1799/? A |
1801-1803 B |
1804 C |
1804 C |
|---|---|---|---|
I KÖNYV.
EBÉDIG.
Summaya.
Mikippen az Carnevál nagi pompával Kapos Várott be menvén, holoth is ebidoͤl vala és az Matricullat foͤll nittatia vala; mellen az Dorotthia kis Azzonnak loͤoͤn nagi buſſulása.
–––––––––––––
Éneklem a’ Fársáng’ napjait ’s Dorottyát,
Ki látván a’ Dámák’ bajos állapotját
Carnevál ’s az Ifjak ellen fel támada,
’S Diadalmat is nyert pártára úntt hada.
Olly lármát, zendűlést, viadalt beszéllek,
A’ millyet nem láttam miolta tsak élek,
A millyet nem említ semmi Istória;
Meg nem merné tenni maga a’ Frantzia:
Miként insurgála Amazon módjára
Egy nagy Dáma-tábor Cárneval’ hadára.
Vaj ha méltóképpen le tudnám rajzolni
Millyen vitézséggel tudtak ők hartzolni,
Miket vittek vég hez fel forrott mérgekbe. –
Hát férhet illy harag angyali szívekbe?
Igazán, hogy minden Századnak a’ végén
Nagy dolgok esnek meg a’ Főld’ kerekségén. –
Fársángi jó borral habzó Butellia,
Mellytől a’ Múzsákban gyúl a’ Fantázia,
Te tőlts bé engemet élő spiritussal,
Hadd danollyak én is hartzot Enniussal.
És Te Nanét tőllem szívességgel vedd el,
Ha munkámnak betset szerzek szép neveddel:
Leg alább, ha kőnyvem’ végig nem olvasod,
Meg probálhadd rajta frizírozó-vasod.
Az örvendő Fársáng ki indúlt Budáról,
Tudósítást venni a’ Magyar Hazáról,
’S Lajistromba szedni az Új Menyetskéket,
Őszve járt sorjába minden Vármegyéket.
Fejérvár’ és Veszprém’ tsínos két vidéki
Tellyes örömére szolgáltak ő néki.
Majd Szalának keskeny, de kies tsútsánál
Által jött a’ jégen Tihany’ hegy fokánál;
’S ki szálván Balaton’ Szántódi révére
Az áldott Országba Somogyba bé ére.
Löllén egy Státiót tsinálván magának,
Igyekszett a’ Lengyel Urak’ Tótijának:
Tótiból mint tellyes kész Lakadalomba,
Bé hajtatott vígan a’ víg Nagy-Bajomba.
És ott ama’ Magyar jó-szivű Uraknál,
Kik közt holt-félben is vídám szívvel laknál,
Ki pihenvén magát, már nap késő reggel
Meg indúlt Kaposba parádés sereggel.
Kapos, fő-Városa Somogy’ határának,
’S Hertzeg Eszterházi Dominiumának,
Melly az el múlt Nyáron felette őrvendett,
Keblébe fogadván annyi Úri rendet,
Kik a’ Nagy Szécsényi Fő-Ispányságának
Hallatlan pompával ’s fénnyel udvarlának.
Kapos, hol másként is igazságot tenni,
A Megye’ Tisztjei öszve szoktak menni,
Kapos volt a’ vídám Fársángnak is tzéllya,
Hol szállásává lett a’ Hertzeg’ Kastéllya.
Itt nyúgodott ő meg. De bezzeg előre
Nem tudta, mi szélvész támad jövendőre.
Sokszor hol örömre készűlget az elme,
Ott lepi meg nem várt baja ’s veszedelme.
Sokszor torrá válik a’ víg lakadalom,
’S A’ muzsikát ketté vágja a’ siralom.
Igy járt a’ Fársáng is. – De mig még e’ lenne
Hogy e’ Zűrvarra Múzsám reá menne:
Előbb kell kezdenem el beszéllésemet. –
Fársángi víg Humor! tsiklándj fel engemet.
Dob ’s trombita szoval el hagyá már Mérőt,
A’ Fársáng, vivén sok vezetőt, kisérőt.
Ki szánon, ki lovon, ki tsak gyalogjába,
Öröm-kurjantással siettek nyomába.
Ki ki elő vette leg tzifrább köntösét,
Hogy fitogtathassa magát, pénzét, Ösét.
Villog az ezűst kard, ’s az arany paszomány,
Virágzani láttszik tőllök a’ tartomány.
A’ szépség Angyali Magyar szűz formába
Le száltak az Égből a’ főldi szánkába.
Gyenge szívetskéik előre repesnek,
Hogy még ma tőrt fognak vetni egy kegyesnek.
Azért rendbe szedvén szemek’ ’s ortzájokon,
A’ mi tsak bájoló ’s bé ható azokon.
Köntöseikből is azt vették magokra,
A’ mi jobban illik egy illy Angyalokra.
Szív-halászó hajok’ drága köve ’s tője,
Hószin nyakok’ ’s fülők aranyos függője,
Rezgő billegéssel a’ midőn lengenek,
Minden érző szívben reszketést szerzenek.
A’ szép kantusoktol ki rozsádzott szának,
Pompásabban díszlő tavaszt nem kivának.
A’ sok slepp, az à la Bonapárt ’s Vigánó
A’ rakontzák között suhognak piano. –
„Áll jatok meg! kedves Angyalkák! áll jatok!
„Imé egy Poéta siet utánnatok,
„Szánkáitok’ nyomát lantolva kíséri,
„Hogy társaságtokba vegyétek azt kéri,
„Öröm innepteket danolni kívánja:
„A’ ki rá nem halgat dűljön fel a’ szánja.”
Igy szóllék hozzájok. De rám nem halgattak,
’S hellyet valamellyik Szánkában nem adtak.
Én hát tsak utánnok ballagék fáradtan,
’S ímé a’ Pégazus előmbe le pattan.
Fel ugrám e’ szárnyas paripa hátára,
Felettek repkedtem Montgolfir’ módjára.
A’ Levegő égnek felsőbb Országából,
Mindent pontrol pontra láttam a’ szánkából.
Óh miket láttam én! óh miket tsudáltam!
Kivált sok Trompőzbe ha le kukutsáltam.
Mint mikor a’ kűlső Printzek’ múlattára
Udvari szánkázást tsapat Pétervára,
És Északnak minden szépsége pompáson
Láttatik egy néhány szánkába summáson;
Szibéria minden nyusztal, hermelinnel
A Tzár’ Udvarábol ki jön vegyes színnel;
Az Európai követek indúlnak
Árktosz ditsősségén tsudálva bámulnak:
Illyen pompa volt itt: ennek látására
Illy tsudálkozással bámúlt Kaposvára.
Én pedig felettek az Éther’ útjain
Úgy lebegék vala Pégazus’ szárnyain;
Mint midőn Blanchárd Úr uszkált az áerben,
’S egész Béts bámúlva nézte a’ Praterben.
A lovak és szának öt Osztályt tevének,
Öt Járása szerént Somogy Vármegyének.
Vezette mindenik osztállyt egy olly Nemes,
Ki Gavallér ’s illyen fő rangra érdemes.
Bongorfi egy dísze a’ Magyar Hazának,
Lovaglott előtte Kapos’ zászlójának.
Közép idejű ő, de a’ virgontz termet
És friss elme benne vígasságra termett.
Külömben is Bétsben, ’s más kűlső Országban
Eleget forgódott ő a’ Nagy Világban.
Vídám a’ nézése, módos a’ ruhája,
Tzifra ’s tzifrán lépked büszke paripája.
Martzali osztállyát Tserházi vezette,
Ki e’ szép hívatalt meg is érdemlette,
Ha nézzük ruháját és deli termetét,
Régi Őseivel tűndöklő Nemzetét. –
Fiatal ő, van egy szép kis felesége,
Ebben van ő néki fő gyönyörűsége,
Kinek tzafrangozott hintó-szánja megett
Pompáson vezérli a lovas sereget.
Az Igali népnek Vezére volt Etse,
Kinek sokra nézve lehetett illy betse.
Ő a’ Frantz és Német könyveket forgatta,
A’ szép Assemblékat gyakran látogatta:
’S ezzel olly tudományt szerzett ő magának,
Melly disze lehetne egy Világfijának.
Még a’ lóhátról is játtszik a’ Dámákal,
Múlattatván őket sok elmés tréfákkal.
A’ katonaságot viselt Bordáts sziget’
Lobogója előtt katonásonn iget.
Torzonborz bajussza eléggé mutatja,
Hogy Bordáts inkább Márs’, mint Vénus’ magzatja.
De külömben, tudjuk, Vénus Márst kedvelli:
Bordáts is ezt sok nyers Dámáknál fel leli.
Tanúltt lova hortyog ’s ugrándoz alatta,
Ura’ száján pereg illyen ollyan atta.
Szemővel egy módos ifjú Gavallérral
Babótsa érkezett gyönyörű manérral.
Szelíd vezetője ennek a’ Colonnak
Tsak most adott kezet egy szép Kis-Asszonynak.
Mátkája’ portréját a’ mellyén viseli,
Szája mosolygással, ’s szeme tűzzel teli,
Kardja brilliántos, strikkolt a’ ruhája,
Kellemes lejtőt jár kis ded paripája.
Öt Fő vezetőji hát ezek valának
A’ Somogyi Sereg’ öt fő osztállyának.
Mindenik magával szép Népet vezetett,
Melly zászlója alatt ló háton léptetett.
A’ meg lett idejű Urak a’ Dámákkal
Körűltök ’s utánnok tsúszkáltak szánkákkal,
Mellyekben mint annyi Égnek szülöttei
Jőttek a’ Somogynak mosollygó szépei.
Kik közt a’ szép Laura, Szemőnek mátkája,
Ollyan mint Etelka, a’ Világ’ tsudája:
Képén olvashatni azt a’ boldogságot
A’ mellyért kedvelli Szemő a’ Világot.
Másik szánba Madám Tserháziné vagyon,
Szép kis Ifjasszonyság, még fiatal nagyon.
A’ Nagy-Világ őtet galántúl nevelte,
Mellyel természeti kellemét emelte.
Igéz mikor játtszik, bájol mihelyt tántzol,
Ha discurrál, minden szívet hozzá lántzol.
Muzsika, hím varrás, kőnyvek’ olvasása,
A’ fínomabb érzés’, és erkőlts’ forrása,
Édes Versengésre ébresztette nemét,
Díszeltetvén benne a’ szépség’ érdemét. –
Úgy fénylett egy másik szánon Amália,
Mint a’ Majoránnán szendergő Grátzia.
Azok a’ szépségek, kik véle valának,
Meg annyi probáji voltak a’ hibának;
Őtet úgy nézhetni mint egy tőkélletest,
Kinek minden ízén Vénus egy Vénust fest.
Mint midőn az Éjnek setétes kárpitja
Bakatsin szőnyegét két felé ki nyitja,
A’ Hajnal’ pirosló ortzája ki derűl,
Atlatz felhőkből szőtt Kantusa szét terűl:
Úgy leng két felűlről haja, melly fekete,
Úgy fénylik kőrűle rozsás tekintete,
Szeme’ két csilaga úgy derűlt ki erre,
Mintha két Phosphorus ragyogna egyszerre.
Mosollygo ajaki feilő rózsa bimbók,
Mellyeken tzúkorrá változik minden tsók.
Hó szin nyakán örv van, mint a’ gerlitzének,
Gyengébb a’ harmatnál bőre szép kezének.
Pihegtsélő mellye’ domború két halma
A’ gyönyörűségnek szentelt arany alma.
De mit festem én azt, a’ mit az Isteni
Kéz is tsak remekként tudott teremteni?
Elég, hogy ő ollyan mint az a’ rózsaszál;
Melly a’ Cipris’ mellyén hasadó félben áll.
Istenek! Istenek! ugyan millyen zsinat,
Melly ennyire borzaszt minden érző inat?
Mi hármóniátlan lárma jön fülembe,
Mintha nyóltz kutyafi zúgna egy verembe’,
Vagy mintha az el főtt kása poffongana? –
Ahá!... itt jön egy szán, ’s benne két vén Zsana.
Beszélnek magok közt, az ördög tudja mit,
Tán a’ Szengelléri borsot, vagy valamit.
Dorottya az egyik, egy öreg Kis Asszony,
Ki méltó hogy reá örök párta asszon.
Mert úgy is már akkor viselt agg koszorút,
Hogy a’ Burkus kezdte a’ másik háborút.
Még sem ólthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvan ötöd fűre lessz menendő.
Most is a’ legényért mindjárt kardra kelne,
Tsak vén oldalához dörgölő fát lelne.
Pedig már fel szántott tisztes artzájának
A’ bőrén lúdgégét könnyen tsinálnának.
Úgy pislog bé hullott szeme’ két tájjéka,
Mint a’ kotsonyába fagyott varas béka.
A’ vénség bé verte púderrel hajait,
Ki tördelte kettőn kivűl a’ fogait:
Úgy hogy ha bé lottyant ajakit ki fejti,
A’ hamut Mamunak, a’ szöszt pösznek ejti.
Akár nézz el aszott bőr és tsont karjára,
Akár két, irhával be vont rakontzára.
Lohadt mellyén tsomó ruhák tekeregnek,
Mellyek közt el hervadt tsetsei fityegnek:
Mint két darab vatszkor a’ sűrű levélben,
A’ melly alatt fonnyadt egéssz ősszel ’s télben:
Vagy mint midőn az ért uborkát le veszik,
’S a’ napon meg aszván, a’ kótz közzé teszik.
Egy szóval nintsen már benne semmi épség,
Már el felejtette nevét is a’ szépség:
Még is lám, a’ kinek kén litániázni,
Itt mér a’ fársánglók között botorkázni. –
Mellette a’ ki űl, az őreg Orsolya,
Biz’ az is tsak ollyan el tsiszolt kortsoja;
’S tsak annyival külömb Mamszel Dorottyánál,
Hogy Asszony, ’s öttször volt Hymen’ oltáránál;
De abban ő rajta sem vág ki Dorottya,
Hogy néki is kedves még az Ádám’ bottya.
Igazán, hogy vén Lyánt ’s vén Asszonyt a’ Manó
Olly hellyen is teker, a’ hol nem volna jó.
Mit keresnek ezek fársáng’ innepében,
Kik ugy láttszatnak a’ szépek’ seregében,
Mint mikor a’ rétnek virági ki nyílva
Mosollyognak ’s köztök áll két rothadt gilva.
De ám légyen! úgy is Fársáng van most épen
Maskarára nem lessz szükségünk ekképen.
Az egéssz Tábornak Opor Fő Vezére
Mind az öt Osztállynak volt tellyes díszére.
Mert nemes Nemzete régen fényeskedik,
’S vitézséggel hires Ősökkel kérkedik.
Maga is az élet’ leg szebb Tavasszában
Nagy Magyar Gavallért mutat formájában.
Fekete bajussza fedi vídám száját,
Árnyékozza barnára pirosló ortzáját.
Bátorsággal tellyes két szeme’ forgása,
Természeti Vitézt mutat mozdúlása.
Válla, mellye, tzombja, ’s minden tetemei
Fő Vezérhez illők, ’s az Ég’ fő mivei.
Nyusztos kalpagjának kótsag bokretája
Gyengén leng, ha fúvall a’ szellő reája.
Prémzett zőld mentéje fekete báránnyal
Szépen öszve illik a’ veres dolmánnyal.
Rojt ’s paszamánt veres nadrágát drágítja,
Magyaros derekát arany öv szorítja.
Almás paripáján tzafrangok függenek,
A’ mellyek Szittyai módra készűltenek.
Lova kevélly kedvén a’ rajta űlővel,
Hortyog, tántzol, kapál, nyerít déltzeg fővel.
Gőgösen megy előll mint Fő Vezér’ lova:
A’ Truppok kísérik, és a’ Szánok tova. – –
Ekkép ezer öröm és kiáltás között
A’ múlató sereg Kaposba költözött.
Carneval a’ Hertzeg’ kastéllyába szálla,
Hol már el készitve vala a’ Bál-Szála.
Lovakról az Urak mindjárt le ugrálnak,
Avagy Szánjaikból módosann ki szálnak,
’S fő hajtva köszöntvén a’ szép Angyalokat,
Le segítik fogott karokkal azokat. –
Igy szedik a’ vídám népek, mikor meg ért,
A’ pirosló bakart, és a’ fejér gohért;
Mint itt a’ Lyánkákat, külömb őltözetben,
A’ víg Gavallérok e’ Dáma szüretben.
Meg tele vendéggel már a’ Szála szépen,
’S a’ Dél’ órája is el érkeze épen.
Az Urak múlatnak egyetmás beszéddel,
Mig el készűlnének mások az ebéddel.
Egyik azt vítatja, hogy Bonapart megholt,
Másik, miket tsinált mikor Insurgens volt.
Egyik arrol beszéll, mellyik jobb paripa,
Más, hogy az övénél nints szebb tajték pipa.
Némelyik ditsekszik futós agarával,
Vagy ennyi lépésre járó puskájával. –
A Dámák előtt is forr sok Matéria:
Az a’ szép Gavallér kinek az Úrfija?
Az a’ jeles kantus ugyan hol készűle?
Az a’ fülön függő mennyibe kerűle?
Mért van ennek ’s ennek most olly ritkasága,
A’ kávé, a’ tzúkor, mért olly méreg drága?
Míg ekképpen űzik a’ terhes unalmot,
Várván az ebédet, hegedűt, tzimbalmot
Im a’ Toponári Zsidók be kerűlnek,
És Muzsikájokkal hellyekre le űlnek.
Hajdú, Lokaj által el készűl az asztal,
Melly már sok el vásott hasakat vígasztal,
Meg frissitő levest nyújtván a’ gyomornak,
Melly patzallá vált a’ tegnapi Mámorba’. –
Edgy kitsiny tsendesség volt az ebéd felett;
De az étel, ital hevítvén a’ belet,
’S éledvén az által a’ szív’ verő ere,
A’ vendégek’ kedve újj életet nyere. –
Már a’ Nyájasság is pillangó szárnyakkal
Repkedvén enyelgett ’s játtszott az Urakkal.
Víg öröm és tréfa űlt minden homlokon,
Grátziák tzikáztak Dámák’ pillájokon.
Már a’ Galánt Lelkek nem győztek nevetni,
Sok szemek kezdenek edgyütt beszéllgetni.
Baráttság ’s szerelem köztök múlatozik,
A’ Vígság’ Zászlója alatt alkudozik.
Míg a’ Toponári Ázsáfok szép számmal
Múlatják az asztalt muzsika szerszámmal,
Édes Áriákat Ámphion’ módjára,
Vagy fűrge Tust húzván az Ivók számára.
Végre a’ Vendégek hogy meg elégűltek,
’S már minden poszpászok asztalra kerűltek;
Parantsol Carnevál, tőltsenek borokat,
’S a’ köz egésségért igyák meg azokat.
Maga egy nagy pohárt, melly arany egésszen,
És drága kövekkel tsillagzik sok részen,
’S a’ mint mutatják a’ jelek oldalába
A’ kupa Hertzegé vala hajdanába
Egy nagy pohárt meg tőlt Zákányi jó borral,
’S fejet hajtván minden vendéginek sorral,
„Adja Isten, igy szóll, töbször is, másszor is,
„Hogy így meg vidúllyon köztünk a’ komor is;
„Más egésségéért ’s a’ magunk hasznára
„Eresszűk ezt a’ bort a’ többek’ útjára:
„Adjon Isten sok pénzt, bort, búzát, petsenyét,
„Éltesse Vármegyénk’ újj Vejét, és Menyét;
„Éllyen a’ baráttság köztünk, ’s a’ szerelem;
„A’ ki engem szeret, igyék egyet velem!”
A’ Vendégek erre Éllyent ki áltanak,
A’ Muzsikák pedig Öröm-tust rántanak,
Tajtékzó poharát Carnevál ki issza,
’S az Urak prositot kiáltanak vissza.
Mind el tsendesednek az egéssz Szálába,
’S Carneval fel álván bársony trónusába,
Az egéssz népséget körűl meg tekinti,
’S fel vont szemőldökkel figyelemre inti.
Himent egy kellemes termetű fiatalt,
Ki visel General-Násznagyi hívatalt,
Fel szóllitván űlő székéből mellőlle,
A’ Nagy Mátrikulát elő kéri tőlle.
Himen a’ székéből el fordúlván balra,
Egy potrohos könyvet fel tesz az asztalra.
Még a’ Calepinus’ tíz nyelvű Grapsája,
Vagy a’ Casuisták’ Theológiája,
Hozzá képest tettszik Finger kalendernek,
Vagy Etűisbe illő dirib darab szernek.
E’ nagy könyvben fel van jegyezve sorjába
Minden Dámák neve Pro-Memoriába,
A’ kik már tizenkét esztendőt el hadtak,
Hanem hatvan négyet még meg nem haladtak:
Mert ez a’ két határ amaz Epochában,
Mellyben már, ’s mellyben még van tűz a’ Dámában.
A’ ki az időnek e’ két pontja közt van,
Annak mint meg annyi Angyal ollyan a’ kan.
Légyen kitsiny vagy nagy; szelíd, v[…], vén, vagy hűlt;
Még is el vágja az, hidd, a’ meddig meg sűlt. –
Mind ezeknek nevek hát lajistromképpen
Fel vagynak ama nagy könyvbe írva szépen;
És a’ kik el vagynak véve, vagy jegyezve,
Egy veress keresztel vagynak meg jegyezve
De, ah! benne a’ mint oda kandikáltam
Igen kevés veress keresztet találtam. –
Elég, hogy a’ Dámák hatvan négy től fogva
Esztendő szám szerént voltak itt ki osztva,
A’ kik pedig örök pártába maradtak,
Nevek mellé asszú fügétskék írattak.
Carnevál a’ Jegyző könyvet ki nyittatja,
’S elébb curiose keresztűl forgatja,
Osztán ki keresvén Somogy’ Rubrikáját,
Himennek kezébe adja a’ pennáját.
Himen hát a’ pennát dugja a’ füléhez,
’S Carnevál is így kezd beszélni népéhez:
„Urak! Asszonyságok! tudjátok tisztemet,
„A’ melly most közzétek vezérlett engemet.
„Im én azért jöttem ide mostanában,
„Hogy tudjam, ki van még, ’s ki nints már pártában?
„Hogy meg köszönthessem az újj Asszonyokat,
„’S más fársángal férjhez adhassak másokat.
„Igaz, hogy a’ menkő vén Dubranovszkyja,
„Már el komoritván a’ Hypocondria,
„’S irígyelvén a’ más’ gyönyörűségeit,
„Kurtára szabta ki a fársáng ideit:
„De még is, azt tartom, elég idő annak
„Hat Hét is, a’ kiben virgontz erek vannak.
„Sőt öt Hét alatt is férjhez lehet menni,
„A’ kit a’ legények el akarnak venni
„Egy hét Leány nézés, második szeretés,
„Harmadik, negyedik, ötödik Hírdetés. –
„Most nínts egyéb hátra, hanem hogy tudhassam
„A’ Férjhez menteket, ’s őket fel írhassam:
„Irja Notáros ’ram. – „Himen hát szép szerrel
Meg töltvén pennáját veres Czinoberrel,
A’ mint a’ Társaság maga jelentette,
A’ Férjhez menteknek nevét fel jegyzette. –
Carnevál el bámúlt, melly kevés a’ számok,
A’ kiknek készűlnek a’ Vénusi hámok.
Látta, millyen sokak itt a’ Subjectumok,
De sem Copulájok, sem Praedicatumok.
Látta, melly szomorú képpel búsonganak,
A’ kiken külömben rózsák virítanak;
’S mint rideg violák, a’ puszta homokon,
Magánosan sírnak únt árvaságokon.
Látta, hogy Dorottya ’s a’ kik már Vénetskék;
Dohognak magokba hogy ők nem Menyetskék;
Egy két fogatskájok tsikorog szájokba,
A’ vénség’ rántzait szedik több rántzokba;
’S mint a’ világa únt, és meg száradt avar,
Mellyet a’ homállyos déli szél fel kavar,
Mindenik úgy susog és morog magában
El-éltt idejének kelletlen voltában.
Ezt jól észbe vévén Carnevál, ezennel
Hellyére téteti a’ könyvet Himennel.
’S Hogy a’ kedvetlenség több erőt ne végyen,
’S ne tán az örömbe nagyobb tsorbát tégyen;
Látván hogy poszog már sok asszú pöfeteg,
’S az Ifjaknak lábát bántja a’ viszketeg;
Mond „hozzanak elő Máslás-butelliát,
„Készíttsék a’ zsidók a’ Kanaforiát,
„Jőjjön az asztalra Auszprug és piskóta,
„Azután perdűllyőn mindjárt egy friss Nóta!”
Meg lett. – Asszúszőlőt az Urak ivának,
A’ Dámák feketén egyet kávézának.
’S asztaltól fel kelvén prosit kívánással,
Udvaroltak ortza és kéz tsókolással.
Második könyv.
e s t v é l i g.
Summaya.
Mikippen roppant Tancz tartatic vala, és le uͤllénec vala hogi yacczodnánac, és az Dorotthiával és mind az toͤbb Kis azzonokval chuffolcodnac vala, és mikippen Isten Azzon Eeris álmilkodásra miltó galibácat toͤoͤn vala; az Dorotthia penigh zuͤében gonozt forral vala, mikint az Iffiakat hadval megh keruͤlne.
Meg pendűl egy szerre Isák’ száraz fája,
Zengő szer számokkal kíséri bandája,
Kellemes hangzások a’ Szálát bé töltik,
Az ifjú szíveket örömre fel költik.
Mindenütt a’ Vendég kezd már örvendeni,
’S viszketeges lábát tántzra készíteni:
Az únalom ’s bánat iromba szárnyakon
Ki repűl le kókkadt fővel az ablakonn. –
Hogy az Urak tsendes tántzot tehessenek,
Isákék szép lejtő Minétet kezdenek;
Mert hamar meg romlik a’ gyomor’ főzése,
Ha hogy étel után nagy a’ test’ rengése. –
Cárnevál fel kiált: „Urak, egyet szóllok!
„Itt sok újj mátka van gondolkodjunk róllok.
„Úgy is az útam’ is ő érettek tettem,
„Az Urakkal edgyűtt köztök ebédlettem.
„Engedjük meg nékik, (hisz’ az úgy sem szégyen,)
„Hogy az első rend Tántz most az övék légyen,
„’S ekként kéz fogójok itt létembe essék,
„Hogy meg emlegessék.” Mind rá mondják: Tessék!
De Dorottya, ’s mások, kik pártába sűlve
A’ széken, kanapén, maradának űlve,
Magokban zúgodtak, mivel szégyenlették,
Hogy köztök e’ tsúfos külömbséget tették.
Rendes is volt látni, miként sok vén dada
Többektől ki válva a’ széken kushada,
’S miként néhány tsalfa ifjú sok agg-lantot,
Ujjal mutogatván nagyokat kuttzantott.
Kezdődik a’ Minét. – Három Gavallérral
Három deli Dáma ki áll szép manérral;
Frantziás tántzokat kezdik fő hajolva,
Folytatják páronként viszontag másolva,
Sétáló lábokkal Z betűt ejtenek,
Egymásnak oldalvást suhanva lejtenek.
Mint midőn szerelmes gór-jértzéje megett
A dagállyos kakas érezvén meleget,
Enyelegve játtszik, taréját berzeszti,
Oldalt forog, tipeg, ’s szárnyát le ereszti:
Igy tesz a’ Gavallér itten a’ Dámának
Kényes tempójára a’ Frantzok’ tántzának.
Sem kedvem, sem erőm nintsen arra nekem,
Hogy minden sor tántzot le írjon énekem.
Az első Társaság mihellyt el végzette,
A’ rendet a’ többi újj házas követte;
’S hogy minden mátka pár egy egy tántzolást tett,
A’ Szála ’s muzsika mindennek szabad lett.
Ismét meg zendűlvén a’ húron a’ Minét,
Etse kézen fogja Madám Tserházinét,
Tserházi hellyre áll a’ szép Belindával,
Opor is Rózsival a’ leg szebb lyánkával
Negédes módira léptetik lábokat,
’S dupla fő hajtással végezik tántzokat.
De miként a’ Május’ mosollygó havában,
A’ Természet tsendes lévén ő magában,
Tisztán fénylik a’ Nap, vídám a’ Mezőség,
Lassú andalgásban halgat az erdőség,
Nints semmi zaj, tsupán a’ madarkák zengnek,
Vagy a’ virágok közt Etéziák lengnek;
De fel kerekedvén a’ Vídi pusztáról,
Vagy a’ Szengellérnek bors termő Szirtjáról
Zablás Sárkányán a’ Garabontzás Deák,
Már a’ forgó széltől tsikorognak a’ fák,
Ropog a’ pásztornak kunyhója fedele,
Kavarog a’ vetés, a’ víz habbal tele,
Egyébütt tsendesség láttszik vőlgyön, hegyen,
Tsak ott van fergeteg, a’ hol ő át megyen,
Toll, kóró, fa levél, ringy rongy, egyetmással,
Zúg a’ poroszlopban forgo karingással,
A’ meg réműltt banya teheneket fejet,
Háza’ oltalmáért készíti a’ tejet:
Ily zavar forgó szél todúlt a’ Szobának,
Hogy a’ hebehurgya Langauszhoz fogának.
Opor kilentz Ánglus Kontra tántzot jára;
Még sem szált lankadság, vagy görts az inára.
Ollyan derék Stuttzer nints is tán Londonba,
A’ ki ennyit tudna győzni egy húzomba.
Bongorfi egy néhány személyt öszve szede,
És alla Polacca a’ Tántznak erede.
Maga volt a’ Vezér, a’ többek követték,
Kik a’ Lengyel tempót emberűl meg tették.
Illyen menést tészen a’ Springer a’ Sakkban,
Mikor harmad felet ugrik a’ likakban;
Vagy miként a’ Darvak, midőn ki keletre,
Sereggel el mennek a’ rétre, ligetre;
Előre hányt lábbal és billegő Nyakkal
Sétál az első pár a’ többi darvakkal.
Végezvén a’ Lengyelt, Stájeren forognak,
A’ Szála’ közepén tipegnek topognak.
Igy lépked, igy kereng Békés Vármegyében,
Az Alfőldi Magyar’ gazdag szűrűjében
Hét nyoltz nyomtató ló, midőn patkós lába
Tapos a’ Világnak leg szebb búzájába.
Jártak Galoppátát, Sztraszburgert, Hanákot,
Valtzerest, Mazurkát, Szabátsot, Kozákot.
E’ módi bolondság töbre is megy vala,
De a’ Vitéz Bordáts végre fel szóllala:
„Uraim! az Urak Magyarnak tartanák
„Magokat, de ki Tót, ki Német, ki Hanák.
„Mért nem tántzol Magyart az Anglus, Frantzia?
„Tsak a’ Magyarnak kell más Nemzet’ módija.
„Igy veszttjűk Hazánkat a’ magunk’ kárával
„Kűlső tántzal, nyelvel, szokással, ruhával.
„Mi? hát az Uraknak nem jut már eszében,
„Mikor Fő-Ispányunk bé űlvén székében,
„A’ leg első tántzot Magyaron kezdette,
„’S minden hazafi szív betsűlte érette? –
„Nemzeti tántzunknak légyen első jussa:
„Magyart! illyen atta vén Jebuzéussa!”
Rá rándítja Isák pengő muzsikáját,
’S a’ Palatinusnak el kezdi Nótáját.
Minden Magyar szívek azonnal buzdúlnak,
Ősi természetes lángjaitól gyúlnak.
Felséges állásba tészik termeteket,
Valódiba szedik férfiú képeket;
Bennek a’ rá tartós gőgje A’siának
Díszt ád Európa’ tsínos módijának.
Tsak a’ Magyar tántz az, melly soha sem jára
A jó egésségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket vérünket,
Tsak a’ Magyar tántz az, melly díszessé teszi
Az embert, és soha hívságra nem veszi,
Mert ha tsak vitézi módra nem őltözött,
’S ha nints sarkantyúja, tsúf a’ többi között.
Tsak a’ Magyar tántz az, melly bír olly érdemmel,
Hogy leg jobban egyez a’ szűz szeméremmel,
Mikor sok kűlfőldi tántzban, a’ módosság,
’S a’ leg úribb fogás, leg nagyobb pajkosság. –
Nemes Magyar Tántzom! ki ősi nyelvünkkel
’S Ruhánkkal jöttél ki ditső Nemzetünkkel,
Ki Európai finyós lakhellyeden
Máig sem szenvedtél motskot szépségeden,
A’siai színben fénylik nemességed,
’S még a’ módi nem tett alatsonnyá téged:
Im a’ kűlső népek bámúllyák díszedet,
’S tulajdon Nemzeted nem betsűll tégedet!
Azomba míg ezek ekképpen folyának,
Tréfábol kezet nyújt Bordáts Dorottyának,
Egy pár ugrós tántzal őtet meg kínállya.
’S hogy e’ szerentséje lehessen, instállya.
Nem kellett hosszason hívni ám őkemét;
Fel szedi a’ székről el petyhűdtt tetemét,
Ürög-forog, tipeg, lóbállya a’ kótzot,
Mellyből görts farának tsinált vala pótzot.
Bordáts, ’s az egéssz Nép a’ fejét le süti,
Nevettébe majd a’ guta meg nem üti.
Igy tántzol a’ tátos banyák’ paszitjába’
Varásló pemetjén a’ vas orrú bába.
Már éppen el üte nyoltzat a’ toronyban,
Estve volt, ’s elég lett a’ tántz egy húzomban;
Szakadt az izzadság mind egyik vendégről,
Ki ki panaszkodni kezdett az éhségről;
A’ hajdúk, lokajok asztalt készíenek,
Ezüst kések, villák, kanalak pengenek.
„Mig, úgy mond Belinda, asztal fog készűlni,
„A vagy nem jó lessz é egy játékhoz űlni?
„Míg fel jő a’ leves, eleget játszhatunk,
„Tán egy sor zálogot addig kiválthatunk.”
Egy tágos sarokba Belinda’ szavára
Le űlnek a’ Dámák ’s az Urak jobbára.
Mindjárt külömbféle játékokhoz fognak,
Vígadnak, divatja vagyon a’ Zálognak. –
Midőn A! Kit szeretsz? ez a’ játék jára,
Reá megy a’ kérdés egy szer Dorottyára.
A! kit szeretsz? – Felel; Akárkit szeretek
Mit adsz enni? – Annyit, a’ mennyit vehetek
Hová viszed? – Ágyba. – – Brávot kiáltanak,
’S a’ nagy katzaj miá majd hanyatt hullanak.
„Ágyba? (fel szoll Etse egyik szugollyába)
„Koporsóba! úgy is ott áll a’ fél lába.
„Megvette a’ hideg már benne az ikrát,
„Vén üszög a’ Madám, nem vethet már szikrát.
„Tsak lássák az Urak! a’ jó lélek mit vár,
„Ha a’ banya posz is virítni akar már?”
A’ vén Adelgunda halván e’ szavakat
Dorottya’ fülébe fettsenté azokat;
Kézről kézre adák egy másnak a’ Vének,
’S kótyogós szívekbe meg keseredének.
Galiba lett volna a’ Compániába’,
De a’ levest épen hozták a’ szobába. –
„Imádkozzunk! együnk! tsitt! halgass! ne nevess!
„Együnk! (fel szóllalnak) majd el hűl a’ leves.”
Asztalhoz űlének, evéshez fogának,
Édes tréfák között együtt múlatának.
De Éris egy mérget keverő, babonás,
A’ kitől származik minden vissza vonás,
Ki a’ jó szíveket öszve háborítja,
A’ Férjt, Feleséget egymásra buzdítja,
Ki az édes mézbe vegyíti a’ mérget,
A’ leg szebb virágba, gyűmőltsbe rejt férget,
Ki a’ tsendes lelket bújtja háborúval
Nyugvó bizodalmát zavarván gyanúval,
Ki jajgat a’ szelíd békeség’ láttára,
’S ha pert ’s lármát sajdít, fakad hahotára, –
Éris kaján szemmel nézvén a’ vígságot,
A’ melly múlattatta e’ szép társaságot;
„Hát az én hatalmam? (így szoll bús kedvében,
„Hol orát, hol farát vakarván mérgében)
„Hát az én hatalmam, a’ mellyet mindenek
„Az egéssz Világon eddig esmértenek,
„Igy tsonkíttasson meg? így nézzem húnyt szemmel?
„Mit tesz a’ baráttság a’ víg szerelemmel?
„Ezek örvendjenek? én tsak epedjek é?
„Oh nem! a’ triumfus nem lessz ám ezeké.
„Hoh barátim, a’ hol leg tőbb kedvet vártok,
„Ahol nyerekedni készűltök, ott ártok.
„Hálá Istenimnek hogy Társaságtokba’
„Vén banyák is vannak; búvok majd azokba.
„Ordas epe sárral torkig tőltöm őket,
„Öszve háborítom az örvendezőket. –
„Rajta! per! irígység! bosszú állás! szégyen!
„Vén lyány harag, kudartz! kofaság! – így légyen!”
Ezek hát, ’s többek is, véle fel készűlnek,
Denevér szárnyakon utánna repűlnek.
Maga belé űle egy nagy katullyába,
Rongyos pudermantelt vetvén a’ nyakába.
A’ szélnek ereszti öszve tsapzott haját;
Két kis pudli húzza lebegő hintaját,
Mellyben a’ szellőkön magát fel emelé
’S az éjj’ homállyában tart Kaposvár felé.
Valahol végig ment; borzadtak az egek,
Küszködtek a’ hóddal borongós fellegek.
A’ bagjok tzivódtak a’ több madarakkal,
A’ zúzos fák egy mást verdesték gajokkal.
Kapos’ udvarára mihelyt bé léptete,
Mindent meg ígézett mérges lehellete.
Az Udvari kopók ’s agarak morogtak,
Benn az istálloban a’ lovak hortyogtak.
Üstökbe ment Jantsi tsatlós, a’ kotsissal,
Pörölt a’ kis Náni az öreg Marissal.
Mihellyt a’ konyhába a’ fejét be dugta,
Főbe verte egy mást fazékkal a’ kukta.
Fridrik Szakáts perbe szálván a’ dajkával,
Le öntötte nyakát egy Sajtár tsávával.
Onnan a’ Szálába be suhanván Éris;
Zúgni kezd a’ Dáma és a’ Gavallér is.
Sertepert Uram azon kezd perleni,
Hogy ő az asztalnál meg únt vesztegleni:
Koppóházy feddi, hogy az gorombaság,
Holott még múlatni akar a’ Társaság.
A’ Dámák között is néhány szúrós szóba
Egy kis tsata forma esik hébe hóba.
Izetlenségre kezd a’ baráttság válni:
De okát senki sem tudja fel találni.
Érist ők nem látták; ki tűndér ortzával
Bojgatta már őket mérges párájával.
A’ volt leg főbb gondja, hogy egyet válasszon,
Kire leg hathatósb dögséget árasszon:
De ki lett volna az egyéb Dorottyánál? –
Eris is hát ennek áll meg a’ hátánál.
Azon töprenkedik, miként verhetné be
Pestisét leg jobban az öreg Nénébe.
A’ szegény Dorottya, nem lévén már foga,
Tsak holmi lágyatskább tsemegén nyámoga.
Néhány kráfli álla tányérján előtte,
Mellyel görtsös gyomrát apránként tőltötte.
Eris hát tűndéres erejét fel vevé,
’S magát egy gömbölyű kis formába tevé;
’S midőn a’ fortéllyban jó módot talála,
Dorottya’ tányérján egy kráflivá vála. –
Ah! vígyázz kis Asszony most vígyázz ám nagyon,
Im a’ tányérodon méreg ’s veszélly vagyon.
Ne hidj minden színnek ’s kráflinak, mert veled
Ezer bajt szereztet, meg lásd, ha le nyeled.
A, kérlek, Kis Asszony! kérlek ősz hajadra,
Ugy sem vagy már gyermek, jól vígyáz magadra.
Mit tészek! – Im’ ímé a’ kráflit fel veszi,
A’ gondatlan öreg, ’s nagyon mohónn eszi.
Meg eszi – Meg ette! – Meg van! – már hijjába!
Éris kívánt tzélra jutott szándékába’.
Már látom reszketeg fogja el tetemét,
Már vas villa módra hánnya a’ két szemét.
Morgásra áll szája, forog benn a’ nyelve,
Keserű agsággal van mellye meg telve.
Bus Melancholia gőzőlőg a’ fején
A’ harag’ rozs férge bántja űlő hellyén.
Éris öszve járja belőll minden tagját,
Szívére májjára ki önti maszlagját.
Minden belső részre útat fúr magának,
Kivált hol fészke van a’ hisztériának.
Most a’ mértékletlen öröm erőlteti,
Hívságra, katzajra, dévajságra veti,
Majd egyszerre tsügged feje komor bútól,
Haragtól fojtódik és irígy gyanútól;
Egy indúlat erőt vesz más indúlaton,
Mint mikor hullámmal zajog a’ Balaton.
Végre a’ fekete sár epe el teli,
’S minden más érzésit egy szerre el nyeli.
Fel pattan a’ székről, ’s Érist a’ gyomrába’
Bé viszi magával egy oldal szobába,
Hol egyedűl lévén pállyát nyit magának,
Szabad gyeplűt ereszt minden haragjának,
Szűz rántzait hideg könnyekkel áztatja,
’S asszú kökörtsinnyét ekképpen siratja:
„Egek! már én tehát tsak azért születtem,
„Hogy férjfi soha se feküdjék mellettem?
„Miért juttattatok hatvan esztendőre,
„Ha szert nem tehetek egy rossz főkötőre?
„Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok;
„Várásom bérét hát mért meg nem adjátok?
„Mindég, jo hiszembe űltem az Adventet,
„Hogy tán tesz egy kérő nállam Complimentet,
„A’ Fársángot mindég tőltöttem vígsággal,
„Hogy tán nem gyötörtök többé a’ lyánsággal:
„Mit ért? nem is véltem, ’s már itt volt Húshagyó
„Húshagyó! Húshagyó! engem itthonn hagyó!
„Mivel érdemlettem? Egek! ugyan mivel?
„Lám lett volna mivel, tsak lett volna kivel.
„Sem pénzét, sem eszét én nem néztem volna,
„Sem nemét, sem képét; tsak férfi lett volna.
„Mondtam; hogy akárki légyen, hozzá megyek,
„Kezet tsapok vele; tsak leány ne legyek.
„Boldogabb férfiú nem lett volna, mint ő:
„Úrrá tette volna őtet egy főkötő.
„Hordtam volna mindég saját tenyeremen,
„Tsak könyörűlt volna pártát únt fejemen.
„De hijjába! még is egy sem jött eszére
„Be’ bolond volt, a’ ki engem meg nem kére!
„Akárkinek tárva volt szívem’ bírtoka;
„Az Ég, a’ Főld tudja, én nem vagyok oka. –
„Sokszor végig néztem ezt a’ Világot már.
„A legény előttem úton-útfélen jár,
„A’ férfi meg annyi, mint az Asszony, látom:
„Mért nem jut hát köztök nékem egy sajátom?
„Mért kell nékem illyen bőségben szűkűlni,
„’S szomjan a’ kád vizbe Tantalusként űlni?
„Mért alkotott az Ég Asszonynak engemet?
„Vagy hát mért teremtett férfiui nemet?
„Ha Asszony nem volnék, vagy férfi nem volna
„Édes boldogságom ürmöt nem kostolna. –
„De ímé aggságban emésztem napjaim’.
„Az idővel edjütt terjednek kínjaim.
„Komor magánosság fonnyasztja éltemet;
„’S még hajadon fővel el temet engemet.
„Hogy nyútóztatnak ki, hogy megyek pártába’,
„Óh, majd a’ Szenteknek Paraditsomába?
„Oh, szégyenletembe meg kell halnom ott is,
„Mikor vén lyánnak mond egy hitván halott is.
„Holott imé most is e’ kis Társaságba’
„Annyiszor keverik az embert tsúfságba.
„A’ nélkűl nem esett egy tántz, vagy egy játék,
„Hogy illetlen dolgot, vagy motskot nem láték.
„Hát már, hát igy kell é nékem holtig élnem,
„Hogy szerelem hellyett tsúfot kell remélnem?
„Nem! Nem! – Vagy azokon bosszút fogok álni,
„A’ kik olly vastagon mertek volt tréfálni;
„Vagy azt meg mutatom, hogy idős létemre,
„Erővel is ifjat kerítek kezemre,
„És igy tán – – – Ah, meg állly! tsendesedjél szegény;
„Te tsak egy leány vagy, de hány ott a’ legény?
„Mit gondolsz Dorottya? jobb, magad meg húzod
„Vén vagy, a’ meg hűlt bőrt, már hijjába nyúzod.
„Mit érne hartzolnod? férjt azzal nem kapnál:
„De ám ha kapnál is, ’s véle kezet tsapnál;
„Mit tenne e’ kurta kis gyönyörűséged
„Midőn a’ halál is candidált már téged?
„Mit próbálsz? mit kezdessz? belőlle mi hasznod?
„Úgy is leány fővel kell néked meg asznod.
„Ám lássad – – – Hát még is? – – nem lehet – – fussatok!
„Fussatok elmémből gyáva gondolatok!
„Bosszút kell állanom. Sokba meg bántottak,
„Sokba! tsúfot tettek, azt az átkozottak.
„Nem tsak rajtam, hanem több Leányokon is,
„Mártán, Adelgundán, Rebekán, máson is.
„Az a’ Zálogosdi játék sokat sérte;
„Hát a’ Matrikula? – ’s én ne szólljak érte?
„Á! á! – az nem lehet; bé török, bé rontok,
„Asztalt, Compániát, tántzot széllyel bontok,
„Főldig le gázolom őket a’ nyelvemmel.
„Másszor ne játtszanak a’ betsűletemmel.
„Kivált a’ Fársángot – mert másként is ennek
„Tulajdoníthatom az okát mindennek, –
„A’ Fársángot – azt, azt, még lejjeb gázolom,
„Haját széllyel tépem, szemét ki karmolom. –
„De, hogy annál jobban meg szégyenűllyenek:
„Minden hajadon Lyánt fel bújtok ’llenek.
„Orsollya, Rebeka, Magdaléna, Márta,
„Adelgunda mind, mind, a’ kin tsak van párta,
„Sőt ha párta nints is, de férj nélkűl maradt;
„Nem ád kérésemre tán üres kosarat.
„Nem ád; szemeikből olvastam előre,
„Miként borzadozott mindeniknek szőre.
„Őket veszem mellém - - - Várjatok, várjatok,
„Ti kik a’ lyánkákkal olly tsúfúl bántatok.
„Várj fársáng! – – E’ szókat alig rebegé ki:
Orrán, szájján fortak a’ méreg’ tajtéki,
És újjabb lángoktól lobbantatván vére,
Az oldal-szobában egy Commódhoz tére,
A’ hol öszve szedvén minden indúlatját
Igy tette meg a’ vén Lyányok’ áldozatját.
Előbb egy éjjeli edényt a’ szájára
Fordítván e’ vala néki az oltára.
Fenekére rakott kén gyertyát, ’s e’ felett
Néhány bál bilétet ’s szerelmes levelet.
Három szűz koszorút, három fűrt hajával
A’ rakásra teve egy tutzet kártyával.
Ott volt Florentina ’s a’ tűndér Ilona,
’S valamennyi tőkét életében vona.
Ezeket meg gyújtá, ’s nem győzvén szellővel
Gerjesztette tüzét az elő kötővel.
