Angélika 1796 B | [Angélika] 1796 előtt A |
|---|---|
Eggy Szerenáta két szakaszban.
Szerzette Metasztázió Péter Tsászári Poéta. Fordíttatott Olaszból.
Közbeszólók..
Angélika., Medóró., Orlándó, Likóris, pásztorleány, Tirzis’ szeretője, az öreg Titirus’ Leánya. Titirus., Tirzis,, pásztorlegény, Likórisnak a’ szeretője. A’ Játékhely eggy Múlatóháznak a’ kertjében gondoltatik, Kámpániában, nem messze Párishoz.
ELSŐ SZAKASZ.
______ Angélika, Medóró, és Titirus.
ANGÉLIKA
Jöszte - ki a’ háznak tömlötzéből, imádott Medóróm; ím e’ zőldágak, ím e’ gyenge fűvek és virágok között, hallgasd mint susog kellemetesen tzitzázván eggy szellőtske, melly elsuhanván az illatozó növevényekről a’ legkedvesebb spiritusokat kapkodja el; és zavart kerengésével a’ sok ezer illatokból eggy illatot tsinál. Jöszte, mert itt, a’ hol a’ Nappalnak tisztább súgárai ragyognak, sokkal boldogabb ’s nem olly alkalmatlan szállásod lészen.
MEDÓRÓ
Vezesd, a’ hová néked tetszik, Angélika, Isten-asszonyom a’ te hívedet; ám vidd oda őtet a’ hol a’ nappali súgárok el terítik a’ kietlen mezőket, és a’ mezítelen lakosnak tagjait meg feketítik: vidd őtet a’ hideg Pólushoz, hol Akviló az Otzeán’ sós habjait örökös jéggel fagylalja: mert ha te ő véle vagy, egyebet nem keres, egyébbel nem gondol Medóró.
TITIRUS
Igazgasd az én karomon, nemes Ífjú, bátortalan lépésidet.
MEDÓRÓ
Tartsd, Titirus, tartsd jobb haszonra a’ te szíves szolgálatodat. El bírhatja már az én sebhetett oldalam a’ több tagjaimnak terhét.
ANGÉLIKA
Jobb lesz mégis, kintsem, valamelly félre való helyen meg nyúgodnod.
TITIRUS
Ott hol a’ tiszta forrást kellemetes árnyékokkal bé fedik a’ zőld babérok, alkalmatos nyúgvó helyet fog eggy kő szolgáltatni.
ANGÉLIKA
Itt űlly le, óh Medóró, és nyúgodj meg.
MEDÓRÓ
Nékem a’ te akaratod törvényem.
ANGÉLIKA
Ugyan mondd meg nékem azonba, szívem, olly igen fájdalmas é az a’ seb tenéked?
MEDÓRÓ
Nem, szép napom, nem; a’ miólta te magad ama’ hathatós fűvekből kinyomott nedvességet először az én keserves sebemre olly kegyes szívvel kötötted, eggy szempillantásba el oszlott annak minden kínja. De, ha az én veszedelmemnek árra, és jutalma is vagy, jóltévő Istenasszonyom, azt a’ kezet a’ melly engemet meg sebesített, én tsókolni fogom.
ANGÉLIKA
Óh Medóró, Medóró, óh melly rosszúl fizeted te meg az én szívességemet! Én a’ halálból ki ragadlak tégedet, tégedet nagyon szép, és még idétlen prédáját; ’s te azokkal a’ kedves napokkal, míg néked az életet vissza adom, az én szívemet tőlem el lopod.
Míg saját életed’
Adom vissza néked,
Óh Istenek, az alatt
Sebed szívembe szaladt.
Halavány ajjakodban
Lankadt abrázatodban
Megsebhetésemre
Ámor elrejtette
Dárdáját,
Fáklyáját.
TITIRUS
Óh édes illyenképpen sebesíttetni meg!
MEDÓRÓ
Többet ne, hallgass, szívem: hallgass, ha tsak a’ felesleg való örömmel meg nem akarsz ölni engemet.
ANGÉLIKA
Titirus, ideje már, hogy te engemet a’ szomszéd halomra vezess: haszontalan akkor szedni a’ Diktamnust, mikor a’ Nap délre mégyen.
TITIRUS
Kész vagyok a’ te akaratodra.
ANGÉLIKA
Nemes szívű Pásztor, a’ te kedves társaságodért, a’ te szíves gazdálkodásodért, és a’ te hűségedért méltó jutalmat fogsz tőlem venni jövendőben.
TITIRUS
Tenéked szolgálni elég jutalom. Az Erdőkben is vagynak, a’ kik tudják a’ magok’ kötelességét.
MEDÓRÓ
Hát te el távozol én tőlem, te engem elhagysz?
ANGÉLIKA
A’ szerelem te hozzád köt, a’ szerelem tetőled elválaszt, óh szép Tüzem, engemet; de mindenütt veled van mindég az én gondolatom; és ha színte az én látásom ollykor a’ te ábrázatodtól meg fosztatik is, te rólad beszéllek, te rólad gondolkozom, és te általad élek.
MEDÓRÓ
Titirus egyedűl. Az ártatlan Gerlitze
Mikor Társát elveszti,
Magát mindég epeszti,
’S talám az eget vasnak
És Ámort tirannusnak
Kiáltja énekében,
Panaszló keservében.
Így sírok én
Nyögdétselvén
Hogy meg fosztja fényjétől
Tekíntetemet,
Ki szerelmes tűzétől
Fel lobbantott engemet.
Oh a’ mi szemeink előtt idegen és béláthatatlan titkai a’ fátumnak! Szerentsés Medóró, a’ kit az ég illy rejtek útakon vezet olly nagy szerentsére! Te rád nézve meg változtatják természeteket a’ gyászosabb történetek, és az a’ nyíl a’ melly egyebet nem okozhatott vólna halálnál, segítőd néked eggy királyi szerentsére.
Bolond, a’ ki azt várhatja;
Hogy az emberi észAz Ég’ titkát béláthatja,
És abba tudós lész.
Mikor már legjobban véli,
Hogy a’ jövendőt szemléli;
A’ valótól gyakran
Legmesszebb akkor van.
Likóris, és Tirzis.
LIKÓRIS
Már színte az égnek közepén ragyognak a’ Napnak tüzesebb súgárai: már szinte királyi széke körűl mindenfelől leborúlnak a’ bikkfák’ és babérok’ árnyéki; még sem jön Tirzis Likórisnak vígasztalására. Kies árnyékotskák,
Kedves virágotskák,Az én kedvesem
Szerelmesem
Ki mondja meg ugyan
Hol van, hol van?
Nyájas Zefir, hozzája
Repűlvén légy postája,
Mond hogy jöjjön vissza,
Mond hogy adja vissza
Azt a’ békeséget már,
Melly tőlem olly távol jár.
TIRZIS
Az én Pásztorleánykám ki mondja meg nékem, hová ment innen?
LIKÓRIS
Tirzis, Tirzis, hol vagy, hová rejteztél?
TIRZIS
Tirzis’ akárhol van, veled van, Lelkem.
LIKÓRIS
Hát miért jön vissza Tirzis illy soká Likórishoz?
TIRZIS
Az első virradáskor oda hagytam az én aklomat, és az én nyájamat, Linkó’ gondviselésére bízván: és mikor te hozzád jönnék azon a’ rejtek úton, melly a’ szomszéd berekben el van a’ nap elől árnyékozva, Tigrínó az én hűséges kutyám, melly soha az én óldalamtól se hegyen se tserén el nem válik, hírtelen tsak meg áll, és a’ szövevényes haraszt körűl kerengvén véletlen ugatásával siketíti vala az erdőt. Ugyan tsak meg akarám tudni mi dolog légyen az; oda ugrom a’ bokorhoz, ’s hát tsudálkozással látom, hogy eggy kis medve-kölyök félelmesen búvik a’ bokrok közé, és minekutánna sokáig mind haszontalan bajlódtam vólna, hogy kezembe keríthessem azt, végre tsak ugyan elfogtam, ’s akkor meg kartzolta a’ kezemet. Tedd le, mondám osztán néki, szerentsés kis vadatska, a’ te természeti dühösségedet: a’ szép Likórisénak kell néked lenni, ha meg nem veti Likóris az én ajándékimat.
LIKÓRIS
Szerentsés, és én érettem kedves ragadomány! azonba vedd el te én tőlem ezt a’ fejér Jázminok’ mesterséges ágatskáját: eggyenként fűztem fel sorjába egy faragott kóróra ezeket, és még akkor is nedvesek valának a’ reggeli harmattól: vedd el, haladja meg a’ te hűséged ezeknek fejérségét.
TIRZIS
Kedves és nemes ajándék, hasonló az én hűségemhez, és a’ te ortzáidhoz.
