1797 A |
1802-1804/1805 B |
---|---|
Egy Kántáta.
A’ Gavallér.
Recitativo. Töröljetek puskát, kardot készítsetek,
Ruhám’ ’s szerszámommal mind készen legyetek,
Nyergeljétek-fel jól szegsárga1
Szeg a’ régi Magyaroknál barnát vagy setétet jelentett, némelly szólásokba nálunk is meg-maradt. – Erröl is böven Dugonits. Kantzámat:Mert még ma fúvom meg bútsúzó nótámat.
Mars. Lóra nemes! Ha érdemes
Akarsz lenni véredhez,
Vedd puskádat, És szablyádat
Kösd az övedhez.
Sem szerelem, Sem félelem
Ne puhitson téged,
Bátorítson És buzditson
Ösi vitézséged.
Óh millyen szép A’ hadi nép’
Pálmáján osztozni!
Bártsak már a’ Trombitára
Lehetne marsozni:
Az öreg Atya.
Recitativo. Menj fiam! ím meg nyílt elötted az a’ tér,
Melly a’ betsületnek örök váráig ér.
Menj, és Atyáidnál ne légy alább való.
Fiam vagy, szánlak is; de azért tsak aló!
Ha én fel ülhettem: Ott a’ kard, a’ puska!
Itt bizony nem henyélsz úgy mint egy katuska.
Az Ifjasszony.
Ária. Ah, hova mégy kintsem! nem szánsz é engemet?
Ne hagyjel, ne fosztd meg árva személyemet!
Ne vidd el magaddal minden szerelmemet,
Mert te nálad nélkül a’ bánat el temet.
A’ Gavallér.
Ah, mért jöttél bé most! – ah, be szúrdaló ív,
Mellytöl sértettetik láttodra ez a’ sziv!
El hagylak angyalom; de meg térek mint hív.
Isten hozzád! mert most Isten’ ’s nép szava hív.(2
A’ régi Felülés, módjáról ezt hagyta írásban Túrótzi. – A’ Kapitányoknak ’s Kádár fö bírónak ki-nevezések után, azt is el-végezték Eleink, hogy midőn valami közönséget illetö dolog adja magát elö, vagy a’ népnek mind fel kell ülni; akkor egy véres szablyát hordozzanak-el a’ Honnyosok’ sátoraiban, ’s egy hírmondó ezt kiáltsa-ki: Isten szava, és az egész Közönségnek parantsolatja, hogy, kiki, ez-’s-ez helyen, fegyveresen, vagy a’ mint töle telik, meg-jelenjen, a’ közőnség’ tanátsának és rendelésének meg hallására! – A’ ki pedig ezt a’ parantsolatot által hágta, szolgaságra vettetett. Így lett sok ösi Magyar jobbágyá! Mert az elött, mint atyafijak, mind egyenlöek vóltanak. Méltó az egész helyet meg-olvasni. Chron. P. I. Cap. X. Örömest tettem vólna több régiségi jegyzéseket is, de a’ hely is szűk, tudósabb hazafira is bizom.
)
Az Ifjasszony.
Ne ülj fel! vagy ha már a’ serkentök nagyok,
Legalább egy zálog tsókot nálad hagyok. – –
De maradj még! úgy is késnek a’ hadnagyok.
Szállj le ... óh kegyetlen! – szállj le ... Oda vagyok!
A’ Gavallér.
El ájúlt! – – Vas bennem a’ szív ’s minden tetem,
Ha ezt a’ keserves látást el türhetem.
Isten hozzád hír név! a’ fegyvert le vetem.
Nem megyek táborba. – Kelj fel én életem!
Egy felült Nemes.
Recit. Hová vesztél pajtás! a’ tábor régen vár.
Minden legény kardot kötőtt, ’s lóra ült már.
Te most is az asszony körül piperézel.
De nem sokra megyűnk az illyen vitézzel!
A’ Gavallér.