Ekkor, mint meg annyi áldozó marhákat,
Ki választ száz derék fekete balhákat;
Augspurgi lántzokkal öszve pórászollya
’S az oltár’ tüzére mindnyáját fel tollya. –
Mint midőn a’ három képű Hecaténak
Innepén áldozni kell egy vén Papnénak,
Az oltári szent füst gombollyog a’ lángon,
’S a’ fekete bikát hozzák az Istrángon
Igy áldozik itt is Dorottya. Végtére
Egy üveg tím olajt önt a’ szenetskére,
’S fel emelvén szemét: „Óh édes szerelem!
Igy szóll, tégy már egyszer, tégy kegyelmet velem.
„Ha most is sohajtok, szemem most is nedves,
„Ha ez áldozatom te előtted kedves:
„Ennyi férfi közzűl juttass egyet nékem,
„A’ ki fel építtse puszta dűledékem’.
„Vagy, ha még hatalmas szódra sem hajolnak,
„Ha engem ’s társaim’ tovább is tsúfolnak:
„A’ bosszú állásra segéllyed munkámat.
„Dupla áldozattal adom meg hálámat.”
Ámor ezt hallgatta, nevette, és jelűl
Egy kis ded mendörgést durranta bal felűl.
Mellyre az áerbe magát fel emelte
Éris, ’s az áldozat tüzét el peselte,
Harmadik könyv.
é j f é l i g.
Summaya.
Mikippen az Dorotthia Kiſſ Azzon az tamétalan Zuͤzekvel thábort yáratván és Carneval Vitézeivel zertelen nagi hada lén; mell Koͤnivnek is alkalmatoſſágával ki s mit toͤtt? avagi chinalt? avagi niert és veztoͤtt ligien; zeep rendvel voltakippen megh irván látod.
Igy lévén, Dorottya ki ment a’ Szálába,
Ahol a’ tántz vala leg szebb divattyába.
Az Urak, a’ Dámák a’ kőltsön vígságban
Képzették magokat bóldogabb világban.
Más pedig, a’ kinek a’ jövő munkára
Szüksége vólt teste’ Lelke’ nyugalmára,
Édesdeden pihent, míg a’ tőlt hóld haladt
A’ jóltévő Álom superlátja alatt.
Tsendesség vólt: tsupán a’ musika hangok
Mozgatták az üveg táblát ’s a’ firhangot,
’S a’ dobogó lábak zörgöttek taktusra
Az el szenderedett éjji Zefirusra.
A’ Kastély ekhózott az öröm lármával;
A’ cseléd, a’ vendég, az Úr, a’ Dámával
Játtzott, tréfált, tántzolt, vígadt az Udvarban,
A’ nagy Palotában, tornátzban, pitvarban,
Tsupán Dorottyának kóválygott a’ feje,
Kit meg vesztegetett az Éris’ mételye.
A’ mord indúlatok szívében, ’s a’ megett,
Mind el terjesztették a’ bús fergeteget.
Nem lelvén már kedvét, dúlt fúlt ő magába
’S Belé vágta magát egyik Zugolyába
Egy bőr-kanapéra hol némán vesztegelt,
És Lelke a’ harag’ sovány mérgén legelt.
Most egyszer lehetett látni valahára,
Hogy ő piros színt is vehetett magára;
De az ő pirossa hamar el enyészett,
Pirja kékké, kékje hamar sárgává lett.
Láttatott szája is beszéd formán tenni;
De annak nehezebb vólt értelmét venni;
Mint a’ mit a’ Delphi vén Pythiája mond,
Ha Fébus meg lepi, jövendől, ’s félbolond.
Egyszerre fel ugrott az ágyszékről, készűlt,
Meg akart indúlni – ’s újra a’ székre dűlt.
Adelgunda hozzá mene. – „Jókor jövél!
Mond néki Dorottya, lelkem újjonnan él.
„Titkot közlök véled; szíved legyen helyén, –
„Gyere e’ szobába, – jöttél jó idején.
„Gyer hamar, – ne késsünk – titkok – jól esmérlek;
„De hídd bé magaddal Orsolyát is kérlek.”
Orsolyát bé hítta, ’s a’ musika szónál
El tűnt a’ három Vén az óldalajtónál.
Igy mennek a’ három Fúriák morogva,
Csókoló kígyókkal, ’s egymást kézen fogva
Tulajdon annyoknak örök homállyába
A’ Styx’ mellyékének egyik barlangjába,
Mikor a’ Királynak ’s Népnek eszét vesztik,
’S rá a’ hadat, pestist, és veszélyt terjesztik.
Igy lépdegél együtt a’ három Párka is,
Az öreg Atropos, Clotho, és Lachesis,
Kiki a’ szerszámot vívénn a’ markába,
Az élet’ és halál’ fonószobájába.
„Édesim! Dorottya nékik így beszélle:
„Sorsom keserűség, ’s tiétek köz vélle.
„Az én fájdalmamból tiis részt vehettek,
„’S fel tett szándékomban méltán segíthettek.
„Bosszú állás’ tüze perzseli mellyemet,
„A’ méltatlan szégyen el fogyaszt engemet,
„Halált ’s elégtételt szomjúznak tsontjaim:
„Rajta! ne késsünk már szenvedő társaim
„Duplázzuk meg azt a’ tsúfot az Ifjaknak
„A’ mit már ennyiszer reánk raktak, ’s raknak
„Kevélységek’ szarva szinte az égig ér,
„Annyi esztendőktől fogva bennünket vér;
„Törjük le ’s nyerjük meg érdemlett betsünket –
„Csúfjoknak tárgyává tettek már bennünket.
„Éreztessük vélek melly súllyos a’ harag,
„Mellyet a’ meg vetett asszonyi szív farag,
„’S melly érzékeny bosszú, mellyet a’ meg sértett:
„’S gyalázott Szerelem önnön magáért tett. –
„Tudjátok; hogy itt a’ Fársáng; jól láttátok
„Melly vad és goromba vólt hozzám ’s hozzátok
„Láttátok, melly víg vólt szomorúságunkra,
„’S melly büszke és szúrós tsúfoltatásunkra.
„Ugyan lehetne é néktek rá nem állni
„Ha e’ tanátsomat mérészlem ajánlni
„Hogy az ő örömét fordíttsuk bánatra,
„’S Duzzadt hegykeségét méltó gyalázatra
„’S ha magam el kezdem ez intézetemet;
„Lehetne é néktek el hagyni engemet
„De ám légyen! tőlem mind – mind elálljatok
„Magam is indúlok. El jöttök? Szóllyatok!”
Az Éris’ szikráji, a’ mellyek titokban
Eddig a’ Banyáknak szívekben, májjokban
Mintegy hamu aladt még benn lappangának
Egszerre kiütvén lángokká válának.
„Megyünk – menjünk!” a’ mit mondhattak, ez vala;
Indúltak ’s mindenik már bosszút forrala
De Dorottya, ki már haragja’ tajtékát
Jobban ki főzte vólt, így közlé szándékát:
„Nem, nem! gondolkozva kell bánni nagy fával,
„Sok kézzel kell néki menni ’s sok baltával.
„Nagy munkába kezdünk, melly ha végbe mégyen,
„Vagy öröm lessz bére, vagy örökös szégyen
„Nékünk is kárt tehet a’ hebehurgyaság.
„Jót, rosszat jobban tud tűrni egy társaság.
„Elébb is azokkal közöljük dolgunkat,
„Kik sorsokhoz fogják mérni a’ sorsunkat.
„Ha egyszer Rebeka ’s Mártha meg nem veti
„Zászlónkat, a’ többi önként is követi.
„Mindent, a’ kit velünk a’ közügy egyesít,
„Majd a’ köz próba is egyaránt lelkesít. –
„Ez tehát tanátsom: rajta! ne késsetek,
„Minden társainkba olly lelket öntsetek,
„Hogy köz gyalázatunk’ meg tromfolására
„Kiki a’ köz munkát vállalja magára.
„Tőltsétek bé őket belső háborúval
„Carnevál ’s az Ifjak eránt új bosszúval.
„Valakiket közttök hajlandóknak láttok,
„Magatokhoz vévén, hozzám bé hozzátok.
„Én addig az egész dolgot meg forralom,
„Ki főzöm ’s egyszerre nékik ki tálalom.”
Ezt mondván, ama’ két Banyát elereszti,
’S zajos szívét újjabb habokba sűllyeszti.
Hányja veti végét, elejét dolgának,
Kivált miként kezdjen néki a’ tsatának.
A harag, bosszúság gyakran ki lankasztja,
’S Plánumának folytát közbe megakasztja. –
De vídúl, hogy immár dolgai jól mennek,
Mivel néhány Dámák nála meg jelennek
Kikkel már Orsolya és Adelgunda szólt,
’S Kiknek már a’ szívek a’ Dorottyáé vólt.
Ezek után több-több gyűle Zászlójához,
Újabb truppok jövén a’ többek’ truppjához.
Úgy forrt már a’ Leány ’s Asszony a’ Szobában,
Mint a’ szenteltt Szűzek Veszta’ Templomában,
’S Mint a’ le füstöltt raj az új kasban belől,
Zúgtak, zsibongottak az ajtón két felől.
Könnyű vólt Orsolya’ és Adelgundának
Igy nevelni számát szoknyás Verbungjának;
Mert azonkivűl hogy a’ leányi elme,
Kivált ha búja van, vagy pedig szerelme,
Az olly ámítónak magát ki ’s bényitja,
A’ ki eltalálja hol a’ Dámák’ Nyitja.
Éris sem henyéle a’ többi társával,
’S minden rést és útat meg rakott minával.
Most pedig (ki tudná még meg is gondolni!)
Álommézzel kezdi Izráëlt lotsolni,
Izráelt a’ Bőgőst, kit altató méze
Mindjárt a’ leg méllyebb álomra ígéze.
A’ bőgője mellől fel dűle Izráël
Helyét alattomba Éris foglalá el,
’S Ollyan vén Zsidóvá válék azon nyomban,
A’ millyen Rabbi nints Lembergi Templomban.
Fel veszi a’ Vonót, kapja a’ húrokat,
Széllyel igazíttja ’s tekeri azokat,
Rajtok száz discordant hangzatokat tsinál,
Mellyek bé rohanván a’ fül’ dobjainál,
A’ nyúgovó lelket úgy fel háboríttják,
Hogy gondolatjait egymásra zúdíttják.
A’ szép hármónia, melly a’ hóltt húrokról
Az érző inakba szállong, és azokról
A’ Lélekbe fel hat, ’s a’ szívbe bé nyomúl,
Hogy azt az erkőltsnek szentelje templomúl,
Egyszerre el hagyá a’ húrt, az inakat,
A’ Lelket, a’ szívet, – ’s a’ jó rend megszakadt.
Jól tudta azt Éris hogy a’ szív’ útjának
Birtokán hatalma van a’ musikának –
Mint a’ zőld Hortobágy’ kövér mezejében
A’ tsintalan Betyár ha a’ szél’ mentében
Süveg-motskot éget a’ szalmán vagy pipán,
Maga meg odébb ált gyalog vagy paripán
Hijába hangitsál a’ duda, furulya,
Össze bőg a’ marha, meg szalad a’ gulya,
Tehén, üsző egyre szalad a’ tserénynek,
Van baja, van mérge a’ szegény legénynek
Igy ama’ szédítő hangok’ bűbájára,
Az Éristől titkon húzott musikára
Tódúlt a’ Dámáknak naggyjok és aprajok
Zűrzavar lett, kiki bámúlta mi bajok?
Szintúgy törték nyomták az ajtón magokat,
Ott hagyták a’ tántzot ’s a’ gavallérokat.
Dorottya már szintén ugrott örömében
Tajtékba lábbogó szíve’ reményjében,
’S Köröskörűl nézvén ez Amazon hadat,
Győzött már előre! nyúzta is a’ vadat.
A’ bosszúállásnak, trutznak kívánsága
Benne a’ legfelsőbb garáditsra hága,
Cárnevált már saját lábánál képzette,
’S mint tsókollyák kezét az Ifjak mellette. –
Gyenge kevély Czipő! ugyan mit nem tennél,
Ha te a’ süvegnek fő helyére mennél?
Most is te szabsz törvényt ezer galántoknak,
A’ kik imádóji a’ pitziny láboknak.
Sok Férjfi ész saját Kapitoliomát
El hagyja ’s tsókolni leszáll lábad’ nyomát.
Mihelyt tanátskoztak együtt egy keveset,
A’ melly sok pletykával, kevés sóval esett,
És minden hibáját gyarló szép nemeknek
Illették (de a’ mit a’ külső füleknek
Nem lehet most nékem elő trombitálni
Szent Titkok! mellyeket tilos profanálni)
Dorottya ki választ egyet nagy felhanggal
A’ ki a’ Szálába menjen Követ-ranggal,
’S Mondja meg az ottan lévő vendégeknek,
Mi a’ kívánsága a’ Dáma-seregnek.
Rebeka vala ez, a’ tisztes Rebeka,
Kinek ősz a’ haja, görbe a’ dereka,
Ki hajdan magának, most pedig másoknak,
Sok próbán által ment Kerítője soknak.
Ékesebben szóll ő, mint akár melly Kofa,
Meg is van edződve ortzáján a’ pofa.
Ezt választották ki Dorottya, ’s a’ Szépek,
Hogy az Ifjak előtt legyen az ő Képek.
Kiis állt nyúlbőrös Szalupban a’ Dada;
Melléje Dorottya még kilentzet ada.
Kongodt már a’ Szála nem tudták odaki,
Hogy a’ szép Nimfákat mi a’ kő hordta-ki?
Bentt egy-két Ifjasszony tsak úgy tsilleng-filleng,
Mint a’ szedés után az el hagyott billeng.
’S Midőn éppen immár azon töprenkedtek,
Hogy a’ sok dezentír Szépek hová lettek?
’S egy kurázsis Ifjú szinte már értek ment:
Rebeka ’s az egész követtség meg jelent. –
Katzagtak az Urak és brávót tapsoltak,
Mert ebből egy jeles maskarát gondoltak.
Carnevál maga is (nem tudta) vígadodt
Hogy a’ Dáma-sereg illy szép tempót adodt
De midön azokat különös gálával
Látták vala lenni szeriőz mínával,
Nem tudták a’ dolgot egybe mire vélni,
Míg nem Missz Rebeka így kezde beszélni:
„Uratskáim! engem azok kűldöttenek,
„A’ kiket az Urak meg nem érdemlenek,
„Azok, kiket ide hozott ma a’ szánka,
„Az a’ sok Ifjasszony ’s drága szép Leányka,
„Kiknek, bár magokat olly nag[y]ra nézik is,
„Lába’ kaptzája se lehetne edgyik is.
„Mért vagynak oly nag[y]ra a’ Gavallér-névvel
„Ha úgy bé motskolják azt a’ szilvalévvel?
„Phí! arra a’ névre fel sem nyitnám számat,
„Vagy a’ zsibvásárba vetném a’ pundrámat. –
„Mit ér a’ fodroshaj? a’ mándsét? a’ tászli?
„A’ sinóros nadrág, ha az ember bászli?
„Pedig mely kényesen – Feszesen – begyesen
„Járnak az Uratskák végig a’ Pártesen?
„Az Úr is Posonyban eleget fetrengett:
„Mért nem producál hát itthonn is Schossberget?
„Azért mert nem szabad? azért mert nem illik? –
„Azért mert az Urak mind tsak Kákompillik!
„Magok el tsergetik másutt súgárjokat,
„’S itthonn még tsúfolják a’ szegény Lyányokat.
„Kereken ki mondom: az Urak, ’s Úrfiak
„Tsak ahon nem kéne ott tsintalan fiak. – –
„Ez a’ Lotsperdi is, az ebágyról esett,
„Mit tesz? mért jött ide? nálunk mit keresett?
„Lé-hűtni jött ebbe a’ Kompániába
„Diktom, faktom! vesszen pokol kurvannyába!
„Fársángnak hívatná ő is magát, hogy-már,
„Pedig Pernahajder, gézengúz, Koszlobár.
„Még is ő mér hányni a’ Dámáknak fittyet:
„De meg taníttjuk ma ezt a’ Kótyonfittyet.
„Meg! és minden Leány fülébe pesel ma;
„Néked szóll a’ letzke te gizgaz! te selma! – –
„De, hogy követtségem hosszason ne essék:
„Ide-jöttöm’ okát meg halgatni tessék.
„Minden rangú Dámák egyes akarattal
„Engemet kűldöttek oly parantsolattal,
„Hogy kívánságokat adjam-elő pontban
„Az Uraknak; melly is áll e’ három pontban:
„Elsőben az Urak szabad tettzésünkre
„Ezt a’ gaz Cárnevált adják ki kezünkre;
„Másodszor haladék nélkűl fel keressék
„A’ nagy Mátrikulát, hogy meg égettessék;
„Harmadszor, valakik most is nőtelenek,
„Minket solenniter mind meg kövessenek.
„Ha e’ kívánságot a’ Szála fel hagyja,
„’S Követő Levelét nékem ki nem adja
„’S a’ Mátrikulával ezt a’ gaz Spitzbubot:
„Ellenségnek tartsa az Asszonyi Klubot.” –
„Ellenségnek tartjuk az Asszonyi Klubot;
„Magunk köztt egyet sem esmerünk Spitzbubot;
„(Illyen választ ada Bordáts, Rebekának)
„Szüksége van nálunk a’ Mátrikulának;
„Eb, a’ ki Kenteket, Néném! meg követi;
„Diktom! ’s az öreg fart vissza tzepelheti.”
E’ szókra az Urak mind katzajt ütének,
De a’ Lyány-követek fel mérgesedének. –
’S Mihelyestt az egész Követség-tsoporttal
Rebeka vissza tért a’ kerek réporttal:
Seregét Dorottya mindjárt öszve szedte,
’S egy rendes Ármáda’ formájába vette. – –
Nyílj meg most, Helikon! nyílj meg; Ti magatok
Szép Istenasszonyok előttem […]
Ti el mondhattyátok, jut is eszetekbe,
Kik állottak belé a’ Leány-seregbe,
Kik vóltak Vezéri az Amazonoknak,
’S Örök Egri Nevet Kik nyertek magoknak. –
Egy erős négyszegű Corpust formálának,
A’ kik legaggottabb Leányok valának.
A’ Sereg’ derekát ez a’ népség tette:
Kommandóba őket Adelgunda vette.
A’ két szárnyán álltak mintegy könnyebb truppban
A’ fiatal Szűzek fel kötött Szalupban:
E’ gyönyörű népet vezérelte elől
Magdaléna a’ bal, Márta a’ jobb felől.
Hátúl a’ Vasasok’ nehezebb osztálya
Az Özvegy-Asszonyok seregét formálja.
Lassú, de kemény nép. Reservaként vagynak;
Orsolyát tisztelik vezérlő Hadnagynak.
Az avantgárdában, melly mindnyája között
A’ leg katonásabb formába őltözött,
Azok az eleven Freycorok valának
A’ kik már férj nélkűl szűlni is tudának.
Friss és gyönyörű nép! fortélyos, vakmerő;
Rebeka vezette, egy próbáltt Hadverő.
Ezek a’ Vezéri ’s osztályi valának
Ennek a’ rettentő Dáma-Ármádának,
Melynek fő kórmányát Dorottya tartotta
’S Mint General en Chef maga mozdította.
Nem választott ő ki egy helyt egyenessen,
Hogy a’ hol nagyobb baj esik, ott lehessen.
Tizenkét ősz ’s próbált Banyát melléje vett,
’S Egy vén Guvertnántnét Adjutantjának tett.
Ekkor az ütközet’ módját így rendelé,
Hogy a’ Front léptenként menjen eléfelé:
A’ szárnyi könnyű nép akként fordúlgasson,
Hogy minden sort ’s rendet zavarba hozhasson,
És a’ Mátriculát, tsalfán vagy mérészen,
(Melly a’ triumfusban legszebb préda lészen)
Keríttse kezéhez az ellenség elől,
Egy szóval vígyázzon minden óldal felől:
A’ hátúlsó sereg még most szótól várjon,
’S Minden rést és útat keményen bé zárjon:
Most pedig egyszerre az első dobhangra
Az egész avantgárd üssön a’ Farsangra
’S Ha lehet, Cárnevált hadifogjá tegye
Vagy a’ Mátriculát kezéből ki vegye
De ha rabbá esik, kedvezzen Himennek.
Lántz köztt is tisztelni kell a’ rangját ennek.
Mikor a’ táborban mindent el rendele:
Ült egy Baldakinra, kit nyóltz Szűz emele,
’S Onnan igazgatta a’ Népet, a’ helyet,
És, mint egy Feldmarsal, perspektíva helyett,
Hogy rá-ügyelhessen a’ nagy ármádára,
Egy vén pápaszemet fel tett az orrára.
Különkülön minden Vezért és Hadnagyot
Serkentgetvén, nékik mindent jól meg hagyott. –
Most már el jött a’ pertz, így szólla nyájjához,
„Hív baratináim! kezdjünk a’ munkához.
„Tsak bátran! velünk lessz a’ bosszú ’s szerelem.
„Menjünk! már zsebemben van a’ győzedelem.” –
E’ szókra Tesztilis fel veszi kezébe
A’ sereg’ zászlóját, melynek a’ végébe
Lengő pántlikákkal körűlkoszorúzva
Tintukkal bodrozott főkötő vólt húzva.
Az apróbb zászlók is lobognak szép sorral
Kiken Vénus látszott, bőltsővel, ’s Ámorral. –
Meg indúl a’ sereg; a’ selymek suhognak,
A’ pádimentomon a’ tzipők topognak:
Szikráznak a’ tüzek a’ Dáma szemekben,
Keblekben Kurázs van, fegyver a’ kezekben,
Harnádel, Strikknádel, ördög-pokol-nádel,
Mellynek külömb nemét ma sem számlálnád el,
Alma-evő kis kés, etűi-bitskia,
Szemnyilak, tsóktsákány, mosolygás-Fringia.
A’ Dorottya’ gőgös Baldakinja megett
Fő hadi Muzsika gyújtá a’ Sereget.
Lizette, a’ szépen hárfázó Lizette,
A’ Lyányok’ fársángi Marsát el kezdette:
Mellette a’ nótán tíz hárfa hangozott,
Húsz tambura ’s doromb akkompanyírozott.
Mások vagy le törvén a’ butellik’ allyát
Azzal trombitálták a’ Lizette’ dalját,
Vagy holmi nagy smukkos Katulyát tartának,
’S Két fizőr fűsűvel azon dobolának.
Az egész Ármáda danolta a’ Marsot,
’S Úgy tették hangjánál a’ truppok a’ marsot.
Éris pedig szíve’ telyes örömében
Fel emelvén magát pudlis szekerében
Titkos katzajok közt lebegett felettek;
’S Denevér-nimfái körűlte repkedtek.
Mikor a’ nagy Corpus a’ Szálába kijött,
Már az Avantgárda Cárneválra ütött,
A’ pajzán Freycorság őtet meg támadta
Ki kezét, ki haját, ’s köntösét rángatta.
Lármás tsivogással mind rá kezdtek esni:
Maga vólt, ’s óltalmat nem tudott keresni.
Igy jár az a’ szegény bagolyfi is éppen,
Ki elhagyja enyhős odvát dél középen,
Mihelytt a’ madarak látják, körűl veszik,
Akár merre fordúl, meg nem menekeszik;
Míg a’ kányák űzik, a’ Csókák tsátsognak,
Tseveg a’ sok veréb, a’ varjak kárognak,
Tsúfolja, tsipkedi, rángatja mindnyája,
Tele a’ tollával mindeniknek szája.
Már a’ nagy sereg is a’ tsata piatzot
Magának foglalván, el kezdte a’ hartzot.
A’ bal szárnyon álló könnyű nép sok szűzzel
A’ Matrikulára ütött kemény tűzzel.
Himen fel kiáltott; „Urak! ne hagyjátok!
„Most a’ Matrikulát mindjárt nem látjátok”.
Ezt a’ Gavallérok hallván, oda mennek,
Hogy segíttségére legyenek Himennek.
De már akkor közbe fogta a’ Lyány-tsoport,
Verték a’ széllyel hánytt székek között a’ port.
Szörnyű a’ zaj ’s lárma. Ezek meg ragadják
Híment és a’ Könyvet; amazok nem hagyják:
Most ezek hányják el a’ széktől azokat;
Majd azok nyomják el onnan a’ Lyányokat.
Fillisnek már a’ Könyv éppen kezében volt:
Kiáltott a’ sereg, ’s a’ győzőnek tapsolt.
De alig tsípte meg Károly egy keveset,
El ejté a’ Könyvet, ’s a’ lábára esett.
Oda ugrott Károly ’s a’ prédát már hozta:
De Rozinka őtet agyon tsiklándozta.
Más-felől az Ifjak e’ szép hartz’ neszére
Indúlni akartak Himen’ védelmére:
De a’ könnyű sereg’ jobb szárnyával Márta
Ki rukkolt, ’s előlök az útat el zárta.
Keresztűl próbálnak az Ifjak rontani:
De ennyi szép ellen ki tudna állani?
Egyedűl maga vólt oly Gavallér Albert,
Hogy annyi Amazon ellen indúlni mert.
Thrézi ellent állott: de egy pillantása
A’ szép Szűz’ szívében halál-sebet ása.
Vissza pillantott rá haldokló Kedvese,
’S a’ sebhedtt bajnok is artzal reá ese.
Ez esetre a’ hartz nagyobb tüzet kapott.
Fel zendűlt mind a’ két népség ’s öszvetsapott.
Tsatáztak a’ mérész Dámák az Ifjakkal
Szerelem’ mérgébe mártott szemnyílakkal.
De a’ kéz-szorítás, és sóhajtás’ heve
Sok szépek’ szívében nagy pusztítást teve.
Sok Gavallér pénzt is adott a’ Spionnak,
’S Ki tudta bibéjét a’ szép Kisasszonynak;
Mellyért az Amazon hullott is a’ hartzon,
Kottzant a’ tsók tsákány a’ keblen, az artzon.
Már a’ Gavallérság jóval is innen járt;
Hogy Dorottya arra veté az ókulárt.
A’ leg szebb szárny’ vesztét a’ Baldakinjából
Meg látja, ’s a’ közép sereg’ derekából
Négy erőss tsoportot kikűld siettséggel,
Hogy a’ győzött félnek légyen segíttséggel.
Kik is ki szegezett pagnéttal kiálltak,
’S Tűjökkel eleven Sorompót tsináltak.
Azonnal Koriska, ezek’ Komendántja,
A’ Gavallérokat olly mérgesen bántja;
Hogy perlő nyelvének ’s éles szablyájának
Ellene ők tovább már nem álhatnának. –
Egy főkötő-spádé vala a’ markába,
A’ mellyel úgy szúra Lajtsi’ nadrágába,
Hogy a’ mint sok tréfás társaságban hallik,
Még most is meg látszik puliderjén a’ lik.
Ez alatt a’ hartznak legjobb divatjában
Ámor, ki soha sem nyughatik magában,
Elméjét egy hadi fortélyon hánytatta;
A’ kis szerelmeket mind öszve hívatta,
Kénkövet, kanótzot, ásóval, kapával,
’S A’ hamar-szerelem’ fris puskaporával
Adott a’ kezekbe, hogy azzal menjenek
A’ házba, meg mondván mitévők légyenek.
Meg értvén Ámornak e’ parantsolatját
Az apró Minőrök; a’ Szála’ padlatját
Mindjárt mesterséges Mina alá vették,
’s A’ Dámák’ ruhája’ allyát fel vettették.
Ah! e’ sebess tűz-láng hányat fel pörköle,
Hányat ejtett sebbe, hányat meg is öle.
Sokan, igen sokan mintegy fél-halottak
A’ főldre ’s az Urak’ ölébe hullottak.
A’ rugó Salétrom minden észt és csontot
Saját forgójából kihányt, széllyel rontott,
’s A’ láthatatlan láng gyújtván a’ velőket,
Édes csiklandással emésztette őket.
Héj te, ravasz Ámor! miket fel nem találsz?
Ha felyűl nem győzöl, másutt is praktikálsz!
Van é olly rejteke az asszonyi nemnek,
A’ melyben nem nyílnék rés a’ szerelemnek?
Dorottya, kit a’ láng ama’ Baldakintól
Nem érhetett vala, mentt maradt e’ kintól:
Azért kevés népét ismét serkengette,
Az el szélledteket újjabb rendbe szedte.
Fellobban villogóbb tűzzel a’ hartz’ langja;
Verdesi a’ padlást a’ tsatázók’ hangja,
Szék, asztal zörömböl, a’ dob, trombita zeng,
Csizmától, tzipőtől a’ pádimentom reng.
Leg elébb is Rózsi, a’ legszebb Amazon,
Etsével szembe állt ’s erőt is vett azon:
Már szinte életét el is fogyasztotta,
Kiált Etse: Pardon! ’s a’ kardját nyújtotta.
De Johanna, kinek rózsákba mártatott
Ortzája született hajnal színt mutatott,
Johanna ujjonnan Etsét meg támadta:
De ortzáját Etse addig tzirogatta,
Míg mind el enyészett a’ Johanna’ vére,
’s Hajnal színe maradt az Etse’ kezére.
Iromba lett a’ szép Czerussza ’s míniom,
Ollyan lett a’ rózsa mint a’ sásliliom.
Igy halnak el gyakran egy ortza-fogásra
Sokan, kik rá szoktak a’ képmázolásra,
Azok, a’ kik nappal angyali bálványok,
Éjtszaka lüdértzek ’s merő boszorkányok.
A’ virgontz Belinda szokott tréfájával
Bordáts Úrhoz szalad vigyorgó ortzával,
„Mossziő! az Úr is tsak kan-életet él;
„Mire nézte most is a’ farsángot? ’s nem fél,
„Hogy hadi-foglyommá teszem, meg köttetem,
„’s Győző-hintóm előtt kevélyen vitetem?”
Ekkor olly bájoló szemekkel tekintett
Az Úrra, mint Vénus mikor Márssal tsínt tett.
Az Úr mosolyogván a’ nagy bajusz alóll,
„Eredj te kis Pajzán! a’ Lyánykának így szóll,
„Tudod már sok ízben ellenem pártoltál,
„Váradat fel dúltam, ismét meg hódoltál.
„Kardom most se tompa, ha tompa meg fenem:
„Hogy mersz, pajkos madár, felkelni ellenem?”
Igy szóllott, és magát a’ Nimfa meg adta,
Tudván édes iga nyögni ő alatta.
Más óldalra Chloris, kinek termetében
Minden kellemesség vólt tsak a’ szemében,
Szikrázó nyilat szórt arra, a’ ki nézte,
Aléltt pillantása halkal meg ígézte;
De mikor tsillogó rezgése szétt-reppent,
A’ nehéz nyavalya édesen tört mindent.
Chloris az Ifjakat sebess pillantással
Sűrűn lövőldözvén, húllatta rakással.
Kivált rá-találván a’ deli Vintzére,
Ezer tűzkatsintást szórt rá szegénykére.
A’ triplázott villám el fogá a’ szemét,
Megelektrizálta mindenik tetemét.
Lángolt az ortzája, dobogó szíve vert,
Élt még, de nem tudta, ’s eszméletlen’ hevert.
Chloris oda ugrott, ’s a’ maga tsókjára
Ki tsalta lelkét is halvány ajjakára. –
Azomban Ámor is a’ hartz’ közepében
Ákhillesként nyargal hadiszekerében,
’S A’ szép szemű Chlórist, ki el andaloda
Holtt bajnokja mellett, ’s nem vígyázott oda;
Chlorist el ütteti a’ rúdnak végével
Le rogyik ’s fekvését festi szűz vérével
El tapodta őtet az Ámor szekere,
Át-járta szép mellyét szép hasát kereke.
Igy esett el e’ két bajnok egy tsatában
’S Mind ketten meg haltak ők – metaphorában. –
Ámbátor’ a’ fejem Toalett vólna is,
Curtisán melyemből Coquet nyelv szólna is,
Bár próbát Romános elmésséggel teszek,
’s Ékesebben szóllok, mint a’ Hof-Maitressek
Még sem festhetem le telyes valójában
Mind azt a’ mi esett ebben a’ tsatában
Másként is sok itten a’ mi titok, és szent
’S még a’ Poëták sem tudhatnak itt mindent.
Elég, hogy a’ Dámák, kik bár hullottak is,
Víttak még, és sűrűn hulltak az Ifjak is,
Tovább is tüzessen folytatván a’ hartzot,
A’ Gavallérokon tettek sok kudartzot.
E’ mellett a’ szegény Fársáng’ óltalmára,
Ki a’ sok Dáma köztt már majd pórúl jára,
Más felől Himennek ’s a’ Mátrikulának
Védelmére számos Ifjak tartatának.
Azomban a’ Dámák’ meg mozdíthatatlan
Nagy Ármádiája mégis mind úntalan
Attakban vólt sok szép Ifjaknak kárára,
Vagy a’ két szárnyáról kitsapott portára.
Dorottya mind újjabb tsatákra rendelte
Vezérit, ’s a’ lankadtt szíveket tüzelte.
Opor hogy már végét vesse a’ tsatának,
Egy újj stratagémát gondolt ki magának,
Mellyel minden truppot zűrzavarba tégyen,
’s Dorottya, a’ Vezér, tehetetlen légyen.
Annyi sok hatalmas szemmel és szablyával
Szemköztt állván, így szóllt felséges ortzával:
„Halandó Angyalok! kedveltt szép ellenség!
„Kiket bennünk ural minden érzékenység,
„Kik birván szívünket a’ természet’ jussán,
„Törvényt szabtok nékünk szépségtek’ trónussán, –
„Hogy’ ellenkezhetnénk tovább ti véletek?
„Itt a’ kéz! itt a’ szív! tsak hogy békélljetek
„Tudjuk miért vagytok haragba erántunk
„Mert véletek nagyon hidegképpen bántunk
„Nohát ezen vétkünk’ jóvá tételére
„Én, mint a’ Fársángi tábor’ fővezére,
„Még ma egy Kisasszonyt kívánok el venni;
„’s Tudom vitézim is mind így fognak tenni. –
„De én annak adom tserébe szívemet,
„A’ ki legelősször meg tsókol engemet.”
Édes kotlós annyok’ egy kotyogására
Hogy fut a’ sok tsirke egy szem gabonára
Minden Kisasszonyok akként tódúlának
Legelső tsókjára Opor’ ortzájának. –
Senki sem ügyelt már zászlóra, vagy sorra.
Isten hozzád jó rend! hajde mind Oporra!
Szintúgy rugták egymás’ tzipellője’ sarkát,
Tapodták, hasgatták egymás’ Sleppje’ sarkát
Az elsők hátrálták az utólmenőket
A’ hátúlsók vissza-húzták az elsőket
Lármáztak, zajgottak, porfelleget vertek,
Asztalt, széket, bőgőt, tzimbalmot levertek
Tört a’ pohár, palatzk; tányér, tátza tsörgött;
Ugattak a’ pudlik; ajtó, ablak zörgött.
Ifjúként szaladtak még a’ vén-lantok is.
Se Hadnagy, se Svadron, se rend. Söt magok is
A’ Baldakintartó Szűzek elfutának
Keze, lába kitört Marsal Dorottyának
Summaja.
Mikippen az vitéz Dorotthia ſoc Zuͤecnec hallatlan kesseruͤsighire az faidalmos halálval kuͤzkoͤdnék, és hogi mikippen ochódnéc foͤll, miert hogi Carneval és oͤ vélle egietemben az Matriculla Sácmánra yutván; mell is tuͤzvel megh igettetic vala az Carneval penigh megh zabadól vala, mellecnec utanna voͤdd ezoͤdben Kegies Olvaso az Vin Gergoͤnec bezidit, és az Zepp Venus Isten Azzonnac is mikint toͤrtenéc az oͤ alá-zálláſſa ickes Rithmuſokkal eloͤdben adattathnac.
IV KŐNYV
HAJNALIG.
Mind rá tódúla már kívántsi vágyással
A’ Dámáknak nagyja, apraja rakással
Oporra, hogy őtet mindjárt meg tsókolja;
De a’ Gavallérság őket meg gátolja.
Az Ifjak hatszeres karéba állának,
’S Opornak eleven sántzot tsinálának.
Már egy Dámának sints, akármerre térjen,
Se résse, se módja, hogy Oporhoz férjen.
Néha erőszakkal rohantak ostromra,
Néha rimánkodtak, sírtak, – de potomra.
És mivel a’ karén által nem törhettek,
Szégyennel, bosszúval hátrálni kezdettek.
Fel sűlt kívánsággal a’ Tábor’ helyére
Mint vert had egyenként ki ki vissza tére.
A’ hol már öszve tört Baldakinja mellett
Meg sebhedt Marsaljok tsak alig lehellett.
„Hitetlen Nép! – így nyög Dorottya nékiek –
„Hát a’ Vitézeknek így kell é tenniek?
„El kell é hagyniok ki szabott rendjeket,
„A’ fegyvert, a’ Zászlót, a’ Fővezérjeket?
„Gyarló Nép! egy ravasz ellenség’ szavára
„Úgy kellett rohanni a’ Férjfi’ tsókjára?
„Phi! szégyen! gyalázat! gyáva Teremtvények,
„Kikből így űzhetnek tsúfot a’ Legények!
„De lám hívságtokért meg van a’ jutalom:
„Od’ a’ szép betsűlet, od’ a’ diadalom.
„Helyébe tsak szégyent, kudartzot kaptatok.
„’S ím fél hóltan fekszem én is miattatok.”
A’ szégyen és boszszú őket el tőltötte,
Le sütött ortzával áltak körűlötte.
Dáma-szokás szerént sírtak haragjokban,
Átkozván magokat, és Oport magokban.
’s Fájlalván hűséges Vezérjeknek estét,
Hószín karjaikra fel vették kék testét.
Bé vivék szomorún az odalszobába,
A hol helyheztették puha nyoszojába,
Vígasztaló szóval, kávéval éleszték,
Szederjes sebjeit kötözni is kezdték. –
De néki nem lévén többé bizodalma,
El nyomván testének, lelkének fajdalma:
„Gyalázatban, úgy mond, tovább miért élek?
„Inkább betsűlettel hal meg a Nagylélek.
„Ti, kik okoztátok rajtam e’ csúfságot,
„Hogy tukmálhatjátok én rám e’ Világot?”
E’ szókra sebéről tépvén a’ flastromot,
Meg is tette mindjárt a’ testamentomot.
Öt vén Dáma leűl a’ Toalettéhez.
Apollonka pennát dug a’ fél füléhez,
A’ Schreibkalenderből a’ Bőjtnél kiszakaszt
Egy tiszta levelet, két fele hajtja azt;
A’ gyászos íráshoz készűl keseregve.
Dorottya el kezdi diktálni heregve: –
„Én alább is meg írtt Kis-Aszszony, Dorottya,
Le telvén világi életem’ robottja,
Egyébként ép ’s tsendes elmével diktálom,
Tsak hogy az Ifjakat szeretem ’s útálom.
Én, mondom, e’ Nemes Megyében születtem,
’S eredetet régi törzsök-házból vettem;
De a’ mellynek bennem magva fog szakadni:
Jó szágomról tehát rendelést kell adni. –
Elsőben is hagyok kétezer Szuverént
A’ Bétsi Bolondok’ házának a’ szerént,
Hogy fundusok légyen az ollyan Szűzeknek,
Kik kosarat adnak magok Kérőjöknek,
Mint szokott, örökös pártába sűltenek:
Ezek a’ Bolondok házába éljenek!
Másodszor testálok a’ szűlők’ házára
Kilentz ezer tallért, az ollyak’ számára,
A’ kik tsúnyák lévén, Vőlegényt nem kapnak,
’S természeti tüzök miatt fére-csapnak.
Harmadszor keresett jószágomnak felén
Pia fundatiot állítok Pentelén,
Mellyből esztendőnként, meg tartván a’ számát,
Férjhez ki adjanak tizenkét vén Dámát.
Felén egy Vesztalis templom épitessék
Mellyben húsz vén szűznek lakás rendeltessék;
De úgy, hogy mindnyája járjon főkötővel,
Mert igen éktelen járni leány fővel.
Tovabbá, ha ama’ Kőltő jókedvébe,
A’ ki most itt múlat ebb’ a’ Varmegyébe,
Leírná a’ Dámák mellett tett hartzomat,
’S Hattyúi szárnyain, zengné halálomat,
Mint hogy, a’ mint mondja, eddig minden Nagyok
Üressen botsáták: – néki fundust hagyok.
Lencseni kertemet mezei házommal,
Minden Bankóimat, az egész Smukkommal
Adják néki: ebből holtig el verselhet,
’S Boeótián Parnasz’ hegyeit emelhet.
De a’ Buffánomat még is Orsolyának,
A’ két Mopszot pedig adja ki Mártának.
Végre a’ szellyel törtt Baldakin’ fájából,
’S Vőlegényt nem esmért nyoszojám’ allyából
Egy Castrum doloris készűljön számomra.
De nevem ne messék kőbe a’ síromra;
Ne tám az Útazók, kik ott szájjonganak,
Még holtom után is Lyánnak csúfoljanak. –
Testem pedig a’ két Pázsimhoz temessék;
Hogy így a’ porom is Férfi porhoz essék. – –
Ezen testamentom’ végre hajtójának
Rebekát. . . . E’ szók még a’ száján valának:
A’ midőn Rebeka, ki az el széledett
Népet rendbe szedte, ’s ott kinn verekedett,
Triumfált sereggel, örvendő lármával
Béjött a’ Fársánggal ’s a’ Matriculával.
Alig pillantá meg Dorottya fél felől,
Azonnal olly édes öröm lepte belől,
Hogy el felejtkezvén minden fájdalmáról,
Életről, halálról, – leugrott ágyáról.
„Itt vagy! – ’s pedig fogva! élek már, így szólla,
„Hol a’ kőnyv? – majd gondot viselek én rólla.
„Élek mar! már több írt ne is kössetek rám:
„Mindjárt fel öltözöm; hol van, hol a’ ruhám?”
Igaz hogy Dorottya mindjárt megújjúla,
Ruháját rá vette, tapsolt ’s meg gyógyúla.
Mihelyt Rebekával elő beszéltette,
Hogy kézre Carnevalt miként keritette:
Azon tanátskozott a’ sereg’ Nagyjával,
Mit tégyen e’ régen vártt hadi-foglyával.
Kik kőztt arra ment ki a’ dolog’ summája,
Hogy hadi-törvényt tartsanak reája,
De, hogy kéznél légyen; tsukjak bé azomba.
Bé is tsukták őtet kemény Áristomba,
A’ melly olly keserves fogház és kaloda,
Hogy a’ Napfény soha bé nem süthet oda,
Dupla Moldon-fallal van kerítve körűl,
Nehéz hozzá férni, erős körös-körűl.
Olly helly mint a’ minőn Ulissz hajdanába
A’ Palládiumért bé mene Trójába. –
Még is mennyi tsínos Urak ’s bőltsek vannak,
A’ kik e’ tömlötzbe víg szivvel rohannak,
Sőt ezt a’ fogságot vásárolják kintsen,
’s Örűlnek a’ rájok vert erőss bilintsen.
Végre meg tétetven rá a’ szententia,
Fel hozza a’ setét tömlötzből Lidia.
Ki jöve Carnevál a’ vén Porkolábbal
Arany nyaklántzokkal meg bilintseltt lábbal.
S[t]rimfli-galandokkal jól hátra köttetvén
Két kezét, Drabontok között kísértetvén,
Igy nem is ügyelvén az ő mentségére,
Ezt a’ szententiát olvasták fejére:
„Sok lévén KÁRNEVÁL’ bűneinek száma,
„Méltónak ítélte erre minden DÁMA,
„Hogy Matriculája porrá égettessék,
„Maga hóhér által kiheréltettessék. – –
„MENJEN VÉGHEZ. Datum Kaposvár, ’s a’ t.
„DOROTTYA mint a’ szék’ Feje, és a’ többi.”
Ki is ment húsz Dáma az oldalszobából,
’S Rogust rakván a’ törtt Baldakin’ fájából,
A’ tüzet nagy öröm ’s tántz közt gerjesztették,
És a’ matriculát hamuvá égették. –
Innen van, hogy ma már nints többé vén lyány,
Mert az esztendeit más nem tudhatja hány;
’S Ha egyszer a’ képét jól ki mázolhatja,
Magát gyenge Szűznek szabadon mondhatja.
Már éppen ki vitték a’ szegény Carnevált,
Már éppen fegyver közt a’ vesztő helyen ált
Mikor lárma esik ott kinn a’ pitvarba,
Kiáltanak; Tűz van! tűz van az udvarba!
A’ szobából minden ember kiszalada,
Carnevál odabé egyedűl marada.
Himen el oldotta a békót lábain,
’S A’ Strimfli kötőket el tépte karjain.
Akkor vették észre a’ Dámák magokat,
Mikor már szabadon látták a’ rabjokat.
Késő volt már akkor. Már őket nevette
Carnevál és magát az Ifjakhoz vette.
De nem tévén a’ tűz semmi veszedelmet,
Szűntetvén a’ Bál is a’ lármát, félelmet;
Opor Úr azonnal kérdezkedett rólla,
Mellyre a’ Lokajja Gergő ekképp’ szólla:
„Téns Uram! A’ casus mint hogy hoszszas lévén,
„És ezek a’ Lyányok igen sok tsint tévén,
„Meg is únván talán a’ Tens Úr halgatni:
„Méltoztassék vélem egy pipát gyújtatni.” –
„Nem kell; tsak mondd Gergő!” – „Tens Uram tehátlan
„Igazán hogy minden Lyány cseléd ortzátlan,
„Kivált azok, akik Lokajok közt nőnek,
„’S az Úri udvarba tsak léhűtni jőnek.
„Én ugyan hellyet sem adnék egyiknek is,
„Ha mindjárt tsupádon széllel élnének is.
„A’ konyhára hordják a’ pletyka beszédet,
„Mindég derogálják a’ Férfi tselédet.
„Mindég tsak tserfelnek, osztán nyalnak falnak,
„Morzsáját se látjuk a’ belső asztalnak.
„Tsak kurafijoknak szoktak ők duggatni.
„Tens Ur! kár ezeket Lyányfővel járatni. –
„De hogy egyik szómat másikba ne őltsem,
„És a’ Tens Úrnak is Úri kedvét tőltsem:
„Most is míg az Urak ott benn múlatának,
„Ní a’ szedte-vették mit nem tsinálának!
„Letsepűltek minden betsűlletes legényt,
„Lajhának, kappannak tsúfolták a’ szegényt.
„Ihogtak-vihogtak nyakunkra tódúltak;
„Meg követem – még a’ nadrágba is nyúltak.
„Nézze tsak a’ Tens Úr, millyen az a’ Mente,
„Nánika a’ Stertztzel ní hogy összekente.
„Tens Úr! egy kurvától én ezt fel nem veszem,
„A’ Sátis faktziót az Úrért meg teszem.
„Meg őszűltem az Úr’ Ura Atyja mellett,
„De még senki rajtam illyen tsúfot nem tett.
„Egészszen bolondot tsináltak belőlünk,
„A’ mondért, süveget el kapkodták tőlünk,
„Azt mondták hogy jobban illik ő kemeknek,
„Tsak pendely kell nékűnk bodz fa legényeknek.
„Még a’ vitéz kőtést fel tették búbjokra;
„Óh, hogy a’ jégesső verne kobakjokra! –
„Fridrik szakáts éppen az ágyon szunnyadott,
„Hogy hatod-magával Mantzi rá támadott,
„Leöntötték szegényt az még is szerentse,
„Hogy veres nadrágát nem érte a’ lentse!