LIKÓRIS
Ah Tirzis, én mindég tartok a’ te Szerelmedtől, a’ te hűségedtől; ha tsak eggy fél pertzig vagyok is távol te tőled, azonnal azt mondja eggy kegyetlen gondolat, hogy te engem nem szeretsz, és nem vagy hív erántam.
TIRZIS
Orlandó, és a’ Mondottak. Ha vissza tér forrására
E’ kristály víz valahára,
Akkor mond hogy nem szeretvén
Hűségtelen vagyok én.
Míg Tirzis, ki imád téged’
El felejtené szépséged’,
Előbb el felejti már
Régi fészkét a’ madár.
Tsakugyan meg kaplak még, gyáva barbarus.
LIKÓRIS
Fussunk, kedves Tirzisem!
TIRZIS
Segítsetek, óh Tsillagok!
ORLANDÓ
Álljatok meg, álljatok meg, ártatlan Pásztorok: az én dühösségem nem akarja a’ ti békeségteket meg háborítani. Mondjátok meg nékem, nem láttátok é, hogy eggy szökevény vitéz vetődött vólna erre ez előtt kevéssel. Eggy fejér paripán űl, minden zabola nélkűl; tüntöklő fegyver szerszámmal vagynak megterhelve tagjai, és borzas hajai; se dárda, se kard nála: Mandrikárdó a’ neve.
LIKÓRIS
Soha szememmel se láttam olly iszonyú vitézt.
TIRZIS
Én se hallottam soha fülemmel is ollyan nevet.
ORLANDÓ
A’ szerentse nem mindég fogja őtet az Orlandó’ haragja elől el rejteni. Hanem mondjátok meg nékem, hogyhogy lehet ebbe a’ magános erdőbe illy nemes és pompás lakóhely?
LIKÓRIS
A’ másik Városban, a’ melly ide nem igen messze van, eggy fő nemzetből való Nagyságos Úr lakik: ő, minthogy néhánykor itt szokta le vetkezni a’ maga unalmas gondjait, azért rakatta itt ezt az épűletet: az én Atyám, az ő ifjúi kívánságától vonattatván ott élt ő véle az ő virágzóbb esztendeiben; de annakutánna okosabb lévén, ’s kerűlvén a’ leseknek, és gyanakodásoknak ezen menedékhelyeit, az ő szülötte földére vissza tért, és most e’ kies tanyának hűséges őrizője.
ORLANDÓ
Kellemetes és jószívű Pásztorleánykám, mennyire irígyli az én szívem a’ ti szerentséteket!
LIKÓRIS
Uram, ha lankadságodból ’s izzadásodból meg akarsz frissűlni e’ mi házunkban, Likóris ajánl néked erre eggy szegény kínálást.
ORLANDÓ
Nagyon kedvesen fogom venni: valósággal az én természeti kívánságom óhajt eggy kevés nyúgodalmat.
LIKÓRIS
Isten hozzád, kintsem Tirzis.
TIRZIS
Likóris istenhozzád.
ORLANDÓ
Medóró, ’s azutánn Angélika. Kinstemtől távol ’s egyedűl
Nem találok nyúgalomra,
Mert eggy éles tőr kinomra,
Óh egek, szívembe űl,
Ha félelmét Angélika
Meg nem fogja nyúgtatni,
Szerető szívem’ mindenha
Így kell néki szaggatni.
MEDÓRÓ
Nemes, és jóltermett szerelmes lelkek, ha van valaki közűletek, a’ ki néhányszor szerentsétlen indúlatiban távol múlatott vólna az ő szép tüzétől, ugyan az Istenért mondja meg nékem, van é annál iszonyúbb és kegyetlenebb fájdalom, mint azt várni, és haszontalan várni. De - ha tsak kívánságom meg nem tsal, látom hogy jön valahára Angélika.
ANGÉLIKA
Szép Medóróm, imhol vagyok, hogy újra legeltessem a’ te tekintetedben az én tekíntetemet.
MEDÓRÓ
Óh millyen gyönyörű vagy, most mikor a’ fáradság és az útazás a’ te ortzájidnak szép pirosságát szer felett meg nagyította! Óh melly rendesen elegyedik öszve kebelednek havával ortzádnak bársonyja! Hanem azonba hadd törűljem le ezzel a’ gyóltssal néki indúlt izzadásodnak meleg tseppetskéjit, a’ szerelem’ kedves zálogait.
ANGÉLIKA
Az a’ mi néked tetszik az én tetszésem. Hanem hogy fáj néked a’ te sebed?
MEDÓRÓ
Ha akkor, mikor te engemet magadtól meg fosztottál, szép bálványom, néki mérgesedett é az én sebem, ’s nevekedett é az én fájdalmam: Ámor mondja meg azt tenéked. De most mikor elvagyok fogva a’ te tündöklésedtől, a’ te szemlélésedből való gyönyörűségem el oszlatja az én fájdalmamat. Ha hervadó levelével
A’ virág kezd lankadni,
A’ kegyes ég hűs vízével
Új életet ád néki.
Így Medóró’ sínlődsége
Könnyebb néki ezerszer,
Ha Angélika’ szépsége
Lett édes gyógyító szer.
ANGÉLIKA
Igenis, kedves Medóróm, már a’ millyen az én ábrázatom, akár éktelen, akár deli is az, a’ te számodra tartatik; és, ha ugyan a’ jóltévő ég békével haza vezérel bennünket az én Atyám’ házához, eggyütt fogod vélem bírni az én trónusomat, az én nyoszolyámat: imhol tenéked zálogúl az én jobb kezem.
MEDÓRÓ
Kellemetes, és kedves Kéz, a’ melly az én kezemnél százszerte jobban szorítja szívemet. Te éretted – – De mitsoda idegen Vitéz jön felénk Likórissal eggyütt olly kevély és vad tekíntettel?
ANGÉLIKA
Vitéz! Mitsoda? Egek, mit látok! Fegyveréről, és tzímeréről, ez Orlandó. Óh beg alkalmatlan érkezés!
MEDÓRÓ
Orlandó? Óh Egek!
ANGÉLIKA
Bújj el, itt közel tsak eggy szempillantásig, Medóró: tsak bízd rám’ majd tudom én őtet szerelmetes és ámító tekíntetekkel ’s nyájaskodásokkal tsalogatni.
MEDÓRÓ
Ah kintsem – –
ANGÉLIKA
Bújj el, és hallgass. Orlandó, Likóris, és a’ Mondottak.
ANGÉLIKA
Orlandó, óh melly hijjába kerestelek mind ez ideig, be’ jókor érkezel!
ORLANDÓ
Hogyhogy, óh szép Istenasszonyom, ebbe a’ helybe? hogyhogy az én nyomdokimon; ha eggy kevéssel ez előtt az én, a’ Szákripánte’, és ezer több Nemes Vitézek’ szerelmeit meg vetetted?
LIKÓRIS
(Lám a’ Városi Nimfák, akármelly szemérmesek és makatsok is, mennyi szeretőket tudnak magoknak keríteni!)
ANGÉLIKA
Óh melly rosszúl kémlelted ki, Orlandó, az én gondolatimat! Akkor nem vólt ideje nyilván-valóvá tenni a’ mi szerelmünket.
MEDÓRÓ
(Azért hogy tettetés is ez az ő beszéde, mégis hasogatja szívemet.)
ORLANDÓ
De mikor a’ forrásnál, a’ hol egyedűl találtalak tégedet – – –
ANGÉLIKA
Éhj tartsd, tartsd jobb időre a’ te panaszidat, és nyúgtasd meg terhétől elfáradt homlokodat, ha engemet szeretsz, óh kedvesem.
MEDÓRÓ
(Jajnékem, nagyon sokra megy.)
ORLANDÓ
Minthogy tenéked úgy tetszik, imhol engedek intésidnek.
LIKÓRIS
(Be’ kemény, de deli vadság!)
ANGÉLIKA
Óh kedves, óh méltoságos Homlok, a’ mellyre van írva az én fátumom, óh sárga hajak, mellyek az én szívemnek édes köteli vagytok.
MEDÓRÓ
(Angélika, Istenasszonyom, nagyon igazaknak látszanak a’ te mondásid.)
ANGÉLIKA
(Hallgass.)
MEDÓRÓ
(Nem szólok, hanem – – – )
ANGÉLIKA
(Hallgass, ha akarsz.)
ORLANDÓ
Egyedűl tsak te érted fedezem pántzéllal az én mellyemet, és tsak a’ te óltalmadért fegyverkezik fel karddal az én jobbkezem, és az én szívem bátorsággal, óh kedvesem.
ANGÉLIKA
Melly víg lennék, ha a’ mi lelkeinket egyenlő kötés, egyenlő lántz szorítaná eggybe.
MEDÓRÓ
(Jobb el menni, mint illy gyötrelmet ki állani.)
