MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Pálóczi Horváth Ádám – Csokonai Vitéz Mihálynak
Balatonfüred, 1792. október 30.

B. Füred 30. 8br. 1792.

El-jött hát, Barátom! – el jött Músád lakó hónyomba,
Ebbe az Eden-kert-mássa Magyar Paraditsomba;
A’ hol – noha a’ természet már készül a’ mostani
Rövidebb napokkal, mint-egy álomra hanyatlani;
És az egyenlő mértéknek a’ fenyes nap’ egébe’,
Ama hideg természetű Skorpio jőtt helyébe,
’S ez is nyólczszor forgatta már két tengelyénél fogva
Lak-főldünket e’ tűz körűl, és már is tsikorogva:
’S mint-egy előre tsikorgo hideget jövendöle,
Utat készítvén hogy a’ mord Boreas havas szele,
A’ fagyos Bak’ szarva közé gyorsabban rohanhasson,
’S ma-hólnap, e’ kies kertbe tsoprosan havazhasson. –
A’ hol már zúg a’ kis tenger, hömpölyget víz tornyokat,
Sűrű fokokkal ormozza a’ Tihani partokat,
Hogy majd azokhoz raggassa ama’ jeg-hid-végeket,
Mellyekkel öszve kötözi a’ két tenger széleket. –
A’ hol Horának lassanként hullanak haj-fürtjei,
’S meg kopaszodnak Delusban a’ Czinthus’ hegy bérczei:
A’ Szent berkek verőfényes árnyékjokat el-vesztik,
És Apollót Szűzeivel fűlt szobába rekesztik:
Bachus mihelyest meg szedte ért szőlő gerezdjeit,
Levél nélkűl pusztán hagyta tőkéit és vesszeit. –
Egy szóval, a’ hol azt vélnéd, hogy e’ gyönyörű Égnek,*
Egnek em.
E’ mindenképp’ kies helynek, sőt tsupa kiességnek,
Egy valamelly kietlenség ereszkedett helyjébe,
Ez, nyáron olly szépnek festett Balatoni megyébe:
De tsak ugyan meg-maradott még a’ Junó Leányja,
Melly a’ hegyekről Tihanba a’ hangot vissza hányja:
Meg-maradtak a’ tsendesen zúggó patak-tsergések,
A’ mellyek még Arionnak elég serkentgetések:
Hogy el-véttve kettőztesse lantjával énekeit,
’S visszonozza az Erató’ kedves enyelgéseit; –
Tetszett is, e’ kiességből már félig ki vetkezett
Füred, a’ Te víg Músádnak, noha későn érkezett.
Tetszett – mert ez szépséginek nagyjától fogyatkozott
Vidékben, reám ugyan tsak sokáig várakozott: –
Engemet, minthogy Anyám is, ’s Ammon után Nénem is,
Meg bízott minap, ’s a’ Horvát szélekre kűlde Themis;
Hogy mivel felénk tsavarta a’ Dráva, tsatornáját:*
tsatornájat em.
Meg-egyengessem a’ Triton el-görbűlt vas villáját.
Ott Czéresnek is áldoznom kellett, és Pomonának
A’ napok hát egy-más után olly gyorsan el mulának,
Hogy a’ tegnapi éjjelnek tsak-nem közepe felé,
Mikor ezüst*
ezust em.
testét Febe már leg-fellyebb emelé,
Minden Ember, minden Barom, magát nyugodalomba
Botsátá, akkor érkezém Remete lakásomba:
Csendes volt az ég, ’s édessé tette utazásomat,
Erőtlen vala Morfeus le-zárni szem héjjamat,
Erató Pegazus’ vizét kevervén vér-erembe,
Edes andalgások’ karján rengetett szekerembe:
Úgy készítgetett a’ mai szép hajnalhoz előre,
Hogy majd ha Músádat hozzám hozza fel-serkenőre;
A’ tőle el-foglalt szivem üres legyen azoktól,
A’ hozzá nem illő, ’s nála ismeretlen gondoktól. –
Úgy is lett – mert meg-maradtak az édes képzeletek,
Arany kert vóltak álmaim, ’s örökös ki-keletek;
Mellyek fáradt szemeimet úgy el-szenderítették,
Hogy ezek a’ Szép Fosforust éppen eszre nem vették:
’S míg a’ kies Czinthus’ hegyén mulatoznám álmomba’,
Erató serkentésemhez készűlgetett azomba’: –
Mint-ha raj méh kezdne zúgni nyúgvó nyoszolyám felett,
’S az eregetne le-ragadt szememre tsendes szelet,
A’ Hesperusok körűltem akkepp’ lengedezének,
’S fel kőlt hajnali álmamból egy szép Pásztori Ének;*
Enek em.
Úgy tetszett, mintha Kazinczim’ lantját hallottam vólna,
’S egyszersmind, mintha Erató rajtam eggyet tsókolna: –
Úgy is vólt – el-mosolyoda a’ tsók után Erató,
„’S hát! ugymond: Te, örömömet illy soká tartóztató!
„Te! a’ földiekhez pártolt Uranie’ gyermeke!
Hová késel? ’s nálad nélkűl én ílly soká legyek e?
„Febe még homályba bujkált el-rejtve a’ föld alatt,
’S azólta már tizen négyszer egünkön által szaladt,
„Miólta hozzám érkezett Músád’ ölelésére,
Egy előtted ismeretlen Calliope testvére.
„Nap-kelet felől szárnyalt ő Te hozzád Athenéből,
Ama Fébusnak még most is állandó lak-helyéből,
„A’ hol téged, mint számunkra ki választott magzatot,
Thalia karján rengetett, ’s Urania szoptatott: –
Jobban ki-nyitom e’ szókra még-fél-álmos szememet,
Altal ölelem Eratót, szeretett kedvesemet,
Meg-ismerem a’ szűzet is a’ kit karján vezetett,
Mert akar szépséget nézzek benne, akar termetet
Mindenképpen Calliope testvérjének találom:
Oszolj! mondám: Te hajnallal tusakodó mélly álom!
Jöjjetek vissza szívembe eleven gondolatok!
Ez nekem az élet, a’ mit e’ szűzekkel múlatok.
Akkor el-kezdi énekét ama’ másik Deli szűz,
’S hárfára termett újjával fejemre koszorút fűz,
Laurus ágakkal meg-rakja bodros barna hajamat,
’S éneke úgy el-ragadja édes gondolatomat;
Hogy a’ hangon ’s ditséreten való el bámultomba’
Mind addig mint néma ültem, mintegy nehéz álomba’,*
alomba’ em.
Mig azt nem kezdé számlálni: mikor jött Athenébűl? –
’S akkor egyszersmind, mind kettő fel-kél álló helyéből,
Szárnyakkal a’ Hesperusok emelni segítették,
’S a’ Febus’ pitvari felé útjokat egyengették;
Emelkednek mind a’ ketten, mint egy pár szép tündérek,
Már mennek, – ’s majd el-is tünnek – én szólni rá sem érek.
Már a’ fent lebegő ritka fellegeket hasítják,
’S sijetteket mentül messzebb, annál jobban nagyítják; –
Nálam azon édes hangnál, melly meg maradt fülembe,
Es ambrosia illatnál, nyugvó kis rekeszembe,
Semmit sem hagytak egyebet – akkor én meg-szóllalok
Allyatok-meg, mondám – kérlek – Kedves egy pár Angyalok!
Jertek vissza, hadd köszöntsem én is kőltsön tsókokkal
Athenét, hadd beszélgessek általatok azokkal
Kiket – tsak Ti – mert oh! nem más – barátimmá tettetek,
Vagy a’ Hesperusok’ szárnyán vigyetek el veletek,
Hadd lássam-meg ’s hadd tisztellyem ama’ Febus hazáját!!
Ekkor meg rázván Erató tiszta fejér ruháját
Egyszerre el-vált amattól, – el tére Tihan’ felé;
El-tünt, és a’ másikat is egy sűrű köd el-nyelé. –
Menj-el, menj, mondám: Kegyes Szűz! mond meg Csokonainak,
Hogy Horváth őt, ’s mind azokat ismeri barátinak,
A’ kik a’ Tudományoknak, ’s a’ köz haszonnak élnek,
A’ kiknél Fébus, ’s a’ Musák magyar nyelven beszélnek.


[Címzés:]
a Monsieur
Monsieur de Csokonai
avec tout respect
a Debrecin