„De bezzeg mikor a’ fejéhez tapinta,
„Már a’ haján fojt le a’ híg palatsinta.
„Fel ugrik haraggal, szidja sok attával,
„’s Be mázolja képét egy tál kotsonnyával.
„Tens Úr! azon semmi épséget nem hagyott:
„Didergett a’ kurva, majd hogy meg nem fagyott.
„Úgy kellett! magam is nagyon boszszankodtam;
„Mégis a’ katzajtól meg nem tartózkodtam,
„Mikor kotsisunkat négyen kőrbe vették,
„Futni akart Jantsi, de nem eresztették.
„A’ fél sarkantyúja akadt a’ szoknyába,
„’S Kalárival együt zuhé a’ tsávába.
„Etse’ Úr’ hajdúja éppen ott pipázott,
„Mellé suhan két Fraj mikor nem vígyázott,
„Szájából az égő pípát ki tekerték,
„’S Uram! még a’ Pámpám’ farka alá verték!
„Ne hadja Ked magát, Pajtás! fel kiáltok,
„Ti is az emberből tsúfot mért tsináltok?
„E’ szómra egyikhez a’ kostököt tsapja;
„A’ másikat pedig futtába meg kapja,
„’S úgy szúrja farába a’ nyúl ispékelőt,
„Hogy most is keresik a’ nyúl ispékelőt. –
„Míg Ferkó egy Lészán pihenteti magát,
„Ketté metszik lopva a’ gatya-madzagát;
„Pakolj Ferkó! kiált a’ dévaj nemzettség:
„Talpra ugrik Ferkó; ’s bezzeg volt nevettség!
„Egy kűlfőldi tarka ánginba őltözött
„Frantzia Pázsi vólt itt a többek között,
„E’ tett nagy zavarást itt a’ Fejér-néppel,
„Új módit kapatott, főképpen a’ széppel.
„Ritka olly szoba-lyány, Frizérozó, ’s Dajka,
„Hogy ne jutott volna néki Kalamajka.
„Tán nem is maradtak itt már ollyan Frajok,
„Kiknek e’ Pázsival ne lett volna bajok.
„Tens Uram! nem tudom ki tart illyen Pázsit,
„Nem szeretem benne azt a’ nagy kurásit.
„Ragadós a’ módi, kivált ha Frantzia,
„Pedig a’ Magyarnak árt az ő módija.
„Most ugyan még kin jár a’ tseléd szobában:
„De hátha kedvre kap benn is a’ Szálában?” –
„Jól van Gergő! jól van: de a’ tűz hogy esett?” –
„Elmondom méltassék várni egy keveset.
„Már semmi tsendesség nem volt a szobába,
„Állt a’ patália kinnt is a’ konyhába,
„Már a’ legénység is néki dühödt mordúlt,
„Egy szóval, a’ Kastély fenékkel fel fordult.
„Azt mondják – de arról aláson követem,
„Nem voltam ott, reá meg nem esküdhetem –
„Mondják gyertyát (vagy mi) akartak gyújtani
„Vagy a’ mi kis tűz vólt azt is elóltani;
„Nem tudom, nem láttam; elég az hozzája,
„Azt mondják, ki égett a’ Lízi’ szoknyája.
„Sikoltott, szoknyáját rázta a’ dévaj szűz,
„Egymást érte, szintúgy hullott rólla a’ tűz.
„Rá esett egy parázs, a’ Pámpám’ hátára,
„Kifutott orditva, rá ment a’ szénára.
„Meg gyúladt a’ széna! – Latzi szerentsére
„Ott feküdt és álom nem jött még szemére.
„Látja hogy mellette a’ tűz lángot vetett:
„Valami baja vólt, mindjárt nem kelhetett.
„Ki tsapott már a’ láng: lármát kiáltottunk: –
„De ő el oltotta, míg vízért futottunk.
„Meg szűnt a’ tűz, mire mi elértűnk oda:
„Ki jött Latzi és még – Náni vagy kitsoda.”
E’ szókra az Urak ’s Dámák katzagának.
Némellyek Gergővel így is tréfálának:
„Bizony, Gergő! a’ tűz már nagyon láttatott,
„Még is, a’ jó Latzi, jó, hogy nem alhatott,
„’s ekképpen a’ tüzet hamar meg ólthatta;
„De tudod e’, Gergő! ki distrahálhatta?” –
E’ tréfára Gergő így felelt valódi
Ortzával; „Az ollyast visgálni nem módi!
„Az illy kérdést tartom igen helytelennek:
„Elég, hogy el aludt a’ tűz: hál’ Istennek!
„Hát a’ Tens Urak is, a’ Tens Aszszonyságok,
„Mikor utól éri az álmatlanságok;
„Nem szereznek mindjárt társat distrahálni:
„’s Szabad é azt osztán másoknak visgálni?
„Az illy kérdést tartom igen helytelennek:
„Elég, hogy elaludt a’ tűz: hál’ Istennek!” –
Mindnyájan katzagtak e’ feleletére;
Hihető, jól reá talált a’ bibére.
Egymás köztt sok furtsa tréfára fakadtak:
’s Az öreg szolgának egy pohár bort adtak.
Szinte helyre állott vólna a’ tsendesség,
’s Meg lett volna köztök a’ kívánt békesség;
A’ Dámák szűntetni kezdték haragjokat,
Nem bántván Carnevált ’s a’ Gavallérokat:
De – – êj igazán hogy, a’ háborúságba,
Melly Trójától fogva esett a’ Világba,
Tsak belé kell jönni mindég a’ Dámának! –
Most a’ lett oka az új galibának.
Egy Nimfa, kit Virgil, ’s utánna mindenek
Ollyan irtóztató formába festenek,
Holott, ha bár néha réműlést hoz is ránk,
De sokszor angyali ortzával jön hozzánk;
Egy Nimfa, kit Kozma zengő trombitával,
Repűlő szárnyakkal, és fel fútt pofával
Festet Rozsólisos szalmás-üvegére,
Egy Fama–volatot tévén czímerére;
Egy Nimfa, ki Virgil’ paraszt idejébe
Maga hordta a’ hírt a’ világ’ fűlébe,
De most nála bérért szolgálnak mint Úrnál,
A’ Novella, Zeitung, Gazette és Journál.
Egy Nimfa – de ki ne esmérné Miss Fámát
Újabb zendűlésbe hozott minden Dámát,
Mivel el hírlelé a’ Bá[l]ban egyszerre,
(Hihető hogy Éris vette őtet erre)
El hírlelé, mondom, hogy halván mindenek
Carnevál’ itt-létét, rá fel zendűltenek,
Hogy nints ollyan ember, ki rá nem neheztel,
Mivel illyen kurta Fársánggal ereszt el,
A’ mellyben így fel sűlt mindennek a’ kényje,
Kinek a’ szíve fáj, kinek az erszényje.
Ihon a’ Tislér Czéh hijába fárada,
Mivel a’ sok bőltső mind nyakán marada;
Alig van kenyere ’s fűtője szegénynek,
Pedig hetibért is fizet a’ legénynek.
Sok szegény Varrónék jó bizodalomra
Meg vartak húsz-harmintz főkötőt potomra;
Ötöt ha el adtak […]
Még most is adósok a’ Tintuk’ árával.
Majd minden Kalmárok Bankrótokká lettek,
A’ kik sok jegy ruhát előre meg vettek.
Igy jár a’ Szűts, Szabó, ’s minden Mesterember,
Kiket jó haszonnal bíztatott December.
Kivált a’ Czigányok, a’ szegény Czigányok
Fájlalják hogy itthonn vesztek a’ leányok,
Mint hogy rá nem szokván kaszára, kapára,
Támaszkodnak tsupán a’ más’ lagzijára.
Hát az a’ sok lezsák eszem iszom Pajtás,
Kiknek tsak a’ tántz kell és a’ kantsó-hajtás,
Kik ha tivornyázó házat nem találnak,
Életnek se tartják: ugyan mit tsinálnak?
Hol él most sok szegény Nemes e’ nagy télben?
A’ ki bablevest is alig kaphat délben;
Mert sem Uram Ötsém nem tarthat most sok Bált,
Sem Asszony húgomhoz Leány kérő nem szállt,
Pedig tsak olly helyen néha jól lakhatott,
’S a’ két lovatska is abrakot kaphatott.
Sőt még a’ Papság is haragszik reája,
Mivel hogy az idén kevés a’ stólája.
Ezt hírlelvén Fama, ’s több illyen formákat,
Ismét zűrzavarba hozta a’ Dámákat.
Dorottya gondolván, hogy majd mellé állnak
Ezek is, és fel tett tzéljában szolgálnak:
Nyúgovó vitézit ismét fel zendíté
S holnapra egy újabb tsatához készíté.
Orsolyát, Rebekát ’s a’ több Vezéreket
Fel eszelte, miként rendeljék népeket
’S majd mikor az Ifjú Urak lefekszenek,
Vélek ’s Carnevállal mitévők légyenek. –
Mert már a’ hajnali kakas-szó is hallott,
Szőkűlt már a’ hideg setéttség ’s pitymallott.
Meg fordúlt a’ Göntzöl’ szekere’ tengelye,
’S a’ késő álomnak el jött az ideje,
A’ lankadtt Gavallér rikátsolt a’ torkán,
Pislogott a’ Dáma mint a’ vén boszorkán.
De – midőn már éppen fekünni készűltek,
Egy új tűneményen mindnyájan elhűltek.
A’ mint a’ harmatos rózsákba őltözött
Hajnal fel tetszett a’ tsillagok között;
’s Erőt vévén a’ már szendergő éjtszakán
Bé sütött a’ Szála’ […] ablakán.
A’ gyertyák’ nyomorúltt fénnye halványodott,
Tűkör, fal és edény őszverózsásodott.
A’ gyönyörű […] ezüst világával
Játszott a’ bíborba borúlt Ég’ aljával,
’S a’ hó’ fejér egén elszórá azokat
A’ ragyogó kisded hajnal tsillagokat.
Úgy tetszett, hogy mintha lassú zengzetek is
Jöttek volna onnan, – ’s valóba jöttek is;
Mert egy két pertz múlva mindjárt a’ Mennyei
Karoknak hallattak édes Concertjei,
Mellyre az érzékeny szívek meg olvadtak,
Repestek a’ velők, vagy el-andalodtak.
Örűlt minden Lélek, ’s örömét mutatta,
Örűlt ’s örömének okát nem tudhatta.
Már a’ főldi fénynél pompásabb világgal
Borúlt el a’ Szála, ’s díszlett méltósággal,
Már a’ fel-fel ébredt szellők által hozott
Gángesi kellemes szagtól illatozott:
Midőn egy tűndöklő felhő béhempereg,
’S Gombolyagjain űl a’ szerelem-sereg
Maga a’ nyájason mosojgó Citére
Űlvén diadalmi aranyszekerére,
A’ hajnali pompás felhőből ki-derűl,
’S előtte minden fény setéttségbe merűl.
Téjszín tzombján játszik nyilazó kis fija,
Kinek szemén tűz van, száján ambrózia.
A’ felhőnek mint egy mennyei pázsitnak
Hajlásin friss rózsák és Játzintok nyitnak,
Mellyek Citerének egy mosojgására
Teremnek a’ hattyuk lábának nyomára,
’S rajtok a’ tetszetes Grátziák tántzolnak,
Midőn ezer apró szerelmek lantolnak.
Édes ígézésnek, másnak nevezzem é
Azt a’ nem tudom mit, melly mind a’ két nemé,
Mikor Citére’ eljöttét érezik?
Sokan ezt hatodik érzésnek nevezik.
Elég, hogy mind az öt érzés részt vesz ebben,
Részt, és semmiben sem vesz érzékenyebben.
Ezt érzé minden szív most is, míg végtére
Igy szólt az életet lehellő Citére:
„Halandó szép Nimfák! élő Templomaim,
„Kikben szent temjénnel égnek oltáraim,
„Ti kiknek szemébe öröm és kedv játszik,
„Ortzátokon saját képvonásom látszik,
„Ti kik le tsaljátok Mennyből a’ vigságot,
„Hogy Paraditsommá tégye e’ világot,
„Halandó Nimfáim! le jőttem hozzátok,
„Hogy végezésemnek törvénnyét halljátok.
„Az az Isten aszszony Citére én vagyok,
„A’ kinek áldoznak szegények és Nagyok;
„Ki előtt a’ Király kihág trónusából,
„Büszke felségéből ’s bíbor ruhájából;
„Kit jóltévőjének szóllongat szívébe
„A’ hideg vérű Bőlts, Kedvesse’ ölébe
„’S a’ mindennek szűkét látó szegénynek is;
„Ki jó órát tészek néha a’ vénnek is,
„Ki áldott békóban tartom a’ szíveket,
„’S kedves áldozatra szorítom ezeket.
„Még a’ Hijéna is, bár szeme szikrázik,
„Foga vérbe fered, nékem meg juházik.
„Előttem a’ Lajhár friss játékot tészen,
„’S e’ leg lomhább állat, vídám ’s virgontz lészen.
„Béboritom a’ nagy Balénát lángokba,
„’S párt keres a’ fagyos Grönlandi habokba.
„Bé önthetem tüzem’ egy férgetskébe is,
„Bár kitsiny a’ szíve, ’s hideg a’ vére is.
„Sőt bogaratska nősz másik bogaratskán,
„Sok millió nemzik fiat egy fogatskán.
„Egy szóval nints állat, mellyben tűz nem érzik;
„Sőt ezt a’ nem-mozgó plánták is mind érzik.
„A’ pompás Pálmának, a’ silány Penésznek
„Fajtáji mind az én híremmel tenyésznek.
„Én hozom az ifjú rózsát bíbor színbe,
„És a’ liliomot tiszta Muselinbe;
„Hogy így lakadalmi öltözetbe szépen
„Fogadják el Zefir’ tsókját mátkaképen.
„Én általam élnek ’s magzanak mindenek,
„Nálam nélkűl minden dolgok kietlenek.
„Citére vagyok én; ti is mind esmértek;
„Bár szájjal titkoltok, de szível dítsértek.
„Most pedig közzétek jöttem ollyan véggel,
„Hogy fel váltsam a’ múltt lármát békességgel,
„Hogy kívántt örömöt hozzak le azoknak,
„Kik szomorúságot képzelnek magoknak;
„És hogy a’ sok bút, bajt, panaszt eltérítsem,
„’S köztetek hatalmam’ ’s nevem’ ditsőítsem.
„Mivel tehát főként azon aggódtatok,
„’S haddal Cárneválra azért támadtatok,
„Hogy kurta a’ Fársáng ebb’ az esztendőbe;
„Hoszszabbra szabatom azt is a’ jövőbe.
„Előre titeket assecurállak is,
„Hogy nagyobb divatja lesz a’ lagzinak is;
„Meg vőlegényellik árva nyoszojátok,
„’s Éh leányságtokat dosztig tarthatjátok.
„És azok az Ifjak, kik most tsekély tűzzel
„Láttatnak tractálni akármelyik Szűzzel,
„Jövő idén, mintha nem is ők volnának,
„Úgy neki dühödnek ők is a’ Dámának.
„Mert fiamnak, kit most hintóm’ oldalánál
„Nyilat köszörűlni láttok a’ fákjánál,
„Fijamnak meg hagyom, hogy minekutánna
„Letett már a’ nyílról mind Márs, mind Diánna
„’S Frater Schwartztól fogva ezek az Istenek
„Kézív helyett puskát, flintát szerzettenek:
[…]
„Rakja körűl övét apró mordájokkal
„’S lőjje az ifjaknak szíveit azokkal;
„Sőt a’ kiknek nagyon kemény a’ zúzzájok,
„Baka-mangaléttal lövöldözzön rájok;
„Vágott golyóbissal, Tirolisi Stuttzal
„Szálljon szembe holmi makatsabb Kuruttzal.
„Annyi lesz a’ sebhedtt minden palotában,
„Mint az Invalidus katonák’ házában.
„De még is ha látom, hogy a’ lövöldözött
„Szívek sem keresnek írt a’ Dámák között,
„Vagy pedig sebjeket titkon gyógyíttatják,
„És a’ leánykérést mind tsak el múlatják:
„Bé hozom szokásba (sok már tsinálja is,)
„Hogy legényt meg kérni merjen a’ Dáma is.
„És ha a’ legénység még is durva lenne,
„’S a’ kérő leányhoz hozzája nem menne:
„Lehozom az Égből Júnó’ virágjának
„Magvait, ’s kiosztom minden leánykának;
„Tudom hogy lábra kap! a’ Dáma-világban
„Jobban mint a’ Krumpli már Magyarországban
„Addig is, mivel hogy a’ leányéletnek
„Leg nagyobb únalmat a’ párták tétetnek:
„Ki mennek szokásból lassanként azok is,
„Sőt Lyányfővel járnak még az Aszszonyok is.
„Itt van egy fő Nimfa ki a’ Nagy-világba
„A’ mai Dámák kőztt lábra keltt hívságba
„Mindenhatóságát olly nagyra terjeszti,
„Hogy a’ fél világnak könnyen eszét veszti.
„Ő az, ki a’ régi Nemzeti ruhákat
„Paraszttá, és kortsá tészi a’ Dámákat.
„Ő az, ki azokat rakja több formába,
„Mint a’ mi van Ovid’ Metamorfózzába.
„Úgy hogy a’ Dámákról meg tudnád magát is
„Tanúlni a’ Linné’ Históriáját is.
„Állj meg bár, ne tovább egy fertály-óránál,
„Bétsben a’ Szent István’ öreg Templománál:
„Látsz ott Buffán-Medvét, tüskés Sündisznókat,
„Mesterséges hangon tsivogó Rigókat,
„Vannak Nyaktekertsek, puffadtt Pellikánok,
„Barázdabillegők Sleppfarkú Fátzánok,
„Van ott ölni-tanúlt Basiliskus’ szeme,
„’S kivált a’ lepkének mindenféle neme:
„Mind ezek a’ Módi Nimfa’ teremtvényi,
„’S a’ ki pallérozott hívság leleményi.
„Ő a’ találója Auszugnak, Contónak,
„Ő oka számtalan Confiscatiónak.
„Ő teremt a’ főldön galánt szegényeket
[…]
„Ő az, ki elkezdvén sokszor tsak egy kényen
„Henyélő Stutzeren – egy Borbélylegényen;
„Mindjárt sok Grófotskák modernjéhez állnak,
„Sőt a’ Deákok is abban koledálnak.
„Ő tette Párist is e’ szép bolondságon
„Királynévá hajdan szinte félvilágon.
„E’ nagy Nimfa által a’ Dáma felkapja,
„Hogy tsak patyolatja légyen, vagy kalapja,
„Hogy az Aszszonyok is Lyányfővel járjanak,
„’S még a’ falukon is erre rá szokjanak. –
„Légyetek hát jövő Fársángig békével,
„’S elégedjetek meg Vénus’ végzésével.”
Ezt mondván, nyájason mosolyga feléjek,
’S éltető örömöt lehelle beléjek.
A’ Grátziák pedig óldott övezettel
Reájok pillantván édes tekintettel,
A’ kellemességnek ’s élvény Ifjúságnak
Hajnalló felhőjén a’ hintóhoz hágnak,
’S annak zsámolyánál így szólla Thália,
Thália a’ köztök legdelibb Grátzia:
„Szépek! ajándékot tőlünk is végyetek,
„Hogy e’ jeles napról meg emlékezzetek.
„Termetetek deli, ortzátok kellemes,
„Szívetek érzékeny, és elmétek nemes,
„Szemetek tűz légyen, rózsa ajakotok,
„Hulló-hó kebletek, muskotály tsókotok;
„Vén, komor, formátlan ne légyen köztetek:
„Egy szóval mi hozzánk hasónlók légyetek.”
E’ szókra a’ felhő őket béteríté,
Tetszetes ifjakká tevé, ’s megszépíté.
Ezért olly gyönyörűk a’ Somogy’ Dámáji,
Mert ők a’ Grátziák’ igaz copiáji.
Dorottya leveté a’ vénség’ szőnyegét,
Mint a’ kígyó szokta téli lebernyegét.
Bé telének gyenge hússal agg rántzai,
Ki növének mind a’ harmintzkét fogai.
Felderűltt ajakán friss rózsák nyílának,
Szemein idegen lángok lobbanának.
Ősz haja tűndöklő bársonnyá barnúla;
Szíve benn repesett, teste meg újjúla.
Egy szóval belőlle – jól láttam magam is –
Delibb Dáma válék, mint sem Szemiramis.
Kerekded fara is úgy domboroda ki,
Mintha birsalmából harapták vólna ki.
De már a’ lángok is éppen látszatának,
Mellyeket az égi lovak fuvallának;
Szikrádzott a’ Napnak rúdja a’ főld felett,
Tűzbe lángba borúlt az egész Napkelet.
Eltűnvén a’ halvány Hajnal tsillag szinte:
Népének Citére elkészűlőt inte.
Fel is kerekedvén hattyúhintajába,
Fénybe hagyott mindent, és ámbróziába. –
De Ámor a’ szép fény’ ’s illat’ közepéből
Kiválasztván egy pár nyilat a’ tegzéből,
Ráteszi keményen felhúzott ijjára –
’S ellövi Oporra ’s a’ szép Dorottyára.
Dorottya Oporral mindjárt kezet tsapott:
Levágatta tulkát, ’s hívatta a’ Papot.
| ELSŐ KÖNYV.
EBÉDIG.
Summaya.
Mikippen az Carnevál nagi pompával Kapos Várott be menvén, holoth is ebidoͤl vala és az Matricullat foͤll nittatia vala; mellen az Dorotthia kis Azzonnak loͤoͤn nagi buſſulása.
–––––––––––––
Éneklem a’ Fársáng’ napjait ’s Dorottyát,
Ki látván a’ Dámák’ bajos állapotját
Carnevál ’s az Ifjak ellen feltámada,
’S Diadalmat is nyert pártára úntt hada.
Olly lármát, zendűlést, viadalt beszéllek,
A’ millyet nem láttam miolta tsak élek,
A millyet nem említ semmi Istória;
Meg nem merné tenni maga a’ Frantzia:
Miként insurgála Amazon’ módjára
Egy nagy Dáma-tábor Cárneval’ hadára.
Vajha méltóképpen letudnám rajzolni
Millyen vitézséggel tudtak ők hartzolni,
Miket vittek vég hez felforrott mérgekbe’. –
Hát férhet illy harag angyali szívekbe?
Igazán, hogy minden Századnak a’ végén
Nagy dolgok esnek meg a’ Főld’ kerekségén. –
Fársángi jó borral habzó Butellia,
Mellytől a’ Múzsákban gyúl a’ Fantázia,
Te tőlts bé engemet élő spiritussal,
Hadd danoljak én is hartzot Enniussal.
És Te Nanét tőllem szívességgel vedd el,
Ha munkámnak betset szerzek szép neveddel:
Leg alább, ha kőnyvem’ végig nem olvasod,
Megprobálhat’d rajta frizírozó-vasod’.
Az örvendő Fársáng kiindúlt Budáról,
Tudósítást venni a’ Magyar Hazáról,
’S Lajistromba szedni az Új Menyetskéket,
Őszvejárt sorjába minden Vármegyéket.
Fejérvár’és Veszprém’ tsínos két vidéki
Tellyes örömére szolgáltak ő néki.
Majd Szalának keskeny, de kies tsútsánál
Általjött a’ jégen Tihany’ hegyfokánál;
’S kiszállván Balaton’ Szántódi révére
Az áldott Országba Somogyba béére.
Löllén egy Státiót tsinálván magának,
Igyekszett a’ Lengyel Urak’ Tótijának:
Tótiból mint tellyes kész Lakodalomba,
Béhajtatott vígan a’ víg Nagy-Bajomba.
És ott ama’ Magyar jó-szivű Uraknál,
Kik köztt holt-félben is vídám szívvel laknál,
Kipihenvén magát, másnap késő reggel
MegindúltKaposba parádés sereggel.
Kapos, fő-Városa Somogy’ határának,
’S Hertzeg Eszterházy’ Dominiumának,
Melly az elmúltt Nyáron felette őrvendett,
Keblébe fogadván annyi Úri rendet,
Kik a’ Nagy Szécsényi’ Fő-Ispányságának
Hallatlan pompával ’s fénnyel udvarlának.
Kapos, hol másként is igazságot tenni,
A Megye’ Tisztjei öszve szoktak menni,
Kapos volt a’ vídám Fársángnak is tzélja,
Hol szállásává lett a’ Hertzeg’ Kastéllya.
Itt nyúgodott ő meg. De bezzeg előre
Nem tudta, mi szélvész támad jövendőre.
Sokszor hol örömre készűlget az elme,
Ott lepi meg nem vártt baja ’s veszedelme.
Sokszor torrá válik a’ víg lakadalom,
’S A’ muzsikát ketté vágja a’ siralom.
Igy járt a’ Fársáng is. – De mig még a’ lenne
Hogy e’ zűrvarra Múzsám reá-menne:
Előbb kell kezdenem elbeszéllésemet. –
Fársángi víg Húmor! tsiklándj fel engemet.
Dob- ’s trombitaszoval elhagyá már Mérőt,
A’ Fársáng, vivén sok vezetőt, kisérőt.
Ki szánon, ki lovon, ki tsak gyalogjába,
Öröm-kurjantással siettek nyomába.
Ki ki elővette legtzifrább köntösét,
Hogy fitogtathassa magát, pénzét, Ösét.
Villog az ezűst kard, ’s az arany paszomány,
Virágzani láttszik tőllök a’ tartomány.
A’ szépség’ Angyali Magyar szűz formába’
Leszálltak az Égből a’ főldi szánkába.
Gyenge szívetskéik előre repesnek,
Hogy még ma tőrt fognak vetni egy kegyesnek.
Azért rendbe szedvén szemek’ ’s ortzájokon,
A’ mi tsak bájoló ’s béható azokon,
Köntöseikből is azt vették magokra,
A’ mi jobban illik egy illy Angyalokra.
Szív-halászó hajok’ drága köve ’s tője,
Hószín nyakok’ ’s fülők’ aranyos függője,
Rezgő billegéssel a’ midőn lengenek,
Minden érző szívben reszketést szerzenek.
A’ szép kantusoktol ki rozsádzott szának
Pompásabban díszlő tavaszt nem kivánnak.
A’ sok Slepp, az à la Bonapárt ’s Vigánó
A’ rakontzák között suhognak piano. –
„Álljatok meg! kedves Angyalkák! álljatok!
„Imé egy Poéta siet utánnatok,
„Szánkáitok’ nyomát lantolva kíséri,
„Hogy társaságtokba vegyétek azt kéri,
„Öröm-innepteket danolni kívánja:
„A’ ki rá nem hallgat, dűljön fel a’ szánja.”
Igy szóllék hozzájok. De rám nem hallgattak,
’S hellyet valamellyik Szánkában nem adtak.
Én hát tsak utánnok ballagék fáradtan,
’S ímé a’ Pégazus előmbe lepattan.
Felugrám e’ szárnyas paripa’ hátára,
Felettek repkedtem Montgolfir’ módjára.
A’ Levegő-égnek felsőbb Országából,
Mindent pontrol pontra láttam a’ szánkából.
Óh miket láttam én! óh miket tsudáltam!
Kivált sok Trompőzbe ha lekukutsáltam.
Mint mikor a’ kűlső Printzek’ múlattára
Udvari szánkázást tsapat Pétervára,
És Északnak minden szépsége pompáson
Láttatik egynéhány szánkában summáson;
Szibéria minden nyuszttal, hermelinnel
A Tzár’ Udvarábol kijön vegyes színnel;
Az Európai követek indúlnak,
Árktosz’ ditsősségén tsudálva bámulnak:
Illyen pompa volt itt: ennek látására
Illy tsudálkozással bámúlt Kaposvára.
Én pedig felettek az Éther’ útjain
Úgy lebegék vala Pégazus’ szárnyain;
Mint midőn Blanchárd Úr uszkált az áerben,
’S egész Béts bámúlva nézte a’ Praterben.
A lovak és szának öt Osztályt tevének,
Öt Járása szerént Somogy Vármegyének.
Vezette mindenik osztályt egy olly Nemes,
Ki Gavallér ’s illyen fő rangra érdemes.
Bongorfi egy dísze a’ Magyar Hazának,
Lovaglott előtte Kapos’ zászlójának.
Közép idejű ő, de a’ virgontz termet
És friss elme benne vígasságra termett.
Külömben is Bétsben, ’s más kűlső Országban
Eleget forgódott ő a’ Nagy-Világban.
Vídám a’ nézése, módos a’ ruhája,
Tzifra ’s tzifrán lépked büszke paripája.
Martzali osztállyát Tserházy vezette,
Ki e’ szép hívatalt meg is érdemlette,
Ha nézzük ruháját és deli termetét,
Régi Őseivel tűndöklő Nemzetét. –
Fiatal ő, van egy szép kis felesége,
Ebben van ő néki fő gyönyörűsége,
Kinek tzafrangozott hintó-szánja megett
Pompáson vezérli a’ lovas sereget.
Az Igali népnek Vezére volt Etse,
Kinek sokra nézve lehetett illy betse.
Ő a’ Frantz és Német könyveket forgatta,
A’ szép Assemblékat gyakran látogatta:
’S ezzel olly tudományt szerzett ő magának,
Melly diszére lehet egy Világfijának.
Még a’ lóhátról is játszik a’ Dámákkal,
Múlattatván őket sok elmés tréfákkal.
A’ katonaságot viselt Bordáts Sziget’
Lobogója előtt katonásonn iget.
Torzonborz bajussza eléggé mutatja,
Hogy Bordáts inkább Márs’, mint Vénus’ magzatja.
De külömben, tudjuk, Vénus Márst kedveli:
Bordáts is ezt sok nyers Dámáknál felleli.
Tanúltt lova hortyog ’s ugrándoz alatta,
Ura’ száján pereg illyen ollyan atta.
Szemővel egy módos ifjú Gavallérral
Babótsa érkezett gyönyörű manérral.
Szelíd vezetője ennek a’ Colonnak
Tsak most adott kezet egy szép Kis-Asszonnak.
Mátkája’ portréját a’ mellyén viseli,
Szája mosolygással, szeme tűzzel teli,
Kardja brilliántos, strikkolt a’ ruhája,
Kellemes lejtőt jár kis ded paripája.
Öt Fővezetőji hát ezek valának
A’ Somogyi Sereg’ öt fő osztállyának.
Mindenik magával szép Népet vezetett,
Melly zászlója alatt lóháton léptetett.
A’ meglett idejű Urak a’ Dámákkal
Körűltök ’s utánnok tsúszkáltak szánkákkal,
Mellyekben mint annyi Égnek szülöttei
Jöttek a’ Somogynak mosolygó szépei.
Kik köztt a’ szép Laura, Szemőnek mátkája,
Ollyan mint Etelka, a’ Világ’ tsudája:
Képén olvashatni azt a’ boldogságot
A’ mellyért kedvelli Szemő a’ Világot.
Másik szánban Madám Tserháziné vagyon,
Szép kis Ifjasszonyság, még fiatal nagyon.
A’ Nagy-Világ őtet galántúl nevelte,
Mellyel természeti kellemét emelte.
Igéz mikor játtszik, bájol mihelyt tántzol,
Ha discurrál, minden szívet hozzá lántzol.
Muzsika, hím-varrás, kőnyvek’ olvasása,
A’ fínomabb érzés’, és erkőlts’ forrása,
Édes Versengésre ébresztették nemét,
Díszeltetvén benne a’ szépség’ érdemét. –
Úgy fénylett egy másik szánon Amália,
Mint a’ Majoránnán szendergő Grátzia.
Azok a’ szépségek, kik véle valának,
Meg annyi probáji voltak a’ hibának;
Őtet úgy nézhetni, mint egy tőkélletest,
Kinek minden ízén Vénus egy Vénust fest.
Mint midőn az Éjnek setétes kárpitja
Bakatsin-szőnyegét két felé kinyitja,
A’ Hajnal’ pirosló ortzája kiderűl,
Atlatz felhőkből szőtt Kantusa szétterűl:
Úgy leng két felűlről haja, melly fekete,
Úgy fénylik kőrűle rozsás tekintete,
Szeme’ két csillaga úgy derűlt ki erre,
Mintha két Phosphorus ragyogna egyszerre.
Mosolygo ajaki fejlő rózsabimbók,
Mellyeken tzúkorrá változik minden tsók.
Hószin nyakán örv van, mint a’ gerlitzének,
Gyengébb a’ harmatnál bőre szép kezének.
Pihegtsélő mellye’ domború két halma
A’ gyönyörűségnek szenteltt arany alma.
De mit festem én azt, a’ mit az Isteni
Kéz is tsak remekként tudott teremteni?
Elég, hogy ő ollyan mint az a’ rózsaszál;
Melly a’ Cipris’ mellyén hasadó-félben áll.
Istenek! Istennék! ugyan millyen zsinat,
Melly ennyire borzaszt minden érző-inat?
Mi hármóniátlan lárma jön fülembe,
Mintha nyóltz kutyafi zúgna egy verembe’,
Vagy mintha az elfőtt kása poffongana? –
Ahá!... itt jön egy szán, ’s benne két vén Zsana.
Beszéllnek magok köztt, az ördög tudja mit,
Tán a’ Szengelléri borsot, vagy valamit.
Dorottya az egyik, egy öreg Kis-Asszon’,
Ki méltó hogy reá örök párta asszon.
Mert úgy is már akkor viselt agg-koszorút,
Hogy a’ Burkus kezdte a’ másik háborút.
Még sem ólthattameg annyi sok esztendő,
Bár már hatvan ötöd fűre lessz menendő.
Most is a’ legényért mindjárt kardra kelne,
Tsak vén oldalához dörgölő-fát lelne.
Pedig már felszántott tisztes artzájának
A’ bőrén lúdgégét könnyen tsinálnának.
Úgy pislog béhullott szeme’ két tájéka,
Mint a’ kotsonyába fagyott varas-béka.
A’ vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kivűl a’ fogait:
Úgy hogy ha bélottyantt ajakit kifejti,
A’ hamut Mamunak, a’ szöszt pösznek ejti.
Akár nézz elaszott bőr és tsont karjára,
Akár két, irhával bévontt rakontzára.
Lohadtt mellyén tsomó ruhák tekeregnek,
Mellyek köztt elhervadtt tsetsei fityegnek:
Mint két darab vatzkor a’ sűrű levélben,
A’ melly alatt fonnyadt egéssz ősszel ’s télben;
Vagy mint midőn az értt uborkát leveszik,
’S a’ napon megaszván, a’ kótz közzé teszik.
Egy szóval nintsen már benne semmi épség,
Már elfelejtette nevét is a’ szépség:
Még is lám, a’ kinek kén litániázni,
Itt mér a’ fársánglók között botorkázni. –
Mellette a’ ki űl, az őreg Orsolya,
Biz’ az is tsak ollyan eltsiszolt kortsoja;
’S tsak annyival külömb Mamszel Dorottyánál,
Hogy Asszony, ’s ötször volt Hymen’ oltáránál;
De abban ő rajta sem vág ki Dorottya,
Hogy néki is kedves még az Ádám’ botja.
Igazán, hogy vén Lyánt ’s vén Asszonyt a’ Manó
Olly hellyen is teker, a’ hol nem volna jó.
Mit keresnek ezek fársáng’ innepében,
Kik ugy láttszatnak a’ szépek’ seregében,
Mint mikor a’ rétnek virági kinyílva
Mosolyognak ’s köztök áll két rothadtt gilva.
De ám légyen! úgy is Fársáng van most épen
Maskarára nem lessz szükségünk ekképen.
Az egéssz Tábornak Opor Fő-Vezére
Mind az öt Osztálynak volt tellyes díszére.
Mert nemes Nemzete régen fényeskedik,
’S vitézséggel hires Ősökkel kérkedik.
Maga is az élet’ legszebb Tavasszában
Nagy Magyar Gavallért mutat formájában.
Fekete bajussza fedi vídám száját,
Árnyékozza barnán pirosló ortzáját.
Bátorsággal tellyes két szeme’ forgása,
Természeti Vitézt mutat mozdúlása.
Válla, mellye, tzombja, ’s minden tetemei
Fővezérhez illők, ’s az Ég’ főmivei.
Nyusztos kalpagjának kótsag-bokretája
Gyengén leng, ha fúvall a’ szellő reája.
Prémzett zőld mentéje fekete báránnyal
Szépen öszveillik a’ veres dolmánnyal.
Rojt ’s paszamánt veres nadrágát drágítja,
Magyaros derekát arany öv szorítja.
Almás paripáján tzafrangok függenek,
A’ mellyek Szittyai módra készűltenek.
Lova kevély kedvén a’ rajtaűlővel,
Hortyog, tántzol, kapál, nyerít déltzeg fővel.
Gőgösen megy elől mint FőVezér’ lova:
A’ Truppok kísérik, és a’ Szának tova. – –
Ekkép ezer öröm és kiáltás között
A’ múlató sereg Kaposba költözött.
Carneval a’ Hertzeg’ kastéllyába szálla,
Hol már elkészitve vala a’ Bál-Szála.
Lovokról az Urak mindjárt leugrálnak,
Avagy Szánjaikból módosann kiszállnak,
’S főhajtva köszöntvén a’ szép Angyalokat,
Lesegítik fogott karokkal azokat. –
Igy szedik a’ vídám népek, mikor megért,
A’ pirosló bakart, és a’ fejér gohért;
Mint itt a’ Lyánkákat, külömb őltözetben,
A’ víg Gavallérok e’ Dáma-szüretben.
Megtele vendéggel már a’ Szála szépen,
’S a’ Dél’ órája is elérkeze épen.
Az Urak múlatnak egyetmás beszéddel,
Mig el készűlnének mások az ebéddel.
Egyik azt vítatja, hogy Bonapart megholt,
Másik, miket tsinált mikor Insurgens volt.
Egyik arrol beszéll, mellyik jobb paripa,
Más, hogy az övénél nints szebb tajték-pipa.
Némelyik ditsekszik futós agarával,
Vagy ennyi lépésre járó puskájával. –
A Dámák előtt is forr sok Matéria:
Az a’ szép Gavallér kinek az Úrfija?
Az a’ jeles kantus ugyan hol készűle?
Az a’ fülönfüggő mennyibe kerűle?
Mért van ennek ’s ennek most olly ritkasága?
A’ kávé, a’ tzúkor, mért olly méreg-drága?
Míg ekképpen űzik a’ terhes unalmot,
Várván az ebédet, hegedűt, tzimbalmot:
Im a’ Toponári Zsidók bekerűlnek,
És Muzsikájokkal helyekre leűlnek.
Hajdú, Lokaj által elkészűl az asztal,
Melly már sok elvásott hasakat vígasztal,
Megfrissitő levest nyújtván a’ gyomorba,
Melly patzallá vált a’ tegnapi Mámorba’. –
Egy kitsiny tsendesség volt az ebéd felett;
De az étel, ital hevítvén a’ belet,
’S éledvén az által a’ szív’ verő-ere,
A’ vendégek’ kedve újj életet nyere. –
Úgy is szokott lenni; hogy a’ Leves alatt
Elzárja a’ beszéd’ útját minden falat;
De már a’ Hús után a’ discurs kezdődik,
Tsakhogy még országos dolgokról vivődik;
Majd a’ Bécsinálttak hozzák a’ tréfákat,
A’ vittzet, a’ bon-mot, az anekdotákat;
A’ Sült megvettetve nézi az asztalon,
Mint törik a’ katzajt mind a’ két oldalon;
’S mikor a’ Csemegét kezdik hordogatni,
Bezzeg Auditort is ír-magúl kaphatni.
E’ történt meg itt is. Már az ebéd’ végén
Liber atyánk ’s Comus országlott a’ gégén.
Már a’ nyájasság is pillangó szárnyakkal
Repkedvén enyelgett ’s játszott az Urakkal.
Víg öröm és tréfa űlt minden homlokon,
Grátziák tzikáztak Dámák’ pillájokon.
Már a’ Galánt Lelkek nem győznek nevetni,
Sok szemek kezdenek együtt beszélgetni.
Barátság ’s szerelem köztök múlatozik,
A’ Vígság’ Zászlója alatt alkudozik.
Míg a’ Toponári Ázsáfok szép számmal
Múlatják az asztalt muzsika-szerszámmal,
Édes Áriákat Ámphion’ módjára,
Vagy fűrge Tust húzván az Ivók’ számára.
Végre a’ Vendégek hogy megelégűltek,
’S már minden poszpászok asztalra kerűltek;
Parantsol Carnevál, tőltsenek borokat,
’S a’ köz egésségért igyák meg azokat.
Maga egy nagy pohárt, melly arany egésszen,
És drága kövekkel tsillagzik sok részen,
’S a’ mint mutatják a’ jelek oldalában
A’ Kupa Hertzegé vala hajdanában –
Egy nagy pohárt megtőlt Zákányi jó borral,
’S fejet hajtván minden vendéginek sorral,
„Adja Isten, igy szóll, töbször is, másszor is,
„Hogy így megvidúljon köztünk a’ komor is;
„Más egésségéért ’s a’ magunk hasznára
„Eresszűk ezt a’ bort a’ többek’ útjára:
„Adjon Isten sok pénzt, bort, búzát, petsenyét,
„Éltesse Vármegyénk’ újj Vejét, és Menyét;
„Éljen a’ barátság köztünk, ’s a’ szerelem;
„A’ ki engem szeret, igyék egyet velem!”
A’ Vendégek erre Éljent ki áltanak,
A’ Muzsikák pedig Öröm-tust rántanak,
Tajtékzó poharát Carnevál kiissza,
’S az Urak prositot kiáltanak vissza.
Mind eltsendesednek az egész Szálába,
’S Carneval felállván bársony trónusába,
Az egész népséget körűl megtekinti,
’S felvontt szemőldökkel figyelemre inti.
Himent egy kellemes termetű fiatalt,
Ki visel General-Násznagyi hívatalt,
Felszóllitván űlő székéből mellőle,
A’ Nagy Mátrikulát előkéri tőle.
Himen a’ székéből elfordúlván balra,
Egy potrohos könyvet feltesz az asztalra.
Még a’ Calepinus’ tíz-nyelvű Grapsája,
Vagy a’ Casuisták’ Theológiája,
Hozzá képest tetszik Finger-kalendernek,
Vagy Etűisbe illő dirib-darab szernek.
E’ nagy könyvben fel van jegyezve sorjába
Minden Dámák neve Pro-Memoriába,
A’ kik már tizenkét esztendőt elhadtak,
Hanem hatvan négyet még meg nem haladtak:
Mert ez a’ két határ amaz Epochában,
Mellyben már, ’s mellyben még van tűz a’ Dámában.
A’ ki az időnek e’ két pontja közt van,
Annak mint meg-annyi Angyal, ollyan a’ kan.
Légyen kitsiny, vagy nagy; szelíd, vad, vén, vagy hűlt;
Mégis elvágja az, hidd, a’ meddig meg sűlt. –
Mind ezeknek nevek hát lajistromképpen
Fel vagynak ama’ nagy könyvbe írva szépen;
És a’ kik el vagynak véve, vagy jegyezve,
Egy veress kereszttel vagynak megjegyezve:
De, ah! benne, a’ mint oda kandikáltam,
Igen kevés veress keresztet találtam. –
Elég, hogy a’ Dámák hatvan négy től fogva
Esztendő-szám szerént voltak itt kiosztva;
A’ kik pedig örök pártába maradtak,
Nevek mellé asszú fügétskék írattak.
Carnevál a’ Jegyző könyvet kinyittatja,
’S elébb curiose keresztűl forgatja,
Osztán kikeresvén Somogy’ Rubrikáját,
Himennek kezébe adja a’ pennáját.
Himen hát a’ pennát dugja a’ füléhez,
’S Carnevál is így kezd beszéllni népéhez:
„Urak! Asszonyságok! tudjátok tisztemet,
„A’ melly most közzétek vezérlett engemet.
„Im én azért jöttem ide mostanában,
„Hogy tudjam, ki van még, ’s ki nints már pártában?
„Hogy megköszönthessem az újj Asszonyokat,
„’S más fársánggal férjhez adhassak másokat.
„Igaz, hogy a’ menkő vén Dubranovszkyja,
„Már elkomoritván a’ Hypocondria,
„’S irígyelvén a’ más’ gyönyörűségeit,
„Kurtára szabta ki a’ Fársáng’ ideit:
„De mégis, azt tartom, elég idő annak
„Hat Hét is, a’ kiben virgontz erek vannak.
„Sőt öt Hét alatt is férjhez lehet menni,
„A’ kit a’ legények el akarnak venni:
„Egy hét Leány-nézés, második szeretés,
„Harmadik, negyedik, ötödik Hírdetés. –
„Most nínts egyéb hátra, hanem hogy tudhassam
„A’ Férjhez menteket, ’s őket felírassam:
„Irja Notáros ’ram. – „Himen hát szép szerrel
Megtöltvén pennáját veres Czinoberrel,
A’ mint a’ Társaság maga jelentette,
A’ Férjhez-menteknek nevét feljegyzette. –
Carnevál elbámúlt, melly kevés a’ számok,
A’ kiknek készűlnek a’ Vénusi hámok.
Látta, millyen sokak itt a’ Subjectumok,
De sem Copulájok, sem Praedicatumok.
Látta, melly szomorú képpel búsonganak,
A’ kiken külömben rózsák virítanak;
’S mint rideg violák, a’ puszta homokon,
Magánosan sírnak úntt árvaságokon.
Látta, hogy Dorottya ’s a’ kik már Vénetskék;
Dohognak magokban, hogy ők nem Menyetskék;
Egy két fogatskájok tsikorog szájokba,
A’ vénség’ rántzait szedik több rántzokba;
’S mint a’ világa úntt, és megszáradtt avar,
Mellyet a’ homályos déli szél felkavar,
Mindenik úgy susog és morog magában
El-éltt idejének kelletlen voltában.
Ezt jól észbe vévén Carnevál, ezennel
Hellyére téteti a’ könyvet Himennel.
’S Hogy a’ kedvetlenség több erőt ne végyen,
’S ne tán az örömben nagyobb tsorbát tégyen;
Látván hogy poszog már sok asszú pöfeteg,
’S az Ifjaknak lábát bántja a’ viszketeg;
Mond: „Hozzanak elő Máslás-butelliát,
„Készítsék a’ Zsidók a’ Kanaforiát,
„Jőjjön az asztalra Auszprug és Piskóta,
„Azután perdűljön mindjárt egy friss Nóta!”
Meg lett. – Asszúszőlőt az Urak ivának,
A’ Dámák feketén egyet kávézának.
’S asztaltól felkelvén prosit-kívánással,
Udvaroltak ortza- és kéz-tsókolással.
Második könyv.
Estvélig.
Summaya.
Mikippen roppant Tancz tartatic vala, és le uͤllénec vala hogi yacczodnánac, és az Dorotthiával és mind az toͤbb Kiss-azzonokval chuffolcodnac vala, és mikippen Isten Azzon Eeris álmilcodásra miltó galibácat toͤoͤn vala; az Dorotthia penigh zuͤében gonozt forral vala, mikint az Iffiacat hadval megh keruͤlne.
Megpendűl egy szerre Izsák’ száraz fája,
Zengő szer számokkal kíséri bandája,
Kellemes hangzások a’ Szálát bétöltik,
Az ifjú szíveket örömre felköltik.