Az igaz, barátom! Meg vallom, hogy szégyen,
Mikor egy Gavallér illyenekre mégyen;
De látd a’ szerelem gyakorta eröt vész,
Ez tunyából vitézt, vitézböl tunyát tész. –
Engedd meg barátom! bútsút is kell vennem;
Nemes, de érzékeny szív lakik én bennem,
És ezen hibámnak helyre-hozására
Előtted űlök-fel erre a’ sárgára,
Hozzátok mind elő el-hányt fegyveremet,
Tegyetek vitézzé újonnan engemet. –
Isten hozzád Apa! mondd-meg az aszszonnak,
Hogy engem nemesebb vágyódások vonnak,
Hazámért magamnak eggy nagy útat mérek;
Ha az Isten éltet, hozzá viszsza-térek.
Siessünk barátom! – Vajha Stíriának
Havasi már itt a’ kapunál vólnának;
Vajha már a’ kevély Frantzot itt láthatnám,
’S e’ sárgát a’ veres sapkákon ugratnám:
Akkor látnád pajtás, erejim melly nagyok,
Akkor látnád, hogy én talpig Magyar vagyok!
Az Ifjaszszony.
Ah te irgalmatlan! így válsz meg hát tőlem?
Így akartál szökve futni el elölem?
Nem szántad eggy nálad hívebb szívnek búját?
Oszolj, ’s vidd magaddal az egek’ boszszúját!
A’ felült Nemes.
Ne felelj rá pajtás! aszszonyi panaszok;
Tudod az aszszonyok tettetők, ravaszok,
Alig várják, hogy ma fujják a’ trombitát,
’S holnap kaphassanak másoktol vizitát.
A’ Gavallér.
Nem, barátom! értem halni is kész lenne,
Igaz magyar virtus és erkölts van benne.(3
Ez a’ hív szeretet és tiszta élet köz virtus vólt régi magyar Dámáinknál; ma is látszik valami nyoma. - - -
)
Te is ezt el hagyni, tudom, sajnállanád;
Magyar ez! de német vagy rátz a’ te zsanád.
Hazám’ szabadságom’ jószágom’, életem’
Ezért az egy kedves kintsemért meg vetem.
Kész leszek el menni számkivetésbe is,
Söt lántzot tsőrgetni véle tőmlőtzbe is,
Meg válok javamtól, éhezek, koplalok,
Ha a’ szükség arra viszen, meg is halok:
Tsak ez a’ hív angyal maradjon meg velem;
Mert a’ mit el vesztek, benne mind fel lelem.
Az Ifjasszony.
Tsak egy napot kérek itt maradásodra,
Hadd enyhüljőn kínom; ’s menj osztán dolgodra.
A’ Gavallér.
Barátom! itt hagyni tsupa kegyetlenség.
Várjunk! még nyakunkon úgy sints az ellenség.
A’ felült Nemes.
Ám maradj itt gyáva! ’s öltözzél szoknyába;
Én a’ vitézekhez megyek a’ tsatába.
Fonj te; majd-meg hallja tölem minden hadnagy,
Hogy eröd millyen nagy, ’s melly talpig Magyar vagy.
A’ Gavallér.
Én fonjak? én járjak szoknyába barátom?
Ah, te engem kortsnak tartasz, a’ mint látom.
Kard illet engemet ösi nemes névvel, –
Istenhozzád kintsem! maradjál békével.
Az Ifjasszony.
Ah, el-mégy hát pogány! ’s itten hagysz engemet:
Állj-meg, és először verd által melyemet.
A’ Gavallér.
Magyarok Istene! jaj mondd-meg, mit tégyek?
Kettöé nem tudok lenni, mellyké légyek?
Barátommal mennék – ím párom kesereg!
Párommal maradnék – vár a’ vitéz sereg!
Kegyetlen a’ menés - - rút a’ késedelem - - -
Óh örök Betsűlet! Óh örök Szerelem!
Az öreg Atya.
Fiaim! igazat tészek én köztetek,
Tsak köz pert meg-osztó szómnak engedjetek.
Ímé a’ Szerelem ’s Betsület egymással
Vívik, és e’ hív pár e’ vitéz pajtással.
Ez egy hív szeretöt kérne, de betstelent;
E’ vitézt kívánna, de érzékenytelent.
