kaukleres positurája pajtásunknak sok tréfára adott okot, a’ bajoskodót világítottuk, segítettük, bátorítottuk és tsúfoltuk; melly dolog annyival is furtsábban jött ki, hogy valahányan mind annyiféle Maskaráknak vagy földalatti Manóknak látszottunk rongyos ruháinkban; minthogy az éles kövek közé, a’ felyűlről tsepegő víz alá, és a’ nyálkás földre nem jó volna haszna vehető ruhát vinni. Én egy zöld vadász hatzukába, fekete kopott nadrágba, melly azon felyűl is nálam kétszerte bővebb volt, mentem a’ barlangba, a’ többi is hasonló Uniformisba volt: a’ melly, kivált a’ faron és a’ hason való mászás után rendes figurát tsinált a’ fáklyánál. A’ vezetőnk Pumi kutyája mindég velünk járt. Azon bámultunk legjobban, hogy a’ legterhesebb és félelmesebb részeiben a’ barlangnak, Dámák’ neveit találtunk felvésve a’ köveken, a’ mint az itt Megfordulttaknak szokása. Puky Úr az én Nevem is feljegyzette a’ magáéval együtt, a’ többek között arra a’ pompás Kősziklára, a’ melly, mintha sok ezer brilliántokkal kivolna rakva, a’ leggyönyörűbb ragyogvánnyal játszik. Még a’ déli Őgyelgésünkben ez esett, hogy egy magas Kősziklára felmászván, Ragályi Zsigmond Úrnak a’ kalapját, az egyik Vezetőnk, (kinek az illyes és hasonló dévajkodás szokása az Útazókkal,) a’ kőszikláról egy méllységbe leejtette, és maga volt a’ ki a’ káron legjobban sopánkodott; de már, ugymond, róla nem tehetünk, tsak indúljunk más felé és nézzünk egyebet; tovább félóránál mentünk hol lejtőre, hol hágóra, a’ legdarabosabb, legmeredekebb kőszirtokon, midőn egy mélly Lyukba érvén, ahol már közűlünk a’ legbátrabbnak és legerőssebbnek patientiája is ki volt fáradva, felmutatja Vezetőnk a’ Ragályi Úr kalapját, és akkor nézünk fel, – hát fejünk felett 10, vagy 12 ölnyire függ az a’ Kőszikla, a’ mellyről a’ kalap a’ Vezetőnk’ kötődéséből ide leesett, – el kellett borzadnunk, látván hol voltunk és most hol vagyunk. – Visszatértünk után a’ Patakhoz bujdostunk, a’ hol elmaradott fáklyáinkat, ruháinkat ’s eleségünket hagytuk; megmostuk a’ szép vízbe elsározott ’s öszvemetszett kezeinket, ’s ki egy kődarabra, ki másikra leülvén, lehegve, beszélgetve előkértük az Inasoktól Ragályról hozott Provisionkat. Gyertyákat ragattunk már itt, a’ kő oszlopokra, ’s jó Barátink egésségéért az Ármádiákat is magába béfogható majestativus boltozatban dupla lövéseket tétettünk: a’ levegő Égnek tiszta tsendes, és kövér volta, fáradozásinkkal együtt, farkasi appetitust tsináltak bennünk: elnyelő szemekkel vártuk ki szomszédunk kezéből a’ sült Pujkát, ’s a’ kulatsok szűk szájjal látszottak kikotyogni Pajtásink’ torkába a’ frissítést, a’ nyugodalmat és örömöt, mellyre mindnyájunknak olly nagy szüksége volt. – Óh Tokaji Asszúszőllő!^* hogy hoztad-le Te, a’ Pluto Fejedelmi Ebédlő szálájába, a’ Persephone Ágyasházába, az Örök Éj’ nyugvó Kanapéjára azt a’ bódítni nem tudó Örömöt, mellyel tsak a’ Földfelettiek vidúlhatnak! A’ 9-kerengésű Styx,^* a’ Vezető Cháron, a’ pislogó fáklyák, az Erebus gyémánt boltjai, a’ setétség hideg mennyezeti, a’ tsendesség, félelem, borzadás, a’ köveken iszonkodó Halál, elfelejtette vélünk, hogy életbe vagyunk; de Te – Te vissza tsorgattad belénk, lapos bikkfádból, az Életnek mind emlékezetét, mind viszonti édes elfelejtését. Itt jut eszembe a’ mit Kazincytól