MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Csokonai Vitéz Mihály – Vajda Juliannának
Mocsa, 1798. március 18.
Motsa.*
Morsa A másoló összetévesztette a Csokonai kézírásában oly hasonló t és r betűket, em.
18 Martz 1798.

Óhajtott Szép Kintsetském!

Imé midőn te Éretted ki indúlok az én Balatoni útamra, sírni láttatik az Ég, és szomorú felhőknek fátyolával borította el kedveltető homlokát. Ah, Kintsem! ha én ide-jártomban elvesztelek tégedet, így fog sírni az én szemem, illy bús gyászba borúl az én lelkem; komorabb lesz ennél a’ mái időnél az én életem, ha az én Kedvemnek tavaszló Napja, a’ kívánatos Lilla, azon nem fog ragyogni.
De hát annyi szerelmes esdeklésim, annyi éretted való fáradságim, sőt az én örök hűséget esküdött indulatom, ’s a’ te kedves ígéreted, – lehetnének é valaha hijába-valókká? Elhagyhatna-é engemet az a’ Lilla, a’ ki én tőlem szeméremmel kérdezte, hogy én miért tudom őtet szeretni? az a’ Lilla, a’ ki azt fogadta nékem, hogy tsak bízzak, ő mind végig – – – – – ? meglehetne é, hogy én elszakadjak tetőled, a’ kiért élek, a’ kiért fáradok, a’ kivel sírni vagy örűlni holtig kívánok? Tsak te lehetsz az az Angyal, ki nékem a’ világi életet Paraditsommá teheted: tsak te lehetsz az a’ Kegyetlen, a’ ki engemet a’ bánat és a’ keserűség’ méllyére visszabuktathatsz. Rajtad áll a’ választás. Nekem egyebet választanom soha sem lehet, hanem hogy téged szeresselek. Első megpillantásodra elvesztettem lelkemnek szabadságát: elloptad, elragadtad az én szívemet azonn az egy estvén, a’ mellyen először megláttalak.
Igaz, hogy én voltam hibás Kedves Angyalom! hogy ily soká késtem dolgaimmal. De tsak a te szívetskéd légyen erántam állandó: helyre hozom ezt a’ hibámat. Én reménylem, hogy mi néhány nap múlva egymásban megörvendeztetünk, és az eddig való aggódásunk fűszerszáma fog lenni jövendő gyönyörűségünknek. A’ keserű után édesebb az édes is. Melly örömmel fogjuk elmúlt bajainkat emlegetni egymás’ kebelében: melly édesdeden fogunk tsüggeni egymás karjairól, a’ melyeket a’ balsors elakart vala választani. – –
Épen most érkezik bé az én Követném. – Nints Kotsi! – – Ah mostoha szerentse! meddig késleltetsz, meddig tartóztatsz engemet az én sóhajtott Tárgyamtól? Melly nagy baj ez nékem. – De van Levelem az én Lillámtól, van az én Lillámtól Levelem. – – Áldalak óh jóltévő szerentse! ’s kezdem érzeni, hogy te vélem nem ellenségeskedel. Tsókolom ezerszer azokat a’ betűtskéket, a’ mellyek Kedvesemnek ujjaitól származtak. Meg van legfőbb örömöm: ki érzi azt most, a’ mit én? Mellyik halandónak szíve repes úgy, mint az enyém?
Köszönöm, édes Juliánnám! ezt a’ vígasztaló Levélkédet, köszönöm szívednek igaz hűségét, – százszor köszönöm. Oh mennyire meg vagyok elégedve, hogy te érzékeny vagy én erántam! Hála’ a’ kedvező Egeknek! Én sietni fogok az én szerentsémnek egész végre hajtására. És azonn az első Napon, a’ mellyen lehet tőlem, azonn az első Napon indúlok fel a’ te szép Kebelednek megölelésére. Most se lett volna ennyi baj, ha a’ télen jobban siettem volna. A’ késedelemtől mindenkor félhetni. A’ reménység és kétség között egy órát tölteni is unalmas a’ szerető Lelkeknek.*
Lélkeknek. em.
Nékem addig vígan élni nem lehet, ha szinte kivülről mutatom is más előtt, de szívem belőlről tsak az én Juliskámnak szívével vídúlhat meg. – Légy, Kintsetském! mind végig állhatatos, én szavamnak ura lészek. – Köszönt téged ezer tsókkal
a’ Te
hív V – – – d.