Mindenüt a’ Vendég kezd már örvendeni,
’S viszketeges lábát tántzra készíteni:
Az únalom ’s bánat iromba szárnyakon
Kirepűl lekókkadt fővel az ablakon. –
Hogy az Urak tsendes tántzot tehessenek,
Izsákék szép lejtő Minétet kezdenek;
Mert hamar megromlik a’ gyomor’ főzése,
Ha hogy étel után nagy a’ test’ rengése. –
Cárnevál felkiált: „Urak, egyet szóllok!
„Itt sok újj mátka van: gondolkodjunk róllok.
„Úgy is az útam’ is ő érettek tettem,
„Az Urakkal egyűtt köztök ebédlettem.
„Engedjük meg nékik, (hisz’ az úgy sem szégyen,)
„Hogy az első rend Tántz most az övék légyen.
„’S ekként kézfogójok itt létemben essék,
„Hogy megemlegessék.” Mind rá mondják: Tessék!
De Dorottya, ’s mások, kik pártába sűlve
A’ széken, kanapén, maradának űlve,
Magokban zúgódtak, mivel szégyenlették,
Hogy köztök e’ tsúfos külömbséget tették.
Rendes is volt látni, miként sok vén dada
Többektől kiválva a’ széken kushada,
’S miként néhány tsalfa ifjú sok agg-lantot,
Ujjal mutogatván nagyokat kuttzantott.
Kezdődik a’ Minét. – Három Gavallérral
Három deli Dáma kiáll szép manérral;
Frantziás tántzokat kezdik főhajolva,
Folytatják páronként viszontag másolva,
Sétáló lábokkal Z betűt ejtenek,
Egymásnak oldalvást suhanva lejtenek.
Mint midőn szerelmes gór-jértzéje megett
A dagályos kakas érezvén meleget,
Enyelegve játszik, taréját berzeszti,
Oldaltt forog, tipeg, ’s szárnyát leereszti:
Igy tesz a’ Gavallér itten a’ Dámának
Kényes tempójára a’ Frantzok’ tántzának.
Sem kedvem, sem erőm nintsen arra nekem,
Hogy minden sor tántzot leírjon énekem.
Az első Társaság mihellyt elvégzette,
A’ rendet a’ többi újj házas követte;
’S hogy minden mátka-pár egy-egy tántzolást tett,
A’ Szála ’s muzsika mindennek szabad lett.
Ismét megzendűlvén a’ húron a’ Minét,
Etse kézen fogja Madám Tserházinét,
Tserházi hellyre áll a’ szép Belindával,
Opor is Rózsival a’ legszebb lyánkával:
Negédes módira léptetik lábokat,
’S dupla főhajtással végezik tántzokat.
De miként a’ Május’ mosolygó havában,
A’ Természet tsendes lévén ő magában,
Tisztán fénylik a’ Nap, vídám a’ Mezőség,
Lassú andalgásban hallgat az erdőség,
Nints semmi zaj, tsupán a’ madarkák zengnek,
Vagy a’ virágok köztt Etéziák lengnek;
De felkerekedvén a’ Vídi pusztáról,
Vagy a’ Szengellérnek bors-termő Szirtjáról
Zablás Sárkányán a’ Garabontzás Deák,
Már a’ forgó-széltől tsikorognak a’ fák,
Ropog a’ pásztornak kunyhója fedele,
Kavarog a’ vetés, a’ víz habbal tele,
Egyébütt tsendesség látszik vőlgyön, hegyen,
Tsak ott van fergeteg, a’ hol ő átmegyen,
Toll, kóró, falevél, ringyrongy, egyetmással,
Zúg a’ poroszlopban forgo karingással,
A’ megréműltt banya teheneket fejet,
Háza’ oltalmáért készíti a’ tejet:
Illy zavar forgó-szél todúlt a’ Szobának,
Hogy a’ hebehurgya Langauszhoz fogának.
Opor kilentz Ánglus Kontratántzot jára;
Még sem szállt lankadság, vagy görts az inára.
Ollyan derék Stutzer nints is tán Londonban,
A’ ki ennyit tudna győzni egy húzomban.
Bongorfi egynéhány személyt öszveszede,
És alla Polacca a’ Tántznak erede.
Maga volt a’ Vezér, a’ többek követték,
Kik a’ Lengyel tempót emberűl megtették.
Illyen menést tészen a’ Springer a’ Sakkban,
Mikor harmad felet ugrik a’ likakban;
Vagy miként a’ Darvak, midőn kikeletre,
Sereggel elmennek a’ rétre, ligetre;
Előre hánytt lábbal és billegő Nyakkal
Sétál az első pár a’ többi darvakkal.
Végezvén a’ Lengyelt, Stájeren forognak,
A’ Szála’ közepén tipegnek topognak.
Igy lépked, igy kereng Békés Vármegyében,
Az Alfőldi Magyar’ gazdag szűrűjében
Hét-nyoltz nyomtató ló, midőn patkós lába
Tapos a’ Világnak legszebb búzájába’.
Jártak Galoppátát, Straszburgert, Hanákot,
Valtzerest, Mazurkát, Szabátsot, Kozákot.
E’ módi bolondság többre is megy vala,
De a’ Vitéz Bordáts végre felszóllala:
„Uraim! az Urak Magyarnak tartanák
„Magokat, de ki Tót, ki Német, ki Hanák.
„Mért nem tántzol Magyart az Anglus, Frantzia?
„Tsak a’ Magyarnak kell más Nemzet’ módija.
„Igy vesztjűk Hazánkat a’ magunk’ kárával
„Kűlső tántzal, nyelvvel, szokással, ruhával.
„Mi? hát az Uraknak nem jut már eszébe,
„Mikor Fő-Ispányunk béűlvén székébe,
„A’ legelső tántzot Magyaron kezdette,
„’S minden hazafi szív betsűlte érette? –
„Nemzeti tántzunknak légyen első jussa:
„Magyart! illyen atta vén Jebuzéussa!”
Rá rándítja Izsák pengő muzsikáját,
’S a’ Palatinusnak elkezdi Nótáját.
Minden Magyar szívek azonnal buzdúlnak,
Ősi természetes lángjaiktól gyúlnak.
Felséges állásba tészik termeteket,
Valódiba szedik férfiú képeket;
Bennek a’ rátartós gőgje A’siának
Díszt ád Európa’ tsínos módijának.
Tsak a’ Magyar tántz az, melly soha sem jára
A’ jó egésségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket, vérünket,
Tsak a’ Magyar tántz az, melly díszesbé teszi
Az embert, és soha hívságra nem veszi,
Mert ha tsak vitézi módra nem őltözött,
’S ha nints sarkantyúja, tsúf a’ többi között.
Tsak a’ Magyar tántz az, melly bír olly érdemmel,
Hogy legjobban egyez a’ szűz szeméremmel,
Mikor sok kűlfőldi tántzban, a’ módosság,
’S a’ legúribb fogás, legnagyobb pajkosság. –
Nemes Magyar Tántzom! ki ősi nyelvünkkel
’S Ruhánkkal jöttél ki ditső Nemzetünkkel,
Ki Európai finnyás lakhellyeden
Máig sem szenvedtél motskot szépségeden,
A’siai színben fénylik nemességed,
’S még a’ módi nem tett alatsonnyá téged:
Im a’ kűlső népek bámúlják díszedet,
’S tulajdon Nemzeted nem betsűl tégedet!
Azomba míg ezek ekképpen folyának,
Tréfábol kezet nyújt Bordáts Dorottyának,
Egy pár ugrós tántzal őtet megkínálja,
’S hogy e’ szerentséje lehessen, instálja.
Nem kellett hosszason hívni ám őkemét;
Felszedi a’ székről elpetyhűdtt tetemét,
Ürög-forog, tipeg, lóbálja a’ kótzot,
Mellyből görts farának tsinált vala pótzot.
Bordáts, ’s az egéssz Nép a’ fejét lesüti,
Nevettében majd a’ guta meg nem üti.
Igy tántzol a’ tátos banyák’ paszitjába’
Varásló pemetjén a’ vas-orrú-bába.
Már éppen elüte nyoltzat a’ toron’ban,
Estve volt, ’s elég lett a’ tántz egy húzomban;
Szakadt az izzadság mind egyik vendégről,
Kiki panaszkodni kezdett az éhségről;
A’ hajdúk, lokajok asztalt készítenek,
Ezüst kések, villák, kanalak pengenek.
„Mig, úgy mond Belinda, asztal fog készűlni,
„A vagy nem jó lessz é egy játékhoz űlni?
„Míg feljő a’ leves, eleget játszhatunk,
„Tán egy sor zálogot addig kiválthatunk.”
Egy tágos sarokban Belinda’ szavára
Leűlnek a’ Dámák ’s az Urak jobbára.
Mindjárt külömbféle játékokhoz fognak,
Vígadnak, divatja vagyon a’ Zálognak. –
Midőn A! Kit szeretsz? ez a’ játék jára,
Reá megy a’ kérdés egy szer Dorottyára.
A! kit szeretsz? – Felel; Akárkit szeretek
Mit adsz enni? – Annyit, a’ mennyit vehetek
Hová viszed? – Ágyba. – – Brávot kiáltanak,
’S a’ nagy katzaj miá majd hanyatt hullanak.
„Ágyba? (fel szoll Etse egyik szugolyába)
„Koporsóba! úgy is ott áll a’ fél-lába.
„Megvette a’ hideg már benne az ikrát,
„Vén üszög a’ Madám, nem vethet már szikrát.
„Tsak lássák az Urak! a’ jó lélek mit vár,
„Ha a’ banya-posz is virítni akar már?”
A’ vén Adelgunda hallván e’ szavakat
Dorottya’ fülébe fettsenté azokat;
Kézről kézre adák egymásnak a’ Vének,
’S kótyogós szívekben megkeseredének.
Galiba lett volna a’ Compániába’,
De a’ levest épen hozták a’ szobába. –
„Imádkozzunk! együnk! tsitt! hallgass! ne nevess!
„Együnk! (felszóllalnak) majd elhűl a’ leves.”
Asztalhoz űlének, evéshez fogának,
Édes tréfák között együtt múlatának.
De Éris egy mérget keverő, babonás,
A’ kitől származik minden visszavonás,
Ki a’ jó szíveket öszveháborítja,
A’ Férjt, Feleséget egymásra buzdítja,
Ki az édes mézbe vegyíti a’ mérget,
A’ legszebb virágba, gyűmőltsbe rejt férget,
Ki a’ tsendes lelket bújtja háborúval
Nyugvó bizodalmát zavarván gyanúval,
Ki jajgat a’ szelíd békeség’ láttára,
’S ha pert ’s lármát sajdít, fakad hahotára, –
Éris kaján szemmel nézvén a’ vígságot,
A’ melly múlattatta e’ szép társaságot;
„Hát az én hatalmam? (így szóll bús kedvében,
„Hol orrát, hol farát vakarván mérgében)
„Hát az én hatalmam, a’ mellyet mindenek
„Az egész Világon eddig esmértenek,
„Igy tsonkíttasson meg? így nézzem húnytt szemmel?
„Mit tesz a’ barátság a’ víg szerelemmel?
„Ezek örvendjenek? én tsak epedjek é?
„Oh nem! – a’ triumfus nem lessz ám ezeké.
„Hoh barátim, a’ hol legtőbb kedvet vártok,
„Ahol nyerekedni készűltök, ott ártok.
„Hálá Istenimnek hogy Társaságtokba’
„Vén banyák is vannak; búvok majd azokba.
„Ordas epesárral torkig tőltöm őket,
„Öszveháborítom az örvendezőket. –
„Rajta! per! irígység! bosszúállás! szégyen!
„Vénlyányharag! kudartz! kofaság! – így légyen!”
Ezek hát, ’s többek is, véle felkészűlnek,
Denevérszárnyakon utánna repűlnek.
Maga belé űle egy nagy katulyába,
Rongyos pudermantelt vetvén a’ nyakába.
A’ szélnek ereszti öszvetsapzott haját;
Két kis pudli húzza lebegő hintaját,
Mellyben a’ szellőkön magát felemelé
’S az éjj’ homállyában tart Kaposvár felé.
Valahol végig ment; borzadtak az egek,
Küszködtek a’ hólddal borongós fellegek.
A’ baglyok tzivódtak a’ több madarakkal,
A’ zúzos fák egy mást verdesték gallyokkal.
Kapos’ udvarára mihelytt béléptete,
Mindent megígézett mérges lehellete.
Az Udvari kopók ’s agarak morogtak,
Benn az istálloban a’ lovak hortyogtak.
Üstökbe ment Jantsi tsatlós, a’ kotsissal,
Pörölt a’ kis Náni az öreg Marissal.
Mihellytt a’ konyhába a’ fejét bedugta,
Főbe verte egymást fazékkal a’ kukta.
Fridrik Szakáts perbe szállván a’ dajkával,
Leöntötte nyakát egy Zsajtár tsávával.
Onnan a’ Szálába besuhanván Éris;
Zúgni kezd a’ Dáma és a’ Gavallér is.
Serteperthy Uram azon kezd pörleni,
Hogy ő az asztalnál megúnt vesztegleni:
Koppóházy feddi, hogy az gorombaság,
Holott még múlatni akar a’ Társaság.
A’ Dámák között is néhány szúrós szóba’
Egy kis tsata-forma esik hébe-hóba.
Izetlenségre kezd a’ barátság válni:
De okát senki sem tudja feltalálni.
Érist ők nem látták; ki tűndér ortzával
Bojgatta már őket mérges párájával.
A’ volt legfőbb gondja, hogy egyet válasszon,
Kire leghathatósb dögséget árasszon:
De ki lett volna az egyéb Dorottyánál? –
Eris is hát ennek áll meg a’ hátánál.
Azon töprenkedik, miként verhetné be
Pestisét legjobban az öreg Nénébe.
A’ szegény Dorottya, nem lévén már foga,
Tsak holmi lágyatskább tsemegén nyámmoga.
Néhány kráfli álla tányérján előtte,
Mellyel görtsös gyomrát apránként tőltötte.
Eris hát tűndéres erejét felvevé,
’S magát egy gömbölyű kis formába tevé;
’S midőn a’ fortélyban jó módot talála,
Dorottya’ tányérján egy kráflivá vála. –
Ah! vígyázz kis-Asszony most vígyázz ám nagyon,
Im a’ tányérodon méreg ’s veszély vagyon.
Ne hidj minden színnek ’s kráflinak, mert veled
Ezer bajt szereztet, meglásd, ha lenyeled.
Ah, kérlek, Kis-Asszony! kérlek ősz hajadra,
Ugy sem vagy már gyermek, jól vígyázz magadra.
Mit tészek! – Im’ ímé a’ kráflit felveszi
A’ gondatlan öreg, ’s nagyon mohón eszi.
Megeszi – Megette! – Megvan! – már hijába!
Éris kívántt tzélra jutott szándékába’.
Már látom reszketeg fogja el tetemét,
Már vasvilla-módra hányja a’ két szemét.
Morgásra áll szája, forog benn a’ nyelve,
Keserű aggsággal van mellye megtelve.
Bús Melancholia gőzölög a’ fején,
A’ harag’ rozsférge bántja űlő helyén.
Éris öszvejárja belől minden tagját,
Szívére májjára kiönti maszlagját.
Minden belsőrészre útat fúr magának,
Kivált hol fészke van a’ hisztérikának.
Most a’ mértékletlen öröm erőlteti,
Hívságra, katzajra, dévajságra veti,
Majd egyszerre tsügged feje komor bútól,
Haragtól fojtódik és irígy gyanútól;
Egy indúlat erőt vesz más indúlaton,
Mint mikor hullámmal zajog a’ Balaton.
Végre a’ fekete sárepe elteli,
’S minden más érzésit egy szerre elnyeli.
Felpattan a’ székről, ’s Érist a’ gyomrába’
Béviszi magával egy oldalszobába,
Hol egyedűl lévén pályát nyit magának,
Szabad gyeplűt ereszt minden haragjának,
Szűz rántzait hideg könnyekkel áztatja,
’S asszú kökörtsinnyét ekképpen siratja:
„Egek! már én tehát tsak azért születtem,
„Hogy férjfi soha se feküdjék mellettem?
„Miért juttattatok hatvan esztendőre,
„Ha szert nem tehetek egy rossz főkötőre?
„Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok;
„Várásom’ bérét hát mért meg nem adjátok?
„Mindég, jo hiszembe űltem az Adventet,
„Hogy tán tesz egy kérő nállam Complimentet,
„A’ Fársángot mindég tőltöttem vígsággal,
„Hogy tán nem gyötörtök többé a’ lyánsággal:
„Mit ért? nem is véltem, ’s már itt volt Húshagyó
„Húshagyó! Húshagyó! engem itthonn hagyó!
„Mivel érdemlettem? Egek! ugyan mivel?
„Lám lett volna mivel, tsak lett volna kivel.
„Sem pénzét, sem eszét én nem néztem volna,
„Sem nemét, sem képét; tsak férjfi lett volna.
„Mondtam; hogy akárki légyen, hozzá megyek,
„Kezet tsapok vele; tsak leány ne legyek.
„Boldogabb férjfiú nem lett volna, mint ő:
„Úrrá tette volna őtet egy főkötő.
„Hordtam volna mindég saját tenyeremen,
„Tsak könyörűlt volna pártát-úntt fejemen.
„De hijába! mégis egy sem jött eszére:
„Be’ bolond volt, a’ ki engem meg nem kére!
„Akárkinek tárva volt szívem’ bírtoka;
„Az Ég, a’ Főld tudja, én nem vagyok oka. –
„Sokszor végig néztem ezt a’ Világot már.
„A legény előttem úton-útfélen jár,
„A’ férjfi meg-annyi, mint az Asszony, látom:
„Mért nem jut hát köztök nékem egy sajátom?
„Mért kell nékem illyen bőségben szűkűlni,
„’S szomjan a’ kád-vizben Tantalusként űlni?
„Mért alkotott az Ég Asszonynak engemet?
„Vagy hát mért teremtett férjfiui nemet?
„Ha Asszony nem volnék, vagy férjfi nem volna:
„Édes boldogságom ürmöt nem kostolna. –
„De ímé aggságban emésztem napjaim’.
„Az idővel együtt terjednek kínjaim.
„Komor magánosság fonnyasztja éltemet;
„’S még hajadon fővel eltemet engemet.
„Hogy nyújtóztatnak ki, hogy megyek pártába’,
„Óh, majd a’ Szenteknek Paraditsomába?
„Oh, szégyenletemben meg kell halnom ott is,
„Mikor vén lyánnak mond egy hitvány halott is.
„Holott imé most is e’ kis Társaságba’
„Annyiszor keverik az embert tsúfságba.
„A’ nélkűl nem esett egy tántz, vagy egy játék,
„Hogy illetlen dolgot, vagy motskot nem láték.
„Hát már, hát igy kell é nékem holtig élnem,
„Hogy szerelem hellyett tsúfot kell reméllnem?
„Nem! Nem! – Vagy azokon bosszút fogok állni,
„A’ kik olly vastagon mertek volt tréfálni;
„Vagy azt megmutatom, hogy idős létemre,
„Erővel is ifjat kerítek kezemre,
„És igy tán – – – Ah, megállj! tsendesedjél szegény;
„Te tsak egy leány vagy, de hány ott a’ legény?
„Mit gondolsz Dorottya? jobb, magad meghúzod
„Vén vagy, a’ meghűltt bőrt, már hijába nyúzod.
„Mit érne hartzolnod? férjt azzal nem kapnál:
„De ám ha kapnál is, ’s véle kezet tsapnál;
„Mit tenne e’ kurta kis gyönyörűséged
„Midőn a’ halál is candidált már téged?
„Mit próbálsz? mit kezdessz? belőlle mi hasznod?
„Úgy is leányfővel kell néked meg asznod.
„Ám lássad – – – Hát még is? – – nem lehet – – fussatok!
„Fussatok elmémből gyáva gondolatok!
„Bosszút kell állanom. Sokba meg bántottak,
„Sokba! tsúfot tettek, azt az átkozottak.
„Nem tsak rajtam, hanem több Leányokon is,
„Mártán, Adelgundán, Rebekán, máson is.
„Az a’ Zálogosdi játék sokat sérte;
„Hát a’ Matrikula? – ’s én ne szólljak érte?
„Á! á! – az nem lehet: bétörök, bérontok,
„Asztalt, Compániát, tántzot széllyelbontok,
„Főldig legázolom őket a’ nyelvemmel.
„Másszor ne játszanak a’ betsűletemmel.
„Kivált a’ Fársángot – mert másként is ennek
„Tulajdoníthatom az okát mindennek, –
„A’ Fársángot – azt, azt, még lejjebb gázolom,
„Haját széllyeltépem, szemét kikarmolom. –
„De, hogy annál jobban megszégyenűljenek:
„Minden hajadon Lyánt felbújtok ’llenek.
„Orsolya, Rebeka, Magdaléna, Márta,
„Adelgunda; mind, mind, a’ kin tsak van párta,
„Sőt ha párta nints is, de férj nélkűl maradt;
„Nem ád kérésemre tán üres kosarat.
„Nem ád; szemeikből olvastam előre,
„Miként borzadozott mindeniknek szőre.
„Őket veszem mellém… Várjatok, várjatok,
„Ti kik a’ lyánkákkal olly tsúfúl bántatok.
„Várj Fársáng!” – – E’ szókat alig rebegé ki:
Orrán, szájján forrtak a’ méreg’ tajtéki,
És újjabb lángoktól lobbantatván vére,
Az oldal-szobában egy Commódhoz tére,
A’ hol öszveszedvén minden indúlatját
Igy tette meg a’ vén Lyányok’ áldozatját.
Előbb egy éjjeli edényt a’ szájára
Fordítván e’ vala néki az oltára.
Fenekére rakott kéngyertyát, ’s e’ felett
Néhány bálbilétet ’s szerelmes levelet.
Három szűz koszorút, három fűrt hajával
A’ rakásra teve egy tutzet kártyával.
Ott volt Florentina ’s a’ tűndér Ilona,
’S valamennyi tőkét életében vona.
Ezeket meggyújtá, ’s nem győzvén szellővel
Gerjesztette tüzét az előkötővel.
Ekkor, mint meg-annyi áldozó-marhákat,
Kiválaszt száz derék fekete balhákat;
Augspurgi lántzokkal öszvepórászolja
’S az oltár’ tüzére mindnyáját feltolja. –
Mint midőn a’ három képű Hecaténak
Innepén áldozni kell egy vén Papnénak,
Az oltári szent füst gombolyog a’ lángon,
’S a’ fekete bikát hozzák az Istrángon:
Igy áldozik itt is Dorottya. Végtére
Egy üveg tím-olajt önt a’ szenetskére,
’S felemelvén szemét: „Óh édes Szerelem!
Igy szóll, tégy már egyszer, tégy kegyelmet velem.
„Ha most is sohajtok, szemem most is nedves,
„Ha ez áldozatom te előtted kedves:
„Ennyi férjfi közzűl juttass egyet nékem,
„A’ ki felépítse puszta dűledékem’.
„Vagy, ha még hatalmas szódra sem hajolnak,
„Ha engem ’s társaim’ tovább is tsúfolnak:
„A’ bosszúállásra segélljed munkámat.
„Dupla áldozattal adom meg hálámat.”
Ámor ezt hallgatta, nevette, és jelűl
Egy kisded mendörgést durranta bal felűl.
Mellyre az áerbe magát felemelte
Éris, ’s az áldozat’ tüzét elpeselte.
Harmadik könyv.
éjfélig.
Summaya.
Mikippen az Dorotthia Kiſſ Azzon az tamétalan Zuͤzekvel thábort yáratván és Carneval Vitézeivel zertelen nagi hada lén; mell Koͤnivnek is alkalmatoſſágával ki s mit toͤtt? avagi chinalt? avagi niert és veztoͤtt ligien; zeep rendvel voltakippen megh irván látod.
Igy lévén, Dorottya kiment a’ Szálába,
Ahol a’ tántz vala legszebb divattyába.
Az Urak, a’ Dámák a’ kőltsön vígságban
Képzették magokat bóldogabb világban.
Más pedig, a’ kinek a’ jövő munkára
Szüksége vólt teste’ Lelke’ nyugalmára,
Édesdeden pihent, míg a’ tőltt hóld haladt
A’ jóltévő Álom’ superlátja alatt.
Tsendesség vólt: tsupán a’ muzsika-hangok
Mozgatták az üveg táblát ’s a’ firhangot,
’S a’ dobogó lábak zörgöttek taktusra
Az fél-szenderedett éjji Zefirusra.
A’ Kastély ekhózott az öröm-lármával;
A’ cseléd, a’ vendég, az Úr, a’ Dámával
Játtzott, tréfált, tántzolt, vígadt az Udvarban,
A’ nagy Palotában, tornátzban, pitvarban.
Tsupán Dorottyának kóválygott a’ feje,
Kit megvesztegetett az Éris’ mételye.
A’ mord indúlatok szívében, ’s a’ megett,
Mind elterjesztették a’ bús fergeteget.
Nem lelvén már kedvét, dúlt-fúlt ő magában
’S Belé vágta magát egyik Zugolyában
Egy bőr-kanapéra, hol némán vesztegelt,
És Lelke a’ harag’ sovány mérgén legelt.
Most egyszer lehetett látni valahára,
Hogy ő piros színt is vehetett magára;
De az ő pirossa hamar elenyészett,
Pirja kékké, kékje hamar sárgává lett.
Láttatott száját is beszéd formán tenni;
De annak nehezebb vólt értelmét venni;
Mint a’ mit a’ Delphi’ vén Pythiája mond,
Ha Fébus meg lepi, jövendől, ’s félbolond.
Egyszerre felugrott az ágyszékről, készűlt,
Meg akart indúlni – ’s újra a’ székre dűlt.
Adelgunda hozzá mene. – „Jókor jövél!
Mond néki Dorottya, „lelkem újjonnan él.
„Titkot közlök véled; szíved legyen helyén, –
„Gyere e’ szobába, – jöttél jó idején.
„Gyer hamar, – ne késsünk – titkok – jól esmérlek;
„De hídd bé magaddal Orsolyát is kérlek.”
Orsolyát bé hítta, ’s a’ muzsika-szónál
Eltűnt a’ három Vén az óldalajtónál.
Igy mennek a’ három Fúriák morogva,
Csókoló kígyókkal, ’s egymást kézen fogva
Tulajdon annyoknak örök homállyába
A’ Styx’ mellyékének egyik barlangjába,
Mikor a’ Királynak ’s Népnek eszét vesztik,
’S rá a’ hadat, pestist, és veszélyt terjesztik.
Igy lépdegél együtt a’ három Párka is,
Az öreg Atropos, Clotho, és Lachesis,
Kiki a’ szerszámot vívénn a’ markába,
Az élet’ és halál’ fonószobájába.
„Édesim! Dorottya nékik így beszélle:
„Sorsom keserűség, ’s tiétek köz vélle.
„Az én fájdalmamból tiis részt vehettek,
„’S feltett szándékomban méltán segíthettek.
„Bosszúállás’ tüze perzseli mellyemet,
„A’ méltatlan szégyen elfogyaszt engemet,
„Halált ’s elégtételt szomjúznak tsontjaim:
„Rajta! ne késsünk már szenvedő társaim!
„Duplázzuk meg azt a’ tsúfot az Ifjaknak,
„A’ mit már ennyiszer reánk raktak, ’s raknak.
„Kevélységek’ szarva szinte az égig ér,
„Annyi esztendőktől fogva bennünket vér;
„Törjük le, ’s nyerjük meg érdemlett betsünket –
„Csúfjoknak tárgyává tettek már bennünket!
„Éreztessük vélek melly súllyos a’ harag,
„Mellyet a’ megvetett asszonyi szív farag,
„’S melly érzékeny bosszú, mellyet a’ megsértett
„’S gyalázott Szerelem önnön magáért tett. –
„Tudjátok; hogy itt a’ Fársáng; jól láttátok
„Melly vad és goromba vólt hozzám ’s hozzátok;
„Láttátok, melly víg vólt szomorúságunkra,
„’S melly büszke és szúrós tsúfoltatásunkra.
„Ugyan lehetne é néktek rá nem állni
„Ha e’ tanátsomat mérészlem ajállni,
„Hogy az ő örömét fordítsuk bánatra,
„’S Duzzadt hegykeségét méltó gyalázatra?
„’S ha magam elkezdem ez intézetemet;
„Lehetne é néktek elhagyni engemet?
„De ám légyen! tőlem mind – mind elálljatok:
„Magam is indúlok. Eljöttök? Szóljatok!”
Az Éris’ szikráji, a’ mellyek titokban
Eddig a’ Banyáknak szívekben, májjokban
Mintegy hamu alatt még benn lappangának,
Egyszerre kiütvén lángokká válának.
„Megyünk – menjünk!” a’ mit mondhattak, ez vala;
Indúltak, ’s mindenik már bosszút forrala.
De Dorottya, ki már haragja’ tajtékát
Jobban kifőzte vólt, így közlé szándékát:
„Nem, nem! gondolkozva kell bánni nagy fával,
„Sok kézzel kell néki menni ’s sok baltával.
„Nagy munkába kezdünk, melly ha végbe mégyen,
„Vagy öröm lessz bére, vagy örökös szégyen
„Nékünk is kárt tehet a’ hebehurgyaság.
„Jót, rosszat jobban tud tűrni egy társaság.
„Elébb is azokkal közöljük dolgunkat,
„Kik sorsokhoz fogják mérni a’ sorsunkat.
„Ha egyszer Rebeka ’s Mártha meg nem veti
„Zászlónkat, a’ többi önként is követi.
„Mindent, a’ kit velünk a’ közügy egyesít,
„Majd a’ köz próba is egyaránt lelkesít. –
„Ez tehát tanátsom: rajta! ne késsetek,
„Minden társainkba olly lelket öntsetek,
„Hogy köz gyalázatunk’ megtromfolására
„Kiki a’ köz munkát vállalja magára.
„Tőltsétek bé őket belső háborúval
„Carnevál ’s az Ifjak eránt új bosszúval.
„Valakiket közttök hajlandóknak láttok,
„Magatokhoz vévén, hozzám béhozzátok.
„Én addig az egész dolgot megforralom,
„Kifőzöm ’s egyszerre nékik kitálalom.”
Ezt mondván, ama’ két Banyát elereszti,
’S zajos szívét újjabb habokba sűllyeszti.
Hányja veti végét, elejét dolgának,
Kivált miként kezdjen néki a’ tsatának.
A harag, bosszúság gyakran kilankasztja,
’S Plánumának folytát közbe megakasztja. –
De vídúl, hogy immár dolgai jól mennek,
Mivel néhány Dámák nála megjelennek
Kikkel már Orsolya és Adelgunda szólt,
’S Kiknek már a’ szívek a’ Dorottyáé vólt.
Ezek után több-több gyűle Zászlójához,
Újabb truppok jövén a’ többek’ truppjához.
Úgy forrt már a’ Leány ’s Asszony a’ Szobában,
Mint a’ szenteltt Szűzek Veszta’ Templomában,
’S Mint a’ lefüstöltt raj az új kasban belől,
Zúgtak, zsibongottak az ajtón két felől.
Könnyű vólt Orsolya’ és Adelgundának
Igy nevelni számát szoknyás Verbungjának;
Mert azonkivűl hogy a’ leányi elme,
Kivált ha búja van, vagy pedig szerelme,
Az olly ámítónak magát ki ’s bényitja,
A’ ki eltalálja hol a’ Dámák’ Nyitja.
Éris sem henyéle a’ többi társával,
’S minden rést és útat megrakott minával.
Most pedig (ki tudná még meg is gondolni!)
Álommézzel kezdi Izráëlt lotsolni,
Izráelt a’ Bőgőst, kit altató méze
Mindjárt a’ legméllyebb álomra ígéze.
A’ bőgője mellől feldűle Izráel
Helyét alattomba Éris foglalá el,
’S Ollyan vén Zsidóvá válék azon nyomban,
A’ millyen Rabbi nints Lembergi Templomban.
Felveszi a’ Vonót, kapja a’ húrokat,
Széllyel igazítja ’s tekeri azokat,
Rajtok száz discordant hangzatokat tsinál,
Mellyek bérohanván a’ fül’ dobjainál,
A’ nyúgovó lelket úgy felháborítják,
Hogy gondolatjait egymásra zúdítják.
A’ szép hármónia, melly a’ hóltt húrokról
Az érző-inakba szállong, és azokról
A’ Lélekbe felhat, ’s a’ szívbe bényomúl,
Hogy azt az erkőltsnek szentelje templomúl,
Egyszerre elhagyá a’ húrt, az inakat,
A’ Lelket, a’ szívet, – ’s a’ jó rend megszakadt.
Jól tudta azt Éris hogy a’ szív’ útjának
Birtokán hatalma van a’ muzsikának. –
Mint a’ zőld Hortobágy’ kövér mezejében
A’ tsintalan Betyár ha a’ szél’ mentében
Süveg-motskot éget a’ szalmán vagy pipán,
Maga meg’ odébb áll gyalog vagy paripán;
Hijába hangitsál a’ duda, furulya,
Összebőg a’ marha, megszalad a’ gulya,
Tehén, üsző egyre szalad a’ tserénynek,
Van baja, van mérge a’ szegény legénynek:
Igy ama’ szédítő hangok’ bűbájára,
Az Éristől titkon húzott muzsikára
Tódúlt a’ Dámáknak naggyjok és aprajok.
Zűrzavar lett, kiki bámúlta mi bajok?
Szintúgy törték nyomták az ajtón magokat,
Ott hagyták a’ tántzot ’s a’ gavallérokat.
Dorottya már szintén ugrott örömében
Tajtékba lábbogó szíve’ reményjében,
’S Köröskörűl nézvén ez Amazon hadat,
Győzött már előre! nyúzta is a’ vadat.
A’ bosszúállásnak, trutznak kívánsága
Benne a’ legfelsőbb garáditsra hága,
Cárnevált már saját lábánál képzette,
’S mint tsókolják kezét az Ifjak mellette. –
Gyenge kevély Czipő! ugyan mit nem tennél,
Ha te a’ süvegnek fő helyére mennél?
Most is te szabsz törvényt ezer galántoknak,
A’ kik imádóji a’ pitziny láboknak.
Sok Férjfi ész saját Kapitoliomát
Elhagyja ’s tsókolni leszáll lábad’ nyomát.
Mihelyt tanátskoztak együtt egy keveset,
A’ melly sok pletykával, kevés sóval esett,
És minden hibáját gyarló szép nemeknek
Illették (de a’ mit a’ külső füleknek
Nem lehet most nékem előtrombitálni
Szent Titkok! mellyeket tilos profanálni): –
Dorottya kiválaszt egyet nagy felhanggal
A’ ki a’ Szálába menjen Követ-ranggal,
’S Mondja meg az ottan lévő vendégeknek,
Mi a’ kívánsága a’ Dáma-seregnek.
Rebeka vala ez, a’ tisztes Rebeka,
Kinek ősz a’ haja, görbe a’ dereka,
Ki hajdan magának, most pedig másoknak,
Sok próbán általmentt Kerítője soknak.
Ékesebben szóll ő, mint akár melly Kofa,
Meg is van edződve ortzáján a’ pofa.
Ezt választották ki Dorottya, ’s a’ Szépek,
Hogy az Ifjak előtt legyen az ő Képek.
Kiis állt nyúlbőrös Szalupban a’ Dada;
Melléje Dorottya még kilentzet ada.
Kongott már a’ Szála: nem tudták odaki,
Hogy a’ szép Nimfákat mi a’ kő hordta-ki?
Bentt egy-két Ifjasszony tsak úgy tsilleng-filleng,
Mint a’ szedés után az elhagyott billeng.
’S Midőn éppen immár azon töprenkedtek,
Hogy a’ sok dezentír Szépek hová lettek?
’S egy kurázsis Ifjú szinte már értek ment:
Rebeka ’s az egész követség megjelent. –
Katzagtak az Urak és brávót tapsoltak,
Mert ebből egy jeles maskarát gondoltak.
Carnevál maga is (nem tudta) vígadott
Hogy a’ Dáma-sereg illy szép tempót adott.
De midön azokat különös gálával
Látták vala lenni szeriőz mínával,
Nem tudták a’ dolgot egybe mire vélni,
Mígnem Missz Rebeka így kezde beszéllni:
„Uratskáim! engem azok kűldöttenek,
„A’ kiket az Urak meg nem érdemlenek,
„Azok, kiket ide hozott ma a’ szánka,
„Az a’ sok Ifjasszony ’s drága szép Leánka,
„Kiknek, bár magokat olly nagyra nézik is,
„Lába’ kaptzája sem lehetne edgyik is.
„Mért vagynak olly nagyra a’ Gavallér-névvel
„Ha úgy bémotskolják azt a’ szilvalévvel?
„Phí! arra a’ névre fel sem nyitnám számat,
„Vagy a’ zsibvásárba vetném a’ pundrámat. –
„Mit ér a’ fodroshaj? a’ mándsét? a’ tászli?
„A’ sinóros nadrág, ha az ember bászli?
„Pedig melly kényesen – Feszesen – begyesen
„Járnak az Uratskák végig a’ Pártesen?
„Az Úr is Pozsonyban eleget fentergett:
„Mért nem producál hát itthonn is Schlossberget?
„Azért mert nem szabad? azért mert nem illik? –
„Azért, mert az Urak mind tsak Kákompillik!
„Magok eltsergetik másutt súgárjokat,
„’S itthonn még tsúfolják a’ szegény Lyányokat.
„Kereken kimondom; az Urak, ’s Úrfiak
„Tsak ahon nem kéne ott tsintalan fiak. – –
„Ez a’ Lotsperdi is, az ebágyról esett,
„Mit tesz? mért jött ide? nálunk mit keresett?
„Lé-hűtni jött ebbe a’ Kompániába?
„Diktom, faktom! vesszen pokol-kurvannyába!
„Fársángnak hívatná ő is magát, hogy-már,
„Pedig Pernahajder, gézengúz, Koszlobár.
„Még is ő mér hányni a’ Dámáknak fittyet:
„De meg tanítjuk ma ezt a’ Kótyonfittyet.
„Meg! és minden Leány fülébe pesel ma;
„Néked szóll a’ letzke te gizgaz! te selma! – –
„De, hogy követségem hosszason ne essék:
„Ide-jöttöm’ okát meghallgatni tessék.
„Minden rangú Dámák egyes akarattal
„Engemet kűldöttek olly parantsolattal,
„Hogy kívánságokat adjam-elő pontban
„Az Uraknak; melly is áll e’ három pontban:
„Elsőben az Urak szabad tettzésünkre
„Ezt a’ gaz Cárnevált adják ki kezünkre;
„Másodszor haladék nélkűl felkeressék
„A’ nagy Mátrikulát, hogy megégettessék;
„Harmadszor, valakik most is nőtelenek,
„Minket solenniter mind megkövessenek.
„Ha e’ kívánságot a’ Szála felhagyja,
„’S Követő-Levelét nékem ki nem adja
„’S a’ Mátrikulával ezt a’ gaz Spitzbubot:
„Ellenségnek tartsa az Asszonyi Klubot.” –
„Ellenségnek tartjuk az Asszonyi Klubot;
„Magunk köztt egyet sem esmerünk Spitzbubot;
„(Illyen választ ada Bordáts, Rebekának)
„Szüksége van nálunk a’ Mátrikulának;
„Eb, a’ ki Kenteket, Néném! megköveti;
„Diktom! ’s az öreg fart visszatzepelheti.”
E’ szókra az Urak mind katzajt ütének,
De a’ Lyány-követek felmérgesedének. –
’S Mihelyestt az egész Követség-tsoporttal
Rebeka visszatért a’ kerek réporttal:
Seregét Dorottya mindjárt öszveszedte,
’S egy rendes Ármáda’ formájába vette. – –
Nyílj meg most, Helikon! nyílj meg; Ti magatok
Szép Istenasszonyok előttem dalljatok.
Ti el mondhatjátok, jut is eszetekbe,
Kik állottak belé a’ Leány-seregbe,
Kik vóltak Vezéri az Amazonoknak,
’S Örök Egri Nevet Kik nyertek magoknak. –
Egy erős négyszegű Corpust formálának,
A’ kik legaggottabb Leányok valának.
A’ Sereg’ derekát ez a’ népség tette:
Kommandóba őket Adelgunda vette.
A’ két szárnyán álltak mintegy könnyebb truppban
A’ fiatal Szűzek felkötött Szalupban:
E’ gyönyörű népet vezérelte elől
Magdaléna a’ bal, Márta a’ jobb felől.
Hátúl a’ Vasasok’ nehezebb osztályja
Az Özvegy-Asszonyok’ seregét formálja.
Lassú, de kemény nép. Reservaként vagynak;
Orsolyát tisztelik vezérlő Hadnagynak.
Az avantgárdában, melly mindnyája között
A’ legkatonásabb formába őltözött,
Azok az eleven Freycorok valának
A’ kik már férj nélkűl szűlni is tudának.
Friss és gyönyörű nép! fortélyos, vakmerő;
Rebeka vezette, egy próbáltt Hadverő.
Ezek a’ Vezéri ’s osztályi valának
Ennek a’ rettentő Dáma-Ármádának,
Melynek fő kórmányát Dorottya tartotta
’S Mint General en Chef maga mozdította.
Nem választott ő ki egy helyt egyenessen,
Hogy a’ hol nagyobb baj esik, ott lehessen.
Tizenkét ősz ’s próbáltt Banyát melléje vett,
’S Egy vén Guvernántnét Adjutantjának tett.
Ekkor az ütközet’ módját így rendelé,
Hogy a’ Front léptenként menjen eléfelé:
A’ szárnyi könnyű nép akként fordúlgasson,
Hogy minden sort ’s rendet zavarba hozhasson,
És a’ Mátrikulát, tsalfán vagy mérészen,
(Melly a’ triumfusban legszebb préda lészen)
Kerítse kezéhez az ellenség elől,
Egy szóval vígyázzon minden óldal felől:
A’ hátúlsó sereg még most szótól várjon,
’S minden rést és útat keményen bézárjon:
Most pedig egyszerre az első dobhangra
Az egész avantgárd üssön a’ Farsangra,
’S ha lehet, Cárnevált hadifogjá tegye,
Vagy a’ Mátrikulát kezéből kivegye;
De ha rabbá esik, kedvezzen Himennek.
Lántz köztt is tisztelni kell a’ rangját ennek.
Mikor a’ táborban mindent elrendele:
Ült egy Baldakinra, kit nyóltz Szűz emele,
’S Onnan igazgatta a’ Népet, a’ helyet,
És, mint egy Feldmarsal, perspektíva helyett,
Hogy rá-ügyelhessen a’ nagy ármádára,
Egy vén pápaszemet feltett az orrára.
Különkülön minden Vezért és Hadnagyot
Serkentgetvén, nékik mindent jól meghagyott. –
Most már eljött a’ pertz, így szólla nyájjához,
„Hív baratináim! kezdjünk a’ munkához.
„Tsak bátran! velünk lessz a’ bosszú ’s szerelem.
„Menjünk! már zsebemben van a’ győzedelem.” –
E’ szókra Tesztilis felveszi kezébe
A’ sereg’ zászlóját, mellynek a’ végébe
Lengő pántlikákkal körűlkoszorúzva
Tintukkal bodrozott főkötő vólt húzva.
Az apróbb zászlók is lobognak szép sorral
Kiken Vénus látszott, bőltsővel, ’s Ámorral. –
Megindúl a’ sereg; a’ selymek suhognak,
A’ pádimentomon a’ tzipők topognak:
Szikráznak a’ tüzek a’ Dáma-szemekben,
Keblekben Kurázs van, fegyver a’ kezekben,
Harnádel, Strikknádel, ördög-pokol-nádel,
Mellynek külömb nemét ma sem számlálnád el,
Alma-evő kis kés, etűi-bitskia,
Szemnyilak, tsóktsákány, mosolygás-Fringia.
A’ Dorottya’ gőgös Baldakinja megett
Fő hadi Muzsika gyújtá a’ Sereget.
Lizette, a’ szépen hárfázó Lizette,
A’ Lyányok’ fársángi Marsát elkezdette:
Mellette a’ nótán tíz hárfa hangozott,
Húsz tambura ’s doromb akkompanyírozott.
Mások vagy letörvén a’ butellik’ allyát
Azzal trombitálták a’ Lizette’ dalját,
Vagy holmi nagy smukkos Katulyát tartának,
’S Két frizőr fűsűvel azon dobolának.
Az egész Ármáda danolta a’ Marsot,
’S Úgy tették hangjánál a’ truppok a’ marsot.
Éris pedig szíve’ telyes örömében
Felemelvén magát pudlis szekerében
Titkos katzajok köztt lebegett felettek;
’S Denevér-nimfái körűlte repkedtek.
Mikor a’ nagy Corpus a’ Szálába kijött,
Már az Avantgárda Cárneválra ütött,
A’ pajzán Freycorság őtet megtámadta
Ki kezét, ki haját, ’s köntösét rángatta.
Lármás tsivogással mind rá kezdtek esni:
Maga vólt, ’s óltalmat nem tudott keresni.
Igy jár az a’ szegény bagolyfi is éppen,
Ki elhagyja enyhős odvát délközépen,
Mihelytt a’ madarak látják, körűlveszik,
Akármerre fordúl, meg nem menekeszik;
Míg a’ kányák űzik, a’ Csókák tsátsognak,
Tseveg a’ sok veréb, a’ varjak kárognak,
Tsúfolja, tsipkedi, rángatja mindnyája,
Tele a’ tollával mindeniknek szája.
Már a’ nagy sereg is a’ tsata piartzot
Magának foglalván, elkezdte a’ hartzot.
A’ bal szárnyon álló könnyű nép sok szűzzel
A’ Matrikulára ütött kemény tűzzel.
Himen fel kiáltott; „Urak! ne hagyjátok!
„Most a’ Matrikulát mindjárt nem látjátok”.
Ezt a’ Gavallérok hallván, oda mennek,
Hogy segítségére legyenek Himennek.
De már akkor közbe fogta a’ Lyány-tsoport,
Verték a’ széllyelhánytt székek között a’ port.
Szörnyű a’ zaj ’s lárma. Ezek megragadják
Híment és a’ Könyvet; amazok nem hagyják:
Most ezek hányják el a’ széktől azokat;
Majd azok nyomják el onnan a’ Lyányokat.
Fillisnek már a’ Könyv éppen kezében volt:
Kiáltott a’ sereg, ’s a’ győzőnek tapsolt.
De alig tsípte meg Károly egy keveset,
Elejté a’ Könyvet, ’s a’ lábára esett.
Oda ugrott Károly ’s a’ prédát már hozta:
De Rozinka őtet agyon tsiklándozta.
Más-felől az Ifjak e’ szép hartz’ neszére
Indúlni akartak Himen’ védelmére:
De a’ könnyű sereg’ jobb szárnyával Márta
Kirukkolt, ’s előlök az útat elzárta.
Keresztűl próbálnak az Ifjak rontani:
De ennyi szép ellen ki tudna állani?
Egyedűl maga vólt olly Gavallér Albert,
Hogy annyi Amazon ellen indúlni mert.
Thrézi ellent állott: de egy pillantása
A’ szép Szűz’ szívében halál-sebet ása.
Visszapillantott rá haldokló Kedvese,
’S a’ sebhedtt bajnok is artzal reá ese.
Ez esetre a’ hartz nagyobb tüzet kapott.
Felzendűlt mind a’ két népség ’s öszvetsapott.
Tsatáztak a’ mérész Dámák az Ifjakkal
Szerelem’ mérgébe mártott szemnyílakkal.