Mindenik a’ fiam’ szívéért tsatázik,
De sokat kívánván mindenik hibázik.
Én a’ köz Igazság’ törvényét meg-osztom,
’S egyikét is e’ nagy szívtöl meg-nem fosztom. –
Ám vidd-el pajtásod’ földi a’ tsatához,
De hogy híven térjen vissza a’ párjához;
Hív szerelmet tartson, leányom! erántad,
Hogy néki a’ pálmát el-nyerni nem szántad.
Így békéljen-meg a’ Betsűlet ’s Szerelem! – –
Hordozzon Fiam! az Isteni kegyelem.
Az Ifjasszony.
Ária. Ha már fel-ülsz kintsem Paripádra:
Vess vég tsókot nyögő Galambkádra.
Az ég gondot rólad Úgy viseljen,
Ha rám emlékezel Minden helyen.
Térj vissza ölembe Pálma ággal,
Vitéz és szerelmes Forrósággal.
A’ Gavallér.
Tudom, hogy hívem vagy, Nem is kétlem,
Szíved’ e’ hév tsókkal El-petsétlem.
Mikor bennem végsöt Nyög a’ Lélek,
Akkor is nevedre Feleszmélek.
De ha élvén vissza Jövök hozzád;
Mellyemhez szorítlak. -- -- Istenhozzád!
A’ fel-ült Nemes.
Recit. Jól van, jól. – Az idö maga meg-mutatja.
Mit sírtok? – Az ember végét sem várhatja.
Gyer pajtás! -- -- Ne tartson semmit Ifjasszonka,
Jobb meg-lövik, mint a’ lába legyen tsonka.
Allegro. Illyen a’ hadi élet!
Boldog ki vitézzé lett.
Ha bé lönek a’ fejébe:
Aló Ábrahám’ keblébe,
’S más helyébe.
A’ Felültek’ Chórusa.
Lamento. Üljünk-fel hát, jó Vitézek, a’ lóra,
Kedvesinktől bútsút vegyünk;
Mert már ímé a’ trombita’ ’s dob-szóra
A’ tüz ’s halál közé megyünk.
Rajta, az óra el-jár!
Vagy élünk, vagy halunk már,
Kedvesink szeressetek:
Légyen Isten véletek.
Mars. Trombiták harsogjanak,
A’ dobok robbanjanak,
Zászlóink lobogjanak,
Lóra már minden vitéz.
Bár ezer fegyver zörög,
Bár ezer bombi dörög;
A’ Királyért, ’S a’ hazáért
Bátran hartzoljunk.
Ha népünk hátra nem tér;
Újra zöld borostyánt nyér,
Meg-mutatja, hogy mit ér
A’ magyar szív ’s magyar kéz.
Bár ezer fegyver zörög ’s a’ t.
| (Készűlt és nyomtatódott az Előbbivel ugyanegy helyben és időben.)
A’ Gavallér.
Töröljetek puskát, kardot készítsetek,
Ruhám’ ’s szerszámommal mind készen légyetek,
Nyergeljétek fel jól sárga paripámat;
Mert még ma fúvom meg bútsúzó nótámat.
Mars. Lóra Nemes! Ha érdemes
Akarsz lenni véredhez,
Vedd puskádat, És szablyádat
Kösd az övedhez.
Sem szerelem, Sem félelem
Ne puhítson téged,
Bátorítson És buzdítson
Ősi vitézséged.
Óh millyen szép A’ hadi nép’
Pálmáján osztozni:
Bártsak már a’ Trombitára
Lehetne marsozni!
Az öreg Atya.
Menj fiam! ím megnyílt előtted az a’ tér,
Melly a’ Betsűletnek örök váráig ér.
Menj, és Atyáidnál ne légy alábbvaló.
Fiam vagy, szánlak is; de azért tsak aló!
Ha én felűlhettem: ott a’ kard, a’ puska!
Itt bizony nem henyélsz úgy mint egy Katuska.
Az Ifjasszony.
Ah, hová mégy kintsem! nem szánsz e engemet?