hallottam, hogy őnéki nem lehet Tokajit inni a’ nélkűl hogy egésséget ne nyerne, vagy legalább ne gondolna. – Mi belénk is új életet öntött az a’ 4 esztendős Asszúszőlőbor, mellyet száraz ebédünkre egy bikkfa kulatsból ittunk; múllyanak is az Úri Asztalokra rakott Aranyos talpas Poharatskák, mikor a’ Baradlai asszúszőlős fakulats eszembe jut, ’s szégyenűljenek meg. Egy pipa dohányt kiszíván útnak készűltünk ismét, és a’ Barlang’ másik Ágába indúltunk, ahol 3 órányi főldön többnyire mindég a’ patak partján mentünk, egyenes és tér úton, a’ legpompásabb, magassabb és szélesebb boltozat alatt, mellyben a’ legderekabb falu is megfért volna mindenestől; néhol félre tsaptunk valami szép kőszikla oldalára, vagy valamelly jeles dolognak megnézésére. Illyen volt a’ többek között egy jókora kősziklán egy Oszlop, mellyet ha egy darab kővel ütöttünk, harang módjára kongott. Találtunk ugyan illyen zengő kővet sokat; de ez nagy és hangos voltára nézve, a’ többeket sokkal felülhaladta. Végre sok mászkálásink után egy szoros Lyukhoz értünk, a’ mellyen mint valami kéményen, grádits és fogodzó nélkűl, majd 6 ölnyire kellett lefelé botsátkoznunk; ennél foglyosabb helyünk nem volt. De meg is érdemlette azt a’ bajlódást, mert midőn alá ereszkedtünk, a’ legszebb apró szobákat találtuk, mintha kővé vált káka kunyhók, oszlopokra rakott halász kalyibák lettek volna, egyik sárga, másik fehér, egyik veres, másik kék kövekből alkotva. Délután 4 óra volt, hogy kifelé való visszaindúlásunkat meghatároztuk, jóllehet még ennek az egy ágnak a’ végét se érhettük el. De minő volt réműlésünk, midőn Ragályi Úr’ Inassát, ki már jó darabtól fogva az Ittasság miatt társaságunktól elmaradt, vélünk nem láttuk, öröngő lármával és hegy-ekhóztató kurjongatással siettünk déli tanyánk felé: de a’ Sijedernek visszafeleltét nem hallottuk. A’ vakhomály, kétségbeesés és halálos éhség’ áldozatjának tartottuk már, mikor Vezetőnk az ebédtanyához nem messze, a’ nedves földön, a’ legméllyebb álomban mindnyájunk’ megvidúlására feltalálta. Nem sokára a’ barlang szájához jutottunk ’s édes megelégedéssel, kimagyarázhatatlan belső érzések és gondolatok között bukkantunk ki a’ zöld gyepre, a’ friss szellőre, és az élő teremtéseket vígasztaló Napvilágra. – Ezt a’ barlangot béjárta Townson Anglus, kinek róla való Relátióját ohajtanám Nagy Gábor Barátomtól magyarra fordítva megnyerni, és tavaly a’ szegény Doctor Földi: mi egyéb élőállatot nem találtunk benne egy a’ közepébe ugráló nagy vízi Békánál. Levegő egét jónak érzettem, legalább rossznak és alkalmatlannak nem. Az a’ Híre, hogy a’ Földes Uraság, vagy ha az nem, tehát annak megeggyezéséből a’ Vármegye, az terhes bukáló Lyukait^* a’ hazai és kűlföldi Útazók kedvéért kivágatja, bővítteti és járhatóbbá tészi, mellé Kortsmát és Vendégfogadót építtet. Elég az, hogy a’ Vármegye Ingenieurje minden zegét-zugát kiméri, lerajzolja, és kinyomtattatja, úgy pedig hogy a’ Kupfersticheken lévő számok a’ barlang’ részeire is fel lévén majd metszetve, a’ könyv után tévedés nélkül öszve járhatni. Ennek a’ Barlangnak kitapasztalása egész életembéli experientiáim között a’ legszebbik, legkedvesebbik: hozzá járúlván Gömör Vármegyének első látása is, egy rég’ ohajtott Barátomhoz^* való szerentsémmel együtt. Soha egyszer