1796 A |
1802-1804/1805 B |
---|---|
Óh Múzsám! mi veszély, mi tsapás rettegteti mostan
A’ réműlt Európa’ felét? mi kegyetlen időket
Szűltek az eggybe veszett rendű Európai népek?
Vér-patakok folynak, ’s bennek sok régi vitéznek
Kardjai, puskáji ’s véretlen testei úsznak.
A’ feldúlt falukat látom, látom mint dűltenek öszve
Már sok erős várak, mellyeknek puszta falában
Róka-fiak ’s a’ gyász éjnek denevéri huhognak.
Melly szörnyű fegyver-ropogás! melly szívet epesztő
Rettenetes dörgés! mint verdesik a’ magos égre
A’ port a’ paripák! melly mérges lárma, kiáltás!
Trombita kell, Múzsám! függeszd mirtusra erőtlen
Lantodat, a’ mellyel Rózsim’ kebelébe danoltál
A’ pitziny Ámornak, kedvelte is a’ pitziny Ámor.
Most Erató szűnjön, dörgőbb hangokra tanítson
Melpomene; hadakat látok, ’s középen a’ hadaknak
Rénus’ füstölgő partján már látom az Árpád’
Kardra szokott fiait, tsorog a’ vér görbe vasáról,
’S tőle az ellenség fut ’s omlik előtte rakásra.
Trombita kell! e’ Márs’ fiait harsogva rikoltó
Trombita! mellynek erős hangjától rengjen az erdő,
Ordítson Ligeris, repedezzen az álpesi kőszál.
Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét olly teli hanggal
Harsogtathatnád Magyaridnak, vajha te Horváth’
Trombita-szóra tanúlt Múzsáját hímzeni tudnád:
Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később unokáink
A’ te vitézidnél nem fognák nézni nagyobbnak.
Merj még is! vedd fel hadi kürtödet! Ím az el osztott
Táborok indúlnak tsörög a’ kard, az hadi lárma
Verdesi a’ felhőt, dobog a’ dob, ezer paripának
Reng a’ főld dübögése alatt, a’ trombita zendűl,
’S már a’ puskáknak lyukainn a’ sárga halálok
Omlanak, a’ ropogó réz ágyúk’ bombija dördűl,
Rettenetes morgása darás módjára dorombol.
Orditnak Treviris’ mezején a’ Rénus’ el áradt
Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők
Spíra között, ’s a’ hegyek’ barlangjai rá bömbölnek.
Ím már a’ vérnek tágas mezejére ki szállnak
A’ seregek: rohan a’ Felkentnek véribe ázott
Frantzia nép, – Páris’ nadrágtalan asszonyi népe.
Ellene ront vértől párádzó görbe vasával
A’ Magyar, óh mi vitéz tűz szikrázik ki szeméből!
Ím már büszke lován villám módjára ki pattan,
Kardján űl a’ halál, réműlés mégyen előtte,
’S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát,
Száz sapkát látok lov’ alatt a’ porba heverni.
Mint mikor az haragos felhőknek terhes öléből
A’ rohanó zápor széllel dörgéssel el indúl,
És jéggé válván a’ tarka mezőkre le omlik,
’S a’ vereses pipatsok’ fejeit mi[n]d öszve tiporja:
Így dörög a’ vérnek mezején, így tördeli őszve
A’ vér-szín sapkás kaponyákat Scytha vitézünk.
Rajta Magyar! hartzon kell pálmát szedni tenéked,
Hartzra vitéz Nemzet! természet is arra tanított
Hogy paripán űljél, hogy kard legyen a’ te kezedbe.
Rajta Magyar! magyaros bátor szívedbe buzog még
Ősi vitézséged, zászlód e’ légyen a’ hadban,
Hogy hadi szép hírét elejidnek meg ne setétítsd.
E’ légyen vezetőd, mikor a’ Frantz’ fegyvere villog
Ellened, Árpádot ’s Hunyadit forgasd az eszedbe,
Légy Magyar, és mint ők légy a’ Márs’ embere. – Győzöl!
Rajta vitéz Nemzet! lám jó fejedelmed örökké
Benned ’s a’ magyaros szívben tartotta reményjét.
Verd le, tipord le dühös seregét a’ Frantzia népnek,
Melly mikor a’ törvény ellen meg ölette királyját,
Durva bilintseivel rettenteni kezdi hazánkat.
Rettegi már Páris, ’s az egész Európa tsudálja
Ritka vitézséged’, nints olly szöge a’ kerek égnek,
Melly nagy tetteidet ne beszéllné, óh hadi Nemzet!
Míg Rénus le felé fog folyni Batávia’ földén,
’S a’ német’ mezején tsupa tenger nem fog eredni,
Míg az olasz bértzek vőlggyé nem válnak egészen:
Ah Magyarim! nevetek tündökleni fognak örökké.
Vajha vitézségtek’ szép híre nagy Őseitekhez,
Kedvesim! az hóltak’ siket országába mehetne:
Ah melly édes öröm lepné meg Scytha Atyáink’
Lelkeit, ah millyen kedves hír lenne azoknak,
Hogy még a’ Magyar él, ’s él benne a’ hajdani lélek;
Mint vígadna vitéz unokájinak Attila ’s Árpád!
|
Óh Múzsám! mi veszély, mi tsapás rettegteti mostan
A’ réműltt Europa’ felét? mi kegyetlen időket
Szűltek az emberiség’ kínjára az emberi lármák? –
Vérpatakok folynak, ’s bennek sok régi vitéznek
Kardjai puskáji ’s véretlen testei úsznak.