Ne hagyj el, ne fosztd meg árva személyemet,
Ne vidd el magaddal minden szerelmemet,
Mert te nálad nélkűl a’ bánat eltemet.
A’ Gavallér.
Ah, mért jöttél bé most! ah be’ szúrdaló ív,
Mellytől gyötrettetik láttodra ez a’ szív!
Elhagylak angyalom; de megtérek mint hív;
Isten hozzád! mert most Isten’ ’s nép’ szava hív.
Az Ifjasszony.
Ne ülj fel! vagy ha már a’ serkentők nagyok,
Legalább egy zálog-tsókot nálad hagyok. –
De maradj még – úgyis késnek a’ hadnagyok.
Szál[l]j le... óh kegyetlen! – szállj le... Oda vagyok! –
A’ Gavallér.
Elájúlt! – – Vas bennem a’ szív ’s minden tetem,
Ha ezt a’ keserves látást eltűrhetem. –
Istenhozzád hír név! a’ fegyvert levetem:
Nem megyek táborba. – Kelj fel én életem.
Egy felűltt Nemes.
Hová vesztél Pajtás? a’ tábor régen vár.
Minden legény kardot kötött ’s lóra űlt már.
Te most is az asszony körűl piperézel?
De nem sokra megyünk az illyen vitézzel. –
A’ Gavallér.
Az igaz, barátom! megvallom hogy szégyen,
Mikor egy Gavallér illyenekre mégyen;
De látd a’ szerelem gyakorta erőt vész,
Ez túnyából vitézt, vitézből tunyát tész. –
Engedd meg barátom! bútsút is kell vennem;
Nemes, de érzékeny szív lakik én bennem.
Ha hibáztam: hibám’ helyrehozására
Előtted űlök fel erre a’ sárgára;
Hozzátok mind elő elhánytt fegyveremet,
Tégyetek vitézzé újonnan engemet. –
Istenhozzád Apa! mondd meg az Asszonnak
Hogy engem nemesebb vágyódások vonnak,
Hazámért magamnak egy nagy útat mérek;
Ha az Isten éltet hozzá visszatérek.
Siessünk barátom! – Vajha Stíriának
Bértzei már itt a’ kapunál volnának;
Vajha már a’ dölyfös Frantzot itt láthatnám,
’S e’ sárgát a’ veres sapkákon ugratnám:
Akkor látnád, pajtás! erejim melly nagyok,
Akkor látnád hogy én talpig Magyar vagyok.
Az Ifjasszony.
Ah te irgalmatlan! így válsz meg hát tőlem?
Így akartál szökve futni el előlem?
Nem szántad egy nálad hívebb szívnek búját?
Oszolj, ’s vidd magaddal az egek’ bosszúját!
A’ felűltt Nemes.
Ne felelj rá pajtás! asszonyi panaszok;
Tudod, az asszonyok tettetők, ravaszok,
Alig várják, hogy ma fújjanak trombitát,
’S holnap nyerhessenek másoktól vizitát.
A’ Gavallér.
Nem, barátom! értem halni is kész lenne,
Igaz magyar virtus és erkőlts van benne.
Te is ezt elhagyni, tudom, sajnállanád;
Magyar ez! de talám bétsi a’ te Zsanád.
Hazám’, szabadságom’, jószágom’, életem’
Ezért az egy kedves kintsemért megvetem.
Kész leszek elmenni számkivetésbe is,
Kész lántzot tsörgetni véle tömlötzbe’ is,
Megválok javamtól, éhezek, koplalok,
Ha a’ szűkség arra viszen, meg is halok:
Tsak ez a’ hív angyal maradjon meg velem;
Mert a’mit elvesztek, benne mind fellelem.
Az Ifjasszony.
Tsak egy napot kérek itt maradásodra,
Hadd enyhűljön kínom: ’s menj osztán dolgodra.
A’ Gavallér.
Barátom! itt hagyni merő kegyetlenség. –
Várjunk! még nyakunkon úgy sints az ellenség.
A’ felűltt Nemes.
Ám maradj itt, gyáva, ’s őltözzél szoknyába;
Én a’ férjfiakhoz megyek a’ tsatába.