ANGÉLIKA
Állhatatos és hív
Széléig koporsómnak
(De ám tsak Medórómnak)
Fog lenni ez a’ szív.
Mint a’ sast a’ Nap’ fényjétől,
Úgy kedvesem’ szép tüzétől
Kívánságom’ semmi
El nem tudja venni.
ORLANDÓ
Soha sem vólt ennél szerentsésebb napom.
LIKÓRIS
Ez a’ kies hajlék, Uram, te reád vár, és elfáradt óldaladat édes nyúgodalommal kínálja.
ORLANDÓ
Én többé azzal nem gondolok.
ANGÉLIKA
Nem, nem; eredj, mert én addig a’ szép Likórissal a’ közel lévő forrásra megyek fördeni, ’s azután jobban meg értetem veled az én érzésimet.
ORLANDÓ
Mennyivel örömestebb mennék el véled! Menj, szerentsés folyamat,
Menj kevélyen a’ tengerre:
Óh ha véled sorsomat
El tserélhetném eggyszerre!
Ah most mindjárt benned
Az a’ szép kép fered,
Mellyben életem’ ’s halálom’
Egész forgását találom.
LIKÓRIS
’S így tudják tehát a’ városokban a’ szeretőket tsalogatni.
ANGÉLIKA
Eggyűgyűtske Likóris, szeretsz, és a’ szeretés’ mesterségét illy kevéssé érted? Tanúld-meg előbb a’ tsalogatást, tanúld meg.
LIKÓRIS
Nem tudom, miként lehessen
Nyájaskodni, ’s nem szeretni,
Nem tudom, miként lehessen
Sóhajtni, ’s könnyet pergetni.
Mikor a’ szív űl
Szerelem nélkűl.
Ál-szerelmet miként tudok
Szólni tsábító nyelvvel,
Ha szívem szerelemmel
Nem bír, és tsak hazudok.
Angélika, és Medóró.
ANGÉLIKA
Jöszte ki, jöszte, Medóró, hová bújtál?
MEDÓRÓ
Kintsem véled vagyok, ha ugyan szabad Medórónak, hogy téged kíntsének nevezzen.
ANGÉLIKA
’S ugyan honnan támadhat szívedben illy szörnyű félelem?
MEDÓRÓ
Ah mert Orlándó előtt tántorog a’ te indúlatod.
ANGÉLIKA
Nem mondtam meg néked, hogy őtet tsak ámítom.
MEDÓRÓ
De azért hogy ámítás, az a’ nyájaskodó beszéd, Medóró előtt nagyon hasonlónak látszik a’ valódihoz.
ANGÉLIKA
Ha mondod, hogy hitetlen
Vagyok, ’s nem úgy nézsz mint hívet,
Meg sértesz eggy igaz szívet
Háládatlan vagy.
MEDÓRÓ
Ha nem szeretsz kegyetlen,
’S tsak színelve játszasz hívet,
El árúlsz eggy igaz szívet,
Háládatlan vagy.
2-EN
Bár meg vetel: szűnetlen
Foglak én szeretni még-is;
’S bennem eggy szikra hűség is
Hozzád meg nem fagy.
MÁSODIK SZAKASZ.
_____ Likóris, és Medóró.
LIKÓRIS
’S tehát hogy Medórónak szerentsés szerelmeit Orlandó meg ne háborítsa, hűségtelen légyen az ő Pásztorához Likóris?
MEDÓRÓ
Hát hűségtelenségnek nevezed te, hogy tréfából eggy ártatlan indúlatot tettess?
LIKÓRIS
Az a’ lélek, melly én bennem lakozik, még tréfából sem tud lenni hűségtelen.
MEDÓRÓ
Hallgass, Likóris, és az illy durva érzéseket hagyd ollyan nimfának, a’ ki nem bír olly nemes szívvel és szépséggel mint te: mert illyen módon szeretni, parasztságnak ’s nem hűségnek lehet mondani.
LIKÓRIS
Botsáss-meg nékem, Medóró; én nem tudtam, hogy a’ nemes szívűségre meg kívántatna ollykor tsalárdnak is lenni. Hanem, mint-hogy már a’ nemes-szívűséget ezen az árron vásárolhatni, mondd meg nékem, mit tsináljak, hogy Orlandó az én szerelmemet meg ne vesse; ’s én is majd igyekezek nemes szívűvé tenni magamat.
MEDÓRÓ
Angélika eléggé meg tanított arra, mint kelljen ámítani a’ szájjal és szemekkel. Mondd néki, hogy gerjedezel, hogy égsz, hogy ha távol vagy tőle nints nyúgodalmad. Mondd, hogy szíves indúlatját óhajtod; sóhajts, és elegyíts közé néhány könnyetskéknek szerelmetes jegyeit.
LIKÓRIS
Sírni?
MEDÓRÓ
Ah te nem tudod, mennyit tehet eggy szép Asszonynak sírása. Ha szeme sírástól nedves,
Fényje sokkal inkább kedves,
’S mint a’ felhők között a’ Nap,
Kedveltetőbb ragyogást kap.
Ennek hulló tseppjeiben
Mártja Ámor nyilait,
És kellemes tüzeiben
Gyúlytja alvó fáklyáit.
LIKÓRIS
Imhol jön hozzánk Orlándó.
MEDÓRÓ
Most van ideje, hogy mind eggy szálig munkába vedd a’ mit mondottam tenéked.
LIKÓRIS
Már is érzem pirúlni az én ortzámat.
Orlandó, Likóris, és továbbat Tirzis.
ORLÁNDÓ
Gyönyörű Likóris, ’s hát miért nints véled Angélika? hol múlat ő?
LIKÓRIS
Én őtet épen most hagytam ama’ higgadt tónak partjánál, a’ melly az ő tsendes vizeit a’ mirtusok’ vőlgyében eggyesíti. Fillis az én társam, ottan a’ hal-horgászásra tanítja őtet.
ORLÁNDÓ
Ha nem sajnálod, menjünk, keressük fel őtet.
TIRZIS
(Orlándóval Likóris! Halljuk mit mond.)
LIKÓRIS
Nem; mert mikor el váltam tőle, azt mondotta, hogy tűstént hozzád jön. Az út kétfelé jár, ’s talám e’ miatt nem is akadhatnánk reá: az alatt várjuk meg itt őtet: mert bizonnyal el fog jőni: te előtted talám olly únalmas Likóris, hogy nem lehetsz vele eggy szempillantásig?
ORLÁNDÓ
Sőt inkább kedves vagy előttem.
TIRZIS
(Egek, mit hallok!)
LIKÓRIS
Igenis, – – (mit mondjak már?) te mindég a’ városi szerelmesekhez szokván, talám illy alatsonyra nézni sem kívánsz?
TIRZIS
(Hitetlen!)
ORLÁNDÓ
Én nem értem a’ te szavaidat.
LIKÓRIS
Valósággal én meg értenélek tégedet, ha nékem szerelmesen beszéllenél. Ah te nem gondolsz ezekkel, az erdei, és pásztori szerelmekkel.
ORLÁNDÓ
Talám játszani akar velem Likóris.
TIRZIS
(Mitsoda gyötrelem!)
LIKÓRIS
Én nem játszom. Te játszol igazán az én fájdalmammal, és osztán, ámbár látod is az én szerelmemet, vagy nem gondolsz azzal, vagy tettetődöl, vagy nem érted azt meg.
TIRZIS
(’S én ezt hallom, és nem halok meg!)
LIKÓRIS
Hanem hallod, Orlándó, hallod. Te, azt én meg engedem, egy ollyan nimfára találtál, a’ ki én nálam gyönyörűebb és nemesebb, a’ ki jobban tudja haját fel piperézni, a’ ki jobban beszéll, és édesebben forgatja az ő eleven és ketsegtető szemeit; de azt ne is reményld, hogy ő nálam hűségesebb légyen.
ORLÁNDÓ
Tirzis, és Likóris. Az én szép ellenségem
Légyen vad, légyen kegyetlen,
Háládatlan, és hitetlen;
Még is tetszik énnékem.
Majd ha vissza tér lelkembe
Régi szabadságom,
Hívséged felől szemembe’
Akkor szólj, nem bánom.
TIRZIS
A’ szép Likóris előtt, az erdőket meg-vető, a’ vitézeket szerető Likóris előtt, a’ homályos, és meg-vetett Tirzis, az a’ szegény Pásztorlegényke alázatosan le borúl.
LIKÓRIS
Tirzisnek is jól esik az én gyalázatomat ekként meg újítani?
TIRZIS
Sőt inkább kedves vagy előttem.
LIKÓRIS
Tehát ha kedves vagyok előtted, hogy’ gyönyörködhetsz az én gyalázatomba, ’s hogy’ tűrheted azt, Tirzisem?