De a’ kéz-szorítás, és sóhajtás’ heve
Sok szépek’ szívében nagy pusztítást teve.
Sok Gavallér pénzt is adott a’ Spionnak,
’S Kitudta bibéjét a’ szép Kisasszonnak;
Mellyért az Amazon hullott is a’ hartzon,
Kottzant a’ tsók tsákány a’ keblen, az artzon.
Már a’ Gavallérság jóval is innen járt;
Hogy Dorottya arra veté az ókulárt.
A’ legszebb szárny’ vesztét a’ Baldakinjából
Meg látja, ’s a’ közép sereg’ derekából
Négy erőss tsoportot kikűld sietséggel,
Hogy a’ győzött félnek légyen segítséggel.
Kik is kiszegezett pagnéttal kiálltak,
’S Tűjökkel eleven Sorompót tsináltak.
Azonnal Koriska, ezek’ Komendántja,
A’ Gavallérokat olly mérgesen bántja;
Hogy perlő nyelvének ’s éles szablyájának
Ellene ők tovább már nem állhatának. –
Egy főkötő-spádé vala a’ markába,
A’ mellyel úgy szúra Lajtsi’ nadrágába,
Hogy a’ mint sok tréfás társaságban hallik,
Még most is meglátszik puliderjén a’ lik.
Ez alatt a’ hartznak legjobb divatjában
Ámor, ki soha sem nyughatik magában,
Elméjét egy hadi fortélyon hánytatta;
A’ kis szerelmeket mind öszvehívatta,
Kénkövet, kanótzot, ásóval, kapával,
’S A’ hamar-szerelem’ fris puskaporával
Adott a’ kezekbe, hogy azzal menjenek
A’ házba, megmondván mitévők légyenek.
Megértvén Ámornak e’ parantsolatját
Az apró Minőrök; a’ Szála’ padlatját
Mindjárt mesterséges Mina alá vették,
’s A’ Dámák’ ruhája’ allyát felvettették.
Ah! e’ sebess tűz-láng hányat felpörköle,
Hányat ejtett sebbe, hányat meg is öle!
Sokan, igen sokan mintegy fél-halottak
A’ főldre ’s az Urak’ ölébe hullottak.
A’ rugó Salétrom minden észt és csontot
Saját forgójából kihányt, széllyel rontott,
’s A’ láthatatlan láng gyújtván a’ velőket,
Édes csiklandással emésztette őket.
Héj te, ravasz Ámor! miket fel nem találsz?
Ha felyűl nem győzöl, másutt is praktikálsz!
Van é olly rejteke az asszonyi nemnek,
A’ mellyben nem nyílnék rés a’ szerelemnek?
Dorottya, kit a’ láng ama Baldakintól
Nem érhetett vala, mentt maradt e’ kintól:
Azért kevés népét ismét serkengette,
Az elszélledteket újjabb rendbe szedte.
Fellobban villogóbb tűzzel a’ hartz’ langja;
Verdesi a’ padlást a’ tsatázók’ hangja,
Szék, asztal zörömböl, a’ dob, trombita zeng,
Csizmától, tzipőtől a’ pádimentom reng.
Legelébb is Rózsi, a’ legszebb Amazon,
Etsével szembe állt ’s erőt is vett azon:
Már szinte életét el is fogyasztotta,
Kiált Etse: Pardon! ’s a’ kardját nyújtotta.
De Johanna, kinek rózsákba mártatott
Ortzája született hajnalszínt mutatott,
Johanna ujjonnan Etsét megtámadta:
De ortzáját Etse addig tzirolgatta,
Míg mind elenyészett a’ Johanna’ vére,
’s Hajnalszíne maradt az Etse’ kezére.
Iromba lett a’ szép Czerussza ’s míniom,
Ollyan lett a’ rózsa mint a’ sásliliom.
Igy halnak el gyakran egy ortza-fogásra
Sokan, kik rá szoktak a’ képmázolásra,
Azok, a’ kik nappal angyali bálványok,
Éjtszaka lüdértzek ’s merő boszorkányok.
A’ virgontz Belinda szokott tréfájával
Bordáts Úrhoz szalad vigyorgó ortzával,
„Mossziő! az Úr is tsak kan-életet él;
„Mire nézte most is a’ farsángot? ’s nem fél,
„Hogy hadi-foglyommá teszem, megköttetem,
„’s Győző-hintóm előtt kevélyen vitetem?”
Ekkor olly bájoló szemekkel tekintett
Az Úrra, mint Vénus mikor Márssal tsínt tett.
Az Úr mosolyogván a’ nagy bajusz alóll,
„Eredj te kis Pajzán! a’ Lyánykának így szóll,
„Tudod már sok ízben ellenem pártoltál,
„Váradat feldúltam, ismét meghódoltál.
„Kardom most sem tompa, ha tompa megfenem:
„Hogy mersz, pajkos madár, felkelni ellenem?”
Igy szóllott, és magát a’ Nimfa megadta,
Tudván édes iga nyögni ő alatta.
Más óldalra Chloris, kinek termetében
Minden kellemesség vólt tsak a’ szemében,
Szikrázó nyilat szórt arra, a’ ki nézte,
Aléltt pillantása halkal megígézte;
De mikor tsillogó rezgése szétt-reppent,
A’ nehéz-nyavalya édesen tört mindent.
Chloris az Ifjakat sebess pillantással
Sűrűn lövőldözvén, húllatta rakással.
Kivált rá-találván a’ deli Vintzére,
Ezer tűzkatsintást szórt rá szegénykére.
A’ triplázott villám elfogá a’ szemét,
Megelektrizálta mindenik tetemét.
Lángolt az ortzája, dobogó szíve vert,
Élt még, de nem tudta, ’s eszméletlen’ hevert.
Chloris oda ugrott, ’s a’ maga tsókjára
Kitsalta lelkét is halvány ajjakára. –
Azomban Ámor is a’ hartz’ közepében
Ákhillesként nyargal hadiszekerében,
’S A’ szép szemű Chlórist, ki elandaloda
Holtt bajnokja mellett, ’s nem vígyázott oda;
Chlorist elütteti a’ rúdnak végével;
Le rogyik, ’s fekvését festi szűz vérével.
Eltapodta őtet az Ámor’ szekere,
Át-járta szép mellyét, szép hasát kereke.
Igy esett el e’ két bajnok egy tsatában
’S Mind ketten meghaltak ők – metaphorában. –
Ámbátor’ a’ fejem Toalett vólna is,
Curtisán melyemből Coquet nyelv szólna is,
Bár próbát Romános elmésséggel teszek,
’s Ékesebben szóllok, mint a’ Hof-Maitressek:
Még sem festhetem le telyes valójában
Mind azt, a’ mi esett ebben a’ tsatában.
Másként is sok itten a’ mi titok, és szent;
’S még a’ Poëták sem tudhatnak itt mindent.
Elég, hogy a’ Dámák, kik bár hullottak is,
Víttak még, és sűrűn hulltak az Ifjak is,
Tovább is tüzessen folytatván a’ hartzot,
A’ Gavallérokon tettek sok kudartzot.
E’ mellett a’ szegény Fársáng’ óltalmára,
Ki a’ sok Dáma köztt már majd pórúl jára,
Más felől Himennek ’s a’ Mátrikulának
Védelmére számos Ifjak tartatának.
Azomban a’ Dámák’ megmozdíthatatlan
Nagy Ármádiája mégis mind úntalan
Attakban vólt sok szép Ifjaknak kárára,
Vagy a’ két szárnyáról kitsapott portára.
Dorottya mind újjabb tsatákra rendelte
Vezérit, ’s a’ lankadtt szíveket tüzelte.
O p o r hogy már végét vesse a’ tsatának,
Egy újj stratagémát gondolt ki magának,
Mellyel minden truppot zűrzavarba tégyen,
’s Dorottya, a’ Vezér, tehetetlen légyen.
Annyi sok hatalmas szemmel és szablyával
Szemköztt állván, így szóllt felséges ortzával:
„Halandó Angyalok! kedveltt szép ellenség!
„Kiket bennünk ural minden érzékenség,
„Kik bírván szívünket a’ természet’ jussán,
„Törvényt szabtok nékünk szépségtek’ trónussán, –
„Hogy’ ellenkezhetnénk tovább ti véletek?
„Itt a’ kéz! itt a’ szív! tsakhogy békélljetek.
„Tudjuk miért vagytok haragba erántunk;
„Mert véletek nagyon hidegképpen bántunk:
„Nohát ezen vétkünk’ jóvá tételére
„Én, mint a’ Fársángi tábor’ fővezére,
„Még ma egy Kisasszonyt kívánok elvenni;
„’s Tudom vitézim is mind így fognak tenni. –
„De én annak adom tserébe szívemet,
„A’ ki legelősször megtsókol engemet.”
Édes kotlós annyok’ egy kotyogására
Hogy fut a’ sok tsirke egy szem gabonára:
Minden Kisasszonyok akként tódúlának
Legelső tsókjára Opor’ ortzájának. –
Senki sem ügyelt már zászlóra, vagy sorra.
Istenhozzád jó rend! hajde mind Oporra!
Szintúgy rugták egymás’ tzipellője’ sarkát,
Tapodták, hasgatták egymás’ Sleppje’ farkát.
Az elsők hátrálták az utólmenőket,
A’ hátúlsók vissza-húzták az elsőket.
Lármáztak, zajgottak, porfelleget vertek,
Asztalt, széket, bőgőt, tzimbalmot levertek.
Tört a’ pohár, palatzk; tányér, tátza tsörgött;
Ugattak a’ pudlik; ajtó, ablak zörgött.
Ifjúként szaladtak még a’ vén-lantok is.
Sem Hadnagy, sem Svadron, sem rend. Sőtt magok is
A’ Baldakintartó Szűzek elfutának:
’S Keze, lába kitört Marsal Dorottyának.
negyedik könyv.
hajnalig.
Summaya.
Mikippen az vitéz Dorotthia ſoc Zuͤecnec hallatlan kesseruͤsighire az faidalmos halálval kuͤzkoͤdnéc, és hogi mikippen ochódnéc foͤll, miert hogi Carneval és oͤ vélle egietemben az Matriculla Sácmánra yutván; mell is tuͤzvel megh igettetic vala az Carneval penigh megh zabadól vala, mellecnec utanna voͤdd ezoͤdben Kegies Olvaso az Vin Gergoͤnec bezidit, és az Zepp Venus Isten Azzonnac is mikint toͤrtenéc az oͤ alá-zálláſſa ickes Rithmuſocval eloͤdben adattathnac.
Mind rá tódúla már kívántsi vágyással
A’ Dámáknak nagyja, apraja rakással
Oporra, hogy őtet mindjárt megtsókolja;
De a’ Gavallérság őket meggátolja.
Az Ifjak hatszeres karéba állának,
’S Opornak eleven sántzot tsinálának.
Már egy Dámának sints, akármerre térjen,
Sem résse, sem módja, hogy Oporhoz férjen.
Néha erőszakkal rohantak ostromra,
Néha rimánkodtak, sírtak, – de potomra.
És mivel a’ karén által nem törhettek,
Szégyennel, bosszúval hátrálni kezdettek.
Mint vertt had egyenként kiki visszatére.
Felsűltt kívánsággal a’ Tábor’ helyére
A’ hol már öszvetörtt Baldakinja mellett
Megsebhedtt Marsaljok tsak alig lehellett.
„Hitetlen Nép! – így nyög Dorottya nékiek –
„Hát a’ Vitézeknek így kell é tenniek?
„El kell é hagyniok kiszabott rendjeket,
„A’ fegyvert, a’ Zászlót, a’ Fővezérjeket?
„Gyarló Nép! egy ravasz ellenség’ szavára
„Úgy kellett rohanni a’ Férjfi’ tsókjára?
„Phi! szégyen! gyalázat! gyáva Teremtvények,
„Kikből így űzhetnek tsúfot a’ Legények!
„De lám hívságtokért meg van a’ jutalom:
„Od’ a’ szép betsűlet, od’ a’ diadalom.
„Helyébe tsak szégyent, kudartzot kaptatok.
„’S ím fél hóltan fekszem én is miattatok.”
A’ szégyen és boszszú őket eltőltötte,
Lesütött ortzával álltak körűlötte.
Dáma-szokás szerént sírtak haragjokban,
Átkozván magokat, és Oport magokban.
’S Fájlalván hűséges Vezérjeknek estét,
Hószín karjaikra felvevék kék testét.
Bévivék szomorún az odalszobába,
A hol helyheztették puha nyoszojába,
Vígasztaló szóval, kávéval éleszték,
Szederjes sebeit kötözni is kezdték. –
De néki nem lévén többé bizodalma,
Elnyomván testének, lelkének fajdalma:
„Gyalázatban, úgy mond, tovább miért élek?
„Inkább betsűlettel hal meg a Nagylélek.
„Ti, kik okoztátok rajtam e’ csúfságot,
„Hogy tukmálhatjátok én rám e’ Világot?”
E’ szókra sebéről tépvén a’ flastromot,
Meg is tette mindjárt a’ testamentomot.
Öt vén Dáma leűl a’ Toalettéhez.
Apollonka pennát dug a’ fél füléhez,
A’ Schreibkalenderből a’ Bőjtnél kiszakaszt
Egy tiszta levelet, két fele hajtja azt;
A’ gyászos íráshoz készűl keseregve.
Dorottya elkezdi diktálni heregve: –
„Én alább is megírtt Kis-Aszszony, Dorottya,
Letelvén világi életem’ robotja,
Egyébként ép ’s tsendes elmével diktálom,
Tsak hogy az Ifjakat szeretem ’s útálom.
Én, mondom, e’ Nemes Megyében születtem,
’S eredetet régi törzsök-házból vettem;
De a’ mellynek bennem magva fog szakadni:
Jószágomról tehát rendelést kell adni. –
Elsőben is hagyok kétezer Szuverént
A’ Bétsi Bolondok’ házának a’ szerént,
Hogy fundussok légyen az ollyan Szűzeknek,
Kik kosarat adván magok Kérőjöknek,
Mint szokott, örökös pártába sűltenek:
Ezek a’ Bolondok’ házában éljenek!
Másodszor testálok a’ szűlők’ házára
Kilentz ezer tallért, az ollyak’ számára,
A’ kik tsúnyák lévén, Vőlegényt nem kapnak,
’S természeti tüzök miatt fére-csapnak.
Harmadszor keresett jószágomnak felén
Pia fundatiot állítok Pentelén,
Mellyből esztendőnként, megtartván a’ számát,
Férjhez kiadjanak tizenkét vén Dámát.
Felén egy Vesztalis templom épitessék
Mellyben húsz vén szűznek lakás rendeltessék;
De úgy, hogy mindnyája járjon főkötővel,
Mert igen éktelen járni leányfővel.
Továbbá, ha ama’ Kőltő jókedvébe,
A’ ki most itt múlat ebb’ a’ Vármegyébe,
Leírná a’ Dámák mellett tett hartzomat,
’S Hattyúi szárnyain, zengné halálomat,
Minthogy, a’ mint mondják, eddig minden Nagyok
Üressen botsáták: – néki fundust hagyok.
Lencseni Kertemet mezei házommal,
Minden Bankóimat, az egész Smukkommal
Adják néki: ebből holtig el verselhet,
’S Boeótián Parnasz’ hegyeit emelhet.
De a’ Buffánomat mégis Orsolyának,
A’ két Mopszot pedig adja ki Mártának.
Végre a’ széllyeltörtt Baldakin’ fájából,
’S Vőlegényt nem esmértt nyoszojám’ allyából
Egy Castrum doloris készűljön számomra.
De nevem ne messék kőbe a’ síromra;
Ne tám az Útazók, kik ott szájonganak,
Még holtom után is Lyánnak csúfoljanak. –
Testem pedig a’ két Pázsimhoz temessék;
Hogy így a’ porom is Férjfi porhoz essék. – –
Ezen testamentom’ végrehajtójának
Rebekát. . . . E’ szók még a’ száján valának:
A’ midőn Rebeka, ki az elszéledett
Népet rendbe szedte, ’s ott kinn verekedett,
Triumfáltt sereggel, örvendő lármával
Béjött a’ Fársánggal ’s a’ Matriculával.
Alig pillantá meg Dorottya fél felől,
Azonnal olly édes öröm lepte belől,
Hogy elfelejtkezvén minden fájdalmáról,
Életről, halálról, – leugrott ágyáról.
„Itt vagy! – ’s pedig fogva! élek már, így szólla,
„Hol a’ kőnyv? – majd gondot viselek én rólla.
„Élek mar! már több írt ne is kössetek rám:
„Mindjárt fel öltözöm; hol van, hol a’ ruhám?”
Igaz hogy Dorottya mindjárt megújjúla,
Ruháját rá vette, tapsolt ’s meggyógyúla.
Mihelytt Rebekával előbeszélltette,
Hogy kézre Carnevalt miként kerítette:
Azon tanátskozott a’ sereg’ Nagyjával,
Mit tégyen e’ régen vártt hadi-foglyával.
Kik kőztt arra ment ki a’ dolog’ summája,
Hogy csak hadi-törvényt tartsanak reája,
De, hogy kéznél légyen; tsukjak bé azomba.
Bé is tsukták őtet kemény Áristomba,
A’ melly olly keserves fogház és kaloda,
Hogy a’ Napfény soha bé nem süthet oda,
Dupla Moldon-fallal van kerítve körűl,
Nehéz hozzá férni, erős körös-körűl.
Olly hely mint a’ minőn Ulissz hajdanába
A’ Palládiumért bémene Trójába. –
Mégis mennyi tsínos Urak ’s Bőltsek vannak,
A’ kik e’ tömlötzbe víg szívvel rohannak,
Sőt ezt a’ fogságot vásárolják kintsen,
’S Örűlnek a’ rájok vertt erőss bilintsen.
Végre megtétetven rá a’ szententia,
Felhozza a’ setét tömlötzből Lidia.
Kijöve Carnevál a’ vén Porkolábbal
Arany nyaklántzokkal megbilintseltt lábbal.
Strimfli-galandokkal jól hátraköttetvén
Két kezét, ’s Drabantok között kísértetvén,
’S így nem is ügyelvén az ő mentségére,
Ezt a’ szententiát olvasták fejére:
„Sok lévén KÁRNEVÁL’ bűneinek száma,
„Méltónak ítélte erre minden DÁMA,
„Hogy Matriculája porrá égettessék,
„Maga hóhér által kiheréltettessék. – –
„MENJEN VÉGHEZ. Datum Kaposvár, ’s a’ t.
„DOROTTYA mint a’ Szék’ Feje, és a’ Többi.”
Ki is ment húsz Dáma az oldalszobából,
’S Rogust rakván a’ törtt Baldakin’ fájából,
A’ tüzet nagy öröm ’s tántz köztt gerjesztették,
És a’ matriculát hamuvá égették. –
Innen van, hogy ma már nints többé vén Lyány,
Mert az esztendeit más nem tudhatja hány;
’S Ha egyszer a’ képét jól kimázolhatja,
Magát gyenge Szűznek szabadon mondhatja.
Már éppen kivitték a’ szegény Carnevált,
Már éppen fegyver köztt a’ vesztőhelyen állt:
Mikor lárma esik ott kinn a’ pitvarban,
Kiáltanak; Tűz van! tűz van az udvarban!
A’ szobából minden ember kiszalada,
’S Carnevál odabé egyedűl marada.
Himen eloldotta a békót lábain,
’S A’ Strimflikötőket eltépte karjain.
Akkor vették észre a’ Dámák magokat,
Mikor már szabadon látták a’ rabjokat.
Késő volt már akkor. Már őket nevette
Carnevál és magát az Ifjakhoz vette.
De nem tévén a’ tűz semmi veszedelmet,
Szűntetvén a’ Bál is a’ lármát, félelmet;
Opor Úr azonnal kérdezkedett rólla,
Mellyre a’ Lokajja Gergő ekképp’ szólla:
„Téns Uram! A’ casus minthogy hoszszas lévén,
„És ezek a’ Lyányok igen sok tsint tévén,
„Meg is únván talán a’ Tens Úr hallgatni:
„Méltoztassék vélem egy pipát gyújtatni.” –
„Nem kell; tsak mondd Gergő!” – „Tens Uram tehátlan
„Igazán hogy minden Lyány cseléd ortzátlan,
„Kivált azok, a’ kik Lokajok köztt nőnek,
„’S az Úri udvarba tsak lé-hűtni jőnek.
„Én ugyan helyet sem adnék egyiknek is,
„Ha mindjárt tsupádon széllel élnének is.
„A’ konyhára hordják a’ pletyka beszédet,
„Mindég derogálják a’ Férjfi tselédet.
„Mindég tsak tserfelnek, osztán nyalnak falnak,
„Morzsáját sem látjuk a’ belső asztalnak.
„Tsak kurafijoknak szoktak ők duggatni.
„Tens Ur! kár ezeket Lyányfővel járatni. –
„De hogy egyik szómat másikba ne őltsem,
„És a’ Tens Úrnak is Úri kedvét tőltsem:
„Most is míg az Urak ott benn múlatának,
„Ní a’ szedte-vették mit nem tsinálának!
„Letsepűltek minden betsűlletes legényt,
„Lajhának, kappannak tsúfolták a’ szegényt.
„Ihogtak-vihogtak nyakunkra tódúltak;
„Meg követem – még a’ nadrágba is nyúltak.
„Nézze tsak a’ Tens Úr, millyen ez a’ Mente,
„Nánika a’ Stertztzel ní hogy összekente.
„Tens Úr! egy kurvától én ezt fel nem veszem,
„A’ Sátiszfektziót az Úrért megteszem.
„Megőszűltem az Úr’ Ura Atyja mellett,
„De még senki rajtam illyen tsúfot nem tett.
„Egészszen bolondot tsináltak belőlünk,
„A’ mondért, süveget elkapkodták tőlünk,
„Azt mondták hogy jobban illik ő kemeknek,
„Tsak pendely kell nékűnk bodz-fa legényeknek.
„Még a’ vitéz kőtést feltették búbjokra;
„Óh, hogy a’ jégesső verne kobakjokra! –
„Fridrik szakáts éppen az ágyon szunnyadott,
„Hogy hatod-magával Mantzi rá támadott,
„Leöntötték szegényt; az még is szerentse,
„Hogy veres nadrágát nem érte a’ lentse!
„De bezzeg mikor a’ fejéhez tapinta,
„Már a’ haján folyt le a’ híg palatsinta.
„Felugrik haraggal, szidja sok attával,
„’S Bemázolja képét egy tál kotsonnyával.
„Tens Úr! azon semmi épséget nem hagyott:
„Didergett a’ kurva, majd hogy meg nem fagyott.
„Úgy kellett! magam is nagyon boszszankodtam;
„Mégis a’ katzajtól meg nem tartózkodtam,
„Mikor kotsisunkat négyen kőrbe vették,
„Futni akart Jantsi, de nem eresztették.
„A’ fél sarkantyúja akadt a’ szoknyába,
„’S Kalárival együt zuhé a’ tsávába.
„Etse’ Úr’ hajdúja éppen ott pipázott,
„Mellé suhan két Fraj, ’s mikor nem vígyázott,
„Szájából az égő pípát kitekerték,
„’S Uram! még a’ Pámpám’ farka alá verték!
„Ne hadja Ked magát, Pajtás! fel kiáltok,
„Ti is az emberből tsúfot mért tsináltok?
„E’ szómra egyikhez a’ kostököt tsapja;
„A’ másikat pedig futtába megkapja,
„’S úgy szúrja farába a’ nyúlispékelőt,
„Hogy most is keresik a’ nyúlispékelőt. –
„Míg Ferkó egy Lészán pihenteti magát,
„Ketté metszik lopva a’ gatya-madzagát;
„Pakolj Ferkó! kiált a’ dévaj nemzetség:
„Talpra ugrik Ferkó; ’s bezzeg volt nevetség!
„Egy kűlfőldi tarka ánginba őltözött
„Frantzia Pázsi vólt itt a többek között,
„E’ tett nagy zavarást itt a’ Fejér-néppel,
„Új módit kapatott, főképpen a’ széppel.
„Ritka olly szoba-lyány, Frizérozó, ’s Dajka,
„Hogy ne jutott volna néki Kalamajka.
„Tán nem is maradtak itt már ollyan Frajok,
„Kiknek e’ Pázsival ne lett volna bajok.
„Tens Uram! nem tudom ki tart illyen Pázsit,
„Nem szeretem benne azt a’ nagy kurázsit.
„Ragadós a’ módi, kivált ha Frantzia,
„Pedig a’ Magyarnak árt az ő módija.
„Most ugyan még kinn jár a’ tseléd-szobában:
„De hátha kedvre kap benn is a’ Szálában?” –
„Jól van Gergő! jól van: de a’ tűz hogy esett?” –
„Elmondom méltassék várni egy keveset.
„Már semmi tsendesség nem volt a’ szobában,
„Állt a’ patália kinnt is a’ konyhában,
„Már a’ legénység is néki dühödt mordúlt,
„Egy szóval, a’ Kastély fenékkel felfordult.
„Azt mondják – de arról aláson követem,
„Nem vóltam ott, reá meg nem esküdhetem –
„Mondják gyertyát (vagy mi) akartak gyújtani
„Vagy a’ mi kis tűz vólt azt is elóltani;
„Nem tudom, nem láttam; elég az hozzája,
„Azt mondják, kiégett a’ Lízi’ szoknyája.
„Sikoltott, szoknyáját rázta a’ dévaj szűz,
„Egymást érte, szintúgy hullott rólla a’ tűz.
„Rá esett egy parázs a’ Pámpám’ hátára,
„Kifutott orditva, ’s rá ment a’ szénára.
„Meggyúladt a’ széna! – Latzi szerentsére
„Ott feküdt és álom nem jött még szemére.
„Látja hogy mellette a’ tűz lángot vetett:
„Valami baja vólt, mindjárt nem kelhetett.
„Kitsapott már a’ láng: lármát kiáltottunk: –
„De ő eloltotta, míg vízért futottunk.
„Megszűnt a’ tűz, mire mi elértűnk oda:
„Kijött Latzi és még – Náni vagy kitsoda.”
E’ szókra az Urak ’s Dámák katzagának.
Némellyek Gergővel így is tréfálának:
„Bizony, Gergő! a’ tűz már nagyon láttatott,
„Még is, a’ jó Latzi, jó, hogy nem alhatott,
„’s Ekképpen a’ tüzet hamar mególthatta;
„De tudod e’, Gergő! ki distrahálhatta?” –
E’ tréfára Gergő így felelt valódi
Ortzával; „Az ollyast visgálni nem módi!
„Az illy kérdést tartom igen helytelennek:
„Elég, hogy elaludt a’ tűz: hál’ Istennek!
„Hát a’ Tens Urak is, és Tens Aszszonyságok,
„Mikor utóléri az álmatlanságok;
„Nem szereznek mindjárt társat distrahálni:
„’s Szabad é azt osztán másoknak visgálni?
„Az illy kérdést tartom igen helytelennek:
„Elég, hogy elaludt a’ tűz: hál’ Istennek!” –
Mindnyájan katzagtak e’ feleletére;
Hihető, jól reá talált a’ bibére.
Egymás köztt sok furtsa tréfára fakadtak:
’s Az öreg szolgának egy pohár bort adtak.
Szinte helyre állott vólna a’ tsendesség,
’s Meglett volna közttök a’ kívántt békesség;
A’ Dámák szűntetni kezdték haragjokat,
Nem bántván Carnevált ’s a’ Gavallérokat:
De – – êj igazán hogy, a’ háborúságba,
Melly Trójától fogva esett a’ Világba,
Tsak belé kell jönni mindég a’ Dámának! –
Most is a’ lett oka az új galibának.
Egy Nimfa, kit Virgil, ’s utánna mindenek
Ollyan irtóztató formába festenek,
Holott, ha bár néha réműlést hoz is ránk,
De sokszor angyali ortzával jön hozzánk;
Egy Nimfa, kit Kozma zengő trombitával,
Repűlő szárnyakkal, és felfútt pofával
Festet Rozsólisos szalmás-üvegére,
Egy Fama–volatot tévén tzímerére;
Egy Nimfa, ki Virgil’ paraszt idejébe
Maga hordta a’ hírt a’ világ’ fülébe,
De most nála bérért szolgálnak mint Úrnál,
A’ Novella, Zeitung, Gazetta és Journál.
Egy Nimfa – de ki ne esmérné Miss Fámát
Újabb zendűlésbe hozott minden Dámát,
Mivel elhírlelé a’ Bálban egyszerre,
(Hihető hogy Éris vette őtet erre)
Elhírlelé, mondom, hogy hallván mindenek
Carnevál’ itt-létét, rá felzendűltenek,
Hogy nints ollyan ember, ki rá nem neheztel,
Mivel illyen kurta Fársánggal ereszt el,
A’ mellyben így felsűlt mindennek a’ kényje,
Kinek a’ szíve fáj, kinek az erszényje.
Ihon a’ Tislér Czéh hijába fárada,
Mivel a’ sok bőltső mind nyakán marada;
Alig van kenyere ’s fűtője szegénynek,
Pedig hetibért is fizet a’ legénynek.
Sok szegény Varrónék jó bizodalomra
Meg varrtak húsz-harmintz főkötőt potomra;
Ötöt ha eladtak hat-hét forintjával,
’S még most is adósok a’ Tintuk’ árrával.
Majd minden Kalmárok Bankrótokká lettek,
A’ kik sok jegyruhát előre megvettek.
Igy jár a’ Szűts, Szabó, ’s minden Mesterember,
Kiket jó haszonnal bíztatott December.
Kivált a’ Czigányok, a’ szegény Czigányok
Fájlalják hogy itthonn vesztek a’ leányok,
Minthogy rá nem szokván kaszára, kapára,
Támaszkodnak tsupán a’ más’ lagzijára.
Hát az a’ sok lezsák eszemiszom Pajtás,
Kiknek tsak a’ tántz kell és a’ kantsó-hajtás,
Kik ha tivornyázó házat nem találnak,
Életnek sem tartják: ugyan mit tsinálnak?
Hol él most sok szegény Nemes e’ nagy télben?
A’ ki bablevest is alig kaphat délben;
Mert sem Uram Ötsém nem tarthat most sok Bált,
Sem Aszszony húgomhoz Leány kérő nem szállt,
Pedig tsak olly helyen néha jól lakhatott,
’S a’ két lovatska is abrakot kaphatott.
Sőt még a’ Papság is haragszik reája,
Mivelhogy az idén kevés a’ stólája.
Ezt hírlelvén Fama, ’s több illyen formákat,
Ismét zűrzavarba hozta a’ Dámákat.
Dorottya gondolván, hogy majd mellé állnak
Ezek is, és feltett tzéljában szolgálnak:
Nyúgovó vitézit ismét felzendíté
S holnapra egy újabb tsatához készíté.
Orsolyát, Rebekát ’s a’ több Vezéreket
Feleszelte, miként rendeljék népeket
’S majd mikor az Ifjú Urak lefekszenek,
Vélek ’s Carnevállal mitévők légyenek. –
Mert már a’ hajnali kakas-szó is hallott,
Szőkűlt már a’ hideg setétség ’s pitymallott.
Megfordúlt a’ Göntzöl’ szekere’ tengelye,
’S a’ késő álomnak eljött az ideje,
A’ lankadtt Gavallér rikátsolt a’ torkán,
Pislogott a’ Dáma mint a’ vén boszorkán.
De – midőn már éppen fekünni készűltek,
Egy új tűneményen mindnyájan elhűltek.
A’ mint a’ harmatos rózsákba őltözött
Hajnal már feltetszett a’ tsillagok között;
’s Erőt vévén a’ már szendergő éjtszakán
Bésütött a’ Szála’ keletső ablakán.
A’ gyertyák’ nyomorúltt fénnye halványodott,
Tűkör, fal és edény öszverózsásodott.
A’ gyönyörű Foszfor ezüst világával
Játszott a’ bíborba borúltt Ég’ aljával,
’S a’ hó’ fejér egén elszórá azokat
A’ ragyogó kisded hajnaltsillagokat.
Úgy tetszett, hogy mintha lassú zengzetek is
Jöttek volna onnan, – ’s valóba jöttek is:
Mert egy két pertz múlva mindjárt a’ Mennyei
Karoknak hallattak édes Concertjei,
Mellyre az érzékeny szívek megolvadtak,
Repestek a’ velők, vagy elandalodtak.
Örűlt minden Lélek, ’s örömét mutatta,
Örűlt ’s örömének okát nem tudhatta.
Már a’ főldi fénynél pompásabb világgal
Borúlt el a’ Szála, ’s díszlett méltósággal,
Már a’ fel-felébredtt szellők által hozott
Gángesi kellemes szagtól illatozott:
Midőn egy tűndöklő felhő béhempereg,
’S Gombolyagjain űl a’ szerelem-sereg
Maga a’ nyájason mosolygó Citére
Űlvén diadalmi aranyszekerére,
A’ hajnali pompás felhőből kiderűl,
’S előtte minden fény setétségbe merűl.
Téjszín tzombján játszik nyilazó kis fija,
Kinek szemén tűz van, száján ambrózia.
A’ felhőnek mint egy mennyei pázsitnak
Hajlásin friss rózsák és Játzintok nyitnak,
Mellyek Citerének egy mosolygására
Teremnek a’ hattyuk lábának nyomára,
’S rajtok a’ tetszetes Grátziák tántzolnak,
Midőn ezer apró szerelmek lantolnak.
Édes ígézésnek, másnak nevezzem é
Azt a’ nem tudom mit, melly mind a’ két nemé,
Mikor ők Citére’ eljöttét érezik?
Sokan ezt hatodik érzésnek nevezik.
Elég, hogy mind az öt érzés részt vesz ebben,
Részt, és semmiben sem vesz érzékenyebben.
Ezt érzé minden szív most is, míg végtére
Igy szólt az életet lehellő Citére:
„Halandó szép Nimfák! élő Templomaim,
„Kikben szent temjénnel égnek oltáraim,
„Ti kiknek szemében öröm és kedv játszik,
„Ortzátokon saját képvonásom látszik,
„Ti kik letsaljátok Mennyből a’ vígságot,
„Hogy Paraditsommá tégye e’ világot,
„Halandó Nimfáim! lejöttem hozzátok,
„Hogy végezésemnek törvénnyét halljátok.
„Az az Istenaszszony Citére én vagyok,
„A’ kinek áldoznak szegények és Nagyok;
„Ki előtt a’ Király kihág trónusából,
„Büszke felségéből ’s bíbor ruhájából;
„Kit jóltévőjének szóllongat szívében
„A’ hideg vérű Bőlts, Kedvesse’ ölében,
„Ki jó órát tészek néha a’ vénnek is,
„’S a’ mindennek szűkét látó szegénynek is;
„Ki áldott békóban tartom a’ szíveket,
„’S kedves áldozatra szorítom ezeket.
„Még a’ Hijéna is, bár szeme szikrádzik,
„Foga vérbe fered, nékem megjuhádzik.
„Előttem a’ Lajhár friss játékot tészen,
„’S e’ leglomhább állat, vídám ’s virgontz lészen.
„Béboritom a’ nagy Balénát lángokba,
„’S párt keres a’ fagyos Grönlandi habokba.
„Béönthetem tüzem’ egy férgetskébe is,
„Bár kitsiny a’ szíve, ’s hideg a’ vére is.
„Sőt bogaratska nősz másik bogaratskán,
„Sok millió nemzik fiat egy fogatskán.
„Egy szóval nints állat, mellyben tűz nem érzik;
„Sőt ezt a’ nem-mozgó plánták is mind érzik.
„A’ pompás Pálmának, a’ silány Penésznek
„Fajtáji mind az én híremmel tenyésznek.
„Én hozom az ifjú rózsát bíbor színbe,
„És a’ liliomot tiszta Muselinbe;
„Hogy így lakadalmi öltözetbe szépen
„Fogadják el Zefir’ tsókját mátkaképen.
„Én általam élnek ’s magzanak mindenek,
„Nálam nélkűl minden dolgok kietlenek.
„Citére vagyok én; ti is mind esmértek;
„Bár szájjal titkoltok, de szívvel dítsértek.
„Most pedig közzétek jöttem ollyan véggel,
„Hogy felváltsam a’ múltt lármát békességgel,
„Hogy kívántt örömöt hozzak le azoknak,
„Kik szomorúságot képzelnek magoknak;
„És hogy a’ sok bút, bajt, panaszt eltérítsem,
„’S köztetek hatalmam’ ’s nevem’ ditsőítsem.
„Mivel tehát főként azon aggódtatok,
„’S haddal Cárneválra azért támadtatok,
„Hogy kurta a’ Fársáng ebb’ az esztendőbe;
„Hoszszabbra szabatom azt is a’ jövőbe.
„Előre titeket assecurállak is,
„Hogy nagyobb divatja lesz a’ lagzinak is;
„Megvőlegényellik árva nyoszolyátok,
„’s Éh leányságtokat dosztig tarthatjátok.
„És azok az Ifjak, kik most tsekély tűzzel
„Láttatnak tractálni akármelyik Szűzzel,
„Jövő idén, mintha nem is ők volnának,
„Úgy neki dühödnek ők is a’ Dámának.
„Mert fiamnak, kit most hintóm’ oldalánál
„Nyilat köszörűlni láttok a’ fáklyánál,
„Fijamnak meghagyom, hogy minekutánna
„Letett már a’ nyílról mind Márs, mind Diánna
„’S Frater Schwartztól fogva ezek az Istenek
„Kézív helyett puskát, flintát szerzettenek:
„Hányja el nyilait, tegzét, számszeriját,
„Tanúlja meg ő is az Artillériát.
„Rakja körűl övét apró mordályokkal
„’S lőjje az ifjaknak szíveit azokkal;
„Sőt a’ kiknek nagyon kemény a’ zúzzájok,
„Baka-mangaléttal lövöldözzön rájok;
„Vágott golyóbissal, Tirolisi Stuttzal
„Szálljon szembe holmi makatsabb Kuruttzal.
„Annyi lesz a’ sebhedtt minden palotában,
„Mint az Invalidus katonák’ házában.
„De még is ha látom, hogy a’ lövöldözött
„Szívek sem keresnek írt a’ Dámák között,
„Vagy pedig sebjeket titkon gyógyíttatják,
„És a’ leánykérést mind tsak elmúlatják:
„Béhozom szokásba (sok már tsinálja is,)
„Hogy legényt megkérni merjen a’ Dáma is.
„És ha a’ legénység még is durva lenne,
„’S a’ kérő leányhoz hozzája nem menne:
„Lehozom az Égből Júnó’ virágjának
„Magvait, ’s kiosztom minden leánykának;
„Tudom hogy lábra kap! a’ Dáma-világban
„Jobban mint a’ Krumpli már Magyarországban
„Addig is, mivelhogy a’ leányéletnek
„Legnagyobb únalmat a’ párták tétetnek:
„Kimennek szokásból lassanként azok is,
„Sőt Lyányfővel járnak még az Aszszonyok is.
„Itt van egy fő Nimfám, ki a’ Nagy-világban
„A’ mai Dámák kőztt lábra keltt hívságban,
„Mindenhatóságát olly nagyra terjeszti,
„Hogy a’ fél világnak könnyen eszét veszti.
„Ő az, ki a’ régi Nemzeti ruhákat
„Paraszttá, és kortsá tészi a’ Dámákat.
„Ő az, ki azokat rakja több formába,
„Mint a’ mi van Ovid’ Metamorfózzába.
„Úgy hogy a’ Dámákról meg tudnád magát is
„Tanúlni a’ Linné’ Históriáját is.
„Állj meg bár, ne tovább egy fertály-óránál,
„Bétsben a’ Szent István’ öreg Templománál:
„Látsz ott Buffán-Medvét, tüskés Sündisznókat,
„Mesterséges hangon tsivogó Rigókat,
„Vannak Nyaktekertsek, puffadtt Pellikánok,
„Barázdabillegők Sleppfarkú Fátzánok,
„Van ott ölni-tanúltt Basiliskus’ szeme,
„’S kivált a’ lepkének mindenféle neme:
„Mind ezek a’ Módi Nimfa’ teremtvényi,
„’S a’ kipallérozott hívság leleményi.
„Ő a’ találója Auszugnak, Contónak,
„Ő oka számtalan Confiscatiónak.
„Ő teremt a’ főldön galánt szegényeket
„Donna Olimpiát, Báró von Nichtseket.
„Ő az, ki elkezdvén sokszor tsak egy kényen
„Henyélő Stutzeren – egy Borbélylegényen;
„Mindjárt sok Grófotskák modernjéhez állnak,
„Sőt a’ Deákok is abban koledálnak.
„Ő tette Párist is e’ szép bolondságon
„Királynévá hajdan szinte félvilágon.
„E’ nagy Nimfa által a’ Dáma felkapja,
„Hogy tsak patyolatja légyen, vagy kalapja,
„Hogy az Aszszonyok is Lyányfővel járjanak,
„’S még a’ falukon is erre rá szokjanak. –
„Légyetek hát jövő Fársángig békével,
„’S elégedjetek meg Vénus’ végzésével.”
Ezt mondván, nyájason mosolyga feléjek,
’S éltető örömöt lehelle beléjek.
A’ Grátziák pedig óldott övezettel
Reájok pillantván édes tekintettel,
A’ kellemességnek ’s élvény Ifjúságnak
Hajnalló felhőjén a’ hintóhoz hágnak,
’S annak zsámolyánál így szólla Thália,
Thália a’ köztök legdelibb Grátzia:
„Szépek! ajándékot tőlünk is végyetek,
„Hogy e’ jeles napról meg emlékezzetek.
„Termetetek deli, ortzátok kellemes,
„Szívetek érzékeny, és elmétek nemes,
„Szemetek tűz légyen, rózsa ajakotok,
„Hulló-hó kebletek, muskotály tsókotok;
„Vén, komor, formátlan ne légyen köztetek:
„Egy szóval mi hozzánk hasónlók légyetek.”
E’ szókra a’ felhő őket béteríté,
Tetszetes ifjakká tevé, ’s megszépíté.
Ezért olly gyönyörűk a’ Somogy’ Dámáji,
Mert ők a’ Grátziák’ igaz copiáji.
Dorottya leveté a’ vénség’ szőnyegét,
Mint a’ kígyó szokta téli lebernyegét.
Bételének gyenge hússal agg rántzai,
Kinövének mind a’ harmintzkét fogai.
Felderűltt ajakán friss rózsák nyílának,
Szemein idegen lángok lobbanának.
Ősz haja tűndöklő bársonnyá barnúla;
Szíve benn repesett, teste megújjúla.
Egy szóval belőlle – jól láttam magam is –
Delibb Dáma válék, mint sem Szemiramis.
Kerekded fara is úgy domboroda ki,
Mintha birsalmából harapták vólna ki.
De már a’ lángok is éppen látszatának,
Mellyeket az égi lovak fuvallának;
Szikrádzott a’ Napnak rúdja a’ főld felett,
Tűzbe lángba borúlt az egész Napkelet.
Eltűnvén a’ halvány Hajnaltsillag szinte:
Népének Citére elkészűlőt inte.
Fel is kerekedvén hattyúhintajába,
Fénybe hagyott mindent, és ámbróziába. –
De Ámor a’ szép fény’ ’s illat’ közepéből
Kiválasztván egy pár nyilat a’ tegzéből,
Ráteszi keményen felhúzott ijjára –
’S ellövi Oporra ’s a’ szép Dorottyára.
Dorottya Oporral mindjárt kezet tsapott:
Levágatta tulkát, ’s hívatta a’ Papot.
| I. Mikippen az Carneval nagi pompával Kapos Várra bémenvén, holoth is ebidoͤl vala, és az Matricullát foͤll níttatia vala, mellen az Dorotthia Kis Azzonnac loͤoͤn nagi busulása.
II. Mikippen roppant Tancz tartatic vala, és le uͤllénec vala jáccodni, és Dorotthiával és mind az toͤbb Kis Azzoniokval csufolkodnac vala, és mikippen Isten Azzony Éris álmilkodásra miltó galibákat toͤoͤn vala, az Dorotthia penigh Zuͤvében gonozt forral vala, mikint az iffiakat hadval meghkerülné.
III. Mikippen az Dorotthia Kisasszony az Zuͤzekvel tábort yáratván, és Carneval Vitézeivel zeͤrtelen nagi hada lén, mell Könivnec is alkalmatosságával ki ’s mit toͤtt, avagi chinált, avagi niert és veztoͤtt ligien Zip rendvel voltakippen megh iratic.
IV. Mikippen az Vitéz Dorotthia sok Zuͤvecnec hallatlan keserűsigire az zomoru halálval kuͤzkoͤdne, és mikippen ochódna föll, mert Carneval és Ő vélle egie[…]ben az Matriculla ’Sácmánra yutván, mell is tuͤzvel meghigettetic vala, […]neval penigh meghzabadul vala, mellecnec utánna vödd ezödben Kegies […]lvasó az Vin Gergoͤnec beszidit, és az zipp Venus Isten Azzonnacis mikint […]ténéc az oͤ alázállása az is ikes Rithmusokban eloͤdben adattatnac.
| [A költemény előtt található az Előbeszéd szövege.*]
Első könyv.
Ebédig.
Summaya.
Mikippen az Carneval nagi pompával Kapos Várott be menvén, holoth is ebidoͤl vala és az Matricullat foͤll nittatia vala; kin az Dorotthia kis Azzonnak loͤoͤn nagi buſſulása.
Éneklem a’ Fársáng’ napjait ’s Dorottyát,
Ki látván a’ Dámák’ bajos állapotját,
Carneval1
CARNEVAL (Carnaval, Carnoval) olasz szó; tészi azokat a’ nagy fársángi maskarás bálokat ’s múlatságokat, a’ mellyeket az Olaszországi nagy városbann, kivált Velentzébenn, szoktak tartani. Tesz átallyában tsak Fársángot is. – Itt Személynek vétetődik. ’s az Ifjak ellen feltámada,’S diadalmat is nyert pártára úntt hada.
Olly lármát, zendűlést, viadalt beszéllek,
A’ millyet nem láttam miolta tsak élek,
A’ millyet nem említ semmi Istória;
Meg nem merne tenni maga a’ Frantzia:
Miként insurgála Amazon’ módjára
Egy nagy Dáma-tábor Carneval’ hadára.
Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni,
Millyen vitézséggel tudtak ők hartzolni,
’S miket vittek véghez felforrott mérgekbe’. –
Hát férhet illy harag angyali szívekbe? 2
HÁT FÉRHET ILLY HARAG ’s a’ t. Virgilnál: Tantaene animis coelestibus irae?
Igazán, hogy minden Századnak a’ végén
Nagy dolgok esnek meg a’ főld’ kerekségén! –
Fársángi jó borral habzó BUTELLIA!
Mellytől a’ Múzsákban gyúl a’ fántázia,
Te tőlts bé engemet élő Spiritussal,
Hadd danoljak hartzot én is Enniussal.
És te, NANÉT! tőllem szívességgel vedd el,
Ha munkámnak betset szerzek szép neveddel:
Leg alább, ha könyvem’ végig nem olvasod,
Megpróbálhat’d rajta frizérozó-vasod’. 3
A’ FRIZÉROZÓ VASAT, mint sok olvasó nálam is jobbann tudja, elébb holmi hánytt vetett papiroson próbálják meg, hogy nem éget é nagyon? Ez is elég szerentséje sok szegény Verses könyvnek. –
Az örvendő FÁRSÁNG kiindúlt Budáról,
Túdósítást venni a’ Magyar Hazáról,
’S Lajistromba szedni az új Menyetskéket,
Öszvejárt sorjába minden Vármegyéket.