Fonj te; majd meghallja tőlem minden hadnagy,
Hogy erőd millyen nagy, ’s melly talpig Magyar vagy. –
A’ Gavallér.
Én fonjak? én járjak szoknyába’ barátom?
Éj te engem kortsnak tartasz, a’ mint látom.
Kard illet engemet ősi nemes névvel. –
Istenhozzád kintsem! maradjál békével.
Az Ifjasszony.
Ah, elmégy hát pogány! és itt hagysz engemet:
Állj meg, és először verd által mellyemet.
A’ Gavallér.
Atyáim’ Istene! jaj mondd meg mit tégyek?
Kettőé nem tudok lenni, mellyké légyek?
Barátommal mennék – ím párom kesereg!
Párommal maradnék – vár a’ vitéz sereg!
Kegyetlen a’ menés – rút a’ késedelem – – –
Óh örök Betsűlet! Oh örök Szerelem!
Az öreg Atya.
Fiaim! igazat tészek én köztetek,
Tsak köz pert megosztó szómnak engedjetek,
Ímé a’ Szerelem ’s Betsűlet egymással
Vívik, és e’ hív pár e’ vitéz pajtással:
Ez egy hív szeretőt kérne, de betstelent;
E’ vitézt kívánna, de érzékenytelent.
Mindenik a’ fiam’ szívéért tsatázik;
De sokat kívánván mindenik hibázik.
Én a’ köz Igazság’ törvényjét megosztom,
’S egyiket is e’ nagy szívtől meg nem fosztom. –
Ám vidd el pajtásod’, Főldim! a’ tsatához,
De, hogy híven térjen vissza a’ párjához:
Tartson hív szerelmet, Leányom! erántad,
Hogy őtet pálmákért küszködni nem bántad.
Így békéljék meg a’ Betsűlet ’s Szerelem! –
Hordozzon, Fiam, az isteni kegyelem.
Az Ifjasszony.
Aria. Ha már felűlsz, kintsem, Paripádra:
Vess végtsókot nyögő Galambkádra.
Gondot az ég rólad Úgy viseljen,
Ha rám emlékezel Minden hellyen.
Térj vissza ölembe Pálmaággal,
Vitéz és szerelmes Forrósággal.
A’ Gavallér.
Tudom hogy hívem vagy, Nem is kétlem,
Szíved’ e’ hév tsókkal Elpetsétlem.
Mikor bennem végsőt Nyög a’ lélek,
Akkor is nevedre Feleszmélek:
De ha élvén vissza Jövök hozzád,
Mellyemhez szorítlak. – Istenhozzád!
A’ felűltt Nemes.
Jól van, jól: az idő maga megmutatja.
Mit sírtok? az ember végét sem várhatja.
Gyer pajtás. – Ne tartson semmit, Ifjasszonka
Jobb meglövik, mint a’ lába legyen tsonka.
Allegro. Illyen a’ hadi élet!
Boldog, ki vitézzé lett.
Ha bélőnek a’ fejébe;
Hajdi Ábrahám’ keblébe,
’S más helyébe.
A’ Felűlttek’ Karja.
Lamento. Űljünk fel hát, jó vitézek, a’ lóra
Kedvesinktől bútsút vegyünk;
Mert már ímé a’ trombita’ ’s dobszóra
A’ tűz ’s halál közzé megyünk.
Rajta, az óra eljár;
Vagy élünk, vagy halunk már;
Kedvesink szeressetek:
Légyen Isten véletek:
Mars. Trombiták harsogjanak,
A’ dobok dobogjnak,
Zászlóink lobogjanak,
Lóra már minden vitéz.
Bár ezer fegyver zörög,
Bár ezer ágyú dörög:
A’ Királyért, A’ hazáért
Bátran hartzoljunk;
Ha népünk hátra nem tér:
Újra zőld borostyánt nyér,
Megmutatja hogy mit ér
A’ magyar szív, Scytha kéz.
Bár ezer fegyver tsörög,
Bár ezer ágyú dörög:
A’ Királyért, A’ hazáért
Bátran hartzoljunk;
|