TIRZIS
Én nem értem a’ te szavaidat.
LIKÓRIS
Mitsoda! Te nem értesz engemet? Ah mert a’ te szíved új lángoknak és szerelmeknek lett szállása.
TIRZIS
Talám játszani akar velem Likóris?
LIKÓRIS
Tirzis, hallgass-meg, hová futsz? Állj meg tsak eggy szempillantásig. Azután mondd, ha mondhatod, hogy én álnok vagyok.
TIRZIS
Eredj szeretni a’ vitézeket, hagyj nékem békét.
Angélika, Likóris. Nem használ már sóhajtozni,
Nem használ már síránkozni,
Nem tiéd többé Tirzis,
Hívségtelen Likóris!
Új szerelmednek örűlj hát:
Tirzis is talál más Nimfát,
Ha nálad nem szebbet,
Leg-alább hívebbet.
ANGÉLIKA
Miért látlak tégedet, szép Likóris, ollyan szomorúan, és búslakodva?
LIKÓRIS
Menj, Angélika, menj; keress más Nimfát, a’ kit szerentsésebben taníthass a’ te oktatásidra.
ANGÉLIKA
Miért beszéllsz te ekképpen? Talám meg vetette Orlandó a’ te szerelmedet?
LIKÓRIS
Még az kevés vólna, mert az nékem nem sokat tesz; de Tirzis, óh Istenem, meg értette ’s valónak tartja az én szerelmemet, és meg bosszankodván azt mondotta nékem: Eredj szeretni a’ vitézeket, hagyj nékem békét.
ANGÉLIKA
Hát ezen aggódol, óh eggyűgyű?
LIKÓRIS
Te én velem tsak játékot űzöl: én el vesztem Tirzist, és Orlándót meg nem nyerem.
ANGÉLIKA
Ha Orlándót meg nem nyered, Tirzist el nem fogod veszteni. Te talám azt gondolod, hogy eggy véletlen bosszankodás ki szaggathatja a’ szívből a’ régi indúlatot? Tsalatkozol; még néha-néha mesterséggel is kell mutatnod, hogy te őtet nem szereted: mert ha Tirzis nagyon bátorságos prédájának tart tégedet, más felé fogja szívét fordítani. Az a’ vadász, a’ ki a’ nyúlat törében tartja, többé azzal nem gondol, és tsak az után siet, a’ mellyik fut ő előle.
LIKÓRIS
Azonba én síránkozok, ’s az én Pásztorom nem jön vissza.
ANGÉLIKA
De, mikor majd meg látod, hogy a’ te kedves Tirzised meg engesztelődve tér hozzád, el-fogod az elmúlt fájdalmat felejteni. Eggy vígyázó hajós, ki látta a’ halált,
Hogy sárga ortzával a’ habokra ki szállt,
És a’ haragos méllységben,
Hánykódott ezer szörnyűségben:
Gazdag gályájával ha a’ révpartra ér,
El felejti veszedelmét,
’S le tévén minden félelmét
Tsendes szél’ fújtára
A’ tenger’ hátára
Újra ki szállani mér.
LIKÓRIS
Ezek a’ te illy különös szerető intéseid rám nézve semmit sem használnak.
ANGÉLIKA
Tsináld azt, a’ mi néked tetszik, meg tudod még saját tapasztalásod után. De én hijjába vesztegetem véled az órákat: és már látom, hogy a’ nap pirosítja a’ nyúgoti tenger-mellyéket. A’ jövő éjtszakán, a’ setétségnek kedvezésével el akarok szökni Orlándó elől. Az alatt, óh kedvesem, annak hamarábbi el-végezésére menjünk, a’ mi szükséges lészen.
LIKÓRIS
Igen: de ha Orlándó meg találja tudni a’ te szökésedet, ’s utól talál érni, hogy fog akkor Angélikával és Medóróval bánni?
ANGÉLIKA
Haszontalan félelem. Medórót soha sem látta, és a’ pásztori köntös alatt meg sem esmérheti valami jegyről őtet. Én pedig, ezen gyűrű’ segítsége által, a’ melly engemet mások’ szeme előtt láthatatlanná tesz, könnyen el futhatok az ő látása elől.
LIKÓRIS
Tehát már minket el hagysz, ’s nem foglak többé látni tégedet?
ANGÉLIKA
Ki tudja, hogy valamikor a’ jóltévő ég nem vét, nem eggyesít é öszve bennünket? addig is vedd el tőlem ajándékba ezt az én bal karomat ékesítő arany lántzot: ebben leg óltsóbb a’ kínts; nézd-meg tsak, melly mesterséges kézzel rakta a’ tanúlt ötvös az aranyba a’ köveket; úgy hogy alig külömböztetheted meg, vallyon a’ mesterség szőtte é azokat eggybe, vagy a’ természet. Azután nézd tsak sorjába e’ gazdag értznek apró darabjait, melly parányi szemekkel vagynak öszve-kötve; úgy tsinálnak eggy karikát, a’ melly mint ha selyem pántlika vólna, hajlós és erős.
LIKÓRIS
Eggy illyen ajándék inkább eggyező a’ te nagyságoddal, mint az én érdememmel.
ANGÉLIKA
Ha valaha ismét vissza tér Angélika az ő hazájába, nagyobb jutalmát fogod akkor venni a’ te hűségednek. Most rajta, nints többé ideje, hogy beszélléssel tőltsük az időt: Medóró vár minket régen abba a’ rejtek barlangba. Menjünk.
LIKÓRIS
Menj el. Likóris tüstént veled lészen. Likóris egyedűl.
Ez az a’ gyalázatos értz, a’ mellyről beszéllvén eggykor az Atyám, ezt mondotta: kerűld, óh Likóris, ennek tsalárd ragyogását. Ez a’ lesekkel és a’ háborúkkal eggyhasi; ez az ártatlan indúlatoknak betstelen árra: és a’ házasoknak nyoszolyájik e’ miatt lettek gyakorta borzasztó stzénákká. Boldog vagyok és szerentsés, hogy véle az én tagjaimat fel piperézni, és az én karomat körűl keríteni nem kívánom. Ama’ tiszta vizetskék, amaz eggyűgyű virágotskák, a’ mellyekkel engemet a’ rét és a’ patakotska kínál, azok nékem ékességek, azok az én kíntseim.
Orlándó és Titirus. Ha vak homály borítja
A’ nap’ tiszta fényjét;
Az éj’ sűrű kárpítja
Rám nézve nem setét.
Ha a’ hajnal végtére
Egünkre ki lép,
Rám nézve szép fejére
Mindég inkább szép.
ORLÁNDÓ
Tehát Angélika szerelmes?
TITIRUS
Szerelmes.
ORLÁNDÓ
És az a’ Medóró, a’ kiről szólasz, az az ő szerelmének a’ tárgya?
TITIRUS
Az.
ORLÁNDÓ
Én azt nem hiszem.
TITIRUS
Ha abba nem hiszel az én számnak, hidj saját szemeidnek: itten körűl eggy fa-törzsök sints, a’ mellybe tulajdon kezeikkel bé vésve ne látszanának ezek a’ betűk: Vídám élő fák, zőld fűvek, és tiszta vizek, tinéktek köszönik az ő nyúgodalmakat Angélika és Medóró szeretők, és mátkák!
ORLÁNDÓ
De miként mehetett eggy két szempillantásban annyira az a’ véletlen szerelem?
TITIRUS
Még Tzintia nem tsonkította meg kétszer az ő éjjeli fényjét, hogy én az erdőn által keresvén eggy üszőmet, a’ melly már harmadnap ólta a’ tsordán kívűl bolyongott minden őrizet nélkűl, hallom, hogy a’ Király Kisasszony nagy fel szóval kiált engemet magához, ’s meg látom Medórót, hogy vérével a’ főldet bé festette, és már haló félben vólt. Ő bizonyos fűvekből ki nyomta a’ nedvességet, úgy hogy attól a’ létől vissza nyerte a’ vitéz saját elevenségét, és az én lovamón ebbe a’ házba jött. Itt a’ nemeslelkű orvosné soha sem akart semmi más kezet annak beteg óldalához botsátani. Utóljára mikor már látszott, hogy a’ Medóró’ ortzájára kezd a’ kellemetes pirosság vissza térni, akkor az ő szíves szánakozása osztán szerelemmé vált. Ehez képest őtet férjének óhajtotta, és magát ’s a’ maga jobb kezét bé adta néki hűségének, és saját országának zálógáúl.
ORLÁNDÓ
’S te igazat beszéllsz nékem?
TITIRUS
Ez a’ szerelem esméretes ezen erdőkben még a’ kövek előtt is.