Fejérvár’ és Veszprém’ tsínos két vidéki
Tellyes örömére szolgáltak Ő néki.
Majd Szalának keskeny, de kies tsútsánál
Általjött a’ jégen Tihany’ hegyfokánál;
’S kiszálván Balaton’ Szántódi révére,
Az áldott Országba Somogyba béére.
Löllén egy Státiót tsinálván magának,
Igyekszett a’ Lengyel Urak’ Tótijának: 4
A’ T. LENGYEL familia Tótiról, TÓTI pedig az említett familiáról nevezi magát, Somogy Vármegyéhen.
Tótiból mint tellyes kész Lakadalomba,
Béhajtatott vígan a’ víg Nagy-Bajomba, 5
Ez a’ NAGY BAJOM Somogynak közepén esik, sok Urak lakják, kivált lakták ez előtt. Az odavaló víg társaságokról láss egy tréfás megjegyzést KORABINSZKY Lexicon von Ungarn Art: NAGY BAJOM.
És ott ama’ Magyar jószívű Uraknál,
Kik köztt hóltfélben is vídám szívvel laknál,
Kipihenvén magát, más nap késő reggel
Megindúlt Kaposba parádés sereggel.
Kapos, Fő-Várossa Somogy’ határának,
’S Hertzeg ESZTERHÁZY’ Dominiumának,
Melly az elmúltt Nyáron felette őrvendett,
Keblébe fogadván annyi Úri rendet,
Kik a’ Nagy SZÉCSÉNYI’ Fő Ispányságának
Hallatlan pompával ’s fénnyel udvarlának,
Kapos, hol másként is igasságot tenni,
A’ Megye’ Tisz[t]jei öszve szoktak menni,
Kapos vólt a’ vídám Fársángnak is tzélja;
Hol szállásává lett a’ Hertzeg’ Kastéllya
Itt nyúgodott ő meg. De bezzeg előre
Nem tudta, mi szélvész támad jövendőre.
Sokszor hol örömre készűlget az elme,
Ott lepi meg nem vártt baja ’s veszedelme.
Sokszor torrá válik a’ víg lakadalom,
’S a’ muzsikát ketté vágja a’ siralom.
Így járt a’ Fársáng is. – De míg még a’ lenne,
Hogy e’ zűrvarra Múzsám reá-menne:
Előbb kell kezdenem elbeszéllésemet. –
Fársángi víg Húmor! tsiklándj fel engemet.
Dob- ’s trombita szóval elhagyá már Mérőt, 6
Kapos MÉRŐ, ahonnan nevezi magát a’ T. Mérey familia, fekszik Kaposvárhoz fél órányira.
A’ Fársáng, vivén sok vezetőt, kísérőt.
Ki szánon, ki lovon, ki tsak gyalogjába’
Öröm-kurjantással siettek nyomába.
Kiki elővette legtzifrább köntösét,
Hogy fitogtathassa magát, pénzét, Ösét.
Villog az ezűst kard, ’s az arany paszomány,
Virágzani látszik tőllök a’ tartomány.
A’ szépség’ angyali Magyar szűz formába’
Leszálltak az Égből a’ főldi szánkába.
Gyenge szívetskéik előre repesnek,
Hogy még ma tőrt fognak vetni egy kegyesnek.
Azért rendbe szedvén szemek’ ’s ortzájokon,
A’ mi tsak bájoló ’s béható azokon,
Köntöseikből is azt vették magokra,
A’ mi jobban illik egy illy’ Angyalokra.
Szív-halászó hajok’ drága köve ’s tője,
Hószín nyakok’ ’s fülök’ aranyos függője,
Rezgő billegéssel a’ midőn lengenek,
Minden érző szívben reszketést szerzenek.
A’ szép kantusoktól kirózsádzott szának
Pompásabban diszlő tavaszt nem kivánnak.
A sok Slepp, az à la Bonapárt ’s Vigánó
A’ rakontzák között suhognak piánó. –
„Álljatok meg! kedves angyalkák! álljatok!
„Ímé egy Poéta siet utánnatok,
„Szánkáitok’ nyomát lantolva késéri,
„Hogy társaságtokba vegyétek, azt kéri,
„Öröm-innepteket danolni kívánja:
„A’ ki rá nem hallgat, dűljön fel a’ Szánja!”
Igy szóllék hozzájok. De rám nem hallgattak,
’S hellyet valamellyik Szánkában nem adtak.
Én hát tsak utánnok ballagék fáradttan,
’S ímé a’ Pégazus előmbe lepattan.
Felugrám e’ szárnyas paripa’ hátára,
Felettek repkedtem Mongolfír’7
MONGOLFIER nevű Frantzia találta fel Parisban, 1783. a’ levegőégbeli hajót, mellyen azolta Blanchard Úr, kiről az alábbi versekben szó lesz, sok ízben produkált, nevezetesen Bétsben is. – Olvashatni erről a’ híres Makhináról a’ T. FÁBIÁN Úr’, köznép’ számára kiadott, magyar Physicájában (Veszprém. 1803. n. 8.) a’ 75–77 lapp. módjára.A’ Levegőégnek felsőbb Országából,
Mindent pontról pontra láttam a’ szánkából.
Óh miket láttam én! óh miket tsudáltam!
Kivált a’ Trompőzbe8
Ez a’ TROMPŐZ, frantziáúl Trompeuse, magy. Csali-ruha, ollyan patyolat-domb, a’ mellyet Kebeleikre az ollyan Dámak tesznek, a’ kiknek nints ott mit mutatni. Azt tartom, helyesen! – De, idővel, a’ módiból, ollyan fiatal és ép Grátziák is felrakták, a’ kiknek van mit mutatni: már ez nem szinte olly helyesen! ha lekukutsáltam. Mint mikor a’ külső Printzek’ múlattára
Udvari szánkázást tsapat Pétervára, 9
PÉTERVÁRA, Petersburg, Petropolis, az Orosz Tsászár lakvárosa, ahol pompás szánkázások tartatnak. Péterváradját hibásan hívják sokan Pétervárának. Ennek igaz neve Pétervárad, Péterwardein, Petrováradinum.
És Északnak minden szépsége pompáson
Láttatik egynéhány szánkában Summáson;
Szibéria minden nyuszttal, hermelinnel
A’ Tzár’ Udvarából kijön vegyes színnel;
Az Európai követek indúlnak,
Árktósz’ ditsősségén tsudálva bámúlnak:
Illyen pompa volt itt; ennek látására
Illy tsudálkozással bámúlt Kaposvára.
Én pedig felettek az Éther’ útjain
Úgy lebegék vala Pégazus’ szárnyain;
Mint midőn Blanchárd Úr úszkált az áerben,
’S egész Béts bámúlva nézte a’ Praterben.
A’ lovak és szának öt Osztályt tevének,
Öt Járása szerént Somogy Vármegyének. 10
ÖT Szolgabírói JÁRÁSAI Somogy Vármegyének ezek: Kaposi, Martzali, Igali, Szigeti és Babótsai.
Vezette mindenik osztályt egy olly Nemes,
Ki Gavallér, ’s ill[y]en fő rangra érdemes.
BONGORFI egy dísze a’ Magyar Hazának,
Lovaglott előtte Kapos’ zászlójának.
Közép idejű ő, de a’ virgontz termet
És friss elme benne vígasságra termett.
Külömben is Bétsben, ’s más külső Országban
Eleget forgódott ő a’ nagy-világban.
Vídám a’ nézése, módos a’ ruhája,
Tzifra, ’s tzifrán lépked büszke paripája.
Martzali’ osztállyát TSERHÁZI vezette,
Ki e’ szép hívatalt meg is érdemlette,
Ha nézzük ruháját és deli termetét,
Régi Öseivel tündöklő Nemzetét. –
Fiatal ő, van egy szép kis felesége,
Ebben van ő néki fő gyönyörűsége,
Kinek tzafrangozott hintó-szánja megett
Pompáson vezérli a’ lovas sereget.
Az Igali Népnek vezére volt ETSE,
Kinek sokra nézve lehetett illy betse.
Ő a’ Frantz és Német könyveket forgatta,
A’ szép Assemblékat11
ASSEMBLÉ, átallyában gyűlés, gyűlekezet; különösen, múlató társaság a’ nagy városokban ’s udvarokban. gyakran látogatta:’S ezzel olly tudományt szerzett ő magának,
Melly díszére lehet egy Világfijának.
Még a’ lóhátról is játszik a’ Dámákkal,
Múlattatván őket sok elmés tréfákkal.
A’ Katonaságot viseltt BORDÁTS, Sziget’
Lobogója előtt katonáson iget.
Torzonborz bajuszsza eléggé mutatja,
Hogy Bordáts inkább Márs’, mint Vénus’ magzatja.
De külömben, tudjuk, Vénus Márst kedveli:
Bordáts is ezt sok nyers Dámáknál felleli.
Tanúltt lova hortyog ’s ugrándoz alatta,
Ura’ száján pereg illyen ollyan atta.
SZEMŐVEL, egy módos ifjú Gavallérral
Babótsa érkezett gyönyörű manérral.
Szelíd vezetője ennek a’ Colonnak
Tsak most adott kezet egy szép Kis-Asszonnak
Mátkája portréját a’ mellyén viseli,
Szája mosolygással, szeme tűzzel teli,
Kardja briliántos, strikkoltt a’ ruhája,
Kellemes lejtőt jár kisded paripája.
Öt Fővezetői hát ezek valának,
A’ Somogyi Sereg’ öt fő osztállyának.
Mindenik magával szép népet vezetett,
Melly zászlója alatt lóháton léptetett.
A’ meg lett idejű Urak a’ Dámákkal
Körűlttök ’s utánnok tsúszkáltak szánkákkal,
Mellyekben mint annyi Égnek szülöttei
Jöttek a’ Somogynak mosolygó Szépei.
Kik köztt a’ szép Laura, Szemőnek Mátkája,
Ollyan mint Etelka, a’ világ’ tsudája:
Képén olvashatni azt a’ boldogságot,
A’ mellyért kedvelli Szemő a’ világot.
Másik szánban Madám Tserházyné vagyon,
Szép kis Ifjasszonyság, még fiatal nagyon.
A’ Nagy-Világ őtet galántúl nevelte,
Mellyel természeti kellemét emelte.
Igéz mikor játszik, bájol mihelyt tántzol,
Ha discurál, minden szívet hozzálántzol.
Muzsika, hímvarrás, könyvek’ olvasása,
A’ finomabb érzés’ és erkőlts’ forrása,
Édes versengésre ébresztették nemét,
Díszeltetvén benne a’ szépség érdemét. –
Úgy fénylett egy másik szánon Amália,
Mint a’ Majoránnán szendergő grátzia.
Azok a’ szépségek kik véle valának,
Meg-annyi próbáji voltak a’ hibának;
Őtet úgy nézhetni, mint egy tökélletest,
Kinek minden ízén Vénus egy Vénust fest.
Mint midőn az Éjnek setétes kárpitja
Bakatsin-szőnyegét kétfelé kinyitja,
A’ hajnal’ pirosló ortzája kiderűl,
Atlász-felhőkből szőtt kantusa szétterűl:
Úgy leng két-felőlről haja, melly fekete,
Úgy fénylik körűle rózsás tekíntete,
Szeme’ két csillaga úgy derűlt ki erre,
Mintha két Phosphorus12
PHOSPHORUS, magyarúl Hajnaltsillag. Ez ama’ szép Vénus planéta, melly mikor estve jár fel, Hesperusnak, Esthajnaltsillagnak mondatik. ragyogna egyszerre.Mosolygó ajaki fejlő rózsabimbók,
Mellyeken tzúkorrá változik minden tsók:
Hószín nyakán örv van, mint a’ gerlitzének,
Gyengébb a’ harmatnál bőre szép kezének.
Pihegtsélő mellye’ kerekded két halma
Az emeri nemet nevelő szép alma.
De mit festem én azt, a’ mit az Isteni
Kéz is tsak remekként akart teremteni?
Elég, hogy ő ollyan mint az a’ rózsa szál,
Melly a’ Cipris’13
CIPRIS nevet is visel Vénus a’ Ciprus’ szigetéről. mellyén hasadófélben áll. – Istenek! Istennék! ugyan millyen zsinat,
Melly ennyire borzaszt minden érző-inat?
Mi hármóniátlan lárma jön fülembe,
Mintha nyóltz kutyafi zúgna egy verembe’,
Vagy mintha az elfőtt kása poffangana? –
Ahá!...itt jön egy Szán, ’s benne két vén zsana.
Beszéllnek magok köztt, az ördög tudja, mit,
Tán a’ Szentgelléri borsot,14
SZENGELLÉRI BORS. – Azzal tartja az eggyűgyű Nép, hogy a’ vén banyák éjtszakánként megnyergelvén az embereket, a’ Szent Gellért’ hegyére járnak rajtok borsért. vagy valamit.DOROTTYA az egyik, egy öreg Kis-Asszon’,
Ki méltó, hogy reá örök párta aszszon;
Mert úgy is már akkor viseltt agg-koszorút,
Hogy a’ Burkus kezdte a’ másik háborút.
Még sem ólthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvan ötöd fűre lesz menendő,
Most is a’ legényért mindjárt kardra kelne,
Tsak vén oldalához dörgölő fát lelne.
Pedig már felszántott tisztes ortzájának
A’ bőrén lúdgégét15
LÚDGÉGE névvel nevezik a’ Duna’ két mellyékén a’ tésztának azt a’ nemét, a’ mellyet a’ Tisza körűl tsigának hívnak. Ezt orsó’ hegyével kanyarítják meg egy kivőlgyeltt vagy kibarázdoltt deszkátskán, faluhelyett pedig a’ szövő bordán. könnyen tsinálnának.Úgy pislog béhullott szeme’ két tájéka,
Mint a’ kotsonyába fagyott Varasbéka.
A’ vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívül a’ Fogait:
Úgy hogy, ha bélottyantt ajakit kifejti,
A’ hamut mamunak, a’ szöszt pösznek ejti.
Akár nézz elaszott bőr és tsont karjára,
Akár két, irhával bévontt rakontzára.
Lohadtt mellyén tsomó ruhák tekeregnek,
Mellyek köztt elhervadtt tsetsei fityegnek:
Mint két darab vatzkor a’ sűrű levélben,
A’ melly alatt fonnyadt egész ősszel ’s télben;
Vagy mint midőn az értt uborkát leveszik,
’S a’ napon megaszván a’ kótz közzé teszik.
Egy szóval nintsen már benne semmi épség,
Már elfelejtette nevét is a’ szépség:
Még is lám, a’ kinek kén litániázni,
Itt mér a’ Farsánglók között botorkázni. –
Mellette a’ ki űl, az öreg ORSOLYA,
Biz’ az is tsak ollyan eltsiszolt kortsoja;
’S tsak annyival külömb Mamszel Dorottyánál,
Hogy Asszony, ’s ötször vólt Hymen’ oltáránál;
De abban ő rajta sem vág ki Dorottya,
Hogy néki is tetszik Ádám’ állapotja.
Igazán, hogy vén Lyánt ’s vén Asszonyt a’ Manó,
Olly hellyre is viszen, hová nem volna jó.
Mit keresnek ezek Fársáng’ innepében,
Kik úgy látszatnak a’ szépek’ seregében,
Mint mikor a’ rétnek virági kinyilva
Mosolyognak, ’s közttök áll két rothadtt gilva. 16
GILVA, gomba’ neme, melly rothadásnak indúltt gyertyán- bikk- és szil-törzsökön pesdűl ki.
De ám légyen! úgy is Fársáng van most éppen
Maskarára nem lessz szükségünk ekképpen.
Az egész Tábornak OPOR Fő Vezére
Mind az öt osztálynak volt tellyes díszére.
Mert nemes nemzete régen fényeskedik,
’S vitézséggel híres Ösökkel kérkedik.
Maga is az élet’ legszebb tavasszában
Nagy Magyar Gavallért mutat formájában.
Fekete bajussza fedi vídám száját,
Árnyékozza barnán pirosló ortzáját.
Bátorsággal tellyes két szeme’ forgása,
Természeti vitézt mutat mozdúlása.
Válla, mellye, tzombja, ’s minden tetemei
Fővezérhez illők, ’s az ég’ főmívei.
Nyusztos kalpagjának kótsag-bokrétája
Gyengén leng, ha fúvall a’ szellő reája.
Prémzett zőld mentéje fekete báránnyal
Szépen öszveillik a’ skárlát dolmánnyal.
Rójt ’s paszamánt veres nadrágát drágítja,
Magyaros derekát arany öv szorítja.
Almás paripáján tzafrangok fűggenek,
A’ mellyek Szittyai módra készűltenek.
Lova kevélykedvén a’ rajta űlővel,
Hortyog, tántzol, kapál, nyerít déltzeg fővel.
Gőgösen megy elől mint Fő-Vezér’ lova:
A’ Truppok kísérik, és a’ Szának tova. – –
Ekkép’ ezer öröm és kiáltás között
A’ múlató sereg Kaposba kőltözött.
Carneval a’ Hertzeg’ Kastéllyába szálla,
Hol már elkészítve vala a’ Bál-Szála.
Lovokról az Urak mindjárt leugrálnak,
Avagy Szánjaikból módosan kiszállnak,
’S főhajtva köszöntvén a’ szép angyalokat,
Lesegítik fogott karokkal azokat. –
Így szedik a’ vídám népek, mikor megért,
A’ pirosló bakart, és a’ fejér gohért;
Mint itt a’ Lyánkákat, külömb őltözetben,
A’ víg Gavallérok e’ Dáma-szűretben.
Megtele vendéggel már a’ Szála szépen,
’S a’ Dél’ órája is elérkeze épen.
Az Urak múlatnak egyetmás beszéddel,
Míg elkészülnének mások az ebéddel.
Egyik azt vítatja, hogy Bonapárt megholt,
Másik, miket tsinált mikor Insurgens volt.
Egyik arról beszéll, mellyik jobb paripa,
Más, hogy az övénél nints szebb tajték-pipa.
Némellyik ditsekszik futós agarával,
Vagy ennyi lépésre járó puskájával. –
A’ Dámák előtt is forr sok Matéria:
Az a’ szép Gavallér kinek az Úrfija?
Az a’ jeles Kantus ugyan hol készűle?
Az a’ fülönfüggő mennyibe kerűle?
Mért van ennek ’s ennek most olly ritkasága?
A’ kávé, a’ tzúkor, mért olly méreg-drága?
Míg ekképpen űzik a’ terhes unalmot,
Várván az ebédet, hegedűt, tzimbalmot:
Ím a’ Toponári Zsidók17
A’ TOPONÁRI ZSIDÓK nevezetes Muzsikusok Toponár nevű mezővárosában, Somogy Vármegyének, melly a’ Tek. Festetits familiának uradalma, ’s Kaposvártól nem messze esik. békerűlnek,És muzsikájokkal helyekre leűlnek.
Hajdú, Lokaj által elkészűl az asztal,
Melly már sok elvásott hasakat vígasztal,
Megfrissitő levest nyújtván a’ gyomorba,
Melly patzallá vált a’ tegnapi Mámorba. –
Egy kitsiny tsendesség volt az ebéd felett;
De az étel, ital hevítvén a’ belet,
’S éledvén az által a’ szív verő ere,
A’ vendégek’ kedve újj életet nyere. –
Úgy is szokott lenni; hogy a’ Leves alatt
Elzárja a’ beszéd’ útját minden falat;
De már a’ Hús után a’ discurs kezdődik,
Tsak hogy még országos dolgokról vivődik;
Majd a’ Betsinalttak hozzák a’ tréfákat,
A’ vittzet,18
VITZ, német szó, jelent elmésséget, hírtelen találó észt, ’s azt is, a’ mit a’ frantziáknál a’ BON-MOT tészen, t. i. elmés mondást, vagy erre ejtett találmányos feleletet. MÁTYÁS KIRÁLYT úgy adják elő, mind a’ históriák, mind a’ regék, hogy a’ bonmóknak barátja volt, ’s maga is szerentsés volt azokban: de az illyen bonmós lelket minden valóságos Nagy-emberekben feltaláljuk az egész Világ’ históriáján keresztűl. a’ bon-mot, az anekdotákat;A’ Sűlt megvettetve nézi az asztalon,
Mint törik a’ katzajt mind a’ két oldalon;
’S mikor a’ Csemegét kezdik hordogatni;
Bezzeg auditort is ír-magúl kaphatni.
E’ történt meg itt is. Már az ebéd végén
Liber atyánk ’s Comus19
LIBER ATYÁNK. azaz: Bakhus. COMUS pedig a’ Vendégségnek hajdani istene. országlott a’ gégén.Már a’ nyájasság is pillangó szárnyakkal
Repkedvén enyelgett ’s játszott az Urakkal.
Víg öröm és tréfa űlt minden homlokon,
Grátziák tzitzáztak Dámák’ pillájokon.
Már a’ galánt lelkek nem győztek nevetni,
Sok szemek kezdenek együtt beszéllgetni.
Barátság ’s szerelem közttök múlatozik,
A’ vígság’ Zászlója alatt alkudozik.
Míg a’ Toponári Azsáfok szép számmal
Múlatják az asztalt muzsika-szerszámmal,
Édes áriákat Ámphion’ módjára,
Vagy fürge Tust húzván az Ivók’ számára.
Végre a’ vendégek hogy megelégűltek,
’S már minden poszpásztok asztalra kerűltek;
Parantsol Carnevál, tőltsenek borokat,
’S a’ köz egésségért igyák meg azokat.
Maga egy nagy pohárt, melly arany egésszen,
És drága kövekkel tsillagzik sok részen,
’S a’ mint mutatják a’ jelek oldalában,
A’ Kupa Hertzegé20
KUPA HERTZEG nagy és nevezetes Fejedelem volt a’ Somogyságon, Szent István Király’ idejében. vala hajdanában –Egy nagy pohárt megtőlt Zákányi21
ZÁKÁNY, nevezetes helység Somogy Vármegyében, nem messze a’ Drávától; tartozik a’ Mélt. Gróf Szécsényi familia’ Uradalmához. Borai híresek és kelendők. jó borral,’S fejet hajtván minden vendéginek sorral,
„Adja Isten, így szól, többször is, másszor is,
„Hogy így megvídúljon közttünk a’ komor is;
„Más’ egésségéért, a’ magunk’ hasznára,
„Eresszük ezt a’ bort a’ többek’ útjára:
„Adjon Isten sok pénzt, bort, búzát, petsenyét,
„Éltesse Vármegyénk’ újj Vejét és Menyét;
„Éljen a’ barátság közttünk, ’s a’ szerelem;
„A’ ki engem szeret, igyék egyet velem!”
A’ Vendégek erre Éljent kiáltanak,
A’ Muzsikák pedig öröm-tust rántanak;
Tajtékzó poharát Carnevál kiissza,
’S az Urak prositot kiáltanak vissza.
Mind eltsendesednek az egész Szálába’,
’S Carnevál felállván bársony trónusába,
Az egész Népséget körűl megtekínti,
’S felvontt szemőldökkel figyelemre inti.
Himent egy kellemes termetű fiatalt,
Ki visel General-Násznagyi hívatalt,
Felszóllítván űlő székéből mellőle,
A’ NAGY MÁTRIKULÁT előkéri tőle.
Hímen a’ székéből elfordúlván balra,
Egy potrohos könyvet feltesz az asztalra.
Még a’ Calepinus’22
CALEPINUS Ambrus, Augustinianus barát vólt a’ XVd. Században, egy nagy Deák Dictionariumot írt, mellyhez idővel 9-10 nyelven való magyarázatokat adtak, ’s a’ felsőbb időkben híres munka volt a’ tudósoknál. Most is hasznavehető. Van némelly kiadásában Magyar nyelv is mellette. – Született ez az ember Calepioban, Bergamo városa mellett, és a’ nevét hazájáról vette. tíz-nyelvű grapsája,Vagy a’ vén Coccéjus’ minden Typicája,
Hozzá képest tetszik finger-kalendernek,
Vagy Etuisbe23
ETUIS, frantzia szó, átallyában minden tokot tesz, a’ miben sok darab holmi tartatik; különössen pedig, és itt, jelenti azt a’ kis tzifra tokot a’ Dámáknál, a’ mellyben apró kés, tűkör, puggiláris, szagos üveg, éc. vagyon. illő dirib-darab szernek.E’ nagy Könyvben felvan jegyezve sorjába
Minden Dámák’ neve pro-memóriába,
A’ kik már tizenkét esztendőt elhadtak,
Hanem hatvan négyet még meg nem haladtak:
Mert ez a’ két határ amaz Epochában,
Mellyben már, ’s mellyben még van tűz a’ Dámában
A’ ki az időnek e’ két pontja köztt él,
Az a’ férjfi képtől hóldvilágon sem fél.
Legyen kitsiny, vagy nagy; szelíd, vad, vén, vagy hűlt;
Mégis elvágja az, hidd, a’ meddig megsűlt. –
Mind ezeknek nevek hát lajistromképpen
Fel vagynak ama’ nagy könyvbe írva szépen
És a’ kik el vagynak véve, vagy jegyezve,
Egy veres kereszttel vagynak megjegyezve:
De, ah! benne, a’ mint oda kandikáltam,
Igen kevés veress keresztet találtam. –
Elég, hogy a’ Dámák hatvan négytől fogva
Esztendő-szám szerént voltak itt kiosztva;
A’ kik pedig örök pártába maradtak;
Nevek mellé asszú fügétskék írattak.
Carnevál a’ jegyző könyvet kinyittatja,
’S előbb curiose keresztűl forgatja,
Osztán kikeresvén Somogy’ rubrikáját,
Himennek kezébe adja a’ pennáját.
Himen hát a’ pennát dugja a’ füléhez,
’S Carnevál is így kezd beszéllni népéhez:
„Urak! Asszonyságok! tudjátok tisztemet,
„A’ melly most közzétek vezérlett engemet.
„Im én azért jöttem ide mostanában
„Hogy tudjam, ki van még, ’s ki nints már pártában.
„Hogy’ megköszönthessem az újj Asszonyokat,
„’S más fársánggal férjhez adhassak másokat.
„Igaz, hogy a’ menkő vén Dubranovszkija,24
Stanislaus DUBRANOWSZKY Mátémátikus és Kalandárjom-tsináló volt a’ XVIII Században. „Már elkomorítván a’ Hypocondria,
„’S irigyelvén a’ más gyönyörűségeit,
„Kurtára szabta ki a’ Fársáng’ ideit:
„De mégis, azt tartom, elég idő annak
„Hat Hét is, a’ kiben virgontz erek vannak.
„Sőt öt hét alatt is férjhez lehet menni,
„A’ kit a’ legények el akarnak venni:
„Egy hét Leány-nézés, második szeretés,
„Harmadik, negyedik, ötödik Hírdetés. –
„Most nints egyéb hátra, hanem hogy tudhassam
„A’ férjhez mentteket, ’s őket felírassam:
„Írja Notáros ’ram! – ” Hímen hát szép szerrel
Megtőltvén pennáját veres czinoberrel,
A’ mint a’ társaság maga jelentette,
A’ Férjhez-mentteknek nevét feljegyzette. –
Carnevál elbámúlt, melly kevés a’ számok,
A’ kiknek készűlnek a’ vénusi hámok.
Látta, millyen sokak itt a’ Subjectumok,
De sem Copulájok, sem praedicatumok.
Látta, melly szomorú képpel búsonganak,
A’ kiken külömben rózsák virítanak;
’S mint rideg25
RIDEG annyit tesz, mint egyedűl való, magános; p. o. rideg fa, rideg marha, rideg legény, ’s a’ t. violák, a’ puszta homokon,Magánosan sírnak úntt árvaságokon.
Látta, hogy Dorottya, ’s a’ kik már vénetskék;
Dohognak magokban, hogy ők nem menyetskék;
Egy két fogatskájok tsikorog szájokba’,
A’ vénség’ rántzait szedik több rántzokba;
’S mint a’ világa-úntt, és megszáradtt avar, 26
AVAR, azaz lábán maradtt száraz gyepfű.
Mellyet a’ homályos déli szél felkavar,
Mindenik úgy susog és morog magában
El-éltt idejének kelletlen voltában.
Ezt jól észbe vévén Carnevál, ezennel
Helyjére téteti a’ Könyvet Himennel.
’S hogy a’ kedvetlenség több erőt ne végyen,
’S ne tán az örömben nagyobb tsorbát tégyen,
Látván, hogy poszog már sok asszú pöfeteg,
’S az Ifjaknak lábát bántja a’ viszketeg;
Mond: „Hozzanak elő máslás-butelliát,
„Készítsék a’ Zsidók a’ Kanafóriát,
„Jőjjön az asztalra auszprug27
AUSZPRUG, vagy Ausbruch néven ejti és issza a’ Német a’ Magyarok’ Asszúszőllőborát. és piskóta,„Azután pendűljön mindjárt egy friss nóta!”
Meglett. – asszúszőlőt az Urak ivának,
A’ Dámák feketén egyet kávézának.
’S asztaltól felkelvén prosit-kívánással,
Udvaroltak ortza- és kéz-tsókolással.
Második könyv.
Estvélig.
Summaya.
Mikippen roppant Tancz tartatic vala és le uͤlénec vala hogi yacczodnánac, és az Dorotthiával és mind az toͤbb Kisazzonokval chuffolcodnac vala, és mikippen Iſten Azzon Eeris álmilkodásra miltó galibacat toͤoͤn vala; az Dorotthia penigh zuͤében gonozt forral vala, mikint az Iffjacat hadval megh keruͤlne.
Megpendűl egyszerre Izsák’ száraz fája,
Zengő szerszámokkal kíséri bandája,
Kellemes hangzások a’ Szálát bétöltik,
Az ifjú szíveket örömre felköltik.
Mindenütt a’ Vendég kezd már örvendeni,
’S viszketeges lábát tántzra készíteni:
Az únalom ’s bánat iromba szárnyakon
Kirepűl lekókkadt fővel az ablakon. –
Hogy az Urak tsendes tántzot tehessenek,
Izsákék szép lejtő minétet kezdenek;
Mert hamar megromlik a’ gyomor’ főzése,
Ha hogy étel után nagy a’ test’ rengése. –
Carnevál felkiált: „Urak, egyet szóllok!
„Itt sok újj mátka van: gondolkodjunk róllok
„Úgy is az útam’ is ő érettek tettem,
„Az Urakkal együtt közttök ebédlettem.
„Engedjük meg nékik (hisz’ az úgy sem szégyen,)
„Hogy az első rend tántz most az övék légyen,
„’S ekként kézfogójok itt létemben essék,
„Hogy megemlegessék.” Mind rá mondják: Tessék!
De Dorottya, ’s mások, kik pártába sűlve
A’ széken, kanapén maradának űlve,
Magokban zúgódtak, mivel szégyenlették,
Hogy közttök e’ tsúfos külömbséget tették.
Rendes is volt látni, miként sok vén dada
Többektől kiválva a’ széken kushada,
’S miként néhány tsalfa ifjú sok agg-lantot,
Ujjal mutogatván nagyokat kuttzantott.
Kezdődik a’ Minét. – Három Gavallérral
Három deli Dáma kiáll szép manérral:
Francziás tántzokat kezdik főhajolva,
Folytatják páronként viszontag másolva,
Sétáló lábokkal Z betűt ejtenek,
Egymásnak oldalvást suhanva lejtenek.
Mint midőn szerelmes gór-jértzéje megett
A dagályos kakas érezvén meleget,
Enyelegve játszik, taréját berzeszti,
Oldaltt forog, tipeg, ’s szárnyát leereszti:
Így tesz a’ Gavallér itten a’ Dámának
Kényes tempójára a’ frantzok’ tántzának.
Sem kedvem, sem erőm nintsen arra nekem,
Hogy minden sor tántzot leírjon énekem.
Az első Társaság mihelytt elvégzette,
A’ rendet a’ többi újj házas követte;
’S hogy minden mátka-pár egy-egy tántzolást tett
A’ Szála ’s muzsika mindennek szabad lett.
Ismét megzendűlvén a’ húron a’ Minét,
Etse kézen fogja Madám Tserházynét,
Tserházy hellyre áll a’ szép Belindával,
Opor is Rózsival, a’ legszebb lyánkával:
Negédes módira léptetik lábokat,
’S dupla Főhajtással végezik tántzokat.
De miként a’ Május’ mosolygó havában,
A’ Természet tsendes lévén ő magában,
Tisztán fénylik a’ nap, vídám a’ mezőség,
Lassú andalgásban hallgat az erdőség,
Nints semmi zaj, tsupán a’ madarkák zengnek,
Vagy a’ virágok köztt Etéziák28
Az ETESIÁK Kanikula’ idején lengedező szelek. lengnek;De felkeveredvén a’ Vídi pusztáról,
Vagy a’ Szengellérnek bors-termő Szirtjáról
Zablás Sárkánnyán a’ garabontzás Deák; 29
A’ GARABONTZÁS DEÁK felől az a’ mese van Népünknél, hogy sárkányon jár, és a’ forgószelet ő támasztja, kivált ha, ahol rongyos köpenyegjében kéreget, tejet és kását nem adnak néki.
Már a’ forgó-széltől tsikorognak a’ fák,
Ropog a’ pásztornak kunyhója’ fedele,
Kavarog a’ vetés, a’ víz habbal tele,
Egyébütt tsendesség látszik vőlgyön, hegyen,
Tsak ott van fergeteg, a’ hol ő átmegyen,
Toll, kóró, falevél, ringyrongy, egyetmással,
Zúg a’ poroszlopban forgó karingással,
A’ megréműlt banya teheneket fejet,
Háza’ oltalmáért készíti a’ tejet:
Illy zavartt forgó szél tódúlt a’ Szobának,
Hogy a’ hebehurgya Langauszhoz fogának.
Opor kilentz ánglus Kontratántzot jára;
Még sem szállt lankadság vagy görts az inára.
Ollyan derék Stutzer nints is tán Londonban,
A’ ki ennyit tudna győzni egy húzomban.
Bongorfi egynéhány személyt öszveszede,
És alla Polacca a’ Tántznak erede.
Maga volt a’ Vezér, a’ többek követték,
Kik a’ Lengyel tempót emberűl megtették.
Illyen menést tészen a’ Springer30
SPRINGER, német szó, magyarúl ugrás, egyik tiszt a’ Sakk játékban. A’ községnél a’ neve kutya: nem jobb és tsínosabb neve volna é Lovas vagy Huszár, minthogy frantziáúl is Chevalier? a’ Sakkban,Mikor harmadfelet ugrik a’ likakban;
Vagy miként a’ Darvak, midőn kikeletre,
Sereggel elmennek a’ rétre, ligetre;
Előre hánytt lábbal és billegő nyakkal
Sétál az első pár a’ többi darvakkal.
Végezvén a’ Lengyelt, Stájeren forognak,
A’ Szála’ közepén tipegnek, tapognak.
Így lépked, így kereng Békés Vármegyében,
Az alfőldi Magyar’ gazdag szűrűjében
Hét-nyoltz nyomtató ló, midőn patkós lába
Tapos a’ világnak legszebb búzájába’.
Jártak Galoppátát, Straszburgert, Hanákot,
Valtzerest, Mazurkát, Szabátsot, Kozákot.
E’ módi bolondság többre is megy vala,
De a’ vitéz Bordáts végre felszóllala:
„Uraim! az Urak Magyarnak tartanák
„Magokat; de ki Tót, ki Német, ki Hanák.
„Mért nem tántzol Magyart az Ánglus, Frantzia?
„Tsak a’ Magyarnak kell más nemzet’ módija?
„Így vesztjük Hazánkat a’ magunk’ kárával,
„Külső tántzal, nyelvvel, szokással, ruhával.
„Mi? hát az Uraknak nem jut már eszébe,
„Mikor Fő-Ispányunk béűlvén székébe,
„A’ legelső tántzot Magyaron kezdette, 31
MIKOR FŐISPÁNYUNK BEŰLVÉN SZÉKÉBE, A’ LEGELSŐ TÁNTZOT MAGYARON KEZDETTE. A’ mire itt tzélozás van, valósággal megesett a’ N. Mélt. Gróf Szécsényi Ferentz Ő Exc.jának Főispányi Béiktatásakor, 4 Jul. 1798.
„’S minden hazafi szív betsűlte érette? –
„Nemzeti tántzunknak légyen első jussa:
„Magyart! illyen atta vén Jebuzéussa!”
Rá rándítja Izsák pengő muzsikáját,
’S a’ Palatinusnak elkezdi nótáját.
Minden Magyar szívek azonnal buzdúlnak,
Ösi természetes lángjaiktól gyúlnak.
Felséges állásba tészik termeteket,
Valódiba szedik férjfiú képeket;
Bennek a’ rátartós gőgje Á’siának
Díszt ád Európa’ tsínos módijának.
Tsak a’ Magyar tántz az, melly soha sem jára
A’ jó egésségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket, vérünket.
Tsak a’ Magyar tántz az, melly díszesbé teszi
Az embert, és soha hívságra nem veszi,
Mert ha tsak vitézi módra nem őltözött,
’S ha nints sarkantyúja, tsúf a’ többi között.
Tsak a’ Magyar tántz az, melly bír olly érdemmel,
Hogy legjobban egyez a’ szűz szeméremmel,
Mikor sok kűlfőldi tántzban, a’ módosság,
’S a’ legúribb fogás, legnagyobb pajkosság. –
Nemes Magyar Tántzom! ki ősi nyelvünkkel
’S Ruhánkkal jöttél ki ditső nemzetünkkel,
Ki Európai finnyás lakhelyeden
Máig sem szenvedtél motskot szépségeden,
Á’siai színben fénylik nemességed,
’S még a’ módi nem tett alatsonnyá téged:
Ím a’ külső népek bámúlják díszedet,
’S tulajdon Nemzeted nem betsűl tégedet! 32
Az igaz MAGYAR TÁNTZ, a’ lassú Verbunkos, a’ mit b. eml. Eleink, kik a’ Nemzeti dolgokat kortsosodó unokáinál jobban kedvelték, szebb és méltóbb kifejezéssel Nemeses Tántznak neveztek. A’ mi hiú, szapora és rendetlen tántzunk, mellyben asszonyszeméllyek is ugrándoznak, ölelkeznek, keringenek, ’s kiki magáért és párjáért tántzol, egész formájával megmutatja, hogy tót eredetű, az Ázsiai gravitással és méltósággal átallyában ellenkezik; ezt én a’ nép után nevezem Kufertzes Tántznak. – Illyen megkülömböztetéssel, reménylem, megesmérik az Olvasók a’ Magyar tántz felől tett ítéletemnek igaz vóltát. Az illyen Tántzról tették a’ Kűlfőldiek is azt a’ sok jeles megjegyzést. Mikor a’ Frantzia háború idején sok Ánglus nagyemberek lakának vala Bétsben, egy Ánglus az ott lévő Magyarok tántzában 300 figurát számlált meg. Ezt produkálni ’s hideg vérrel felszámlálni – tsak Ánglustól és Magyartól telik. Jusson eszedbe, édes Magyarom! a’ halhatatlan KAUNITZnak ama mondása, hogy nemzeti Karaktere tsak az Ánglusnak és a’ Magyarnak van: ’s érezvén jobban-jobban nemzeti méltóságodat, – betsűld meg még az aprókban is magadat! – Azomban míg ezek ekképpen folyának,
Tréfából kezet nyújt Bordáts Dorottyának,
Egy pár ugrós tántzal őtet megkínálja,
’S hogy e’ szerentséje lehessen, instálja.
Nem kellett hosszason hívni ám őkemét;
Felszedi a’ székről elpetyhűdtt tetemét,
Ürög-forog, tipeg, lóbálja a’ kótzot,
Mellyből görts farának tsinált vala pótzot.
Bordáts, ’s az egész nép a’ fejét lesüti,
Nevettében majd a’ guta meg nem üti.
Így tántzol a’ tátos banyák’ paszitjába’33
PASZIT, vagy Paszita, túl a’ Dunán a’ Keresztelőkori Vendégség,
Varásló pemetjén a’ vas-orrú-bába.
Már éppen elüte nyóltzat a’ toron’ban,
Estve volt, ’s elég lett a’ tántz egy húzomban;
Szakadt az izzadság mind egyik vendégről,
Kiki panaszkodni kezdett az éhségről,
A’ Hajdúk, lokajok asztalt készítenek,
Ezüst kések, villák, kanalak pengenek.
„Míg, úgymond Belinda, asztal fog készűlni,
„Avagy nem jó lessz é egy játékhoz űlni?
„Míg feljő a’ leves, eleget játszhatunk,
„Tán egy sor zálogot addig kiválthatunk.”
Egy tágas sarokban Belinda’ szavára
Leűlnek a’ Dámák ’s az Urak jobbára.
Mindjárt külömbféle játékokhoz fognak;
Vígadnak, divatja vagyon a’ zálognak. –
Midőn A! KIT SZERETSZ? ez a’ játék jára,
Reá megy a’ kérdés egyszer Dorottyára.
A! kit szeretsz? – Felel; Akárkit szeretek.
Mit adsz enni? – Annyit, a’ mennyit vehetek.
Hová viszed? – Ágyba. – – Brávót kiáltanak,
’S a’ nagy katzaj miá majd hanyatt húllanak.
„Ágyba? (felszóll Etse egyik szugolyába’)
„Koporsóba! úgy is ott áll a’ fél lába.
„Megvette a’ hideg már benne az ikrát,
„Vén üszög a’ Madám, nem vethet már szikrát.
„Tsak lássák az Urak! a’ jó lélek mit vár,
„Ha a’ banya-posz34
BANYAPOSZ néven esméri a’ nép némelly helyeken a’ pöfeteget. Lycoperdon Bovista, L. is virítni akar már?”A’ vén Adelgunda hallván e’ szavakat,
Dorottya’ fülébe fettsenté azokat;
Kézről kézre adák egymásnak a’ Vének,
’S kótyogós szívekben megkeseredének.
Galiba lett vólna a’ Compániába’,
De a’ levest épen hozták a’ szobába. –
„Imádkozzunk! együnk! tsitt! hallgass! ne nevess!
„Együnk! (felszóllalnak) majd elhűl a’ leves.”
Asztalhoz űlének, evéshez fogának,
Édes tréfák között együtt múlatának.
De Éris,35
ÉRIS, görög szó; ittenn az egyenetlenség’ és Visszavonás’ Istenasszonyát jelenti. egy mérget keverő, babonás,A’ kitől származik minden visszavonás,
Ki a’ jó szíveket öszveháborítja,
A’ Férjt, Feleséget egymásra buzdítja,
Ki az édes mézbe vegyíti a’ mérget,
A’ legszebb virágba, gyümőltsbe rejt férget,
Ki a’ tsendes lelket bújtja háborúval,
Nyugvó bizodalmát zavarván gyanúval,
Ki jajgat a’ szelíd békesség’ láttára,
’S ha pert, lármát sajdít, fakad hahotára, –
Éris kaján szemmel nézvén a’ vígságot,
A’ melly múlattatta e’ szép társaságot;
„Hát az én hatalmam? (így szóll bús kedvében,
„Hol orrát, hol farát vakarván mérgében)
„Hát az én hatalmam, a’ mellyet mindenek
„Az egész világon eddig esmértenek,
„Így tsonkíttasson meg? így nézzem húnyt szemmel?
„Mit tesz a’ barátság a’ víg szerelemmel?
„Ezek örvendjenek? én tsak epedjek é?
„Óh nem! – a’ triumfus nem lessz ám ezeké.
„Hóh barátim, a’ hol legtöbb kedvet vártok,
„Ahol nyerekedni készűltök, ott ártok.
„Hálá Istenimnek, hogy Társaságtokba’
„Vén banyák is vannak; búvok majd azokba.
„Ordas epesárral torkig tőltöm őket,
„Öszveháborítom az örvendezőket. –
„Rajta! per! irígység! bosszúállás! szégyen!
„Vénlyányharag! kudartz! kofaság! – így légyen!”
Ezek hát, ’s többek is, véle felkészűlnek,
Denevérszárnyakon utánna repűlnek.
Maga beléűle egy nagy katulyába,
Rongyos pudermantelt vetvén a’ nyakába.
A’ szélnek ereszti öszvetsapzott haját;
Két kis pudli húzza lebegő hintaját,
Mellyben a’ szellőkön magát felemelé
’S az éj’ homállyában tart Kaposvár felé.
Valahol végig ment; borzadtak az egek,
Küszködtek a’ hólddal borongós fellegek.
A’ baglyok tzivódtak a’ több madarakkal,
A’ zúzos fák egymást verdesték gallyokkal.
Kapos’ udvarára mihelytt béléptete,
Mindent megígézett mérges lehellete.
Az udvari kopók ’s agarak morogtak,
Benn az istállóban a’ lovak hortyogtak.
Üstökbe ment Jantsi tsatlós a’ kotsissal,
Pörölt a’ kis Náni az öreg Marissal.
Mihellytt a’ konyhába a’ fejét bedugta,
Főbe verte egymást fazékkal a’ kukta.
Fridrik Szakáts perbe szállván a’ dajkával,
Leöntötte nyakát egy zsajtár tsávával.
Onnan a’ Szálába bésuhanván Éris;
Zúgni kezd a’ Dáma és a’ Gavallér is.
Serteperthy Uram azon kezd pörleni,
Hogy ő az asztalnál megúnt vesztegleni:
Koppóházy feddi, hogy az gorombaság,
Holott még múlatni akar a’ Társaság.
A’ Dámák között is néhány szúrós szóba’
Egy kis tsata-forma esik hébe-hóba.
Izetlenségre kezd a’ barátság válni:
De, okát senki sem tudja feltalálni.
Érist ők nem látták; ki tündér ortzával
Bojgatta már őket mérges párájával.
A’ vólt legfőbb gondja, hogy egyet válasszon,
Kire leghathatósb dögséget árasszon:
De ki lett volna az egyéb Dorottyánál? –
Éris is hát ennek áll meg a’ hátánál.
Azon töprenkedik, miként verhetné be
Pestisét legjobban az öreg Nénébe.
A’ szegény Dorottya, nem lévén már foga,
Tsak holmi lágyatskább tsemegén nyámmoga.
Néhány Kráfli36
KRÁFLI, magyarúl fánk, és Olasz tészta álla tányérján előtte,Mellyel görtsös gyomrát apránként tőltötte.
Éris hát tündéres erejét felvevé,
’S magát egy gömbölyű kis formába tevé:
’S midőn a’ fortélyban jó módot talála,
Dorottya’ tányérján egy Kráflivá vála. –
Ah! vígyázz Kis-Asszony, most vígyázz ám nagyon,
Ím a’ tányérodon méreg ’s veszély vagyon.
Ne hidj minden színnek ’s kraflinak; mert veled
Ezer bajt szereztet, meglásd, ha lenyeled.
Ah, kérlek, Kis-Asszony! kérlek ősz hajadra,
Úgy sem vagy már gyermek: jól vígyázz magadra.
Mit tészek! – Ím’ ímé a’ kráflit felveszi
A’ gondatlan öreg, ’s nagyon mohón eszi.
Megeszi – Megette! – Megvan! – már hijába!
Éris kívántt tzélra jutott szándékába’.
Már látom reszketeg fogja el tetemét,
Már vasvilla-módra hányja a’ két szemét.
Morgásra áll szája, forog benn a’ nyelve,
Keserű aggsággal van mellye megtelve.
Bús melancholia gőzölög a’ fején,
A’ harag’ rozsférge bántja űlő helyén.
Éris öszvejárja belől minden tagját,
Szívére, májjára kiönti maszlagját.