A’ szeneket látom, látom mint dűltenek öszve
Már sok erős várak, mellyeknek puszta falában
Rókafiak ’s a’ gyász éjnek denevéri nyivognak.
Melly szörnyű fegyver-ropogás! melly szívet epesztő
Rettenetes dörgés! mint verdesik a’ magos égre
A’ port a’ paripák! melly mérges lárma, kiáltás!
Trombita kell, Múzsám! függeszd mirtusra erőtlen
Lantodat, a’ mellyel Rózsim’ kebelébe’ danoltál
A’ pitziny Ámornak, kedvelte is a’ pitziny Ámor.
Most Erató szűnjék, dörgőbb hangokra tanítson
Melpomene! hadakat látok, ’s közepén a’ hadaknak
Rénus’ füstölgő partján már látom az Árpád’
Kardra szokott fijait, tsorog a’ vér görbe vasokról,
’S tőlök az ellenség fut, ’s omlik előttök ezerrel.
Trombita kell! e’ Márs’ fijait harsogva rikoltó
Trombita! mellynek erős rob[a]jától rengjen az erdő,
Ordítson Ligeris, repedezzen az Álpesi kőszál.
Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét olly teli hanggal
Harsogtathatnád Magyaridnak, vajha te Horváth’
Trombitaszóra tanúltt Múzsáját hímzeni tudnád:
Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később Unokáink
A’ te vitézidnél nem fognák tartani többre.
Merj mégis! vedd fel hadi kűrtödet! Ím az elosztott
Táborok indúlnak; tsörög a’ kard, ’s az hadi lárma
Verdesi a’ felhőt; dobog a’ dob, ezer paripának
Reng a’ főld dübögése alatt; a’ trombita zendűl.
’S már a’ puskáknak lyukainn a’ sárga halálok
Omlanak, a’ ropogó réz ágyúk’ bombija dördűl,
Rettenetes tüze köztt ezer Orkán módra zörömböl.
Ordítnak Treviris’ mezején a’ Rénus’ eláradtt
Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők
Spíra között, ’s a’ hegyek’ barlangjai rábömbölnek.
Ím már a’ vérnek tágas mezejére kiszállnak
A’ seregek: rohan a’ Felkenttnek vérivel ázott
Frantzia nép – Páris’ nadrágtalan asszonyi népe.
Ellene ront vértől párádzó görbe vasával
A’ Magyar, óh mi vitéz tűz szikrádzik ki szeméből!
Ím alfőldi lován villám’ módjára kipattan,
Kardján űl a’ halál, réműlés mégyen előtte
’S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát
Száz sapkát látok lov’ alatt a’ porba’ heverni.
Mint mikor az haragos felhőknek terhes öléből
A’ rohanó zápor széllel, dörgéssel elindúl,
És jéggé válván a’ tarka mezőkre leomlik,
’S a’ pipatsok’ bíbor fejeit mind öszvetiporja:
Így dörög a’ vérnek mezején, így zúzza rakásra
A’ rőt sapká[j]ú kaponyákat Scytha vitézünk.
Rajta Magyar! hartzon kell pálmát szedni tenéked,
Hartzra vitéz nemzet! Természet is arra tanított
Hogy paripán üljél, hogy kard legyen a’ te kezedben.
R[a]jta Magyar! magyaros bátor szívedbe’ buzog még
Ősi vitézséged, Zászlód e’ légyen a’ hadban
Hogy hadi szép hírét elejidnek meg ne setétítsd.
E’ légyen vezetőd, mikor a’ Frantz’ fegyvere villog
Ellened, Árpádot ’s Kinizsit forgasd az eszedben,
Légy Magyar, és mint ők légy a’ Márs’ embere: győzöl!
Rajta vitéz nemzet! lám jó fejedelmed örökké
Benned ’s a’ magyaros szívben tartotta reményjét.
Verd le, tipord le dühös seregét a’ Frantzia népnek,
Melly mikor a’ törvény ellen megölette királyát
Durva bilintseivel rettenteni kezdi hazánkat.
Esmeri már Páris, ’s az egész Europa tsudálja
Ritka vitézséged’, nints olly szöge a’ kerek égnek
Melly nagy tetteidet ne beszéllné, óh hadi nemzet!
Míg Rénus lefelé fog folyni Batávia’ főldén,
’S a’ Német’ mezejin tsupa tenger nem fog eredni,
Míg az olasz bértzek lappá nem válnak egészen:
Haj Magyarim! Magyarim! tűndökleni fogtok örökké.
Vajha vitézségtek szép híre nagy Őseitekhez,
Kedvesim! az holttak’ siket országába mehetne:
Ah, melly édes öröm lepné meg bajnok Atyáink’
Lelkeit; ah millyen kedves hír lenne előttök,
Hogy még a’ Magyar él, ’s él benne a’ hajdani lélek;
Mint vígadna vitéz unokáinak Attila ’s Álmos!
|