ORLÁNDÓ
Leg hitetlenebb leány, hűségtelen lélek: ezek hát azok a’ gyenge érzések, a’ mellyeket előbb nékem esküdtél? Illyen módon jutalmaztatod hát meg az én felséges Tropéumimat, a’ mellyeket tsupán tsak te éretted hagytam el Indiában, Médiában, Tatár országban? Tsak menj, fussál a’ hová tetszik, keresd fel a’ kietlen tengernek rejtek üregjeit, vagy vond magadat a’ főldnek közép pontjába; akár hová mégy, nem fogsz, mert bizony nem fogsz találni ollyan fellengős, vagy ollyan mélységes zugot, a’ melly az én haragom, az én dühösségem elől el rejtsen tégedet. Meg kaplak, kegyetlen, szemed előtt szaggatom széllyel az én gyönyörködésimnek gyalázatos bitangolóját; és útálatos dögtestét még azon reszketve hagyom prédáúl a’ hollóknak: és ő néki, ha talám sebessebben fog az árnyékok’ tartományja felé ügetni, társává fog téged tenni az én bosszúállásom. Titirus egyedűl. Az érzi meg méllyen kegyetlenségemet,
A’ ki kegyetlenűl meg vetett engemet;
’S mérges kezem közűl maga
A’ könyörgő
A’ mennydörgő
Ég is ki nem ragadja.
Mindég okosabb hallgatni. Most is lám millyen vígyázatlanúl szólottam! De ki hitte vólna, hogy Orlándó szeresse Angélikát? Lám mitsoda szörnyű indúlatoknak atyja a’ szerelem! Tapasztalatlan fiatalkák, kik játszatok az ő nyilaival, az ő tüzeivel, ti még nem tudjátok, miként bánik Ámor az ő jobbágyival. Fussatok, ah igen is fussatok ama’ ketsegtető tekíntetektől, ama’ tsalfa indúlatoktól. Titeket azokba a’ hajfürtökbe rab-bilintsek várnak, és azokba a’ szemekbe vagy rabság vagy halál.
Likóris, és Tirzis. Ne kívánjon szerelmes lenni,
Édes kínt magára venni,
A’ kit még semmi tőr
Szívébe nem gyötör.
Majd hijjába sóhajtgattok,
Mikor nem szabadúlhattok
Abból, a’ mi tör.
TIRZIS
Isten hozzád Likóris, Isten hozzád, hadd menjek én most oda, a’ hol engemet vár Medóró az ő Angélikájával.
LIKÓRIS
Óh Istenem, te el mégy: ’s nem szánsz engem itt hagyni?
TIRZIS
Ah vallyon sajnállak é, azt egyedűl te tudod, kedvesem; de nem soká fogok én ott késni: tsak az erdőből vezessem ki a’ szökevény szeretőket, virradtakor a’ szép Likórishoz vissza jövök.
LIKÓRIS
Ah ne bosszantsd, kíntsem, többé illyen gyanakodásokkal az én hűségemet.
TIRZIS
Én örömest nem félnék, de te nagyon kellemetes szép vagy, én meg nagyon szerető.
LIKÓRIS
Leg alább, míg a’ szerentse távol vét tőlem, hidd addig, hogy szeretlek.
TIRZIS
Egyeben a’ te ábrázatodon kívűl, se közel se távol, nem útaznak az én gondolatim.
Angélika, és Medóró Lábam most távol megy, kintsem,
Kedves tekíntetedtől,
De azért lelkem soha sem
Válhatik el lelkedtől.
Ennek minden tiszteit
Bé tőlti szívembe itt
Indúlatom, reménységem,
És kellemetes hűségem.
ANGÉLIKA
Fussunk, szép bálványom, az Orlándó’ haragja elől: ebbe a’ borzasztó éjbe el-rejt minket Ámor, és ebbe lesz kalaúzunk.
MEDÓRÓ
Fussunk a’ hová néked tetszik, gyönyörű fényem: mert a’ tsendes éj, és a’ homályos tserék nem tsinálhatnak én bennem borzadást, ha te véled vagyok.
ANGÉLIKA
Ez a’ tzondor köntös, a’ mellyben eggyűgyűbben és ékesebben tündöklik a’ te tekínteted, talám gyenge oldalodnak kellemetlen tereh. De tűrd el azt, kintsem, tűrd el, és ezt az alkalmatlan nyűgöt áldozd fel a’ te bátorságba lételednek, az én nyúgodalmomnak.
MEDÓRÓ
Nagyon tsekély próbája az, óh kedvesem, a’ mit nékem parantsolsz, az én szerelmemnek. Mondd nékem hogy, a’ mezítelen fegyvereknek rettenthetetlenűl vessem elejekbe az én mellyemet, mondd hogy kész akartva tegyem ki magamat áldozatúl a’ fenevadak’ dühösségének, mondd nékem, hogy haljak meg: mert ha te parantsolod azt nékem, kedves fog lenni előttem a’ halál.
ANGÉLIKA
Isten mentsen meg tsak a’ meggondolásától is az illyen rettentő dolognak; kívánom, hogy te élj, de hogy érettem élj. Nem látod az eget, melly szívesen mosolyog a’ mi szerelmünkre? Imé a’ habok közűl ki búván a’ fejér hóld meg világítja rezgő súgárival az eget, ’s végre az erdőnek szövevényes gallyain bújkálva általhatván felénk jön, hogy bizonytalan lépésinket igazgassa.
MEDÓRÓ
Ha az ő nyájas ortzájának fényjét bé nem fogja valamelly alkalmatlan köd, az ő nedves világával édes kísérője fog lenni a’ mi bújdosásinknak. Te a’ setétellő
Árnyékot kedvellő
Szép Istenasszony, jöjj fel;
Ez sok veszedelmet
Kerűlő szerelmet
Vezesd tiszta fényeddel.
Tündökölj az égbe
Egész fényességbe,
És azt köd ne fogja el,
Mint mikor ingetlen
Játszál esméretlen
Pásztorod’ szépségével.
ANGÉLIKA
Menjünk, Medóró, menjünk; magad tudod, hogy betsesek mi ránk nézve a’ szempillantások, ’s te énnékem olly kedves vagy, hogy én féltem magamat. Minden árnyéknak látására mintha valamelly fenevadat szemlélnék ki jönni az erdőből; vagy mintha Orlándó ütne te reád, és téged, lelkem el szakasztana én tőlem. ’S bár egyébtől nem félek is, félek attól, ne talám maga a’ levegő minden ágon egy-egy elállóját rejtegeti az én bálványomnak.
MEDÓRÓ
Hanem Tirzist még sem látom, ’s pedig ha ő el nem jön, ki fogja nékünk az esméretlen útat meg mutatni?
ANGÉLIKA
Lassan menjünk, hogy el érjen bennünket, meg lehet, hogy ő minket meg előzvén annál a’ forrásnál vár, melly a’ repkény halomról tsergedez le felé.
MEDÓRÓ
Tehát Isten hozzátok kedves erdők; rám nézve boldog erdők: most hogy el hagylak titeket, millyen belső fájdalmat érez az én szívem!
ANGÉLIKA
Szerentsés barlangok Isten hozzátok; nem, mert bizony nem vethetem én felétek szárazon az én szemeimet. Ti bennetek akarták az Istenek, hogy származzon az én szerelmem, leg alább hát tartsátok meg üreges kebeletekben azokkal a’ betűkkel, a’ mellyeket saját kezem vésett a’ ti köveitekben, az én szerelmemnek emlékezetit.
Orlándó egyedűl. Én azt mondom a’ barlangnak, Isten hozzád,
De annak meg kondúlt gyomra,
Úgy hallom, hogy siralmomra
Vissza megint hármas Isten-hozzádot ád,
Sóhajtok, ’s a’ fákról újabb sóhajtással
Térűl vissza Zefír gyakor fordúlással.
Hol vagyok? Ki visz engemet? Ezek, a’ mellyeket én mérészűl tapodok, az Avernusnak torkolatjai é, vagy a’ tsillagok? Ezek a’ lármás fergetegek, a’ mellyek körűlöttem keringenek, nem az Ótzeán’ halálos leányi é? Igen, igen, az Ótzeán’ habjai ezek. Ní az Eufrates és Tigris, melly félelmesen és túnyán állapodik meg az én dühösségem előtt! – Óh Isten, mitsoda szó, óh Isten mitsoda folytogató hangzatok! Angélika, és Medóró szeretők és mátkák. – Istenek, barbarus Istenek! Angélika, hol van, miért rejti el magát? Adjátok vissza őtet Orlándónak, vagy én meg bosszankodván eggy tsapásommal az eget sarkából ki buktatom. Öszve forgatom annak minden kerekségeit, a’ világból eggy széllyelhányt omladékot tsinálok, meg fosztom futásoktól a’ tsillagokat, és a’ napnak ki tépem minden súgárait. – Boldogtalan, mit mondtam? Nyomorúlt fejem, mit gondoltam? Az ég ellen! az Istenek ellen! Karomat! kardomat! Kegyetlen szerelem, háládatlan leány, és bolond Orlándó! Ugyan hagyjatok békével, mit kívántok tőlem, gonosz tsillagzatok? Ah igen is, jól értelek benneteket, azok a’ vérengző mennykövek, azok a’ szerentsétlen Üstökösök, az ég’ haragjának kegyetlen hírmondói. Menjetek el, én az ő haragjának tellyesítője lészek. Kívánja hogy én ki tekerjem torkomból a’ nyelvemet? Vagy hogy én fegyveremmel nyissak útat az én fájdalmas lelkemnek? Azt örömmel véghez viszem. Óhajtja hogy én meg haljak? Orlándó meg fog halni. Elég ez néktek?
