HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Berzsenyi Dániel levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek
Nikla, március 13.

Nagy tekíntetű Férjfiú
’s Baratom!
Hogy már én is küldjek valahára valamit, vedd ezen három darabjaimat. Silányok ’s viz ízűek, de nem csuda, mert azokat csak a’ mastani esős napok okozták. Kivált ez az első olly idétlen hogy mind ekkorig meg sem mertem keresztelni. Ha gondolod*
Jav. ebből: gondolog
hogy világra való, adj néki nevet.

Én is örömre születtem
Arcadia’ berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
Cipris’ ambrás keblében,
Az arany század Istene
Pásztorai közé kene.

Az de, mint az arany világ,
A rózsakor elrepűl
Olympusra más Isten hág
’S Dodona berke dördűl
Elvirít a’ szép kikelet
’S véle a’ hesperi liget.

Az enyim is el virúlt már,
Pallyám vége közelít,
Hol a’ gigási Örök vár
’S chaoszában elmerít,
Mint eggy cseppet az óceán
Mint eggy sohajtást az orcán.

Légyen álom, légyen bíró
Bátran megyek elébe
Mint eggy elfáradtt utazó
A’ vadon’ enyhelyébe,
Mert ha bíró, nem furdal vád,
Mert ha álom nyúgalmat ád.

Ember voltam, csak gyarlóság
Létem’ fényes béllyege,
Ha virtusom, nem hiúság,
Forró vérem melege,
Ha szívem nemesebben vert
Ön magában méltó bért nyert.

Sirjak e’ hogy életemet
Jól használni nem tudtam,
’S leg kiesebb ösvényimet
Almadozva folytattam?
Ha ezt ujra elkezdhetném,
Ismét a’ multat követném.

Az ifjúság’ örömeit
Lelkesedve öleltem.
De szívem szebb ösztöneit
Soha bé nem tölthettem,
Ithacám partját elértem,
’S ah! hazámra nem ismértem.

Ugy éltem hogy eletemet
Vissza*
eletemet <vissza> / Vissza
élni ne bánnám
Ugy éltem hogy életemet
Végezni ne fájlalnám,
Meg csokolgattam rózsájit
Meg izzadtam vas pállyájit.

Láttom a mosolygó tavaszt,
Láttom az égető nyárt,
Láttam minden időszakaszt
’S minden földi láthatárt,
Ha örök időket élnék
Ezeknél többet nem érnék.

Tűnő éltem rövidségét,
Én tehát nem síratom,
’S a’ jövendő kétes képét
Előre nem borzasztom,
Minden kornak van Istene
Nem zugolódom ellene
’S kebelembe marasztom.

EMMIHEZ

Emmi! nékem sem fedi szívemet jég.
Láng az éneklő, heve forr dalában,
Ömledő bőség, magasabb csapongás
Önti ki lelkét.

A’ ki vért zengett ’s haragos Scamandert,
A’ ki a’ zordon Rhodopén parancsolt
Kőnek és vadnak ’s Rhadamanth’ kezének,
Hév szerető volt.

Dirce zengőjét, ki Olympiának,
’S Peliont égig ragadó Gigásnak
Harczait dörgé, szerelem dagasztá
Küprisz’ övében.

’S azt, ki ezt mérész utain követte
’S büszke reptével ragyogóbb vidékre
Hivta Romának koszorús leányit,
Gratzia szülte.

A Lyrát felkent kezek érdekelték.
Húraim gyengék magas égi hanghoz,
A’ szelid Paphus’ kiesébe nyögdél
Lesbosi harfám.

Jer! vegyűlj hozzám epedő szavaddal
Édes esdeklőm! öröm ömledéssé
Olvad a’ bus dal, ’s koszoruzva dűlök
Gyenge öledbe.

Énekeld Charist velem és Diónet.
A’ hol e’ kettő mosolyogva mulat
Ott az ég minden kegyes Istenével
’S harmoniát zeng.

A’ Tánczok.

Nézd a’ táncz nemeit, mint festik játszi ecsettel
A’ népek’ lelkét*
népek’<et> lelkét
’s emberek izleteit.
A’ Német hármas lépéssel lejtve kering le,
’S párját karja közé zarja ’s lebegve viszi.
Eggyszerü a’ Német mindenben ’s csendesen örvend,
Eggyet ölel mindíg, alhatatos szerető.
A’ Gallus fellengve szökdél ’s enyelegve kacsingat,
Párt vált, csalfa kezet majd ide, majd oda nyujt.
Ez heves és virgoncz, örömében gyermeki nyájas,
Kényeiben repdez, a’ szerelembe kalóz.
A’ Magyar eggy Pindár, valamerre ragadja az Oestrum,
Lelkesedett tüzzel nyomja ki indulatit.
Majd lebegő szellő, szerelemmé olvad epedve
’S búja hevét kényes mozdulatokba szövi
Majd maga fellobbanva kiszáll a’ bajnoki tánczra,
(Meg veti a’ Lyánykát a’ diadalmi dagály.)
’S rengeti a’ földet. Kinizsit látsz véres ajakkal
A’ testhalmok köztt ugrani Hőseivel.
Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,
Csak maga szab törvényt ’s lelkesedése határt.
Ember az, a’ ki magyar tánczhoz jól terme! Örűljen!
Férjfierő ’s lelkes szikra feszíti erét.

Én eggy korúim között legelső magyar tánczos voltam, lovat, embert, asztalt által ugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem és azokat a’ város’ tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt. De nincs jó rossz nélkűl, mert már érzem hogy erőmnek hathatósága életemnek rovidségét okozza. Én már mast formalis öreg vagyok, olly öreg, hogy alig becsűlhetek egyebet mint a’ nyugodalmat, és alig szerethetek egyebet mint Téged.

Mikla, 13dik Mart. 1811.