Minden belsőrészre útat fúr magának,
Kivált hol fészke van a’ hiszterikának.
Most a’ mértékletlen öröm erőlteti,
Hívságra, katzajra, dévajságra veti;
Majd egyszerre tsügged feje komor bútól,
Haragtól fojtódik és irígy gyanútól;
Egy indúlat erőt vesz más indúlaton,
Mint mikor hullámmal zajog a’ Balaton.
Végre a’ fekete Sárepe elteli,
’S minden más érzésit egyszerre elnyeli.
Felpattan a’ székről, ’s Érist a’ gyomrába’
Béviszi magával egy oldal szobába,
Hol egyedűl lévén pályát nyit magának,
Szabad gyeplőt ereszt minden haragjának,
Szűz rántzait hideg könnyekkel ásztatja,
’S aszszú kökörtsinnyét ekképpen siratja:
„Egek! már én tehát tsak azért születtem,
„Hogy Férjfi soha se feküdjék mellettem?
„Miért juttattatok hatvan esztendőre,
„Ha szert nem tehetek egy rossz főkötőre?
„Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok;
„Várásom’ bérét hát mért meg nem adjátok?
„Mindég, jó hiszemben űltem az Adventet,
„Hogy tán tesz egy kérő nállam Complimentet;
„A’ Fársángot mindég tőltöttem vígsággal,
„Hogy tán nem gyötörtök többé a’ lyánysággal:
„Mit ért? nem is véltem, ’s már itt volt Húshagyó –
„Húshagyó! húshagyó! engem’ itthonn hagyó!
„Mivel érdemlettem? Egek! ugyan mivel?
„Lám lett vólna mivel, tsak lett vólna kivel.
„Sem pénzét, sem eszét én nem néztem vólna,
„Sem nemét, sem képét; tsak férjfi lett volna.
„Mond’ttam; hogy akárki légyen, hozzá megyek
„Kezet tsapok vele; tsak leány ne legyek.
„Bóldogabb férjfiú nem lett vólna, mint ő:
„Úrrá tette volna őtet egy főkötő.
„Hordtam volna mindég saját tenyeremen,
„Tsak könyörűlt volna pártát-úntt fejemen.
„De hijába! mégis egy sem jött eszére:
„Be’ bolond volt, a’ ki engem meg nem kére!
„Akárkinek tárva volt szívem’ bírtoka;
„Az Ég, a’ Főld tudja, én nem vagyok oka. –
„Sokszor végig néztem ezt a’ világot már:
„A’ legény előttem úton-útfélen jár,
„A’ férjfi megannyi, mint az Asszony, látom:
„Mért nem jut hát közttök nékem egy sajátom?
„Mért kell nékem illyen bőségben szűkűlni,
„’S szomjan a’ kád-vízben Tantalusként űlni?
„Mért alkotott az Ég Asszonynak engemet?
„Vagy hát mért teremtett férjfiúi nemet?
„Ha Asszony nem vólnék, vagy férjfi nem volna:
„Édes boldogságom ürmöt nem kóstolna. –
„De ímé aggságban emésztem napjaim’,
„Az idővel együtt terjednek kínjaim,
„Komor magánosság fonnyasztja éltemet;
„’S még hajadon fővel eltemet engemet.
„Hogy nyújtóztatnak ki, hogy megyek pártába’,
„Óh, majd a’ szenteknek paraditsomába?
„Oh, szégyenletemben meg kell halnom ott is,
„Mikor vén lyánnak mond egy hitvány halott is.
„Holott ímé most is e’ kis Társaságba’
„Annyiszor keverik az embert tsúfságba.
„A’ nélkűl nem esett egy tántz, vagy egy játék,
„Hogy illetlen dolgot, vagy motskot nem láték.
„Hát már, hát így kell é nékem holtig élnem,
„Hogy szerelem helyett tsúfot kell reméllnem?
„Nem! nem! – Vagy azokon bosszút fogok állni,
„A’ kik olly vastagon mertek volt tréfálni;
„Vagy azt megmutatom, hogy idős létemre,
„Erővel is ifjat kerítek kezemre,
„És így tán – – ah, megállj! tsendesedjél szegény
„Te tsak egy leány vagy, de hány ott a’ legény?
„Mit gondolsz Dorottya? jobb, magad’ meghúzod
„Vén vagy, a’ meghűltt bőrt már hijába nyúzod.
„Mit érne hartzolnod? Férjt azzal nem kapnál:
„De ám ha kapnál is, ’s véle kezet tsapnál:
„Mit tenne e’ kurta kis gyönyörűséged,
„Midőn a’ halál is candidált már téged?
„Mit próbálsz? mit kezdessz? belőlle mi hasznod?
„Úgy is leány fővel kell néked megasznod.
„Ám lássad – – – Hát még is? – – nem lehet – – fussatok!
„Fussatok elmémből gyáva gondolatok!
„Bosszút kell állanom. Sokba megbántottak,
„Sokba! tsúfot tettek, azt az átkozottak.
„Nem tsak rajtam, hanem több Leányokon is,
„Mártán, Adelgundán, Rebekán, máson is.
„Az a’ Zálogosdi játék sokat sérte;
„Hát a’ Mátrikula? – ’s én ne szóljak értte?
„Á! á! – az nem lehet; bétörök, bérontok,
„Asztalt, Companiát, tántzot széllyelbontok,
„Főldig legázolom őket a’ nyelvemmel.
„Másszor ne játszanak a’ betsűletemmel.
„Kiváltt a’ Fársángot – mert másként is ennek
„Tulajdoníthatom az okát mindennek, –
„A’ Fársángot – azt, azt, még lejjebb gázolom,
„Haját széllyeltépem, szemét kikarmolom. –
„De, hogy annál jobban megszégyenűljenek:
„Minden hajadon Lyánt felbujtok ellenek.
„Orsolya, Rebeka, Magdaléna, Márta,
„Adelgunda; mind, mind, a’ kin tsak van párta,
„Sőt ha párta nints is, de Férj nélkűl maradt;
„Nem ád kérésemre tán üres kosarat.
„Nem ád; szemeikből olvastam előre,
„Miként borzadozott mindeniknek szőre.
„Őket veszem mellém - - - Várjatok, várjatok,
„Ti, kik a’ Lyánkákkal olly tsúfúl bántatok.
„Várj Fársáng!” – – E’ szókat alig rebegé ki:
Orrán, szájján forrtak a’ méreg’ tajtéki,
És újjabb lángoktól lobbantatván vére,
Az oldal-szobában egy Commódhoz ére;
A’ hol öszveszedvén minden indúlatját,
Igy tette meg a’ Vén Lyányok’ áldozatját.
A’ frizér-serpenyőt egy zúgban meglelé,
És azt a’ Commódra köhögve emelé.
Fenekére rakott kéngyertyát, ’s e’ felett
Néhány bálbilétet ’s szerelmes levelet.
Három szűz koszorút, három fürt hajával
A’ rakásra teve egy tutzet kártyával.
Ott volt Florentina ’s a’ Tündér Ilona, 37
FLORENTINA; TÜNDÉR ILONA. – Ezek a’ régi öregeknek ’s a’ mai községnek esméretes Rományjaik, vagy Istóriáik; mellyeket a’ Szűr-boltokban árúlnak a’ tót Bibliopólák.
’S valamennyi tőkét életében vona. 38
TŐKÉT VONNI. – Szokásban vagyon sok helyeken, hogy mikor a’ Fársáng elmúlik, a’ meg nem házasodott Ifjakkal, és férjhez nem mentt Leányokkal, valamelly darab fát vagy tőkét nevetségnek okáért megemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek. A’ tsínosabbak az ollyan Személynek Zsebjébe egy kis forgátsot, szilánkot vagy zsindelyt tesznek, sőt affélét levelekbe ’s tzédulákba is zárnak. Illyenkor a’ tsinál legtöbb nevetséget, hogy a’ furtsa emberek miképpen fortélyoskodnak, hogy vígyáznak magokra ’s hogy szedődnek rá, ’s a’ t.
Ezeket meggyújtá; ’s nem győzvén szellővel,
Gerjesztette tüzét az előkötővel.
Ekkor, mint meg-annyi áldozó-marhákat,
Kiválaszt száz derék fekete balhákat;
Augspurgi lántzokkal39
AUGSPURGI LÁNTZOK. – Ollyan fínom apró lántzotskát tsinálnak az Augspurgi Mesteremberek, hogy azzal a’ balha’ lábát is megköthetni, ’s ha a’ balha ugrik, utánna rándúl. – Az árra egy lántzotskának tsak 15 kr. öszvepórászolja.’S áldozó tüzére mindnyáját feltolja.
Mint midőn a’ három-képű Hecaténak40
HÁROMKÉPŰ HEKATÉ. – A’ régi mesék szerént azonegy istenaszszony az égen Luna, vagy a’ Hóld, a’ földön Diánna vagy a’ Vadászatnak istenasszonya, a’ pokolban vagy a’ holttak’ alsó világában Proserpina, a’ kinek, mint minden odavaló isteneknek fekete marhákkal áldoztak. VIRGILIUS említi a’ Tergeminam Hecaten, tria virginis ora Dianae, és HORATIUS a’ Diva triformist: mert három fejjel festették; közbűl állott a’ leányfő, jobbról a’ lófő, balról pedig a’ kutyafő.
Innepén áldozni kell egy vén Papnénak,
Az áldozat’ füstje gombolyog a’ lángon.
’S a’ fekete bikát hozzák az istrángon:
Igy áldozik itt is Dorottya. Végtére
Egy üveg tím-olajt őnt a’ szenetskére,
’S felemelvén szemét: „Óh édes Szerelem!
Igy szóll, „tégy már egyszer, tégy kegyelmet velem.
„Ha most is sohajtok, szemem most is nedves,
„Ha ez áldozatom te előtted kedves:
„Ennyi Férjfi közzűl juttass egyet nékem,
„A’ ki fel építse puszta düledékem’.
„Vagy, ha még hatalmas szódra sem hajolnak,
„Ha engem’ ’s társaim’ tovább is tsúfolnak:
„A’ bosszúállásra segéljed munkámat.
„Dupla áldozattal adom meg hálámat.”
Ámor ezt hallgatta, nevette, és jelűl
Egy kisded menydörgést durranta bal felűl. 41
A’ MENNYDÖRGÉST jó isteni jelnek tartották a’ Rómaiak, ha BALFELŰL talált imádságokra, vagy áldozások’ idején hallatódni. Erre van itt a’ tzélozás; valamint több régi pogány tzeremóniákra, kivált a’ mellyek a’ Rómaiaknál megvoltak: de mind azokat bajos volna illyen szűk helyen eléggé megmagyarázni az azokban járatlanoknak. – Virgiliusnál, Aen, L. II. v. 693. Az Anchises’ imádságára ... Intonuit laevum.
Melyre az áerbe magát felemelte
Éris, ’s az áldozat’ tüzét elpeselte.
Harmadik könyv
Éjfélig.
Summaya.
Mikippen az Dorotthia Kiſſ Azzon az tamétalan Zuͤzekvel thábort yáratván és Carneval Vitézeivel zertelen nagi hada lén; mell Koͤnivnek is alkalmatoſſágával ki s mit toͤtt? avagi chinált? avagi niert és veztoͤtt ligien; zeep rendvel voltakippen megh írván látod.
Így lévén, Dorottya kiment a’ Szálába,
Ahol a’ tántz vala legszebb divattyába.
Az Urak, a’ Dámák a’ kőltsön vígságban
Képzették magokat bóldogabb világban.
Más pedig, a’ kinek a’ jövő munkára
Szüksége vólt teste’ Lelke’ nyúgalmára,
Édesdeden pihent, még a’ tőltt hóld haladt,
A’ jóltévő álom’ superlátja alatt.
Tsendesség vólt: tsupán a’ muzsika hangok
Mozgatták az üveg táblát ’s a’ fírhangot,
’S a’ dobogó lábak zörgettek taktusra
A’ fél szenderedett éjji Zefirusra.
A’ Kastély ekhózott az öröm-lármával;
A’ tseléd, a’ Vendég, az Úr, a’ Dámával
Játszott, tréfált, tántzolt, vígadt az Udvarban,
A’ nagy Palotában, tornátzban, pitvarban.
Tsupán Dorottyának kóválygott a’ feje,
Kit megvesztegetett az Éris’ mételye;
A’ mord indúlatok szívében, ’s a’ megett
Mind elterjesztették a’ bús fergeteget.
Nem lelvén már kedvét, dúlt-fúlt ő magában,
’S belévágta magát eggyik zúgolyában
Egy bőr-kanapéra, hol némán vesztegelt,
És Lelke a’ harag’ sovány mérgén legelt.
Most egyszer lehetett látni valahára,
Hogy ő piros színt is vehetett magára;
De az ő pirossa hamar elenyészett,
Pirja kékké, kékje hamar sárgává lett.
Láttatott szája is beszéd formán tenni,
De annak nehezebb vólt értelmét venni,
Mint a’ mit a’ Delphis’ vén Pythiája mond,
Ha Fébus meglepi, jövendől, ’s félbolond.
Egyszerre felugrott az ágyszékről, készűlt,
Meg akart indúlni – ’s újra a’ székre dűlt.
Adelgunda hozzá méne – „Jókor jövél!
Mond néki Dorottya, „lelkem újonnan él.
„Titkot közlök véled; szíved legyen helyén, –
„Gyere e’ szobába, – jöttél jó idején.
„Gyer hamar, – ne késsünk – titok – jól esmérlek;
„De hídd bé magaddal Orsolyát is, kérlek.”
Orsolyát béhítta, ’s a’ muzsikaszónál
Eltűnt a’ három vén az oldalajtónál.
Így mennek a’ három Fúriák morogva,
Csókoló kígyókkal, ’s egymást kézen fogva
Tulajdon annyoknak örök homállyába
A’ Styx’ mellyékének eggyik barlangjába,
Mikor a’ Királynak ’s népnek eszét vesztik,
Rá a’ hadat, pestist, és veszélyt terjesztik.
Így lépdegél együtt a’ három Párka is,
Az öreg Atropos, Clothó, és Lachesis,
Kiki a’ szerszámot vívén a’ markába,
Az élet’ és halál’ fonószobájába.
„Édesim! Dorottya nékik így beszélle:
„Sorsom keserűség, ’s tiétek köz vélle.
„Az én fájdalmamból ti is részt vehettek,
„’S feltett szándékomban méltán segíthettek.
„Bosszúállás’ tüze perzseli mellyemet,
„A’ méltatlan szégyen elfogyaszt engemet,
„Halált ’s elégtételt szomjúznak tsontjaim:
„Rajta! ne késsünk már szenvedő társaim!
„Duplázzuk meg azt a’ tsúfot az Ifjaknak,
„A’ mit már ennyiszer reánk raktak, ’s raknak.
„Kevélységek’ szarva szinte az égig ér,
„Annyi esztendőktől fogva bennünket vér;
„Törjük le, ’s nyerjük meg érdemlett betsünket –
„Tsúfjoknak tárgyává tettek már bennünket!
„Éreztessük vélek, melly sullyos a’ harag,
„Mellyet a’ megvetett asszonyi szív farag,
„’S melly érzékeny bosszú, mellyet a’ megsértett
„’S gyalázott szerelem önnön magáért tett. –
„Tudjátok; hogy itt a’ Fársáng; jól láttátok,
„Melly vad és goromba vólt hozzám, ’s hozzátok;
„Láttátok, melly víg vólt szomorúságunkra,
„Melly büszke és szúrós tsúfoltatásunkra,
„Ugyan lehetne e’ néktek rá nem állni,
„Ha e’ tanátsomat mérészlem ajállni,
„Hogy az ő örömét fordítsuk bánatra,
„’S duzzadtt hegykeségét méltó gyalázatra?
„’S ha magam elkezdem ez intézetemet;
„Lehetne é néktek elhagyni engemet?
„De ám légyen! tőllem mind – mind elálljatok:
„Magam is indúlok. Eljöttök? Szóljatok!”
Az Éris’ szikráji, a’ mellyek titokban
Eddig a’ Banyáknak szívekben, májjokban,
Mintegy hamu alatt, még benn lappangának,
Egyszerre kiütvén, lángokká válának.
„Megyünk – menjünk!” a’ mit mondhattak, ez vala;
Indúltak, ’s mindenik már bosszút forrala.
De Dorottya, ki már haragja’ tajtékát
Jobban kifőzte vólt, így közlé szándékát:
„Nem, nem! gondolkozva kell bánni nagy fával,
„Sok kézzel kell néki menni ’s sok baltával.
„Nagy munkába kezdünk, melly ha végbe mégyen,
„Vagy öröm lessz bére, vagy örökös szégyen.
„Nékünk is kárt tehet a’ hebehurgyaság.
„Jót, rosszat jobban tud tűrni egy társaság.
„Előbb is azokkal közöljük dolgunkat,
„Kik sorsokhoz fogják mérni a’ sorsunkat.
„Ha egyszer Rebeka ’s Mártha meg nem veti
„Zászlónkat, a’ többi őnként is követi.
„Mindent, a’ kit velünk a’ közűgy egyesít,
„Majd a’ köz próba is egyaránt lelkesít. –
„Ez tehát tanátsom: rajta! ne késsetek,
„Minden társainkba olly’ lelket öntsetek,
„Hogy köz gyalázatunk’ megtromfolására
„Kiki a’ köz munkát vállalja magára.
„Töltsétek bé őket belső háborúval,
„Cárnevál ’s az Ifjak eránt új bosszúval.
„Valakiket közttök hajlandóknak láttok,
„Magatokhoz vévén, hozzám béhozzátok.
„Én addig az egész dolgot megforralom,
„Kifőzöm ’s egyszerre nékik kitálalom.”
Ezt mondván, ama’ két Banyát elereszti,
’S zajos szívét újjabb habokba süllyeszti.
Hányja, veti végét, elejét dolgának,
Kiváltt miként kezdjen néki a’ tsatának.
A harag, bosszúság gyakran kilankasztja,
’S Plánumának folytát közbe megakasztja, –
De vídúl, hogy immár dólgai jól mennek,
Mivel néhány Dámák nála megjelennek,
Kikkel már Orsolya és Adelgunda szólt,
’S kiknek már a’ szívek a’ Dorottyáé vólt.
Ezek után több-több gyűle Zászlójához,
Újjabb truppok jővén a’ többek’ truppjához.
Úgy forrt már a’ Leány ’s Asszony a’ Szobában,
Mint a’ szenteltt Szűzek Veszta’ Templomában,
’S mint a’ lefüstöltt raj az új kasban belől,
Zúgtak, zsibongottak az ajtón két felől.
Könnyű vólt Orsolya’ és Adelgundának
Igy nevelni számát szoknyás Verbungjának;
Mert az asszonyi szív, ’s a’ leányi elme,
Kiváltt ha búja van, vagy pedig szerelme,
Az olly ámítónak könnyen lesz Zsákmányja,
A’ ki a’ leseket tsínos pontból hányja.
Éris sem henyéle a’ többi társával,
’S minden rést és útat megrakott minával.
Most pedig (ki tudná még meg is gondolni!)
Álommézzel kezdi Izráelt lotsolni,
Izráelt a’ Bőgőst, kit altató méze
Mindjárt a’ legméllyebb álomra ígéze.
A’ bőgője mellől feldűle Izráel,
Helyét alattomba Éris foglalá el,
’S ollyan vén Zsidóvá válék azon nyomban,
A’ millyen Rabbi nints Lembergi Templomban,
Felveszi a’ vonót, kapja a’ húrokat,
Széllyel igazítja ’s tekeri azokat,
Rajtok száz discordánt hangzatokat tsinál,
Mellyek bé rohanván a’ fül’ dobjainál,
A’ nyúgovó lelket úgy felháborítják,
Hogy gondolatjait egymásra zúdítják,
A’ szép hármónia, melly a’ hólt húrokról
Az érző-inakba szállong, és azokról
A’ Lélekbe felhat, ’s a’ szívbe bényomúl,
Hogy azt az erkőltsnek szentelje templomúl,
Egyszerre elhagyá a’ húrt, az inakat,
A’ lelket, a’ szívet, – ’s a’ jó rend megszakadt.
Jól tudta azt Éris, hogy a’ szív’ útjának
Bírtokán hatalma van a’ muzsikának! –
Mint a’ zőld Hortobágy’ kövér mezejében
A’ tsintalan Betyár ha a’ szél’ mentében
Süveg-motskot éget a’ szalmán, vagy pipán,42
A’ HORTOBÁGY’ pusztáján, melly az úgy nevezett Hortobágy folyóvíznek, vagyis Tisza-szakadéknak környékén esik a’ Debretzeni és Újvárosi főldön, – ’s közönségesen az alfőldi Legelők körül, szokások holmi pajkosoknak, hogy pipájokba, süveg vagy kalap-motskot tesznek, mellynek füstjét ha messzéről a’ gulya megérzi, szerte széllyel szaladoz.
Maga meg’ odébb áll gyalog vagy paripán;
Hijába hangitsál a’ duda, furulya,
Összebőg a’ marha, megszalad a’ gulya,
Tehén, üsző egyre szalad a’ tserénynek,
Van baja, van mérge a’ szegény legénynek:
Igy ama’ szédítő hangok’ bűbájára,
Az Éristől titkon húzott muzsikára
Tódúlt a’ Dámáknak nagyjok és aprajok.
Zűrzavar lett, kiki bámúlta mi bajok?
Szintúgy törték, nyomták az ajtón magokat,
Ott hagyták a’ tántzot ’s a’ gavallérokat.
Dorottya már szintén ugrott örömében
Tajtékba lábbogó szíve’ reményjében,
’S köröskörűl nézvén az Amazon hadat,
Győzött már előre! nyúzta is a’ vadat.
A’ bosszúállásnak, trutznak kívánsága
Benne a’ legfelsőbb garáditsra hága;
Cárnevált már saját lábánál képzette,
’S mint csókolják kezét az Ifjak mellette. –
Gyenge kevély czipő! ugyan mit nem tennél,
Ha te a’ süvegnek főhelyére mennél?
Most is te szabsz törvényt ezer galántoknak:
A’ kik imádóji a’ pitziny láboknak:
Sok Férjfi ész saját Kapitoliomát
Elhagyja ’s tsókolni leszáll lábad’ nyomát.
Mihelytt tanátskoztak edgyütt egy keveset,
A’ melly is sok szóval, kevés sóval esett,
És minden bibéjét gyarló szép nemeknek
Illették (de a’ mit a’ külső füleknek
Nem lehet most nékem előtrombitálni
Szent Titok! mellyeket tilos profánálni): –
Dorottya kiválaszt egyet nagy felhanggal,
A’ ki a’ Szálába menjen Követ-ranggal,
’S mondja meg az ottan lévő vendégeknek,
Mi a’ kívánsága a’ Dáma-seregnek.
REBEKA vala ez, a’ tisztes Rebeka,
Kinek ősz a’ haja, görbe a’ dereka,
Ki hajdan magának, most pedig másoknak,
Sok próbán általment Kerítője soknak.
Ékesen-szóllóbb ő, mint akármelly Kofa,
Meg is van edződve ortzáján a’ pofa.
Ezt választották ki, Dorottya ’s a’ Szépek,
Hogy az Ifjak előtt legyen az ő képek.
Ki is állt nyúlbőrös Szalupban a’ Dada;
Melléje Dorottya még kilentzet ada.
Kongott már a’ Szála: nem tudták oda ki,
Hogy a’ szép Nimfákat mi a’ kő hordta-ki?
Bent egy-két Ifjasszony tsak úgy tsilleng-filleng,
Mint a’ szedés után az elhagyott billeng.
’S midőn éppen immár azon töprenkedtek,
Hogy a’ sok dezentír Szépek hová lettek?
’S egy kurázsis Ifjú szinte már értek ment;
Rebeka ’s az egész követség megjelent. –
Katzagtak az Urak, és brávót tapsoltak,
Mert ebből egy jeles maskarát gondoltak.
Carnevál maga is (nem tudta) vígadott,
Hogy a’ Dáma-sereg illy szép tempót adott.
De midőn azokat különös gálával
Látták vala lenni szeriőz minával,
Nem tudták a’ dolgot egybe mire vélni,
Mígnem Missz Rebeka így kezde beszéllni:
„Uratskáim! engem azok kűldöttenek,
„A’ kiket az Urak meg nem érdemlenek,
„Azok, kiket ide hozott ma a’ szánka,
„Az a’ sok Ifjasszony ’s drága szép Leánka,
„Kiknek, bár magokat olly’ nagyra nézik is,
„Lába’ kaptzája sem lehetne edgyik is.
„Mért vagynak olly nagyra a’ Gavallér névvel
„Ha úgy bémotskolják azt a’ szilvalévvel?
„Phi! arra a’ névre fel sem nyitnám számat,
„Vagy a’ zsibvásárba vetném a’ pundrámat. –
„Mit ér a’ fodroshaj? a’ mándsét? a’ tászli
„A’ sinoros nadrág, ha az ember bászli?43
BÁSZLI némelly környékeken annyit tesz mint másutt baszuta, liphetz, pipogya, és, a’ mi oda-alább előfordúl, KÁKOMPILLI, ’s a’t.
„Pedig melly kényesen-feszesen-begyesen
„Járnak az Uratskák végig a’ Pártesen?
„Az Úr is Posonyban eleget fentergett:
„Mért nem producal hát itthonn is Schossberget?44
PÁRTES! SCHLOSSBERG! fájdalom, hogy nagyon is esméretes nevek és helyek, a’ mellyeken való lelki, testi és világi elromlások az Ifjaknak, nem tsak egy Satiristának érdemlené meg a’ figyelmét, hanem ollyanoknak is, a’ kik vagy könyveikkel vagy hatalmokkal hamarább fordíthatnak a’ dolog’ nevén! – Nem elég a’ bűnt megtiltani, hanem a’ bűnnek eszközeit kellene eltörleni; vagy a’ gyönyörűségeket a’ Virtus’ ketsegtető eszközeivé tenni. – A’ legutálatosabb úgy nevezet[t] Kreutzertheaternél mi közönségesebb fészke és menedékhelye a’ közönséges bűnöknek. Tegyük Virtus’ oskolájává a’ Theátrumot, ’s érzékeny Ifjainkat bátran vezethetjük akkor belé; a’ gyönyörűségek nemes érzést fognak bennek, mint a’ Róma’ és Athéne’ nevendékiben, felindítani!
„Azért, mert nem szabad? azért mert nem illik? –
„Azért mert az Urak mind tsak kákompillik!
„Magok eltsergetik másutt súgárjokat,
„’S itthonn még tsúfollyák a’ szegény Lyányokat.
„Kereken kimondom; az Urak ’s Úrfiak
„Tsak ahon nem kéne, ott tsintalan fiak. – –
„Ez a’ Lotsperdi is, az ebágyról esett,
„Mit tesz? mért jött ide? nálunk mit keresett?
„Lé-hűtni jött ebbe a’ Kompániába?
„Diktom, faktom! vesszen pokol-kurvannyába!
„Fársángnak hívatná ő is magát hogy már,
„Pedig pernahájder, gézengúz, Koszlobár.
„Még is ő mér hányni a’ Dámáknak fittyet:
„De megtanítjuk ma ezt a’ kótyonfittyet.
„Meg! és minden Leány fülébe pesel ma;
„Néked szóll a’ letzke te gizgaz! te selma! - -
„De, hogy követségem hosszason ne essék:
„Ide-jöttöm’ okát meghallgatni tessék.
„Minden rangú Dámák egyes akarattal
„Engemet küldöttek olly’ parantsolattal,
„Hogy kívánságokat adjam elő pontban
„Az Uraknak; melly is áll e’ három Pontban:
„Elsőben az Urak szabad tettzésünkre
„Ezt a’ gaz Carnevált adják ki kezünkre;
„Másodszor haladék nélkűl felkeressék
„A’ nagy Mátrikulát, hogy megégettessék;
„Harmadszor, valakik most is nőtelenek,
„Minket solenniter mind megkövessenek.
„Ha e’ kívánságot a’ Szála felhagyja,
„’S követő-levelét nékem ki nem adja,
„’S a’ Mátrikulával ezt a’ gaz Spitzbubot:
„Ellenségnek tartsa az Asszonyi Klubot.” –
„Ellenségnek tartjuk az asszonyi Klubot;
„Magunk köztt eggyet sem esmerünk Spitzpubot;
(Illyen választ ada Bordáts Rebekának)
„Szüksége van nálunk a’ Mátrikulának;
„Eb, a’ ki kenteket, Néném! megköveti;
„Diktom! ’s az öreg fart visszatzepelheti.”
E’ szókra az Urak mind katzajt ütének,
De a’ Lyány-követek felmérgesedének. –
’S mihelyest az egész követség-tsoporttal
Rebeka visszatért a’ kerek réporttal:
Seregét Dorottya mindjárt összeszedte,
S egy rendes Ármáda’ formájába vette. – –
Nyílj meg most, Helikon!45
NYÍLJ MEG MOST HELIKON! ’s a’t. – Mikor Virgilius a’ háborúra felköltt Itáliai Vitézeket elő kezdené számlálni, így kiált fel egész enthusiasmussal, Aen. Lib. VIII. v. 641–646. nyílj meg; Ti magatokPandite nunc Helicona Deae, cantusque movete,
Qui bello exciti Reges, quae quemque secutae
Complerint campos acies, quibus Itale jam tum
Floruerit terra alma viris, quibus arserit armis;
Et meministis enim Divae, et memorare potestis:
Ad nos vix tenuis famae perlabitur aura.
Szép Istenasszonyok előttem dalljatok.
Ti elmondhatjátok, jut is eszetekbe,
Kik állottak belé a’ Leány-seregbe,
Kik vóltak Vezéri az Amazonoknak,
’S örök Egri nevet kik nyertek magoknak. –
Egy erős négyszegű Corpust formálának
A’ kik legaggottabb Leányok valának.
A’ Sereg’ derekát ez a’ népség tette:
Kommandóba őket Adelgunda vette.
A’ két szárnyán álltak mintegy könnyebb truppban
A’ fiatal Szűzek fel kötött Szalupban:
E’ gyönyörű népet vezérelte elől
Magdalena a’ bal, Márta a’ jobb felől.
Hátúl a’ Vasasok’ nehezebb osztályja
Az özvegy-asszonyok’ Seregét formálja.
Lassú, de kemény nép: Reservaként vagynak;
Orsolyát tisztelik vezérlő Hadnagynak.
Az avantgárdába, melly mindnyája között
A’ legkatonásabb formába őltözött,
Azok az eleven Freycorok valának,
A’ kik már Férj nélkűl szűlni is tudának.
Friss és gyönyörű nép! fortélyos, vakmerő;
Rebeka vezette, egy próbáltt Hadverő.
Ezek a’ vezéri ’s osztályi valának
Ennek a’ rettentő Dáma-ármádának,
Mellynek fő kórmányát Dorottya tartotta,
’S mint General en Chef46
GENERAL EN CHEF a’ legfővebb Vezére egy sok ezerből álló fegyveres Seregnek, a’ kitől függnek osztán minden osztályos Generálisok. maga mozdította.Nem választott ő ki egy helyt egyenessen,
Hogy a’ hol nagyobb baj esik, ott lehessen.
Tizenkét ősz ’s próbáltt Banyát melléje vett,
’S egy vén Guvernántnét47
GUVERNÁNTNÉ, frantziáúl Gouvernante, a’ nagy házaknál a’ gyermekeket nevelő ’s az azoknak gondját viselő Asszonyszemély. Adjutantjának tett.Ekkor az ütközet módját így rendelé;
Hogy a’ Front léptenként menjen eléfelé:
A’ szárnyi könnyű nép akként fordúlgasson,
Hogy minden sort ’s rendet zavarba hozhasson,
És a’ Mátrikulát tsalfán vagy mérészen,
(Melly a’ triumfusban legszebb préda lészen)
Kerítse kezéhez az ellenség elől,
Egy szóval vígyázzon minden oldal felől:
A’ hátúlsó Sereg még most szótól várjon,
Minden rést és útat keményen bézárjon:
Most pedig egyszerre az első dobhangra
Az egész avantgárd48
AVANTGARDE, elősereg, előre indított, vagy az ütközet’ elejére állított, kissebb sereg. üssön a’ Farsangra,’S ha lehet Carnevált hadifogjá tegye,
Vagy a’ Mátriculát kezéből kivegye;
De ha rabbá esik, kedvezzen Hímennek.
Lántz köztt is tisztelni kell a’ rangját ennek.
Mikor a’ táborban mindent elrendele:
Üle egy Dívánra,49
DÍVÁN, igen apró lábakon álló neme a’ Kanapénak. Minthogy ezt a’ Török szokásoknak követésére vették fel az Európaiak: azért neveztetett Dívánnak a’ Törökország’ fő Tanátsáról a’ Dívánról, a’ mellytől van ez a’ szónk is: dívánkozni.
kit nyóltz Szűz emele,’S onnan igazgatta a’ Népet, a’ helyet,
És, mintegy Feldmarsal, perspectiva helyett,
Hogy rá-ügyelhessen a’ nagy ármádára,
Egy vén pápaszemet feltett az orrára.
Külön-külön minden Vezért és Hadnagyot
Serkentgetvén, nékik mindent jól meg hagyott. –
„Most már eljött a’ pertz, így szólla nyájához,
„Hív barátináim! kezdjünk a’ munkához.
„Tsak bátran! velünk lessz a’ bosszú ’s szerelem.
„Menjünk! már zsebemben van a’ győzedelem.” –
E’ szókra Tesztilis felveszi kezébe
A’ Sereg Zászlóját, mellynek a’ végébe’
Lengő pántlikákkal körűl koszorúzva
Tintukkal bodrozott Főkötő vólt húzva.
Az apróbb Zászlók is lobognak szép sorral,
Kiken Vénus látszott, bőltsővel, ’s Ámorral. –
Megindúl a’ sereg; a’ selymek suhognak,
A’ pádimentomon a’ tzipők topognak:
Szikráznak a’ tüzek a’ Dáma-szemekben,
Keblekben kurázs van, fegyver a’ kezekben,
Harnádel,50
HARNADEL, ’s a’ t. – Nadel német szó, magyarúl tűt tészen. – Egyszer egy német technologicus Könyvben a’ Tűnek 22 nemét olvastam meg; pedig sem a’ hájvarró, sem a’ bornyomózsákvarró, sem még inkább a’ botskorfűző tű nem vala meg benne. Strikknádel, ördög-pokol-nádel,Mellynek külömbb nemét ma sem számlálnád el,
Alma-evő kis kés, etuis bitskia,
Szemnyilak, tsóktsákány, mosolygás-fringia.51
FRINGIA. – Ezt a’ szót a’ kardvasakra szokták felütni annak jóságának jeléül és bizonyságáúl.
Dorottya ’s a’ rúdon függő Díván megett
Fő hadi-muzsika gyújtá a’ Sereget.
Lizette, a’ szépen hárfázó Lizette
A’ Lyányok’ fársángi Marsát elkezdette:
Mellette a’ nótán tíz hárfa hangozott,
Húsz tambura ’s doromb akkompanyírozott.
Mások vagy letörvén a’ butellák’ allyát,
Azzal trombitálták a’ Lizette’ dalját,
Vagy holmi nagy Smukkos katulyát tartának,
’S két frizőr fűsűvel azon dobolának.
Az egész ármáda danolta a’ Marsot,
’S úgy tették hangjánál a’ truppok a’ marsot
Éris pedig szíve’ tellyes örömében
Felemelvén magát pudlis szekerében,
Titkos katzajok köztt lebegett felettek;
’S Denevér Nimfái körűltte repkedtek.
Mikor a’ nagy Corpus a’ Szálába kijött,
Már az avantgárda Cárneválra ütött,
A’ pajzán Freycorság őtet megtámadta,
Ki kezét, ki haját, ’s köntösét rángatta.
Lármás tsivogással mind rá kezdtek esni:
Maga vólt, ’s oltalmat nem tudott keresni.
Így jár az a’ szegény bagolyfi is éppen,
Ki elhagyja enyhős odvát délközépen,
Mihelytt a’ madarak látják, körűlveszik,
Akármerre fordúl, meg nem menekeszik;
Míg a’ kányák űzik a’ Csókák tsátsognak,
Tseveg a’ sok veréb, a’ Varjak kárognak,
Tsúfolja, tsipkedi, rángatja mindnyája,
Tele a’ tollával mindeniknek szája.
Már a’ nagy sereg is a’ tsata piartzot
Magának foglalván, elkezd’te a’ hartzot.
A’ bal szárnyon álló könnyű nép sok szűzzel
A’ Mátrikulára ütött kemény tűzzel.
Hímen felkiáltott; „Urak! ne hagyjátok!
„Most a’ Mátrikulát mindjárt nem látjátok.”
Ezt a’ Gavallérok hallván, oda mennek,
Hogy segítségére legyenek Hímennek.
De már akkor körbe fogta a’ Lyány-tsoport,
Verték a’ széllyelhánytt székek között a’ port.
Szörnyű a’ zaj ’s lárma. Ezek megragadják
Híment és a’ könyvet; amazok nem hagyják:
Most ezek hányják el a’ széktől azokat;
Majd azok nyomják el onnan a’ Lyányokat,
Fillisnek már a’ Könyv éppen kezében volt;
Kiáltott a’ sereg, a’ győzőnek tapsolt:
De alig tsípte meg Károly egy keveset,
Elejté a’ könyvet, ’s a’ lábára esett.
Oda ugrott Károly, a’ prédát már hozta:
De Rozinka őtet agyon tsiklandozta.
Más-felől az Ifjak e’ szép hartz’ neszére
Indúlni akartak Hímen’ védelmére:
De a’ könnyű sereg’ jobb szárnyával Márta
Kirukkolt, ’s előlök az útat elzárta.
Keresztűl próbálnak az Ifjak rontani:
De ennyi szép ellen ki tudna állani?
Egyedűl maga volt olly Gavallér Albert,
Hogy annyi amazon ellen indúlni mert.
Thrézi ellent állott: de egy pillantása
A’ szép Szűz’ szívében halál-sebet ása.
Visszapillantott rá haldokló kedvese,
’S a’ sebhedtt bajnok is a’ főldre leese.
Ez esetre a’ hartz nagyobb tüzet kapott.
Felzendűlt mind a’ két népség ’s összetsapott.
Tsatáztak a’ mérész Dámák az Ifjakkal
Szerelem’ mérgébe mártott szemnyílakkal,
De a’ kéz-szorítás’ és sóhajtás’ heve
Sok szépek’ szívében nagy pusztítást teve.
Sok Gavallér pénzt is adott a’ Spionnak,
’S kitudta bibéjét a’ szép Kisasszonnak;
Mellyért az Amazon hullott is a’ hartzon,
Kottzant a’ tsákány is a’ keblen, és artzon.
Már a’ Gavallérság jóval is innen járt;
Hogy Dorottya arra veté az okulárt.
A’ legszebb szárny’ vesztét Dívánja’ sántzáról
Meglátja, ’s a’ közép sereg’ derekáról
Négy erőss tsoportot kikűld sietséggel,
Hogy a’ győzött félnek légyen segítséggel.
Kik is kiszegezett pagnéttal kiálltak,
’S tűjökkel eleven Sorompót52
Spanyol SOROMPÓnak nevezik a’ Hadi mesterségben, azokat a’ hegyes vasazott karókból készített, és forgatható palánkokat, mellyeket a’ Gyalogság’ elibe szoktak hányni, hogy a’ lovas nép el ne gázolhassa azt. Németől Spanische Reiter. tsináltak.Azonnal Koriska ezek’ Komendántja,
A’ Gavallérokat olly mérgesen bántja;
Hogy perlő nyelvének ’s éles szablyájának
Ellene ők tovább már nem állhatának. –
Egy Főkötő-spádé vala a’ markába’,
A’ mellyel úgy szúra Lajtsi’nadrágába,
Hogy a’ mint sok tréfás társaságban hallik,
Még most is meglátszik puliderjén a’ lik.
Ez alatt a’ hartznak legjobb divatjában
Ámor, ki soha sem nyughatik magában,
Elméjét egy hadi fortélyon hánytatta;
A’ kis szerelmeket mind öszve hívatta,
Kénkövet, kanótzot, ásóval, kapával,
’S a’ hamar-szerelem’ friss puskaporával
Adott a’ kezekbe, hogy azzal menjenek
A’ házba, megmondván mitévők légyenek.
Megértvén Ámornak e’ parantsolatját
Az apró Minőrök;53
MINÖRÖK a’ tábornál azok, a’ kik minát ásnak, vagyis a’ kik a’ puskaport főldlyukakba rejtvén, azzal az ellenséget, vagy annak valamelly épűletjét felvettetik. a’ Szála’ padlatjátMindjárt mesterséges Mína alá vették,
’S a’ házban lévőket tűzzel felvettették.
Ah! e’ sebes tűz láng hányat felpörköle,
Hányat ejtett sebbe, hányat meg is öle!
Sokan, igen sokan mintegy fél halottak
A’ főldre, ’s az Urak’ ölébe hullottak.
A’ rugó salétrom minden észt és tsontot
Saját forgójából kihányt, széllyel rontott,
’S a’ láthatatlan láng gyújtván a’ velőket,
Édes tsiklandással emésztette őket.
Héj te, ravasz Ámor! miket fel nem találsz?
Egy felől nem győzvén, másutt is praktikálsz!
Van e ollyan szíve az asszonyi nemnek,
Melly útat nem nyitna a’ bájoló szemnek?
Dorottya, a’ kihez a’ láng fel nem tsapott
A’ nagy Díván miatt, ütődést nem kapott,
Azért kevés népét ismét serkengette,
Az elszélledtteket újjabb rendbe szedte.
Fellobban villogóbb tűzzel a’ hartz’ lángja:
Verdesi a’ padlást a’ tsatázók’ hangja,
Szék, asztal zörömböl, a’ dob, trombita zeng,
Tsizmától, czipőtől a’ pádimentom reng. –
Legelőbb is Rózsi, a’ legszebb Amazon,
Etsével szembeállt ’s erőt is vett azon:
Már szinte életét el is fogyasztotta,
Kiált Etse: Pardon! ’s a’ kardját nyújtotta.
De Johanna, kinek rózsákba mártatott
Ortzája született hajnalszínt mutatott,
Johanna ujonnan Etsét megtámadta:
De ortzáját Etse addig tzirolgatta,
Míg mind elenyészett a’ Johanna’ vére,
’S hajnalszíne maradt az Etse’ kezére.
Iromba lett a’ szép Czerussza ’s míniom,54
CERUSSÁ, tesz fejér festéket, fejér kendőzőt; MINION pedig egy neme a’ piros festéknek. A’ jóféle ortzafestő piros színnek a’ neve Carmin.
Ollyan lett a’ rózsa, mint a’ sásliliom. –
Így halnak el gyakran egy ortza-fogásra
Sokan, kik rá szoktak a’ képmázolásra,
Azok, a’ kik nappal angyali bálványok,
Éjtszaka lüdértzek ’s merő boszorkányok.
A’ virgontz Belinda szokott tréfájával
Bordáts Úrhoz szalad vigyorgó ortzával,
„Mossziő! az Úr is tsak olly életet él;
„Mire nézte most is a’ fársángot? ’s nem fél,
„Hogy hadi-foglyommá teszem, megköttetem,
„’S győző-hintóm előtt kevélyen vitetem?”
Ekkor olly’ bájoló szemekkel tekíntett
Az Úrra, mint Vénus, mikor Márssal tsínt tett.
Az Úr mosolyogván a’ nagy bajusz alóll,
„Eredj te kis Pajzán! a’ Lyánkának így szóll,
„Tudod már sok ízben ellenem pártoltál,
„Faludat prédáltam, ismét meghódoltál.
„Kardom most sem tompa, ha tompa megfenem:
„Hogy mersz, pajkos madár, felkelni ellenem?”
Igy szóllott, és magát a’ Nimfa megadta,
Tudván, nem soká lesz jószága alatta.
Más oldalra Chloris, kinek termetében
Minden kellemesség vólt tsak a’ szemében,
(Szikrázó nyilat szórt arra, a’ ki nézte,
Aléltt pillantása halkal megígézte;
De mikor tsillogó rezgése széttreppent,
A’ nehéz-nyavalya édesen tört mindent.)
Chloris az Ifjakat sebess pillantással
Sűrűn lövőldözvén, hullatta rakással.
Kivált rátalálván a’ deli Vintzére,
Ezer tűzkatsintást szórt rá szegénykére.
A’ triplázott villám elfogá a’ szemét,
Megelektrizálta mindenik tetemét.
Lángolt az ortzája, dobogó szíve vert,
Élt még, de nem tudta, ’s eszméletlen’ hevert,
Chlóris oda ugrott, ’s a’ maga tsókjára
Kitsalta lelkét is halvány ajjakára. –
Azomban Ámor is a’ hartz’ közepében
Ákhillesként nyargal hadiszekerében,
A’ szép szemű Chlórist, ki elandaloda
Holtt bajnokja mellett, ’s nem vígyázott oda;
Chlórist elütteti a’ rúdnak végével;
Lerogyik, ’s fekvését festi szűz vérével.
Eltapodta őtet az Ámor’ szekere,
Öszve járattatott mellye, ’s minden ere.
Igy esett el e’ két bajnok egy tsatában
’S mind ketten megholtak ők – metáphorában. –
Ámbátor a’ fejem Toalett55
TOALET, Toilette, teszen frantziáúl asztalkát, különösen pedig asszonyi ékesgetésre készűltt kis fiókos asztalt: CURTIZAN, Courtisan, udvari ember, hízelkedő, Dámák körűl hívalkodó: COQUETTE, tetszeni kívánó, színes mézes mázos beszédű, szerelemhez értő Dáma: ’s a’ t. vólna is,Curtisán melyemből Coquet nyelv szólna is,
Bár próbát Romános elmésséggel teszek,
’S ékesebben szóllok mint a’ Hof-Maitressek:
Még sem festhetem le tellyes valójában
Mind azt, a’ mi esett ebben a’ tsatában.
Másként is sok itten a’ mi titok, és szent;
’S még a’ Poéták sem tudhatnak itt mindent.
Elég, hogy a’ Dámák, kik bár hullottak is,
Vittak még, és sűrűn hulltak az Ifjak is,
Tovább is tüzesen folytatván a’ hartzot,
A’ Gavallérokon tettek sok kudartzot.
E’ mellett a’ szegény Fársáng’ óltalmára
Ki a’ sok Dáma köztt már majd pórúl jára,
Más felől Hímennek ’s a’ Mátrikulának
Védelmére számos Ifjak tartatának.
Azomban a’ Dámák megmozdíthatatlan
Nagy ármádiája mégis mind únatlan’
Attakban vólt sok szép Ifjaknak kárára,
Vagy a’ két szárnyáról kitsapott portára.
Dorottya mind újjabb tsatára rendelte
Vezérit, ’s a’ lankadtt szíveket tüzelte.
OPOR, hogy már végét vesse a’ tsatának,
Egy újj stratagémát gondolt ki magának,
Mellyel minden truppot zűrzavarba tégyen,
’S Dorottya, a’ Vezér, tehetetlen légyen.
Annyi sok hatalmas szemmel és szablyával
Szemköztt állván, így szóltt felséges ortzával:
„Halandó Angyalok! kedveltt szép ellenség!
„Kiket bennünk ural minden érzékenség,
„Kik bírván szívünket a’ természet’ jussán,
„Törvényt szabtok nekünk szépségtek’ trónussán,
„Hogy’ ellenkezhetnénk tovább ti véletek?
„Itt a’ kéz! itt a’ szív! tsakhogy békélljetek.