Mit kívántok életemben,
Rémitő tsillagok, tőlem?
Mi több ha már mellyemben
A’ poklokat érzem? – –
De mitsoda jóltévő tsillagzat tündöklik én reám az éj’ borzasztó homályjába? Ki adja vissza nékem a’ békeséget? Ah igen is, te vagy szívem Angélika: de te rettegsz? jöszte, jöszte, hová futsz? Többé reád, kedvesem, nem bosszankodom; Jöszte, jöszte vissza, szeress ismét engemet, ’s meg botsátok tenéked. Ti gyengéded szelletek,
Mellyek fúvtok körűltem,
Hallgassatok, szűnjetek,
Jön már vissza kedvesem.
| MÁSODIK SZAKASZ.
Licori, és Medoro. _____
LICORI
És így hogy Medóró’ szerentsés szerelmeit Orlándó meg ne háborítsa; hűségtelen kell lenni Licorishoz az ő Pásztorához?
MEDORO
Hát hűségtelenségnek nevezed te, hogy tréfából eggy ártatlan Indúlatot tettess?
LICORI
Az a’ Lélek, a’ melly én bennem lakozik, még tréfából sem tud lenni hűségtelen.
MEDORO
Hallgass, Licori, és az illy durva érzéseket hagyd ollyan Nimfának, a’ ki nálad kevésbbé bír nemes szívvel és szépséggel : mert illyen képenn szeretni, parasztságnak ’s nem hűségnek lehet mondani.
LICORI
Botsáss-meg nékem Medoro, én nem tudtam, hogy a’ nemes szívűségre meg kívántatna néha tsalárdnak is lenni. Hanem, minthogy a’ nemes szívűség illy árronn vétetik; mondd meg nékem, mit tsináljak, hogy Orlándó az én szerelmemet meg ne vesse; ’s én is igyekezek majd nemesszívűvé tenni magamat.
MEDORO
Angelica eléggé meg taníthatott tégedet arra, mint kelljen ámítani a’ szájjal és a’ szemekkel. Mondd néki, hogy gerjedezel, hogy égsz, hogy ha tőle távol vagy, nints nyúgodalmad. Mondd, hogy szíves indúlatját óhajtod; sóhajts, és elegyíts közé eggynéhány könyvetskének szerelmes jegyeit.
LICORI
Sírni?
MEDORO
Ah te nem tudod mennyit tehet eggy szép Asszonynak sírása.NB. Ének
[Ha a’ szem sírástól nedves
Fénnye sokkal inkább kedves’
S Mint a’ felhők között a’ Nap
Kedveltetőbb ragyogást kap.
Ennek húlló tseppjeibenn
Mártja Ámor nyilait
És kellemes tüzeibenn
Gyujtya alvó Fáklyáit.]
LICORI
Ihol Orlando hozzánk jön.
MEDORO
Most van ideje, hogy mind eggy szálig munkába vedd a’ mit néked mondottam.
LICORI
Már is érzem pirúlni az én ortzámat. Orlando, Licori, és továbbatt Tirzi.
ORLANDO
Gyönyörű Licori, hát miért nints veled Angelica? hol jár ő?
LICORI
Én őtet épenn most hagytam annak a’ higgadtt Tónak Partjánál, a’ melly az ő tsendes Habjait a’ Mirtusok’ Vőlgyébenn eggyesíti. Fillis az én társam, ottan a’ Hal horgászásra tanítja őtet.
ORLANDO
Ha tetszik tenéked, menjünk, keressük fel őtet.
TIRZIS
(Orlandóval Licóri! Halljuk mit mond.)
LIKÓRIS
Nem; mert mikor eljöttem tőle azt mondta, hogy tüstént hozzád jön. Az út kétfelé jár, ’s talám e’miatt reá sem találhatnánk: az alatt várjuk meg itt őtet: mert bizonnyal elfog jönni: te előtted talám olly megúnott Licori, hogy véle nem maradhatnál meg tsak eggy szempillantásig is?
ORLÁNDÓ
Sőt inkább kedves vagy előttem.
TIRZIS
(Egek, mit hallok!)
LIKÓRIS
Igenis, de – – (mit mondjak már?) te mindég a’ városi szerelmekhez szokván, talám nem is kívánsz illy alatsonyra tekinteni.
TIRZIS
(Hitétlen!)
ORLÁNDÓ
Én nem értem a’ te Szavaidat.
LIKÓRIS
Valósággal én tégedet megértenélek, ha nékem a’ Szerelemről beszéllenél. Ah te nem gondolsz ezekkel az Erdei, és pásztori szerelmekkel, ’s úgy tetteted, mintha nem értenéd.
ORLÁNDÓ
Talám játszani akar vélem Licoris.
TIRZIS
(Mitsoda győtrelem!)
LIKÓRIS
Én nem játszom. Te játszol igazán az én Fájdalmommal, és annak utánna, ámbár által látod is az én szerelmemet, vagy nem gondolsz azzal, vagy tettetődöl, vagy nem érted azt meg.
TIRZIS
(’S én ezt hallom, és nem halok meg!)
LIKÓRIS
Hanem halld meg, Orlando, halld meg. Te, az igaz, egy olly Nimfára találtál, a’ ki a’ nálam szebb, és nemesebb, a’ ki jobban tudja halyát fel piperézni, a’ ki jobban beszéll, és édesebben forgatja az ő eleven és ketsegtető szemeit; de hijjába reményled, hogy ő nálam hűségesebb légyen.
ORLÁNDÓ
NB. Ének
Tirzi, és Licori. Az én szép Ellenségem
Légyen vad, légyen kegyetlen;
Háládatlan, és hitetlen
Mégis tetszik énnékem.
Majd ha visszatér Lelkembe
Régi Szabadságom,
Hívséged felől szemembe
Akkor szólj, nem bánom.
TIRZIS
A’ szép Licoris előtt, az Erdőket meg-vető, a’ Hérókat szerető Licoris elött, a’ homályos, és megvetett Tirzis, az a’ szegény Pásztor Legényke alázatosann le borúl.
LIKÓRIS
Tirzisnek is jól esik az én gyalázatomat ekként megujjítani?
TIRZIS
Sőt inkább kedves vagy előttem.
LIKÓRIS
Tehát kedves vagyok előtted, ’s mégis te gyönyörködsz abba, hogy engemet illy meggyaláztatva látsz, és el tűrheted azt én Tirzisem?
TIRZIS
Én nem értem a’ te szavaidat.
LIKÓRIS
Hogyan! Te nem értesz engemet? Ah, mert a’ te szíved új lángoknak és új szerelmeknek lett szállása.
TIRZIS
Talám játszani akar vélem Licoris.
LIKÓRIS
Tirzis, hallgass meg, hová futsz? Álly meg vagy eggy szempillantásig. Azutánn, mondd, ha lehet, hogy én álnok vagyok.
TIRZIS
Eredj szeretni a’ Hérósokat, hagyj nékem békét. NB. Ének.
Angelica. Licori. Nem használ már sohajtozni
Nem használ már síránkozni
Nem tiéd többé Tirzis
Hívségtelen Licoris.
Új Szerelmednek örűlj hát:
Tirzis is talál más Nimfát,
Ha nálad nem szebbet,
Legalább hívebbet.
ANGÉLIKA
Miért látlak téged szép Licori olly szomorúann, ’s olly búskodva?
LIKÓRIS
Menj, Angelica, menj: keress más Nimfát, a’ kit szerentsésebben taníthass a’ te Oktatásidra.
ANGÉLIKA
Miért beszéllsz te ekképenn? Orlándó talám meg a’ te szerelmedet megvetette?
LIKÓRIS
Még az kevés vólna, mert az nékem keveset tesz; de Tirzis, óh Istenem, észrevette, és valódinak tartja az én szerelmemet: és megbosszankodván azt mondotta nékem: Eredj szeretni a’ Hérósokat, hagyj nékem Békét.
ANGÉLIKA
Hát ezen aggódol, beh balgatag vagy?
