HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Berzsenyi Dániel levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek
Nikla, 1815. december 3.
Mikla, Dec. 3dik. 1815

Tisztelt férjfiú ’s barátom!
Mi nem haltunk meg eggymásnak ’s meg sem is halhatunk. Hültünk, de meg nem hülhettünk. Hültünk, mert a’ természetnek örök rende alúl mi sem vagyunk kivéve. Éreztük az öszvetalálkozás első örömeit, éreztük ’s érezni fogjuk azoknak enyészését is, de elenyeszését soha sem, vagy csak akkor, midőn érezni meg szününk. Levelezésunk félben szakadt. Kétség kívül ez után is felben fog az szakadni, mert ha együtt volnánk is ki fogynánk néha a’ beszédből. Kivált én, ki mind a’ beszédben mind az írásban igen hamar ki merítem magamat ’s egyéberánt is az én csekély literatori oeconomiámat csak télen űzhetem, mit tudnék Neked sokat írni? Azért hogy nem írtál elég mentség nekem, ha azt mondod hogy nem volt kedved hozzá, mert ezen mentséggel az én barátimnak is gyakran meg kell elégedni. Ezt a’ szabadságot megkívánom magamnak s meg adom én is barátimnak. Hallgatásodat félig ki pótlá nékem a’ Te legrokonabb másodnak Aloyznak levele. Láttalak abban kedveseiddel ’s olvastam nem a Te írásodat de a’ Te szavaidat. Még senki Téged nekem ugy le nem tudott festeni mint Aloyz. Meg írta mit beszéltél bécsi utadról ’s idősbb Kisasszonykádról. Részt vettem atyai örömeidben ’s örülök hogy Magadtól is értem melly méltán gyönyörködöl Emíledben.
Ossziánodat csak mastanában kaptam, de nem valék még el készülve annak meg olvasására. Ki fogja ismét Literaturánkat illy szép productumokkal gazdagítani mint Te? Láttam az Antimondolatot is. Csudálom hogy Szemere a’ kámpoló gyermeket vissza kámpolja. Dorgálással vagy hallgatással kellett volna ezt büntetni. A’ Debreczeni poesis és grammatica alkalmasínt meg van gunyolva, de Bohógyinak több kellett volna. Meg kellett volna azt a’ publicumnak nem csak mondani de mutatni is, hogy Bohógyi a’ sok igaz közé sok nem igazat is zavart ’s következésképpen vagy bolond hogy*
bolond <az> hogy
azokat meg nem tudta válosztani, vagy gazember hogy tudva öszve keverte; meg kellett volna azt mutatni, hogy az ő Satyrája csak ollyan, mint midőn a’ bolondozók a’ Miatyánkhoz a’ czigány imádságat keverik; meg kellett volna azt mutatni, hogy a’ ki a’ literatort mocskolja, vét a’ Literatura ellen vét maga ellen és az egész emberiség ellen.
Nem régiben Kisfaludy olvasván a’ maga verseit eggy Sógorom előtt, midőn ez egy versét különösen szépnek mondaná, fel kiálta Kisfaludy hevesen: De biz az ebadta mind szép! Igy kialték fel én is, midön kedvedért Zsomborit kezdem olvasni: De biz az ebadta mind szép! ’S azonba látom hogy az egész szép disserta[ti]onak csak az a’ resultatuma, hogy más a’ dolmányszür ’s más a’ szür dolmany! és hogy más nemzetek nem tudják ezt ki mondani: kullogok! A’ mi individualitásunk semmiben sem sajátabb ’s oszthatatlanabb mint a’ poesisben és Philologiaban. Itt eggységet keresni tudatlanság. Kisnek ezen magyarságom hibás: zordon ínség, Róma’ csüggedése. Én pedig mast is csak azt mondom hogy az ebadta mind szép! Ki lesz a’ Biró? A’ Bohógyiak?
A Religiók’ eredetét félben hagytam, mert ha ki nem adhatom, minek irjak magamnak? Mast leg inkább valami játék darabnak irásahoz kezd kedvem jönni ’s meg lehet hogy még e’ télen egyet írok. Mellyért is igen szeretném ’s nagy lekötelezéssel venném Ha[!] Koczebuenak nevezetesebb hibájira engem figyelmessé tennél, mert én ezt az embert annyira becsülöm hogy félek ne hogy az ő hibájiba essem. Kérlek tehát légy e’ részben is mesterem ’s élj szerencsésen.
Bersenyi Dániel mp.