„Tudjuk, miért vagytok haragban erántunk;
„Mert véletek nagyon hidegképpen bántunk:
„Nohát ezen vétkünk’ jóvá tételére
„Én, mint a’ Fársángi tábor’ fővezére,
„Még ma egy Kisasszonyt kívánok elvenni;
„S tudom, vitézim is mind így fognak tenni –
„De én annak adom tserébe szívemet
„A’ ki legelősször megtsókol engemet.”
Édes kotlós annyok’ egy kotyogására
Hogy fut a’ sok tsirke egy szem gabonára:
Minden Kisasszonyok akként tódúlának
Legelső tsókjára Opor’ ortzájának. –
Senki sem ügyelt már zászlóra, vagy sorra.
Isten hozzád jó rend! hajde mind Oporra!
Szintúgy rugták egymás’ tzipellője’ sarkát,
Tapodták, hasgatták egymás’ Sleppje’ farkát:
Az elsők hátrálták az utólmenőket,
A’ hátulsók visszahúzták az elsőket:
Lármáztak, zajgottak, porfelleget vertek,
Asztalt, széket, bőgőt, tzimbalmot levertek.
Tört a’ pohár, palatzk, tányér, tátza tsörgött;
Ugattak a’ pudlik; ajtó, ablak, zörgött.
Ifjúként szaladtak még a’ vénlantok is.
Sem Hadnagy, sem Svadrom, sem rend. Sőt magok is
A’ Dívánt emelő Szűzek elfutának.
’S keze, lába kitört Marsal Dorottyának.
Negyedik könyv.
Hajnalig.
Summaya.
Mikippen az vitéz Dorotthia ſoc Zuͤecnec hallatlan kesserűsighire az faidalmos halálval kuͤzkoͤdnéc, és hogi mikippen ochódnéc foͤll, miert hogi Carnevallal egietemben az Matriculla Sácmánra yutván; mell is tuͤzvel megh igettetic vala az Carneval penigh megh zabadól vala, mellecnec utánna voͤdd ezoͤdben Kegies Olvasó az Vin Gergoͤnec bezidit, és a’ zepp Venus Iſten Azzonnac is mikint toͤrtenéc az oͤ ala-zálláſſa ickes Rithmuſocval eloͤdben adattatnac.
Mind rátódúla már kívántsi vágyással
A’ Dámáknak nagyja, apraja rakással
Oporra, hogy őtet mindjárt megtsókolja:
De a’ Gavallérság őket meggátolja.
Az Ifjak hatszeres karéba56
CARRÉ, tesz itten különösen négy szegeletre álló ’s egy bizonyos helyet békerítő katona-tsoportot. állának,’S Opornak eleven sántzot tsinálának.
Már egy Dámának sints, akármerre térjen,
Sem résse, sem módja, hogy Oporhoz férjen.
Néha erőszakkal rohantak ostromra,
Néha rimánkodtak, sírtak, – de potomra.
És mivel a’ karén által nem törhettek,
Szégyennel, bosszúval hátrálni kezdettek.
Mint vertt had egyenként kiki visszatére
Felsűltt kívánsággal a’ tábor’ helyére.
A’ hol már összetörtt zöld dívánnya mellett
Megsebhedtt Marsaljok tsak alig lehellett.
„Hitetlen nép! – így nyög Dorottya nékiek –
„Hát a’ vitézeknek így kell é tenniek?
„El kell é hagyniok kiszabott rendjeket,
„A’ fegyvert, a’ Zászlót, a’ Fővezérjeket?
„Gyarló nép! egy ravasz ellenség’ szavára
„Úgy kellett rohanni a’ Férjfi’ tsókjára?
„Phi! szégyen! gyalázat! gyáva Teremtvények,
„Kikből így űzhetnek tsúfot a’ Legények!
„De lám hívságtokért megvan a’ jutalom:
„Od’ a’ szép betsűlet, od’ a’ diadalom.
„Helyébe tsak szégyent, kudartzot kaptatok;
„’S ím félhóltan fekszem én is miattatok.”
A’ szégyen és bosszú őket eltőltötte,
Lesütött ortzával álltak körűlötte.
Dáma-szokás szerént sírtak haragjokban,
Átkozván magokat, és Oport magokban.
’S fájlalván hűséges Vezérjeknek estét,
Hószín karjaikra felvevék kék testét.
Bévivék szomorún az oldalszobába,
Ahol helyheztették puha nyoszolyába,
Vígasztaló szóval, kávéval éleszték,
Szederjes sebeit kötözni is kezdték. –
De néki nem lévén többé bizodalma,
Elnyomván testének, lelkének fájdalma:
„Gyalázatban, úgy mond, tovább miért élek?
„Inkább betsűlettel hal meg a’ nagylélek.
„Ti kik okoztátok rajtam e’ tsúfságot,
„Hogy tukmálhatjátok én rám e’ világot?”
E’ szókra sebéről tépvén a’ flastromot,
Meg is tette mindjárt a’ testamentomot.
Öt vén Dáma leűl a’ Toalettéhez.
Apollónka pennát dug a’ fél füléhez,
A’ Schreibkalenderből57
SCHREIBKALENDERNEK, vagy Iró-Kalandárjomnak hívják a’ Németek a’ negyed rétű árkusra nyomtatott Kalandárjomat. a’ Bőjtnél kiszakasztEgy tiszta levelet, kétfelé hajtja azt;
A’ gyászos íráshoz készűl keseregve.
Dorottya elkezdi diktálni heregve: –
„Én alább is megírtt Kis-Asszony, DOROTTYA,
Letelvén világi életem’ robotja,
Egyébként ép ’s tsendes elmével diktálom,
Tsak hogy az Ifjakat szeretem ’s útálom.
Én, mondom, e’ Nemes Megyében születtem,
’S eredetet régi törzsök-házból vettem;
De a’ mellynek bennem magva fog szakadni:
Jószágomról tehát rendelést kell adni. –
Elsőben is hagyok kétezer Szuverént
A’ Bétsi Bolondok’ házának a’ szerént,
Hogy fundussok légyen az ollyan Szűzeknek,
Kik kosarat adván magok kérőjöknek,
Mint szokott, örökös pártába sűltenek:
Ezek a’ Bolondok’ házában éljenek!
Másodszor testálok a’ Szűlők’ házára
Kilentz ezer tallért, az ollyak’ számára,
A’ kik tsúnyák lévén, Vőlegényt nem kapnak,
’S természeti tüzök miatt fére-tsapnak.
Harmadszor keresett jószágomnak felén
Egy jó fundátiót állítok Pentelén,
Mellyből esztendőnként megtartván a’ számát,
Férjhez kiadjanak tizenkét vén Dámát.
Felén egy Vesztalis templom építtessék,
Mellyben húsz vén Szűznek lakás rendeltessék,
De úgy hogy mindnyája járjon főkötővel,
Mert igen éktelen járni leányfővel.
Továbbá, ha ama Kőltő jó kedvébe,
A’ ki most itt múlat ebb’ a’ Vármegyébe,
Leírná a’ Dámák mellett tett hartzomat,
’S hattyúi szárnyain zengné halálomat,
Minthogy, a’ mint mondják, eddig minden Nagyok
Üressen botsáták:58
EDDIG MINDEN NAGYOK ÜRESSEN BOTSÁTÁK. – Ha mások ezt mondják, nem jól mondják: mert p. o. N. Mélt. Gr. SZÉCSÉNYI FERENTZ Ő Exc ja egy Presentben is 100 Rf. a’ GRÓFNÉ Ő Exc.ja egy Ódámért külön 50 Rf. Mélt. Gróf FESTETITS GYÖRGY Ő N.ga, a’ hadi Oskoláról írott Ódámért 100 Rf. más ízben 25 Rf. ismét 30 Rf. ismét 40 Rf. Mélt. Gróf ERDŐDY ZSIGMONDNÉ Ő N.ga 5 vagy 6 sor versemért 12 aranyat, T. N. FRATER ISTVÁN Úr 50 Rf. adtak, hogy most másokat ne említsek. Méltatlan panasz az, hogy Nemzetünkben Metzénások nintsenek; vagynak igen is, tsak az Íróink vagy importunusok ne légyenek, vagy sordidusok. – – néki fundust hagyok.
Principibus placuisse Vlris, non ultima laus est.
HORAT.
Lentseni59
LENCSEN, egy puszta Somogyban Nagy-Bajom mellett. Kertemet mezei házommal,Minden Bankóimat az egész Smukkommal
Adják néki: ebből holtig elverselhet,
’S Beótzián Parnasz’ hegyeit emelhet.
De a’ Buffánomat mégis Orsolyának,
A’ két Mopszot60
A’ BUFFÁN, magyarúl Far-dagály, talám a’ Módinak minden bolondsági között legképtelenebb bolondság vala! Ez már kiment a’ Szokásból; de a’ MOPSZOK, vagy a’ Dámáknak ölbeli kis Kutyáik, mégis a’ Grátziák’ szolgálatjában vagynak. pedig adja ki Mártának.Végre a’ széllyeltörtt dívánnak fájából,
’S Vőlegényt nem esmértt nyoszolyám’ allyából
Egy Castrum doloris61
CASTRUM DOLORIS nevet visel a’ Nagy emberek’ halálára felállíttatni szokott Gyász-alkotmány, mellyben a’ megholtnak érdemei szoktak példázatokban előadódni. készűljön számomra.De nevem ne messék kőbe a’ síromra;
Ne tám az Útazók, kik ott szájonganak,
Még hóltom után is Lyánnak tsúfoljanak. –
Testem pedig a’ két Pázsimhoz62
PÁZSI, fratziáúl Page, ollyan nemes gyerkőtz, a’ kit a’ Nagyobb Udvaroknál nevelnek temessék;’S legalább porom is Férjfi porhoz essék. –
Ezen testamentom végrehajtójának
REBEKÁT.... E’ szók még a’ száján valának: –
A’ midőn Rebeka, ki az elszélledett
Népet rendbeszedte, ’s ott kinn verekedett,
Triumfáltt sereggel, örvendő lármával
Béjött a’ Fársánggal ’s a’ Mátriculával.
Alig pillantá meg Dorottya félfelől,
Azonnal olly’ édes öröm lepte belől,
Hogy elfelejtkezvén minden fájdalmáról,
Életről, halálról, – leugrott ágyáról.
„Itt vagy! – ’s pedig fogva! élek már, így szólla,
„Hol a’ Könyv? – majd gondot viselek én rólla.
„Élek már! már több írt ne is kössetek rám:
„Mindjárt felöltözöm; hol van, hol a’ ruhám?”
Igaz, hogy Dorottya mindjárt megújjúla,
Ruháját rávette, tapsolt, ’s meggyógyúla.
Mihelytt Rebekával előbeszélltette,
Hogy kézre Carnevalt miként kerítette:
Azon tanátskozott a’ sereg’ Nagyjával,
Mit tégyen e’ régen vártt hadi foglyával?
Kik köztt arra ment ki a’ dolog’ Summája,
Hogy tsak hadi törvényt tartsanak reája,
De, hogy kéznél légyen, tsukják bé azomba.
Bé is tsukták őtet kemény áristomba,
A’ melly olly keserves fogház és kaloda,
Hogy a’ Napfény soha bé nem süthet oda,
Erős, és kemény az asszonyok’ fogsága,
Nehéz az embernek onnét szabadsága.
Olly’ hely mint a’ minőn Ulissz hajdanába
A’ Palládiumért bémene Trójába. –
Mégis mennyi tsínos Urak ’s Bőltsek vannak,
A’ kik e’ fogságba víg szívvel rohannak,
Sőt ezt a’ fogságot vásárolják kíntsen,
’S örűlnek a’ rájok vertt erőss bilintsen.
Végre megtétetvén rá a’ szententzia,
Felhozza a’ setét tömlötzből Lídia.
Kijöve Carnevál a’ vén Porkolábbal
Arany nyaklántzokkal megbilintseltt lábbal. –
Strimfli galandokkal jól hátra köttetvén,
Két kezét, ’s Drabantok között kísértetvén,
’S így nem is űgyelvén az ő mentségére,
Ezt a’ szententziát olvasták fejére:
„Sok lévén CARNEVÁL’ bűneinek száma,
„Méltónak ítélte erre minden DÁMA,
„Hogy Mátriculája porrá égettessék
„Maga hóhér által tsonkán eresztessék:
„MENJEN VÉGHEZ. Datum Kaposvár ’s a’ t.
„DOROTTYA, mint a’ Szék’ Feje, és a’ Többi.”
Ki is ment húsz Dáma az oldalszobából,
S rógust rakván a’ törtt dívánnak fájából,
A’ tüzet nagy öröm ’s tántz köztt gerjesztették, –
És a’ Matriculát hamuvá égették. –
Innen van, hogy ma már nintsen többé vén lyány,
Mert az esztendeit más nem tudhatja hány;
’S ha egyszer a’ képét jól kimázolhatja,
Magát gyenge Szűznek szabadon mondhatja.
Már éppen kivitték a’ szegény Carnevált,
Már éppen fegyver köztt a’ vesztőhelyen állt:
Mikor lárma esett ott kinn a’ pitvarban,
Kiáltanak; tűz van! tűz van az udvarban!
A’ szobából minden ember kiszalada,
’S Carneval odabé egyedűl marada.
Hímen eloldotta a’ békót lábain,
’S a’ Strimflikötőket eltépte karjain.
Akkor vették észre a’ Dámák magokat,
Mikor már szabadon látták a’ rabjokat.
Késő vólt már akkor. Már őket nevette
Carnevál, és magát az ifjakhoz vette. –
De nem tévén a’ tűz semmi veszedelmet,
Szüntetvén a’ Bál is a’ lármát, félelmet;
Opor Úr azonnal kérdezkedett rólla,
Mellyre a’ Lokajja Gergő ekképp’ szólla:
„Tens Uram! A’ Casus minthogy hosszas lévén,
„És ezek a’ Lyányok igen sok tsint tévén,
„Meg is únván talán a’ Tens Úr hallgatni:
„Méltóztassék vélem egy pipát gyújtatni.” –
„Nem kell; tsak mond[d] Gergő!”– „Tens Uram, tehátlan
„Igazán hogy minden Lyány cseléd ortzátlan,
„Kivált azok, a’ kik Lokajok köztt nőnek,
„’S az Úri udvarba tsak lé-hűtni jőnek.
„Én ugyan helyet sem adnék egyiknek is,
„Ha mindjárt tsupádon széllel élnének is.
„A’ konyhára hordják a’ pletyka beszédet,
„Mindég dérogálják a’ Férjfi tselédet.
„Mindég tsak tserfelnek, osztán nyalnak falnak,
„Morzsáját sem látjuk a’ belső asztalnak.
„Tsak kurafijoknak szoktak ők duggatni.
„Tens Úr! kár ezeket Lyányfővel járatni. –
„De hogy eggyik szómat másikba ne őltsem,
„És a’ Tens Úrnak is Úri kedvét tőltsem:
„Most is, míg az Urak ott benn múlatának,
„Ni a’ szedtevették mit nem tsinálának!
„Letsepűltek minden betsületes Legényt,
„Lajhának, kappannak tsúfolták a’ szegényt.
„Ihogtak-vihogtak, nyakunkra tódúltak;
„Megkövetem – még a’ nadrághoz is nyúltak.
„Nézze tsak a’ Tens Úr, millyen ez a’ mente,
„Nánika a’ Stertzel ni hogy összekente.
„Tens Úr! egy tzulától én ezt fel nem veszem,
„A’ Sátisfektziót az Úrért megteszem.
„Megőszűltem az Úr’ Ura Attya mellett,
„De még senki rajtam illyen tsúfot nem tett.
„Egésszen bolondot tsináltak belőlünk,
„A’ mondért, süveget elkapkodták tőlünk,
„Azt mond’ták, hogy jobban illik ő kemeknek,
„Tsak szoknya kell nekünk bodzfa legényeknek.
„Még a’ vitézkötést feltették búbjokra;
„Óh, hogy a’ jégeső verne kobakjokra! – –
„Fridrik szakáts éppen az ágyon szunnyadott,
„Hogy hatod-magával Mantzi rátámadott,
„Leöntötték szegényt; az még is szerentse,
„Hogy veres nadrágát nem érte a’ lentse!
„De bezzeg mikor a’ fejére tapinta,
„Már a’ haján folyt le a’ híg palatsinta.
„Felugrik haraggal, szidja sok attával
„’S bémázolja képét egy tál kotsonnyával.
„Tens Úr! azon semmi épséget nem hagyott:
„Didergett a’ tzula, majd hogy meg nem fagyott.
„Úgy kellett! magam is nagyon bosszankodtam;
„Mégis a’ katzajtól meg nem tartózkodtam,
„Mikor kotsisunkat négyen körbe vették.
„Futni akart Jantsi, de nem eresztették:
„A’ félsarkantyúja akadt a’ szoknyába,
„’S Kalárival edgyütt zuhé a’ tsávába.
„Etse Úr’ hajdúja éppen ott pipázott,
„Mellé suhan két Fraj, ’s mikor nem vígyázott,
„Szájából az égő pipát kitekerték,
„’S Uram! még a’ Pámpám’63
PÁMPÁM nevű Pudlija volt Somogyban egy Uraságnak, kinek Házánál esméretségben voltam. Furtsa Kutya volt!
farka alá verték!
Fies nobilium tu quoque PUDLIUM
Me dicente. – – – HORAT.
„Ne hadja ked magát, Pajtás! felkiáltok,
„Ti is az emberből tsúfot mért tsináltok?
„E’ szómra edgyikhez a’ kostököt tsapja;
„A’ másikat pedig futtába megkapja,
„’S úgy szúrja farába a’ nyúl-ispékelőt,
„Hogy most is keresik a’ nyúl-ispékelőt. –
„Mig Ferkó egy lészán hortyog, ’s nyújtja bőrét
„A’ tzafjához kötnek egy nagy kantsó lőrét:
„Pakolj Ferkó! kiált a’ dévaj nemzetség:
„Talpra ugrik Ferkó; ’s bezzeg volt nevetség!
„Egy kűlfőldi tarka ánginba őltözött
„Frantzia Pázsi vólt itt a’ többek között,
„E’ tett nagy zavarást itt a’ Fejér-néppel,
„Új módit kapatott, főképpen a’ széppel.
„Ritka olly’ szoba-lyány, Frizérozó ’s Dajka,
„Hogy ne jutott vólna néki Kalamajka.64
A’ KALAMAJKA egy szőrből való fényes matéria, mellyet kivált régi Magyarjaink Mentebéllésnek viseltek.
„Tán nem is maradtak itt már ollyan Frajok,
„Kiknek e’ Pázsival ne lett vólna bajok.
„Tens Uram! nem tudom ki tart illyen Pázsit,
„Nem szeretem benne azt a’ nagy kurázsit.
„Ragadós a’ módi, kivált ha Frantzia,
„Pedig a’ Magyarnak árt az ő módija.
„Most ugyan még kin jár a’ tseléd-szobában:
„De hát ha kedvre kap benn is a’ Szálában?” –
„Jól van Gergő! jól van: de a’ tűz hogy esett?” –
„Elmondom méltassék várni egy keveset.
„Már semmi tsendesség nem vólt a’ szobában,
„Állt a’ patália kintt is a’ konyhában,
„Már a’ legénység is néki dühödtt mordúlt,
„Egy szóval a’ Kastély fenékkel felfordúlt.
„Azt mondják, – de arról aláson követem,
„Nem vóltam ott, reá meg nem esküdhetem –
„Lízi a’ tűzhelyre feküdni akara,
„De mellé egy legény sok parázst kapara.
„Nem tudom, nem láttam; elég az hozzája,
„Azt mondják, kiégett a’ Lízi’ szoknyája.
„Sikóltott, szoknyáját rázta a’ dévaj szűz,
„Egymást érte, szintúgy hullott rólla a’ tűz.
„Rá esett egy parázs a’ Pámpám’ hátára,
„Kifutott ordítva, ’s rá ment a’ szénára.
„Meggyúladt a’ széna! – Latzi szerentsére
„Ott feküdtt, és álom nem jött a’ szemére:
„Látja hogy mellette a’ tűz lángot vetett:
„Valami baja vólt, mindjárt nem kelhetett.
„Kitsapott már a’ láng: lármát kiáltottunk:
„De ő elóltotta, míg vízért futottunk.
„Megszűnt a’ tűz, mire mi elértünk oda:
„Kijött Latzi, és még – Náni vagy kitsoda.”
E’ szókra az Urak ’s Dámák katzagának.
Némellyek Gergővel így is tréfálának:
„Bizony, Gergő! a’ tűz már nagyon láttatott,
„Még is, a’ jó Latzi, jó hogy nem alhatott,
„’S ekképpen a’ tüzet hamar mególthatta;
„De tudod e, Gergő! Latzit mi bánthatta?” –
E’ tréfára Gergő így felelt valódi
Ortzával; „az ollyast vizsgálni nem módi!
„Az illy’ kérdést tartom igen helytelennek
„Elég hogy elaludt a’ tűz, hál’ Istennek!
„Hát a’ Tens Urak is, és Tens Asszonyságok,
„Mikor utóléri az álmatlanságok;
„Millyen múlatságot találnak magoknak:
„’S szabad é azt osztán vizsgálni másoknak?
„Az illy’ kérdést tartom igen helytelennek:
„Elég, hogy elaludt a’ tűz: hál’ Istennek!” –
Mindnyájan katzagtak e’ feleletére;
Hihető, jól reá talált a’ bibére.
Egymás köztt sok furtsa tréfára fakadtak:
’S az öreg szolgának egy pohár bort adtak.
Szinte helyre állott vólna a’ tsendesség,
S meglett vólna közttök a’ kívántt békesség;
A’ Dámák szűntetni kezdték haragjokat,
Nem bántván Carnevált ’s a’ Gavallérokat:
De – – éj igazán hogy, a’ háborúságba,
Melly Trójától fogva esett a’ világba’,
Tsak belé kell jönni mindég a’ Dámának! –
Most is a’ lett oka az új galibának.
Egy Nimfa, kit Virgil,65
EGY NIMFA, KI VIRGIL ’s a’ t. Lásd: Aen. Lib. IV. v. 174, sqq.
’s utánna mindenekOllyan irtóztató formában festenek,
Holott, ha bár néha réműlést hoz is ránk,
De sokszor angyali ortzával jön hozzánk;
Egy Nimfa, kit Kozma zengő trombitával,
Repűlő szárnyakkal, és felfútt pofával
Festet Rozsólisos szalmás-üvegére,
Egy FAMA-VOLATOT tévén tzímerére;66
Hogy a’ Literatúrában még a’ Rozsólisos Butellára is kell citálni. Vide sic:
Rosolio di Aqua d’ oro, all’ Insequa della Fenice in Bologna. MICHAEL KOZMA. FAMA VOLAT. – In Bologna: pedig Kozma Mihály, míg élt, Budai rozsólisos Görög vólt. –” Egy Nimfa, ki Virgil’ paraszt idejébe’
Maga hordta a’ hírt a’ világ’ fülébe,
De most nála bérért szolgálnak mint Úrnál,
A’ Novella, Zeitung, Gazetta, és Journál.67
A’ Novella, Zeitung, Gazetta és Journál mind Olasz, Frantzia és Német nevei az Újságleveleknek.
Egy Nimfa – de ki ne esmérné Miss Fámát?
Újabb zendűlésbe hozott minden Dámát,
Mivel elhírlelé a’ Bálban egyszerre,
(Hihető hogy Éris vette őtet erre.)
Elhírlelé, mondom, hogy hallván mindenek
Carnevál’ itt-létét, rá felzendűltenek,
Hogy nints ollyan ember, ki rá nem neheztel,
Mivel illyen kurta Fársánggal ereszt el,
A’ melyben így felsűlt mindennek a’ kényje,
Kinek a’ szíve fáj, kinek az erszénnye.
Ihon a’ Tislér czéh hijába fárada,
Mivel a’ sok bőltső mind nyakán marada,
Alig van kenyere ’s fűtője szegénynek,
Pedig hetibért is fizet a’ legénynek.
Sok szegény Varrónék jó bizodalomra
Megvarrtak húsz-harmintz főkötőt potomra;
Ötöt ha eladtak hat-hét forintjával –
’S még most is adósok a’ Tintuk’ árrával.
Majd minden Kalmárok Bankrótokká lettek,
A’ kik sok jegyruhát előre megvettek.
Így jár a’ Szűts, Szabó, ’s minden mesterember,
Kiket jó haszonnal bíztatott December.
Kiváltt a’ Czigányok, a’ szegény Czigányok
Fájlalják, hogy itthonn vesztek a’ leányok,
Minthogy rá nem szokván kaszára, kapára,
Támaszkodnak tsupán a’ más lagzijára.
Hát az a’ sok lezsák eszemiszom Pajtás,
Kiknek tsak a’ tántz kell, és a’ kantsó-hajtás,
Kik ha tivornyázó házat nem találnak,
Életnek sem tartják: ugyan mit tsinálnak?
Hol él most sok szegény Svalér68
SVALÍR, vagy Svalje, frantziáúl Chevalier, gavallér, ritter, Nemes, vagy Nemeskedő. e’ nagy télben?A’ ki bablevest is alig kaphat délben;
Mert sem Uram Ötsém nem tarthat most sok Bált,
Sem Asszony húgomhoz Leánykérő nem szállt,
Pedig tsak olly helyen néha jól lakhatott,
’S a’ két lovatska is abrakot kaphatott.
Sőt még a’ Papság is haragszik reája,
Mivelhogy az idén kevés a’ stólája.
Ezt hirlelvén Fáma, ’s több illyen formákat,
Ismét zűrzavarba hozta a’ Dámákat.
Dorottya gondolván hogy majd mellé állnak
Ezek is, és feltett tzéljában szólgálnak:
Nyúgovó vitézit ismét felzendíté,
’S holnapra egy újabb tsatához készíté.
Orsolyát, Rebekát, ’s a’ több vezéreket
Feleszelte, miként rendeljék népeket,
’S majd mikor az Ifjú Urak lefekszenek,
Vélek ’s Carnevállal mitévők légyenek. –
Mert már a’ hajnali kakas-szó is hallott,
Szőkűlt már a’ hideg setétség, ’s pitymallott.
Megfordúlt a’ Göntzöl’ szekere’ tengelye,
’S a’ késő álomnak eljött az ideje;
A’ lankadtt Gavallér rikátsolt a’ torkán,
Pislogott a’ Dáma, mint a’ vén boszorkán.
De – midőn már éppen fekünni készűltek,
Egy új tűneményen mindnyájan elhűltek.
A’ mint a’ harmatos rózsákba őltözött
Hajnal már feltetszett a’ tsillagok között;
’S erőt vévén a’ már szendergő éjtszakán,
Bésütött a’ Szála’ keletső69
KELETSŐ, vagy Napkeletső; keleti v. Napkeleti. Így ejtik ezt néhol Magyar Hazánkban, és ítéletem szerént nagyon helyesen. Valamint ezekből túl, innen, vég, hátúl, elö vagy elő, utól, közép, ’s a’ t. ezen szók jönnek, túlsó, innenső, végső, hátúlsó, első, utólsó, középső, ’s a’ t. – úgy, nem tudom, mi okon lehetne kitsúfolni azon Helységeket, mellyeknél szokásban vagyon az északsó, napkeletső, délső, napnyúgotsó terminatió? Kivált hogy a’ só és ső suffixumok mindég helyet-jelentő szókhoz ragasztódnak. ablakán:A’ gyertyák’ nyomorúltt fénnye halványodott,
Tűkör, fal és edény öszverózsásodott.
A’ gyönyörű Foszfor’70
FOSZFOR, görögűl Phoshorus, deákúl Lucifer, magyarúl Hajnaltsillag. Lásd az I. K.
ezüst világávalJátszott a’ bíborba borúltt Ég’ aljával,
’S a’ hó’ fejér egén elszórá azokat
A’ ragyogó kisded hajnaltsillagokat.
Úgy tetszett, hogy mintha lassú zengzetek is
Jöttek vólna onnan, – ’s valóba jöttek is;
Mert egy két pertz múlva mindjárt a’ mennyei
Karoknak hallattak édes Concertjei,
Mellyre az érzékeny szívek megolvadtak,
Repestek a’ velők, vagy elandalodtak.
Örűlt minden Lélek, ’s örömét mutatta,
Örűlt ’s örömének okát nem tudhatta.
Már a’ főldi fénynél pompásabb világgal
Borúlt el a’ Szála, ’s díszlett méltósággal,
Már a’ fél-felébredtt szellők által hozott
Gángesi kellemes szagtól illatozott:
Midőn egy tündöklő felhő béhempereg.
Gombolyagjain ül a’ szerelem-sereg.
Maga a’ nyájason mosolygó Citére71
CITÉRE, görögűl Cythere, deákúl Vénus, a’ Szerelem’ Istenasszonya, ki hattyúkon jár.
Űlvén diadalmi aranyszekerére,
A’ hajnali pompás felhőből kiderűl,
’S előtte minden fény setétségbe merűl.
Téjszín tzombján játszik nyilazó kis fija,
Kinek szemén tűz van, száján ambrózia.
A’ felhőnek mint egy mennyei pázsitnak
Hajlásin friss rózsák és Játzintok nyitnak,
Mellyek Citerének egy mosolygására
Teremnek a’ hattyúk lábának nyomára,
’S rajtok a’ tetszetes Grátziák tántzolnak,
Midőn ezer apró szerelmek lantolnak.
Édes ígézésnek, másnak nevezzem é
Azt, melly közönséges, és mind a’ két nemé,
Mikor ők Citére’ eljöttét érezik?
Sokan ezt hatodik érzésnek nevezik.
Elég, hogy mind az öt érzés részt vesz ebben,
Részt, és semmiben sem vesz érzékenyebben.
Ezt érzé minden szív most is, míg végtére
Így szóllt az életet lehellő Citére:
„Halandó szép Nimfák! élő Templomaim,
„Kikben temjéneznek hév indúlataim,
„Ti kiknek szemében élet és kedv játszik,
„Ortzátokon saját képvonásom látszik,
„Ti kik letsaljátok Mennyből a’ vígságot,
„Hogy Paradítsommá tégye e’ világot,
„Halandó Nimfáim! lejöttem hozzátok,
„Hogy végezésemnek törvénnyét halljátok. –
„Az az Istenasszony, Citére, én vagyok,
„A’ kinek áldoznak szegények és nagyok,
„Ki előtt a’ Király kihág trónusából,
„Büszke felségéből ’s bíbor ruhájából;
„Kit jóltévőjének szóllongat szívében
„A’ hideg vérű Bőlts Kedvesse’ ölében,
„Ki jó órát tészek néha a’ vénnek is,
„’S a’ mindennek szűkét látó szegénynek is,
„Ki áldott békóban tartom a’ szíveket,
„’S kedves áldozatra szorítom ezeket.
„Még a’ Hijéna72
A’ HIJÉNA egy kegyetlen ragadozó állat, mellyet soha tökélletesen meg nem szelídíthetni. Irtózva kell olvasni, a’ miket erről az állatról írnak az útazók és természetvisgálók: a’ ki Magyar olvasóim közzűl a’ Hiénáról keveset vagy éppen semmit sem tud, ne múlassa el megolvasni a’ mit RAFF után felőle beszéll T. FÁBIÁN József Úr a’ Természeti Históriának (Veszprém. 1799. n. 8.) 497 és 498 lapj. is, bár szeme szikrádzik,„Foga vérbe fered, nékem megjuhádzik.
„Előttem a’ Lajhár73
LAJHÁR, Főldi’ és Fábián elnevezések után az a’ minden állatok köztt legtúnyább, leglassúbb és legostobább négylábú állatotska, melly görögűl Bradypus, deákúl Ignavus vagy Tardigradus, frantziáúl Paresseux, németül Faulthier, az amérikaiaknál pedig a’ maga sipitnya szavairól AI nevet visel. Minthogy ennek természetét is járatlan Olvasóim Magyar könyvből is megtanúlhatják, útasítom őket az említett Históriájára FÁBIÁN Úrnak, a’ 604–606 lapp. Vessék egybe ezzel a’ FŐLDI’ Jegyzését is, mellyet a’ Természeti Históriának (Pozsony. 1801. 8.) 55-dik lapj. tészen, Blumenbach után. Megnézhetni Joh. Fr. BLUMENBACH’S Handbuch der Naturgeschichte. IVte Aufl. Götting. 1799. 8. Seit. 72. friss játékot tészen,„’S e’ leglomhább állat, vídám’ s virgontz lészen.
„Béborítom a’ nagy Balénát74
A’ BALENA, legnagyobb neme a’ Czethalaknak, sőt legnagyobb állat a’ mi főldünk kerekségén; mert 10-15 öl van a’ hoszszasága, ’s átallyában van a’ teste 100-annyi temérdekségű, mint a’ mi Ökreinké. Terem az északi és déli Oceánuson; legjelesben pedig az északi Pólus felé hajló kietlen Grőnlandiának környékén. – Ennek is egész formáját, természetét, és fogása’ módját megolvashatni FŐLDInél a’ 108 és 109 lapp hosszasabban pedig FÁBIAN’ Raffjának 588 lapj. egészen az 598 lapig.
lángokba,„’S párt keres a’ fagyos Grönlandi habokba’
„Béönthetem tüzem egy férgetskébe is,
„Bár kitsiny a’ szíve, ’s hideg a’ vére is.
„Sőt bogaratska nősz másik bogaratskán,
„Sok millió nemzik fiat egy fogatskán.
„Egy szóval, nints állat, mellyben tűz nem érzik;
„Sőt ezt a’ nem-mozgó plánták75
Hogy a’ PLÁNTÁK is szaporodnak, ’s magvaikból hasonló fajtát tenyésztetnek; azt a’ paraszt ember is tudja. Hanem, hogy erre a’ tenyészésre szintúgy a’ plántákban is HÍM ÉS NYŐSTÉNY NEMET állított elő a’ Természet, mint az élő állatokban, azt már nem tudja minden ember. A’ régi Bőltsek valamennyitskére sajdították ezt a’ dolgot: de világosan ’s határozottan legelőször MILLINGTHON nevű Ánglus írt a’ plántáknak nembéli külömbségekről. Ő pedig élt a’ XVII dik’ Század’ végén. – A’ növevények’ Nemzőrészei a’ Virágban vagynak. Itt az én verseimnek megértésére elég ennyit tudni: hosszabban ennek fejtegetésébe illyen helyen nem botsátkozhatom. is mind érzik.„A’ pompás Pálmának, a’ silány Penésznek76
A’ PÁLMA legelső, és legszebb, nemesebb, pompásabb neme a’ Plántáknak; a’ PENÉSZ pedig, legutólsó ’s legsilányabb. Erről méltó lesz tanúlatlan Olvasóimat a’ hely’ szűk voltához képest megvilágosítni. Azt gondolja a’ természetet nem esmérő ember, hogy a’ penész tsak valami rusnyapor és pelyhes nyálkásság, melly a’ romlásnak és rothadásnak következése: holott mind az, a’ mi nekünk illyennek látszik, egynéhány ezer apró plántákból öszvetsoportozott erdőtske, a’ mellynek gyökerei, szárai, ágai, virági és magvai vagynak, ’s a’ mellyet jó nagyító üvegen szemlélni kibeszéllhetetlen gyönyörűség. Ha feketedni kezd, jele hogy megérett, ’s már veszni tér. Többnyire hamar fel nő, (nyáron 1-2 óra alatt, ha nedvességet, meleget, ’s rekedtt levegőt kaphat) de némelly Nemei esztendő-számra is eltartanak. Van pedig, a’ mint a’ Természetírók számlálják, 15 faja, melly fajok közül némellyiknek eggyes szára van, némellyiknek ágasbogas, hata tartós, kilentze múlólagvaló. Nemi neve Linnénél MUCOR, és tartozik a’ GOMBÁK’ rendébe.
„Fajtáji mind az én híremmel tenyésznek.
„Én hozom az ifjú rózsát bíbor színbe,
„És a’ liliomot tiszta muselinbe;
„Hogy így lakadalmi öltözetben szépen
„Fogadják el Zefir’ tsókját mátkaképen.
„Én általam élnek ’s magzanak mindenek,
„Nálam nélkűl minden dólgok kietlenek.
„Citére vagyok én; ti is mind esmértek;
„Bár szájjal titkoltok, de szívvel dítsértek. –
„Most pedig közzétek jöttem ollyan véggel,
„Hogy felváltsam a’ múltt lármát békességgel;
„Hogy kívántt örömöt hozzak le azoknak,
„Kik nyomorúságot képzelnek magoknak;
„És hogy a’ sok bút, bajt, panaszt eltérítsem,
„’S közttetek hatalmam’ ’s nevem’ ditsőítsem.
„Mivel tehát főként azon aggódtatok,
„’S haddal Carneválra azért támadtatok,
„Hogy kurta a’ Fársáng ebb’ az esztendőbe;
„Hosszabbra szabatom azt is a’ jövőbe.
„Előre titeket assecurállak is,
„Hogy nagyobb divatja lessz a’ lagzinak is;
„Megvőlegényellik árva nyoszolyátok,
„’S leányságtok után vígság jön rátok.
„És azok az ifjak, kik most tsekély tűzzel
„Láttatnak traktálni akármellyik Szűzzel,
„Jövő idén, mintha nem is ők vólnának,
„Úgy neki dühödnek ők is a’ Dámának.
„Mert fijamnak, kit most hintóm’ oldalánál
„Nyilat köszörűlni láttok a’ fáklyánál,
„Fijamnak meghagyom, hogy minekutánna
„Letett már a’ nyílról mind Márs mind Diánna
„’S Frater Schwartztól77
SCHWARTZ Berchtoldot tartját a’ puskapor’ első feltalálójának – Európában. Élt ő a’ XIII-dik Században: Freyburgi fi volt, és Franciscanus barát. fogva ezek az Istenek„Kézív hellyett puskát, flintát szerzettenek:
„Hányja el nyilait, tegzét, számszeriját,
„Tanúlja meg ő is az Artillériát;
„Rakja körűl övét apró mordályokkal,
„’S lőjje az Ifjaknak szíveit azokkal;
„Sőt a’ kiknek nagyon kemény a’ zúzz[ájok,]
„Baka-mangaléttal lövöldözzön rájok;
„Vágott golyóbissal, Tirolisi Stuttzal
„Szálljon szembe holmi makatsabb kuruttzal.
„Annyi lesz a’ sebhedtt minden palotában,
„Mint az Invalidus katonák’ házában.
„De még is ha látom, hogy a’ lövöldözött
„Szívek sem keresnek írt a’ Dámák között,
„Vagy pedig sebjeket titkon gyógyíttatják,
„És a’ Leánykérést mind tsak elmúlatják:
„Béhozom szokásba (sok már tsinálja is,)
„Hogy legényt megkérni merjen a’ Dáma is.
„És ha a’ legénység még is durva lenne,
„’S a’ kérő leányhoz hozzája nem menne:
„Lehozom az égből Júnó’78
JUNO, a’ mint Ovidius beszélli, magtalan lévén, Jupiter a’ maga’ fejében a’ fegyveres Minervát foganta, kit osztán a’ Vulkánus kalapáttsa szabadíta ki onnan. Ezen bámúlván Júno, ’s hasonló páratlan nemzésre törekedvén, elindúlt az öreg Oceánhoz, hogy tőle tanátsot kérdjen a’ felől, mi móddal lehetne néki is férjfi nélkűl gyermeke. Ez útjában elfáradván betért Flórához, ’s közli véle szándékát. Flóra a’ kertjébe viszi őtet, egy VIRÁGOT mutat néki, a’ mellyet ha tsak újja’ végével érintene is, azonnal fogadna méhében. Úgy is lett: és Mársot szűlte, a’ hadak Istenét. – Más alkalmatossággal, midőn Jupiter’ asztalánál vendégségben űlne, jól talált lakni mezei salátával, ’s azonnal megterhesedett. Ebből szűlte a’ hasonlíthatatlan szépségű Hébét, az ifjúság’ Istenasszonyát, ’s Istenek’ pohárnoknéját. – Tsudálatos kőltemény ez, holott a’ Salátának vizes és hideg természete mind a’ két Nemet meddővé teszi! virágjának
„Magvait, ’s kiosztom minden leánykának;
„Tudom hogy lábra kap a’ Dáma-világban,
„Jobban, mint a’ Krumpli már Magyarországban
„Addig is, mivelhogy a’ leányéletnek
„Legnagyobb únalmat a’ párták tétetnek:
„Kimennek szokásból lassanként azok is,
„Sőt Lyányfővel járnak még az Asszonyok is.
„Itt van egy fő Nimfám, ki a’ nagy-világban
„A’ mai Dámák köztt lábra keltt hívságban,
„Mindenhatóságát olly nagyra terjeszti,
„Hogy a’ fél világnak könnyen eszét veszti.
„Ő az, ki a’ régi nemzeti ruhákat
„Paraszttá, és kortsá tészi a’ Dámákat.
„Ő az, ki azokat rakja több formába
„Mint a’ mi van Ovid’ Metamorfózzába’;
„Úgy hogy a’ Dámákról megtudnád magát is
„Tanúlni a’ LINNÉ’ Históriáját is.
„Állj meg bár, ne tovább egy fertály-óránál,
„Bétsben a’ Szent István’ öreg Templománál:
„Látsz ott’ Buffán-Medvét, tüskés Sündisznókat,
„Mesterséges hangon tsivogó Rigókat,
„Vannak Nyaktekertsek, puffadtt Pellikánok,
„Barázdabillegők, Sleppfarkú Fátzánok,
„Van ott őlni-tanúltt Bazsiliskus’ szeme,
„’S kiváltt a’ lepkének mindenféle neme:
„Mind ezek a’ módi Nimfa’ teremtvényi,
„’S a’ kipallérozott hívság’ leleményi.
„Ő a’ találója Auszúgnak, Contónak,
„Ő oka számtalan Confiscatiónak.
„Ő teremt a’ főldön galánt szegényeket,
„Donna olimpiát, Báró von Nichtseket.79
DONNA OLYMPIA, egy nagy familiából való, de szegény és büszke Spanyol Úri asszony a’ HOLBERG’ egyik Vígjátékjában. – BÁRÓ von NICHTS a’ németeknél ollyan forma szóllás, mint magyarúl a’ Sohonnai vagy Semmiházy Uraság.
„Ő az, ki elkezdvén sokszor tsak egy kényen
„Henyélő Stutzeren – egy Borbély legényen;
„Mindjárt sok Grófotskák modernjéhez állnak,
„Sőt a’ Deákok is abban koledálnak.
„Ő tette Párist is e’ szép bolondságon
„Királynévá hajdan szinte félvilágon.
„E’ nagy Nimfa által a’ Dáma felkapja,
„Hogy tsak patyolatja légyen, vagy kalapja,
„Hogy az Asszonyok is Lyány fővel járjanak,
„’S még a’ falukon is erre rá szokjanak. –
„Légyetek hát jövő fársángig békével,
„’S elégedjetek meg Vénus’ végzésével.”
Ezt mondván nyájason mosolyga feléjek,
’S éltető örömöt lehelle beléjek.
A’ Grátziák pedig óldott övezettel
Reájok pillantván édes tekíntettel,
A’ kellemességnek ’s élvény80
ÉLVÉNY, deákúl vivax, olaszúl, frantziáúl vivace, németűl lebhaft. Ellenkező jelentésű azzal hogy halovány, halvány. A’ deáknál ezek a’ grádusok vagynak, vivens, vivus, vividus, vivax: az olasznál szint’ ezek: a’ frantziánál, vivant, viable, vif, vivace: a’ németnél, lebend, lebendig, lebhaft. Nyelvünkben még eddig tsak e’ két szót gyomroztuk: élő és eleven. Ha azt akarjuk, hogy jövendőben a’ tudományokban, muzsikában, képírásban, éc. előbb menjünk: sok szavakra ’s meghatározott értelműekre kell szert tennünk. Ama’ két régi szónkhoz hadd járúljon hát hozzá az élvény, melly ellen semmit az Új-voltán kivűl nem vethetni. Ha jól emlékezem, BENKŐ Úr valahol illyen formát akar az élénk szóval kitenni. Nagyon hellyesen! valamint fél gyökértől félénk, úgy él gyökértől élénk jön. Ezt is adjuk a’ többihez, ’s nékünk is 4 grádusú szavunk lesz az élet’ ideájára, mint az itt előhozott Nemzeteknek. – A’ ki az új szókat nem tűrheti, mondjon le az új ideákról is. Elég tágas a’ Caspium’ homokpusztája! ott életében sem hall egy új szót is! IfjúságnakHajnalló felhőjén a’ hintóhoz hágnak,
S annak zsámolyánál így szólla Thália,
Thália a’ közttök legdelibb Grátzia:
„Szépek! ajándékot tőlünk is végyetek,
„Hogy e’ jeles Napról megemlékezzetek.
„Termetetek deli, ortzátok kellemes,
„Szívetek érzékeny, és elmétek nemes,
„Szemetek tűz légyen, rózsa ajakotok,
„Hulló-hó kebletek, muskotály tsókotok;
„Vén, komor, formátlan ne légyen köztetek:
„Egy szóval mi hozzánk hasonlók légyetek.”
E’ szókra a’ felhő őket bétéríté,
Tetszetes ifjakká tevé, ’s megszépíté.
Ezért olly gyönyörűk a’ Somogy’ Dámáji,
Mert ők a’ Grátziák’ igaz Copiáji.
DOROTTYA leveté a’ vénség’ szőnyegét,
Mint a’ kígyó szokta téli lebernyegét.81
A’ melly régi bőrét a’ kígyó tavasszal elveti, az felette vékony, halovány, és lenge: a’ LEBERNYEG illyen ruhát jelent a’ Magyaroknál; p. o. a’ rongyos, kopott, vékony, szél szűrő köpenyeget, lebernyegnek tsúfoljuk. Deákúl és görögűl ez a’ Kígyóhártya Syphar, és Leberis, ahonnan az a’ példabeszéd is van, Nudior leberide: nem jól jön é hát ez a’ leberis magyar nyelven Lebernyegnek?
Bételének gyenge hússal agg rántzai,
Kinövének mind a’ harmintzkét fogai,
Felderűlt ajakán friss rózsák nyitának,
Szemein idegen lángok lobbanának,
Ősz haja tündöklő bársonnyá barnúla;
Szíve benn repesett, teste megújjúla.
Egy szóval belőlle – tsudáltam magam is –
Delibb Dáma válék mint sem Szemiramis.
Kerekded fara is úgy domboroda ki,
Mintha birsalmából harapták vólna ki.
De már a’ lángok is éppen látszatának,
Mellyeket az égi lovak fúvallának;
Szikrádzott a’ Napnak rúdja a’ főld felett,
Tűzbe lángba borúlt az egész Napkelet.
Eltűnvén a’ halvány Hajnaltsillag szinte:
Népének Citére elkészűlőt inte;
Fel is kerekedvén hattyú hintajába,
Fénybe hagyott mindent és ámbróziába. –
De ÁMOR a’ szép fény’ ’s illat’ közepéből
Kiválasztván egy pár nyilat a’ tegzéből,
Ráteszi keményen felhúzott íjjára –
’S ellövi Oporra ’s a’ szép Dorottyára.
Dorottya Oporral mindjárt kezet tsapott:
Levágatta tulkát, ’s hívatta a’ Papot.
vége
1804.
Jegyzések a' Dorottyára
[A 103-126. oldalakon találhatóak azok a jegyzések, melyeket kiadásunkban a könnyebb olvashatóság végett lábjegyzetként közlünk.] |