LIKÓRIS
Te én velem kötődöl: Én elvesztem Tirzist, ’s meg nem nyerem Orlándót.
ANGÉLIKA
Ha Orlándót meg nem nyered, Tirzist el nem fogod veszteni. Te talám azt gondolod, hogy eggy véletlen bosszúság ki szaggathatja a’ szívből a’ régi Indúlatot? Tsalatkozol; még ollykor mesterséggel is kell mutatnod, hogy te őtet nem szereted: mert ha Tirzis nagyon bátorságos Prédájának tart tégedet, más felé fogja szívét fordítani. Az a’ vadász, a’ ki a’ nyúlat tőrébenn tartja, többé nem gondol azzal, és tsak azutánn siet, a’ mellyik fut.
LIKÓRIS
’S Azonba én síránkozok, és az én Pásztorom nem jön vissza!
ANGÉLIKA
De mikor majd a’ te kedves Tirzisedet meg engesztelődve látod magadhoz vissza jönni, elfogod az elmúlt fájdalmat felejteni. NB. Ének.
Egy vigyáz hajós ki látta a’ halált,
Hogy sárga ortzával a’ habokra ki szálltt
És a’ haragos méllységbenn
Hánykódott ezer szörnyűségbenn:
Gazdag Gályájával ha a’ révpartra ér
El felejti veszedelmét,
’S le tévén minden félelmét
Tsendes szél fujtára
A’ Tenger’ Hátára
Újra ki szállani mér.
LIKÓRIS
Ezek a’ te illy különös szerető Intéseid rám nézve semmit sem használnak.
ANGÉLIKA
Tsináld azt a’ mi néked tetszik, meg tudod tapasztalásod utánn. De én hijjába vesztegetem véled az órákat: és már látom, hogy a’ Nap pirosítja a’ Nyúgoti Tengermellyéket. A’ jövő éjtszaka, elakarok a’ Setétség kedvezésével szökni Orlándó elől. Az alatt, óh kedvesem, menjünk annak végbe vítelére, a’ mi szűkség.
LIKÓRIS
Igen; de ha Orlándó valahogy megtudja a’ te szökésedet, és téged utól talál érni, hogy fog akkor Angélicával és Medóróval bánni?
ANGÉLIKA
Haszontalan félelem. Medórót soha se látta, és a’ pásztori ruha alatt még a’ jegyekről se tudja őtet mgesmérni. Én, ennek a’ Gyűrűnek segítsége által, a’ melly engemet mások’ szeme előtt láthatatlanná tesz, könnyen elfuthatok az ő Látása elől.
LIKÓRIS
Tehát már minket el hagysz, soha sem foglak többé látni tégedet?
ANGÉLIKA
Ki tudja, hogy valamikor a’ jól tévő Ég nem vét é öszve bennünket? addig is, vedd el tőlem ajándékba ezt az én bal karomat ékesítő arany Lántzot: ebbenn lególtsóbb a’ gazdagság; nézd meg tsak, mitsoda mesterséges kézzel rakta a’ tanúlt Ötvös az aranyba a’ Köveket: Úgy hogy alig különbböztetheted meg, vallyon a’ mesterség szőtte e’ azokat eggybe vagy a’ természet. Azutánn nézzed tsak sorjába e’ gazdag Értznek apró darabjait, melly parányi szemekkel vagynak öszverakva; így tsinálnak eggy Karikát, a’ melly mint valami selyem pántlika hajlós és erős.
LIKÓRIS
Eggy illyen ajándék, inkább eggyező a’ te Nagyságoddal, mint az én Érdememmel.
ANGÉLIKA
Ha valaha Angelica ismét vissza tér az ő Hazájába, nagyobb jutalmát fogod venni a’ te hűségednek. Most rajta, nints többé ideje, hogy beszélléssel tőltsük az időt: Medoro vár minket abba a’ rejtek Barlangba. Menjünk.
LIKÓRIS
Menj, Licori tűstént veled fog lenni. Licori egyedűl.
Ez az a’ gyalázatos Értz, a’ mellyről beszéllvén az Atyám egykor, ezt mondotta: Kerűld, óh Licori, ennek tsalárd Ragyogását. Ez a’ lesekkel és a’ Háborúkkal eggy hasi ; ez az ártatlan Indúlatoknak betstelen árra: és e’ miatt a’ házasoknak ágyaik gyakorta e’ miatt lettek gyakorta borzasztó scénákká lettenek. Boldog vagyok és szerentsés, hogy véle felpiperézni tagjaimat, ’s karomat körűl keriteni nem kívánom. Ama’ tiszta vizek, amaz eggyűgyű virágok, a’ mellyekkel kínál engemet a’ rét és a’ patakotska, azok az én ékességeim, azok az én Kíntseim. NB. Ének.
Orlándó, és Titiru. Ha vak homály boritja
A’ nap’ tiszta fényét
Az Éj’ sűrű kárpitja
Elöttem nem setét.
Ha a’ hajnal végtére
Egünkre ki lép
Elöttem szép fejére
Mindég inkább szép.
ORLÁNDÓ
Tehát Angelica szeret?
TITIRUS
Szeret.
ORLÁNDÓ
És az a’ Medóró, a’ kiről szólasz, az az ő Szerelmének a’ tárgya?
TITIRUS
Az.
ORLÁNDÓ
Én azt nem hiszem.
TITIRUS
Ha nem hiszel abba az én Számnak, higyj a’ magad szemeidnek: ittenn körűl egy nints ollyan Törzsök, a’ mellybe az ő Kezeikkel bé ne vésték vólna ezeket az igéket: Vídám élőfák, zőld fűvetskék, és tiszta vizek, hálálva köszönik tinéktek az ő nyúgodalmaikat Angélica és Medóró, Szeretők, és mátkák!
ORLÁNDÓ
De hogy mehetett annyirar eggy szempillantásba az a’ véletlen szerelem?
TITIRUS
Még Cintia nem tsonkította meg kétszer az ő Éjjeli fényjét, hogy én az Erdőnn által keresvén eggy Üszőmet, a’ melly már harmadnap ólta a’ tsordánn kívűl bolyongott minden Örizet nélkűl, hallom hogy a’ Király Kisasszony nagy fel szóval kiált engemet magához, ’s meglátom Medórót, a’ ki vérével a’ főldet bé festette, és már haló félben vólt. Ő nem tudom mi fűvekből kinyomta a’ nedvességet, úgyhogy a’ Vitéz attól a’ Lévtől visszanyerte elevenségét, és az én Lovamonn ebbe a’ Házba jött. Ittenn a’ nemes szívű Orvosleány soha nem akart semmi más kezet annak beteg óldalához ereszteni. Utóljára, mikor már a’ Medóró’ Ábrázatjánn látszott hogy a’ pirosság kedves színe hoz vissza, akkor osztánn az ő szánakozósága szerelemmé lett. Ahonnan őtet férjének óhajtotta, és magát ’s a’ maga jobbját, saját hűségének, és saját Országának béadta néki zálógáúl.
ORLÁNDÓ
’S te igazat beszélsz nékem?
TITIRUS
Ez a’ Szerelem esméretes ezen Erdőkben még a’ Kövek előtt is.
ORLÁNDÓ
Leghitetlenebb Leány, hűség nélkűl való Lélek: ezek hát azok a’ gyenge Érzések, a’ mellyeket előbb nékem esküdtél? Illyenképenn jutalmaztatod tehát meg az én felséges Tropéumimat, a’ mellyeket egyedűl tsak éretted hagytam el Indiába, Médiába és Tatárországba? Tsak menj, fuss a’ hová tetszik, keresd fel a’ kietlen Tengernek rejtek Üregjeit, vagy vond magadat a’ Főldnek közép pontjába; akár hová mégy, nem fogsz, mert bizony nem fogsz találni ollyan fellengős, vagy ollyan mélységes zugot, a’ melly az én haragom, az én dühösségem elől el rejtsen tégedet. Meg kaplak, kegyetlen, szemed előtt szaggatom széllyel az én gyönyörködésimnek gyalázatos bitangolóját; és útálatos dögtestét még azon reszketve hagyom prédáúl a’ hollóknak: és ő néki, ha talám sebessebben fog az árnyékok’ tartományja felé ügetni, társává fog téged tenni az én bosszúállásom.
Titirus egyedűl. Az érzi meg méllyenn kegyetlenségemet
A’ ki kegyetlenűl megvetett engemet.
’S mérges kezem közűl maga
A’ könyörgő a’
A’ mennydörgő
Égis ki nem ragadja.
Mindég okosabb hallgatni. Most is lám millyen vigyázatlanúl szólottam! De ki hitte vólna, hogy Orlándó szeresse Angélikát? Lám mitsoda szörnyű indúlatoknak atyja a’ szerelem! Tapasztalatlan fiatalkák, kik játszatok az ő nyilaival, az ő tüzeivel, ti még nem tudjátok, miként bánik Ámor az ő jobbágyival. fussatok, ah igen is fussatok ama’ ketsegtető tekíntetektől, ama’ tsalfa indúlatoktól. titeket azokba a’ hajfürtökbe rab-bilintsek várnak, és azokba a’ szemekbe vagy rabság vagy halál.
Likóris, és Tirzis. Ne vágyjon szerelmes lenni,
Édes kínt magára venni,
A’ kit még semmi tőr
Szívébenn nem gyötör.
Majd hijjába sóhajtgattok
Mikor nem szabadúlhattok
Abból a’ mi ront ’s tör.
TIRZIS
Isten hozzád Likóris, Isten hozzád, hadd menjek én most oda, a’ hol engemet vár Medóró az ő Angélikájával.
LIKÓRIS
Óh Istenem, te el mégy: ’s nem szánsz engem itt hagyni?
TIRZIS
Ah vallyon sajnállak é, azt egyedül te tudod, kedvesem; de nem soká fogok én ott késni: tsak az erdőből vezessem ki a’ szökevény szeretőket, virradtakor a’ szép Likórishoz vissza jövök.
LIKÓRIS
Ah ne bosszantsd, kíntsem, többé illyen gyanakodásokkal az én hűségemet.
TIRZIS
Én örömest nem félnék, de te nagyon kellemetes szép vagy, én meg nagyon szerető.
LIKÓRIS
Leg alább, míg a’ szerentse távol vét tőlem, hidd addig, hogy szeretlek.
TIRZIS
Egyeben a’ te ábrázatodon kívűl, se közel se távol, nem útaznak az én gondolatim.
Angélika, és Medóró Lábam most el távoz Kíntsem
Kedves tekíntetedtől
De azért Lelkem soha sem
Válhatik el Lelkedtől.
Ennek minden Tiszteit
Bé tőlti szívembe itt
Indulatom, Reménységem
És kellemetes Hűségem.
ANGÉLIKA
Fussunk, szép bálványom, az Orlándó’ haragja elől: ebbe a’ borzasztó éjbe el-rejt minket Ámor, és ebbe lesz kalaúzunk.
MEDÓRÓ
Fussunk a’ hová néked tetszik, gyönyörű fényem: mert a’ tsendes éj, és a’ homályos tserék nem tsinálhatnak én bennem borzadást, ha te véled vagyok.
ANGÉLIKA
Ez a’ tzondor köntös, a’ mellyben eggyűgyűbben és ékesebben tündöklik a’ te tekínteted, talám gyenge oldalodnak kellemetlen tereh. De tűrd el azt, kintsem, tűrd el, és ezt az alkalmatlan nyűgöt áldozd fel a’ te bátorságba lételednek, az én nyúgodalmomnak.
MEDÓRÓ
Nagyon tsekély próbája az, óh kedvesem, a’ mit nékem parantsolsz, az én szerelmemnek. Mondd nékem hogy, a’ mezítelen fegyvereknek rettenthetetlenűl vessem elejekbe az én mellyemet, mondd hogy kész akartva tegyem ki magamat áldozatúl a’ fenevadak’ dühösségének, mondd nékem, hogy haljak meg: mert ha te parantsolod azt nékem, kedves fog lenni előttem a’ halál.
ANGÉLIKA
Isten mentsen meg tsak a’ meggondolásától is az illyen rettentő dolognak; kívánom, hogy te élj, de hogy érettem élj. Nem látod az eget, melly szívesen mosolyog a’ mi szerelmünkre? Imé a’ habok közűl ki búván a’ fejér hóld meg világítja rezgő súgárival az eget, ’s végre az erdőnek szövevényes gallyain bújkálva általhatván felénk jön, hogy bizonytalan lépésinket igazgassa.
MEDÓRÓ
Ha az ő nyájas ortzájának fényjét bé nem fogja valamelly alkalmatlan köd, az ő nedves világával édes kísérője fog lenni a’ mi bújdosásinknak.
Te a’ setétellő
Árnyékot kedvellő
Szép Istenasszony, jöjj fel!
Ez sok Veszedelmet
Kerűlő Szerelmet
Vezesd tiszta fényeddel.
Az Égi Fedelenn
Tündökőlj szüntelen
’S Fényed köd ne fogja el
Mint mikor ingetlen
Játszál esméretlen
Pásztorod’ szépségével.
ANGÉLIKA
Menjünk, Medóró, menjünk; magad tudod, hogy betsesek mi ránk nézve a’ szempillantások, ’s te énnékem olly kedves vagy, hogy én féltem magamat. Minden árnyéknak látására mintha valamelly fenevadat szemlélnék ki jönni az erdőből; vagy mintha Orlándó ütne te reád, és téged, lelkem el szakasztana én tőlem. ’S bár egyébtől nem félek is, félek attól, ne talám maga a’ levegő minden ágon egy-egy elállóját rejtegeti az én bálványomnak.
MEDÓRÓ
Hanem Tirzist még sem látom, ’s pedig ha ő el nem jön, ki fogja nékünk az esméretlen útat meg mutatni?
ANGÉLIKA
Lassan menjünk, hogy el érjen bennünket, meg lehet, hogy ő minket meg előzvén annál a’ forrásnál vár, melly a’ repkény halomról tsergedez le felé.
MEDÓRÓ
Tehát Isten hozzátok kedves erdők; rám nézve boldog erdők: most hogy el hagylak titeket, millyen belső fájdalmat érez az én szívem!
ANGÉLIKA
Szerentsés barlangok Isten hozzátok; nem, mert bizony nem vethetem én felétek szárazon az én szemeimet. Ti bennetek akarták az Istenek, hogy származzon az én szerelmem, leg alább hát tartsátok meg üreges kebeletekben azokkal a’ betűkkel, a’ mellyeket saját kezem vésett a’ ti köveitekben, az én szerelmemnek emlékezetit.
Orlándó egyedűl. Én azt mondom a’ barlangnak Isten hozzád
De annak meg kondúlt gyomra
Úgy hallom, hogy siralmomra
Vissza megint hármas Istenhozzádot ád.
Sóhajtok, ’s e’ fákról újabb Sóhajtással
Térűl vissza Zefir gyakor fordúlással.
Hol vagyok? Ki visz engemet? Ezek, a’ mellyeket én mérészül tapodok, az Avernusnak torkolatjai é, vagy a’ tsillagok? Ezek a’ lármás fergetegek, a’ mellyek körűlöttem keringenek, nem az Otzeán’ halálos leányi é? Igen, igen, az Ótzeán’ habjai ezek. Ní az Eufrates és Tigris, melly félelmesen és túnyán állapodik meg az én dühösségem előtt! – Óh Isten, mitsoda szó, óh Isten mitsoda folytogató hangzatok! Angélika, és Medóró szeretők és mátkák. – Istenek, barbarus Istenek! Angélika, hol van, miért rejti el magát? Adjátok vissza őtet Orlándónak, vagy én meg bosszankodván egy tsapásommal az eget sarkából ki buktatom. Öszve forgatom annak minden kerekségeit, a’ világból egy széllyelhányt omladékot tsinálok, meg fosztom futásoktól a’ tsillagokat, és a’ napnak ki tépem minden súgárait. – Boldogtalan, mit mondtam? Nyomorúlt fejem, mit gondoltam? Az ég ellen! az Istenek ellen! Karomat! kardomat! Kegyetlen szerelem, háládatlan leány, és bolond Orlándó! Ugyan hagyjatok békével, mit kívántok tőlem, gonosz tsillagzatok? Ah igen is, jól értelek benneteket, azok a’ vérengző mennykövek, azok a’ szerentsétlen Üstökösök, az ég’ haragjának kegyetlen hírmondói. Menjetek el, én az ő haragjának tellyesítője lészek. Kívánja hogy én ki tekerjem torkomból a’ nyelvemet? Vagy hogy én fegyveremmel nyissak útat az én fájdalmas lelkemnek? Azt örömmel véghez viszem. Óhajtja hogy én meg haljak? Orlándó meg fog halni. Elég ez néktek? Mit kívántok életembennRémítő Tsillagok tőlem? Mi több ha már MellyembennA’ Poklot érzem!De mitsoda jóltévő tsillagzat tündöklik én reám az éj’ borzasztó homályjába? Ki adja vissza nékem a’ békeséget? Ah igen is, te vagy szívem Angélika: de te rettegsz? jöszte, jöszte, hová futsz? Többé reád, kedvesem, nem bosszankodom; Jöszte, jöszte vissza, szeress ismét engemet, ’s meg botsátok tenéked. Ti Gyengéded szelletek,Mellyek fúvtok körűltem, Hallgassatok, szünjetek:Mert jön már vissza Kintsem.
|